'

Afrika és Európa kapcsolata 2018-ban a migráció tükrében

Közzététel ideje:| január 21, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága ismét közleményt adott ki a napokban, amelyben felszólította a migrációs útvonalak tranzit- illetve célországait, hogy mindent tegyenek meg a menekültek, bevándorlók védelme és befogadása, biztonságos elszállásolása érdekében – tette ezt azután, hogy különféle hírügynökség szerint is csak a múlt héten közel 200 ember halt meg a Földközi-tengeren, miközben megpróbáltak átjutni Afrikából Európába. Legutóbb például egy 100 menekülőt, bevándorlót szállító, felfújható hajó süllyedt el Líbia partjainál és többen meg is fulladtak a nagy kavarodásban, miközben a jelenlegi becslések szerint közel 30 ezren lehetnek olyanok a Földközi-tenger felé tartó migrációs útvonalon, akiknek biztonságos befogadóhelyre lenne szükségük, mert ugyebár Líbia és Törökország az Európai Unióval kötött alkuk eredményeként kemény kézzel igyekszik megakadályozni a menekültként érkező emberek átjutását határaikon. Ilyen és ehhez hasonló beszámolókkal, elemezésekkel tele vannak az internetes portálok és a napi sajtó, miközben a jövőre vonatkozóan igazából túl sok elképzelése senkinek nincs, az aktuálpolitikai kérdések vonatkozásában kerülnek értelmezésre bizonyos folyamatok és a megoldást is csak rövidtávon képzeli el az európai politikai vezetés (sőt, ugyanez a helyzet az Egyesült Államokban is), így most a következőkben pontokba szedve nézzük meg, mivel kell szembesülni 2018-ban migrációs “fronton”, Afrika vonatkozásában.

Az biztos, hogy a jelenlegi helyzet és az azt vezérlő konfliktusok és szükségletek halmaza nem fog megoldódni határok lezárásával (és ne gondoljunk csak Magyarországra, általánosságban nézzük a képet), hiszen miközben az európai, észak-afrikai országok mindent elkövetnek a határok lezárásáért, az utazás, a migráció szabályozásának implementációjáért, Afrika déli és középső részén a humanitárius segélyek csökkenésével párhuzamosan tovább növekszik a feszültség, egyre több embernek kell menekülnie (lásd például Szomália, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Eritrea) akár tényleges fizikai fenyegetettség, akár a megélhetési nehézségek miatt. És ezt az áramlatot ugyebár a Líbiával kötött alku segítségével sikerült többé-kevésbé lelassítani, viszont a kérdés az, hogy az európai országok meddig tudják felvállalni az ezzel járó emberi jogi visszaélések tényét (lásd pl. a líbiai rabszolgavásáron készült felvételek).

Az is kérdés, hogy mi lesz a legális menekültbefogadási programok sorsa az Egyesült Államok minden eddiginél keményebb megközelítésének tükrében, amely ugyebár nagyjából leállította teljes egészében az Egyesült Államok befogadási folyamatát – főleg annak tükrében kell ezt közelről megvizsgálni, hogy olyan alkuk tömege született, amelynek keretében menekültek ezreit telepítik vissza biztonságos tranzitországokba, például Nigerbe. Mi lesz például egy szomáliai vagy nigériai menekült sorsa, ha egy nigeri táborba fogják bezsúfolni sok ezer társával egyetemben? Alternatívák, munka- és tanulási lehetőségek híján vagy radikálizálódik és egy radikális szervezethez csapódik vagy újra útnak indul vagy megpróbál ebben a légüres térben vegetálni (aki nem sejti a leggyakoribb választ, az nézzen meg néhány videót Agadezből a témában).

Vajon idén választ kapunk arra a kérdésre, hogy mi történik, ha egyes országok hajlandóak kinyitni kapuikat bizonyos számú szerencsét kereső bevándorló előtt, mások viszont akár a teljes nemzetközi közösséggel való kapcsolatukat is kockára téve másképp közelítenek a kérdéshez? És megint vonatkoztassunk el Magyarországtól, gondoljunk az Egyesült Államokra vagy gondoljunk azokra az afrikai országokra, ahol menekültként élni szintén nem túlságosan komoly életkép, hiszen a befogadó országban is komoly gazdasági, megélhetési problémák vannak és az újonnan érkezők nem szívesen látottak. Emlékezzünk csak vissza rá, hogy a két Kivuban milyen komoly háború kezdődött Ruandából érkező menekültek áradata után.

