'

Egy ország hivatalos labdarúgó-bajnokság nélkül már évek óta – Sierra Leone

Közzététel ideje:| április 7, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Miközben alapvetően az ország sajtója és a nemzetközi médiumok is az elnökválasztás második körének eredményével és az egykori puccsista, Julius Maada Bio győzelmével (annak hatásaival és a tüntetéshullámokkal) vannak elfoglalva, mi most rendhagyó módon – hiszen tartalmat duplikálni sok értelme nincs – Sierra Leone egy teljesen másik világába fogunk alámerülni. Annyit persze érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt 10 évben az országot irányító Néppárti Tömörülés és jelöltje, Samura Kamara a 49%-51% arányban elveszített választás győztesét, Biot csalással vádolta meg és bírósághoz fordult, miközben a győztes Sierra Leonei Néppártnak és Bionak amiatt is fájhat a feje, hogy bár nyertek a választáson, a parlamentben nem lett kétharmados többségük, így komolyabb törvényeket (mint a költségvetés például), nem fognak tudni átverni.

Na de visszatérve a mai poszt témájához, ha egy érdeklődő esetleg a Fifa.com oldalán kutakodik a sierra leonei labdarúgó-bajnokság eredményei után, azt a furcsaságot veheti észre, hogy az utolsó tabella 2014-ből származik és a bajnokság épp a felénél járt az East End Lions vezetésével. De nem az információáramlás jelenti a problémát, hiszen a bajnokság akkor az Ebola-járvány kitörése miatt szakadt félbe féltávnál, de aztán a felek vitája és ellentétei miatt nem tudott azóta sem újraindulni. Volt ugyan a 14 csapat egy részének részvételével valamiféle labdarúgás az országban, de azt semmiképp nem lehet hivatalosnak tekinteni. Bár az Ebola-járványt sikerült 2016 közepére megállítani, a bajnokság nem indult újra több ok miatt sem.

Mint kiderült az ország labdarúgó-szövetsége és a 14 elsőosztályú csapat képviselői nem tudtak például sokáig megegyezni abban sem, hogy milyen feltételeket kellene a csapatoknak teljesíteni, tehát hány ifjúsági csapat legyen, milyen engedéllyel kell bírnia a csapatokat vezető edzőknek és így tovább, bár 2017-re már a szövetség jelentős mértékben visszavett az elvárásokból, főleg, hogy a legalapvetőbb felszerelések beszerzésével is súlyos gondjai voltak a kluboknak, főleg a kisebbeknek. De ez még csak a kisebb probléma lett volna, a legnagyobb gondot az jelentette, hogy Afrika egyetlen női szövetségi vezetője, Isha Johansen irányítását sokan kétségbe vonták és támadni kezdték, ezzel párhuzamosan pedig a szövetség minden lépését bojkottálták a felek, többek között állítólagos korrupciós vádak miatt. A szövetség több kongresszusát el is kellett halasztani az elmúlt évek során a konfliktusok miatt (volt, amit maga a FIFA akadályozott meg), így végül 2017-ben már a FIFA-nak is közbe kellett lépnie egy tárgyalódelegáció összeállításával. A küldöttség munkájáról szóló, tavaly év végi jelentés ajánlásai szerint le kell állítani az országban a labdarúgó-fogadásokat és a szövetség összes tisztviselőjét át kell világítani, különösen tekintettel a korábbi, bundagyanús meccsek körüli botrányokra.

Jelenleg tehát továbbra is áll a foci és Sierra Leone csak válogatott meccseket játszik (mármint hivatalos, FIFA által elismert bajnokik nincsenek), de az országban a szurkolók abban reménykednek, hogy a világszövetség támogatásával és közbenjárásával talán megoldódik az évek óta tartó patthelyzet és végre kiderülhet, hogy az 1967-ben alapított bajnokságban első nem freetowni csapatként bajnoki címet nyerő Diamond Stars lendülete kitart-e, vagy a legendás klub, az East End Lions megszerzi 12. sikerét is. Ezt már egy ideje a játékosok is sürgetik, az első osztályban szereplő FC Kallon tulajdonosa és az egykori labdarúgók szervezetét irányító legendás labdarúgó, Mohamed Kallon is azt nyilatkozta nemrégiben, hogy hajlandó feladni korábbi álláspontját és elfogadni bizonyos kompromisszumokat, ha végre újraindulhat a liga.

