Steidle még 2003-ban töltött el fél évet Szudán középnyugati részén, a korábban, Kartúm és a dél-szudáni lázadók által aláírt (és két évtizedes polgárháborút lezáró) békeegyezség betartását ellenőrző csoport tagjaként és ezen minőségében elsők között figyelhette meg a darfúri konfliktus kibontakozását. A másfél órás filmben a harcok hátteréről, kiváltó okairól nagyjából 1 percben van szó, a többi műsoridőben Steidle rádöbbenését és tetteit ismerhetjük meg, amikor is a Janjaweed milícia polgári lakosság ellen elkövetett brutális tetteiről készít több száz felvételt – a film címe is innen származik, a janjaweed arab szóösszetétel jelentése “lovas férfi fegyverrel”. Belefáradva a büntetlen pusztításba és a világ tétlenségébe, szerződése lejárta után a férfi hazatér az Egyesült Államokba, ahol munkába kezd a darfúri konfliktus bemutatása, az emberek figyelmének felkeltése és ezáltal a nemzetközi közösség közbelépése érdekében – láthatjuk, ahogy fotóit bemutatja több ízben, megjelenteti a New York Times hasábjain, találkozik magasrangú politikusokkal és testvérével saját szervezetet alapít a konfliktus miatt szenvedő szudániak megsegítésére is. A The Devil Came on Horseback azt is bemutatja, hogy a világ milyen sokáig figyelte tétlenül a borzalmas eseményeket, amelyek végül több százezer ember halálához vezettek.

Annak ellenére, hogy ez a rövid bemutatás igyekezett pozitív képet festeni az alkotásról, sajnos a valóságban nem a dokumentumfilm-műfaj egyik kiemelkedő darabjáról van szó, a film eleje még csak-csak, de később már az egész átcsap egy hatásvadász kampányfilmbe, ami nem is annyira a darfúri konfliktusról, hanem magáról Brian Steidle életéről szól. Ennek ellenére a benne bemutatott képek miatt a régió iránt érdeklődőknek ajánlott darab. A poszt margójára pedig néhány sor arról, hogy is áll jelenleg a darfúri helyzet, mert manapság már annyit sem hallani a médiából az Igazság és Egyenlőség Mozgalomról (JEM) és társairól, mint korábban. A 2010 februárjában tíz lázadó szervezet által (köztük a legnagyobb, az egész háború kirobbantójának tartott, fekete afrikaiakat képviselő JEM-el) létrehozott Felszabadító és Igazság Mozgalom 2011. januárjában elfogadta a béketárgyalók által Dohában előterjesztett békejavaslat vázlatának szövegét, ami többek között anyagi kártérítést, különleges bíróságok létrehozását és új regionális tanács valamint közigazgatási felépítés létrehozásást is magában foglalta. A béketárgyalásokon aztán február végül mindkét fél, a szudáni kormány és a lázadók is elutasították a békepaktumot, miután főként a darfúri régió új közigazgatási felépítéséről és a kártérítések összegéről nem sikerült megegyezni. Újabb hosszú tárgyalások és egyezkedések kezdődtek, majd 2011. júniusában a közvetítők újabb egyezséget terjesztettek elő a feleknek Dohában. Ez az alku már konkrétan rendelkezett a darfúri tartomány új közigazgatási határok szerinti felosztásáról, egy darfúri elnökhelyettes személyéről és egy regionális irányító hatóság kinevezéséről, amely Darfúr fő irányító testülete lesz. A paktumot végül a lázadók és a kormány is aláírta 2011. július 14.-én, így elkezdődhetett az egyezségben foglaltak átültetése a valóságba és a kártérítések kifizetése a háború károsultjainak – 300 millió dollárról van szó. A “terepen” pedig kijelenthető, hogy relatív béke honol, ami köszönhető annak is, hogy Csád és Szudán is megegyezett az általuk lázadó szervezeteken keresztül vívott háború felfüggesztéséről és a határok két oldalán élő menekültek helyzetének rendezéséről.