És ugyebár nem egyszerű kérdések ezek, hiszen ha azon országok, amelyektől az ENSZ vagy éppen a nemzetközi közösség befogadást vár, ellenállnak, akkor a jogi csűrés-csavarás könnyedén radikális eszmék táptalaja lehet – erre egyébként már többször figyelmeztetett a világszervezet és több választáson is látható volt az ilyen kérdésekre drasztikus válaszokat adó politikai csoportok előretörése. Az biztos, hogy idén is rengeteg “kibocsátó” ország lesz, Dél-Szudán, a Közép-afrikai Köztársaság, a Kongói DK, Szomália, Eritrea és még sorolhatnánk azon országokat, ahonnan biztos, hogy tömegével fognak útnak indulni szerencsét kereső, főként fiatal emberek. A helyben történő támogatásuk, konfliktusaik felszámolása nagyjából lehetetlen feladatnak tűnik, hiszen itt annyira komplex, vallási, politikai, etnikai, gazdasági vetületekkel bíró feszültségekről van szó, amelyek felszámolása biztos, hogy nem tud rövid idő alatt megtörténni – plusz erőforrás sincs már rá. Hogyan lehetne megoldani egy olyan konfliktust, mint a Kongói DK egyik-másik tartományának háborúi, ahol még az is nehezen érthető, hogy ki, miért és mit akar? Vagy mit lehet egy olyan országgal kezdeni, mint a Közép-afrikai Köztársaság, ahol nagyjából nem létezik állami infrastruktúra?

Ráadásul a fokozódó közhangulatnak megfelelve sok kormány sok évtizede az országában élő menekülteknek mutat utat (megint ne csak Magyarországban gondolkodjunk, gondoljunk Tanzániára, gondoljunk az Egyesült Államok salvadori munkásaira, gondoljunk a Kenyából az éhezésbe hazaküldött szomáliaiakra vagy éppen az Izraelből hazaküldendő sok ezer etiópra), ami nemhogy nem fogja segíteni a menekültkérdés megoldását, de egyrészt további terheket ró a hazájukra (és akár lehetőségek hiányában csak a konfliktusokhoz járulhat hozzá), másrészt konzervál egy olyan helyzetet, amely már ezen döntések nélkül is robbanásra kész puskaporos hordóra hasonlít.

A fenti rövid írás válaszokat nem igazán kínál ezekre az égető kérdésekre, valószínűleg azért, mert egzakt válaszok már nem léteznek ebben a globális világban, viszont az egyértelműen megjósolható, hogy a szimpla bezárkózás és radikális térnyerés hosszútávon nem lesz megoldás, mert annak eredménye egy teljesen új, kontrolláltabb, feszültebb mindennapi világ lesz.

twitter.com/napiafrika

Az elmúlt időszak legjelentősebb katonai művelete Nyugat-Szaharában

Közzététel ideje:| január 6, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Ahogy itt a Mindennapi Afrika blogján már több alkalommal is bemutatásra került, a mai napig vitatott sorsú nyugat-szaharai terület két részre van osztva 1991 óta, azóta, hogy a nyugat-szaharai függetlenségért és a szaharai népért küzdő Polisario Front és Marokkó tűzszünetet írtak alá (amely szerződésben foglaltak azóta sem kerültek végrehajtásra alapvetően az ENSZ impotenciájának hála). Szóval az egyik rész a Marokkó által ellenőrzött és gazdaságilag értékesnek számító rész, amely Rabat szerint már egyértelműen és kétség nélkül Marokkó, a másik rész pedig az ún. Felszabadított területek, amely Marokkó szerint az ütközőzóna lenne az Algériában működő és ott bázisokkal rendelkező szaharai Polisario Front és a marokkói területek között, ellenben a szaharaiak szerint ez az ő területük, ahol a cudar körülmények ellenére megpróbálnak valamiféle életet folytatni (főként Tifariti, Agounit és Bir Lehlou települései körül).

