'

Etiópia is vezetőt vált – vajon végre vége lesz a 6 éve tartó instabilitásnak?

Közzététel ideje:| február 17, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A Dél-afrikai Köztársaságban lezajlott vezetőváltás mellett történt még egy nagy változás a fekete kontinensen az elmúlt napokban, méghozzá jóval északabbra, Etiópiában, ahol bejelentette lemondását az ország miniszterelnöke és az Etióp Népi Forradadalmi Demokratikus Front (EPRDF) vezetője, Hailemariam Desalegn, aki 2012 óta vezette a folyamatos belpolitikai problémákkal küzdő hatalmas Etiópiát. A lépés még a távozására számítókat is teljesen váratlanul érte, hiszen mindenki arra készült, hogy pártja részéről fogják előbb megvonni tőle a bizalmat valamikor az év második felében a párt kongresszusán, de Desalegn egy televíziós beszédben bejelentette, hogy távozik és átadja az ország irányítását egy olyan embernek, aki majd fenntartható békét és demokráciát fog teremteni. Ez az ember persze még nincs meg, de egyáltalán nem biztos, hogy a miniszterelnök lépése meg fogja állítani az évek óta tüntető és harcoló oromo és amhara etnikumokat, akik véres áldozatokat is bevállalva küzdenek már hosszú ideje az állítólagos elnyomásuk és marginalizációjuk ellen.

És nem kérdés, hogy Desalegn távozása ezen tüntetések és sztrájkok eredménye, ugyanis a 2015-ben kezdődő, gazdasági reformokat és a korrupció megszüntetését követelő megmozdulásoknak nem sikerült gátat szabni sem gazdasági döntésekkel a leginkább érintett Amhara és Oromo régiókban, sem politikai foglyok ezreinek szabadon engedésével, sem egy közel egy évig tartó szükségállapot bevezetésével, így elemzők egyértelműen úgy vélik, hogy Desalegn lemondása után egy, a kormánykoalícióba tartozó Oromo Népi Demokratikus Tömörülés mozgalom soraiba tartozó oromo politikus segíthet véget vetni az elmúlt hetet is több ezres tüntetésekkel és háromnapos sztrájkkal köszöntő Oromo régió káoszának. De az persze még mindig nem fogja megoldani az amharák problémáját, akik az oromókhoz hasonlóan több gazdasági fejlődést, az emberi jogok tiszteletben tartását követelik saját régiójuk számára, úgyhogy akárki is fogja követni Desalegnet a miniszterelnöki székben, fel lesz adva neki a lecke: vagy még az eddigieknél is keményebb kézzel lép fel az elégedetlenkedőkkel szemben (az már nagyon kemény fellépést jelentene, hiszen most is átlagosan féltucat halálos áldozata van annak, ha a biztonsági erők megpróbálnak feloszlatni tüntetéseket) vagy végre elkezdődik valamiféle reformsorozat és a regionális irányítások autonómiájának kiterjesztése.

És akkor még csak a közvéleményt érdeklő eredményekről beszéltünk, azt már elemzők sem tudják megjósolni, hogy az EPRDF-et alkotó négy, etnikai alapon szerveződő párt melyikéből kerül majd végül ki a miniszterelnök (ugyebár ott van az amharák mozgalma, az oromók pártja, a dél-etiópiai népi mozgalom és végül a tigrinyák híres felszabadítási frontja a TPLF), főként hogy Etiópa politikai életét az elmúlt évtizedekben végig a lakosság mindössze pár százalékát alkotó tigrinyák pártja dominálta. Ők határozták meg a miniszterek személyét, ők voltak vezető pozíciókban a hadseregben, a rendőrségen belül, ők uralták a szövetségi minisztériumokat és állami vállalatokat is. Az esélyek mégis azért mutatnak az oromók pártja irányába, mert maga Desalegn a dél-etiópiai párt soraiból került ki és ez utóbbi pártot mindenki a tigrinyák bábjának tartja, az amharák pedig létszámban elmaradnak az oromóktól, tehát ha a kormány és a vaskalapos, szovjet mintára felépített pártvezetés a leginkább stabil utat szeretné járni, akkor le fog paktálni az oromókkal – ergó csak egyetlen fronton kell majd háborút vívnia, az amharák ellen.