Egy negyedórás részlet a filmből:

Maga az elnök azonban ezt a vádat elvetette és szerinte Saleh Kebzabo, Wadal Abdelkader Kamougue és Ngarlejy Yorongarhave ellenzéki politikusok csak a vereségtől való félelmükben léptek vissza. Így két, kis pártok támogatását élvező jelölt szállt szembe Débyvel az április 25.-én tartott első körben, ahol csak a részvétel volt a kérdés (az elnök népszerűségét lemérendő), mert a győzelmet majdnem 90%-os szavazati aránnyal a hatalmához vasmarokkal ragaszkodó, bár azt megvédeni csak külföldi segítséggel képes jelenlegi elnök szerezte meg. Albert Pahimi Padacké 6.03%-át, míg Nadji Madou 5.32%-át kapta a leadott voksoknak, de ők azonnal elutasították az eredményt, amely szerintük nem a valóságot tükrözi – jellemző, hogy míg a “független” választási bizottság szerint a jogosultak 65%-a az urnák elé járult, addig az ellenzékiek szerint alig minden 5. ember ment el szavazni.

Mindenesetre azért a két vesztes bíróság előtt nem támadta meg az eredményt és később, májusban már sokkal elfogadóbban nyilatkozott – köszönhetően a ténynek, hogy mindketten Déby holdudvarához, az őt támogató pártokhoz tartoznak. Az eredmények ismeretében aztán már 2. fordulóra nem is volt szükség, így igazából nyitott kérdésként csak a pontos részvételi arány meghatározása maradt, amely végül szintén a korábban kihirdetett 65% maradt. A csádi elnökválasztás egyébként tökéletes mintapéldája volt az Afrikában oly szomorúan trendszerű hatalomhoz ragaszkodásnak, ha valaki egyszer hatalomra jut, akkor bármi áron megpróbálja pozícióját megtartani – és sajnálatos, de ez az irány begyűrűzött már Európába is, a hatalmon lévő pártok, politikusok minden esetben elkeseredetten igyekeznek hatalmukat megőrizni, mindent és mindenkit figyelmen kívül hagyva.

A politikai élet eme irányban való eltolódása egyébként egyre erősebben kérdőjelezi meg a modern állam szerepét, hiszen nem kell 10 ezer kilométereket utazni egy példáért arra, hogy egy demokráciának nevezett rendszerben az állampolgár semmiféle segítséget, támogatást, védőhálót nem kap adójáért, vagy csak szimplán állampolgári létezéséért cserébe. Visszatérve Csádba, a régi-új elnöknek kapásból két komolyabb kihívással kellett-kell szembenéznie, elsőként a héten zajlott egy kétnapos konferencia Csád, Szudán és a Közép-afrikai Köztársaság elnökei között, amelyen a régió helyzetét, problémáit vitatta meg egymással Omar al-Bashir, Déby és François Bozizé Kartúmban. Ismét szóba került a közös határvonalakon való közös járőrözés, illetve az úthálózatok összekapcsolása és a gazdasági kapcsolatok élénkítése.

A másik kihívás azért jelentősebb, május 23.-ára, hétfőre (amikor Déby Szudánba utazott) kisebb ellenzéki tüntetést hirdettek meg N’Djamenában a városi bíróságnál a 2008. februárjában gyanús körülmények között meghalt Ibni Oumar Mahamat Saleh, neves ellenzéki vezető támogatói, de akciójukat a helyszínre vezényelt rendőri erők gyorsan meghiúsították. A Politikai Pártok Összefogása az Alkotmány Védelmében (CPDC) ellenzéki szövetség szóvivője a külföldön élő, tanult ellenzékiek és a csádi helyi csoportok összefogásával igyekezett fegyver nélkül megdönteni Déby uralmát. De amikor 2008. február 2.-án a csádi lázadók megtámadták N’Djamenát, szemtanúk szerint a harcok közepette kormánykatonák tartóztatták le Saleh-t és ismeretlen helyre hurcolták. Élve többé már nem került elő, ahogy az a sok tucat ember sem, akiket a támadás utóhatásaként vittek el otthonából Déby katonái.

