Az egész választáson általánosságban átlagos volt a részvételi arány, attrocitások nem történtek, talán az egyetlen említésre méltó incidens az volt, amikor ellenzéki tüntetők még hétfőn gumikat égettek a választási eredmények késlekedése miatt. Két érdekességet mindenképpen feljegyezhetünk azonban, egyrészt Salum Khalfani Bar’wani személyében megvan az első, választott albinó képviselője Tanzániának, aki a Polgári Egységfront (CUF) képviselője lesz a következő öt évben, mert eddig csak államelnök által jelölt albinó politikus került be a Bunge-ba. A másik érdekes dolog, hogy az ellenzék elveszítette Zanzibárt, ahol az eddigi elnök, Seif Sharif Hamad (CUF) nagyjából négy ezer szavazattal kevesebbet kapott, mint kormánypárti riválisa, Ali Mohamed Sein. Kikwete egyébként az eredmények bejelentése után kijelentette, hogy következő öt évét a szegénység leküzdésének és a gazdaság fejlesztésének fogja szentelni, ehhez pedig az ellenzék segítségét is kérte.

Nigerben sem volt igazán túl sok kétség a szavazás előtt, a választásra jogosult 6.7 millió polgár bőven több mint fele az urnák elé járult és 90.18%-uk megszavazta az új alkotmányt, amellyel ismét lesz mandátuma az elnöki pozíciónak (ezt még az előző elnök, a diktátornak tartott Mamadou Tandja változtatta meg) és a februárban katonai puccsot végrehajtó tisztek mindegyikét mentesítették a felelősségrevonás alól. Többek között. Ezzel a döntéssel tovább folytatódhat az irányítás átadása a katonai rezsim kezéből a nép kezébe, hiszen így szabad az út a 2011. január 31.-én esedékes elnökválasztás és a jövő áprilisi végleges hatalomátadás előtt. Errefelé szokatlan módon az összes politikai párt támogatta az új alkotmány megszavazását, ahogy az országgal rendkívül szoros kapcsolatát még mindig fenntartó Franciaország is erőteljesen a jóváhagyás mellett érvelt.

Az új alaptörvény elfogadásával tehát megszületett Niger hetedik alkotmánya függetlensége óta, amelynek ellenzői értelemszerűen a jelenleg is házi őrizetben élő ex-elnök, Mamadou Tandja megmaradt hívei voltak, akik szerint ezzel az alkotmánnyal még nehezebb lesz irányítani a világ egyik legszegényebb országát, mert ahogy ők fogalmaztak még a szavazás előtt, Nigernek “erős vasmarokra” van szüksége, hogy felálljon a padlóról. Ez az eredmény azonban nagyon jó hír a demokrácia hívei számára, hiszen így most alkotmányosan is hatalmat vettek el az elnök személyétől és adták azt át a parlamentnek, akadályt gördítve egy esetleges újabb diktatórikus rezsim elé.

És végül, de nem utolsósorban Elefántcsontpart esetében is azt lehet mondani, hogy az az eredmény született, amire számítani lehetett előzetesen, azaz a még nem hivatalos, de jóváhagyott adatok szerint az eddigi elnök, a megosztott ország déli, keresztény felének támogatásával a háta mögött a voksok 38%-át megszerző Laurent Gbagbo nyert, tőle nem sokkal lemaradva pedig az északi, főleg muszlimok lakta országrész egyik fő favoritja, az egykori miniszterelnök, Alassane Ouattara végzett 32%-kal, így november 28.-án második fordulóra fog sor kerülni a két jelölt között. Az ENSZ azonban még mindig nem hitelesítette az eredményt, főleg, miután a négy legnagyobb ellenzéki párt és maga Ouattara is a szavazatok újraszámolására szólított fel, mert a vádak szerint több százezer (!!!) voksot csaltak el Gbagbo hívei a szavazóhelyiségekben.

A közel 80%-os részvételt mindenki hatalmas eredményként könyvelhette el, ráadásul az ellenzéki vádakkal szemben a nemzetközi megfigyelők szerint csak apró szabálysértésekről, hiányosságról lehet szó, több ezer szavazat ellopásáról semmiképpen. Jelenleg  úgy tűnik, hogy eddig erőszakos incidensek nélkül zajlott le az egész választás, bár sokan még most is attól tartanak, hogy a Gbagbo és Ouattara között megrendezésre kerülő november 28.-i második forduló után elszabadulhat a pokol az országban.

És a poszt végére néhány szóban a mai napon lezajlott guineai elnökválasztás második köréről, amelyben a lakosság Cellou Dalein Diallo (UDFG – Guineai Demokratikus Erők Szövetsége) és az évtizedek óta ellenzéki Alpha Conde (RPG – Guineai Néppárt) között dönthette el, ki legyen az ország történetének első, tényleg demokratikus úton hatalomra kerülő elnöke. A júniusi első kör 24 jelöltje közül ez a két politikus toronymagasan kimagasodott, és az ő második fordulós szereplésükkel Guinea etnikai válaszút elé is került, hiszen mindkét jelölt a két legnagyobb etnikum egyikét képviseli: Diallo fulani/peul és Conde malinke/mandinka. Ez pedig rendkívül aggasztóvá teszi az eredmény kihirdetése utáni helyzetet, hiszen már az első forduló után is voltak etnikai villongások az országban, és valószínűsíthető, hogy egyik etnikum sem fogja szó nélkül hagyni a másik sima győzelmét.

