Az ellenzék persze egészen másképp látja,a Demokratikus Változásért Fórum (FDC) főtitkára, Alice Alaso szerint Museveni már évek óta megpróbálja csökkenteni a parlament hatáskörét, ráadásul ezzel egyidőben igyekszik a politikai mozgalmak lehetőségeit korlátozni, elhallgattatni az őt kritizáló sajtót és vádak, tárgyalás nélkül hónapokon át fogva tartja politikai ellenfeleit. Bár öt évvel ezelőtt az elnöknek sikerült végigvinnie a parlamenten egy, mandátumának korlátozását eltörlő alkotmánymódosítást, de a parlament feloszlatásáról szóló kiegészítés elbukott – annak ellenére, hogy több képviselő, jelentős összegű állami támogatást kapott nem sokkal a szavazás előtt. Ez egyébként már nem az első alkalom volt, hogy Museveni bírálta az ugandai képviselőházat, csak az elmúlt másfél hónapban három ilyen eset fordult elő, és ezért néhány napja magasrangú jogászok felszólították az elnököt az alkotmányos rendet aláásó tevékenységének megszüntetésére, ahogy egyikük fogalmazott, “ha valakinek nem tetszik a hatalommegosztás jelenlegi rendje, kérelmet nyújthat be az Alkotmánybírósághoz, amely kivizsgálja a kérdést”.

Amiben bizonyos mértékig egyébként Museveninek igaza van, az a tény, hogy a parlamenti vétók miatt jelenleg nincs elegendő elektromos áram az állam lakossága számára (ezt oldaná meg a bujagali vízierőmű), illetve cukorból is hiány van (itt jönne képbe az Acsoliföldre tervezett cukornád-ültetvény), de akárhogy is, ez már rég nem a gerillaharc időszaka, az elnök nem kezelheti úgy Ugandát, mint a saját kis játékszerét, ha az emberek által választott képviselők megvétóznak valamit, akkor az a demokratikus felfogás szerint a nép akarata. Persze, nem csoda, hogy Museveninek nem tetszenek a mostanában zajló dolgok, egy szinte személyi kultuszhoz szokott politikus/vezető számára a tudat, hogy például októberben a képviselők a vele való egyeztetés nélkül szavaztak meg 10 rendeletet és vitát folytattak három, az elnökhöz közel álló miniszter állítólagos korrupciós bűncselekményeiről, amelyekben a politikusok egy külföldi olajcégtől fogadtak el meg nem nevezett összeget különböző koncessziós jogokért cserébe, nos az ilyesmi nem igazán az elnök kedvére való. Egyébként nemrégiben (pontosan november 12.-én), a legnagyobb ellenzéki mozgalom, az FDC vezetője, Dr. Kizza Besigye előadást tartott Londonban a 20 fontos belépőt kifizető ugandaiak előtt a fentebb már említett Alice Alaso társaságában, és ő is bírálta Museveni egyre diktatórikusabb rendszerét, hangsúlyozva, hogy jelenleg az elnök uralma négy pilléren nyugszik, az emberek félelmén, a megvesztegetéseken, a propagandán és az “oszd meg és uralkodj” politikán. Ez volt az a pont, amikor többen felálltak és elhagyták a termet.

Aztán Besigye olyan kérdésről is beszélt, ami nem csak Ugandában, hanem szinte az egész világon probléma, ez pedig a tény, hogy bár az alkotmány szerint az embereké minden hatalom, a valóságban a népnek szinte egyáltalán nincs semmiféle hatalma, sőt Besigye szerint az ugandai emberek “túszok” saját hazájukban. Józan és megbecsülendő módon azonban az ellenzéki vezér gyorsan kizárta a fegyveres ellenállás lehetőségét (ahogy azt néhányan a hallgatóságból feszegetni kezdték), mondván, az erőszak nem old meg semmit, de az este többi felszólalója közül néhány, köztük Sam Lubega, egykori elnökjelölt is az észak-afrikaihoz hasonló forradalomban látja a jövőt.

A magát az Úr földi helytartójának tartó és az Úrral beszélgető Joseph Kony LRA-ja aztán a kilencvenes évek közepén feladta állóháborúját Észak-Ugandában és fokozatosan a szomszédos országokba tette át működési területét: Dél-Szudánba (főként az Egyenlítő államokba), a Kongói Demokratikus Köztársaság északi részébe illetve a Közép-Afrikai Köztársaságba. A folyamatos üldözés és harc jelentősen megváltoztatta tevékenységüket is, hiszen míg korábban felfedezhető volt valamiféle stratégia is akcióikban, mára már létszámuk jelentősen lecsökkent (és az is 5-10 fős csoportokra szóródott szét) és egy elterjedt nézet szerint támadásaik manapság már csak túlélésüket szolgálják egy olyan regionális konfliktusban, amely talán a világ legelfeledettebb humanitárius krízisét is jelenti:  csak az elmúlt néhány évben legalább fél millió embernek kellett otthonából elmenekülnie a szervezet által jelentett fenyegetés miatt, ami rendkívül nagy mértékben hozzájárult ezen közösségek élelmiszerellátásának összeomlásához. Az idei év első 10 hónapjában a hitelesnek elfogadott statisztikák szerint 254 támadás (és 126 ember halála) köthető a csoport nevéhez a fentebb már említett három országban, és dacára minden, alapvetően eléggé szervezetlen katonai akciónak, egész körzeteket tartanak rettegésben a mai napig. Az eddigi próbálkozások, legyen szó akár katonai műveletről, akár béketárgyalási kísérletről, különböző okok miatt mindig sikertelenségre voltak ítélve, a 2008-as Mennydörgő Vihar például a szervezetlenség miatt, a korábbi ugandai katonai akció a terep nehézsége miatt, a 2006-os tárgyalási kísérletek Kony félelmei miatt buktak meg (a Nemzetközi Büntetőbíróság nem volt hajlandó visszavonni a vezető ellen kiadott elfogatási parancsot), de sokak szerint a Kartúmból érkező folyamatos támogatás (illetve az egyes ugandai katonai vezetőknek hasznos folyamatos “fenyegetés) állandó akadály lesz az LRA legyőzésének útján.

