Ebben a lépésben persze mindenképpen közrejátszott az a tény is, hogy az iszlám milícia az elmúlt hetekben sorozatos kudarcokba futott bele a kormányerőkkel folytatott harcokban és így augusztus elejére már csak 6 negyedet tartottak ellenőrzésük alatt a 16-ból, persze köztük olyan stratégiai fontosságú helyeket, mint az időnként zsúfolt piaci napokon is rakétavetővel lőtt Bakara-piac. A humanitárius szervezetek, a kormány, az ENSZ és az Afrikai Unió is üdvözölte a fejleményeket, bár mindenki óva intett egy esetleges győzelem elkiabálásától, hiszen a városban a biztonság nem fog helyreállni pillanatok alatt, amit mi sem bizonyít jobban, mint a tény, hogy hétfőn és kedden is komoly harcok voltak még a főváros utcáin, főként a Kax-Shiqal lakóövezetben. Mindenesetre a kisebb konfliktusoktól eltekintve az AMISOM és a kormány csapatai már majdnem az összes, egykori al-Shabaab pozíciót megközelítették és relatíve ellenőrzik valamint a legfrissebb hírek, térképek átböngészése után látható, hogy a főváros több mint 95%-a már úgy-ahogy a kormány kezén van – nincs még szó teljes előrenyomulásról, pozíciók átvételéről, hiszen csak komoly biztonsági elemzés után lehet nagyobb alakulatokat esetlegesen elaknásított területekre vezényelni.

De a kérdés az itt-ott olvasható magyarázatok és nyilatkozatok ellenére még ott van: vajon mi vitte rá a milíciát a kivonulásra, azok után, hogy dollármilliókat és emberéletek százait áldozták fel a városért vívott harcban? A leginkább valószínűsíthető verzió egyáltalán nem katonai, taktikai vagy esetleg politikai magyarázat, hanem inkább a történelmi éhínség Kelet-Afrikában. Tekintve, hogy az al-Shabaab a “Nyugat” ügynökeinek tekinti a segélyszervezeteket és legtöbbjük tevékenységét betiltotta (az ENSZ-ről nem is beszélve), képzelhetjük milyen helyzet uralkodhat az általuk ellenőrzött Dél-Szomáliában, köztük az éhínség és szárazság által leginkább sújtott Alsó-Shabelle és Bakool tartományokban. A jelentések szerint az elmúlt napokban máris emberek százai indultak meg a hírek hallatán Mogadishu felé, bízva abban, hogy ott segítséget, segélyt élelmet kaphatnak. Ez egyben biztonsági kockázatot is jelent, nem csoda, hogy a hétfői, két frontos, kérészéletű lázadó támadás után az AMISOM szomáliai parancsnoka, Fred Mugisha tábornok 3000 további katona kiküldését kérte a szervezettől – amellyel célja egyrészt Mogadishu biztonságossá tétele, másrészt az esetleg felcsillanó ellentámadási lehetőséget kihasználva további százezrek megmentése az éhezéstől, az éhhaláltól.

Persze erre a követelésre mindenki egyből bólogatott és támogató nyilatkozatokat küldözgetett, viszont majd amikor a tettekre kerül a sor, valószínűleg ismét nem fog semmi történni, hiszen 2007 óta Ugandán és Burundin kívül senki nem hajlandó katonákat küldeni Szomáliába – csak ígéretek vannak. A nem afrikai országok értelemszerűen az ásványkincsek és a lehetséges gazdasági lehetőségek teljes hiánya miatt, az afrikai államok pedig valószínűleg azért, mert nem akarnak belekeveredni egy ilyen hosszú, ilyen véres konfliktusba. Ennek ellenére mégis beszélhetünk reményről: az átmeneti kormányt vezető, egykori lázadó muszlim harcosból lett politikus, Sheikh Sharif Sheikh Ahmed egyrészt regionális körútba kezdett pénzt, adományokat és katonákat gyűjteni (Uganda és Tanzánia voltak a legutóbbi állomások, utóbbi máris több tonna élelmiszert kínált fel), másrészt teljes amnesztiát is felkínált az al-Shabaab harcosainak. Közben rég nem látott dolgok történtek Mogadishuban: a legtöbb bolt újra kinyitott a Bakarán, ahol már rendőrök is feltűntek, öt év után először pedig légi segély érkezett az ENSZ-től.