A valódi ütközőzóna egy 5 kilométeres és egy 30 kilométeres sáv a Marokkó által a két terület elválasztására felhúzott fal mindkét oldalán, amely sávokban alapvetően mindenfajta katonai mozgás tilos. A legfrisebb hírek szerint 2017 utolsó és 2018 első napjaiban a Polisario Front katonai egységei (ismét) hadműveleteket végeztek ebben az ütközőzónában Guerguerat városa környékén, amely műveletek és gyakorlatok hosszú napokon át tartottak és az algériai sajtóban (Algéria a szaharai nép ügyének legelkötelezettebb támogatója a kezdetek óta) komoly visszhangot is kaptak, hangsúlyozva a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság védelmi miniszterének szavait, mely szerint a Polisario Front bármikor képes lenne háborút indítani Marokkó ellen a szaharai nép függetlenségéért. Marokkó sem késlekedett a válasszal, Rabat szerint a katonai felvonulás csak azt mutatja, hogy a Polisario most már lefelé tartó ágban van és bár mindenáron ennek ellenkezőjét akarják bizonyítani, egyértelmű, hogy a szaharai nép függetlenségért küzdő szervezete az utolsó napjait éli.

Valószínűleg a katonai mozgásnak köze van ahhoz is, hogy a híres-hírhedt tindoufi menekülttáborban (ami igazából már település és nem valódi tábor), ahol a szaharaiak többsége él, már hosszú hónapok óta komoly bírálatok érik a Polisario Frontot, annak tehetetlensége miatt, ugyanis a szaharaiak többsége sokkal erősebb és más jellegű fellépést várna az egykor ténylegesen komoly háborút vívó csoporttól. Marokkó mindenesetre a Polisario Front katonai mozgásai után szintén csapatokat rendelt a falhoz (a Bermhez), egyértelművé téve, hogy csapatai bármilyen provokációra azonnal reagálni fognak. Ettől függetlenül az elmúlt pár hónap legjelentősebb katonai helyzete volt ez a pár nappal ezelőtti esemény és még nem igazán látható, hogy merre fog folytatódni a történet.

Guerguerat, a nyugat-szaharai területek egyik legdélibb pontja, alig 11 kilométerre Mauritániától és 5 kilométerre az óceántól, amely mellett a Polisario felvonulása történt, az a település, amelyen keresztül a marokkói export délre tart Mauritániába és az egyetlen hely, amelyen keresztül a marokkóiak vízum nélkül elhagyhatják szárazföldön országukat, vagyis a Marokkó által megszállt nyugat-szaharai területet. Nem a mostani volt az első hasonló eset, például a tavalyi évben hosszú tárgyalások okán sikerült elérni, hogy a marokkói katonák, majd a Polisario fegyveresei is visszavonuljanak Guerguerat térségéből, de a jelenlegi események csak nagyjából az első bekezdésben foglaltakat igazolják – azaz a Polisario Front (akár gyengül, akár erősödik), egyre elégedetlenebb az ENSZ folyamatos, eredmény nélküli ígéreteivel és saját belső ellentéteitől fűtve, Algéria óvó ölelésében ismét szikrát akar pattintani Nyugat-Szaharában.

Marokkó pedig ahogy mindig, most sem tesz nagyon semmit, hiszen az idő múlása csak jó nekik, az már most szinte biztosnak látszik, hogy a marokkói nyugat-szaharai területek sosem kerülnek a szaharai néphez vissza (köszönhetően például a nagyszámú betelepülőnek vagy a gazdasági értékenk), de több jel azt is mutatja, hogy akár még a Felszabadított Területek sem fognak soha független Nyugat-Szaharaként funkcionálni – ilyen jelek például Marokkó visszafogadása az Európai Unióba, Spanyolország Nyugat-Szahara elkötelezett támogatójából fokozatosan tartózkódóvá válása és a nemzetközi közvélemény egyre növekvő közönye.

twitter.com/napiafrika

Puccskísérlet történt Egyenlítői-Guineában?

