Bár az ugandai hatóságok szerint egyszerű logisztikai és kommunikációs problémák miatt akadozik a hazatelepülés, az igazság valószínűleg azonban az, hogy már nem is akarnak menni, többségük ugyanis már családot alapított, kitelepült a táborok környékére és keveredett a helyi lakossággal, ráadásul otthon még ennyi idő után is felelősségre vonástól, esetleg bosszútól kell tartaniuk – a menekültek között sokan vannak az egykori népirtók és rokonaiak közül. A két ország kormánya és az UNHCR már 2003-ban megállapodott egymással a menekültek hazatelepítéséről, de a dolog egészen addig nem vált sürgőssé Uganda számára, amíg tavaly az UNHCR be nem jelentette, hogy az ENSZ nem fogja tovább támogatni logisztikailag (ingyen hazaszállították volna őket, ahol még anyagi segítséget is kaptak volna az újrakezdéshez) a táborok felszámolását (2009. augusztustól), de ekkor sem járhattak el erőszakkal, mert egy 2006-as jogszabály szerint Ugandából egy menekültet csakis annak beleegyezésével lehet “kitelepíteni”.

Ezért a hatóságok minden más eszközt megragadtak, hogy motiválják a ruandaiakat a hazatérésre, megtiltották például a földművelést a táborokban és környékén a menekültek számára, ennek ellenére végül alig 3-4 ezer ember tért haza Ruandába tavaly, még mindig legalább 16 ezren a két táborban és környékén élnek, akik az UNHCR és a Világélelmezési Szervezet támogatására szorulnak azóta is. Mert bár 2009. augusztusa után az UNHCR elvileg nem támogatja semmilyen formában a hazatelepítési folyamatot, 2010. áprilisa óta a táborokban maradók továbbra is kapnak élelmiszeradagot és pénzbeli támogatást is. Gondoljunk csak bele, kb. 16 ezer ember napi ellátása és ezenfelüli anyagi támogatása milyen terhet ró a világszervezetre, a menekültügyi ügynökség tavaly decemberben 31 millió amerikai dollárt igényelt ugandai projektjeinek költségvetésére, de kénytelen volt megelégedni 25 millióval, ami miatt még égetőbbé vált a helyzet megoldása.

És Ugandában nem csak a ruandai menekülteket kell segíteni, több tízezren jöttek Kongóból is az ottani konfliktus elől menekülve. Mindenesetre nem egyszerű rávenni a ruandaiakat a hazatérésre, a fentebb már említett félelem miatt sem, de szintén nem túl csábító az a lehetőség sem, hogy konkrétan otthon a nulláról kell kezdeniük, hiszen valószínűleg egykori földjeiket már rég birtokba vették mások. Mindez annak ellenére, hogy a ruandai kormány már több ízben megerősítette, minden segítséget és támogatást megad a hazatérő embereknek, hangsúlyozva, hogy hutuk és tuszik már rég félretették bosszújukat és haragjukat, az országban béke van. A hazatérők számára a kormány nemrégiben lakhatást, három hónapon át tartó élelmiszertámogatást, ingyenes oktatást és egészségügyet kínált (megcáfolva az előbbiekben felvázolt félelmeket), ennek ellenére 2010. júliusában még mindig a fentebb jelzett 16 ezres menekültszám él Ugandában.

Ezért fogadták sokan kis meglepetéssel a múlt heti hírt, mely szerint az ugandai hatóságok erőszakkal kezdték meg ruandai menekültek deportálását az UNHCR határozott tiltakozása ellenére. Az illetékes ugandai minisztérium szerint a július 14.-én kezdődő művelet célja a papírokkal nem rendelkező illegális bevándorlók hazatoloncolása volt, ennek keretében mintegy 1700 ruandait pakoltak fel teherautókra és szállították őket a két ország határára egy átmeneti táborba, ahol megpróbálják beazonosítani, pontosan honnan is érkeztek. A közlemény szerint az egész művelet az UNHCR és a ruandai kormány támogatásával és beleegyezésével történt. Az egyik nakivalei telep ruandai közösségi vezetője szerint egyes menekülteket fegyverrel kényszerítették a teherautókra, a menekülni próbálókra pedig éles lőszerrel lőttek. Azt is megerősítette, hogy aki csak tudott, az elmenekült a táborokból a környékbeli bozótokba, és sokan azóta is ott próbálják átvészelni az ugandai kormány akcióját.