Az elmúlt hónapot is országszerte etnikai ellentétek jellemezték, és a legtöbb szavazó nem is a jelöltek programja, hanem saját félelme alapján szavazott, a fulanik attól tartanak, hogy Conde győzelme esetén a margóra kerülnének, a mandinkák pedig Diallo győzelmétől rettegnek. Az egyetlen reményt személy szerint a Sekouba Konate tábornok vezette katonai rezsimben és a hadseregben látom (Konate egyébként az állami tévében azt mondta a választás előtt, hogy semmiféle erőszakos cselekedetet nem fognak büntetlenül hagyni), amely valószínűleg képes lesz meggátolni, hogy az erőszak elszabaduljon ismét az országban, de a kérdés, hogy ennek mi lesz az ára – mert bármiféle brutális erőszakhullám egy jó időre megint el fogja temetni a demokráciát Guineában az biztos. A mai voksolás mindenesetre rendben zajlott, a megfigyelők szerint csak kisebb technikai problémák léptek fel, nem volt elegendő szavazólap egyes helyeken, illetve voltak hiányosságok is a névjegyzékben, de ezeket orvosolni tudták. Végül egy apró érdekesség, amely egyébként tökéletesen jellemzi a jelenlegi guineai állapotokat: ellentétben mondjuk az Európában megszokott látvánnyal, Guinea jelenlegi vezetője, Sekouba Konata állig felfegyverzett katonák gyűrűjében érkezett szavazni, és emberei minden újságírót, lakost gyorsan elhessegettek a szeretett vezető közeléből.

Még emlékezhetünk, az akkora már igazi diktátorrá váló Mamadou Tandja államelnököt februárban rabolta el és buktatta meg a Djibou Salou vezette katonai puccs, azóta pedig az országban katonai uralom van, Tandja pedig házi őrizetben éldegél. A katonai kormányt vezető Djibou Salou tábornok mindenesetre már uralmának első napjaiban leszögezte, minél előbb vissza akarja vezetni országát a demokrácia útjára, ennek érdekében már a nyárra választásokat ígért. Ebből aztán nem lett semmi, ahogy jelenleg sem tudni biztosan, mikor is választhatja meg új elnökét a gyönyörű szaharai ország lakossága, de a választást előkészítendő, Salou-ék új alkotmányt dolgoztak ki, amelyet minden valószínűség szerint elsöprő többséggel fognak megszavazni vasárnap a szavazók.

A legfontosabb passzus egyértelműen az egész puccsot tulajdonképpen kiváltó probléma feloldása, az új alaptörvény szerint ugyanis az előzőhöz képest ezúttal egy elnökjelöltnek 35 és 70 év közöttinek kell lennie és maximum két mandátumot tölthet ki egy elnök – emlékezhetünk, Tandja azért módosítatta az alkotmányt 2009-ben egy csalásnak tartott szavazáson, hogy újra választathassa magát. A szokásos vitatkozás persze megy a politológusok, szakértők, magukat szakértőnek tartó újságírók között, hogy ez az új alkotmány most jó-e vagy sem Nigernek, a kétkedők szerint egy napról-napra élő nemzet szemében ez csak egy újabb szemfényvesztés és aki hatalomra tör, annak úgysem fog jelenteni semmit, a támogatók szerint pedig ez az új törvény végre tükrözni fogja az emberek akaratát is és megadja nekik a lehetőséget a választásra.

Problémák persze vannak még vasárnapot megelőzően, a szinte csak a fővárosra kiterjedő mozgósító kampány miatt az alacsony részvétel miatt lehet aggódni, továbbá tegnap még sokan nem jutottak hozzá szavazásra jogosító szavazókártyájukhoz, ennek ellenére biztosan kijelenthetjük, ez sokkal tisztább szavazás lesz, mint a 2009-es Tandja-féle alkotmánymódosítás. Sok száz kilométerrel délebbre és keletebbre a helyzet azért sokkal kevesebb kétséget vet fel, hiszen Tanzánia a fekete kontinens egyik mintademokráciája, a kritikák ellenére is. A lakosság itt már 5 éves döntést fog meghozni, hiszen október 31.-én, vasárnap elnököt és új parlamentet választhatnak újabb öt éves mandátumra, és kétség sem fér hozzá, a hét jelölt közül a legnagyobb esélyes a a második mandátumáért harcba szálló jelenlegi elnök, Jakaya Kikwete és az általa képviselt, 1961 óta hatalmon lévő Forradalmi Párt (CCM) pártja.

Két legnagyobb ellenfele a Demokrácia és Fejlődés Pártjának (CHADEMA) elveit képviselő Willibrod Slaa és a Polgári Egységfront (CUF) jelöltje, Ibrahim Lipumba. A kezdetben regisztrált 18 párt közül végül csak három (!!) fog szerepelni a szavazólapokon, a többiek főként pénzügyi okok miatt visszaléptek az elmúlt hónapok során. A parlamenti voksolás elég érdekes rendszer szerint zajlik magyar szemmel, hiszen a Bunge 323 tagja közül csak 232-t választ a lakosság, 75 helyre kizárólag nőket jelölnek a parlamentbe bejutott pártok, 5 hely Zanzibáré, 1 hely az ügyészségé és 10 képviselőt az államelnök maga jelöl ki. Ráadásul Zanzibár szigetén az emberek nem csak a tanzániai elnökre és parlamentre, hanem a zanzibári elnökre és zanzibári parlamentre is voksolni fognak, és itt mindenképpen lesz változás, hiszen az eddigi elnök, Amani Abeid kitöltötte mindkét lehetséges mandátumát októberben.