Közzététel ideje:| december 30, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Különös események történtek néhány nappal ezelőtt a december 28.-ára virradó reggelen Egyenlítői-Guinea és Kamerun mértani pontosságú egyenes határán, ugyanis a kameruni hatóságok még a kameruni oldalon, nem messze a határtól letartóztattak több tucat (szám szerint 38), “zsoldosként” hivatkozott személyt. A Franciaországba dedikált egyenlítői-guineai nagykövet megerősítette, hogy a Csádból, a Közép-afrikai Köztársaságból és más afrikai országokból (többek között Kamerunból) származó és a határ mentén mozgó fegyvereseket tényleg letartóztatták a kameruni hatóságok, de további részleteket nem közölt, arra való hivatkozással, hogy a nyomozás még folyamatban van. A francia hírügynökségek puccskísérletről történő elmélkedését tehát nem lehet megerősíteni, sem cáfolni, még akár az is elképzelhető, hogy a történetnek köze van ahhoz az állítólagos leszámoláshoz, amelyet az egyenlítői-guineai kormány indított az ellenzéki Polgárok a Fejlődésért (CI) pártja ellen pár nappal a fentiek előtt.

A párt közleménye szerint közel 50 aktivistájukat letartóztatták és a további letartóztatások miatti félelmükben több száz szimpatizánsuk töltött éjszakákat a párt székházában a kontinensen – ezt persze a kormány részéről Agapito Mba-Mokuy külügyminiszter cáfolta, hangsúlyozva, hogy ha valaki börtönbe került, az biztosan nem politikai okokból történt. Pedig ha csak azt nézzük, hogy a százfős törvényhozásból 99 helyet az Egyenlítői-Guineai Demokrata Párt (PDGE) kormányhű képviselői foglalnak el és az egyetlen fennmaradó helyet birtokolja az ellenzéki CI, akkor látható, hogy az egyetlen jelentős ellenzéki erőnek őket nevezhetjük csak az országban, amelyet az 1979-ben hatalomra jutott Teodoro Obiang Nguema saját személyes játszótereként kezel, nagyjából ő és családja élet és halál ura errefelé. Visszatérve a konkrét puccskísérletre (bár erre bizonyíték nincs, most azért tartsunk a francia sajtó által leginkább hihetőnek tartott elmélettel), a kameruni hatóságok szerint a 38 férfi rakétavetőkkel és gépfegyverekkel volt felszerelkezve és most az ebolowai rendőrőrsön várják az ellenük fegyveres szervezkedés vádjában zajló nyomozás eredményét.

És nem csak az elmúlt napok egyenlítői-guineai ellenzéki leszámolása okán és a minden oldalról megerősített tények miatt gondolhatjuk, hogy tényleg puccskísérletre készülhettek a zsoldosok, hanem azért is, mert több alkalommal próbáltak már meg külföldi zsoldosok hasonló akciót végrehajtani Obiang Nguema ellen, legutóbb a dél-afrikai Simon Mann szervezett egy ilyet 2004-ben. Vannak olyan hírek is, amelyek szerint ezek a most letartóztatott zsoldosok valójában már egy megkísérelt puccs támogatására érkeztek volna Egyenlítői-Guineába, de közben azt a kísérletet már meghiúsították az egyenlítői-guineai katonák – persze erre a jelek nem igazán utalnak, inkább az a hihetőbb, hogy ez a csapatnyi zsoldos csak készült egy akció végrehajtására.