A szélsőséges iszlám mozgalom a támadással nyilvánvaló üzenetet küldött a világnak és az Afrikai Uniónak: aki bármit tesz azért, hogy segítse a néhány mogadishui utcát irányító szomáliai átmeneti kormányt, az ilyen akciókkal fog szembesülni – Uganda és Burundi pedig az a két ország, amely több ezer katonájával igyekszik fenntartani legalább ezen területek felett a kormány irányítását (konkrétan a repülőteret, az elnöki palotát, a kikötőt és néhány egyéb kulcsfontosságú kormányzati épületet védenek). Bár az Afrikai Unió több tagállama ígért már katonákat egy 20 ezer fős alakulat létrehozásához, igazából senki nem tett még semmit (az Afrikán kívüli világ közönyéről ne is beszéljünk), de a támadások után Uganda kijelentette, hogy bővíteni fogja katonai hozzájárulását a jelenlegi szomáliai AU misszióhoz.

A kérdés, hogy ehhez mit fog szólni az ugandai lakosság és ellenzék, ugyanis eddig úgy tűnik, ez szinte csak az elnök, Yoweri Museveni magánügye. Az ellenzék szerint az egész ígérgetés és aktív szerepvállalás azt a célt szolgálja, hogy a nemzetközi közösség ezért cserébe szemet hunyjon az elnök diktatórikus intézkedései felett, a lakosság pedig egyszerűen nem is érti, mit csinálnak fiai az őket közvetlenül eddig nem is érintő konfliktus kellős közepén. A jelenlegi helyzetben feltehető legtriviálisabb kérdés egyértelműen az, hogy a világ miért nem tesz semmit, hogy stabilizálja az egész Kelet-Afrikát és az Indiai-óceánt destabilizáló országot, Szomáliát?

Az al-Shabaab (amely mára már szinte teljesen bekebelezte a másik nagy milíciát a Hizbul Islamot) a legdurvább becslések szerint sem rendelkezhet több mint 20 ezer mozgósítható harcossal, akik javarészt nem képzett katonák és nem is állomásoznak közel egymáshoz, felszereltségük pedig a rendkívül hatásos propagandavideók ellenére is hagy kivetni valót maga után. A következőkben ezért 7 lehetséges okot sorolok fel, amelyek magyarázatot adhatnak a világ tétlenségére és közönyére.

1. Az Egyesült Államok jelenleg is több háborút visel szélsőségesek ellen Irakban, Afganisztánban, sőt újabban már Pakisztán egyes vidékein is, és nem várható, hogy a jövőben képesek lesznek irányító szerepüket a helyieknek vagy szövetségeseknek átadni. A harcokat már eddig sem túlzottan támogatta a lakosság, ráadásul az ország gazdasága most tér magához történelmi gazdasági válsága után és tucatnyi, az átlagos ember számára sokkal fontosabb kérdéssel kell foglalkoznia – pl. az egészségügyi reform, a munkanélküliség. Az Államok nélkül pedig kevés a vállalkozó..

2. Lehetne még vállalkozó Nagy-Britannia és az Európai Unió, de mindenki saját bőrén érezheti, hogy Európa számára egy ilyen távoli konfliktus jelenleg az utolsó dolog, amivel foglalkozni szeretne – az euró az összeomlás határára sodródott, a gazdaság motorja pedig nagyon nehezen akar beindulni.

3. Akik eddig is a leginkább szívükön viselték az ügyet: a régió afrikai államaiban ugyan a szándék meglenne, de nekik nincsenek meg sem az erőforrásaik, sem a tapasztalatuk, hogy egymagukban megoldjanak egy ilyen helyzetet (lásd Etiópia próbálkozása), ráadásul nincsen meg az a kapcsolati rendszerük sem, amely lehetővé tenné, hogy több ország is felsorakozzon mögöttük – lásd az AU misszió folyamatos szenvedése, erőforráshiánya stb. Bennük tehát ott a szándék, nekik vezetőre lenne szükségük, aki felvállalja a küldetést.

 4. Ez lenne elvileg végső esetben az ENSZ, amelyről már egy ideje tudjuk, hogy semmiféle komoly lépést képtelen megtenni a Biztonsági Tanácsban uralkodó megosztottság miatt, amelynek jelen esetben is van olyan szereplője, aki biztosan nemmel voksolna egy szomáliai ENSZ-békefenntartó misszióra. Mindez annak ellenére, hogy a szomáliai átmeneti szövetségi kormány létrehozása felett a világszervezet bábáskodott.

5. Az olaj és az értékes kiaknázandó nyersanyagok hiánya lenne az ok a közöny mögött? Eddig még nem sikerült bizonyítani, de tény, míg korábban azt hitték Szomália partjainál hatalmas mennyiségű olaj rejtőzik, addig a legfrissebb információk szerint mindössze Puntföld partjainál vannak nagyobb olajtartalékok, a Szomália egységéért küzdő autónom tartományban pedig hozzávetőleges béke honol – bár itt találhatóak a kalózok bázisai is. Amely probléma ugyan szorosan összefügg a szélsőséges milícia harcával, de attól mindenképpen elkülönülten kezelendő.