Az események után létrehozott bizottság pedig az elmúlt három évben semmit nem volt képes elérni, hiába vontak be külföldi szakértőket is a vizsgálatokba, úgy tűnik, hogy a múlt eseményei örök homályban maradnak, Idriss Déby pedig tovább uralkodhat. Mindenesetre a fentebb említett konferenciához kapcsolódva tényként elmondható, hogy az elmúlt másfél évben Szudán és Csád viszonya rendkívüli mértékben javult, ami annak fényében volt igazán meglepő, hogy a két ország vezetése mennyire szoros kapcsolatot ápolt a másik ország területén működő lázadó szervezetekkel. Az igazi nagy áttörés 2010. februárjában történt, amikor Déby Kartúmba látogatott két napra, ahol a felek megállapodtak a fennálló konfliktus mielőbbi rendezésében és ennek első lépéseként néhány héttel később az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) darfúri lázadócsoport vezetője, Khalil Ibrahim tűzszüneti keretmegállapodást írt alá.

Aztán elkezdődött a határszakasz közös felügyelete, majd tavaly május 19.-én a korábban elfogadott és tisztelt Ibrahimot visszafordították az n’djamenai repülőtérről és megtagadták számára a belépést az országba. Júliusban Kartúm elkezdte kiutasítani a csádi lázadókat területéről és később már lefegyverzésük is megkezdődött a darfúri területen. És hogy igazából mennyit is számított a két kormány támogatása a lázadóknak, az abból a tényből szűrhető le legjobban, hogy a tavaly februári történelmi Déby látogatás óta folyamatosan csökkent a katonai akciók száma mindkét ország érintett részein, 2011-ben pedig szinte – relatíve – békés helyzetről beszélhetünk.

Míg azonban Csádban a teljesen széthullott és konkrétan apró, bűnözésből élő kis csoportokká átalakuló lázadó szervezetek igazi konkrét veszélyt már nem jelentenek Déby hatalmára, Darfúrban a JEM megőrizte erejének egy jelentős részét és egyrészt meglovagolva a líbiai helyzetből adódó lehetőségeket, másrészt Dél-Szudán létrejöttét, ismét fegyveres konfliktus kirobbantására törekszik. Aztán még nem megoldott a több ezer, leszerelt csádi ex-lázadó jövőképe sem, ők többségében fegyveresen, céltalanul vándorolnak, tanyáznak Csád és Darfúr elzárt vidékein, bármikor mozgósíthatóan egy karizmatikus vezető által.

A két kormány kapcsolatának javulásával szintén nem oldódott még meg a határvidékeken élő etnikumok illetve nomádok és földművelők közötti konfliktus, amely helyzet megoldására nemzetközi segítség nélkül esély sincs, ahogy a “Nyugat” kezére van szükség a határok egyik illetve másik oldalán élő menekültek életének rendezéséhez is. Jelenleg azonban Csád nagyjából stabil és a mostani folyamatokat figyelembe véve, egy darabig az is maradhat, de a régió helyzetének kulcsa most máshol van: Dél-Szudánban.

Vezetőjük az egykori függetlenségi harcos, a Szudáni Népi Felszabadítási Hadsereg (SPLA) ex-tábornoka, Peter Gadet Yak még április 11.-én tette közzé az ún. Mayomi Nyilatkozatot (itt olvasható teljes egészében), amelyben megszólítja népét és Salva Kiir, jelenlegi elnök megbuktatását helyezi kilátásba. Hogy nem csak egyszerű képzelgésről van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy Yaknak illetve a nyilatkozatot szintén aláíró, két egykori magasrangú dél-szudáni katonai vezetőnek (Carlo Kol dandártábornok illetve Bol Gatkouth Kol ezredes) konkrét tervei vannak: 2 éves átmeneti kormány, új választások, új alkotmány. Egyben felszólították a jelenlegi dél-szudáni hadsereg katonáit is az általuk szörnyűnek titulált körülmények elhagyására és az SSLA-hoz való csatlakozásra, cserébe álomszerű jövőt és egy profi hadsereget vizionálnak.