Az biztos, hogy a mai napon (12.30) lezárták Kamerun és Egyenlítői-Guinea közös határát és szintén a mai napon szivárgott ki egy olyan információ is, miszerint az egyik őrizetbe vett csádi személy egy, a csádi elnökhöz, Idriss Débyhez közel álló csádi tábornok. Alapesetben egyébként logikus lenne a zsoldosok mozgása, hiszen a kontinens egyik legjobban védett elnöke, Teodoro Obiang általában Egyenlítői-Guinea kontinenshez tartozó részén tölti a szilvesztert feleségével Mongomoban, szülőfalujában, de végig több, egymástól teljesen független alakulat vigyáz rá, köztük marokkói és angolai zsoldosok is.

twitter.com/napiafrika

Még kilátásban sincs a bissau-guineai “totális leállás” megoldása

Közzététel ideje:| december 17, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Alapvetően ha nem jár erőszakkal és súlyos élethelyzetekben szenvedő állampolgárok fényképeinek terjedésével a közösségi médiában, a nemzetközi közösség meglehetős távolságtartással szemléli egyes országok belső politikai harcait, főleg, ha az adott ország egy olyan aprócska kis hely, mint a nyugat-afrikai Bissau-Guinea. A harmadnyi Magyarország területével bíró országban 2015 óta rendkívül nagy a politikai instabilitás, azóta, hogy Jose Mario Vaz (avagy szimplán csak “Jomav”) elnök még 2015. augusztusában menesztette pozíciójából Domingos Simoes Pereirát, az Afrikai Párt Guinea és Zöld-Fok Függetlenségéért( PAIGC) elnökét, akivel nagyjából semmiben sem értettek egyet, ráadásul felelősségi körük is átfedést mutatott egymással.

Ez nem sokkal azután történt, hogy a PAIGC 15 “dezertőr” képviselője a parlamentben kihátrált Pereira mögül, aki így elveszítette parlamenti többségi támogatását. A szálak még mindig eléggé keszekuszák és nehezen átláthatóak, de az biztos, hogy a PAIGC jelöltjeként 2014-ben elnökké választott Vaz (és PAIGC-n belüli támogatói) és a PAIGC-t vezető Pereira közötti ellentétek azok, amelyek most teljes politikai patthelyzetbe sodorták az államot és csak reménykedni lehet, hogy az ország helyzetének alakulását mindig is eldöntő hadsereg továbbra is tétlen szemlélő marad. Pereira távozása után amúgy az a Baciro Dja lett miniszterelnök két hónapra, akinek ezután egy bírósági ítélet alapján távoznia kellett posztjáról, ugyanis a döntés értelmében kinevezése alkotmányellenes volt – mégis, 2016. májusától egészen 2016. novemberéig ismételten ő ült a miniszterelnöki székben Vaz jóbarátjaként.

A fő problémát az okozta és okozza, hogy Pereira mögött igen erős támogatók sorakoztak fel a PAIGC berkein belül, így nagyjából a Dja első mandátuma után következő Carlos Correiának és Djának másodszor is azért kellett távozniuk pozíciójukból, hogy eleget tegyenek a PAIGC elégedetlen frakciójának. Na de 2016. novemberében Vaz a PAIGC egykori főtitkára és a PAIGC által teljes mellszélességgel támogatott Augusto Olivais helyett az ellenzék által támogatott Umaro Sissoco Embalót nevezte ki miniszterelnöknek, ami óriási pofonként érte a PAIGC keményvonalasait. Annyira óriási pofonként, hogy azóta bojkottálják a kormány működését, megakadályozzák a költségvetés jóváhagyását vagy nemzetközi segélyekről szóló tárgyalások eredményének elfogadását, konkrétan egyetlen törvény vagy rendelet nem került jóváhagyásra azóta és a képviselők a fizetésük felvételén kívül semmit nem tesznek az ország embereiért a parlamentben.

A teljes politikai leállás eredménye az lett, hogy az iskolák, kórházak, a rendőrség, az igazságszolgáltatás, a posta és nagyjából semmilyen állami funkció nem üzemel normálisan, a köztisztviselők nem kapnak fizetést, a nemzetközi támogatók nem folyósítják segélyeiket és így tovább. A PAIGC vezetői pedig, akik a mai napig Pereira támogatói, kizárták soraik közül azt a 15 képviselőt, akik még 2015-ben fordultak Pereira ellen és elutasítottak bármiféle együttműködést “Jomavval” és az általa létrehozott új kormánnyal. Ezek után jött ismét egy erőtlennek tűnő bejelentés, ugyanis tegnap (12.16) egy nigériai csúcstalálkozón, a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közösségének (ECOWAS) államai egyöntetűen felszólították Mario Vazt, hogy kezdjen hozzá haladéktalanul a politikai helyzet rendezésének, ellenkező esetben az ország szankciókkal lesz kénytelen szembesülni (nem mintha Vaz ezt a fenyegetést nem kapta volna meg már korábban).