Jelenleg tehát nincs hazai labdarúgás hivatalosan Sierra Leonéban, a szövetséget elvileg a FIFA által támogatott Johansen irányítja, viszont van mellette egy rivális, Johansen vezetését megkérdőjelező szövetség is, amelynek vezetője Brima Mazola Kamara azt állítja, hogy a 6 különféle korrupciós ügye miatt Johansen már nem vezethetné a szövetséget. Hogy mikor lesz új választás, ahol végre eldönthetik a szavazásra jogosultak, hogy ki a hivatalos vezető, azt még nem tudni, remélhetőleg a fentebb említett FIFA-támogatott küldöttség segítségével idén talán eldöntésre kerülhet.

twitter.com/napiafrika

2 éves mérleg a Közép-afrikai Köztársaság reményének számító elnök tevékenységéről

Közzététel ideje:| március 30, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A mindennapok Afrikájában a kontinensről posztolgató emberfia nem győzi kapkodni a fejét, annyi minden történik nap nap után, legyen szó akár szomorú és megrázó dolgokról, akár fejlődésről, nyitottságról és örömteli pillanatokról. A következő poszt azonban most mégsem aktuálitásról, hanem vissza- illetve előretekintésről szól, ugyanis pontosan két évvel ezelőtt, 2016. március 30-án iktatták be hivatalába Faustin-Archange Touadérát, a Közép-afrikai Köztársaság jelenlegi elnökét. Kerülve az Afrikáról írók leggyakoribb hibáját, a következőkben jöjjön 5 olyan eredmény is, ami pozitívumként értelmezhető Touadéra tevékenységét illetően de persze jöjjön 5 olyan kihívás is mellette, amivel nem igazán sikerült az elnöknek mit kezdenie.

Pozítivumok:

1. A lefegyverzésre, leszerelésre, reintegrációra indított program továbbra is létezik és bzonyos eredményeket már fel is tudott mutatni, hangsúlyozva, hogy a fegyveres alakulatok többsége továbbra is vonakodik csatlakozni hozzá, attól való félelmében, hogy ezzel teret enged a rivális csoportok térnyerésének. Ugyanez az oka az anti-balaka csoportok vonakodásának is, ráadásul a program tisztviselői csak hadurak engedélyével működhetnek az ország fővárostól távoli részein.

2. 2014 óta a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) a kormány támogatásával vizsgálatokat folytat az országban a 2012-ben kirobbant fegyveres konfliktusban elkövetett súlyos háborús bűncselekmények ügyében és bár a munkát Touadéra vezetése is segíti, nagy valószínűséggel néhány kirakatüggyel le fognak zárulni a vizsgálatok, anélkül, hogy komoly üzenetet adna a jogsértések elszenvedőinek. Ettől függetlenül ez mindenképpen eredményként értelmezhető, tekintve, hogy Afrika bizonyos részein az ICC nem szívesen látott intézmény.

3. Megtámogatandó az elég ingatag lábakon álló igazságügyi rendszert, talán végre idén elkezdheti első tárgyalásait megtartani a 2015-ben létrehozott és azóta is teljes mellszélességgel támogatott Különleges Bűnügyi Bíróság, amely a nemzetközi és a hazai jog egyfajta keverékét figyelembe véve igyekszik igazságot szolgáltatni a 2003 óta zajlott háborús konfliktusok elszenvedőinek. A jelen állás szerint rövidesen meg is láthatjuk majd az első vádemelést és tárgyalást. És ha ez így lesz, az igen komoly üzenetet jelenthet az ország 75%-át uraló mindenféle haduraknak és kiskirályoknak.

4. Touadéra két éves elnökségének egyik legfontosabb pillanataként még tavaly októberben Moszkvába látogatott, ahol megállapodást írtak alá az orosz külügyminiszterrel egyrészt fegyverek szállításáról (és ezt az ENSZ Biztonsági Tanácsa is jóváhagyta) és orosz katonai kiképzők Közép-Afrikába küldéséről, másrészt további tárgyalásokról bányászati koncessziós jogokról. Előbbi végre lehetőséget teremtene Touadéra számára, hogy jól felszerelje újonc katonáit, akikkel gyenge lábakon álló hadseregét próbálná megerősíteni, ezáltal pedig végre az állam is tényezőként szállhatna be az ország jelentős részén uralkodó fegyveres káoszba.

5. A belbiztonság továbbra is a legnagyobb tényező a GDP-növekedés mértékének meghatározásában, de a 2017-es 4.5%-hoz képest 2018-ra bőven 5% felett várható az ország gazdaságának növekedése, nagyrészt a bányászati és erdőgazdálkodási szektor bővülésének köszönhetően, amelyet a nemzetközi szankciók megszüntetése is erősített. Touadéra erőfeszítései, hogy átláthatóbbá tegye a közpénzek mozgását, eredményre vezettek legalább részben és a költségvetés hiányát is sikerült nagyjából 0.1% körül tartani 2017-ben.