Persze a hatalom- és bosszúvágy elméletet sem vethetjük el, hiszen maga Gadet még 2010. márciusában dezertált a dél-szudáni hadseregből különböző személyes és politikai ellentétek miatt (2006 óta szolgált Dél függetlenségéért), majd ezután állítólagosan Kenyában és Kartúmban is kilincselt támogatásért Juba elleni harcához. Továbbá ott van a tény, ami a fentebb már említett Hathor-féle lázadó szervezetek vezetői esetében is fennáll: a 2010. áprilisi dél-szudáni helyi választások eredményét maga Gadet Yak is elutasította, azt a jubai vezetés korrupt játékának minősítette.

Ennek ellenére az SSLA egyetlen másik dél-szudáni lázadó csoportosulással sem áll kapcsolatban a jelenleg rendelkezésre álló információk szerint, mindössze “közös az ellenség”, ahogy szóvivőjük mondta nemrég. És hogy Gadet Yak csoportja nem csak egy illúzió és riogatás, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az április végén történt összecsapások, melyek során a gyönyörű Egység névre hallgató dél-szudáni tartomány Mayom megyéjében több súlyos összecsapás is történt, többet között az SSLA támadást intézett a Boang falujában állomásozó kormánykatonák ellen és az innen-onnan összekaparható számadatok szerint legalább egy tucat embert életét vesztette. Egyébként ebben a tartományban csak idén közel 1000 ember halt meg hasonló akciók során, ami tökéletesen mutatja, hogy a függetlenség megszavazása még egyáltalán nem teremtett demokráciát, létbiztonságot és stabilitást.

Sőt, Gatkouth Kol szerint, aki az SSLA szóvivői szerepét vállalta magára, azért vártak eddig a Mayomi Nyilatkozat közzétételével, hogy a függetlenségi népszavazás gond nélkül megtörténhessen. Juba többnyire szűkszavú nyilatkozataiból viszont azért annyi kiderült, hogy a jelenlegi vezetés egyértelműen Kartúm által szponzorált lázadó csoportnak tartja az SSLA-t, és hogy feltételezésük (illetve megerősített információkról is beszéltek már) szerint Gadet csoportjának tagjai nem is dél-szudániak, hanem a már sokszor emlegetett északi nomád törzs, a Misseriya szülöttei.

Ez persze valószínűleg kacsa, hiszen az SSLA harcosainak többsége nuer (akik amúgy sem békés természetükről híresek, lásd a május elején kitört törzsi konfliktust a murlékkel), ami egyértelműen látható teszi az ellentétet a többségében dinka vezetésű jubai hadsereggel. A dél-szudáni hadsereg szóvivője, Philip Aguer egyenesen Észak hadüzenetének nevezte az SSLA támogatását, amelyet persze utóbbiak határozottan cáfoltak – mily meglepő, ennek ellenére az elmúlt 10 évben midenki kölcsönösen a másik lázadóit támogatta a régióban.

Azért mindenesetre ennek túl sok realitása nincs, figyelembe véve Kartúm “elfoglaltságát” (elég csak az abyei kivonásról történő megegyezésre gondolni) inkább hihetőbb az, hogy csalódott katonatisztek magánkezdeményezéséről van szó, amelyet különféle belföldi és külföldi szimpatizánsok támogatnak. Ennek ellenére Gadet Yak szervezetének legyűrése nem lesz túl egyszerű, mert elismerten az egyik legjobb dél-szudáni katonai stratégáról van szó, aki sikerrel épített be csoportjába több, korábban szinte csak bűnözéssel foglalkozó szerveződést Egység tartományban.

Az akkor még az állami hadseregben szolgáló Hathor több száz emberével ekkor úgy döntött, harcot indít amelyhez két, szintén magas pozícióban szolgáló tiszt is csatlakozott hozzájuk hű embereivel: David Yauyau és Gautlak Gai csoportja ugyan jelentősebb kisebb volt, mint Hathoré, de az áprilist követő 4-5 hónapban az erőszakot szabadították el Dél-Szudánban, amelynek így már az északi arab nomádok, a kartúmi hadsereg és a függetlenségi népszavazás szervezése mellett saját véreivel is harcba kellett szállnia. A több száz életet követelő harcok szeptemberben fejeződtek be (időlegesen), amikor Kiir amnesztiát és békét hirdetett mindhárom fent említett lázadó vezér, valamint az a Gabriel Tang Gatwich Chan (’Tang-Ginye’) felé, aki még a szudáni polgárháború során a dél-szudáni kormánypárti partizánharcok vezéralakja volt és még 2010-ben is ellátmányt, fegyvereket kapott Kartúmtól a déli feszültségek fenntartása érdekében.