A jelenlegi helyzet a fentebb említett nagyszámú támadás mellett is roppant kritikus, Kongó (amelynek jelenleg legkisebb gondja is nagyobb ennél) hivatalosan is felfüggesztette tevékenységét az LRA üldözésére létrehozott regionális koalícióban, Uganda szintén minimálisra fogta vissza részvételét (köszönhetően, hogy saját területén már nem igazán jelent komoly problémát az LRA), Dél-Szudán és a Közép-Afrikai Köztársaság pedig nem rendelkezik megfelelő lehetőségekkel, felszerelésekkel egy elhúzódó gerillaharc vállalásához. A remény azonban most ismét felcsillanni látszik, miután még október közepén Barack Obama, amerikai elnök bejelentette, hogy az USA 100 katonai tanácsadót fog a régióba küldeni, hogy azok segítsék a konfliktusban érintett közép-afrikai országok hadseregeit az LRA elleni harcban – az ígért tanácsadók egy része már meg is érkezett Afrikába. Persze, láttunk már ilyet, 2008-ban a Mennydörgő Vihar hadművelet is amerikai tanácsadás mellett valósult meg (17 tanácsadó), de egyrészt az ugandai és kongói hadsereg lassúsága (előbbiek három napot késtek, utóbbiak meg sem érkeztek a megbeszélt helyre) és képzetlensége, másrészt a rendkívül nehéz terep miatt Kony-nak sikerült embereivel megszöknie a köré vont gyűrűből. Ráadásul azt sem tudni, hogy pontosan hol tartózkodik most az “Úr akaratát teljesítő vezér”, pletykák szerint valahol a Közép-afrikai Köztársaságban, de megerősíteni ezt a szervezet kaotikus hierarchiája és szétszórt területi felépítése miatt senki nem képes.

A tervek szerint a katonai tanácsadók mellett az érintett térségekben élő közösségek körében erősíteni kell az önvédelmi csoportokat, javítani kell a helyi hatóságok és a különböző államok kapcsolatát, utakat kell építeni a feltételezett LRA bázisok irányába valamint minden LRA akciót tökéletesen dokumentálni kell. Jelenleg a leginkább érintett térség a Közép-afrikai Köztársaság keleti része, ahol a hatóságok képtelenek megvédeni a lakosságot, az egyetlen opció amit kínálni tudtak, az a költözés, sok száz embert költöztettek át nyugatabbra – persze ezzel az alapvetően önellátó közösségek lakóit elszakították földjeiktől és így azok a segélyszervezetek támogatására szorulnak. Ez pedig nem lehet megoldás a “Tongo-Tongo” (”az emberek, akik sosem alszanak, éjszaka járnak és bármikor elkaphatnak”) ellen, ahogy helyi zande nyelven hívják az LRA harcosokat, akik egyébként már rég nem ugandaiak, többségük a Közép-afrikai Köztársaságot tekinti hazájának. A tervezett amerikai akciót pártállástól függetlenül üdvözölték az Egyesült Államokban és a világban, amiben nincs egyetértés sehol sem, az az eszköz, amivel a célt, Joseph Kony elfogását el kellene érni. ÉS ez az, ami miatt a helyi lakosság sem igazán bizakodó a jövőt illetően, ahogy ők fogalmaznak, Európának és az Egyesült Államoknak nem kerülne egy napjába sem elfogni a hírhedt lázadó vezért, a feladatot a rosszul felszerelt, alulfizetett közép-afrikai katonákra bízni nem jó ötlet.

Egy friss hír kapcsán (amelyre később térek ki), ebben a posztban néhány ilyen tényező kerül megemlítésre, és ezek közül a legelső, amit mindenképpen ki kell emelni, az elmúlt hetek kongói politikai életét teljesen meghatározó vita és csatározás a jelenlegi elnök, Joseph Kabila által javasolt  alkotmánymódosítás körül, amely alapjaiban változtatná meg az ország választási rendszerét: egyrészt az elnökválasztás mindössze egy forduló lenne, ahol a szimpla szavazatszám dönt, másrészt pedig az eddigiekkel ellentétben mostantól már nem jelöltekre, konkrét személyekre voksolnának a választási körzetekben, hanem pártok listáira. Mindkettőnek óriási jelentősége van, hiszen előbbi eset elfogadása esetén az eléggé instabil lábakon álló Kabilának nem kellene az egész ellenzékkel szembemennie egy második körben, míg utóbbi eset megszüntetné a politikai élet teljes szétaprózódását (jelenleg is 70 különböző politikai párt képviselteti magát a kongói parlamentben) és akár tizedére is csökkentheti a törvényhozásban jelenlévő politikai mozgalmak számát.

Van rá esély, hogy Kabila (és pártja az 500 fős alsóházban 111 hellyel bíró Újjáépítési és Demokratikus Néppárt, PPRD) az ellenzéki Egyesített Lumumbista Párt (PALU, 34 hely) támogatásával képes lesz keresztülvinni az akaratát, de a 64 hellyel bíró, Jean Pierre Bemba-féle Kongói Felszabadítási Mozgalom (MLC) ebbe még bőven beleszólhat, főleg hogy a PALU-PPRD koalícióban (amelyben még vannak, szintén kifelé kacsintgató kisebb pártok is) tucatnyi törés van már. Az egész választás hangulatát meg fogja továbbá határozni az előbb már említett Bemba jelenleg is zajló pere a Nemzetközi Büntetőbíróságon (ICC), ahol háborús bűnökért próbálják felelősségre vonni – ahogy a korábbi évek tapasztalatai mutatják, az MLC egykori vezetőjének és alapítójának még mindig nagy a népszerűsége, egy számára negatív ítélet megmozdulásokat, erőszakos cselekményeket hozhat. Kabilának meg kell küzdeni továbbá az ország tartományaival is, amelyek más irányba szeretnének haladni, mint az elnök: míg utóbbi a további centralizáció, központosítás híve, addig a tartományok a decentralizáció, a több forrás felé igyekeznek, a cél pedig, hogy előbb-utóbb létrejöjjön a jelenlegi 11 helyett kitűzött 26 tartomány.