6. Az előző pontok szinte mindegyikével összefüggő és valószínűleg a legnagyobb visszatartó erőt a költségek jelentik: az AMISOM jelenlegi költségvetése bőven több mint fél milliárd dollár, és ezért konkrétan Mogadishut képesek tartani. Gondoljunk bele, mekkora terhet jelentene egy, az egész országot stabilizáló misszió létrehozása és fenntartása – és a teljesen elradikalizálódott szomáliai társadalomban a demokrácia helyreállítását években kellene mérni, nem hónapokban. Irakban 20 ezer embernek nem megy a teljes stabilitás helyreállítása…hány éve is már?

7. Korábban elhangzó nyilatkozatok alapján arra lehet következtetni, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei Afganisztánt és Pakisztánt tartják az iszlám szélsőségesek főhadiszállásának, így egy ottani győzelem után a szomáliai kérdés is megoldható lenne jóval kevesebb véráldozattal. A közel 2000 külföldi muszlim harcost tekintve Szomáliában, ebben lehet is valami, a kérdés az, erre mikor fog sor kerülni.

Ma az is kiderült, hogy a brutális akció hátterében a szomáliai radikális al-Shabaab muszlim milícia áll, amely már több ízben fenyegette meg Ugandát és Burundit (ez a két ország adja a szinte alig létező szomáliai kormány védelmét szolgáló afrikai uniós békefenntartó kontingens katonáit), hogy szerepükért a szomáliai politikában súlyos csapást fognak elszenvedni, mint az iszlám ellenségei. Az áldozatok magas száma abból következik, hogy mindkét hely zsúfolásig telve volt a labdarúgó-világbajnokság döntőjét néző emberekkel, közéjük vegyülve robbantották fel magukat a – valószínűleg – öngyilkos merénylők. A meccs utolsó perceire időzített akció darabokra zúzta mindkét helyet és közel 100 ember még meg is sérült a támadásban, amely intő jel lehet mindenkinek, aki szerint a szomáliai helyzet csak egy ország belügye, és amely problémát az Afrikai Unión belül is csak egy-két ország kezel megfelelő komolysággal – a nemzetközi közösségről ne is beszéljünk.

Mai nap délelőttjén Ali Mohamud Rage, az al-Shabaab egyik szóvivője bejelentette, hogy csoportjának “szent harcosai” álltak a hihetlen Uganda elleni agresszió mögött és azt is közölte, hogy ez üzenet az ugandai és burundi kormányoknak, hogy ha nem vonják vissza csapataikat Szomáliából, újabb akciók következnek hamarosan.  Mindenesetre a különböző al-Shabaab források mindegyike repesett az örömtől, ahogy Yusuf Sheik Issa, magasrangú vezér fogalmazott: “Ez a legjobb hír, amit valaha hallottam.” A BBC riportere mindenesetre már azt az összeesküvés-elméletet is belelátta a történetbe, mely szerint azért egy etióp étterem volt az egyik célpont (a másik a Kyadondo-klub), mert Addisz-Abeba támogatja az instabil és átmeneti szomáliai kormányt, amelynek pedig támogatás nélkül meg lennének számolva a napjai, vagyis inkább órái.

Helyszíni beszámolók szerint egyébként az áldozatok és sérültek között rengeteg a külföldi, többek között ír, indiai, kongói és amerikai halottakról is van hír. Az ugandai kormány azonnal fokozta biztonsági intézkedéseit Kampalában és a határakon egyaránt, bár ezzel az akcióval az al-Shabaab megmutatta, hogy a régióban nincs elérhetetlen cél a számára. Yoweri Museweni ugandai elnök első interjújában mindenesetre nem habozott közölni, a támadás ellenére Uganda elkötelezett a szomáliai küldetése mellett, ahogy egyébként Barack Obama amerikai elnök is gyáva és megbocsáthatatlan cselekedetnek nevezte az akciót.

Akárhogy is, ez az akció nem volt váratlan, maximum a nemzetközi média számára: az al-Shabaab már hónapok óta fenyegeti Kenyát, Burundit és Ugandát is, elvakult harcosaiból pedig mindig van utánpótlás, egy olyan országban, ahol nincs lehetőség egy normális életvitelre fiatalként, ezért mindenképpen csábító a milícia által kínált zsold és ellátás. Az FBI és az Interpol máris bejelentette, hogy emberek küld a nyomozás segítésére Ugandába, köszönhetően valószínűleg csak az európai és amerikai érintetteknek. Lehet, hogy az al-Shabaab azonban ellenkező hatást fog elérni a támadással, mint szerette volna, Museveni szavaiba (”…meg fogjuk keresni és elkapjuk őket..”) könnyen belemagyarázható lehet egy esetleg katonai válaszlépés is. Az al-Shabaab által felügyelt szomáliai területeken amúgy (néhány kivételtől eltekintve) szigorúan tilos a foci, annak űzése és nézése egyaránt – pár hónapja két férfit végeztek ki, mert titokban megnéztek egy válogatott meccset egy elrejtett televízión.