A szeptemberben (ebben Hathor még nem volt benne), majd január 4.-én megkötött tűzszünet és relatív béke egészen a januári függetlenségi népszavazás eredményeinek kihirdetéséig tartott, amikor február 4.-én Malakal városának környékén, majd 9.-én és 10.-én Jonglei államban több száz halálos áldozatot követelő összecsapások történtek Hathor harcosai és az egykori lázadókból most rendfenntartó erővé váló dél-szudáni hadsereg alakulatai között – Dor, Koliet és Kolnyang falvak környékén. A tárgyalások során egyébként az egyik legnehezebb kérdéskör, amely többször is megakasztotta a folyamatot, az volt, hogy Hathor milyen ranggal kerüljön vissza a hadseregbe, ő ugyanis ragaszkodott egy kifejezetten magas tisztséghez, amely persze Kiir tárgyalóinak nem volt ínyére.

A február elején kitört harcokban a legóvatosabb becslések szerint is több százan vesztették életüket és a harcoknak valószínűleg még nincs is vége, hiszen a Jongleit szülőföldjének – és ott helyi vezetőktől támogatást kapó – tekintő Hathor kijelentette, nem hagyja bosszú nélkül a kormány ellene indított akcióit. Gautlak Gai helyzete kissé más, mert ő 2010. áprilisa (amikor ő is elindult függetlenként a választásokon) előtt egyáltalán nem számított jelentős politikai tényezőnek a gyönyörűszép Egység (Unity) névre hallgató dél-szudáni tartományban, de tekintve az ebben a régióban uralkodó instabilitást és bűnözés mértékét, már várható volt, mikor fog egy “egyszerű” talpasból lázadó vezér válni.

2010. decemberéig hivatalos akciót szervezete alig hajtott végre (májusban illetve júniusban voltak kisebb támadások részükről), de források szerint erősen kötődik a tartományban működő bűnözői csoportok tevékenységéhez is, és ezen csoportok képezik támogatói bázisát – továbbá erős szálak kötik Riek Machar dél-szudáni alelnök feleségéhez, Angelina Teny-hez. 2011. január 7.-én történt a nuer származású egykori börtönőr, Gai csoportjának első igazán nagyszabású akciója, amikor Mayom település közelében súlyos harcokba bonyolódtak a Szudáni Népi Felszabadítási Hadsereg (SPLA) alakulataival, több ember életét vesztette mindkét oldalon, a sérültek száma pedig több tucatra tehető.

Bár a Salva Kiir által 2010. szeptemberében kinyilvánított amnesztiára még csak nem is reagáló Gai céljai kissé ködösek és erősen köthetőek Geroge Hathorhoz, a remény felcsillant eme szervezet megbékélésére: Riek Machar és Angelina Teny is több ízben kampányolt az elmúlt hetekben az egység és béke mellett, ami hatással lehet Gautlak Gai tevékenységére is. A harmadik, fentebb említett jelentősebb lázadó személyiség, David Yauyau egy teológiát tanult dél-kelet jonglei murle, aki egy egyszerű civil titkárból lett 2010. áprilisa után a Jonglei tartományban található Pibor megye életének meghatározó szereplője. Az áprilisi választásokon hatalmas különbséggel veszített riválisával szemben és ezután kezdett fegyveres harcot a Kiir-kormány ellen: májusban Pibor városa, majd a Boma Nemzeti Park vadőrei ellen indított támadásokat, júniusban és júliusban pedig Pibor járás útjain csapott le katonai konvojokra embereivel.