Öt évvel ezelőtt is olyan eredmény született, ami most is várható, a CCM elsöprő többséggel nyert, 206 széket szereztek a lehetséges 232-ből, így került elnöki székbe Jakaya Kikwete. A második és harmadik helyen a CUF és a CHADEMA osztozott 19 illetve öt képviselői pozícióval. A választások tisztaságára, Afrika és a világ különböző részeiről érkező megfigyelők fognak ügyelni, de a 72 napos kampány és az elmúlt hetek hangulatát figyelembe véve (persze, mint mindenhol 1-2 incidens történt és érdekes szónoklatok is elhangzottak) nem hinném, hogy akár egy hangos szó is elhangozna, vagy az eredményeket komolyabban kétségbe vonná bárki is.

Tanzánia elnöke, Jakaya Kikwete ugyanis az egész terv kihirdetése óta először beszélt nyilvánosság előtt a projektről és kijelentette, hogy az ország semmiképp nem fogja megváltoztatni a nyomvonalat és az utat meg fogják építeni. A 480 millió dollárból megépülő út egybehangzó vélemények szerint pontosan keresztülvágja a gnúk éves, fantasztikus vándorlásának útvonalát, amelynek során a Serengetiből a kenyai Maasai Mara természetvédelmi területre vándorol több százezer állat, így a forgalom súlyos veszélybe sodorja ezt a csodálatos látványosságot, hiszen csak az elmúlt évben több száz különböző állat pusztult el a park meglévő útjain. Kikwete szerint az út egyrészt fontos összeköttetést teremt a tanzániai part és az ország belső részei között, ráadásul jelentősen javítani fogja a parkban élő lakosság életkörülményeit is. A másik oldalon viszont ott van a hatalmas veszély az országnak sok millió dolláros bevételt termelő park élővilágára, nemzetközi kutatók szerint az út megépítése veszélybe sodorja a világ egyik legszebb parkjának integritását és a gnúk vándorlását történelmi kockázatnak teszi ki.

Az elnök egy olyan engedményt hajlandó volt tenni a rajta nehezedő nyomás hatására, hogy a gnúk vándorlási útvonalán nagyjából egy 50 kilométeres sávot nem fognak majd leaszfaltozni, ezzel is “biztosítva, hogy az ökoszisztéma ne kerülhessen veszélybe”. A tendereket 2011. januárjában kezdik meg kiírni és ekkor kezdődik a költségvetés összeállítása is, a konkrét munka pedig valamikor 2012 közepén kezdődhet. Ezúttal pedig nem csak mondvacsinált jogvédők és szakértők szólaltak meg, a világ vezető tudósainak és kutatóinak jelentős része fejezte ki nemtetszését a projekt miatt, és egy 27 kutatóból álló csoport a Nature magazinban megjelentetett cikkében még arra is becslést adott, hogy az út létezése miatt a mostani 1.3 milliós gnúpopuláció akár 300 ezer példányra is zuhanhat.

Bár jómagam sem vagyok túlságosan lelkes az egész útépítéstől ezen a fantasztikusan szép helyen, de a “nyugati” aktivisták és kutatók hozzáállása eléggé visszatetsző, hiszen például a britek (de lehetne mondani spanyol, francia példát) saját szigetükön az ipari forradalom idején az összes erdőt kiirtották, de most ez a közösség mégis elvárja egy szegény afrikai országtól, hogy ne fejlesszen, hanem próbáljon megőrizni. Ugyanígy, a kényelmes székünkből, klaviatúránk mögött ülve üdítőt kortyolva és sajtburgert majszolva nem várhatjuk el egy szegény kongóitól, hogy inkább haljon éhen, minthogy levadásszon egy gorillát a Virunga Nemzeti Parkban és így ne legyen mit mutogatni a gazdag európai turistáknak. Igen, minden érmének két oldala van.

A sokszor-sokat bírált állatkertek azonban ismét megmutatták, hogy szerepük fajok megmentése szempontjából is jelentős, miután az Egyesült Államokban található bronxi (New York városában) és toledo-i (Ohio állam) állatkert pár száz fős példányszámú populációjából (csak itt tartottak fogságban ilyen varangyokat) sikerült több mint 7000 példányból álló populációt létrehozni és így nagy nemzetközi összefogás keretében elkezdődhetett a vadonba való visszatelepítésük. A most Tanzániába érkezett 100 példány először egy dar es Salaami központban fog még egy kicsit éldegelni, de a közeljövőben szeretnék kiköltöztetni őket a Kihansi vízeséshez. A Kihansi permetvarangy pusztulása akkor kezdődött, amikor 1999-ben elkészült a Kihansin az a hatalmas gát, amely most az ország energiatermelésének egyharmadát biztosítja és amely gát miatt a vízesésnél tizedére esett vissza a vízhozam és így értelemszerűen
az élettérnek számító permetzóna is szinte megszűnt, ráadásul pedig egy elég pusztító betegség is felütötte a fejét a varangyok között (amelyek több, érdekes jellemzőt tudhatnak magukénak: például élő utódokat hoz a világra a nőstény, amelyeket aztán a hátán cipel).

Jelenleg tehát a varangyokat szigorú megfigyelés alatt tartják, miközben a Kihansinál már készülnek az érkezésükre, mesterséges permetezőrendszert építettek ki, hogy ez se gátolja szaporodásukat, és ezt a projektet, ahogy a gát építését is, a Világbank finanszírozta.