Elsőként kezdjük egy olyan szerveződéssel, amely ugyan csak alig pár hónapja jelent meg a hatalmi színtéren, de hátterét és támogatóit figyelembe véve még zavaró tényező lehet a békefolyamatban. A Hazafias Erők Kongó Felszabadításáért (FPLC) nevű milíciáról van szó, amely egy egykori kongói tuszi katona, Gadi Ngabo irányítása alatt igyekszik valamiféle hatalmi pozícióba kerülni Észak-Kivuban, aki néhány tucat emberével még 2009-ben érkezett az országba Ugandából, majd egyből megkezdte toborzó és bomlasztó tevékenységét. Első (állítólagosan hozzájuk köthető) akcióikat tavaly szeptemberben hajtották végre Rutshuru környékén, bár azokat a rablásokat és fosztogatásokat egyszerű köztörvényes bűncselekményeknek nevezték a hatóságok.

A szervezet tényleges és hivatalos megjelenése egy 2010. januári interjúhoz köthető, amelyet Ngabo adott a Voice of America-nak, amelyben a milícia céljairól és létrejöttének okairól is beszélt. Ebből kiderült, hogy Ngabo azokat az embereket igyekszik képviselni, akik elégedetlenek a kongói elnök, Joseph Kabila tevékenységével és példaképének, Laurent Nkundának (a CNDP – Nemzeti Mozgalom a Nép Védelméért egykori vezetője) a harcát szeretné folytatni a tuszik védelme érdekében. Ehhez óriási segítséget kapott Nkunda egyik egykori segítőjétől, Emmanuel Nsengyumvától, aki, miután a CNDP harcosait nagyrészt integrálták a kongói reguláris hadseregbe, egész magas pozícióhoz jutott, de nem volt elégedett a dologgal, mert hónapok után dezertált pár száz társával együtt, akik közül ugyan sokan később visszatértek a hadsereg kötelékébe, de 2010. márciusában Nsengyumva több tucat társával együtt már Gad oldalán, az FPLC soraiban tűnt fel. Gad egyébként komoly lázadó pályafutásra tekinthet vissza, “karrierjét” elég egyszerű talpasként még a Kongói Demokráciáért Mozgalomban (RCD) kezdte, majd annak különböző frakcióiban folytatta a kilencvenes években, hogy végül a háborús bűnökkel vádolt, gyermekkatonák alkalmazásáról elhíresült Thomas Lubanga Kongói Hazafiak Szervezetében kössön ki (UPC), amely erős ugandai támogatással, főként hemákkal a soraiban küzdött változatos célokért.

A UPC összeomlásáig Ngabo itt is maradt, de aztán menekülnie kellett a hatóságok elől (különböző bűncselekmények miatt akarták bíróság elé állítani) és – mily meglepő – Ugandába távozott, ahol Kampalában kezdett el csapatot szervezni a jövőbeni visszatérésre. Aztán jött a CNDP összeomlása (Nkunda elfogásával) és két részre szakadása, ami értékelhető lehetőségeket hozott a ruandai Kigaliban elkövetett gránátos támadásokkal is összefüggésbe hozott Ngabo számára, ugyanis az Ugandába menekült Nkunda-párti CNDP harcosok között követőkre lelt. A hírhedt FDLR lázadó szervezettel szorosan együttműködő FPLC számára 2009-ben érkezett el az idő, hogy megkezdje valódi tevékenységét “Kongó felszabadításáért”, de a szép eszmék és hangzatos kiáltványok mögé bújó Ngabo csak egy egyszerű hatalomittas hadúr-jelölt, szervezete pedig egy újabb bűnözői csoport a szinte már kiismerhetetlen kivui hatalmi palettán.