Akikből olyan túl sok nem is lehet, a becslések 50-300 ember közé teszik a csoport létszámát és ezért igazából Yauyau lázadása sem nemzetközileg, sem a Kiir-kormány részéről nem kap akkora figyelmet, mint Hathor vagy Gai mozgalma, sőt sokan a murle etnikum belharcát sejtik akcióik mögött. Ezt megerősíti az a tény is, hogy 2010. októberében a Jonglei vagy Egység államban működő lázadó csoportokkal szemben Yauyau emberei civilekre támadtak Gumuruk járásban. A szeptemberi amnesztia és béketárgyalások során Yauyau egyezségre lépett a kormánnyal, majd az ezután történt incidensek után 2011. januárjában George Hathor erősítette meg, hogy Pibor megye is leteszi a fegyvert – ekkor vált nyilvánvalóvá először a Hathor és Yauyau közötti szövetség, amely aztán akkor lett teljesen biztos, amikor január 25.-én Hathor a szudáni Ahram Al-Youm újság hasábjain bejelentette, hogy semmisnek nyilvánítja a januári békét, miután Pibor városában a dél-szudáni fegyveres erők meggyilkolták Yauyau három emberét. Január 28.-án pedig már jött is a hír, hogy Yauyau csapatai támadást indítottak az SPLA ellen Patakang település közelében.

Mint eme rövidke posztból is tökéletesen kiviláglik, a mélyszegénységben élő Dél-Szudánnak nem csak a határok rendezésével, a teljes állami struktúra létrehozásával vagy a gazdaság beindításával kell foglalkoznia, hanem még a szinte meg sem született ország kormánya ellen már többen megindították harcukat. Ezzel kapcsolatban persze nem lehet elvetni az erős gyanút, hogy esetleg Kartúm jól megfontolt érdeke áll a háttérben és al-Bashir kormánya szándékosan támogatja a déli rebellis erőket, hiszen az is furcsa, hogy a népszavazás és minden azzal kapcsolatos esemény teljes békében zajlott le. A teljes dél-szudáni lázadás megoldásához mindenképpen szükség van bizonyos létfontosságú intézkedésekre: a milíciák vezetőit és embereiket teljes egészében integrálni kell a hadseregbe (ezt már láttuk Kongóban is, és többé-kevésbé működő megoldás), ennek eléréséig pedig jobban összehangolt katonai stratégiával védeni a katonákat és a civileket, és Jubának mindenképpen a demokratikus utat kell választani a helyzet kezelésére.

A hivatalos végeredmények afféle felvezetőjeként február elején a szudáni államelnök, Omar al-Bashir bejelentette, hogy Kartúm tiszteletben tartja a déliek döntését és elfogadja a népszavazás végeredményét. Bár az előzetes számokból már régóta tudni lehetett, hogy megszületett Afrika legújabb állama, a hétfői hivatalos bejelentés (amelyet hatalmas kivetítőn lehetett követni a leendő fővárosban) után Jubában hatalmas ünneplés tört ki az emberek között, ismeretlenek szorongatták egymás kezét és kiabáltak hangosan örömükben. Az Egyesült Államok, az Európai Unió, az ENSZ és egyáltalán az egész nemzetközi közösség (Nagy-Britanniától Malajziáig) pozitívan fogadta a fejleményeket, Barack Obama, amerikai elnök elismerően szólt a szavazás lebonyolításáról és eredményéről, Ban Ki-moon ENSZ főtitkár pedig minden segítséget megígért a várhatóan júliusban megszülető új és sajnálatos módon rettentően szegény államnak.

Örömmel konstatálhattuk azt a tényt is, hogy a két legendás vezető, a muszlim többségű észak irányítója, Szudán elnöke, al-Bashir és a keresztény többségű, fekete afrikaiak lakta Dél egykori lázadó vezére, Salva Kiir is hangsúlyozta a jövőbeni közös együttműködés és a még meglévő ellentétek, viták békés rendezésének fontosságát. Azok pedig vannak még bizony, a legfontosabb és legsarkalatosabb pont egyértelműen az észak és dél határán fekvő Abyei régió sorsa, viták vannak a területen fekvő olajmezők bevételeinek megosztásáról, a pontos határokról és az itt élő lakosságról és állampolgárságáról. Még most is, a sikeres népszavazás alkonyán sem ritkák az összecsapások az itt élő ngok dinkák és az évről-évre ide vándorló nomád arab misseriyák között, akiknek eme szabad mozgáshoz való jogát al-Bashir mindenáron szeretné megvédeni. Ez pedig azt jelentené, hogy a régió sorsáról döntő, külön abyei népszavazáson a nomádok is szavazhatnának, annak ellenére, hogy valójában nem élnek életvitelszerűen itt.