A nem példanélküli eset hátterében a sziget energiafüggősége áll, áramszükségletének közel 70%-át egy vízalatti kábelen kapja a kontinensről, amely nem éppen mai darab és már az elmúlt években is több alkalommal voltak hosszabb áramszünetek (legutóbb 2008-ban volt egy négy hetes kimaradás). A szigetcsoport másik nagyobb, jóval gyérebben lakott szigetén, Pembán más erőforrásokból (hőenergia, kőolajszármazékok és fa) biztosítják az energiaszükségletet, de néhány hónapja már megkezdődött egy kábel fektetése ennek a szigetnek az irányába is.

A több mint 30 éves kábel meghibásodásából fakadó áramszünetet egyébként a továbbra is nagy számban érkező turisták nagy része nem igazán tapasztalta meg Unguján, mivel a nagy szállodák, éttermek, gyárak és egyéb üzletek aggregátorok segítségével (tehát benzinnel) biztosították a szükséges elektromosságot, az más kérdés, hogy ez súlyos pluszterheket rótt rájuk, hiszen az áramszünet kezdete után rövidesen az üzemanyagárak is közel 80-100%-os emelkedést produkáltak (később aztán volt időszak, amikor a december elején kialakult árak háromszorosa volt egy liter).

Volt olyan elit hotel, ahol egy nap közel 800 ezer forintba került a teljes szállodakomplexum áramellátása, hiszen a páratartalom miatt a légkondiknak is teljes kapacitással kellett üzemelniük. Ráadásként az áramkimaradás okozott egy még súlyosabb gondot is, a szivattyúk működésének hiányában a vízellátás is kritikussá vált, voltak szállodák, ahol egyáltalán nem volt víz, de egészségügyi intézményekben és iskolákban is nagy nehézségeket okozott a helyzet. Az amúgy is krízisben lévő zanzibári gazdaságot (12%-os visszaesést prognosztizáltak az idei év első felére) tehát óriási örömként érte a most visszatérő áram, ahogy erre a nagy esemény kapcsán megszólaló prominens vezetők rá is világítottak. Akik egyben felszólították a tanzániai kormányt az azonnali cselekvésre és a kábel teljes cseréjére, hiszen az 1976-ban fektetett “huzal” már 10 évvel tervezett használati ideje után jár, így bármikor újabb súlyos csapás érheti a szigetet.

A Fokvárostól néhány kilométerre fekvő Robben-sziget legnagyobb nevezetessége a börtön, amelyben sok-sok más politikai fogoly mellett a legendás Nobel-békedíjas Nelson Mandela is töltötte rabságának éveit. A szigeten és környékén persze rengeteg egyéb látnivaló is van, többek között a világítótorony, a hajóroncsok és a csodás élővilág.

Az örökségek jelentős része egyébként természeti jellegű az államban, a hírhedt Vredefort-kráter az egyik kivétel, ami erősíti a szabályt. A közel 300 kilométer átmérőjű hatalmas kráter valószínűleg a legnagyobb meteor-becsapódástól keletkezett “mélyedés” a világon, ebből kifolyólag hihetetlen geológiai jelentősége van.

A manapság már csak őrült elnöke és politikai csatározásai miatt a hírekbe kerülő Zimbabwe is birtokol néhányat a világörökségekből, mindenképpen meg kell említeni az ország keleti részén lévő romvárost, Nagy Zimbabwét, amelyről egyébként maga az ország is kapta a nevét. A kőépítmények romjai közel 800 hektáron terjeszkednek (innen a “nagy” jelző), de tucatnyi hasonló rom van még országszerte.

A Matobo Nemzeti Parkot is magukban foglaló Matobo-hegyek különösen érdekesek, hiszen hatalmas, fákkal szegélyezett gránitdombokról van szó, amelyek jelentős része igazi egyensúlyozó állapotban áll, és amelyekről csodálatos kilátás nyílik a zimbabwei vidékre.

Meglepő módon a szépséges Zambiában mindösszesen egy örökségnek minősülő látnivaló van, ez pedig nem más, mint a “mennydörgő füst” (Mosi-oa-Tunya), vagyis a Viktória-vízesés. A Zambézin található, Zimbabwe és Zambia határán fekvő, a világ egyik legnagyobb vízesése amúgy Zimbabwéban is örökségnek számít.

Tanzánia is bőven el van látva gyönyörűbbnél-gyönyörűbb természeti adottságokkal és történelmi emlékekkel, ezek közül 7 került fel az UNESCO listájára. Az egykoron egy másik világörökség, a Serengeti Nemzeti Park részét képező, ám mára önálló státuszt kapó Ngorongoro Természetvédelmi Területet mindenképpen meg kell említenünk, hiszen magában foglalja a névadó Ngorongoro-vulkán mára elcsendesedett kráterét, amelyben az itteni őslakos maszájok még legeltetni is szoktak.

De hogy ne csak mindig a természeti kincsekről beszéljünk, fontos megemlíteni még a térség egyik fontos történelmi emlékét, a Zanzibár (ismert nevén) szigetén található Zanzibár város óvárosát, vagyis Kővárosát.

Ha továbbra is délen maradunk, akkor mindenképpen beszélni kell a Malawiban található Malawi-tó Nemzeti Parkról, amely a tó mellett hatalmas szárazföldi részeket és szigeteket is magában foglal, ráadásul az itt őshonos állatok egy része igazi evolúciós mintapélda a kutatók számára.

Meglepő, de Mozambikban egyetlen örökség található csak, a partvonal mellett található Mozambik-sziget, amely az arab és portugál hatásnak köszönhetően csodás épületeket és kulturális emlékeket tudhat magáénak, gondoljunk csak a szigeten található erődre.

Azt hiszem, még egy dél-afrikai országról nem beszéltünk, Namíbia is csak egy UNESCO által elismert látnivalót birtokol, a Damara-hegyvidéken található Twyfelfontein völgy és patak személyében, amely főként az itt található csodás sziklarajzokról ismert.

Egyébként sok ilyen ország van, amelyik csak egy Világörökséggel rendelkezik (még), például Kamerun, ahol az UNESCO szerint a Dja Fauna Nemzeti Park méltó erre a címre. A több mint 5000 négyzetkilométeres természetvédelmi terület főleg azért fontos az emberiség számára, mert rendkívül változatos élővilággal, és hatalmas, háborítatlan esőerdőkkel bír.

Hasonlóan gyönyörű természetvédelmi terület a Közép-afrikai Köztársaságban található Manovo-Gounda (St. Floris) Nemzeti Park, amely az ország északi részén található és amely az egész régió legnagyobb védett szavannája, szinte minden olyan állattal, ami a közép-afrikai “palettán” megtalálható. Sajnos a védett csak szóban létezik, az orvvadászat miatt veszélyeztetett világörökségről van szó.

Zárásként pedig említsük meg Togo egyetlen “örökségét”, az ország északi részén található Koutammakou hatalmas tájegységet, amely a Batammariba népcsoport lakóhelye. Zseniális vályogkunyhóik az egész ország jelképévé váltak, kulturális örökségük pedig tényleg olyasmi, amit szeretnénk sok millió év múlva is ismerni.

Tanzániában sok tízezer burundi állampolgár keresett menedéket a hírhedt 1993-1994-es években, de voltak jópáran, akiknek hányattatása ennél korábbra, a hetvenes évek elejére datálódik. A gyakran az első népirtásnak tartott döbbenetes 1972-es mészárlás főleg hutu menekültjeiről van szó, akik az akkoriban Burundit irányító, tuszi kormányzat erőszakos támadásai elől menekültek el, Tanzániába, Ugandába, Ruandába és a Kongói Demokratikus Köztársaságba (akkor Zaire). Nagyjából 180-200 ezer emberről lehet szó, akiknek nagy része, hozzávetőleg 120 ezer hutu Tanzániát választotta ideiglenes – akkor még annak szánt – hazájának. Ezután kezdődött el a hutuk módszeres és radikális elfojtása Burundiban és Ruandában, amelynek egyenes következménye lett a kilencvenes évek elején kirobbant súlyos etnikai konfliktus a régióban (minden 1993. októberében, Burundi első hutu származású elnökének meggyilkolásával kezdődött – erről részletesen is írtam), amely után nagyjából fél millió újabb menekült érkezett Tanzániába, amitől az ország majdnem összeroppant gazdaságilag, társadalmilag.

A menekülteket táborokba költöztették, amelyekben hozzávetőleg önállóan élhettek (tehát kezdetleges házak építése, földművelés stb.), ha életnek lehet azt nevezni, hogy az ENSZ segélyeire vagy rászorulva. A 2000-ben megkötött burundi békét követően több százezer menekült hagyhatta el Tanzániát és térhetett haza, de az 1972-es menekültek helyzete nem oldódott meg. Többségük szinte egész életét ezekben a zárt tanzániai táborokban töltötte, és az évek múlásával egyre terhessebbé vált jelenlétük az országban. Évről-évre követhető volt, hogy a kormányzat mindent megtett jogaik korlátozásáért, fellépett esetleges társadalomba integrálódásuk ellen is, de ezeknek a szerencsétlen embereknek a hazamenetel sem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzeljük.

A kilencvenes évek menekültjeivel szemben nekik rengeteg nehézséggel kellett szembesülniük eredeti hazájukkal kapcsolatban. Most attól az alapvető ténytől tekintsünk el, hogy a sok tízéves "száműzetés" alatt ezek az emberek olyan életmódot alakítottak ki a táborokban, amely Burundi sebeit nyalogató társadalmába való újrabeilleszkedésüket jelentősen  megnehezítette, és a társadalom bizonyos rétegei idegenként tekintettek rájuk. Súlyos problémaként tornyosult a zömmel földművelésből élő menekültek előtt a tény, hogy az egyik legsűrűbben lakott afrikai országban, Burundiban, nem lett volna egyszerű földhöz jutásuk, eredeti földjeiket már újraosztották, elfoglalták, vagy egyszerűen már nem is emlékeztek arra, hol voltak családi földjeik (pl. ha kisgyermekként távoztak 1972-ben). Aztán maga a burundi kormányzat sem támogatta oly nagy hévvel visszafogadásukat, ugyanis közismert volt a tény, hogy egyes táborokban radikális ellenzéki csoportok nézeteit támogató emberek is éltek nagy számban, és ezt még megfejelte a tény, hogy bizony voltak sokan, akik nem is akartak már hazatérni.

Így, miközben a "90-es menekültek" hazatérési folyamata nagyjából megfelelő mederben és időben haladt, addig ennek a sok tízezer embernek a sorsa hatalmas kérdőjelként magasodott a régió felett. Tanzánia elég kemény és ellenséges álláspontja ellenére végül az évtizedek folyamán több tízezer embernek tette lehetővé (csak a 72-es közül, teljes viszonylatban majdnem 200 ezer menekültről van szó), hogy állampolgárságért folyamodjon az országban, amellyel szinte kivétel nélkül mindenki élt is. A nemzetközi közösség részéről is történtek lépések, az Egyesült Államok közel 10 ezer régi menekültet fogadott be, de más országok is fogadtak be burundi polgárokat egy tucattól akár ezer főig. Az ENSZ pedig végül a kilencvenes években, a többi menekült hazatelepítésének folyamatában ismerte fel, hogy (relatíve persze) oppá, itt már közel harminc éve élnek burundi menekültek.