Szintén meghatározó tényezőként megemlíthető a források hiánya: teljesen egyértelmű és elismert tény, hogy Kongó képtelen lesz megrendezni a választásokat a nemzetközi közösség pénzügyi segítsége nélkül, Kinshasa 350 millió dollárt kért első körben, ennek még alig negyede van meg, amelyben az EU által felajánlott 70 millió teszi ki az oroszlánrészt, de remények szerint számítani lehet nagyobb összegre majd az Egyesült Államoktól, amely az elkövetkezendő hónapokban alakítja ki Kongó-politikáját (valószínűleg elemzik, melyik út lenne a legjobb Washington számára). Ha már nemzetközi közösség, érdekes lesz az ENSZ békefenntartó misszió helyzete is, amelynek távozását 2011. végére – tehát a választások idejére – követeli Kabila: jelenleg nagyjából 17 ezren állomásoznak az országban, bár az állomásozás elég enyhe megfogalmazás, a kevés misszió egyikéről beszélünk, ahol a békefenntartóknak konkrétan harcolniuk kell a kormánykatonákkal karöltve. Mily érdekes az élet, pár évvel korábban még falvakban nőket erőszakoló és pusztító lázadók valamint mondjuk indiai ENSZ-katonák vállvetve harcolnak egy közös célért.

És sajnos itt a lázadók szóba beleérthetjük a kongói hadsereg – szinte kizárólag Kelet-Kongóban – állomásozó egyes részeit is, amelyek az elmúlt évek békefolyamataiban hadseregbe integrált lázadóiból jöttek létre és amelyeknek háborús bűneiről, jogsértéseiről nap-nap után olvashatunk (ennek ellenére mégis sikerként könyvelhetjük el a Nkunda-féle CNDP integrációt). Nem csoda, hogy Kabila az idei évre kitűzte az egész hadsereg megreformálását is, amelyre főleg keleten lenne óriási szükség, ahol a hosszú ígérgetés és a sok millió külföldi dollár ellenére sem sikerült stabilizálni a közel 50 ezer kongói katona helyzetét, vezetésük egyszerűen tragikusan korrupt, a katonák alulfizetettek és rosszul felszereltek, laktanyák, rendes ellátás híján ők is csak egy púpot jelentenek a helyi lakosság hátán.

Valószínűleg a gazdaság helyzete is sokat fog nyomni a latban, az ugandai határ közelében felfedezett olajmezők, a bányászat betiltása keleten, a hatalmas adósságelengedések és a költségvetés segélyfüggősége mind-mind olyan meghatározó opció, amit figyelembe kell vennie minden elnökségre pályázó komoly jelöltnek. De a legfontosabb kérdés, amellyel mindenképpen számolni kell, kétségtelenül az ország keleti részén uralkodó instabilitás, amely ugyan az elmúlt hónapokban sokat javult és több, évek óta csak vért látott régióban is béke köszöntött be, a különböző etnikai csoportok között fennálló feszültség (a sok tucatnyi más-más érdek és cél miatt) egy pillanat alatt újra tomboló erőszakot szabadíthat el, amelyben még azt sem lehet tudni, hogy a kongói hadsereg részét képező, Bosco Ntaganda tábornok által irányított ex-CNDP hű maradna-e Kabilához. A sok apró csoport (főleg a Mai-Mai milíciák) és a nagyobbak (pl. az FDLR) felszámolása egy olyan feladat lesz, amellyel minden lehetséges elnöknek terveznie kell, ha komolyan akarja magát vetetni a nemzetközi közösséggel, ráadásnak pedig ott van a szinte kiismerhetetlenül szövevényes kapcsolat a szomszédokkal, főleg Ugandával és Ruandával (de Burundi elnökválasztásának nagy vesztese, Agathon Rwasa is keverheti a kártyákat).

És mi lenne ha ebbe a helyzetbe egyszercsak visszacsöppenne a több mint két éve házi őrizetben Gisenyiben raboskodó “Vezér”, Laurent Nkunda? Ha létezik olyan errefelé, hogy személyi kultusz, azt ő megteremtette, így megjelenése felboríthat minden béketervet: nem csoda hát, hogy a legfrissebb hírek szerint egy ruandai katonai bíróság ismét elutasította Nkunda ügyvédeinek szabadon bocsátási kérelmét, ezúttal az eddig eljáró bíró felfüggesztésére hivatkozva. Ez már a negyedik elutasítás, ami azt is mutatja, hogy a 2009. január 22.-én őrizetbe vett CNDP-vezető szabadon engedése egykori szövetségesének, Ruandának sem áll érdekében, amely a CNDP tuszijainak támogatása helyett saját kezébe vette a kongói hutu radikálisokkal való leszámolást. Mindenesetre a férfi nem maradhat örökké börtönben, és azt már többször kijelentette, nem vonul száműzetésbe, hanem szeretne visszatérni a Kivukba, és személye egyszer még kapóra is jöhet a ruandai Kagame-kormánynak, amely a tuszi közösség teljes támogatása miatt nem számolhat le a Vezérrel. Tehát amíg a CNDP továbbra is ilyen jelentős hatalom marad (akár a hadseregben, akár azon kívül) Kongóban, Nkunda egy olyan személy lesz, akivel számolni kell, jelenleg azonban még mindenki számára csak egy idegesítő pont a napirenden.

Jelenleg a világon négy helyen, négy nemzeti parkban élnek hegyi gorillák szabadon: a legismertebb hely a Virunga Nemzeti Park a Kongói Demokratikus Köztársaságban, de élnek egyedek a Vulkán Nemzeti Parkban, Ruandában illetve az ugandai Mgahinga Gorilla Nemzeti Parkban és a Bwindi Áthatolhatatlan Nemzeti Parkban. A mostani felmérés az első három helyen történt meg, hiszen még 2006-ban a Bwindiben volt egy különálló felmérés, amely eredménye szerint ott 302 gorilla él, illetve Kongóban él még négy árva egyed egy kisebb, rehabilitációs parkban.