6. Ez pedig legyen a bónuszpont, Touadéra eddigi vezetése alatt több infrastrukturális fejlesztés is elkezdődött, legutóbb néhány napja a Baoro (nagyjából 400 kilométerre északra a fővárostól, Banguitól) és Bouar közötti út aszfaltozása kezdődött el az elnök jelenléte mellett.

De sajnos összességében azt mondhatjuk, hogy több negatívumot lehet mondani, mint pozitívumot, tehát a fenti pontok ne tévesszenek meg bennünket, a Közép-afrikai Köztársaság elnökének lenni még mindig a világ egyik legnehezebb munkája. Jöjjön 5 érv, hogy miért.

1. A biztonság egyértelműen az első helyre kívánkozik, 2017 sötét, szenvedésekkel teli év volt a vidéki Közép-afrikai Köztársaságban, 2015 óta talán a legdurvább, ugyanis azzal, hogy 2016-ban, három év után visszavonták az országba a biztonság megteremtéséért vezényelt francia katonákat, a biztonság megőrzése az alulfinanszírozott, morálisan gyenge és sokszor jogsértésekkel vádolt ENSZ-békefenntartókra hárult, akik ezzel képtelenek voltak megbirkózni. Nagyjából az ország területének 75%-án az állam helyett kiskirályok, hadurak és gombamód szaporodó lázadó csapatok uralkodnak, minden negyedik ember menekült a saját hazájában és az elnöknek semmi nincs a kezében, amivel képes lenne megállítani az erőszakot. Ráadásul az elnök retorikájában sem igyekszik mást mondani, tehát tartja magát az az álláspont, hogy külföldi zsoldosok gerjesztik a feszültséget és a hadseregnek lenne még több pénzre és fegyverre szüksége, hogy véget vessenek az instabilitásnak.

2. Folytatva az előző pont szomorú konkluzióját, Touadéra és kormányának képviselői egyszerűen nem hajlandóak tudomásul venni az erőszak szintjét az ország északi és nyugati részein, már arra sem veszik a fáradtságot, hogy elítéljék a jogvédők által bejelentett cselekményeket, nem keresnek fel támadást elszenvedett településeket és nem látogatnak meg menekülttáborokat sem. Mintha ez az egész egyszerűen a mindennapok részévé vált volna.

3. Bár beiktatásakor sokan abban bíztak, hogy majd elkezdődik egy nemzeti kormány kiépítése, az volt látható eddigi ciklusában, hogy inkább a saját jövőjét igyekszik bebiztosítani és bábokat helyez döntési pozíciókba, ahelyett, hogy olyan embereket vonna be a párbeszédbe, ami lehetőséget adna egy nemzeti egység megteremtésére. Az igazán kritikus északi és nyugati járásokban olyan politikai vezetők kerültek kinevezésre a hadsereg soraiból, akik pont múltjuk miatt jelenthetik Touadéra számára az esélyt a konfliktusok felszámolására, így pedig bezárva azt a kaput, amelyet azzal nyithatna az elnök, hogy egykori lázadókat integrálna a helyi vezetésekbe. A származás vagy nem alapján történő egyenlő bevonásról pedig ne is beszéljünk.

4. Az elnök továbbra is a leszerelési programtól és a Különleges Bűnügyi Bíróságtól várja a béke létrejöttét, pedig mindkettő csak eseti megoldásokat kínál és nagyon akadozva működik csak, pedig a valóságos megoldást – nehéz ilyet leírni – a hadsereg és a rendőrség megerősítése kínálna, karöltve az igazságügyi rendszer átalakításával. Ugyanis addig, amíg büntetlenül le lehet rohanni falvakat és házakat lehet gyújtogatni, addig, amíg egy egyszerű parasztembernek nincs kihez fordulnia, ha elrabolják a lányát, addig lehet beszélni leszerelési programról, de biztos, hogy nem lesz működőképes.

5. Bár fentebb dicsértük az ország gazdaságát, tisztában kell lenni vele, hogy a Közép-afrikai Köztársaság még mindig ki van szolgáltatva külföldi segélyezők jóindulatának és sajnos Touadéra a tucatnyi külföldi útja ellenére sem volt képes a beígért dollármilliókat megszerezni az ígéretekkel ellentétben, súlyosan veszélyeztetve ezzel nemhogy a fejlődést, de a mindennapi élet működtetését is.