A legfontosabb jelenleg azonban az a tény, hogy 2011. július 18.-án hivatalosan is megszületik Dél-Szudán állama, amelyet a jelenlegi információk szerint minden állam ellenvetés nélkül el fog ismerni a világon. És bár sokan készpénznek veszik, hogy az új állam fővárosa Juba lesz, a jelenlegi tervek szerint elképzelhető, hogy csak igen rövidtávú lesz ez, ugyanis már most folyamatban van egy olyan főváros kijelölése, amely megfelel a nemzetközi normáknak és igényeknek, valamint megfelelő helyet biztosít a kormányzati épületeknek is.

A mai napig nincsenek ugyanis megfelelő kormányzati létesítmények Jubában, hiszen a város helyzete és a földek tulajdonjoga egyáltalán nem rendezett, ilyen körülmények között pedig majdan több tucat nagykövetségnek helyet biztosítani is nagy kihívás, nem pedig minisztériumokat, kormányzati infrastruktúrát kiépíteni véglegesen. Ráadásul Juba jelenleg a káoszba süllyedés felé tart, köszönhetően a hatalmas növekedésnek, amellyel az infrastruktúra fejlődése képtelen lépést tartani, és ezen felül az itt élő bari közösség szerint a település terjedésével ősi földjeiket foglalják el. Az elmúlt évek sikertelen próbálkozásai és javaslatai után azonban néhány nappal ezelőtt a dél-szudáni Miniszterek Tanácsa végül elfogadta azt a rendeletet, amely a főváros új helyre való költöztetését határozta el, és már meg is van a két lehetséges helyszín: egyrészt a négy különböző tartomány (a Közép-Egyenlítői és Keleti-Egyenlítői, Jonglei valamint a Tavak) szorításában fekvő terület illetve Dél-Szudán földrajzi középpontja, Ramciel városa. Egy bizottság hamarosan fel fogja keresni mindkét lehetséges helyszínt, majd ezután megkeződik a befektetők, tervezők és kivitelezők felkutatása végül pedig az építkezés, a jelenlegi számítások szerint ez úgy hozzávetőleg 2016 körül fejeződhet be.

Egyiptomban hétfőn gyújtotta fel magát a zsúfolt utcán egy férfi a parlament épülete előtt, majd ma újabb két ember követte, és mindhárman nehéz helyzetük miatt szánták el magukat tettükre – szerencsére ketten könnyebb sérülésekkel megúszták, harmadik társuk azonban életét veszítette. Öten Algériában gyújtották fel magukat, tiltakozásul az emelkedő árak és növekvő munkanélküliség miatt, legutóbb egy 36 éves férfi El Oued régióban, és egy férfi a mauritánai főváros, Nouakchott egyik kormányzati épülete előtt is próbálkozott a figyelemfelhívás eme szomorú formájával. Annak ellenére, hogy ők maguk és az érintett országok ellenzékei is reménykednek egy tunéziaihoz hasonló megmozduláshullámban majd egy esetleges kormánybuktatásban, erre azért nincsen reális esély, hiszen egyik helyen sem követték még megmozdulások az akciókat, ellentétben Tunéziával, ahol viszont a mostani tüntetéssorozat nem nevezhető “szokásosnak”, itt ugyanis Ben Ali szigorú diktatúrája során nem igazán volt példa hasonlókra. Ennek megfelelően az egyiptomi külügyminiszter, Ahmed Abul Gheit vasárnap nevetségesnek nevezte egy esetleg forradalom lehetőségét, de a fentebb említett, érintett országok mindegyikében hasonló volt a reakció.