A mostani végeredményből pedig kiderült, hogy az egymással határos Virunga-Vulkán-Mgahinga parkcsoportban összesen 480 egyed él, 36 családban illetve 15 ezüsthátú hím magányosan. Így kijelenthető, hogy állatkerten kívül, szabadon összesen 786 hegyi gorilla van a világon, ami tényleg csodálatos eredmény, ahhoz képest, hogy ez az adat honnan indult még a legendás Dian Fossey életében (úgy a harmadáról). Az eredmény elérésében ezúttal ki kell emelni minden szereplő és érintett kemény munkáját, a vadvédelmi szervek, a non-profit szerveződések és az illetékes kormányok szerepét is, mert az elmúlt években minden állam igyekezett legalább ezekre, a világ közvéleménye által nagy figyelemben részesített élőlények életét megóvni – hivatalosan az elmúlt 7 évben alig egy tucat hegyi gorillát öltek meg a három parkban (de nemhivatalosan úgy 30-ra tehető ez a szám).

Maga a vizsgálat egyébként nem minősíthető száz százalékosan megbízhatónak, hiszen a 480 megszámolt egyedben rengeteg olyan van, amit a 6 kutatócsoport egyike sem látott a valóságban, csak nyomokból, ürülék genetikai elemzésével írták be létező példányként őket. Ennek ellenére az adat minden eddigi becslésnél jóval megbízhatóbb, hiszen a két hónap alatt a közel száz ember több száz kilométernyi dzsungelt járt végig, amely során egyébként szomorú módon több tucat, más állatoknak felállított ám a gorillákra is veszélyes csapdát kellett felszámolniuk.

Akárhogy is azonban ez egy fantasztikus hír az afrikai élővilág szerelmeseinek, hiszen bár minden évben minimum egy tucatnyi fajt veszítünk el a kontinensen, ennek a csodálatos emlősnek a megmentése fantasztikus tett a helyi vadvédelmi szervek részéről. A felmérés során egyébként további emlősök egyedszámát és életét is vizsgálták, a teljes jelentés és a gorillák helyzetének részletes bemutatása majd 2011 elején lát napvilágot. Addig azonban, akit érdekel, az részletesen olvashat a munkáról és képeket is megtekinthet a www.awf.org oldalon.

A helyzet megváltoztatása érdekében múlt héten két napos találkozóra jöttek össze a négy leginkább érintett ország (a Kongói Demokratikus Köztársaság, Uganda, a Közép-afrikai Köztársaság és Szudán) illetve Kenya katonai vezetői, miniszterei és több civil szervezetének irányítói Banguiban, ahol ellenvetések nélkül megegyeztek egy intézkedéscsomagban, amellyel megpróbálják végleg ellehetetleníteni a kezdetben a bibliai Tízparancsolaton alapuló Ugandáért küzdő szervezetet. Ennek keretében létrehoznak egy közös műveleti központot, hogy a vezető katonai tisztviselők információkat cserélhessenek és hatékonyabban ki tudják dolgozni a megfelelő katonai lépéseket, és ebből következően ez a központ fogja irányítani az egész műveletet – tehát nem az egyes országok, ezzel pedig talán elkerülhetőek a Mennydörgő Vihar során tapasztalt félreértések, mint például, amikor a kongói katonák egyszerűen meg sem jelentek egy műveleti területen. Emellett – és ez egy igen fontos momentum – az öt ország képviselői megegyeztek azokban a lépésekben is, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az LRA-t lázadó szervezet helyett terroristaszervezetnek nyilváníthassák és így jelentősebb nemzetközi támogatásra számíthatnának az ellene folytatott harcban.

A Közép-afrikai Köztársaság sokat megélt elnökének, Francoise Bozizénak a jelenlétében lezajlott két napos tanácskozás során abban is megegyeztek, hogy a közös műveleti központ szorosan együtt fog működni az Afrikai Unióval (külön kérték, hogy a szervezet jelöljön ki az ügy kezelésére egy különleges megbízottat) és abban is, hogy a több, konfliktusoktól sújtott régióban bevált módszernek megfelelően közös őrjáratok is lesznek az országok határain. Eddig a propaganda, a valóságban azért tudhatjuk, hogy ez sem fog olyan igazán tökéletesen működni, a kicsit északabbra, az észak-afrikai al-Kaida (az AQIM szervezetéről van szó) ellen létrehozott hasonló szerveződés sem váltotta be eddig a hozzá fűzött reményeket, a kezdeti egyetértés tovatűnt, az ígért források és katonák elmaradtak, így végül túl sok minden nem maradt a kezdeti elképzelés céljaiból. Remélhetőleg most nem ez fog történni, de hangsúlyozom, ne legyenek hiú reményeink.

Az import legnagyobb részben pedig a mombasai kikötőből, tankerekből érkezik, de a szivattyúállomások javítása miatt a kereskedők kénytelenek más útvonalakat, beszerzési forrásokat keresni (jelen esetben ez a tanzániai Dar-es-Salaamot jelenti főleg), ami viszont az áraknak nem tesz jót. Tehát jelenleg a legtöbb ugandai benzinkúton hiány van és ezen valószínűleg az a 200 ezer literes szállítmány sem fog sokat segíteni, ami most érkezett az országba (és még legalább kétszer ennyi van úton), megnyugtató megoldás kizárólag a mombasai felújítások végeztével várható, ez pedig a jövő hét elején de legkésőbb végén történik csak meg, tehát még pár napot biztosan várni kell. Uganda hozzávetőleg 3 millió liter üzemanyagot fogyaszt el egy nap (szóval így értékeljük a fenti számokat), és az általánosságban megszokott 290-300 forintnyi schillinges ár a napokra már 350-370 közé kúszott, de egyes vidéki régiókban már bőven 400 forint felett jár – már persze ha lehet kapni a világ legfontosabb energiaforrásából.

Így sajnálatos módon az ugandai polgárok nem érzékelhetik azt a világpiaci folyamatot, amelynek következtében elvileg pár schillinges csökkenést tapasztalhattak volna az árakban, ráadásként pedig ahogy az már lenni szokott, bármiféle emelkedés az üzemanyag árában szorosan húzza maga után alapvető cikkek árát is. Ahogy azt a helyi média lehozta és a kormányzat is kommentálta, sok kereskedő és kutas igyekszik hasznot húzni a helyzetből és a további áremelkedésre kalkulálva meglévő készleteiket nem értékesítik, de a hatóságok állítólag keményen üldözik ezt a fajta vállalkozói mentalitást. A mai nap hírek szerint ugyan érkezett jelentősebb mennyiségű szállítmány megint, de minden cseppet azonnal felvásároltak a töltőállomásoknál várakozó tömegek, akik közül sokan meglévő kis üzemanyagukat épp arra használják el, hogy újabb litereket szerezzenek.

Mindenesetre ez a helyzet is tökéletesen rávilágít Uganda és jelképesen az egész világ kiszolgáltatottságára és függőségére a kőolajtól, amely függősséget mielőbb fel kell oldani, mert ellenkező esetben – és ez nem vakvilágba kiáltott nostradamusi jóslat – súlyos konfliktusokkal kell szembenéznie az emberiségnek.

A számokat és az információkat a szervezet az elmúlt hónapban végrehajtott helyszíni kutatásaira alapozza, melynek keretében megtámadott falvakat kerestek fel a két országban és fogvatartóiktól elszökött emberekkel beszéltek. Bár az akciók során főleg emberek és tárgyak elrablására koncentráltak, minden egyes támadásuk gyilkosságokat is hozott magával, így 2009 óta bőven 2500 felett van az LRA által szörnyű módon lemészárolt emberek száma (ott van például a tavaly karácsonyi 321 halálos áldozatot követelő kongói “karácsony”, amelyet azóta sem sikerült teljes mértékben megerősíteni). A külvilág és a helyi erők által nehezen megközelíthető helyek közösségeit az akciók teljesen megváltoztatták, egész falvak váltak elhagyatottá a Közép-afrikai Köztársaságban, miután az ország déli részéről 15-20 ezer ember menekült északabbra, nagyobb városokba.

Ugyanez a helyzet a határ másik oldalán, a “nagy” Kongóban, ahol becslések szerint több mint 50 ezer ember menekült el otthonából az LRA-tól való félelmében, hiába vezényelt mindkét ország több száz katonát az érintett térségekbe és hiába érkeztek ugandai csapatok is a helyzet normalizálására, kevesen vannak, rosszul felszereltek, nem összehangoltak, így konkrétan esélyük sincs a gyorsan mozgó, pár tucat fős csapatok elkapására. Az ENSZ közel 20 ezer fős kongói missziója még az egykori népirtókból is álló Ruandai Demokratikus Felszabadítási Erők (FDLR) ellen sem képes semmit tenni, így nem csoda, hogy az LRA probléma megoldását a világszervezetnél csak szóbeli síkon képesek értelmezni több ezer kilométerre lévő klímás irodákban. Az LRA tagjai által elkövetett szörnyűségekről tucatnyi oldalt tele lehetne írni, ahogy szexuálisan kizsákmányolnak gyermeklányokat, ahogy társaik meggyilkolására kényszerítenek gyerekeket, ahogy megcsonkítanak anyákat vagy ahogy kisgyermekekből rövid idő alatt gyilkológépeket képeznek, de most nem is a borzalmak halmozása a cél, hanem azon okok feltárása, amelyek miatt Joseph Kony hírhedt szervezete több évtized után is aktívan létezhet és pusztíthat a közép-afrikai régióban.

Az 1987-ben létrejött szervezet eredetileg fő bázisaként Észak-Ugandát használta (hiszen mint ismert, fő, mára homályba veszett fő céljuk egy acsoli hagyományokon és a Tízparancsolaton alapuló ugandai állam létrehozása), ahonnan hosszas küzdelem után 2005-ben sikerült az ugandai hadseregnek úgy-ahogy kiűzni őket, így ma az Ellenállási Hadsereg fő működési területe egész régiókat ölel fel, Kongó északi területeit, szinte az egész Közép-afrikai Köztársaságot, Szudán déli részeit.

1. És ez lenne az első indok túlélésükre, óriási területen, sok kis csapatban működnek, kevés fix bázissal és ráadásul ezek a területek nehezen megközelíthetőek, nagyobb katonai csapatok haladása nehézkes, így nem csoda, hogy a 2008. decemberében kezdődött hatalmas közös hadművelet (Uganda vezetésével, szudáni, kongói és közép-afrikai katonák amerikai logisztikai és taktikai támogatással) is kudarcot vallott, néhány kisebb sikertől eltekintve semmi eredményt nem sikerült elérni. Uganda még mindig erősen magáénak érzi az LRA és Kony levadászását, ehhez talán majd segítséget nyújthat az Egyesült Államok, amely májusban elfogadta azt a törvényt, amely kötelezi az Obama-kormányt, hogy komolyan foglalkozzon a problémával (az illetékes minisztériumnak november végéig kell stratégiát kidolgoznia a Kony-csoport elpusztítására).

2. Más lázadó szervezetekkel szemben az LRA már régóta nem rendelkezik olyan közös ideológiával (tagjai között változatos etnikumok tagjait találhatjuk, nem csak az egykoron kizárólagos acsolit), filozófiával, amellyel esetleges béketárgyalásokon feltűnhetnének (emlékezhetünk 2008-ban, a legutóbbi ilyen tárgyaláson Kony milyen kérésekkel és érvekkel állt elő), vagy amellyel a lakosság körében támogatókra lelhetnének, így egy olyan utat választottak, amellyel nem csak rendet képesek tartani saját soraikban és megfélemlíteni a lakosságot, de hónapról-hónapra erős életjelet küldenek létezésükről a világnak: ez pedig a gyilkolás útja. És mivel ezt az “eszmét” választották magukénak, megtörésük és legyőzésük sem annyira egyszerű, mint egy határozott célért küzdő szervezeté, hiszen ebben az esetben konkrétan bűnözőkről, gyilkosokról beszélünk, akikkel még egyes, mintademokráciákban sem könnyű boldogulni, nem a kongói erdők mélyén.