Mindenesetre egy nappal Desalegn lemondása után pénteken (02.16.) a Miniszterek Tanácsa három hónapos szükségállapotot hirdetett az országban megint, annak érdekében, hogy elejét tudják venni az elmúlt időszakban ismét fellángoló etnikai erőszaknak, gyilkosságoknak és fosztogatásoknak. Párhuzamosan a szükségállapot bevezetésével, több mint 700 embert engedtek szabadon a börtönökből, olyanokat, akiket a korábbi tüntetések során vettek őrizetbe, ettől függetlenül sok etiópai most attól fél, hogy a szükségállapot bevezetésével a tigrinya TPLF csak egy újabb bábként funkcionáló miniszterelnöknek készíti elő a helyet és akár még a kormánykoalíció felbomlását is elképzelhetőnek tartják, főként az olyan pletykaként felmerülő hírekkel együtt, minthogy a TPLF az oromók katonai megfélemlítésére készül.

twitter.com/napiafrika

Mali instabilitása hosszú évek óta tart és csak áldozatok vannak, eredmények nincsenek

Közzététel ideje:| február 9, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Akár azt is mondhatnánk, hogy megállt az idő Maliban, hiszen néhány évvel ezelőtt még a magyar médiában is fel-feltűnt egy-egy tudósítás az ország északi részén fekvő régiókban zajló katonai konfliktusról és bár az érdeklődés az ország iránt alábbhagyott, sajnos a főcímek nem igazán változnának, hiszen alig pár napja hétvégén (február 3. és 4.) nagy valószínűség szerint a korábban az egész régiót uraló szélsőséges iszlamista frakció egyik csoportja megtámadta Talataye települését és több emberrel végeztek, mire a régiót ősi földjének tekintő és annak függetlenségéért harcoló tuareg Mozgalom Azawad Jólétéért (MSA) egyik frakciója ellentámadásba ment át és el nem űzte a fanatikus támadókat.

És ez csak egyetlen kiragadott hír volt az elmúlt hónapok eseményeiből, tehát mondhatjuk, hogy az egykor afrikai mintaállamnak számító Maliban a 2012-ben kirobbant lázadás óta nem sikerült megteremteni az annyira áhított stabilitást, hiába próbálkozik az ENSZ és Franciaország is rendületlenül. Emlékezhetünk rá, a mostani konfliktus úgy kezdődött, mint több hasonló már korábban (1963-ban és 1990-ben), amikor is az Észak-Malit hazájuknak tartó és ott független államot alapítani kívánó tuaregek lázadást kezdtek a központi kormányzat ellen. Legnagyobb szervezetük az Azawadi Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (MNLA) alig négy hónap alatt, 2012. januárjától áprilisig eljutott oda (köszönhetően egy közben lezajlott katonai puccsnak), hogy uralma alá vonta Észak-Mali jelentős részét és kikiáltotta Azawad függetlenségét.

A harcok ezen fázisában több szélsőséges iszlám szervezet is támogatta a tuaregek harcát, de Azawad függetlenné válása után gyorsan egyértelmű váltak a tuaregek és az iszlamisták közötti ellentétek, így a felek egymással is háborúba kezdtek, amelynek eredményeként a legnagyobb észak-mali városok, Kidal, Gao és Timbuktu is a szélsőségesek kezére került, a tuaregek pedig visszaszorultak oda, ahol az elmúlt éveiket is töltötték – a sivatagba. Ekkor léptek színre a franciák, akik az Afrikai Unióval karöltve nagyon rövid idő alatt visszafoglalták az északi területeket a kormány számára – csak hát a kormány képtelen volt és jelenleg is képtelen ellátni feladatát északon, így bár a korábbiakhoz képest az erőszak szintje visszaesett, a tuaregekkel kötött kormányzati béke ellenére Észak-Mali továbbra is egy instabil, veszélyes régiónak számít, a tuaregek harcolnak az iszlamistákkal, az iszlamisták a kormánnyal és a kormány a tuaregekkel.