Mindenesetre Tunéziában a helyzet sajnos nem normálizálódott még teljesen, alig egy nappal a nemzeti egységkormány létrejötte után már három miniszter (a munkások szakszervezetének emberei) vissza is lépett a megbízatástól, és szintén az előző kormányból ismét felkért miniszterek személye miatt Tuniszban, Sfaxban, Reguebben, Kasserine-ben és Sidi Bouzidban is újabb megmozdulások alakultak ki, a fővárosban pedig a rendőrség és az aggresszív tüntetők között ismét összecsapások robbantak ki. Ben Ali pártja, a 23 éve kormányzó Alkotmányos Demokratikus Mozgalom (RCD) továbbra is meg kívánta őrizni a legtöbb kulcspozíciót az új kormányban (bel- és külügyminisztérium, védelmi minisztérium), de ez ismét felszította a kedélyeket, úgyhogy 1 napnyi béke után a tunéziai demokrácia ismét válságban van. Még az is kérdés, hogy végrehajtásra kerülnek-e azok a tervek, amelyeket most tűzött ki az átmeneti kormány: hat hónapon belül demokratikus választások egy független választási bizottság és nemzetközi megfigyelők felügyelete mellett.

A nyilatkozatok ellenére van, ahol azért tényleg megrettentek egy esetleges forradalom lehetőségétől, a Dél-Szudán elszakadása miatt amúgy is roppant feszült szudáni vezetés a mai napon, kedden letartóztatta Hassan al-Turabi muszlim ellenzéki vezetőt, aki pár órával korábban egy tunéziaihoz hasonló népi hatalomátvétellel fenyegetett. Emellett a hét elején pártjának, a Népi Egység Pártjának (PCP) tucatnyi tagját szintén őrizetbe vették, bár az összes letartóztatás indokaként nem az ominózus nyilatkozatot, hanem a hírhedt darfúri lázadó csoport, az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) vezetőinek azon állítólagos bejelentését hozták fel, mely szerint a PCP támogatta és finanszírozta harcukat a kormány ellen. A JEM és a PCP is tagad, de ahogy egy PCP közeli politikus rávilágított: “Szudánban sosem tudhatod, hogy miért tartóztatnak le embereket.”

De azt a kérdést megválaszolni, hogy a tunéziai események mit fognak jelenteni az arab világ számára, roppant nehéz dió, hiszen az elmúlt évtizedekben minden komoly konfliktust elkerülő Tunézia hihetetlen fellángolása sorsdöntő lehet a régió totalitárius rezsimei számára, hiszen az arab világban eddig csak a valahogy “egyedül álló” Irán és Irak tapasztalt hasonló káoszt, a sok éve a forradalmi erők leszármazottaiként uralkodó, többségében a diktatúra felé hajló kormányok valószínűleg most sem lesznek képesek reálisnak értékelni egy ilyen veszélyt. Annyi bizonyos pedig, hogy ez nem egy alábecsülendő veszély, az arab világban amúgy is elég erős közösségtudat jelentőségét a magukat felgyújtó emberek példázzák, a tuniszi események pedig intő jelként kell, hogy szolgáljanak – az Egyesült Államokkal való jó viszonyért cserébe elnézett elnyomást és antidemokratikus intézkedéseket még a legcsendesebb, legbékésebb ország lakóinak torkán sem lehet mindig lenyomni.

Dél-Szudán hozzávetőleges térképe:

Dél-Szudán tüntetéseken, felvonulásokon már oly sokszor látott zászlaja:

Dél-Szudán elnöke, a férfi, aki a jövendőbeli ország létrejöttének egyik atyja, Salva Kiir:

Dél-Szudán fővárosa, Juba egy igazán tipikus afrikai város:

Itt található az ország parlamentje is:

A pénznem egy darabig még biztosan a szudáni font marad:

A hadsereg, amely Dél-Szudán megszületéséért oly sokat küzdött egy egykoron lázadónak számító mozgalom zászlaja alatt:

A függetlenségükre annyira vágyó, hozzávetőleg 10 millió dél-szudáni ember:

És végül Dél-Szudán himnusza: