'

Afonso Dhlakama halálának apropóján – Mozambik jövőképe

Közzététel ideje:| június 3, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Afonso Dhlakama. Sokan őrültnek nevezték, lázadó hadúrnak hívták vagy akár félistenként, megváltóként tekintettek rá, annyi biztos azonban, hogy Dhlakama Mozambik független létének egyik legmeghatározóbb alakja volt, akinek május harmadikán bekövetkezett halála olyan hullámokat gerjeszthet ismét, mint amilyen nagyokat politikai aktivitása indított útjára. A Mozambiki Nemzeti Ellenállás (RENAMO) történelmi vezérének halála ugyanis azt is jelenti, hogy a jelenlegi elnökkel, Filipe Nyusival folytatott (Nyusi a RENAMO nagy riválisának, a Mozambiki Felszabadítási Frontnak, a FRELIMO-nak a vezére) és az utolsó stádiumban tartó béketárgyalásai semmisnek tekinthetőek és a Mozambikot hosszú éveken át instabil helyzetben tartó konfliktus ismét fellángolhat. Akárhogy is lesz, azt már egy ideje konstatálhattuk, hogy Dhlakama nélkül nem nagyon van politikai ellenállása a Frelimonak, azaz ezzel a tragikus halálesettel konzerválódhat egy ellenfél nélküli egypártrendszer, bár reménykedjünk benne, hogy nem így lesz, mert azt tökéletesen láthatjuk más afrikai példákon keresztül is, hogy azzal az adott ország lakossága nem igazán jár túl jól.

A 15 éven keresztül tartó és 1992-ben befejeződött, brutális mozambiki polgárháború végén még úgy tűnt, a szovjetek által támogatott és inkább szocialista vonalat követő Frelimo mellett az Egyesült Államok által támogatott Renamo lesz az ellensúly, csak az gyorsan kiderült, hogy a Frelimo ebben nem lesz partner és az újonnan felfedezett természeti kincsek adta támogatással nagyon gyorsan a meghatározó politikai tényezővé vált. A Renamo képtelen volt komoly politikai napirendet összerakni, képtelen volt komoly támogatói bázist szerezni, így végül 2013-ban végső elkeseredésében a megmaradt mag újra a fegyverhez nyúlt és támadásokat kezdtek el végrehajtani vasútvonalak, rendőrőrsök, buszok ellen – ennek amúgy lett eredménye, mert 2016-ban, amikor a Frelimo és a Renamo ismét békét kötött, Nyusi elnök maga kezdett tárgyalni Dhlakamával, akinek ismét felcsillant a remény, hogy politikai pályafutása végén tisztességgel búcsúzhat évtizedes harcától.

Most már biztos, hogy nem így lesz, ahogy sok fiatal (és a Renamo harcát talán igazából nem is ismerő) mozambiki nyilatkozott mindenféle sajtóorgánumoknak az elmúlt napokban, ilyen vezetője nem lesz a Renamonak soha és ilyen éles hangú ellenfele sem lesz a kormányzatnak, sőt sokak szerint Dhlakama a demokrácia igaz védelmezője volt (hát azért erre ne vegyünk mérget, úgy számolt le párton belüli ellenfeleivel, ahogy a tankönyvekben meg van írva). Ideiglenes utódja a Renamo katonai szárnyán egykori katonája, Ossufo Momade lett, a parlamentben viszont továbbra is unokahúga, Ivone Soares fogja képviselni eszméit és az közismert, hogy a politikai és a katonai szárny már régóta komoly ellentétekkel küzd, az egyetlen ragasztó, ami egyben tartotta a rendszert, magának Dhlakamának a személye volt. És bár Dhlakama tetteiben, nyilatkozataiban bőven voltak problémás pontok és a Renamo erőszakos támadásai is elítélendőek lehetnek sokak szemében, mégis egy jelentős mozambiki többség úgy gondolja, hogy ezzel a halálesettel azoknak, akiknek nem volt ínyére a Frelimo uralkodása, nem maradt már választás, nem fog gondoskodni senki róluk.

Mindez pedig az októberi helyhatósági választások előtt történt, ahol már sosem fogjuk megtudni, hogy a Renamot most csak nosztalgiából dicsérő emberek valójában tényleg egyetértettek-e Dhlakama gondolataival. Az egyetlen esély a Renamonak most az, ha a következő pártkongresszuson képesek lesznek találni egy hasonló karizmatikus vezetőt, aki egyrészt képes lesz fenntartani a mozgalom felé irányuló támogatást, másrészt tudja folytatni a megkezdett tárgyalásokat Nyusi elnökkel, a tárgyalásokat, amelyek annyi év után végre eredménnyel kecsegtettek, hiszen például a Frelimo nemrégiben belement, hogy úgy módosítsa az alkotmányt, hogy a régiós kormányzók megválasztását visszaadja a szavazópolgárok kezébe a közvetlen elnöki kijelölés helyett (ez pedig azokban a régióban számít igazán valamit, ahol közismerten a Renamo bír erősebb támogatással).

És ezért évek óta harcolt már Dhlakama, aki hitt benne, hogy így egyes elhanyagoltabb régiókban is van remény a fejlődésre. Miután a nyitott kérdések között egyetlen kritikus maradt (a Renamo harcosainak integrációjáról), sok szakértő és publicista lát reményt, hogy Dhlakama utolsó műve méltó befejezést kap rövidesen, de sajnos annak is elég jelentős az esélye, hogy a Frelimo most fogja megadni ősi ellenfelének a végső döfést és szimplán befejezik a párbeszédet a Renamoval, majd mint oly sokszor próbálták a múltban, fegyveres erővel darabokra zúzzák. Ossufo Momade mindesetre már Dhlakama halála után nem sokkal kijelentette, hogy azonnal újrakezdődik a polgárháború, ha a Frelimo akár csak jelét adja annak, hogy nem hajlandó végrehajtani a korábbi békeegyezményben foglaltakat, míg egyes párton belüli erők már támadni is kezdték Momadét, miszerint a párt szabályzata szerint a főtitkárnak, Manuel Bissoponak kellett volna átvenni az ideiglenes elnökséget.

Dhlakama halála körül is vannak érdekes kérdések, hiszen bár az egyértelmű, hogy a vezető hű katonái körében hunyt el május harmadikán reggel fél nyolc körül, a kezeletlen cukorbetegsége által okozott veseelégtelensége miatt, az még mindig kérdés, hogy Nyusi akarta volna-e kimenekíteni a Gorongosa-hegységben lévő főhadiszállásáról ellenfelét. Az biztos, hogy Nyusinak helikopterek álltak rendelkezésére, hogy ezt megtegye, de állítólag az elnök azt mondta, hogy Dhlakama ezt többször visszautasította, így végül két nappal később, a svájci nagykövet magángépe érkezett meg Dhlakama bázisára. Tehát a helyzet most eléggé megjósolhatatlan Mozambikban, lehet, hogy Dhlakama halálától a Renamo erőre kap, de az is lehet, hogy ez lesz az utolsó szeg a mozgalom koporsójában – az elmúlt napok híreit figyelembe véve nem emiatt kell aggódnia a kormánynak és a nemzetközi erőknek, hanem az ország északi részén erőre kapó és lefejezéses támadások sorozatát végrehajtó szélsőséges iszlamista fegyveresekre kell fókuszálni.

twitter.com/napiafrika

0 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

A világ leghosszabb nevű elnöke komoly bajban van

Közzététel ideje:| május 27, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Egy jó ideje már Magadaszkár politikai helyzetét a korábbiakhoz képest akár még stabilnak is lehetett nevezni, a 2013-ban megválasztott Hery Rajaonarimampianina elnöksége alatt volt remény rá, hogy az ország maga mögött hagyja azokat az esetenként vérrel, mindennapi nélkülözéssel tarkított éveket, amelyeket Marc Ravalomanana és Anry Rajoelina korábbi elnökök szembenállása hozott létre (Ravalomanana 2002 és 2009 között irányította az országot, amikor Rajoelina puccsal átvette a hatalmat és uralkodott is 2013-ig, amikor nemzetközi közbenjárásra mindkettejüket kizárták a választáson való indulásból). A viszonylagos nyugalomba azonban csapásként érkezett április harmadika, amikor teljes ellenzéki bojkott mellett a parlament elfogadott egy olyan választási törvényt, amely bizonyos ellenzéki jelölteket kizárt a novemberi választásokon való indulásból (mellette egyéb reformokat is végrehajtott a választási rendszeren, például a kampányfinanszírozást illetően), köztük az előbb említett Ravalomananát és Rajoelinát is.

Néhány nappal később az ellenzék utcára is vonult április 21-én, de az egyszerű tüntetés erőszakba torkollott, a rendőrség pedig éleslőszerrel kezdett el oszlatni – az eredmény: legalább két halott és tucatnyi súlyos sérült. És ezzel pillanatok alatt elszabadult a pokol az országban, Rajaonarimampianina szerint puccsot akarnak ellene végrehajtani, az ellenzék szerint pedig előrehozott választásokra lenne szükség, mert a jelenlegi elnök diktatúrájában csak korrupció és szegénység van, semmi nem valósult meg a beígért változásokból, ráadásul a választási rendszer átalakításával a világ leghosszabb nevű államfőjének számító politikus csak be akarja magát betonozni a hatalomba. Ez utóbbiban persze van igazság, de azt is látni kell, hogy 2013-ban kizárólag nemzetközi beavatkozással, a Dél-Afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) közbenjárásnak köszönhetően sikerült véget vetni Rajoelina és Ravalomanana országot megbénító szembenállásának és akkor Rajaonarimampianina tökéletesen megoldotta a rábízott feladatot – stabilizálta az országot.

Most tehát az egyik oldalon ott áll több tucatnyi képviselő és Rajaonarimampianina teljes ellenzéke (az örök ellenségek, Ravalomanana és Rajoelina is vállvetve fordultak szembe az elnökkel), akik szerint az elnök korrupt módon, pénzzel akarja megvásárolni a novemberi szavazáson a győzelmét, a jelenlegi kormányzat szerint viszont alkotmány puccs zajlik. Akárhogyis, egyértelmű, hogy ez csak egy utolsó csepp volt az ország poharában, hiszen annak ellenére, hogy a madagaszkári Alkotmánybíróság visszadobta a fentebb említett törvényt, amelyet aztán módosítottak is (és így Rajoelina és Ravalomanana is indulhat majd novemberben) május elején, az elégedetlenség nem maradt alább, a súlyos szegénység miatti feszültség a felszínre tört.

Az utcán még nem szabadult el az erőszak (mert a főváros, Antananarivo főterén rendszeresen táborozó tüntetők még nem viselkednek agresszívan), de Ravalomanana és Rajoelina meglepő és különös szövetsége az Alkotmánybíróságnál eljárásokat is indított Rajaonarimampianina ellen, amelyeket a testület eddig kivétel nélkül elutasított – fordulópontnál vagyunk tehát, ahol a kérdés kettős maradt: az ellenzék folytatja a hivatalos úton a küzdelmét egy előrehozott választásért vagy az utcára viszi az elégedetlenségét, ami mindenképpen törést fog hozni Ravalomanana és Rajoelina között is, hiszen előbbi számára jelenleg elégségesnek tűnik az az eredmény, ha indulhat a választáson, utóbbi viszont ennél többet szeretne.

A választási bizottság mindenesetre már jelezte, hogy legkorábban augusztus végén bonyolítható le a novemberre tervezett voksolás, de ha bármi okból csúszás lesz és novemberben nem tud az ország nekifutni a folyamatnak, akkor az esős évszak okán akár jövő májusig is elcsúszhat a dolog. Ami apró öröm a sok nehézség közepette, az az, hogy az ország politikai rendszerei működnek, az Alkotmánybíróság a napokban pont arra szólította fel a jelenlegi kormányt, hogy oszlassa fel önmagát és hozzon létre egy koalíciós kormányzatot az ellenzék bevonásával, amelyre úgy tűnik, hogy Rajaonarimampianina kormánypártja, az Új Madagaszkári Erők hajlandó is lenne. Az elnök azt nyilatkozta, hogy tárgyalásokat kezd az ellenzékkel az új miniszterelnök személyéről és a kormány összetételéről, hangsúlyozva, hogy az Alkotmánybíróság jóváhagyta azt is, hogy ő maradjon Madagaszkár elnöke a következő választások előtt hatvan napig, ami után az új elnök beiktatásáig a miniszterelnök “üzemelteti” az országot. A szokásoknak megfelelő a SADC, az Afrikai Unió és az ENSZ is közvetítőket küldött az országba, ami nemzetközi szemmel jónak tűnik, viszont Madagaszkáron nem annyira örülnek a külföldi segítőknek – 2013-ban is úgy érezte a társadalom jelentős része, hogy a SADC által elért alku miatt a népet megfosztották attól, hogy saját maga oldja meg belső problémáját.

twitter.com/napiafrika

Egy ország hivatalos labdarúgó-bajnokság nélkül már évek óta – Sierra Leone

Közzététel ideje:| április 7, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Miközben alapvetően az ország sajtója és a nemzetközi médiumok is az elnökválasztás második körének eredményével és az egykori puccsista, Julius Maada Bio győzelmével (annak hatásaival és a tüntetéshullámokkal) vannak elfoglalva, mi most rendhagyó módon – hiszen tartalmat duplikálni sok értelme nincs – Sierra Leone egy teljesen másik világába fogunk alámerülni. Annyit persze érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt 10 évben az országot irányító Néppárti Tömörülés és jelöltje, Samura Kamara a 49%-51% arányban elveszített választás győztesét, Biot csalással vádolta meg és bírósághoz fordult, miközben a győztes Sierra Leonei Néppártnak és Bionak amiatt is fájhat a feje, hogy bár nyertek a választáson, a parlamentben nem lett kétharmados többségük, így komolyabb törvényeket (mint a költségvetés például), nem fognak tudni átverni.

Na de visszatérve a mai poszt témájához, ha egy érdeklődő esetleg a Fifa.com oldalán kutakodik a sierra leonei labdarúgó-bajnokság eredményei után, azt a furcsaságot veheti észre, hogy az utolsó tabella 2014-ből származik és a bajnokság épp a felénél járt az East End Lions vezetésével. De nem az információáramlás jelenti a problémát, hiszen a bajnokság akkor az Ebola-járvány kitörése miatt szakadt félbe féltávnál, de aztán a felek vitája és ellentétei miatt nem tudott azóta sem újraindulni. Volt ugyan a 14 csapat egy részének részvételével valamiféle labdarúgás az országban, de azt semmiképp nem lehet hivatalosnak tekinteni. Bár az Ebola-járványt sikerült 2016 közepére megállítani, a bajnokság nem indult újra több ok miatt sem.

Mint kiderült az ország labdarúgó-szövetsége és a 14 elsőosztályú csapat képviselői nem tudtak például sokáig megegyezni abban sem, hogy milyen feltételeket kellene a csapatoknak teljesíteni, tehát hány ifjúsági csapat legyen, milyen engedéllyel kell bírnia a csapatokat vezető edzőknek és így tovább, bár 2017-re már a szövetség jelentős mértékben visszavett az elvárásokból, főleg, hogy a legalapvetőbb felszerelések beszerzésével is súlyos gondjai voltak a kluboknak, főleg a kisebbeknek. De ez még csak a kisebb probléma lett volna, a legnagyobb gondot az jelentette, hogy Afrika egyetlen női szövetségi vezetője, Isha Johansen irányítását sokan kétségbe vonták és támadni kezdték, ezzel párhuzamosan pedig a szövetség minden lépését bojkottálták a felek, többek között állítólagos korrupciós vádak miatt. A szövetség több kongresszusát el is kellett halasztani az elmúlt évek során a konfliktusok miatt (volt, amit maga a FIFA akadályozott meg), így végül 2017-ben már a FIFA-nak is közbe kellett lépnie egy tárgyalódelegáció összeállításával. A küldöttség munkájáról szóló, tavaly év végi jelentés ajánlásai szerint le kell állítani az országban a labdarúgó-fogadásokat és a szövetség összes tisztviselőjét át kell világítani, különösen tekintettel a korábbi, bundagyanús meccsek körüli botrányokra.

Jelenleg tehát továbbra is áll a foci és Sierra Leone csak válogatott meccseket játszik (mármint hivatalos, FIFA által elismert bajnokik nincsenek), de az országban a szurkolók abban reménykednek, hogy a világszövetség támogatásával és közbenjárásával talán megoldódik az évek óta tartó patthelyzet és végre kiderülhet, hogy az 1967-ben alapított bajnokságban első nem freetowni csapatként bajnoki címet nyerő Diamond Stars lendülete kitart-e, vagy a legendás klub, az East End Lions megszerzi 12. sikerét is. Ezt már egy ideje a játékosok is sürgetik, az első osztályban szereplő FC Kallon tulajdonosa és az egykori labdarúgók szervezetét irányító legendás labdarúgó, Mohamed Kallon is azt nyilatkozta nemrégiben, hogy hajlandó feladni korábbi álláspontját és elfogadni bizonyos kompromisszumokat, ha végre újraindulhat a liga.

Jelenleg tehát nincs hazai labdarúgás hivatalosan Sierra Leonéban, a szövetséget elvileg a FIFA által támogatott Johansen irányítja, viszont van mellette egy rivális, Johansen vezetését megkérdőjelező szövetség is, amelynek vezetője Brima Mazola Kamara azt állítja, hogy a 6 különféle korrupciós ügye miatt Johansen már nem vezethetné a szövetséget. Hogy mikor lesz új választás, ahol végre eldönthetik a szavazásra jogosultak, hogy ki a hivatalos vezető, azt még nem tudni, remélhetőleg a fentebb említett FIFA-támogatott küldöttség segítségével idén talán eldöntésre kerülhet.

twitter.com/napiafrika

2 éves mérleg a Közép-afrikai Köztársaság reményének számító elnök tevékenységéről

Közzététel ideje:| március 30, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A mindennapok Afrikájában a kontinensről posztolgató emberfia nem győzi kapkodni a fejét, annyi minden történik nap nap után, legyen szó akár szomorú és megrázó dolgokról, akár fejlődésről, nyitottságról és örömteli pillanatokról. A következő poszt azonban most mégsem aktuálitásról, hanem vissza- illetve előretekintésről szól, ugyanis pontosan két évvel ezelőtt, 2016. március 30-án iktatták be hivatalába Faustin-Archange Touadérát, a Közép-afrikai Köztársaság jelenlegi elnökét. Kerülve az Afrikáról írók leggyakoribb hibáját, a következőkben jöjjön 5 olyan eredmény is, ami pozitívumként értelmezhető Touadéra tevékenységét illetően de persze jöjjön 5 olyan kihívás is mellette, amivel nem igazán sikerült az elnöknek mit kezdenie.