Egyben az ECOWAS felkérte a korábban már közvetítő guineai elnököt Alpha Condét és a togói elnököt, Faure Gnassingbét, hogy két hónapon belül segítsenek egy egységkormány létrehozásában és egy új miniszterelnök kijelölésében Bissau-Guineában, mert egyértelműen látszik, hogy ez a béke alapfeltéte lesz – Embalóval a minisztelnöki székben semmi jóra nem számíthatunk. És ha a szankciók kilátásba helyezése nem lenne elegendő, Nigéria azt is bejelentette, hogy záros határidőn belül kivonja Bissau-Guineából azokat a katonáit, akik a 2012-ben történt puccs után érkeztek az országba egy ECOWAS békefenntartó misszió keretein belül. Szóval a politikai élet nagyjából leállt, a mindennapokban az emberek életszínvonala a korábbiakhoz képest is mélypontra zuhant, egyszóval Bissau-Guinea továbbra is irtó kemény helyzetben van.

twitter.com/napiafrika

Macron és a burkina fasói beszéd

Közzététel ideje:| december 2, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Az elmúlt hét egyértelműen legfontosabb afrikai eseménye a francia elnök, Emmanuel Macron afrikai látogatása és Burkina Fasóban tartott “Afrika-beszéde” volt és nem azért, mert más nem történt a hatalmas fekete kontinensen ezekben a napokban, hanem mert jól tudjuk, hogy a frankofón Afrika számára mennyire meghatározó Párizs jelenléte, támogatása és aktuális helyzete. Macron beszéde alapvetően egy elég sablonos és kiszámítható szónoklat volt, a francia nyelvi közösség hangsúlyozásával, az Afrikát fenyegető veszélyek kifejtésével és ismétlésével – például a túlnépesedéssel, a migrációval vagy a terrorizmussal kapcsolatban.

Ahogy korábban Hollande, úgy Macron is aggasztónak nevezte az egy nőre jutó megdöbbentően magas gyermekszámot (7-8 gyermek) és elég sok általánosságot el is puffogtatott az “Afrika az afrikaiaké” témakörben, még Thomas Sankarától is idézett és ismételten hangsúlyozta, hogy a rabszolgaság problémája alapvetően afrikai probléma volt, az európaiak csak belesodródtak az eseményekbe, de aztán amikor az Ouagadougoui Egyetem előadóját zsúfolásig megtöltő diákok és látogatók elkezdték bombázni kérdéseikkel a francia elnököt, akkor már nem volt egyszerű az alapvetően mindig nyugodt és felkészült Macronnak tartani a profi szónok szerepét. Többször láthatóan kihozták sodrából a kérdések, például az, amikor egy kérdező a francia katonák afrikai jelenlétét és akcióit kérdőjelezte meg vagy amikor emlékeztették rá, hogy éppen abban az épületben tart beszédet, amelyet még Kadhafi, egykori líbiai elnök építettett, az az elnök, amely uralmának megdöntésében nagy szerepet játszottak a franciák is. A beszéd mélypontját akkor érte el, amikor egy diák azt a kérdést dobta oda Macronnak, hogy vajon miért nincs általában megfelelő elektromosság vagy légkondicionáló az egyetemen és az iskolákban, mert válaszában a francia elnök a támadást a szintén jelenlévő Christian Kaboré burkina fasói elnöknek pattintotta tovább, hangsúlyozva, hogy Franciaország már nem gyarmatosító ország, az ilyen kérdéseket Kaborénak kell megoldani.