Ekkor indult meg a munka az ő státuszuknak a rendezésére is, amely évről – évre egyre jobban felgyorsult, és az idei évre már csak néhány ezren maradtak az ún. régi táborokban, de az ő helyzetük is rendeződött, ahogy fentebb írtam, néhány napja – ugyanazzal a vonattal, amivel jöttek – az utolsó 1972-es burundi menekültek is
elhagyták Tanzániát. Így, bár a kilencvenes években elmenekültek burundi polgárok közül még jópár ezren tengődnek Ruandában, Ugandában, vagy a nagy Kongóban, addig végre az 1972-ben elmenekült szerencsétlenek helyzete rendeződött. 37 év után, bravó.

A hazatérők helyzete annyiban lett könnyebb a fentebb vázolt nehézségekhez képest, hogy az ENSZ menekültügyi szervezete ezúttal aktívan segít sorsuk rendezésében, ideiglenes szállást és ellátást biztosít a hazatérőknek addig, míg helyzetük nem rendeződik az országon belül. Elvileg ezekben a táborokban már nem kell sokáig lenniük, ugyanis a burundi kormány folyamatosan halad az ún. "mesterséges falu" projekttel, amelynek keretében idén és tavaly 6 új falut adtak át a hazatérőknek, egy kis minimális földterülettel minden házhoz. Persze, azért ez a kép is árnyaltabb (avagy miért is lenne minden olyan egyszerű ebben a világban), ugyanis Tanzániát már évek óta érték-érik vádak, hogy ruandai és burundi menekültek ezrei nem igazán saját akaratukból hagyták el az országot, ráadásul az ENSZ segélyezési politikájának is keresztbe tesznek jópár éve (ez a sztori is megérne egy jó posztot).

Nagyjából az volt a lényeg, igyekezvén a burundi menekültek témájánál is maradva, hogy míg érkezésük éveiben a menekültek viszonylagos szabadságot élveztek, a táborok körül 4-5 kilométeres körzetben mozoghattak, itt földet is művelhettek, addig a 21. század fordulójára már csak a nyomor maradt, ugyanis a helyi hatóságok teljesen lezárták a táborokat (így értelemszerűen megnőtt a segélyek iránti igény), és folyamatosan attrocitásokat követtek el a menekültek ellen, hogy végre mozgásra bírják őket. Így történhetett meg például az általam csak kibondói népvándorlásnak nevezett történet, amelynek során egyetlen hónap alatt közel 4000 burundi polgár menekült (!!) haza a Kibondóban található táborokból.

Persze, ebben azért közrejátszott az is, hogy voltak időszakok, amikor az ENSZ képtelen volt megfelelően ellátni feladatát, így fordulhatott elő, hogy egyes táborokban felezték, harmadolták az élelmiszeradagokat, sokszor hónapos periódusokon át. Ruandai menekültekkel kapcsolatban még súlyosabb dolgokat lehetett hallani, sok ezer ruandai szerencsétlent szó szerint erőszakkal kényszerítettek a táborok elhagyására, újabb történet, amelyet az ENSZ szokás szerint képtelen volt kontrollálni. Viszont nehogy csak a tanzániai hatóságokat hibáztassuk. A fő hibás a nemzetközi közösség, kiemelten a magát oly sokszor dicsfényben fürdető Egyesült Nemzetek Szervezete, amely tényleg elégtelen hozzáállást tanúsít a tanzániai menekültkérdésben. Tanzánia rendkívül szegény
ország, mégis semmiféle támogatást nem kapott azért, mert a régió egyik "megmentőjeként" lépett fel a hutu-tuszi ellentét menekültjeiért. A segélyszervezetek szépen kiosztották a kis élelmiszercsomagokat, a zsákban szállított fejadagokat, és tervezgették a jövőt, de hogy Tanzánia hogyan viseli a menekültkrízist, nos, azzal nem igazán törődött senki.

De még mielőtt teljesen elszabadulna a kezem alatt a klaviatúra, rövidre zárom a posztot azzal a örömteli gondolattal, hogy bár sok-sok év telt el, és sok-sok probléma kísérte sorsukat, végül 2009-ben rendeződött az 1972-es burundi menekültek sorsa.

Ez annak kapcsán merült fel bennem, hogy még a múlt hét végén, a költségvetés vitáján jelentette be a tanzániai pénzügyminiszter, Mustapha Mkulo, hogy Tanzánia 20%-ról 18%-ra csökkenteti az ÁFA mértékét az országban. Emellett több adót megszüntetnek a jövőben, így például nem lesz vám az emberi gyógyszereken, vagy a turizmushoz kapcsolódó vállalkozások által beszerzett autókon és alkatrészeiken. És a pozítiv híreknek még nincs vége, a használt ruhák kilónkénti vámját is csökkentik (hajrá second hand), továbbá minden, papírelőállításhoz kapcsolódó nyersanyag beszerzése is vámmentes lesz a jövőben. Persze, ez érzékenyen érinti az ország bevételeit, ahogy arra a pénzügyminiszter is rámutatott, de a kormány azt reméli, hogy szélesedik az adózók rétege, meg hát persze vannak negatív hírek is az ország lakossága számára.

A kieső bevételek pótlására ingatlanadót vezetnek be, továbbá minden üdítőre és sör esetén növelik a termékdíj mértékét, ráadásul a bányászati cégek legtöbb adómentességét megszüntetik, de legalábbis csökkentik. A benyújtott költségvetés főösszege egyébként nagyjából 1500 milliárd forint, de ez még nem teljesen biztos szám, a parlament tovább folytatja a költségvetési vitát. Általánosságban elmondható, hogy a legtöbb afrikai ország az elmúlt 15-20 évben vezette be az ÁFA rendszerét, minden esetben figyelembe véve a helyi sajátosságokat, és ez egyébként az egyik jellegzetessége is a rendszernek errefelé: rengeteg a kivétel.

Kutatásaim szerint egyébként Elefántcsontpart volt az egyik legelső fecske, már 1960-ban bevezették az áfát az országban, akkor 8%-os általános kulcs volt érvényben, mára ez 18%-ig kúszott fel. Nem szeretnék gazdasági elemzésekbe bocsátkozni és az összes országról konkrét számadatokat posztolni, így csak néhány állam számairól írnék röviden. Az ÁFA bevezetése után a legtöbb országban emelkedett az adó mértéke, de azért vannak kivételek. Malawi például az 1989-es 35%-ról mára már 17.5%-ra olvasztotta le fogyasztási adójának fő kulcsát, de például Zambia (17.5%) és Szenegál (18%) is csökkentette néhány százalékkal az áfájának mértékét. 10% vagy annál kisebb az adó mértéke többek között Szudánban, Nigériában vagy Botswanában. Utóbbi állam még 2002-ben vezette be 10%-os adóját a már korábban létező értékesítési adója helyett, és ez a ráta az összes árura és szolgáltatásra vonatkozik, kivéve a 0%-os és áfamentes kategóriába tartozó termékeket. Mentes például az összes pénzügyi, oktatási és egészségügyi szolgáltatás.

A gazdaságilag leginkább fejlett afrikai országnak tartott Dél-Afrikai Köztársaság 1991-ben vezette be a forgalmi adót 14%-os mértékkel, de persze itt is rengeteg kivétel van. A forgalmi adót alkalmazók afrikai táborához az utóbbi években csatlakozott országok közül, Egyenlítői-Guineában jelenleg 15%-os az általános kulcs, ahogy ugyanennyi a Zöld-foki Köztársaságban is. Ha a legmagasabb értékeket nézzük, akkor is tisztán látszik, hogy 25%-os adót az egész fekete kontinensen sehol nem kell fizetni, a tanzániai döntés után a legnagyobb az ÁFA mértéke Marokkóban (20%) és Kamerunban (19.3%). És akkor néhány ország csak általánosságban a végére: Kenya 1991-ben vezette be az áfát, szintén a már meglévő értékesítési adók kiváltására, jelenleg 16%-os az általános forgalmi adó, de a turizmushoz és szállodai szolgáltásokhoz kapcsolódó termékekre csak 14% a kulcs. Mozambik meglepően nagylelkű a kivételekkel, az ÁFA az 1999-es bevezetés óta állandó a 17%-os kulcs, de az összes alapvető élelmiszer (kenyér, liszt, rizs stb.) forgalmazását egyáltalán nem terheli adó.

A legtöbb adatot egyébként a Nemzetközi Monetáris Alap (IMF) adatbázisából szereztem, amely szervezet az összes afrikai országnak segített az ÁFA megfelelő bevezetésében, és nekik köszönhető az is, hogy mára már csak nagyjából egy tucat afrikai ország nem alkalmazza konkrétan a hozzáadott érték típusú adót (ilyen állam például a Közép-Afrikai Köztársaság is). De ezekben az államokban is van értékesítéshez kapcsolódó adózás, és többségükben már kidolgozás alatt van az általános forgalmi adó bevezetése.

A következőkben megpróbálom összefoglalni mindazt, amit a merényletről és az elkövetők kilétéről tudni, sejteni lehet, hiszen ez az esemény tulajdonképpen nem csak egy gyilkosság volt, hanem tulajdonképpen egy emberiség elleni bűntett kirobbantója is. A politikai helyzet a 90-es évek elején Ruandában nagyon feszült volt, az 1990-tól 1993-ig tartó ruandai polgárháború során Ugandából tuszi harcosok szivárogtak be az országba, és kezdtek lázadó harcokat a a Habyariamana (aki maga hutu származású volt) vezette kormány ellen. 1993-ban értek véget a harcok, egy, a népcsoportok közötti hatalommegosztáson alapuló kormány létrejöttével. A béke azonban csak politikai színtéren jött létre, a tuszik továbbra sem maradtak igazán nyugodtak, de a támadásoknak köszönhetően a hutu radikálisok (és nézeteik) is egyre jobban megerősödtek.

A politikai béke is elég törékeny volt, 1993 júliusára Habyarimana államelnök kormánya válságba került, miniszterek jöttek-mentek, ráadásul a polgárháborút lezáró béke végrehajtására Ruandába vezényelt ENSZ misszió (UNAMIR) mandátumának kérdése is eléggé bizonytalanná vált az amerikaiak szomáliai bukása miatt. Juvénal Habyarimana 1994 márciusának végén régiós körútba kezdett, a Ruandával szomszédos, szintén jelentős hutu, tuszi közösséggel rendelkező országokba látogatott el, igyekezvén fenntartani a két etnikum közötti törékeny békét, amely már szinte csak nevében volt béke, mert a lakosság soraiban mesterségesen gerjesztett etnikai villongás kezdte felütni a fejét.