És ezzel valószínűleg meg is találták a 2006-ban létrejött lázadó milícia gyenge pontját, hiszen amíg káosz és háború volt az ország északi részén, az al-Shabaab ellenőrizte területen stabilitás és biztonság uralkodott – hogy milyen, az más kérdés, de megszűnt a bűnözés és az erőszak, ezért pedig az emberek nem lázadoztak az egyéb körülmények és szabályok elviselhetetlensége miatt. Most azonban eljött a szárazság és az erre adott al-Shabaab válasz miatt az éhínség is, ez pedig már sok volt a lakosságnak, az elmúlt hetekben közel fél millió ember hagyta el a déli tartományokat és menekült északra, Kenya vagy szimplán csak egy menekülttábor felé, ahol élelemhez lehetett jutni. Az al-Shabaab ugyanis csak néhány hétre szüntette be a non-profit segélyszervezetekre kiadott korlátozó tilalom feloldását és az ENSZ-szel való kapcsolatfelvétel helyett imára szólította fel a lakosságot, mert a milícia szerint a szárazság és az éhínség Allah büntetése. A korlátozó tilalom jelen esetben azt jelenti, hogy csak a radikálisok által jóváhagyott szervezetek dolgozhatnak az al-Shabaab területein, ők is csak több ezer dollárnyi regisztrációs költség és minden projekt teljes költsége 20%-ának megfizetése után.

A BBC egyik helyi újságírója szerint egyébként az éhínség nem csak Mogadishu ügyében hozott változást, de magán a radikális lázadó csoporton belül is szakadáshoz vezethet – tekintve hogy egyes magasabb rangú vezetők szembefordultak (elfogadnák a külföldi segélyt) a csoportot az al-Kaidával is összehozó Ahmed Abdi Godanéval, aki a szervezet teljhatalmú irányítója. Nem csoda, hiszen például Muktar Ali Robow (róla már volt szó itt korábban) emberei szó szerint éheznek Dél-Shabelle tartományban, ezért már nem is volt annyira meglepő a hír, hogy egy Mogadishuba vezető útnál néhány hete összecsapás robbant ki két al-Shabaab alakulat között – Robow amúgy is ellenezte már a mogadishui műveletet. Aztán ott van a külföldi harcosok és a szomáliaiak között fennálló régi ellentét is. Akármiért is történt, Mogadishu részleges feladása mindenképpen nagy csapás a kormányellenes erőknek több okból is: hírnevüknek nem igazán tett ez jót, ami az új csatlakozók számában mutatkozhat meg, pénzügyileg is rosszul jártak, hiszen többé nem tudják megadóztatni az általuk egykor ellenőrzött utcákon és a Bakarán működő kereskedőket, harmadrészt pedig mindenképpen felcsillantotta a lehetőséget a kormányzat előtt a győzelemre, ez pedig katonákat eredményezhet eddig vonakodó országoktól.

Előnye is van azonban, visszatérhetnek az általuk jobban ismert harcmodorhoz, ahhoz a gerilla-harc jellegű pokolgépes, rakétavetős módszerhez, amellyel néhány éve az etióp hadsereget is elűzték. Ráadásként eddig sem voltak finanszírozási gondjaik, jelentős külföldi támogatók állnak bizonyíthatóan mögöttük, és az emberi erőforrással sem kell fukarkodniuk, hiszen a vonakodó szomáliaiak helyett bőven vannak jelentkezők szerte a muszlim világban (ahogy az már említésre került, Pakisztán, Afganisztán mellett Szaúd-Arábiából, Iránból de még az Egyesült Államokból is vannak harcosok). Ez az utóbbi mondat egyébként a jövőt is valamennyire előrevetítheti, legalábbis a közeljövőt mindenképpen. A harc egyáltalán nem ért még véget és nem is fog eldőlni napokon belül, hiszen az augusztus 29.-én végetérő Ramadán után biztosan növekedni fog a harcok intenzitása (bár az iszlám vallás a harcolók számára nem teszi kötelezővé a böjt betartását), a szárazság és az éhínség sem fog örökké tartani – ebből következően pedig szépen lassan visszatérhet minden a régi, véres kerékvágásba.

A legfrissebb hírek szerint azonban a kormány kapva kapott az al-Shabaab gyengüléséről szóló információkon és a kormánykatonák már délen is akcióba kezdtek, szerdára virradóra Afmadow településének környékén súlyos harcok alakultak ki az iszlamista lázadók és a hadsereg, határtól egészen idáig nyomuló alakulatai között, amely nagyjából eredmény nélkül zárult. A jövő tehát nagyon képlékeny, ahogy magának az al-Shabaabnak a vezetése is, de egy dolog biztos, ebben ne legyenek kétségeink: ha egy közeli jövőben az AMISOM és a kormány legyőzné a milíciát, helyére lépne egy másik csoport. Egyszerűen a szomáliai társadalom felépítése, a klánok szerepe és az évtizedes háborúk miatt Szomáliában a jelenlegi területi formában demokrácia nem képzelhető el. De még autónom állami szinten sem lenne könnyű békét teremteni, kommentár nélkül elég csak a tegnapi súlyos harcokról beszélni Szomáliföld és Puntföld között.