Akárhogy is, eddigi akcióik nagy része piti bűncselekmény volt, amelyekben sehol nem volt felfedezhető Ngabo azon célja, hogy “megvédje a kongói polgárokat a kormány elnyomásától”. Ráadásul pedig az a szervezet, amely baráti viszonyt ápol a borzalmas FDLR mészárosaival, sőt, néhány száz harcosa között egykori FDLR tagokat, népirtó gyilkosokat is tudhat, nos, az kizárt, hogy “Kongó fejlődéséért és békéjéért” küzdene. Ami tény, hogy erejét tekintve nem sok vizet zavar az FPLC jelenleg, de tagjainak és Ngabonak a múltját, kapcsolatait ismerve, újabb zavaró tényezőt jelenthet a hamarosan már ENSZ békefenntartók nélküli Kelet-Kongóban. A kormány is tisztában van az FPLC létezésével és Ngabo terveivel, ahogy Lambert Mende kongói tájékoztatási miniszter fogalmazott az év elején (a hírhedt interjú után), a hadsereg mindent meg fog tenni az Uganda és Ruanda külpolitikai céljait kiszolgáló bűnöző elfogására.

A twák (elnézést attól, aki a batwát részesítené előnyben) rendkívül ősi kultúrával rendelkeznek, gyűjtőgető-vadászó életmódjuk sok évszázadon át zavartalanul létezhetett saját zenéjük, hagyományaik ölelésében, egészen addig, amíg meg nem jelentek a sokkal nagyobb létszámú, erőszakosabb népcsoportok, akik alig néhány év alatt mély elnyomásba taszították ezt a bizonyos mértékig nomád törzset. Pont utóbbiból fakad egyik legnagyobb jelenlegi problémájuk, a másodrendű polgárokként, szolgaként számontartott twák nem birtokolnak földeket, többségük minimális apró parcellákkal és aprócska kunyhóval rendelkezik, de sokak számára csak a más földjén való munka, a bérmunka jelenti az egyetlen lehetőséget az életbenmaradásra.

Ezt a helyzetet pedig a civilizáció hozta számukra, ugyanis ők egy alapvetően erdőkben élő népcsoport, de az új népcsoportok megérkezésével egyre több erdőt puszítottak ki, tettek védett területté, a twáknak fel kellett hagyniuk korábbi életmódjukkal és egy számukra teljesen idegen életstílussal kellett megbarátkozniuk, amely szó szerint elkorcsosította, mélyszegénységbe taszította őket. Ma már konkrétan a társadalom kitaszítottjaiként léteznek, minimális társadalmi és politikai képviselettel, az egészségügyi, szociális és oktatási rendszerekből amennyire lehet kizárták őket, emellett szembesülniük kell a mindennapos diszkriminációval, erőszakkal, amely eltérő gondolkodásmódjuk, kinézetük és kultúrájuk miatt éri őket (a ruandai népirtás során az ottani populáció több mint 30%-át kiirtották, a hutuk a tuszik szövetségeseinek tartották őket).

Miután a teljesen átalakult életmóddal még mindig nehezen képesek megbarátkozni, a twa családokban súlyos problémákat okoz az alkohol, százak szerzik betevőjüket koldulásból és rengetegen végeznek afrikai mércével is rendkívül alantas, megerőltető munkákat.  Még mindig vannak persze, akik az erdőkben élnek, de a Nagy Tavak környéki populáció jelentős része már a mezőgazdasági területeken él apró, köralakú kunyhókban és hutuknak, tusziknak dolgoznak elenyésző fizetéséért, sokszor szinte csak élelemért cserébe. Mindezen rossz dolgok ellenére is csodálatos a kultúra, amit őriznek, zenéjük, táncaik feledhetetlenek, de kézzel készített “szuvenírjeik” is ritkaságszámba mennek (bár már felhagytak ezzel a tevékenységgel). A nők általában élénkszínű ruhákban járnak, a férfiak tradícionálisan inkább fehéret hordanak, és a súlyos helyzetük ellenére is életszeretet és vidámság hatja át szájról-szájra terjedő verseiket, történeteiket.

Az egyik, kisebbségek érdekeit védő, londoni székhelyű szervezet (Kisebbségek Jogaiért Nemzetközi Egyesület) vezetője szerint a twák marginalizációja esetében tudatos lépéseket is felfedezhetünk, például Ruandában, ahol a népirtás óta megindult fejlődésből szándékosan igyekeznek kizárni őket, politikai és társadalmi szerveződéseiket megpróbálják felszámolni, háttérbe szorítani, így konkrétan tényleg nincs semmiféle képviseletük. Sőt, batwának lenni sem szabad, a népirtás után hozott jogszabályok miatt ez az etnikum már nem létezik jogilag. De nem csak Ruandában, máshol sem jobb a helyzetük, például az ugandai határon fekvő Muhabura-vulkán vidékén sok évszázadon át élhettek háborítatlanul a twák, de amikor az ugandai kormány úgy döntött, nemzeti parkokat hoz létre a területen, a közösség nincstelenné vált, mennie kellett és kiszolgáltatottá vált mások jóindulatának. Ma már maximum fizikai munkásként dolgozhatnak ott, ahol egykoron őseik vadásztak.