AFP Fotó.

És ebben a helyzetben próbál valamiféle stabilizáló erőként jelen lenni az ENSZ missziója, a MINUSMA, de hát nem egyszerű a helyzetük, csak 2017-ben 220 alkalommal támadtak a békefenntartókra a régióban és 2013-as kivezénylése óta közel 200 embert veszített a 11 ezer fős kontingens. Csak januárban több tucat, halálos áldozattal járó összecsapás történt Észak-Maliban és az ENSZ embereit is többször megtámadták már az idei évben. De nem csak az ENSZ érzi, hogy ez a terület létfontosságú a régió és egész Európa számára, hiszen erre vezetnek a nagy migrációs, drogkereskedelmi és legális kereskedelmi útvonalak is, így Franciaország még mindig több ezer katonát állomásoztat itt, vannak itt amerikai katonai egységek, de például az Európai Uniónak is van itt kiképző kontinengse és az európai országok még fizetnek is a szomszédos országoknak (például Nigernek) a katonai támogatásért.

És a jelenlétre szükség is van, ugyanis a mali kormány (és az idei évi elnökválasztásra készülő elnök, Ibrahim Boubacar Keïta, IBK) számára nem prioritás az északi régió, az ország lakosságának 90%-a délen lakik és így északon délről származó katonáknak kell harcolniuk a békéért egy olyan helyen, ami még gazdaságilag sem fontos Bamako számára – nem csoda tehát, hogy a katonák morálja sem túl jó és jelenlétük csak növeli a helyben működő lázadó szervezetek támogatottságát. És a hosszútávú megoldás pontosan ebben a kérdésben rejlik, ugyanis a kormány nem igazán tesz sokat a helyzet rendezéséért, egyes településeken hosszú évek óta nem láttak kormányzati tisztviselőt, Bamako hallani sem akar bármiféle északi autonómiáról, nincsenek fejlesztési programok és támogatások, amit ha azzal kombinálunk, hogy egy itteni anyának átlagosan hat gyermeke van és a populáció fele 16 év alatti, egyértelműen látható a jövőkép.

Az országban már 2015 óta létezik elvileg a lefegyverzési, leszerelési és reintegrációs (DDR) folyamat, de hiába volt 8 állomás és koordinációs központ a tervekben, jelenleg egyedül Gaoban működik a központ (amelyet alig pár hete rohantak le szélsőségesek), de a több tucat lázadó csoportosulás nem igazán akar résztvenni a folyamatban, mert nem látják biztosítottnak a kormányzati ígéretek megvalósulását (fejlesztések, autonómia, politikai képviselet stb.), a kormány pedig a DDR mozdulatlansága miatt nem akar egy fillért sem elkölteni északon, szóval patthelyzetben van ez a folyamat is. Jelenleg tehát úgy tűnik, hogy ki kell várni a választások eredményét, mert addig túl sok minden nem fog történni és a választások után talán ismét lesz politikai akarat az észak-mali stabilitás és béke végleges megteremtésére.

És csak hogy felfogjuk, mennyire komplex is a helyzet az ország északi részén, nézzük meg, hogy egyáltalán hány típusba sorolható fegyveres alakulatok léteznek a palettán: először is vannak a tuaregek, akik egy Azawadi Mozgalmak Szövetsége (CMA) nevű csoport égisze alatt harcolnak a függetlenségért, aztán vannak a kormányt támogató fegyveres csapatok, köztük tuaregek is (ők a Fegyveres Alakulatok Platformja név alatt tömöríthetőek, ide tartozik pl. a GATIA nevű frakció is), aztán vannak a szélsőséges iszlamista csoportok és végül vannak az önszerveződő, önvédelmi milíciák is, akik mind különböző célokért, különböző etnikai, vallási célok nevében harcolnak – és ehhez jön hozzá a hadsereg, az ENSZ, az AU és a többi segíteni igyekvő katonai alakulat.

twitter.com/napiafrika

Kenyai film az Oscar-díj várományosai között

Közzététel ideje:| január 27, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A 2018. március 4-én, Los Angelesben tartandó 90. Oscar-gálán az Amerikai Filmművészetek és Filmtudományok Akadémiája a 2017-es év legjobb filmjeit és filmeseit részesíti majd elismerésben és a nemrégiben közzétett jelöltek között a Testről és lélekről című magyar alkotás mellett a Legjobb rövidfilm kategóriában megtalálható a Watu Wote (Mindannyian) című kenyai film is. A német Katja Benrath által rendezett film már eddig is elég sok elismerést tudott bezsebelni, megnyerte például a Brooklyni Filmfesztivált is és most a legnagyobb filmes elismerésre váró filmek közé is bekerült. A mű megtörtént eseményeken alapul, annak a 2015-ös támadásnak a történetét mesélni el, amikor Észak-Kenyában az al-Shabaab szomáliai radikális szervezet fegyveresei megtámadtak egy buszt a manderai úton.

A korábbi hasonló támadások koreográfiája szerint a fegyveresek megpróbálták elkülöníteni egymástól a muszlimokat és a keresztényeket, de meglepő módon a muszlim utasok ellenálltak az utasításoknak és bátor kiállásuknak köszönhetően megmentették a keresztény utasokat és az al-Shabaab harcosai továbbálltak (két halálos áldozat azért volt, de sokkal több is lehetett volna, ha nincs az összefogás). Volt olyan keresztény asszony, akinek a muszlim nők adtak ruhákat, hogy ne tűnjön ki a többiek közül. A történet általánosságban az emberségről és a szolidaritásról szól, azonban jól belegondolva az észak-kenyai állapotokba, a valóságban még a frusztráció is komoly szerepet játszott a muszlim utasok ellenállásában, ugyanis a hasonló brutális támadások eredményeként tanárok és egészségügyi dolgozók ezrei menekültek el Kenya északi részéről, így a muszlim lakosság élete is egyre nehezebbé vált az al-Shabaab fenyegetettségétől, hiába voltak alapvetően csak a keresztény lakosok a célpontok.

Nagyjából egy évvel korábban, még 2014-ben egyébként szintén a Mandera felé vezető úton volt egy hasonló támadás, de ott 28 embert meg is öltek a támadók, kivétel nélkül azokat, akik nem tudtak idézni a Koránból. Akkor egyetlen nem muszlim túlélő volt, aki csak azért élte túl a támadást, mert a kivégzés során a két kivégző azt gondolta, hogy a másik már lelőtte a holttestek között heverő férfit. Visszatérve a Watu Wote című, egyébként mindösszesen 22 perces filmhez, a jelölés óriási siker a kenyai filmipar számára (még akkor is, ha egyébként a rendezői csapat német fiatalokból áll), az ország filmszövetsége nagy reményeket fűz a jelöléshez és már csak az előzetesben látható képsorok alapján is egyértelmű, hogy jogosan – jó látni, hogy továbbra is készülnek igényes, tartalmas és jó színészi játékot hozó alkotás a fekete kontinensen.