Szomáliföld újra háborúval fenyegette meg Szomáliát

Közzététel ideje:| március 15, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A Siad Barre vezette brutális diktatúra 1991-es összeomlása után Szomáliföld azonnal megérezte, hogy melyik utat kell választania, ha el akar kerülni több évtizednyi véres háborúzást, így nagyjából azonnal kikiáltották függetlenségüket Szomáliától azon határok mentén, amelyek mentén egyszer már függetlenek voltak 1960-ban. Az azóta eltelt évek során nem igazán sikerült nemzetközi elismerést kicsikarniuk független státuszuknak, tekintve, hogy a nemzetközi közösség a mai napig az egységes Szomália mellett teszi le voksát. A szomáliföldi útlevelet jelenleg 8 ország fogadja el a világon, Belgium, Franciaország és Anglia mellett öt afrikai állam. Pedig alapvetően nincs semmi gond Szomálifölddel, a független létnek köszönhetően elkerülték azokat a brutális háborúkat, amelyek az anyaországot sújtották, tartottak választásokat, gazdasági és szociális kérdésekben is fejlődni tudtak (van több mint 1000 általános iskola és 30 egyetem is a területen) és ahogy ennek az el nem ismert országnak a vezetői látják, ez a 26 év többet adott nekik, mint az 1960-hoz csatlakozás Szomáliához, amelynek során a régió komoly demarginalizációval volt kénytelen szembesülni (Siad Barre idején ráadásul a lázadók elleni harc jegyében szinte teljesen meg is semmisítették itt az infrastruktúrát).

Azt is látni kell azonban, hogy 1991 óta a stabilitás nem hozta magával azt az áhított és a politikusok által sok esetben igazoltnak is látott fejlődést, amire a régiónak szüksége lenne: a mai napig óriási a létbizonytalanság és a munkanélküliség, a fiatalok elvándorlása Európa irányába szintén rendkívüli ütemű és a gazdaság olyannyira az állattenyésztésen alapul, hogy a nemrégiben tapasztalt szárazság tízezreket kényszerített táborokba. Most azonban mindenki hatalmas változásokat remél, ugyanis a Hargeisában található szomáliföldi kormány 30 évre szóló és 442 millió dolláros befektetést jelentő szerződést írt alá a berberai kikötő használatáról és bővítéséről a DP World nevű, Egyesült Arab Emirátusokbeli céggel.

Hargeisa azt reméli az egyeszségtől, hogy sok ezer munkahely jöhet létre kezdetben az építkezés, később pedig a kiszolgáló személyzet soraiban. Viszont ez az alku sem igazán kedvez a Szomáliával fennálló kapcsolatnak, ugyanis míg Mogadishu Szomália elválaszthatatlan részeként tekint Szomáliföldre, addig az északi régió lakói és vezetői már többször fenyegették meg háborúval Szomáliát, ha bármilyen módon megpróbálna beleavatkozni a független Szomáliföld ügyeibe. És ezt a fenyegetést alig néhány napja ismét megerősítette Muse Bihi Abdi szomáliföldi elnök, aki kijelentette, hogy a DP Worlddel aláírt szerződés elutasítása a szomáliai parlament által hadüzenetnek minősül és bármilyen áron meg fogják védeni a szomáliföldi lakosság érdekeit. Néhány nappal korábban ugyanis a szomáliai parlament semmisnek nyilvánította az alkut, hangsúlyozva ismét, hogy a régió Szomália része és minden ilyen szerződést a szövetségi kormánynak is jóvá kell hagynia.

Ezzel együtt pedig az Arab Ligához fordultak, közvetítést kérve, ugyanis szerintük Szomáliföld lépése veszélyezteti Szomália egységét és az Egyesült Arab Emirátusokkal fennálló jó kapcsolatokat is. A helyzetet jól átgondolva kevés esélye van egy valódi háborúnak a két fél között, de az biztos, hogy Berbera és Szomáliföld stratégiailag is fontos helyen található, hiszen Berberán keresztül nem csak tevéket szállítanak a Közel-Keletre, de Etiópia is használja ezt a kis kikötőt, amely mellett ráadásul a kikötő bővítésével egyidőben az Egyesült Arab Emirátusok katonai támaszpontot is építeni fog. Plusz a DP Worlddel Szomáliföld mellett Etiópia is szerződést kötött, amelynek keretén belül Berberától egy új út fog épülni Wajale városához, azaz Etiópa tovább küzd a még jobb lehetőségekért termékei piacra juttatásának érdekében. A szomáliai parlament által az ország területéről (ők ide értették Szomáliföldet is) kitiltott DP Worldnek egyébként a régióban nemrég volt egy másik balhés ügye is, Dzsibuti egy hónapja ugyanis egyoldalúan felbontotta a céggel kötött szerződését a Doraleh konténerterminál üzemeltetésére, azt állítva, hogy a cég szándékosan üzemelteti rosszul a terminált, hogy a Dubaiban található Jebel Ali kikötőt még jobb helyzetbe hozza.