De a diszkrimináció nem csak kormányzati szinten létezik, a The Monitor például múlt hónapban számolt be arról, hogy Ugandában egyre gyakrabban érkeznek hírek a kevés iskolába járó twa gyermek elleni attrocitásokról, amelyeket társaik és tanárok egyaránt elkövetnek. Ezek a gyerekek alultápláltak, általában visszahúzódóak, rosszul öltözöttek, tökéletes céltáblájai a zaklatásoknak, ráadásul többségük hiába kezdi el a tanulmányait, különböző okok miatt rendszerint abba is hagyja bizonyos idő után. De még a twa közösségeken belül sincs egyenlőség, a nők még rosszabb helyzetben vannak, mint a férfiak, egy egészen friss kutatás adatai szerint az ugandában megkérdezett twa nők 57%-át már zaklatták életében szexuálisan, és a megkérdezettek 61%-a úgy vélte, hogy a twák ellen sokkal több erőszakos támadás történik, mint más etnikumok tagjai ellen. Feleannyi twa lány kezdi meg iskolai tanulmányait, mint fiú és mégis kétszer annyi lány hagyja abba idő előtt az iskolát, mint fiú, de egyáltalán, a legfrissebb adatok szerint a twa gyerekek kevesebb, mint felét iratják be iskolába szülei (Kongóban ez a szám a 40%-ot sem éri el).

Akárhogy is, a twa közösségek a jelenlegi trendet figyelembe véve halálra vannak ítélve, olyan mértékű társadalmi szegregációval, politikai elnyomással és gazdasági kirekesztéssel szembesülnek napjainkban, hogy sorsuk meg van pecsételve. Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen rövid poszttal képtelenség egy ilyen tradíciókkal rendelkező, ilyen gazdag múltra visszatekintő népcsoportot és problémáit bemutatni, de ha csak egy Olvasó jobban utánaolvas a témának, már megérte. Végezetül pedig álljon itt két videó a témáról:

Nem sokkal később azonban többen úgy döntöttek, hogy visszatérnek, ekkor került sor az ajtó betörésére, majd utána heves, kiabálásokkal tarkított vitára a házelnökkel. A történet végül eredménytelenül zárult az ellenzék számára, hiszen a képviselőknek a sok kiabálás ellenére sem engedélyezték, hogy felszólaljanak a választási bizottság jelenleg is folyamatban lévő választói regisztrációjával kapcsolatban. Miközben odabent javában folyt a néha trágár szavakat sem nélkülöző ordítozás, az üléstermen kívül rengeteg rendőr gyülekezett és végül akadt is dolguk, ugyanis a házelnök kérésére végül el kellett vezetniük Ekanyát, aki megpróbálta erőszakkal megszerezni az ugandai parlamentben a felszólalási jogot megtestesítő buzogányt a házelnöktől.

A kedélyek végül rövidesen lenyugodtak, aztán jöhetett a sajtó rohama, a képviselők sajtótájékoztatókat tartottak – mindenki a megfelelő oldalnak megfelelő véleménnyel állt elő: az ellenzék szerint már most megkezdődött a jövő évi választások előtti harc, a kormánypártiak megkezdték elnyomó stratégiájukat, de ha erőszakot is kell bevetni, akkor is el fogják mondani
véleményüket és kiállnak az őket választók ügyeiért. A kormánypártiak szerint az ellenzék kimutatta a foga fehérjét és amennyiben nem hagy fel a hasonló fura viselkedéssel a jövőben, akkor fegyelmi eljárást fognak indítani képviselőik ellen. Akárhogy is, az elmúlt években ilyet nem nagyon lehetett tapasztalni Ugandában: nem volt túl gyakori, hogy a termet elhagyó képviselők után bezárják az ajtót, de az sem, hogy a távozók később üvöltözve, az ajtót rugdosva majd beszakítva térjenek vissza.

Fő források: The Monitor, New Vision, NTV

Az LRA egy, a szervezethez mérten elég jelentős alakulata (olyan 300 főről beszélhetünk) tavaly év végén érkezett meg Szudánba Joseph Kony vezérletével és a lázadók egyes csapatai Darfúrba is eljutottak kóborlásaik során, melyeknek célja kizárólag a fosztogatás, új gyermekek elrablása egyszóval mindenféle bűnözői tevékenység volt. Hiszen az már mindenki számára egyértelmű, hogy az LRA senki és semmi ellen nem harcol valójában, nincsenek elvei, az egykoron az acsolik megvédésére létrehozott szervezet ma már kizárólag a civilek ellen elkövetett borzalmairól hírhedt. A helyzet Kony visszatérésével változni fog valamelyest Közép-Afrikában, hiszen eddig Dominic Ongwen, a Belső Kör egyik tagja vezette a kongói LRA sejtet, a saját halálhírét többször megérő, Okot Odhiambo pedig a Közép-afrikai Köztársaságban terjesztette az “Úr igéjét” bozótvágó késekkel.