twitter.com/napiafrika

Afrika és Európa kapcsolata 2018-ban a migráció tükrében

Közzététel ideje:| január 21, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága ismét közleményt adott ki a napokban, amelyben felszólította a migrációs útvonalak tranzit- illetve célországait, hogy mindent tegyenek meg a menekültek, bevándorlók védelme és befogadása, biztonságos elszállásolása érdekében – tette ezt azután, hogy különféle hírügynökség szerint is csak a múlt héten közel 200 ember halt meg a Földközi-tengeren, miközben megpróbáltak átjutni Afrikából Európába. Legutóbb például egy 100 menekülőt, bevándorlót szállító, felfújható hajó süllyedt el Líbia partjainál és többen meg is fulladtak a nagy kavarodásban, miközben a jelenlegi becslések szerint közel 30 ezren lehetnek olyanok a Földközi-tenger felé tartó migrációs útvonalon, akiknek biztonságos befogadóhelyre lenne szükségük, mert ugyebár Líbia és Törökország az Európai Unióval kötött alkuk eredményeként kemény kézzel igyekszik megakadályozni a menekültként érkező emberek átjutását határaikon. Ilyen és ehhez hasonló beszámolókkal, elemezésekkel tele vannak az internetes portálok és a napi sajtó, miközben a jövőre vonatkozóan igazából túl sok elképzelése senkinek nincs, az aktuálpolitikai kérdések vonatkozásában kerülnek értelmezésre bizonyos folyamatok és a megoldást is csak rövidtávon képzeli el az európai politikai vezetés (sőt, ugyanez a helyzet az Egyesült Államokban is), így most a következőkben pontokba szedve nézzük meg, mivel kell szembesülni 2018-ban migrációs “fronton”, Afrika vonatkozásában.

Az biztos, hogy a jelenlegi helyzet és az azt vezérlő konfliktusok és szükségletek halmaza nem fog megoldódni határok lezárásával (és ne gondoljunk csak Magyarországra, általánosságban nézzük a képet), hiszen miközben az európai, észak-afrikai országok mindent elkövetnek a határok lezárásáért, az utazás, a migráció szabályozásának implementációjáért, Afrika déli és középső részén a humanitárius segélyek csökkenésével párhuzamosan tovább növekszik a feszültség, egyre több embernek kell menekülnie (lásd például Szomália, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Eritrea) akár tényleges fizikai fenyegetettség, akár a megélhetési nehézségek miatt. És ezt az áramlatot ugyebár a Líbiával kötött alku segítségével sikerült többé-kevésbé lelassítani, viszont a kérdés az, hogy az európai országok meddig tudják felvállalni az ezzel járó emberi jogi visszaélések tényét (lásd pl. a líbiai rabszolgavásáron készült felvételek).

Az is kérdés, hogy mi lesz a legális menekültbefogadási programok sorsa az Egyesült Államok minden eddiginél keményebb megközelítésének tükrében, amely ugyebár nagyjából leállította teljes egészében az Egyesült Államok befogadási folyamatát – főleg annak tükrében kell ezt közelről megvizsgálni, hogy olyan alkuk tömege született, amelynek keretében menekültek ezreit telepítik vissza biztonságos tranzitországokba, például Nigerbe. Mi lesz például egy szomáliai vagy nigériai menekült sorsa, ha egy nigeri táborba fogják bezsúfolni sok ezer társával egyetemben? Alternatívák, munka- és tanulási lehetőségek híján vagy radikálizálódik és egy radikális szervezethez csapódik vagy újra útnak indul vagy megpróbál ebben a légüres térben vegetálni (aki nem sejti a leggyakoribb választ, az nézzen meg néhány videót Agadezből a témában).

Vajon idén választ kapunk arra a kérdésre, hogy mi történik, ha egyes országok hajlandóak kinyitni kapuikat bizonyos számú szerencsét kereső bevándorló előtt, mások viszont akár a teljes nemzetközi közösséggel való kapcsolatukat is kockára téve másképp közelítenek a kérdéshez? És megint vonatkoztassunk el Magyarországtól, gondoljunk az Egyesült Államokra vagy gondoljunk azokra az afrikai országokra, ahol menekültként élni szintén nem túlságosan komoly életkép, hiszen a befogadó országban is komoly gazdasági, megélhetési problémák vannak és az újonnan érkezők nem szívesen látottak. Emlékezzünk csak vissza rá, hogy a két Kivuban milyen komoly háború kezdődött Ruandából érkező menekültek áradata után.

És ugyebár nem egyszerű kérdések ezek, hiszen ha azon országok, amelyektől az ENSZ vagy éppen a nemzetközi közösség befogadást vár, ellenállnak, akkor a jogi csűrés-csavarás könnyedén radikális eszmék táptalaja lehet – erre egyébként már többször figyelmeztetett a világszervezet és több választáson is látható volt az ilyen kérdésekre drasztikus válaszokat adó politikai csoportok előretörése. Az biztos, hogy idén is rengeteg “kibocsátó” ország lesz, Dél-Szudán, a Közép-afrikai Köztársaság, a Kongói DK, Szomália, Eritrea és még sorolhatnánk azon országokat, ahonnan biztos, hogy tömegével fognak útnak indulni szerencsét kereső, főként fiatal emberek. A helyben történő támogatásuk, konfliktusaik felszámolása nagyjából lehetetlen feladatnak tűnik, hiszen itt annyira komplex, vallási, politikai, etnikai, gazdasági vetületekkel bíró feszültségekről van szó, amelyek felszámolása biztos, hogy nem tud rövid idő alatt megtörténni – plusz erőforrás sincs már rá. Hogyan lehetne megoldani egy olyan konfliktust, mint a Kongói DK egyik-másik tartományának háborúi, ahol még az is nehezen érthető, hogy ki, miért és mit akar? Vagy mit lehet egy olyan országgal kezdeni, mint a Közép-afrikai Köztársaság, ahol nagyjából nem létezik állami infrastruktúra?

Ráadásul a fokozódó közhangulatnak megfelelve sok kormány sok évtizede az országában élő menekülteknek mutat utat (megint ne csak Magyarországban gondolkodjunk, gondoljunk Tanzániára, gondoljunk az Egyesült Államok salvadori munkásaira, gondoljunk a Kenyából az éhezésbe hazaküldött szomáliaiakra vagy éppen az Izraelből hazaküldendő sok ezer etiópra), ami nemhogy nem fogja segíteni a menekültkérdés megoldását, de egyrészt további terheket ró a hazájukra (és akár lehetőségek hiányában csak a konfliktusokhoz járulhat hozzá), másrészt konzervál egy olyan helyzetet, amely már ezen döntések nélkül is robbanásra kész puskaporos hordóra hasonlít.

A fenti rövid írás válaszokat nem igazán kínál ezekre az égető kérdésekre, valószínűleg azért, mert egzakt válaszok már nem léteznek ebben a globális világban, viszont az egyértelműen megjósolható, hogy a szimpla bezárkózás és radikális térnyerés hosszútávon nem lesz megoldás, mert annak eredménye egy teljesen új, kontrolláltabb, feszültebb mindennapi világ lesz.

twitter.com/napiafrika

Az elmúlt időszak legjelentősebb katonai művelete Nyugat-Szaharában

Közzététel ideje:| január 6, 2018 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Ahogy itt a Mindennapi Afrika blogján már több alkalommal is bemutatásra került, a mai napig vitatott sorsú nyugat-szaharai terület két részre van osztva 1991 óta, azóta, hogy a nyugat-szaharai függetlenségért és a szaharai népért küzdő Polisario Front és Marokkó tűzszünetet írtak alá (amely szerződésben foglaltak azóta sem kerültek végrehajtásra alapvetően az ENSZ impotenciájának hála). Szóval az egyik rész a Marokkó által ellenőrzött és gazdaságilag értékesnek számító rész, amely Rabat szerint már egyértelműen és kétség nélkül Marokkó, a másik rész pedig az ún. Felszabadított területek, amely Marokkó szerint az ütközőzóna lenne az Algériában működő és ott bázisokkal rendelkező szaharai Polisario Front és a marokkói területek között, ellenben a szaharaiak szerint ez az ő területük, ahol a cudar körülmények ellenére megpróbálnak valamiféle életet folytatni (főként Tifariti, Agounit és Bir Lehlou települései körül).

A valódi ütközőzóna egy 5 kilométeres és egy 30 kilométeres sáv a Marokkó által a két terület elválasztására felhúzott fal mindkét oldalán, amely sávokban alapvetően mindenfajta katonai mozgás tilos. A legfrisebb hírek szerint 2017 utolsó és 2018 első napjaiban a Polisario Front katonai egységei (ismét) hadműveleteket végeztek ebben az ütközőzónában Guerguerat városa környékén, amely műveletek és gyakorlatok hosszú napokon át tartottak és az algériai sajtóban (Algéria a szaharai nép ügyének legelkötelezettebb támogatója a kezdetek óta) komoly visszhangot is kaptak, hangsúlyozva a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság védelmi miniszterének szavait, mely szerint a Polisario Front bármikor képes lenne háborút indítani Marokkó ellen a szaharai nép függetlenségéért. Marokkó sem késlekedett a válasszal, Rabat szerint a katonai felvonulás csak azt mutatja, hogy a Polisario most már lefelé tartó ágban van és bár mindenáron ennek ellenkezőjét akarják bizonyítani, egyértelmű, hogy a szaharai nép függetlenségért küzdő szervezete az utolsó napjait éli.

Valószínűleg a katonai mozgásnak köze van ahhoz is, hogy a híres-hírhedt tindoufi menekülttáborban (ami igazából már település és nem valódi tábor), ahol a szaharaiak többsége él, már hosszú hónapok óta komoly bírálatok érik a Polisario Frontot, annak tehetetlensége miatt, ugyanis a szaharaiak többsége sokkal erősebb és más jellegű fellépést várna az egykor ténylegesen komoly háborút vívó csoporttól. Marokkó mindenesetre a Polisario Front katonai mozgásai után szintén csapatokat rendelt a falhoz (a Bermhez), egyértelművé téve, hogy csapatai bármilyen provokációra azonnal reagálni fognak. Ettől függetlenül az elmúlt pár hónap legjelentősebb katonai helyzete volt ez a pár nappal ezelőtti esemény és még nem igazán látható, hogy merre fog folytatódni a történet.

Guerguerat, a nyugat-szaharai területek egyik legdélibb pontja, alig 11 kilométerre Mauritániától és 5 kilométerre az óceántól, amely mellett a Polisario felvonulása történt, az a település, amelyen keresztül a marokkói export délre tart Mauritániába és az egyetlen hely, amelyen keresztül a marokkóiak vízum nélkül elhagyhatják szárazföldön országukat, vagyis a Marokkó által megszállt nyugat-szaharai területet. Nem a mostani volt az első hasonló eset, például a tavalyi évben hosszú tárgyalások okán sikerült elérni, hogy a marokkói katonák, majd a Polisario fegyveresei is visszavonuljanak Guerguerat térségéből, de a jelenlegi események csak nagyjából az első bekezdésben foglaltakat igazolják – azaz a Polisario Front (akár gyengül, akár erősödik), egyre elégedetlenebb az ENSZ folyamatos, eredmény nélküli ígéreteivel és saját belső ellentéteitől fűtve, Algéria óvó ölelésében ismét szikrát akar pattintani Nyugat-Szaharában.

Marokkó pedig ahogy mindig, most sem tesz nagyon semmit, hiszen az idő múlása csak jó nekik, az már most szinte biztosnak látszik, hogy a marokkói nyugat-szaharai területek sosem kerülnek a szaharai néphez vissza (köszönhetően például a nagyszámú betelepülőnek vagy a gazdasági értékenk), de több jel azt is mutatja, hogy akár még a Felszabadított Területek sem fognak soha független Nyugat-Szaharaként funkcionálni – ilyen jelek például Marokkó visszafogadása az Európai Unióba, Spanyolország Nyugat-Szahara elkötelezett támogatójából fokozatosan tartózkódóvá válása és a nemzetközi közvélemény egyre növekvő közönye.

twitter.com/napiafrika

Puccskísérlet történt Egyenlítői-Guineában?

Közzététel ideje:| december 30, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Különös események történtek néhány nappal ezelőtt a december 28.-ára virradó reggelen Egyenlítői-Guinea és Kamerun mértani pontosságú egyenes határán, ugyanis a kameruni hatóságok még a kameruni oldalon, nem messze a határtól letartóztattak több tucat (szám szerint 38), “zsoldosként” hivatkozott személyt. A Franciaországba dedikált egyenlítői-guineai nagykövet megerősítette, hogy a Csádból, a Közép-afrikai Köztársaságból és más afrikai országokból (többek között Kamerunból) származó és a határ mentén mozgó fegyvereseket tényleg letartóztatták a kameruni hatóságok, de további részleteket nem közölt, arra való hivatkozással, hogy a nyomozás még folyamatban van. A francia hírügynökségek puccskísérletről történő elmélkedését tehát nem lehet megerősíteni, sem cáfolni, még akár az is elképzelhető, hogy a történetnek köze van ahhoz az állítólagos leszámoláshoz, amelyet az egyenlítői-guineai kormány indított az ellenzéki Polgárok a Fejlődésért (CI) pártja ellen pár nappal a fentiek előtt.

A párt közleménye szerint közel 50 aktivistájukat letartóztatták és a további letartóztatások miatti félelmükben több száz szimpatizánsuk töltött éjszakákat a párt székházában a kontinensen – ezt persze a kormány részéről Agapito Mba-Mokuy külügyminiszter cáfolta, hangsúlyozva, hogy ha valaki börtönbe került, az biztosan nem politikai okokból történt. Pedig ha csak azt nézzük, hogy a százfős törvényhozásból 99 helyet az Egyenlítői-Guineai Demokrata Párt (PDGE) kormányhű képviselői foglalnak el és az egyetlen fennmaradó helyet birtokolja az ellenzéki CI, akkor látható, hogy az egyetlen jelentős ellenzéki erőnek őket nevezhetjük csak az országban, amelyet az 1979-ben hatalomra jutott Teodoro Obiang Nguema saját személyes játszótereként kezel, nagyjából ő és családja élet és halál ura errefelé. Visszatérve a konkrét puccskísérletre (bár erre bizonyíték nincs, most azért tartsunk a francia sajtó által leginkább hihetőnek tartott elmélettel), a kameruni hatóságok szerint a 38 férfi rakétavetőkkel és gépfegyverekkel volt felszerelkezve és most az ebolowai rendőrőrsön várják az ellenük fegyveres szervezkedés vádjában zajló nyomozás eredményét.

És nem csak az elmúlt napok egyenlítői-guineai ellenzéki leszámolása okán és a minden oldalról megerősített tények miatt gondolhatjuk, hogy tényleg puccskísérletre készülhettek a zsoldosok, hanem azért is, mert több alkalommal próbáltak már meg külföldi zsoldosok hasonló akciót végrehajtani Obiang Nguema ellen, legutóbb a dél-afrikai Simon Mann szervezett egy ilyet 2004-ben. Vannak olyan hírek is, amelyek szerint ezek a most letartóztatott zsoldosok valójában már egy megkísérelt puccs támogatására érkeztek volna Egyenlítői-Guineába, de közben azt a kísérletet már meghiúsították az egyenlítői-guineai katonák – persze erre a jelek nem igazán utalnak, inkább az a hihetőbb, hogy ez a csapatnyi zsoldos csak készült egy akció végrehajtására.

Az biztos, hogy a mai napon (12.30) lezárták Kamerun és Egyenlítői-Guinea közös határát és szintén a mai napon szivárgott ki egy olyan információ is, miszerint az egyik őrizetbe vett csádi személy egy, a csádi elnökhöz, Idriss Débyhez közel álló csádi tábornok. Alapesetben egyébként logikus lenne a zsoldosok mozgása, hiszen a kontinens egyik legjobban védett elnöke, Teodoro Obiang általában Egyenlítői-Guinea kontinenshez tartozó részén tölti a szilvesztert feleségével Mongomoban, szülőfalujában, de végig több, egymástól teljesen független alakulat vigyáz rá, köztük marokkói és angolai zsoldosok is.

twitter.com/napiafrika

« go backkeep looking »
  • RSS és kapcsolat – Info

    Rss link:
    www.mindennapiafrika.info/rss
    Kapcsolat:
    mindennapiafrika@gmail.com
    Twitter:
    twitter.com/napiafrika

  • Szavazás

    Kartúm és Addisz-Abeba tényleg támogatják az eritreai lázadó mozgalmakat?

    View Results

    Loading ... Loading ...
  • Címkék