Hogy foglalkozzunk végre a jelennel, eme hét egyik szomorúan meglepő híre az egykori nigeri elnök (majdan diktátor), a katonai puccsal még 2010. februárjában megbuktatott Mamadou Tandja szabadlábra helyezése, akit május 10.-én, kedden bocsátottak el a főváros, Niamey közelében fekvő Kollo börtönében található, csak neki kialakított lakrészből. A nigeri Fellebviteli Bíróság május harmadikán döntött így, miután egyik ügyvédje, Souley Oumarou szerint a bíróság megállapította, hogy a Tandja ellen felhozott vádpontok egyikében sem bizonyítható a politikus bűnössége: nem bűnös hat milió euró hűtlen kezelésében, az Alkotmánybíróság egy, 2009-es döntésének figyelmen kívül hagyásában illetve szintén nem bizonyítható szerepe a sűrűn emlegetett korrupciós ügyekben sem (egy közel 10 millió dolláros növényvédőszer-ügylettel is kapcsolatba hozták).

Persze ez csak az ügyvédek közleménye, a valóságban azonban a bíróság azért ejtette a vádakat, mert a jelenleg hatályos törvények szerint egy hivatalát már elhagyó államelnököt nem lehet perbe fogni, azaz az értelmezésnek megfelelően akkor kellett volna beadni a keresetet, amikor Tandja még hatalmon volt. Ezzel a törvénnyel egyébként elvileg a politikailag motivált kirakatpereket és meghurcolásokat kívánták elkerülni a törvényalkotók. Mint ismert Mamadou Tandja 2009-ben végigvitt egy alkotmánymódosítást a parlamenten illetve egy népszavazáson, amelynek segítségével az alkotmányban meghatározott kettő mandátum után még mindig hivatalában maradhatott volna.

Harmadik elnökségi periódusa azonban már túl sok volt egy csapat katonának, akik Salou Djibo vezetésével 2010. februárjában katonai puccsot hajtottak végre és előbb házi őrizetbe, késobb – mentelmi jogának felfüggesztése után – börtönbe zárták az első mandátumát 1999-ben szerző ex-elnököt. Afrikában aztán példátlan módon a katonai vezetés tartotta magát ígéreteihez, végrehajtotta az elnök hatalmát korlátozó alkotmánymódosítási és demokratikus hatalomátadási ígéretét is, így 2011. április 7.-én átadta a hatalmat Mahamadou Issoufounak, aki egy hónappal korábban, tisztességes választáson szerezte meg a szavazatok többségét.

Az otthonába hazatérő ex-elnököt egyébként híveinek és támogatóinak jelentos tömege várta háza előtt, akik szerint Tandja pályafutása alatt stabilizálta a nigeri gazdaságot és ráállította a helyes fejlődés útjára. Szabadsága felett azonban még egy sötét árnyék lebeg: elvileg a Legfelsőbb Bíróságnál még meg lehetne támadni a mostani döntést és ismét perbe fogni a politikust, de ez most már kizárólag csak politikai döntés lesz, ráadásul eddig semmi jel nem mutat arra, hogy ez megtörténik. A korábbi szabadon bocsátási kérelmek esetén az ügyészség azonnal fellebbezett és megtámadta a beadványokat, most már azonban egy hete semmi sem történt. Ezzel pedig valószínűleg Mamadou Tandja békében leélheti élete hátralévő részét. Szabadon.

Jóval délebbre egy ennél azért a hétköznapi embereket sokkal jobban érintő hír borzolta a kedélyeket, nagyjából egy hónappal ezelőtt ugyanis létrejött egy ötödik hatalmi erő is Szomália vérrel borított, megtépázott országában, a központi kormányzat, Szomáliföld, Puntföld és az al-Shabaab mellett most már ott a politikai palettán a legdélebbi két tartomány, Gedo és Juba egyesüléséből létrejött Jubaföld vagy Azánia. Persze, jelen esetben egyáltalán nem beszélhetünk egy olyan jellegű elszakadási, vagy függetlenségi kísérletről mint Szomáliföldnél, hiszen Azánia létrehozását főleg a határ másik oldalán fekvő szomszéd, Kenya erőltette, amelynek érdeke volt, hogy legyen egy “ütközőzóna” közte és az al-Shabaab szélsőséges, most már a dohányzást is betiltó radikálisai és az általuk mozgatott fegyveráramlás között.

Az autonóm állam létrehozásáról március végén, április elején egy hetes konferencia zajlott Nairobiban, ahol az évek óta tartó munka végül eredményt ért el, hiszen Etiópia és Dzsibuti heves tiltakozása ellenére (akik további szakadár tartományoktól tartanak) végül létrejött Jubaföld és már az elnökét is megválasztották, az egykori szomáliai védelmi miniszter, Mohamed Abdi Gandhi személyében. Az új elnök már ki is jelölte “országa” legfontosabb célját: harc minden eszközzel az al-Shabaab ellen. Hogy a Kenya által hosszú ideje tervezgetett ötlet milyen hatással lesz a régió politikájára, az nagy kérdés, hiszen az amúgy is törékeny szomáliai központi kormányzat erejének, fennhatóságának gyengítése biztos nem fog jót tenni Nairobi és Mogadishu kapcsolatának, ráadásul mint fentebb már említettük, a mindenféle önszervezodéstől, öntudatra ébredéstől irtózó Etiópia sem néz jó szemmel Kenyára Azánia miatt.