Odhiambo (a név egyébként azt jelenti, “Este született”), aki nagyjából 2007 óta az LRA második számú vezetője, már többször is majdnem összeomlott a rajta nehezedő nyomás miatt, hiszen az ugandai Guluban született középkorú lázadó ellen 2005 óta többrendbeli emberiség elleni bűntettek miatt a Nemzetközi Büntetőbíróság körözést adott ki és több ország hadserege számára az egyik fő célpontot jelenti-jelentette az LRA elleni harcban. Két fontos dátum van ebben az “összeomlási” folyamatban, elsőként 2008. eleje, amikor nem sokkal kinevezése után súlyos vitába keveredett Kony-val, és a vita során állítólag lövöldözés tört ki, amelyben Odhiambo és több embere életét vesztette.

De mint később kiderült, ebből csak a vita volt igaz, a halálhír nem, hiszen 2009. januárjában egy összecsapás során (az ugandai hadsereggel) Odhiambot súlyosan meglőtték, amelynek hatására bejelentette, hogy Ongwennel együtt megadják magukat Ugandának, amennyiben garanciát kapnak rá, hogy nem adják őket ki az ICC-nek. Végül ez sem történt meg, azóta pedig Odhiambo brutálisabb lett, mint valaha, az általa elkövetett bűncselekmények listája több A4-es oldalt megtöltene: több, 2004-ben és 2005-ben menekülttáborok ellen elkövetett (ott van pl. Barlonyo), sok tucat halálos áldozatot követelő mészárlás fő kiötlője és végrehajtója volt, falvak elleni támadásokat vezényelt le, csonkított, erőszakolt, gyilkolt, megtett mindent, hogy Kony igazi alvezére, az Úr hű szolgája legyen.

Sérülése óta azonban már nem ő számított a második leginkább gyűlölt LRA vezetőnek, hanem az idén januárban az ugandai hadsereg által meggyilkolt Bok Abudema, aki a sérült Odhiambo helyetteseként tűnt fel Közép-Afrikában. De Odhiambo még mindig szabadlábon és még mindig valahol a közép-afrikai dzsungelek sűrűjében húzza meg magát, az ugandai hadsereg pedig országhatártól függetlenül iszonyú hajszát folytat utána, sokszor egykori lázadókból toborzott osztagok segítségével. A jelenlegi álláspont szerint az ugandai kormány a békéért cserébe ugyanis minden LRA harcosnak amnesztiát adna, kivéve Ogwen, Kony és Odhiambo, amely hármas kezeihez több tízezer ember életének megnyomorítása köthető.

Az amerikaiak is kőkeményen segítik a hajszát, több millió dollárnyi katonai támogatást, autókat, repülőket biztosítanak az ugandai hadsereg számára, amely mára már a legmélyebb sűrűkben kutat a lázadók után. Közben az Úr Ellenállási Hadserege sem marad tétlen, az elmúlt hónapok kongói mészárlásai jelzik, hogy bár az Odhiambo-sejt kissé eltűnt, Ogwen azonban nem tétlenkedik, teljesíti a parancsokat, amelyeket Kony sokszor a “Ki vagy” névre hallgató szellemtől kap. A legutóbbi információk szerint, amelyeket Kony kiszabadított foglyaiból szedtek ki a hatóságok, a szellemek által irányított, skizofrén vezető még jobban kezd megőrülni, időnként saját állam létrehozásáról álmodozik, miközben napelemes tévéjén a Rambo című filmet nézi. Szép jövő Közép-Afrikában.

Az információkra reagálva Obonyo Olweny, az LRA egykori szóvivője is nyilatkozott az al-Jazeerának, mindennel az ugandai reguláris hadsereget vádolva. Nem túl hiteles az úriember, de ezt a pár percet megéri:

A lángok az éjszaka folyamán csaptak fel – ezáltal keserűen szép látványosságot szolgáltatva Kampala lakóinak – és hiába a rendkívül masszív építés, a főleg fából és nádból készült épületek pillanatok alatt porrá omlottak, alig néhány építmény maradt épségben. A mai nap reggelén Yoweri Museveni államelnök – és később az ellenzék vezetője – is felkereste a kulturális emlékhely maradványait, ahol kijelentette, a hatóságok mindent megtesznek a tragédia okainak feltárására, de az előzetes eredmények alapján már most sem zárható ki a gyújtogatás.

A helyszínen egyébként nem csak a politikai elit “tolongott”, emberek százai érkeztek, hogy megszemléljék az ugandai történelem és kultúra egyik meghatározó emlékét, vagyis ami maradt belőle. Maga Museveni fel is szólította a helyszínen tartózkodókat, hogy ne akadályozzák a nyomozást azzal, hogy kárt tesznek a nyomokban és a bizonyítékokban – ami akkorra persze már meg is történt. Továbbá azt is kilátásba helyezte, hogy a kormány áttekinti a helyreállítás, újjáépítés lehetőségeit is. A jelenlegi bugandai király, II. Ronald Muwenda Mutebi is megjelent a helyszínen, bár ő – állítólag a sokkhatástól – képtelen volt beszéded mondani, könnyeivel küszködve sétált körbe, csak a szóvivője mondta el, hogy a királyság saját embereivel is vizsgálatokat fog lefolytatni és most egy hetes gyász lesz a Buganda számára.

A Dél-Ugandában található ősi Buganda-királyság és a közel 6 millió baganda (a királyság lakói) évtizedek óta szálka Uganda vezetőinek szemében, hiszen a bagandák hűek saját királyságukhoz, igyekeznek annyira autonómok lenni, amennyire csak lehetséges.  Egyesek szerint a gyújtogatás (mert azért valószínűleg arról van szó) támadás a bagandák ellen, akár még lehet politikailag motivált húzás is, hogy letörjék a büszke etnikum és királyság szarvát. Ennek már lehetett érezni jeleit is még a mai nap hajnalán, amikor tüntetők megpróbálták megakadályozni, hogy Museveni meglátogassa az emlékhelyet és így összecsapások bontakoztak ki a rendet helyreállítani igyekvő rendőrökkel is. Az eredmény: legalább két lelőtt tüntető és több sérült.

A főleg csak kulturális szerepkört betöltő II. Ronald Muwenda és Museveni között már hónapok óta rendkívül feszült a viszony, mióta állítólag a kormány megakadályozta Muwenda szabad utazását az országon belül több ízben is. Sőt, a bagandák és a rendőrség között már nem a mostani volt az első súlyos összecsapás, ugyanis a bagandák szeretnék ha királyuk valós hatalmat kapna és kultúrájuk, népcsoportjuk jobban reprezentált lenne napjaink ugandai politikai életében. Tehát a tűz okát még mindig nem tudni, de ennek ellenére elég zavaros helyzet alakult ki az emlékhely romjainál, aggresszív fiatalokból álló bandák vándoroltak fel és alá, miközben a Buganda-himnuszt fennhangon éneklő bagandák dühösen követelték a válaszokat, tőlük pedig távolabb, rendőrök gyűrűjében a politikai elit tette tiszteletét.

Több falut is sárlavinák terítettek be (de igazából egy volt a fő áldozat), a megerősített halálos áldozatok száma jelenleg 92, de ez biztosan emelkedni fog, hiszen sokan még most is a föld alatt vannak, becslések szerint legalább 3-400 ember veszíthette életét a katasztrófában. Yoweri Museveni ugandai elnök is felkereste helikopteren az érintett régiót, és a segítség azonnali elrendelése mellett azért kritikát is megfogalmazott a lakosság felé. A falvak ugyanis a Manafa folyó árterében fekszenek, és a környék növényvilágát – amely pedig segítene meggátolni az ilyen jellegű tragédiákat – jelentősen lepuszították már a helyi farmerek. A mentési munkálatok azonnal megkezdődtek, de miután a régiót gépek képtelenek megközelíteni az utak pusztulása miatt, így a mentőalakulatok és a katonák puszta kézzel, ásókkal próbálnak túlélők után kutatni, miközben a lakosság rettegve keres menedéket iskolákban és más, biztonságosnak ítélt helyeken.

Azonban ez sem jelent semmit, a sárlavinák egy kórházat és egy templomot is maguk alá temettek (ahol pedig sokan menedéket kerestek a heves esők miatt), utakat tettek járhatatlanná, és még mindig nincs vége: legalább egy hónap még hátravan az esős évszakból. A jelenleg eltűntként nyilvántartott emberek jelentős része gyermek, így nem csoda, hogy iszonyatos gyász lett úrrá a lakosságon, amely a kormánytól várja a segítséget. A messze leginkább sújtott faluban, Nametsiben legalább 5 méteres sárréteg borított be mindent, ennek ellenére az elmúlt két napban több túlélőt is sikerült előásniuk a mentésben résztvevőknek. Museveni elnök rendelkezésének megfelelően tegnap katonai helikopterek szállították el a falvak lakosait nagyjából 10 kilométerrel messzebbre, biztonságos területre. A tartomány szinte egészét érintő heves esőzések miatt a kormány mindenkit felszólított az óvatosságra, hiszen valószínűleg további sárlavinák várhatóak a régióban.