twitter.com/napiafrika

A nagy testvér árnyékában vészterhes idők felé tart a “kis” Kongó

Közzététel ideje:| március 10, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Aki rendszeresen és közelről figyeli a Kongói Köztársaságban (a “kis” Kongóban) zajló politikai eseményeket, annak feltűnhetett, hogy a kisebb megszakítással közel 40 éve az országot irányító Denis Sassou Nguesso mintha leszámolást folytatna belső ellenzékével és a nagyobb hatalommal bíró személyeket elég gyorsan eltávolítja környezetéből. Ez lehet csak a “megszokott” és a régóta hatalmon lévő vezetőktől nem szokatlan bizalmatlanság jele is, de ugyanakkor egyes ellenzékiek úgy vélik, hogy ez egyfajta óvintézkedés inkább, amellyel Nguesso megpróbálja elkerülni a békés puccsal megbuktatott Robert Mugabe vagy a majdnem puccsot elszenvedő egyenlítői-guineai Obiang Nguema sorsát. Korábban is volt ilyen folyamat, például a mai napig azt állítják helyi források, hogy Jean-Marie Michel Mokoko, egykori vezérkari főnök és elnökjelölt azért van már 2016 óta börtönben vádemelés és tárgyalás nélkül, mert nem hajlandó elismerni Nguesso 2016-os választási győzelmét.

De több ellenzéki aktivista és politikus is évek óta börtönben van már feltételezetten politikai okokból, de például tavaly óta börtönben van a Köztársasági Őrség egyik vezetője is, az Őrség parancsnokát, Nianga Ngatsé Mboualát pedg januárban tartóztatták le – valószínűleg a kormányközeli biztonsági erőkben megjelenő elnökellenes hangok miatt. De például a médiában is megindult valamiféle folyamat, több újságíró korábbi bebörtönzése után idén Norbert Dabira médiamogult is letartóztatták és az ő őrizetbevételének tényleges okairól sem tudni nagyon semmit. Sokan sok helyen publikáltak már írásokat az országban zajló folyamatokról, diktatúráról írnak, elnyomásról, egypártrendszerről szóló írásokat is találhatunk szerte a sajtóban, viszont az tény, hogy az elmúlt évek gazdasági nehézségei hatással voltak a politikai életre is, hiszen miután elkezdtek akadozni a köztisztviselők fizetései, az ország adóssága pedig történelmi szintet ért el, a politikai elit hozzálátott, hogy biztosítsa hatalmát, aminek érdekében egy lojális és az elnök közvetlen irányítása alá tartozó biztonsági erő alakult ki megint.

Ez nem meglepő errefelé, hiszen az ország északi és déli felének korábbi etnikai megosztottságán is a katonaság tudott csak úrrá lenni, maga Nguesso is katonai puccsal jutott hatalomra és alig néhány évnyi civil vezetést láthattunk a hatvanas évektől kezdődően a “kis” Kongóban. És nem kell csak ezt az országot kiszemelnünk magunknak, ha ilyesmiről akarunk elmélkedni, hiszen világszerte elég egyértelmű trend, hogy a gazdasági nehézségekre, politikai kihívásokra, társadalmi feszültségekre a vezetés válasza a reformok helyett a kemény kéz, a biztonsági erőkre való támaszkodás – csak hát ez nagyon veszélyes tud lenni, hiszen megakadályoz bármilyen demokratikus hatalomátadást, sőt kiszámíthatatlanná teszi a politikai életet. Hiszen mi történik, ha esetleg majd Nguesso már nem lesz képes ellátni feladatát?

A szak- és diákszervezetek munkáját kormányzati tisztek nehezítik, az utcai megmozdulásokat betiltották, az ellenzék pedig annyira szétesett, hogy az apró frakciók nemhogy céljukat nem tudják elérni, létükkel éppen a kormányzat hatalmát legitimizálják, hiszen nincsen más láthatóan kormányzásra kész erő az országban. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a 2016. márciusi elnökválasztás (amelyet értelemszerűen Nguesso nyert meg) után súlyos konfliktus alakult ki a “kis” Kongóban, olyannyira, hogy még a polgárháború esélye is felmerült annyi évnyi béke után. Emlékezhetünk, a sokak által kétségbe vont választási eredmény bejelentése után a fővárosban, Brazzavilleben támadások sorozatát hajtották végre kormányzati és katonai épületek ellen, amely támadásokban legalább 20 ember életét veszítette. A kormány azonnal a Nguesso ellen már korábban harcoló Nindzsák lázadó mozgalmát kezdte vádolni és szinte azonnal elsöprő erejű offenzívát indított Pool tartományban a Nindzsák vezetője, Ntumi lelkész és a fegyvert egyébként már évekkel korábban végleg letevő csoport megmaradt csoportosulásai ellen.