A Kína erős pénzügyi támogatása mellett létrejött állam azonban sokak szerint csak egy álca, amely alatt Kenya végre beavatkozhat a szomáliai polgárháborúba és ezzel most már szerves részévé válhat a szomszédjában zajló háború bármiféle megoldásának. Ami egyébként most már egyre biztosabb, hogy nem egy egységes Szomália lesz. Persze Jubaföld létrehozása önmagában nem oldja még meg a problémákat, hiszen egyrészt az új állam területének jelentős részén – a középsőt leszámítva – az al-Shabaab gyakorolja a hatalmat, másrészt az elmúlt hetek során néhány kilométerre a kenyai határtól súlyos harcok dúltak helyi erők és az iszlám szélsőségesek között, akik most már új pénzügyi forrást találtak a területükön dolgozó kalózok megsarcolásával.

A pompás nairobi ünnepség egyébként majdnem ugyanakkor történt, amikor hosszú harcok után végül a szomáliai kormányerők elfoglalták Dobley határvárosát az al-Shabaabtól, a várost, amely a militánsok határmenti tevékenységének, a csempészetnek is fő bázisa volt. De hogy ez az ügy még politikailag sem elrendezett teljesen, mi sem mutatja jobban, mint hogy néhány napja az új autónomia részét képező Gedo tartomány kormányzója azt nyilatkozta, hogy nem ismeri el Azánia létezését, mert annak vezetése szoros kapcsolatban áll az al-Shabaabbal.

Hogy egyébként mi hír Szomáliában? Csak a “szokásos”: véres harcok északon és délen, és főleg Mogadishuban, ahol az al-Shabaab stratégiát váltva most már robbant és távolról támad, a napokban egy kormányzati konvoj ellen intéztek támadást útmenti, autókba rejtett pokolgépekkel – 1 ember meghalt, heten megsérültek. Mintha az elmúlt két hónapban semmi sem változott volna.

A harcok menete úgy tűnik azonban, hogy megfordulni látszik, már korábban is írtam róla a blogon, hogy az országban állomásozó közel 8000 fős Afrikai Uniós misszió (AMISOM), kiegészülve az átmeneti kormány valamint a katonai sikerekben tevékeny részt vállaló iszlám milícia, az Ahlu Sunna Waljama’a harcosaival, felvette a kesztyűt és támadásba ment át a Mogadishu feletti uralomért az al-Shabaab és többé-kevésbé szövetségese, a Hizbul Islam radikálisaival szemben. A katonai sikerekben persze nagyon-nagy szerepe volt, hogy a Hizbul szinte teljesen egészében kihátrált a mogadishui küldetésből, ahogy tette azt az al-Shabaab helyettes katonai vezetőjének számító Mukhtar Robow embereivel együtt. Mára már ott tart a helyzet, hogy a korábban bukásra ítélt központi kormányzat a főváros területének közel 60%-át uralma alá vonta, legalábbis ahogy azt Abdulkareem Hassan Jama, információs és telekommunikációs miniszter mondta el egy, a napokban tartott sajtótájékoztatón.

Ez azért valószínűleg túlzás, de ami tény, hogy az átmeneti kormány az elmúlt időszakban jelentős sikereket tudhat magáénak, annak ellenére, hogy azért a Jama által kitűzött, egész Szomália “felszabadításáról” szóló cél erőteljes túlzás jelenleg. Még akkor is, ha jövő héten az ENSZ Biztonsági Tanácsa valószínűleg jóvá fogja hagyni az AMISOM misszió létszámának 12 ezer főre való emelését, ami valószínűleg jelenleg még csak a fővárosi, kontrollált területeken való stabilitás megőrzését fogja segíteni. Eközben a legfrisebb hírek között szemezgetve láthatjuk, hogy az al-Shabaab és a Hizbul közötti ellentétek tovább mélyülnek, hiszen még a héten Dél-Szomáliában, Bay tartományában a két szervezet fegyveresei összecsaptak a Bur-hakab nevű körzet birtoklásáért, több száz embert kényszerítve ezzel menekülésre. Máshol persze még mindig vállvetve harcolnak, csütörtökön például a két milícia közös akcióban intézett támadást a közel fél millió menekültnek otthont adó, Mogadhisu közelében található ún. Afgoye-folyosó lakosai ellen.

De bőven van más is sajnos, amiből lehet szemezgetni, ezek közül mindenképpen meg kell említeni, hogy ismét bizonyságot nyert az AMISOM békefenntartói által a helyi lakosság irányába tanúsított felelőtlenség és nemtörödőmség, hiszen most már nem először, az AMISOM rakétákkal lőtte a folyton zsúfolt Bakara-piacot Mogadishu keleti részén. A Shabelle rádió szerint legalább 15 ember meghalt az akcióban, egytől-egyig ártatlan emberek megkérdezett szemtanúk szerint. Ami szomorú igazság, hogy a piac zsúfoltságát oly sokszor használja ki az al-Shabaab, tucatnyi alkalommal lőttek innen vállról indítható rakétavetőkkel kormányzati állásokat, de ez akkor sem jogosítja fel a békefenntartó missziót egy felelőtlen nehéztüzérségi támadásra, amelyet persze Barigye Ba-Hoku, a küldetés szóvivője egy nappal később cáfolt és mindent a radikálisokra hárított.

