'

Vajon tényleg megszegte Alpha Conde a tavaly októberi egyezséget az ellenzékkel?

Közzététel ideje:| október 15, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Guinea stabilitásának és hosszútávú politikai berendezkedésének szempontjából megint kritikus időszakot él meg a nyugat-afrikai ország, hiszen a tavaly október 12-én aláírt politikai megegyezés a mai napig nem került megvalósításra és az elmúlt hónapok során a Cellou Dalein Diallo vezette ellenzéki tömörülés egyre erősebben kezdte követelni a lefektetett pontok megvalósulását. Erősebben, hiszen míg korábban csak szóban ment a követelések megfogalmazása, addig mostanra már tüntetések sorozatát láthattuk az utcákon és az ellenzék vezetői a kormánnyal folytatandó megbeszéléseiket is bojkottálták. Hogy csak néhány példát említsünk az eddig meg nem valósult követelések közül (amelyeknek pontos szövege az interneten is olvasható): az ellenzékiek továbbra is várják, hogy nyomozás és vizsgálat kezdődjön a korábbi tüntetések során megsérült vagy elhunyt megmozdulók ügyében, de a korábbi politikai konfliktusok során anyagi károkat szenvedett állampolgárok kártalanítása sem kezdődött meg (nem kell túl messzire visszamenni az időben, hogy emlékezzünk a jelenetekre, amikor kormánykatonák házkutatás címszóval törtek rá emberekre a fővárosban, Conakryban).

A kormány szerint viszont azért van előrelépés, hiszen bár a választási bizottság átalakítása nem történt még meg, kitűzésre kerültek a 2005 óta függőben lévő helyi és parlamenti választások, méghozzá 2018. február 4-ére – ami a követelésben szereplő dátumhoz képest egy éves csúszás. Szintén már kész kellene lennie az ellenőrzött választási névjegyzéknek, de a választási bizottság szerint még mindig csak a külföldi cég tendereztetése zajlik, amely majd elvégezné a felülvizsgálatot – szerintük itt már az is eredmény volt, hogy össze tudták rakni a tender kiírását. Emlékezhetünk, még 2015. december 11-én tartottak elnökválasztást Guineában, amelyet akkor vitatott körülmények között a korábbi elnök, Alpha Condé nyert meg, de helyi és külföldi jogvédők, valamint ellenzéki erők szerint is súlyos visszaélések történtek a voksolás során, így az eredmény bejelentését követő hónapok tüntetései során több tucat ember veszítette életét és jöttek hírek vádak nélkül letartóztatásokról és kínzásokról is.

A feszült helyzetet oldotta fel aztán 2016. októberében a fentebb említett egyezség a kormány, az ellenzék, a civil szektor és a nemzetközi partnerek között, de úgy tűnik, hogy az ígéretek egy része még mindig nem valósult meg, így megint kezdődhet az aggódás ezért a sokat megélt aprócska országért. Cellou Dalein Diallo, a 2015-ös választás vesztese és az ellenzék jelenlegi vezére egyébként a napokban úgy reagált például a bejelentett jövő februári helyi és parlamenti választásokra, hogy ez a megegyezés megszegése és bár részt terveznek venni a választásokon, egyértelműen visszautasítják a késlekedést és ismételten tüntetéssorozatra buzdította híveit.

Ha azt nézzük, hogy milyen reakciók jöttek az elmúlt napokban a helyi és parlamenti választások bejelentéséhez kapcsolódóan, akkor azt láthatjuk, hogy a választási bizottság a februári dátum bejelentésével és a választási névjegyzék közelgő felülvizsgálatával igyekszik elterelni a figyelmet arról, hogy a tavalyi politikai egyezség jelentős része még nem került végrehajtásra, az ellenzék viszont folyamatosan híveit szólítja fel a tüntetésekre és az utcára vonulásra, ezzel igyekezvén fenntartani a kormányon és a választási bizottságon a nyomást, hogy legalább jövő februárban legyenek helyi és parlamenti választások – sokan ugyanis már most attól tartanak (jogosan) hogy egyszerűen nincsenek meg a feltételek és az erőforrások a lebonyolításra akkor sem. Persze a kormány részéről azért nem értetnének egyet a “politikai egyezség jelentős része még nem került végrehajtásra” kitétellel, hiszen az önkormányzati és területfejlesztési miniszter a televízióban sorolta fel pár nappal ezelőtt, hogy mely pontok került már megvalósításra, itt többek között kiemelve hogy már folyamatban van a kártérítésre jogosultak listájának összeállítása és a politikai okokból bebörtönzött emberek jelentős részét is szabadon engedték már, ráadásul jóváhagyásra került az új választási törvény a parlament előtt.

Szóval ahogy látható, a felek között egyáltalán nincs egyetértés abban, hogy mi történt és mi nem, de az biztos, hogy a mindennapi emberek szintjén nagy az elégedetlenség, elég ha az év első felében brutális erőszakba torkolló tüntetésekre vagy sztrájkokra gondolunk, amelyeket januárban indított el a szinte éhbérért folgalkoztatott tanárok munkabeszüntetése és amelyhez rövidesen az egész ország és az összes szakszervezet csatlakozott. Ráadásul az elmúlt tíz évben még nem volt olyasmire példa mint az idei év elején és ez intő jel lehet a jövőre nézve: egyrészt valószínűleg az elmúlt évtizedben ez volt az első, egész országot átfogó tüntetéshullám, amely nem kapcsolódott etnikumokhoz vagy területekhez, másrészt ez volt az első ilyen szintű megmozdulás, amelyet nemhogy a kormány, de még az adott területekért felelős miniszterek is túléltek a pozíciójukban maradva – hiába haltak meg az erőszakos összecsapásokban közel százan.

twitter.com/napiafrika

3R – egy lázadó csoport, ami ugyan egy a sok közül, mégis igazi tünete a jelenlegi helyzetnek a Közép-afrikai Köztársaságban

Közzététel ideje:| október 5, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Jópár évvel ezelőtt itt a Mindennapi Afrika blogon volt már több írás arról, hogy a Közép-afrikai Köztársaság északi része nagyjából a senki földjének számít és bár azóta sok víz lefolyt már a Sangha-folyón, a helyzet egyáltalán nem változott, a sokat szenvedett ország északnyugati felén továbbra sem létezik semmiféle államhatalom, hadurak jönnek és mennek, a lakosság pedig szenved. Legutóbb a 2015 végén feltűnt 3R lázadó alakulata mutatott rá a bevezető mondat igazságára: a csoport szeptember 23-án lerohanta a ország északnyugati csücskében található Bocaranga városát és ezzel menekülésre késztette a 30 ezer lakos nagyjából mindegyikét, akik sok esetben étlen-szomjan menekültek 200 kilométeren keresztül, hogy biztonságra leljenek.

A napokon át tartó rettegésnek végül az vetett véget, hogy néhány napja, október elején az államban működő ENSZ stabilizácós misszió, a MINUSCA küldöttsége látogatott el a területre, hogy tárgyaljon a fegyveresekkel és kieszközölje távozásukat. És bár a 3R hírhedt vezetője, Sidiki Abass még a küldöttség megérkezése előtt távozott, a milícisták maradtak és nem igazán akarnak távozni, hiába vannak a városban a MINUSCA fegyveresei is. Jelenleg elég feszültnek nevezhető a helyzet, a lakosok egy része visszatért, az utcákon még mindig láthatóak a 3R harcosai, akik mellett a MINUSCA-járőrei igyekeznek biztosítani a nyugalmat és mindenki arra vár, hogy a MINUSCA által adott ultimátum lejártával távoznak-e végül a kormányellenes fegyveresek.

És bár valószínűsíthetően a 3R is csak egy marad a sok tucat kormányellenes lázadó mozgalomból a Közép-afrikai Köztársaságban, története tökéletesen mutatja, hogy milyen helyzetet szül az államhatalom hiánya. A magát tábornoknak nevező és tartó Sidiki Abass és csoportja először 2015. novemberében hallatott magáról, amikor Koui környékén tartottak toborzórendezvényeket és kampányoltak a kormány valamint az anti-balaka milíciák ellen. A nevüket képező 3R az elméleti céljaikat jelképezi, magyarra lefordítva nagyjából Visszatérés, Visszavétel és Rehabilitáció és legfontosabb feladatuk a kameruni határ környékén élő fulbék megvédése volt a főleg keresztényeket tömörítő anti-balaka csapatok támadásaitól – ennek megfelelve 2016 közepén-végén már azt olvashattuk Abass csoportosulásáról, hogy brutális támadásokat hajtanak végre falvak ellen Koui járásban az anti-balaka támadásokat megtorlandó.

A 3R hasonlóan a többi ilyen csoporthoz, tömegével követett el gyilkosságokat, nemi erőszakokat és gyújtogatásokat, amelyek ellen egyébként sajnálatos módon a MINUSCA régióban tartozkodó alakulatai nem tettek semmit. És ez igazán azért fájó, mert az állami hadsereg képtelen bármiféle stabilitást szavatolni ezekben a Banguitól távoli régiókban, így az embereknek nagyjából a MINUSCA maradna az egyetlen reményük – tökéletesen mutatja az itteni elkeseredést, hogy Bocaranga lakossága eredetileg nem volt annyi, mint amennyien most elmenekültek, csak éppen a korábbi támadások után például több ezren érkeztek ebbe a városba Kouiból a biztonság hiú reményét üldözve. De mint látható, hiába, itt sem védte meg őket senki. Ugyebár arra emlékezhetünk, hogy a mostani történet első láncszeme az volt, amikor a Séléka-koalíció elüldözte Francois Bozizé elnököt hivatalából, amelyre válaszul az anti-balaka csoportok támadást indítottak a muszlim lakosság ellen.

A hosszú, három éven át tartó erőszakhullám végét mindenki a választások lebonyolításától és az új kormánytól remélte, de sajnos ez nem vált valóra, a súlyos társadalmi és gazdasági problémák, valamint a kormány teljes impotenciája oda vezetett, hogy a fővárost, Banguit leszámítva az ország jelentős része törvényen kívüli területnek számít. És ezt a mondatot az elmúlt évek során sajnos már jópárszor le lehetett írni. A 3R esetében a kevés interjú egyikében Abass el is mondta, hogy majd akkor fogja csoportja felfüggeszteni a harcot, ha a kormány garantálni tudja a fulbe pásztorok és lakosok biztonságát – amíg ez nem történik meg, addig ők biztosan nem teszik le a fegyvert.

twitter.com/napiafrika

Független Ambazónia: október elsején kiderül

Közzététel ideje:| szeptember 30, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A napokban a világsajtó teljes egészében csak a katalánok függetlenségi népszavazására, Spanyolország jövőjére koncentrál, pedig délebbre, Afrikában is sorsdöntő napok következnek az egyik országban, méghozzá Kamerunban, ahol október elseje egy teljesen új korszak kezdetét jelentheti. De még mielőtt a közepébe vágnánk, következzen egy kis felzárkóztató bevezetés. Miközben Paul Biya szeptember 22-én Washingtonban vett részt egy konferencián, az országának délnyugati csücskét jelentő Déli-Kamerunban ismét hatalmas tüntetések zajlottak, de olyan nagyok, amelyekre sem itt, sem az ország egészében nem nagyon volt még példa (sok tízezer emberről beszélünk) – és a felvonulások véres összecsapásokba torkolltak. Azt már itteni posztokban is taglaltuk évek óta, hogy a Kamerun ezen részén élő, angol nyelven beszélő és történelmileg is más pályát befutó kameruniak teljesen elszigeteltnek, szándékosan marginalizáltnak érzik magukat az országban és ennek az elégedetlenségnek már elég sokszor hangot adtak – az elmúlt év különösen rázós volt errefelé.

Főleg azért, mert az elmúlt évtizedekben bevált kormányzati stratégia, amellyel az efféle megmozdulásokat vérbefojtották, most nem tűnik működőképes reakciónak, ugyanis az éles lőszer, a halálos áldozatok, az őrizetbe vételek, a kijárási tilalmak ellenére a mostani tüntetéssorozat nem maradt abba, sőt egyre szélesebb körben vonta be a déli-kameruniakat. És most ott tartunk, hogy a déli-kameruniakat képviselő szervezetek október elsején ki fogják kiáltani Ambazónia (Déli-Kamerun) függetlenségét, amelyre Biya elnöksége a “spanyol” választ adja – több ezer rendőrt és katonát vezényeltek az országrészbe, hogy bármilyen áron, de megakadályozzák az országrész elszakadását. De az erőszakos válasz egyértelműen már előre kijelenthetően nem lesz a helyes válasz, ugyanis a mészárlás és elfojtás helyett a párbeszéd lenne az, ami segíthetne egyben tartani az országot, hiszen 2016. novembere, az újabb tüntetéshullám kezdete óta tudjuk, hogy most már a tüntetések elfojtása inkább ellenkező hatást vált ki Dél-Kamerunban, a diaszpóra teljes egészében a tüntetők mögött sorakozott fel, ahogy a falvak lakossága körében is soha nem látott népszerűségre tettek szert a különféle militáns csoportok és aktivisták.

Jelenleg hatalmas a feszültség, az utcákon a régió városaiban mindenhol katonai ellenőrzőpontok állnak, tilos négynél több embernek csoporba verődnie, minden bár és kocsma bezárt, a taxik nem közlekednek és a nigériai határokat lezárták, sőt még a járások közötti mozgást is erőteljes kontroll alá vonták. És ami egyértelmű jelzés a kormány válaszreakciójára az a tény, hogy a Boko Harammal is harcoló kameruni Gyorsreagálású Erők (BIR) alakulatait is kivezényelték. Pedig meg lehetett volna előzni a helyzet ide jutását, nagyjából akkor, amikor még 2016-ban kirobbant a konfliktus azután, hogy tárgyalás nélkül elutasították déli-kameruni ügyvédek beadványát, akik amiatt tiltakoztak, hogy a régió vezető pozícióiba angolul nem beszélő, brit törvénykezést nem ismerő embereket ültettek. Ott kellett volna párbeszédet kezdeményezni és akkor talán nem tartanánk most ott, hogy radikális déli-kameruniak gyújtogatnak, házi készítésű bombákkal támadnak rendőrökre, az iskolákat bezárták és mindenki az október elsejét várja – a katonák és rendőrök pedig éleslőszerrel lőnek a tömegbe, mindenféle eljárások és papírok nélkül törnek be házakba és bántalmaznak, tartóztatnak le embereket.

Kormányzati oldalról persze azt állítják, hogy voltak kezdeményezések – például Washingtonban, vagy Belgiumban vagy éppen Dél-Afrikában (a diaszpórában élő ellenállókkal és pártokkal), de mindenhol ütésváltásokba, konfliktusokba és veszekedésbe torkolltak a tárgyalások. Közben pedig tömegével zárták be a déli-kameruni aktivistákat és az internetet is leállították az egész régióban három hónapra (!!!) és ugyan hiába történek később szabadon bocsátások és hiába állt helyre az internet-szolgáltatás is, párbeszéd és decentralizáció igazán nem indult meg, így tartunk ott, ahol most tartunk. Többször volt már itt szó a történelemről is, de amikor 1961. október elsején Francia-Kamerun és Angol-Kamerun egyesültek, még mindenki nagyon bizakodó volt, de aztán gyorsan kiderült, hogy ez hiú ábránd, hiszen 1965-re már a brit pénzt betiltották, a brit Nemzetközösségből kiléptették Angol kamerunt, a szövetségi rendszert felszámolták és az akkor már ellenzéki, déli-kameruni pártokat betiltották – és az 1982 óta hatalmon lévő Paul Biya ezen nem igazán igyekezett változtatni, Dél-Kamerun maradt marginalizálva, erőteljes ráhatással az angol múlt és jelen felszámolására (és igazából ez a legnagyobb probléma, hiszen a szegénység nem egyedi Kamerunban, a helyiek fő problémája az angol identitásuk elleni háború).

Az ellenállás pedig mostanáig zömében a külföldön élő kameruniak kezében volt, viszont 2016 óta rendkívüli mértékben növekedett a helyi támogatottság is a szövetségi rendszer visszaállítására, sőt a függetlenség irányába is. És ha már függetlenség – mi is az az Ambazónia? Hívhatjuk akár Déli-Kamerunnak, Angol-Kamerunnak is, de alapvetően ugyanarról a területről beszélünk, Ambazónia pedig a Mungo-folyó torkollatánál lévő Ambas-öböl nevéből eredeteztethető, amely előbb említett folyó egyébként Dél-Kamerun és Kamerun természetes határvonala. Elsőként ezt a nevet függetlenségi vonatkozásban egy Gorji Dinka nevű ügyvéd használta, aki még 1984-ben kiáltott ki egy el nem ismert függetlenséget Déli-Kamerunban ezen a néven, amelynek mellékvágányaként létrejött később az Ambazóniai Függetlenségi Párt (ALIP) is és Dinka a függetlenség egyik legnagyobb élharcosa maradt. Úgyhogy figyeljük az elkövetkezendő napok kameruni eseményeit.

twitter.com/napiafrika

Az “ásványkincs-paradoxon” továbbra is él – Kolaboui helyzetjelentés

Közzététel ideje:| szeptember 23, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Guinea nyugati részén, Boké megyében fekszik Kolaboui városkája, amely alapvetően szinte az egész világ számára ismeretlen település, azonban elhelyezkedése okán pillanatok alatt főcím lehet minden sajtóorgánumban – ugyanis Kolaboui a Guineai Bauxitvállalat (CBG) főhadiszállásának és iparvárosainak számító partmenti Kamsar illetve Boké és a Sangaredi-fennsík között fekszik, amely utóbbi a világ legnagyobb bauxittartalékait rejti. Így az összes érintett multinacionális vállalat, a kormány és a szállítmányozók számára is hatalmas megkönnyebbülést jelentett az a hír, hogy a mai nap (09.23) folyamán a Kolabouiban tüntetők által emelt barikádokat az emberek végül elbontották, miután órákon át zajló tárgyalások során sikerült megállapodniuk követeléseikről a Kamsar városából érkezett, Hassan Sampou vezette delegációval.

Mindez egy héttel azután csapott le a kormányra, hogy az állami közlekedési vállalat, a Sotragui több száz dolgozója függesztette fel a munkáját a fővárosban, Conakryban, miután megelégelték, hogy jelentős részük már ötödik hónapja fizetés nélkül kénytelen dolgozni, ugyanis a Sotragui elnöke hűtlen kezelési ügye miatt egyszerűen eltűnt sok millió amerikai dollárral együtt, az állam pedig leállította a “pénznyelőnek” tartott cég finanszírozását. A közlekedési minisztérium jelenleg is elemzi a különféle megoldási javaslatokat, de az biztos, hogy a dolgozóknak pénzre, a járműveknek pedig karbantartásra lesz szüksége. Visszatérve Kolabouira, az állami intézmények épületeinek felgyújtását is eredményező tüntetések már legalább 10 napja elkezdődtek a régióban, amelyek során a felvonulók nehéz életkörülményeik, a szolgáltatások (ivóvíz, elektromos áram) teljes hiánya miatt döntöttek úgy, hogy botokkal és Molotov-koktélokkal felszerelkezve támadnak mindenre, ami szerintük a “csaló” államot képviseli.

Hatalmas barikádokat építettek az utakon és a síneken, hogy így állítsák meg a CBG (és a guineai-kínai konzorcium, az SMB-WAP) bauxitszállítmányainak haladását valamint a Szenegál és Gambia felé tartó átmenő forgalmat. A kormány azon kívül, hogy elítélte a legalább két halálos áldozattal járó, több napig tartó erőszakhullámot, nem reagált a tüntetők panaszaira – az elektromos áramellátás szeptemberi leállását, a munkahelyeket hiányát és a tiszta ivóvíz elérhetőségét a kormány részéről senki nem kommentálta. A közösségi médiában terjedő képeken és videókon láthatjuk a teljesen kiégett kolaboui-i rendőrőrsöt, a gumikból, székekből, kövekből emelt akadályokat, a helyi önkormányzat épületének és az előtte álló autóknak a maradványait – úgyhogy a fentebb említett delegáció jobb, ha betartja ígéretét, miszerint tolmácsolja a helyiek követelését a kormány felé, ellenkező esetben ugyanis elképzelhető, hogy a CBG bauxitszállítmányai újabb hosszú órákat fognak Kolaboui bejáratánál várakozni.

Nem ez az első eset egyébként, hogy Boké, Kamsar vagy éppen Kolaboui lakói tárgyalási alapként használják a multinacionális cégek számára oly fontos bauxitot, legutóbb például áprilisban Boké városában emeltek akadályokat a tüntetők, hogy az elektromos áramellátás normalizálását követeljék a kormánytól és a várost jelenlétével teljesen meghatározó CBG-tól. A követelések pedig mindig ugyanazok, a munkanélküliként, mélyszegénységben tengődő guineai lakosság nem látja az éves szinten 16 millió tonnás bauxittermelés hasznát. Ugyebár elég nehezen érthető ezen szegény emberek számára, hogy az energiaigényes bauxitbányászat szárnyalása, a rengeteg folyó léte ellenére nincs normális áram- és vízellátás, ráadásul Bokéban nagyjából 2000 ember dolgozik mindösszesen a bauxitiparban, ami nem olyan nagy szám egy sok tízezres városban, ráadásul az itt dolgozó guineaiak jelentős része az ország más régióiból érkezik. Kolaboui mostani példája is tökéletesen igazolja tehát az “ásványkincs-paradoxont”, azaz hiába gazdagok az afrikai országok természeti kincsekben, a könnyű jövedelem a kormányok számára utat nyit a demokrácia gyengítése, a korrupció növekedése és a szabadrablás előtt.

twitter.com/napiafrika

1 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Aziz a zászló és a himnusz megváltoztatásának égisze alatt új mandátumra készül?

Közzététel ideje:| szeptember 10, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Alkotmányos népszavazásoktól szokatlan módon azonnal látható eredménye is volt az augusztus ötödiként tartott mauritániai referendumnak, ugyanis az urnához járuló, nagyjából 700 ezer állampolgár (1.4 millió a szavazásra jogosultak teljes száma) túlnyomó többsége igennel szavazott az ország zászlajának megváltoztatására is, így az eddigi zöld alaphoz és a rajta szereplő aranyszínű motívumokhoz alul-felül egy piros csík is került, szimbolizálva azt a vért, amelyet a mauritániai nép áldozott a függetlensége és területének megvédése érdekében (itt főleg azokra van utalás, akik az 1960-os függetlenségi küzdelemben áldozták életüket). A zászló megváltoztatása mellett egy komoly politikai döntést is meghozott az ország, a korábban kétkamarás törvényhozás struktúráját is megváltoztatták az “igen” szavazattal, így mostantól már nincs felsőház (szenátus – Majlis al Shuyukh), csak a korábban alsóházként funkcionáló nemzetgyűlés (Al Jamiya Al Wataniya) végzi majd csak a munkáját.

Már a voksolás előtt és természetesen utána is komoly vádak érték Mohamed Ould Abdel Aziz elnököt, hogy ezzel a referendummal saját útját akarja a harmadik mandátum felé egyengetni, hiszen egyrészt már jópárszor utalt rá, hogy a szenátust haszontalan és drága testületnek tartja, másrészt pont a szenátus volt az, ami idén márciusban megakadályozta az elnök alkotmánymódosításra irányuló törekvését, amely lehetővé tette volna, hogy harmadszor is elnökké válhasson az országban. Végül a bojkottra felszólító csoportok törekvései és a több ezres tüntetések ellenére eredményesen zárult a voksolás – és Aziz egy könnyed lendülettel hagyta figyelmen kívül az ENSZ, tüntetések elfojtásával kapcsolatos nyomozási felszólításait és kéréseit is. Persze megteheti, hiszen jelentős mozgástere van, köszönhetően annak, hogy a “Nyugat” szövetségesként számíthat rá az észak-afrikai és szaharai terrorizmus-ellenes harcokban.

Maga Aziz elnök az eredménnyel kapcsolatban csak annyit mondott, hogy a szenátus felszámolása végre lehetővé teszi a néphez közeli kormányzást és a régiós tanácsok létrehozásával a területi irányítás erejének növelését, a tüntetésekre reflektálva pedig egyszerűen csak kitalációnak és néhány elvetemült internetes csoport művének nevezte a súlyos attrocitásokról szóló beszámolókat. Az ellenzéket tömörítő Egység és Demokrácia Fórum (FNDU) nem ismerte el a szavazás végeredményét és kormányzati csalásról beszélt, rámutatva, hogy a tüntetések és a közösségi médiában látható képsorok, közlemények is azt igazolják, hogy a nép valójában ellenezte a szenátus megszüntetését. Alapvetően a média a zászló megváltoztatásáról és a szenátus megszüntetéséről beszél csak, de a referendumnak vannak további eredményei és hatásai is: többek között például megváltozott néhány sor a himnuszban és több kormányzati intézményt összevontak a Fatwa Legfelsőbb Tanácsa nevű intézménybe. És hogy mit fog eredményezni a szenátus megszüntetése és regionális tanácsok létrehozása?

Első körben úgy tűnhet, hogy csak pozitív hatása lesz, tehát ebben a rendkívül központosított országban valamiféle decentralizáció is elkezdődhet, ahol a vidéken élők hangját is meghallják majd, de valójában igazi erőforrások (itt gondoljunk politikai támogatottságra, pénzre stb.) nélkül ez azt jelenti csak, hogy egy, Aziz hatalmát valamennyire korlátozó intézmény megszűnt és helyette erőtlen, Nouakchottól távol eső tanácsok kerülnek létrehozásra, amelyek már nem képviselnek egységet és így számottevő erőt. És bár Aziz maga többször is azt mondta, hogy 2019-ben már nem akar még egyszer elnöki székért indulni, a mauritániai és külföldi média is szinte teljes egészében úgy látja, hogy ez csak a látszat, 1960 óta az országban nem igazán volt még demokratikus átmenetre példa – és miért pont most jönne el a csodálatos kivétel ideje?

twitter.com/napiafrika

9 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Afrobasket 2017 – afrikai kosárlabda-ünnep szenegáli és tunéziai reményekkel

Közzététel ideje:| szeptember 9, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Miközben a magyar válogatott szenzációs eredményt elérve jutott a nyolcaddöntőbe a kosárlabda Európa-bajnokságon, a sportág szerelmesei számára Afrikában is van mit nézni és nyomonkövetni, hiszen szeptember 8.-án kezdődött és egészen 16.-áig tart az Afrobasket 2017, azaz a kosárlabda afrikai kontinenstornája Dakarban és Tunéziában és már az első mérkőzéseken nagy izgalmak vártak a meccsekre kilátogató nézőkre, hiszen a címvédő Nigéria mindössze egyetlen ponttal győzte le Elefántcsontpartot és a kontinens legjobbjának tartott Angola alig bírta legyűrni az alapvetően nem túl acélos Ugandát. A 16 induló csapat közül a legnagyobb esélyesek Nigéria és Angola mellett a rendezők, Szenegál és Tunézia, valamint Egyiptom – a 2015-ös győztes nigériaiak teljesen megújult, “amerikai” brigáddal vágtak neki a küzdelmeknek, hiszen egyrészt egyetlen játékos van csak a keretben most, aki két éve is ott volt, másrészt a nevezett 12 sportolóból hét az Egyesült Államokban született.

A 2015-ös döntőben vesztes Angolában ezzel szemben ott lesz a korábbi játékosok legnagyobb része és a kontinens legerősebb alakulata egyértelműen a győzelemre tör, amelynek elérésében Nigéria mellett biztos komoly kihívást fog jelenteni Egyiptom, amely múltja (itt most az 1980-as évekig bezárólag gondoljunk múltra) és jelene okán is esélyes – fiataljai az U16-os vagy éppen az U18-as kontinensbajnokságokon szinte ellenfél nélkül tarolnak az elmúlt években. A spanyol edzővel és Gorgui Dieng NBA-játékossal felfegyverkezett szenegáliak mindig a tűz közelében ólálkodtak az elmúlt években, de most talán a hazai közönség előtt jöhet el az ő idejük – Tunézia is hasonlóban bízik, bár Salah Mejri, a tunéziai NBA-játékos nem kapott engedélyt “főnökeitől” a pályára lépésre.

De a lényeg, hogy pattogjon a labda, hiszen az Afrobasket 2017-es megrendezése igen nagy fejtörés elé állította az afrikai kosárlabda-szövetséget, ugyanis a pénzügyi gondokkal küzdő Kongói Köztársaság április végén mondta vissza a rendezést, majd a szövetség által felkért Angola sem vállalta a lebonyolítást – így egyrészt elúszott az eredeti, augusztusi dátum, másrészt ismét Tunéziának, az előző rendezőnek kellett színrelépnie, Szenegál támogatásával. Sajnálatos módon a huzavona azt is eredményezte, hogy az afrikai NBA-játékosok jelentős része nem tudta vállalni a részvételt a tornán, többek között az időpont, a biztosítási problémák és a sérülések kockázata miatt. Az Afrobasket történetét tekintve amúgy Angola és Egyiptom a legeredményesebbek, messze a legtöbb győzelmet ez a két nemzet szerezte, de tud eredményt felmutatni a múltból Elefántcsontpart, a Közép-afrikai Köztársaság, Nigéria, Marokkó és Tunézia is. Sőt, ha nagyon mélyre ásunk, még találunk a Zöld-foki Köztársaságtól vagy éppen Szomáliától is egy-egy dobogós pozíciót. És hogy kik vannak még a listán idén a fentebb taglalt esélyesek mellett?

A teljesség igénye nélkül még érdemes figyelnük a győzelemmel kezdő Ruandára és Malira is, de veresége ellenére sem írható le (már csak múltja miatt sem) a Közép-afrikai Köztársaság vagy éppen Elefántcsontpart. Bár utóbbiak a cikk írásával nagyjából egyidőben befejeződött mérkőzésükön úgy kaptak ki a Kongói DK-tól, hogy esélyük se nagyon volt, előbbiek egy iszonyú pontszegény találkozón bedarálták Ugandát. Akárhogy is legyen, az Európa-bajnokság mellett érdemes szemeinket Afrikán is tartani – a kosárlabda szerelmeseinek mindenképp.

twitter.com/napiafrika

6 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

keep looking »
  • RSS és kapcsolat – Info

    Rss link:
    www.mindennapiafrika.info/rss
    Kapcsolat:
    mindennapiafrika@gmail.com
    Twitter:
    twitter.com/napiafrika

  • Szavazás

    Paul Kagame...

    View Results

    Loading ... Loading ...
  • Címkék