Ntumi végig tagadta a Nindzsák szerepét a támadásokban, de a hosszú hónapokon át tartó katonai leszámolás eredményeként végül egy látványos békeszerződés került aláírásra – arról viszont nem szóltak a híradások, hogy mi történt Poolban és mit jelent az elsöprő erejű támadás. Az IRIN hírügynökség egyik riportere viszont bejutott a régióba és beszámolói szerint a kongói hadsereg egész falvakat égetett fel és bombázott le, településeket zártak el a külvilágtól és mindenhol katonai ellenőrzőpontokat állítottak fel – annak ellenére, hogy valószínűleg már túl sok aktív Nindzsa nem tartózkodott Poolban. Ennek eredménye pedig az lett, hogy akármi is volt a korábbi brazzavillei támadások hátterében, Poolban a Nindzsák újrakezdték a harcot, fiatalok, idősek egyaránt fegyvert fogtak a hadsereg ellen, felrobbantották például a Brazzaville és Pointe-Noire közötti vasúti hidakat, sok tucat alkalommal gyilkoltak meg katonákat és a végén már civilek ellen is akciókat hajtottak végre.

És bár végül a fentebb említett békeszerződés megnyugtatta a kedélyeket, több százezer embernek kellett elmenekülnie otthonából és Pool konkrétan összeomlott, ahogy a “kis” Kongó is az összeomlás szélére jutott, hiszen a Brazzaville-Pointe-Noire vasútvonal lezárása padlóra küldte az amúgy sem acélos gazdaságot. Jelzésértékű, hogy az államadósság GDP-hez viszonyított aránya már 110%! És ugyebár a Nindzsák jelentette veszély ott lebeg a levegőben, ahogy szintén veszélyes elegyet jelent az egyre növekvő elégedetlenség a gazdasági nehézségek miatt, így nem csoda, ha Nguesso most elkezd tényleg “kemény kéz” politikát folytatni.

twitter.om/napiafrika

Etiópia is vezetőt vált – vajon végre vége lesz a 6 éve tartó instabilitásnak?

Közzététel ideje:| február 17, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A Dél-afrikai Köztársaságban lezajlott vezetőváltás mellett történt még egy nagy változás a fekete kontinensen az elmúlt napokban, méghozzá jóval északabbra, Etiópiában, ahol bejelentette lemondását az ország miniszterelnöke és az Etióp Népi Forradadalmi Demokratikus Front (EPRDF) vezetője, Hailemariam Desalegn, aki 2012 óta vezette a folyamatos belpolitikai problémákkal küzdő hatalmas Etiópiát. A lépés még a távozására számítókat is teljesen váratlanul érte, hiszen mindenki arra készült, hogy pártja részéről fogják előbb megvonni tőle a bizalmat valamikor az év második felében a párt kongresszusán, de Desalegn egy televíziós beszédben bejelentette, hogy távozik és átadja az ország irányítását egy olyan embernek, aki majd fenntartható békét és demokráciát fog teremteni. Ez az ember persze még nincs meg, de egyáltalán nem biztos, hogy a miniszterelnök lépése meg fogja állítani az évek óta tüntető és harcoló oromo és amhara etnikumokat, akik véres áldozatokat is bevállalva küzdenek már hosszú ideje az állítólagos elnyomásuk és marginalizációjuk ellen.

És nem kérdés, hogy Desalegn távozása ezen tüntetések és sztrájkok eredménye, ugyanis a 2015-ben kezdődő, gazdasági reformokat és a korrupció megszüntetését követelő megmozdulásoknak nem sikerült gátat szabni sem gazdasági döntésekkel a leginkább érintett Amhara és Oromo régiókban, sem politikai foglyok ezreinek szabadon engedésével, sem egy közel egy évig tartó szükségállapot bevezetésével, így elemzők egyértelműen úgy vélik, hogy Desalegn lemondása után egy, a kormánykoalícióba tartozó Oromo Népi Demokratikus Tömörülés mozgalom soraiba tartozó oromo politikus segíthet véget vetni az elmúlt hetet is több ezres tüntetésekkel és háromnapos sztrájkkal köszöntő Oromo régió káoszának. De az persze még mindig nem fogja megoldani az amharák problémáját, akik az oromókhoz hasonlóan több gazdasági fejlődést, az emberi jogok tiszteletben tartását követelik saját régiójuk számára, úgyhogy akárki is fogja követni Desalegnet a miniszterelnöki székben, fel lesz adva neki a lecke: vagy még az eddigieknél is keményebb kézzel lép fel az elégedetlenkedőkkel szemben (az már nagyon kemény fellépést jelentene, hiszen most is átlagosan féltucat halálos áldozata van annak, ha a biztonsági erők megpróbálnak feloszlatni tüntetéseket) vagy végre elkezdődik valamiféle reformsorozat és a regionális irányítások autonómiájának kiterjesztése.

És akkor még csak a közvéleményt érdeklő eredményekről beszéltünk, azt már elemzők sem tudják megjósolni, hogy az EPRDF-et alkotó négy, etnikai alapon szerveződő párt melyikéből kerül majd végül ki a miniszterelnök (ugyebár ott van az amharák mozgalma, az oromók pártja, a dél-etiópiai népi mozgalom és végül a tigrinyák híres felszabadítási frontja a TPLF), főként hogy Etiópa politikai életét az elmúlt évtizedekben végig a lakosság mindössze pár százalékát alkotó tigrinyák pártja dominálta. Ők határozták meg a miniszterek személyét, ők voltak vezető pozíciókban a hadseregben, a rendőrségen belül, ők uralták a szövetségi minisztériumokat és állami vállalatokat is. Az esélyek mégis azért mutatnak az oromók pártja irányába, mert maga Desalegn a dél-etiópiai párt soraiból került ki és ez utóbbi pártot mindenki a tigrinyák bábjának tartja, az amharák pedig létszámban elmaradnak az oromóktól, tehát ha a kormány és a vaskalapos, szovjet mintára felépített pártvezetés a leginkább stabil utat szeretné járni, akkor le fog paktálni az oromókkal – ergó csak egyetlen fronton kell majd háborút vívnia, az amharák ellen.

Mindenesetre egy nappal Desalegn lemondása után pénteken (02.16.) a Miniszterek Tanácsa három hónapos szükségállapotot hirdetett az országban megint, annak érdekében, hogy elejét tudják venni az elmúlt időszakban ismét fellángoló etnikai erőszaknak, gyilkosságoknak és fosztogatásoknak. Párhuzamosan a szükségállapot bevezetésével, több mint 700 embert engedtek szabadon a börtönökből, olyanokat, akiket a korábbi tüntetések során vettek őrizetbe, ettől függetlenül sok etiópai most attól fél, hogy a szükségállapot bevezetésével a tigrinya TPLF csak egy újabb bábként funkcionáló miniszterelnöknek készíti elő a helyet és akár még a kormánykoalíció felbomlását is elképzelhetőnek tartják, főként az olyan pletykaként felmerülő hírekkel együtt, minthogy a TPLF az oromók katonai megfélemlítésére készül.

twitter.com/napiafrika

Mali instabilitása hosszú évek óta tart és csak áldozatok vannak, eredmények nincsenek

Közzététel ideje:| február 9, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Akár azt is mondhatnánk, hogy megállt az idő Maliban, hiszen néhány évvel ezelőtt még a magyar médiában is fel-feltűnt egy-egy tudósítás az ország északi részén fekvő régiókban zajló katonai konfliktusról és bár az érdeklődés az ország iránt alábbhagyott, sajnos a főcímek nem igazán változnának, hiszen alig pár napja hétvégén (február 3. és 4.) nagy valószínűség szerint a korábban az egész régiót uraló szélsőséges iszlamista frakció egyik csoportja megtámadta Talataye települését és több emberrel végeztek, mire a régiót ősi földjének tekintő és annak függetlenségéért harcoló tuareg Mozgalom Azawad Jólétéért (MSA) egyik frakciója ellentámadásba ment át és el nem űzte a fanatikus támadókat.

És ez csak egyetlen kiragadott hír volt az elmúlt hónapok eseményeiből, tehát mondhatjuk, hogy az egykor afrikai mintaállamnak számító Maliban a 2012-ben kirobbant lázadás óta nem sikerült megteremteni az annyira áhított stabilitást, hiába próbálkozik az ENSZ és Franciaország is rendületlenül. Emlékezhetünk rá, a mostani konfliktus úgy kezdődött, mint több hasonló már korábban (1963-ban és 1990-ben), amikor is az Észak-Malit hazájuknak tartó és ott független államot alapítani kívánó tuaregek lázadást kezdtek a központi kormányzat ellen. Legnagyobb szervezetük az Azawadi Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (MNLA) alig négy hónap alatt, 2012. januárjától áprilisig eljutott oda (köszönhetően egy közben lezajlott katonai puccsnak), hogy uralma alá vonta Észak-Mali jelentős részét és kikiáltotta Azawad függetlenségét.

A harcok ezen fázisában több szélsőséges iszlám szervezet is támogatta a tuaregek harcát, de Azawad függetlenné válása után gyorsan egyértelmű váltak a tuaregek és az iszlamisták közötti ellentétek, így a felek egymással is háborúba kezdtek, amelynek eredményeként a legnagyobb észak-mali városok, Kidal, Gao és Timbuktu is a szélsőségesek kezére került, a tuaregek pedig visszaszorultak oda, ahol az elmúlt éveiket is töltötték – a sivatagba. Ekkor léptek színre a franciák, akik az Afrikai Unióval karöltve nagyon rövid idő alatt visszafoglalták az északi területeket a kormány számára – csak hát a kormány képtelen volt és jelenleg is képtelen ellátni feladatát északon, így bár a korábbiakhoz képest az erőszak szintje visszaesett, a tuaregekkel kötött kormányzati béke ellenére Észak-Mali továbbra is egy instabil, veszélyes régiónak számít, a tuaregek harcolnak az iszlamistákkal, az iszlamisták a kormánnyal és a kormány a tuaregekkel.

AFP Fotó.

És ebben a helyzetben próbál valamiféle stabilizáló erőként jelen lenni az ENSZ missziója, a MINUSMA, de hát nem egyszerű a helyzetük, csak 2017-ben 220 alkalommal támadtak a békefenntartókra a régióban és 2013-as kivezénylése óta közel 200 embert veszített a 11 ezer fős kontingens. Csak januárban több tucat, halálos áldozattal járó összecsapás történt Észak-Maliban és az ENSZ embereit is többször megtámadták már az idei évben. De nem csak az ENSZ érzi, hogy ez a terület létfontosságú a régió és egész Európa számára, hiszen erre vezetnek a nagy migrációs, drogkereskedelmi és legális kereskedelmi útvonalak is, így Franciaország még mindig több ezer katonát állomásoztat itt, vannak itt amerikai katonai egységek, de például az Európai Uniónak is van itt kiképző kontinengse és az európai országok még fizetnek is a szomszédos országoknak (például Nigernek) a katonai támogatásért.

És a jelenlétre szükség is van, ugyanis a mali kormány (és az idei évi elnökválasztásra készülő elnök, Ibrahim Boubacar Keïta, IBK) számára nem prioritás az északi régió, az ország lakosságának 90%-a délen lakik és így északon délről származó katonáknak kell harcolniuk a békéért egy olyan helyen, ami még gazdaságilag sem fontos Bamako számára – nem csoda tehát, hogy a katonák morálja sem túl jó és jelenlétük csak növeli a helyben működő lázadó szervezetek támogatottságát. És a hosszútávú megoldás pontosan ebben a kérdésben rejlik, ugyanis a kormány nem igazán tesz sokat a helyzet rendezéséért, egyes településeken hosszú évek óta nem láttak kormányzati tisztviselőt, Bamako hallani sem akar bármiféle északi autonómiáról, nincsenek fejlesztési programok és támogatások, amit ha azzal kombinálunk, hogy egy itteni anyának átlagosan hat gyermeke van és a populáció fele 16 év alatti, egyértelműen látható a jövőkép.

Az országban már 2015 óta létezik elvileg a lefegyverzési, leszerelési és reintegrációs (DDR) folyamat, de hiába volt 8 állomás és koordinációs központ a tervekben, jelenleg egyedül Gaoban működik a központ (amelyet alig pár hete rohantak le szélsőségesek), de a több tucat lázadó csoportosulás nem igazán akar résztvenni a folyamatban, mert nem látják biztosítottnak a kormányzati ígéretek megvalósulását (fejlesztések, autonómia, politikai képviselet stb.), a kormány pedig a DDR mozdulatlansága miatt nem akar egy fillért sem elkölteni északon, szóval patthelyzetben van ez a folyamat is. Jelenleg tehát úgy tűnik, hogy ki kell várni a választások eredményét, mert addig túl sok minden nem fog történni és a választások után talán ismét lesz politikai akarat az észak-mali stabilitás és béke végleges megteremtésére.

És csak hogy felfogjuk, mennyire komplex is a helyzet az ország északi részén, nézzük meg, hogy egyáltalán hány típusba sorolható fegyveres alakulatok léteznek a palettán: először is vannak a tuaregek, akik egy Azawadi Mozgalmak Szövetsége (CMA) nevű csoport égisze alatt harcolnak a függetlenségért, aztán vannak a kormányt támogató fegyveres csapatok, köztük tuaregek is (ők a Fegyveres Alakulatok Platformja név alatt tömöríthetőek, ide tartozik pl. a GATIA nevű frakció is), aztán vannak a szélsőséges iszlamista csoportok és végül vannak az önszerveződő, önvédelmi milíciák is, akik mind különböző célokért, különböző etnikai, vallási célok nevében harcolnak – és ehhez jön hozzá a hadsereg, az ENSZ, az AU és a többi segíteni igyekvő katonai alakulat.

twitter.com/napiafrika

keep looking »
  • RSS és kapcsolat – Info

    Rss link:
    www.mindennapiafrika.info/rss
    Kapcsolat:
    mindennapiafrika@gmail.com
    Twitter:
    twitter.com/napiafrika

  • Szavazás

    Mennyire számít világpolitikai szempontból egy-egy kisebb afrikai ország belpolitikai helyzete?

    View Results

    Loading ... Loading ...
  • Címkék