A legutolsó katonai műveletek egyébként főleg továbbra is Hodan és Hawl-wadag negyedeiben zajlottak/zajlanak, amelyek során az al-Shabaab AMISOM pozíciókat támadott és szóvivőjük közleménye szerint állítólag több állást is elfoglaltak. És ahogy persze mindig, most is a lakosság szenvedése érdekel mindenkit a legkevésbé, a halottak és sérültek mellett ott van a döbbenetes élelmiszer-áremelkedés és szárazság, amellyel az al-Shabaab által uralt déli területeken a segélyszervezetek teljes hiánya miatt még nehezebb boldogulni. Olyannyira, hogy a duplájára növő árak miatt a déli Afmadow városa körül legalább hét kisebb falu teljesen elnéptelenedett, miután a lakosság a jobb életre reményében költözésre adta a fejét, főleg kenyai menekülttáborokat megcélozva.

Ha valaki naprakészen követte a Mogadishu uralmáért és a még a kormány illetve az AU által kontrollált városrészekért folytatott harcot (elég kevés ilyen magyar ember lehet), akkor a tendencia egyértelműen kirajzolódhatott, a radikális harcosok nagyjából úgy szeptember közepéig egyre szorosabbra vonták a gyűrűt a még biztonságos zónák környékén, sőt ekkora már nem is igazán voltak biztonsági zónák, lőtték az elnöki palotát, közel jártak a repülőtér elfoglalásához, sőt elfoglalták a parlament és a reptér közötti stratégiai útvonal egy részét is. Szeptember közepén azonban az AMISOM (az Afrikai Unió szomáliai békefenntartó missziója) támadásba ment át és két hét kemény küzdelem után október elejére ismét kormánykézre került a stratégiailag fontos Taribune-tér, a Taleh Hotel épülete, és még több stratégiai pozíció a hírhedt Bakara-piac környékén, amely még a háború közepén is zsúfolásig telve van civilekkel, tökéletes helyet szolgáltatva az al-Shabaabnak rakétái kilövésére.

Az AMISOM szóvivője, Barigye Ba-Hoku egyébként meg is erősítette, hogy ez a cél: bármilyen áron, de el kell foglalni a Bakara-piacot, amellyel hatalmas lépést tennének védelmük stabilizálása valamint a civil áldozatok számának csökkentése felé – előfordult már, hogy az AMISOM nehéztüzérséggel lőtte a zsúfolt piacot. A szóvivőtől származó közlemény egyébként megerősítette az amúgy még főként csak eldugott oldalakon és fórumokon tárgyalt hírt, hogy a muszlim mílicia helyettes katonai vezetője, Mukhtar Robow kihátrált a mogadishui misszióból és a zömében a Rahawein klánhoz tartozó harcosaival Dél-Szomáliába távozott (pár száz harcosról lehet szó), ahol állítólagosan már az al-Shabaabbal való végleges szakítására készül (ami biztosan nem fog békésen menni) és már híre is ment, hogy formálódik új szervezete, az Al Itihadul Islamia.

Távozásának valódi okairól nehéz biztos információt szerezni, de három, akár együtt is elfogadható elmélet képzelhető el: rendkívül fontos tény, hogy a hozzá hűséges erők viselték a mogadishui harcok igazi súlyát, a közel 300 elesett al-Shabaab harcos jelentős része az ő alakulataiból került ki, ennek ellenére vagy épp emiatt folyamatos volt a feszültség Robow és a mílicia vezetése között (ráadásul Robow a mérsékeltebb vonal felé húzott) és így az al-Shabaab vezetését jelentő, 10 tagú kijelölt Shura Tanács (6 külföldivel soraiban!!!) fel is szólította távozásra Robowot. Döntésére hatással lehetett az al-Shabaabbal “se veled, se nélküled” viszonyt fenntartó, mérsékeltebb vallási szabályokat hangsúlyozó Hizbul Islam mogadishui távozása, mert Hassan Dahir Aweys, a Hizbul vezetője közeli kapcsolatokat ápol Robow-val. A Hizbul és a jelentős erőt képviselő Robow-csoport távozása súlyos csapás az al-Shabaab támadása számára, hiszen egy hirtelen támadt erőforráshiányra kellene gyorsan megoldást találniuk, mielőtt még súlyosabb veszteségekkel szembesülnek a mogadishui utcákon.