3. Az LRA közismerten gyermekkatonákra építi csapatait (akik egyébként később a legbrutálisabb gyilkosok mind közül, szemtanúk beszámolói szerint) és ha ehhez hozzáadjuk a tényt, hogy nincsen egységes ruházatuk, nincsenek gyakran használt, felismerhető jelképeik, akkor tegyük fel a kérdést: a katonai osztagok megérkeznek egy aprócska faluba, valahol a Közép-afrikai Köztársaság egyik eldugott szegletében, honnan tudják, hogy a poros úton focizó meztelen tizenéves gyerkőcök gyermekkatonák-e vagy sem? Azért eme kérdés, mert már többször megesett, hogy az LRA gyermekkatonái beolvadtak a megfélemlített falvak lakosságába, amikor bajba kerültek, és a baj (ezekben az esetekben az ugandai hadsereg) “távoztával” tüzet nyitottak azokra, akikkel percekkel korábban még “önfeledten” fociztak. Egyáltalán hogy lehet gyermekek ellen harcolni?

4. Egyértelműen és kétséget kizáróan túlélésük egyik fő alappillére katonai hatékonyságukban rejlik. Erre a mondatra sokan lehet, hogy rálegyintenek, de nem, a több mint 20 év alatt a szervezetet magasabb szintekről irányító vezérek (gondoljunk csak Kony alvezéreire, az LRA Belső Körének tagjaira, Okot Odhiambóra, vagy Dominic Ongwenre) komoly taktikai és katonai tapasztalatra tettek szert és bár a legalsóbb szinten a 10-20 fős csoportok csak csőcseléknek tűnnek, Konyék igen is tudják mit csinálnak és mit kell csinálniuk. A Nemzetközi Büntetőbíróság első elfogatási parancsának “nyertese”, aki Istennel beszélget, Joseph Kony sem azért van még mindig életben a rá ácsingózó hadseregek akciói ellenére, mert szerencséje volt. A legnehezebb természeti körülmények között is boldogulnak, gyorsan mozognak, nem használnak stabil bázisokat és harcukhoz ártatlanokat használnak.  

5. Összeesküvés-elméletnek tűnhet, de van rá esély, hogy Szudán még mindig nyújt valamiféle támogatást az LRA-nak (hangsúlyozni kell, ez csak egy nem megerősített elképzelés), amelyet több ok is alátámaszt: egyrészt régebben elismerten támogatták a szervezetet bosszúból azért, mert Uganda a szudáni polgárháborúban a Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalomnak (SPLA) nyújtott komoly katonai támogatást, másrészt pedig felröppentek olyan hírek, hogy a dél-szudáni LRA vezetői szudáni katonai személyekkel találkoztak még hónapokkal ezelőtt, amely kapcsolat Kartúm számára Dél-Szudán függetlenedése során jöhet nagyon jól. Gondoljunk csak bele, amikor az ugandai hadsereget beengedték Dél-Szudánba az LRA nyomában, Kartúm akkor is meghatározott egy vonalat, amelyet az ugandai regulárisok nem léphettek át egészen egy bizonyos időpontig…pont addig, míg Kony megléphetett.

6. Ami igazából nem csak az LRA-ra lehet érvényes, de az ő esetük is tökéletesen igazolja a feltevést: határok és szabályok nélkül egyszerűen helyzeti előnyből indulnak az őket üldözőkkel szemben, megvan a teljes szabadságuk, hogy azt tegyék, amit szükséges, nem kell engedélyeket kérniük határok átlépéséhez, nem kell alkalmazkodniuk normákhoz, nem kell hetekig tárgyalniuk egy hadművelet előtt, ráadásul nem egy teljesen egységes szervezetről beszélünk, tehát az elfogott telefonos beszélgetések szerint például Kony csak azt határozza meg, hogy mondjuk növelni kell a létszámot minden területen minden áron, a mikéntről és a mikorról az adott “sejt” vezetője dönthet. Ezért volt/van akkora hajsza például Okot Odhiambo nyomában, hiszen az észak-kongói mészárlások fő  kitervelője ő volt, nem pedig Kony. Ez az egységességről szóló rész mindenesetre nem áll túl stabil lábakon, hiszen valószínűsíthető, hogy Kony halálával szétesne az LRA szervezete.

7. Ebből következik, hogy a Kony által teremtett kultusz az a kötelék, amely egyben tartja a jelenleg négy országban működő szervezet sejtjeit (bár Ugandában legutoljára 2006-ban hajtottak végre akciót), mert ahogy egy pár évvel ezelőtti interjú után a készítő riporter rávilágított, személyesen a férfi csendesnek, félénknek tűnik, akiről sugárzik az iskolázatlanság, azonban szónoki képessége és kisugárzása lenyűgöző, nem csoda, hogy az LRA harcosai ismeretlenül is fanatizmusig lojálisak felé (és félnek is brutális dühétől), ahogy több, elmenekült egykori katona is beszámolt róla, sokan hisznek benne, hogy Kony tényleg az Úr hangja. És egy ekkora területen működő, ilyen szétaprózott szervezetnél a túlélésnek és az egybenmaradásnak ez a fő záloga.

8. Egymással szorosan összefüggő pontként mindenképpen meg kell említeni az LRA elpusztítására irányuló erős politikai akarat és a megfelelő katonai erő, háttér hiányát. Ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy jelenleg szinte csak egyetlen ország viseli igazán szívén az ügy alakulását, az az Uganda, amely saját területéről képes volt kiűzi Kony szervezetét. Az az Uganda, ahol a hadseregben tombol a korrupció és a zsoldok elsikkasztása, a dzsungelben 10-20 fős csapatok után kutató katonai alakulatok tagjai rosszul felszereltek, rosszul fizetettek és tápláltak. A Közép-afrikai Köztársaságban egyszerűen a többi lázadó szervezet és a kormány gyengesége miatt nem is tudnak törődni a problémával igazán, Kongóban pedig szintén a hadsereggel van a probléma, egyszerűen nincs meg a felszerelés, a pénz és a vezetői akarat egy komolyabb akcióra.

9. És bár minden pontban hivatkoztam már rá valamilyen formában, a legfőbb oka mégis az LRA túlélésének, nincs rá jobb szó: a katonai hozzá nem értés. Anélkül, hogy most ezt elkezdenénk taglalni mély részletekbe menően, a legjobban egy példával lehetne bemutatni miről is van szó (akkor a nemzetközi sajtó ettől zengett): 2008. végén, a közös hadművelet közepén az amerikai hírszerzés megszerezte Joseph Kony akkori aktuális tartózkodási helyének koordinátáit, amelyet aztán átadott az ugandai hadseregnek, amely felkészült arra, hogy lebombázza a kis házegyüttest és vele együtt a hírhedt vezért. Első hiba az volt, hogy az utolsó pillanatban a csendes támadó harci gépek helyett az ugandai légierő hangos helikoptereit küldték a támadásra. Második hiba az volt, hogy a földi egységek jelentősen túlbecsülték magukat és három nappal később értek a területre, mint kellett volna. A harmadik hiba az volt, hogy a műveletben számítottak a kongói hadseregre, amelynek feladata az esetleg menekülő LRA tagok elfogása és a környékbeli civilek védelme lett volna..nos, a kongóiak soha nem is érkeztek meg a műveleti területre.

Egyértelmű, hogy ez a lista nem teljes, nem is lehet az, mindenesetre remélhetőleg segít megválaszolni sokak kérdését, amelyet önkéntelenül is feltesz magának az ember az időnként fel-feltűnő brutális és megdöbbentő hírek hallatán.

Egy ritka személyes megjegyzés a poszt végére: ezt az írást annak, a szívemnek oly kedves embernek ajánlom, akinek barátsága és támogatása felbecsülhetetlen a számomra és aki nélkül ez az írás sem jött volna létre.  Melesí!

A mostani poszt témájához előzményként mindenképpen fontos pár szóban beszélni erről a harcról, amely nagyjából a hetvenes években kezdődött, amikor a fiatal Museveninek sok társával együtt Tanzániába kellett menekülnie, miután 1971-ben Idi Amin átvette az uralmat. Tanzániai száműzetése alatt kezdődött politikusi karrierje, és amikor 1979-ben a tanzániai hadsereg a száműzött ugandaikkal együtt megdöntötte a brutális Amin-diktatúrát, elérkezettnek látta az időt a komolyan lépésekre, de miután az 1980-as választásokon újdonsült politikai pártja csúnyán felsült, 1981-ben létrehozta legendássá vált lázadó szervezetét, a Nemzeti Ellenállási Hadsereget (NRA), amellyel aztán harcot kezdett az Amin által megbuktatott, de később tanzániai segítséggel ismét hatalomra juttatott Milton Obote rezsimje ellen.

Obote egyébként nem maradt el sokban elődje, Amin brutalitásától, a civil lakosság szenvedéseit pedig csak tetézték a különböző lázadó szervezetek akciói (köztük az NRA-é is). A váltás akkor jött el, amikor 1985 környékén a nemzetközi közösség felsorakozott Museveni szervezete mögé és elkezdték támogatni Obote megbuktatását, amelyre aztán sor is került 1985 elején, csak Musevenit megelőzték Obote belső köreinek tagjai, és így Tito Okello acsoli katonatiszt került hatalomra. De csak időlegesen, mert Museveni csapatai végül 1986. januárjában elfoglalták Kampalát és innentől új időszámítás kezdődött Ugandában, amelyben Yoweri Museveni lett az állam elnöke. Aztán ahogy teltek az évek, szépen lassan kiderült, hogy az NRA nagy támogatást kapott harcában külföldről, ugyanis egymaga képtelen lett volna végrehajtani misszióját.

Az már a harcok során egyértelmű volt, hogy az Okello-féle marxista irányvonallal szemben az Egyesült Államok vezette nemzetközi közösség és nemzetközi szervezetek egyaránt felsorakoztak Museveni mögé, de míg a régióban Mobutu Zairéje egyértelműen az NRA fő ellenségének számított, addig a kilencvenes években nyilvánvalóvá vált, hogy Museveni harcosai értékes segítséget kaptak Ruandából, Burundiból és Tanzániából is. A poszt témája is pontosan ehhez a segítséghez kapcsolódik, ugyanis az 1995-ben (!!) kezdődött tárgyalások után végül Museveni és kormánya beleegyezett, hogy közel 2 milliárd forintnyi összeget fizet Burundinak, cserébe az utóbbi által az NRA-nak nyújtott pénzbeli- és eszköztámogatásért (utóbbi alatt fegyvereket is érthetünk).

A két kormány már korábban, 2005-ben megegyezett az anyagi jóvátételben, de az akkor megegyezett 2 milliárdos összegre Burundi azóta közel 1 milliárdnyi kamatot még rászámolt, amelyet most Museveniék el is fogadtak. A 2 milliárdos eredeti összeg fizetését öt részletben kötötték ki, az utolsó részlet kifizetésére 2009. augusztus 30.-át kitűzve. Bár ennek az összegnek egy jelentős részét kifizették már (illetve anyagi jóvátétel történt), még mindig vannak elmaradt részletek, amelyekhez most még hozzá fog jönni a brutális, 5.5 millió dolláros kamat is, így nem csoda, hogy a téma elég előkelő helyen szerepel a két ország kapcsolatában. Bár mivel megegyeztek már a kormányok, így utólagosan nincs értelme ezen gondolkodni, de mégis sokan eléggé kétségesnek tartják a fizetések jogosságát, hiszen szerződések nem voltak az NRA és az őt támogató magánszemélyek és cégek között, illetve ha volt is ilyen, az sem számít, hiszen az akkori ugandai törvények szerint az NRA nem létező jogi személy volt.