Pozítivumok:

1. A lefegyverzésre, leszerelésre, reintegrációra indított program továbbra is létezik és bzonyos eredményeket már fel is tudott mutatni, hangsúlyozva, hogy a fegyveres alakulatok többsége továbbra is vonakodik csatlakozni hozzá, attól való félelmében, hogy ezzel teret enged a rivális csoportok térnyerésének. Ugyanez az oka az anti-balaka csoportok vonakodásának is, ráadásul a program tisztviselői csak hadurak engedélyével működhetnek az ország fővárostól távoli részein.

2. 2014 óta a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) a kormány támogatásával vizsgálatokat folytat az országban a 2012-ben kirobbant fegyveres konfliktusban elkövetett súlyos háborús bűncselekmények ügyében és bár a munkát Touadéra vezetése is segíti, nagy valószínűséggel néhány kirakatüggyel le fognak zárulni a vizsgálatok, anélkül, hogy komoly üzenetet adna a jogsértések elszenvedőinek. Ettől függetlenül ez mindenképpen eredményként értelmezhető, tekintve, hogy Afrika bizonyos részein az ICC nem szívesen látott intézmény.

3. Megtámogatandó az elég ingatag lábakon álló igazságügyi rendszert, talán végre idén elkezdheti első tárgyalásait megtartani a 2015-ben létrehozott és azóta is teljes mellszélességgel támogatott Különleges Bűnügyi Bíróság, amely a nemzetközi és a hazai jog egyfajta keverékét figyelembe véve igyekszik igazságot szolgáltatni a 2003 óta zajlott háborús konfliktusok elszenvedőinek. A jelen állás szerint rövidesen meg is láthatjuk majd az első vádemelést és tárgyalást. És ha ez így lesz, az igen komoly üzenetet jelenthet az ország 75%-át uraló mindenféle haduraknak és kiskirályoknak.

4. Touadéra két éves elnökségének egyik legfontosabb pillanataként még tavaly októberben Moszkvába látogatott, ahol megállapodást írtak alá az orosz külügyminiszterrel egyrészt fegyverek szállításáról (és ezt az ENSZ Biztonsági Tanácsa is jóváhagyta) és orosz katonai kiképzők Közép-Afrikába küldéséről, másrészt további tárgyalásokról bányászati koncessziós jogokról. Előbbi végre lehetőséget teremtene Touadéra számára, hogy jól felszerelje újonc katonáit, akikkel gyenge lábakon álló hadseregét próbálná megerősíteni, ezáltal pedig végre az állam is tényezőként szállhatna be az ország jelentős részén uralkodó fegyveres káoszba.

5. A belbiztonság továbbra is a legnagyobb tényező a GDP-növekedés mértékének meghatározásában, de a 2017-es 4.5%-hoz képest 2018-ra bőven 5% felett várható az ország gazdaságának növekedése, nagyrészt a bányászati és erdőgazdálkodási szektor bővülésének köszönhetően, amelyet a nemzetközi szankciók megszüntetése is erősített. Touadéra erőfeszítései, hogy átláthatóbbá tegye a közpénzek mozgását, eredményre vezettek legalább részben és a költségvetés hiányát is sikerült nagyjából 0.1% körül tartani 2017-ben.

6. Ez pedig legyen a bónuszpont, Touadéra eddigi vezetése alatt több infrastrukturális fejlesztés is elkezdődött, legutóbb néhány napja a Baoro (nagyjából 400 kilométerre északra a fővárostól, Banguitól) és Bouar közötti út aszfaltozása kezdődött el az elnök jelenléte mellett.

De sajnos összességében azt mondhatjuk, hogy több negatívumot lehet mondani, mint pozitívumot, tehát a fenti pontok ne tévesszenek meg bennünket, a Közép-afrikai Köztársaság elnökének lenni még mindig a világ egyik legnehezebb munkája. Jöjjön 5 érv, hogy miért.

1. A biztonság egyértelműen az első helyre kívánkozik, 2017 sötét, szenvedésekkel teli év volt a vidéki Közép-afrikai Köztársaságban, 2015 óta talán a legdurvább, ugyanis azzal, hogy 2016-ban, három év után visszavonták az országba a biztonság megteremtéséért vezényelt francia katonákat, a biztonság megőrzése az alulfinanszírozott, morálisan gyenge és sokszor jogsértésekkel vádolt ENSZ-békefenntartókra hárult, akik ezzel képtelenek voltak megbirkózni. Nagyjából az ország területének 75%-án az állam helyett kiskirályok, hadurak és gombamód szaporodó lázadó csapatok uralkodnak, minden negyedik ember menekült a saját hazájában és az elnöknek semmi nincs a kezében, amivel képes lenne megállítani az erőszakot. Ráadásul az elnök retorikájában sem igyekszik mást mondani, tehát tartja magát az az álláspont, hogy külföldi zsoldosok gerjesztik a feszültséget és a hadseregnek lenne még több pénzre és fegyverre szüksége, hogy véget vessenek az instabilitásnak.

2. Folytatva az előző pont szomorú konkluzióját, Touadéra és kormányának képviselői egyszerűen nem hajlandóak tudomásul venni az erőszak szintjét az ország északi és nyugati részein, már arra sem veszik a fáradtságot, hogy elítéljék a jogvédők által bejelentett cselekményeket, nem keresnek fel támadást elszenvedett településeket és nem látogatnak meg menekülttáborokat sem. Mintha ez az egész egyszerűen a mindennapok részévé vált volna.

3. Bár beiktatásakor sokan abban bíztak, hogy majd elkezdődik egy nemzeti kormány kiépítése, az volt látható eddigi ciklusában, hogy inkább a saját jövőjét igyekszik bebiztosítani és bábokat helyez döntési pozíciókba, ahelyett, hogy olyan embereket vonna be a párbeszédbe, ami lehetőséget adna egy nemzeti egység megteremtésére. Az igazán kritikus északi és nyugati járásokban olyan politikai vezetők kerültek kinevezésre a hadsereg soraiból, akik pont múltjuk miatt jelenthetik Touadéra számára az esélyt a konfliktusok felszámolására, így pedig bezárva azt a kaput, amelyet azzal nyithatna az elnök, hogy egykori lázadókat integrálna a helyi vezetésekbe. A származás vagy nem alapján történő egyenlő bevonásról pedig ne is beszéljünk.

4. Az elnök továbbra is a leszerelési programtól és a Különleges Bűnügyi Bíróságtól várja a béke létrejöttét, pedig mindkettő csak eseti megoldásokat kínál és nagyon akadozva működik csak, pedig a valóságos megoldást – nehéz ilyet leírni – a hadsereg és a rendőrség megerősítése kínálna, karöltve az igazságügyi rendszer átalakításával. Ugyanis addig, amíg büntetlenül le lehet rohanni falvakat és házakat lehet gyújtogatni, addig, amíg egy egyszerű parasztembernek nincs kihez fordulnia, ha elrabolják a lányát, addig lehet beszélni leszerelési programról, de biztos, hogy nem lesz működőképes.

5. Bár fentebb dicsértük az ország gazdaságát, tisztában kell lenni vele, hogy a Közép-afrikai Köztársaság még mindig ki van szolgáltatva külföldi segélyezők jóindulatának és sajnos Touadéra a tucatnyi külföldi útja ellenére sem volt képes a beígért dollármilliókat megszerezni az ígéretekkel ellentétben, súlyosan veszélyeztetve ezzel nemhogy a fejlődést, de a mindennapi élet működtetését is.

Szomáliföld újra háborúval fenyegette meg Szomáliát

Közzététel ideje:| március 15, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A Siad Barre vezette brutális diktatúra 1991-es összeomlása után Szomáliföld azonnal megérezte, hogy melyik utat kell választania, ha el akar kerülni több évtizednyi véres háborúzást, így nagyjából azonnal kikiáltották függetlenségüket Szomáliától azon határok mentén, amelyek mentén egyszer már függetlenek voltak 1960-ban. Az azóta eltelt évek során nem igazán sikerült nemzetközi elismerést kicsikarniuk független státuszuknak, tekintve, hogy a nemzetközi közösség a mai napig az egységes Szomália mellett teszi le voksát. A szomáliföldi útlevelet jelenleg 8 ország fogadja el a világon, Belgium, Franciaország és Anglia mellett öt afrikai állam. Pedig alapvetően nincs semmi gond Szomálifölddel, a független létnek köszönhetően elkerülték azokat a brutális háborúkat, amelyek az anyaországot sújtották, tartottak választásokat, gazdasági és szociális kérdésekben is fejlődni tudtak (van több mint 1000 általános iskola és 30 egyetem is a területen) és ahogy ennek az el nem ismert országnak a vezetői látják, ez a 26 év többet adott nekik, mint az 1960-hoz csatlakozás Szomáliához, amelynek során a régió komoly demarginalizációval volt kénytelen szembesülni (Siad Barre idején ráadásul a lázadók elleni harc jegyében szinte teljesen meg is semmisítették itt az infrastruktúrát).

Azt is látni kell azonban, hogy 1991 óta a stabilitás nem hozta magával azt az áhított és a politikusok által sok esetben igazoltnak is látott fejlődést, amire a régiónak szüksége lenne: a mai napig óriási a létbizonytalanság és a munkanélküliség, a fiatalok elvándorlása Európa irányába szintén rendkívüli ütemű és a gazdaság olyannyira az állattenyésztésen alapul, hogy a nemrégiben tapasztalt szárazság tízezreket kényszerített táborokba. Most azonban mindenki hatalmas változásokat remél, ugyanis a Hargeisában található szomáliföldi kormány 30 évre szóló és 442 millió dolláros befektetést jelentő szerződést írt alá a berberai kikötő használatáról és bővítéséről a DP World nevű, Egyesült Arab Emirátusokbeli céggel.

Hargeisa azt reméli az egyeszségtől, hogy sok ezer munkahely jöhet létre kezdetben az építkezés, később pedig a kiszolgáló személyzet soraiban. Viszont ez az alku sem igazán kedvez a Szomáliával fennálló kapcsolatnak, ugyanis míg Mogadishu Szomália elválaszthatatlan részeként tekint Szomáliföldre, addig az északi régió lakói és vezetői már többször fenyegették meg háborúval Szomáliát, ha bármilyen módon megpróbálna beleavatkozni a független Szomáliföld ügyeibe. És ezt a fenyegetést alig néhány napja ismét megerősítette Muse Bihi Abdi szomáliföldi elnök, aki kijelentette, hogy a DP Worlddel aláírt szerződés elutasítása a szomáliai parlament által hadüzenetnek minősül és bármilyen áron meg fogják védeni a szomáliföldi lakosság érdekeit. Néhány nappal korábban ugyanis a szomáliai parlament semmisnek nyilvánította az alkut, hangsúlyozva ismét, hogy a régió Szomália része és minden ilyen szerződést a szövetségi kormánynak is jóvá kell hagynia.

Ezzel együtt pedig az Arab Ligához fordultak, közvetítést kérve, ugyanis szerintük Szomáliföld lépése veszélyezteti Szomália egységét és az Egyesült Arab Emirátusokkal fennálló jó kapcsolatokat is. A helyzetet jól átgondolva kevés esélye van egy valódi háborúnak a két fél között, de az biztos, hogy Berbera és Szomáliföld stratégiailag is fontos helyen található, hiszen Berberán keresztül nem csak tevéket szállítanak a Közel-Keletre, de Etiópia is használja ezt a kis kikötőt, amely mellett ráadásul a kikötő bővítésével egyidőben az Egyesült Arab Emirátusok katonai támaszpontot is építeni fog. Plusz a DP Worlddel Szomáliföld mellett Etiópia is szerződést kötött, amelynek keretén belül Berberától egy új út fog épülni Wajale városához, azaz Etiópa tovább küzd a még jobb lehetőségekért termékei piacra juttatásának érdekében. A szomáliai parlament által az ország területéről (ők ide értették Szomáliföldet is) kitiltott DP Worldnek egyébként a régióban nemrég volt egy másik balhés ügye is, Dzsibuti egy hónapja ugyanis egyoldalúan felbontotta a céggel kötött szerződését a Doraleh konténerterminál üzemeltetésére, azt állítva, hogy a cég szándékosan üzemelteti rosszul a terminált, hogy a Dubaiban található Jebel Ali kikötőt még jobb helyzetbe hozza.

twitter.com/napiafrika

A nagy testvér árnyékában vészterhes idők felé tart a “kis” Kongó

Közzététel ideje:| március 10, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Aki rendszeresen és közelről figyeli a Kongói Köztársaságban (a “kis” Kongóban) zajló politikai eseményeket, annak feltűnhetett, hogy a kisebb megszakítással közel 40 éve az országot irányító Denis Sassou Nguesso mintha leszámolást folytatna belső ellenzékével és a nagyobb hatalommal bíró személyeket elég gyorsan eltávolítja környezetéből. Ez lehet csak a “megszokott” és a régóta hatalmon lévő vezetőktől nem szokatlan bizalmatlanság jele is, de ugyanakkor egyes ellenzékiek úgy vélik, hogy ez egyfajta óvintézkedés inkább, amellyel Nguesso megpróbálja elkerülni a békés puccsal megbuktatott Robert Mugabe vagy a majdnem puccsot elszenvedő egyenlítői-guineai Obiang Nguema sorsát. Korábban is volt ilyen folyamat, például a mai napig azt állítják helyi források, hogy Jean-Marie Michel Mokoko, egykori vezérkari főnök és elnökjelölt azért van már 2016 óta börtönben vádemelés és tárgyalás nélkül, mert nem hajlandó elismerni Nguesso 2016-os választási győzelmét.

De több ellenzéki aktivista és politikus is évek óta börtönben van már feltételezetten politikai okokból, de például tavaly óta börtönben van a Köztársasági Őrség egyik vezetője is, az Őrség parancsnokát, Nianga Ngatsé Mboualát pedg januárban tartóztatták le – valószínűleg a kormányközeli biztonsági erőkben megjelenő elnökellenes hangok miatt. De például a médiában is megindult valamiféle folyamat, több újságíró korábbi bebörtönzése után idén Norbert Dabira médiamogult is letartóztatták és az ő őrizetbevételének tényleges okairól sem tudni nagyon semmit. Sokan sok helyen publikáltak már írásokat az országban zajló folyamatokról, diktatúráról írnak, elnyomásról, egypártrendszerről szóló írásokat is találhatunk szerte a sajtóban, viszont az tény, hogy az elmúlt évek gazdasági nehézségei hatással voltak a politikai életre is, hiszen miután elkezdtek akadozni a köztisztviselők fizetései, az ország adóssága pedig történelmi szintet ért el, a politikai elit hozzálátott, hogy biztosítsa hatalmát, aminek érdekében egy lojális és az elnök közvetlen irányítása alá tartozó biztonsági erő alakult ki megint.

Ez nem meglepő errefelé, hiszen az ország északi és déli felének korábbi etnikai megosztottságán is a katonaság tudott csak úrrá lenni, maga Nguesso is katonai puccsal jutott hatalomra és alig néhány évnyi civil vezetést láthattunk a hatvanas évektől kezdődően a “kis” Kongóban. És nem kell csak ezt az országot kiszemelnünk magunknak, ha ilyesmiről akarunk elmélkedni, hiszen világszerte elég egyértelmű trend, hogy a gazdasági nehézségekre, politikai kihívásokra, társadalmi feszültségekre a vezetés válasza a reformok helyett a kemény kéz, a biztonsági erőkre való támaszkodás – csak hát ez nagyon veszélyes tud lenni, hiszen megakadályoz bármilyen demokratikus hatalomátadást, sőt kiszámíthatatlanná teszi a politikai életet. Hiszen mi történik, ha esetleg majd Nguesso már nem lesz képes ellátni feladatát?

A szak- és diákszervezetek munkáját kormányzati tisztek nehezítik, az utcai megmozdulásokat betiltották, az ellenzék pedig annyira szétesett, hogy az apró frakciók nemhogy céljukat nem tudják elérni, létükkel éppen a kormányzat hatalmát legitimizálják, hiszen nincsen más láthatóan kormányzásra kész erő az országban. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a 2016. márciusi elnökválasztás (amelyet értelemszerűen Nguesso nyert meg) után súlyos konfliktus alakult ki a “kis” Kongóban, olyannyira, hogy még a polgárháború esélye is felmerült annyi évnyi béke után. Emlékezhetünk, a sokak által kétségbe vont választási eredmény bejelentése után a fővárosban, Brazzavilleben támadások sorozatát hajtották végre kormányzati és katonai épületek ellen, amely támadásokban legalább 20 ember életét veszítette. A kormány azonnal a Nguesso ellen már korábban harcoló Nindzsák lázadó mozgalmát kezdte vádolni és szinte azonnal elsöprő erejű offenzívát indított Pool tartományban a Nindzsák vezetője, Ntumi lelkész és a fegyvert egyébként már évekkel korábban végleg letevő csoport megmaradt csoportosulásai ellen.

Ntumi végig tagadta a Nindzsák szerepét a támadásokban, de a hosszú hónapokon át tartó katonai leszámolás eredményeként végül egy látványos békeszerződés került aláírásra – arról viszont nem szóltak a híradások, hogy mi történt Poolban és mit jelent az elsöprő erejű támadás. Az IRIN hírügynökség egyik riportere viszont bejutott a régióba és beszámolói szerint a kongói hadsereg egész falvakat égetett fel és bombázott le, településeket zártak el a külvilágtól és mindenhol katonai ellenőrzőpontokat állítottak fel – annak ellenére, hogy valószínűleg már túl sok aktív Nindzsa nem tartózkodott Poolban. Ennek eredménye pedig az lett, hogy akármi is volt a korábbi brazzavillei támadások hátterében, Poolban a Nindzsák újrakezdték a harcot, fiatalok, idősek egyaránt fegyvert fogtak a hadsereg ellen, felrobbantották például a Brazzaville és Pointe-Noire közötti vasúti hidakat, sok tucat alkalommal gyilkoltak meg katonákat és a végén már civilek ellen is akciókat hajtottak végre.

És bár végül a fentebb említett békeszerződés megnyugtatta a kedélyeket, több százezer embernek kellett elmenekülnie otthonából és Pool konkrétan összeomlott, ahogy a “kis” Kongó is az összeomlás szélére jutott, hiszen a Brazzaville-Pointe-Noire vasútvonal lezárása padlóra küldte az amúgy sem acélos gazdaságot. Jelzésértékű, hogy az államadósság GDP-hez viszonyított aránya már 110%! És ugyebár a Nindzsák jelentette veszély ott lebeg a levegőben, ahogy szintén veszélyes elegyet jelent az egyre növekvő elégedetlenség a gazdasági nehézségek miatt, így nem csoda, ha Nguesso most elkezd tényleg “kemény kéz” politikát folytatni.

twitter.om/napiafrika

keep looking »
  • RSS és kapcsolat – Info

    Rss link:
    www.mindennapiafrika.info/rss
    Kapcsolat:
    mindennapiafrika@gmail.com
    Twitter:
    twitter.com/napiafrika

  • Szavazás

    Kartúm és Addisz-Abeba tényleg támogatják az eritreai lázadó mozgalmakat?

    View Results

    Loading ... Loading ...
  • Címkék