Utóbbi erre nem sokkal később fogta magát, felállt és távozott a teremből – Macron pedig beszédében ki is szólt a távozó politikusnak, azzal viccelődve, hogy biztos a légkondicionálót ment megjavítani. És nem, nem helyes az ilyen kérdéseket politikai támadásoknak, fizetett bujtogatók művének nevezni, hiszen a diákok legtöbb kérdése olyan kérdés, ami tényleg érdekli a mindennapok emberét – bár fontos, a napi élet szintjén vajon mennyire számít a francia geopolitikai viselkedés, amikor nincs mondjuk áram az iskolában? És bár a sajtóban Macron beszédéből kiragadtak és kiemeltek részeket (főleg a fentebb már említett légkondicionálósat), amelyeket támadásnak és az afrikaiak lenézésének tekintenek sokan, azért a francia elnök konvoját ért támadások és az egyetem körül, a beszéd idején zajló tüntetések is azt mutatják, hogy Afrika nehezen felejti a régi kinyilatkoztatásokat is, mint amikor Macron azt hangsúlyozta, hogy az afrikaiak nem elég civilizáltak, mert túlságosan szaporodnak.

És azért ne felejtsük el, hogy Macron beszédét abban a Felső-Voltában tartotta, amelynek forradalmi vezetője, Thomas Sankara egy valóban független, önellátó, anti-imperialista államot akart megalkotni, mielőtt 1987-ben meggyilkolták az akkorra már Franciaországgal is komoly konfliktusban álló marxista politikust. Visszatérve Macronra és beszédére, ha visszagondolunk a francia elnökválasztásra, akkor látnunk kell, hogy az ő győzelme volt talán a legjobb az afrikai kontinens számára, hiszen alapvetően egy liberális elnökről van szó, akinek nincs problémája továbbra is pénzzel támogatni afrikai országokat, akinek nincs problémája a bevándorlás szabályozott keretek közötti növekedésével és francia katonák jelenlétével az afrikai biztonság megteremtésével. És hát azért Macron beiktatási ünnepségén az elefántcsontparti Magic System zenekara is fellépett, amit mondjuk Le Pen esetében nehezen tudtunk volna elképzelni. Szóval a beszéd alapján összefoglalhatjuk, hogy nincs új a nap alatt, Macron nagyjából ugyanazt az afrikai retorikát viszi tovább, amit elődei, azaz az afrikai országok számára a fő üzenet az lehet, hogy továbbra is saját maguknak kell megoldaniuk problémáikat.

twitter.com/napiafrika

A zimbabwei változások árnyékában szépen tisztogat az angolai J-Lo

Közzététel ideje:| november 24, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Amikor José Eduardo dos Santos angolai elnök először beszélt a visszavonulásáról 38 évnyi uralkodás után még a tavalyi év elején, akkor sokan csak legyintettek, hiszen a politikus korábban már többször beszélt ilyen tervekről, amelyek később aztán nem valósultak meg. Pár hónappal később aztán abszolút többséggel őt választották meg a függetlenség óta az országot irányító Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom (MPLA) elnökének, amivel biztossá vált, hogy ha át is adná a stafétát valakinek, a hatalmat továbbra is vasmarokkal őrizné saját és családja kezében. Aztán amikor 2016. decemberében az MPLA João Lourençot, a védelmi minisztert jelölte ki a 2017-es választások előtt fő elnökjelöltjének, akkor már egyre biztosabbá vált, hogy változás lesz Angolában – 2017. augusztusában pedig az MPLA elsöprő többséggel nyert a helyhatósági választásokon, így az alkotmánynak megfelelően João Lourenço lett az ország új elnöke.

De még ekkor is sokan úgy gondolták, hogy miután Santos még mindig az MPLA elnöke és családja jópár, fontos állami pozíciót kontrollál, a Santos család marad az állam valódi irányítója, hiába tett ígéretet Lourenço arra, hogy reformokat fog megvalósítani és nem a Santos család végrehajtója lesz. Nos, a kétkedőknek eddig úgy tűnik nem lett igazuk, hiszen hivatalába kerülése után az új elnök komoly tisztogatásba kezdett a korrupció elleni harc jegyében: eltávolította például a titkosszolgálat vagy a rendőrség vezetőjét pozíciójából, hiába voltak ők oda nagyjából bebetonozva a korábbi elnök ideje alatt. Aztán folytatta az állami médiumok igazgatótanácsainak teljes lecserélésével, az Endiama állami gyémántvállalat igazgatójának menesztésével és így tovább. És miközben a világ figyelme teljes egészében Zimbabwéra és Robert Mugabe évek óta annyira várt távozására irányult, Lourenço még a sokáig sérthetetlennek hitt Santos-klánt sem kímélte, ugyanis eltávolította az állami olajtársaság, a Sonangol teljes igazgatótanácsát is, beleértve Afrika leggazdagabb nőjét, dos Santos ex-elnök lányát, Isabelt is.

Nem sokkal később testvérei, Welwistchea és José Paulino dos Santos is eltávolításra kerültek két állami televíziós csatorna tanácsából (miközben maga az egykori elnök Spanyolországban fekszik egy kórházban egészségügyi okokból) és minden más esetben ez óriási hír lett volna a világ vezetői médiumaiban, Robert Mugabe története azonban egyértelműen elnyomja Lourenço akcióit, aki így szép nyugodtan tevékenykedhet és adhat csattanós választ azoknak, akik úgy gondolták, hogy ő egyszerűen csak egy báb lesz majd. Na de azért ennyire ne legyünk elbizakodottak sem, hiszen ezek akár tervezett lépések is lehettek már korábban, azonban az angolai államkasszából állítólagosan a dos Santos család számlájára kerülő milliók sorsáról valószínűleg nem lesz komolyabb beszélgetés, ahogy azt sem tudjuk még, hogy Isabel dos Santos vagy éppen José Paulino dos Santos nem fognak-e rövidesen egy másik állami pozícióban feltűnni.

A legnagyobb probléma Lourenço megítélésével az, hogy a dos Santos-érában egyszerűen alig lehetett elképzeléseiről bármit is tudni, afféle szürke eminenciásként tevékenykedett, így még mindig csak találgatni lehet arról, hogy mi várható a jövőben, azonban az ország GDP-jének 45%-át adó Sonangol igazgatótanácsának teljes lecserélése érzékeny ámbár szükség lépés volt Angola számára. Tekintve, hogy az alacsony piaci árak, a politikai összefonódások és a kaotikus állapotok a cégnél oda vezettek, hogy egyszerűen a szükséges reformokat nem lehetett megtenni, remélhetőleg az új elnök lépése oda vezet, hogy sikerül egy kicsit átalakítani a vállalatot és jelentős mértékben növelni hatékonyságát, már ami gazdálkodását illeti. Az még igazából nem derült, hogy az MPLA nagy öregjei hogyan fogják majd fogadni a Jennifer Lopez után csak J-Lonak hívott elnök lépéseit, de még az is elképzelhető, hogy nem fognak komoly szót emelni ellene. De miért is nem?

Egyrészt mert augusztusban az MPLA történelmi mélypontra jutott a megszerzett 65%-os szavazati arányával és a dos Santos családdal nem szimpatizáló tömegek körében jelentős pozitívum lehet az ex-elnök klánja elleni fellépés, másrészt a külföldi befektetők és támogatók számára ez azt is jelentheti, hogy jóval könnyebb és egyszerűbb lesz üzletelni Angolában. Úgyhogy eme cikk szerzője úgy látja, hogy ezek a lépések valószínűleg nem fognak komoly problémát okozni Lourenço számára, hiszen egyrészt a dos Santos család továbbra is hatalmas vagyonok felett rendelkezik Angolában (tehát a pozicióvesztés nem olyan nagy csapás számukra), másrészt ezzel az új elnök elismerő szavakat kaphat a nemzetközi közvélemény részéről is, ami pedig nagyon jól fog jönni a gazdasági stratégia javítása során.

twitter.com/napiafrika

keep looking »
  • RSS és kapcsolat – Info

    Rss link:
    www.mindennapiafrika.info/rss
    Kapcsolat:
    mindennapiafrika@gmail.com
    Twitter:
    twitter.com/napiafrika

  • Szavazás

    Mennyire számít világpolitikai szempontból egy-egy kisebb afrikai ország belpolitikai helyzete?

    View Results

    Loading ... Loading ...
  • Címkék