Egyes jogászok és szakértők szerint ráadásul korrupció is lehet a háttérben, azaz ugandai tisztviselők játszanak össze burundi hivatalnokokkal, hogy minél több pénzt eltüntessenek az üzletből. A kormányok mindenesetre azzal védekeznek, hogy a legmagasabb szintű igazságszolgáltatási szintek kötelezték a fizetésre Ugandát, amely pénzmozgást még a Nemzetközi Valutaalap is elismer és jogosnak tart. Uganda egyébként több hasonló ügyben érintett (volt), az Amin megdöntésében nyújtott segítségért és az elszenvedett károkért az ország Tanzániának is fizetett már hozzávetőleg 16 milliárd forintnyi összeget az elmúlt évtized folyamán, de még mindig vannak élő tartozások is: Líbiának és Jugoszláviának is több millió dollárral tartozik az ugandai állam a zűrös hetvenes és nyolcvanas években nyújtott segítségért cserébe. És csak érdekességképpen a poszt végére: míg az egykori lázadó vezér, aki még a mozambiki polgárháborúban is aktív szereplő volt, Uganda államelnöke lett, harcosai, akikkel éveken át harcoltak az erdőkből több államelnök megdöntésére, ma már az ugandai hadsereg alapját képezik (az NRA-t 1995-ben nevezték át Ugandai Népvédelmi Erővé).

Bár az ugandai hatóságok szerint egyszerű logisztikai és kommunikációs problémák miatt akadozik a hazatelepülés, az igazság valószínűleg azonban az, hogy már nem is akarnak menni, többségük ugyanis már családot alapított, kitelepült a táborok környékére és keveredett a helyi lakossággal, ráadásul otthon még ennyi idő után is felelősségre vonástól, esetleg bosszútól kell tartaniuk – a menekültek között sokan vannak az egykori népirtók és rokonaiak közül. A két ország kormánya és az UNHCR már 2003-ban megállapodott egymással a menekültek hazatelepítéséről, de a dolog egészen addig nem vált sürgőssé Uganda számára, amíg tavaly az UNHCR be nem jelentette, hogy az ENSZ nem fogja tovább támogatni logisztikailag (ingyen hazaszállították volna őket, ahol még anyagi segítséget is kaptak volna az újrakezdéshez) a táborok felszámolását (2009. augusztustól), de ekkor sem járhattak el erőszakkal, mert egy 2006-as jogszabály szerint Ugandából egy menekültet csakis annak beleegyezésével lehet “kitelepíteni”.

Ezért a hatóságok minden más eszközt megragadtak, hogy motiválják a ruandaiakat a hazatérésre, megtiltották például a földművelést a táborokban és környékén a menekültek számára, ennek ellenére végül alig 3-4 ezer ember tért haza Ruandába tavaly, még mindig legalább 16 ezren a két táborban és környékén élnek, akik az UNHCR és a Világélelmezési Szervezet támogatására szorulnak azóta is. Mert bár 2009. augusztusa után az UNHCR elvileg nem támogatja semmilyen formában a hazatelepítési folyamatot, 2010. áprilisa óta a táborokban maradók továbbra is kapnak élelmiszeradagot és pénzbeli támogatást is. Gondoljunk csak bele, kb. 16 ezer ember napi ellátása és ezenfelüli anyagi támogatása milyen terhet ró a világszervezetre, a menekültügyi ügynökség tavaly decemberben 31 millió amerikai dollárt igényelt ugandai projektjeinek költségvetésére, de kénytelen volt megelégedni 25 millióval, ami miatt még égetőbbé vált a helyzet megoldása.

És Ugandában nem csak a ruandai menekülteket kell segíteni, több tízezren jöttek Kongóból is az ottani konfliktus elől menekülve. Mindenesetre nem egyszerű rávenni a ruandaiakat a hazatérésre, a fentebb már említett félelem miatt sem, de szintén nem túl csábító az a lehetőség sem, hogy konkrétan otthon a nulláról kell kezdeniük, hiszen valószínűleg egykori földjeiket már rég birtokba vették mások. Mindez annak ellenére, hogy a ruandai kormány már több ízben megerősítette, minden segítséget és támogatást megad a hazatérő embereknek, hangsúlyozva, hogy hutuk és tuszik már rég félretették bosszújukat és haragjukat, az országban béke van. A hazatérők számára a kormány nemrégiben lakhatást, három hónapon át tartó élelmiszertámogatást, ingyenes oktatást és egészségügyet kínált (megcáfolva az előbbiekben felvázolt félelmeket), ennek ellenére 2010. júliusában még mindig a fentebb jelzett 16 ezres menekültszám él Ugandában.

Ezért fogadták sokan kis meglepetéssel a múlt heti hírt, mely szerint az ugandai hatóságok erőszakkal kezdték meg ruandai menekültek deportálását az UNHCR határozott tiltakozása ellenére. Az illetékes ugandai minisztérium szerint a július 14.-én kezdődő művelet célja a papírokkal nem rendelkező illegális bevándorlók hazatoloncolása volt, ennek keretében mintegy 1700 ruandait pakoltak fel teherautókra és szállították őket a két ország határára egy átmeneti táborba, ahol megpróbálják beazonosítani, pontosan honnan is érkeztek. A közlemény szerint az egész művelet az UNHCR és a ruandai kormány támogatásával és beleegyezésével történt. Az egyik nakivalei telep ruandai közösségi vezetője szerint egyes menekülteket fegyverrel kényszerítették a teherautókra, a menekülni próbálókra pedig éles lőszerrel lőttek. Azt is megerősítette, hogy aki csak tudott, az elmenekült a táborokból a környékbeli bozótokba, és sokan azóta is ott próbálják átvészelni az ugandai kormány akcióját.