Negyedikén reggel, a ruandai elnök Zairéba repült (mai Kongói Demokratikus Köztársaság), hogy találkozzon a legendás diktátorral, Mobutuval, és megvitassák az eléggé égető politikai-etnikai helyzetet, amelynek megoldására Habyarimana segítséget kért Zaire megalkotójától. A megbeszélések végén állítólag Mobutu figyelmeztette kollégáját, hogy hagyja ki utazásának következő állomását, a tanzániai fővárost. Két nappal később, ennek ellenére, a ruandai elnök továbbrepült Dar es Salaamba, Tanzániába, hogy résztvegyen egy egynapos régiós konferencián, amely a térség aktuális kérdéseiről próbált párbeszédet létrehozni. Itt találkozott a szintén résztvevő burundi államelnökkel, Ntaryamirával, akivel megbeszélték, hogy este együtt repülnek vissza Kigaliba, hogy ott még négyszemközt folytassanak tárgyalásokat a következő napokban.

A két elnökkel, valamint burundi miniszterekkel és ruandai vezető tisztségviselőkkel a fedélzetén a Dassault Falcon 50-es típusú francia repülőgép (amely nem a hivatalos ruandai elnöki gép volt, hanem a francia kormány által felajánlott gép) este öt óra körül emelkedett a magasba és nagyjából másfél órával később megérkezett Kigali légterébe, ahol azonnal nem kapott leszállási engedélyt, mert egy belga, UNAMIR katonákat szállító gép is le szeretett volna ekkor szállni. A belga géptől gyorsan megtagadták a leszállást, hogy az elnöki gépnek elsőbbséget adjanak, így a Falcon ráfordult a leszállópályára és megkezdte a műveletet.

Ekkor érte az első lövés a gépet, amely egy föld-levegő rakéta képében érkezett és darabokra robbantotta az elnököket szállító gép egyik szárnyát. Ekkor még senki sem sérült meg valószínűleg a repülőn, sőt a pilóta még megpróbálta menteni a menthetőt (bár a motorok már ekkor leálltak, és a gép fényei is kialudtak), de szinte azonnal érkezett az újabb rakéta, amely a Falcon egész hátsó részét lerobbantotta, és ettől az egész lángba borult és másodpercekkel később tűzgolyóként az elnöki palota kertjébe csapódott. A rakétákat vállról indítható rakétavetőkből lőtték ki, legvalószínűbb elképzelések szerint a reptérhez közeli Masaka dombról. A repülőgépen utazó 12 ember már a levegőben életét vesztette, és ez a támadás később olyan események láncolatát indította el, amely örökké beleégett a történelemkönyvek lapjaiba.

A robbanás utáni órákat a fejetlenség jellemezte Kigaliban, ellentmondásos hírek kezdtek keringeni, fegyverropogás hangzott fel több városrészből és a ruandai katonaság barikádokat kezdett el építeni, valamint teljesen lezárta a repteret, és tucatnyi őrizetbevételt foganasított. A merénylet után néhány nappal a hutu radikálisok elindították az általuk csak megtisztító folyamatnak nevezett népirtást, amelynek súlyos hatásai lettek a szomszédos országokra is és egyáltalán, az egész régió történelmét, jövőjét örökre megváltoztatta.

A merénylet felelősét a mai napig nem sikerült megtalálni, egyesek szerint a népirtás startjelére vágyó hutu lázadók lőtték le a gépet, mások szerint a tuszik végeztek az elnökkel, Paul Kagame, a jelenlegi ruandai elnök utasítására, aki saját maga szeretett volna elnök lenni. Az ENSZ és a CIA által leginkább valószínűnek tartott verzió szerint az elnöki testőrség tagjai között megbúvó hutu radikálisok hajtották végre a támadást, akiknek határozott utasításaik voltak már a feladat végrehajtására napokkal korábban. Bár sajnos vég nélkül írogathatnám a verziókat, hiszen bárhol is kutattam, nem találtam egyetlen olyan forrást sem, amely nem saját elképzelését tálalta volna az eseményekről, tehát azt lehet mondani, hogy igazából a mai napig nem lehet tudni, hogy kik állnak a gyilkosság mögött.

Volt rá okuk a tusziknak (Paul Kagame hatalmi céljaiból), volt rá okuk a hutuknak (akiket a béke mérhetetlen csalódással és frusztrációval töltött el), de volt rá okuk a franciáknak is (akik akkor nem szívesen láttak volna egy békét a régióban). A Ruandai Hazafias Front (RPF) egyik vezető tisztjének, Abdul Ruzibizának a vallomása a legérdekesebb a történetben, aki beismerte, hogy annak a kis csapatnak a tagja volt, amely vállról indítható rakétavetőkkel hajtotta végre a támadást. Ezt ugyan kutatók és a nemzetközi szakértők is hamisnak ítélték meg, de ennek ellenére a francia kormány elfogatóparancsot adott ki néhány, ruandai vezető tisztségviselő ellen. Ez megerősíti az általam is leginkább elfogadható verziót, mely szerint a tuszik saját maguk voltak kirobbantói a brutális népirtásnak, kizárólag hatalmi célokból.

Juvénal Habyarimana testének maradványait Zaire diktátora, Mobutu Sese Seko helyezte el saját mauzóleumában, Gbadolite városában, Zairéban, ahol egészen a vezető bukásáig, 1997 májusáig pihent békességben, majd végül 1997. május 16.-án egy vallási szertartás keretében elhamvasztották a maradványokat.