Jelenleg a kormány és az AMISOM a szomáliai főváros 7 kerületét uralja, ezekben él a város lakosságának 90%-a, akiknek életét jelentősen befolyásolják a legtöbb médium számára már említésre sem méltó napi harcok. Mindenesetre az Iszlám Bíróságok Szövetségéből (ICU – ők voltak a korábbi polgárháború fő kormányellenes erői) létrejött kormányzat azonnal kapott az alkalmon és folyamatosan próbálja megszólítani az al-Shabaabból kivált harcosokat és vezetőket, eddig sikertelenül. A harcok persze a fentebb vázolt események ellenére is folytatódnak, csak a hétvégén legalább 15 ember veszítette életét, amikor Hodan kerületében (az egyik jelentős ütközőzóna) a mílicisták és az AMISOM erői nehéztüzérséggel lőtték egymást néhány elhagyott épület (pl. egy egykori tejgyár) és a Digfer kórház birtoklásáért folytatott harcuk során.

Mindenesetre így a poszt végén muszáj még egyszer kiemelni, az al-Shabaab soraiban egyre nő a külföldi jelenlét (főleg Ázsiából érkeznek a szent háborúra) és vezetőik között is találhatunk pakisztáni, szudáni, afganisztáni, amerikai állampolgárokat, a mozgalom fő “pénzügyi vezetője” pedig Muhammad Abu Fa’i szaúd-arábiai sejk.

Mint ismeretes, az átmeneti kormány csak néhány tucat utcát és pár kisebb negyedet irányít már a fővárosban, az Afrikai Unió missziójának (AMISOM) feladata pedig a stratégiai pontok és kormányintézmények védelme, ezek közé tartozik kiemelten az elnöki palota és a nemzetközi repülőtér, amely utóbbi az utolsó menedék a szomáliai fővárosban lévő külföldiek és egyáltalán a kormány tagjai számára. Az al-Shabaab viszont a harcok hatodik napján sikerrel vonta blokád alá a repülőteret az elnöki palotával és több fontos intézménnyel összekötő egyetlen útvonalat, amely ráadásul a híres és hatalmas Bakara piacra is vezető utak közül az egyetlen, amely a civil forgalom számára is használható volt. A harcok fordulópontját az jelentette, amikor a Dabka és a Mekka-almukara kereszteződésében (ezért a kereszteződésért már 2009-ben többször folyt véres harc) lévő Ahlu Sunna Waljama’a által felügyelt ellenőrzőpontot és bázist az al-Shabaab elfoglalta és ezáltal felügyelete alá vonta az útszakasz ezen részét.

A harcok brutalitására jól jellemző, hogy legalább egy tucat ember életét vesztette és a lövésektől civilek sokasága is megsérült, miközben az AU békefenntartóinak is súlyos tűzharcba kellett bocsátkozniuk, hogy további pozíciókat ne veszítsenek. Mindkét oldal nehézfegyverekkel lőtt egymásra, nem csoda, hogy rengetegen kezdték meg menekülésüket lakóhelyeikről, főleg Hodan és Hawl-wadag negyedeiben, de érintett a harcokban Bondere, Shibis negyede is. Ez már előre vetítette, hogy az al-Shabaab korábban kijelentett célja, mely szerint elsöprik a hitetlen kormányt és csatlósait, nem egyszerű pusztába kiáltott szó volt, ma pedig végleg meggyőződhettünk a szervezet harcosainak fanatizmusáról: a délutáni órákban vállról indítható rakétával a szomáliai elnöki palotára lőttek és a támadásban négy ugandai AMISOM katona életét veszítette, amelyet a szervezet szóvivője el is ismert, és megerősítette a tényt, hogy további 8 katona sérült meg az akcióban, amelyet a mílicia szóvivője újabb fenséges győzelemnek titulált rövid közleményében.

A támadással kapcsolatban szintén megszólaló kormányszóvivő most már sokadszor a világ segítségét kérte az ördögi al-Kaida – al-Shabaab tengely megfékezésére, de úgy tűnik jelenleg a fenyegetést csak Afrika (főleg az AMISOM katonáit biztosító Uganda és Burundi) veszi komolyan: helyi beszámolók szerint vasárnap jól felszerelt etióp katonai konvoj lépte át a határt Hiiran tartományban (Közép-Szomália) és egész mélyen benyomultak Szomália területére, és a szomáliai kormánykatonák által kísért egységek nagyjából 300 kilométerre meg is közelítették Mogadishu városát. A terület (Hiiran ezen része) jelenleg nem az al-Shabaab irányítása alá tartozik, azt a kormányhoz hű Ahlu Sunna harcosai felügyelik, amelynek képviselői szerint az etióp kormány így kívánja jelezni a radikálisok számára, nem hagyja, hogy vahhabita iszlám állam jöjjön létre szomszédságában. Hol vannak már tehát azok az idők, amikor az AMISOM támadásokat és előrenyomulást helyezett kilátásba, hol van már 2009, amikor az Ahlu Sunna vezetése azt állította hogy hónapok alatt elsöprik az al-Shabaabot..tovább szűkül tehát a mogadishui mozgástér (lassan konkrétan az elnöki palota is el fog esni), és most már nem túlzás kijelenteni, hogy amennyiben valaki nem lép közbe (ők az etiópok lesznek valószínűleg), akkor Szomáliában megszületik egy radikális iszlám állam.

Annak ellenére, hogy utóbbi és Puntföld rendszeres harcokat folytat bizonyos területek birtoklásáért, ez a két terület alapvetően békésnek mondható, szemben a déli (ahol ugyan többnyire szintén béke van, csak éppen brutális vallási elnyomással kiegészítve) és középső országrészekkel (ahol viszont tényleg a káosz az úr). Bár Puntföldön van a szomáliai kalózkodás fő bázisa és sok bűnszervezet is működik itt (szinte kizárólag csempészek), mégis a hozzávetőleges biztonság miatt rengeteg segélyszervezet és újságíró fő bázisát ez a terület képezi. Időnként fel-feltűntek önjelölt hadurak (többnyire bűnözésből megerősödve), akik megpróbáltak hatalmat is szerezni a pénz mellé és harcot kezdtek az aktuális elnök és puntföldi kormány ellen (2009. januárja óta Abdirahman Mohamud Farole az autonóm állam 4. elnöke) általában alacsony intenzitással, amit vagy elfojtottak vagy magától elhalt.

Ilyen hadúrnak tűnt először Mohamed Said Atom is, akinek harcosai az elmúlt hónapokban kezdtek támadásokat végrehajtani a kormány erői ellen, főként a Szomáliföld és Puntföld közötti vitatott területeken (itt amúgy is bőven van önjelölt militáns csoport), valamint az északon fekvő Galgala-hegység környékén. Maga a dolog azonban azonban július végén vált igazán érdekessé, amikor egy rádióüzenetben Said Atom bejelentette, hogy csoportja az al-Shabaab szövetségese és a déli radikálisok által megálmodott szigorú szabályokra épülő iszlám államot szeretné létrehozni Puntföldön is. Ahogy ő mondta: “Az al-Shabaab a mi testvérszervezetünk. Mi velük vagyunk és ők velünk vannak, egy a célunk.” Ahogy a bejelentésből kiderült, már pár éve igyekszik elérni a puntföldi vezetésnél, hogy szigorú iszlám törvénykezést vezessenek be, de mivel szavai nem értek célt, ezért döntött a fegyveres harc mellett.

Amely a bejelentés után rendkívül intenzívvé vált, a puntföldi regulárisok és Atom katonái között súlyos harcok bontakoztak ki az elmúlt két hét során több területen és legalább két tucat ember életét vesztette. Maga Mohamed Said Atom nem ismeretlen a nemzetközi színtéren, az egyik legismertebb kelet-afrikai fegyverkereskedőnek tartják, azon kevesek egyikének, aki a szomáliai fegyverembargót is megszegve csempészett fegyvereket a konfliktus sújtotta területekre, fő vásárlója pedig pont az al-Shabaab volt, és már legalább 2006 óta kisebb milíciát vezet. És hogy a probléma igazán súlyos, mi sem jelzi jobban, minthogy az elmúlt hetek beszámolói szerint több száz fiatal harcost sikerült mozgósítania a “szent harcra”, egyes északi falvakon már ott leng az al-Shabaab hírhedt fekete lobogója is, sőt falusiak már többször láttak több tucatnyi kisteherautóból álló konvojokat fegyverekkel és fegyvereket
lobogtató harcosokkal.

Bár a helyi biztonsági erők szerint a hatóságok készen állnak a lázadás leverésére, nem lesz egyszerű dolguk: a kiképzőtáborok a hegyekben vannak, nehezen megközelíthető és könnyen álcázható helyeken, ráadásul az al-Shabaab kapcsolat napvilágra kerülése csak jót tett a létszám növekedésének. Ami jelenleg még nem tisztázott, hogy vajon Atom szervezete kap-e bármiféle támogatást az al-Shabaabtól (akár emberek biztosítása, akár más formában), de a lázadó vezér akciója pont kapóra jön a radikális milíciának, hiszen a mogadishui átmeneti kormányt eddig elég masszívan támogató Puntföld segítsége jelentősen lecsökkenhet, ha belső ellenséggel kell szembeszállnia.

Egészen friss hír szerint a hétvégén a puntföldi csapatok átfogó műveleteket kezdtek Atom alakulatai ellen a Szomálifölddel határos Sanaag régióban és a több órán át tartó harcokban – állítólagosan – több bázist elfoglaltak és menekülésre késztették a milícia harcosait. A helyzet tehát nagyon instabil Szomália ezen részén is, így ha a nemzetközi közösség valamit tenni akar, akkor egyre sürgetőbb, hogy megtegyék ezt a lépést.

A szélsőséges iszlám mozgalom a támadással nyilvánvaló üzenetet küldött a világnak és az Afrikai Uniónak: aki bármit tesz azért, hogy segítse a néhány mogadishui utcát irányító szomáliai átmeneti kormányt, az ilyen akciókkal fog szembesülni – Uganda és Burundi pedig az a két ország, amely több ezer katonájával igyekszik fenntartani legalább ezen területek felett a kormány irányítását (konkrétan a repülőteret, az elnöki palotát, a kikötőt és néhány egyéb kulcsfontosságú kormányzati épületet védenek). Bár az Afrikai Unió több tagállama ígért már katonákat egy 20 ezer fős alakulat létrehozásához, igazából senki nem tett még semmit (az Afrikán kívüli világ közönyéről ne is beszéljünk), de a támadások után Uganda kijelentette, hogy bővíteni fogja katonai hozzájárulását a jelenlegi szomáliai AU misszióhoz.

A kérdés, hogy ehhez mit fog szólni az ugandai lakosság és ellenzék, ugyanis eddig úgy tűnik, ez szinte csak az elnök, Yoweri Museveni magánügye. Az ellenzék szerint az egész ígérgetés és aktív szerepvállalás azt a célt szolgálja, hogy a nemzetközi közösség ezért cserébe szemet hunyjon az elnök diktatórikus intézkedései felett, a lakosság pedig egyszerűen nem is érti, mit csinálnak fiai az őket közvetlenül eddig nem is érintő konfliktus kellős közepén. A jelenlegi helyzetben feltehető legtriviálisabb kérdés egyértelműen az, hogy a világ miért nem tesz semmit, hogy stabilizálja az egész Kelet-Afrikát és az Indiai-óceánt destabilizáló országot, Szomáliát?

Az al-Shabaab (amely mára már szinte teljesen bekebelezte a másik nagy milíciát a Hizbul Islamot) a legdurvább becslések szerint sem rendelkezhet több mint 20 ezer mozgósítható harcossal, akik javarészt nem képzett katonák és nem is állomásoznak közel egymáshoz, felszereltségük pedig a rendkívül hatásos propagandavideók ellenére is hagy kivetni valót maga után. A következőkben ezért 7 lehetséges okot sorolok fel, amelyek magyarázatot adhatnak a világ tétlenségére és közönyére.

1. Az Egyesült Államok jelenleg is több háborút visel szélsőségesek ellen Irakban, Afganisztánban, sőt újabban már Pakisztán egyes vidékein is, és nem várható, hogy a jövőben képesek lesznek irányító szerepüket a helyieknek vagy szövetségeseknek átadni. A harcokat már eddig sem túlzottan támogatta a lakosság, ráadásul az ország gazdasága most tér magához történelmi gazdasági válsága után és tucatnyi, az átlagos ember számára sokkal fontosabb kérdéssel kell foglalkoznia – pl. az egészségügyi reform, a munkanélküliség. Az Államok nélkül pedig kevés a vállalkozó..

2. Lehetne még vállalkozó Nagy-Britannia és az Európai Unió, de mindenki saját bőrén érezheti, hogy Európa számára egy ilyen távoli konfliktus jelenleg az utolsó dolog, amivel foglalkozni szeretne – az euró az összeomlás határára sodródott, a gazdaság motorja pedig nagyon nehezen akar beindulni.

3. Akik eddig is a leginkább szívükön viselték az ügyet: a régió afrikai államaiban ugyan a szándék meglenne, de nekik nincsenek meg sem az erőforrásaik, sem a tapasztalatuk, hogy egymagukban megoldjanak egy ilyen helyzetet (lásd Etiópia próbálkozása), ráadásul nincsen meg az a kapcsolati rendszerük sem, amely lehetővé tenné, hogy több ország is felsorakozzon mögöttük – lásd az AU misszió folyamatos szenvedése, erőforráshiánya stb. Bennük tehát ott a szándék, nekik vezetőre lenne szükségük, aki felvállalja a küldetést.

 4. Ez lenne elvileg végső esetben az ENSZ, amelyről már egy ideje tudjuk, hogy semmiféle komoly lépést képtelen megtenni a Biztonsági Tanácsban uralkodó megosztottság miatt, amelynek jelen esetben is van olyan szereplője, aki biztosan nemmel voksolna egy szomáliai ENSZ-békefenntartó misszióra. Mindez annak ellenére, hogy a szomáliai átmeneti szövetségi kormány létrehozása felett a világszervezet bábáskodott.

5. Az olaj és az értékes kiaknázandó nyersanyagok hiánya lenne az ok a közöny mögött? Eddig még nem sikerült bizonyítani, de tény, míg korábban azt hitték Szomália partjainál hatalmas mennyiségű olaj rejtőzik, addig a legfrissebb információk szerint mindössze Puntföld partjainál vannak nagyobb olajtartalékok, a Szomália egységéért küzdő autónom tartományban pedig hozzávetőleges béke honol – bár itt találhatóak a kalózok bázisai is. Amely probléma ugyan szorosan összefügg a szélsőséges milícia harcával, de attól mindenképpen elkülönülten kezelendő.

6. Az előző pontok szinte mindegyikével összefüggő és valószínűleg a legnagyobb visszatartó erőt a költségek jelentik: az AMISOM jelenlegi költségvetése bőven több mint fél milliárd dollár, és ezért konkrétan Mogadishut képesek tartani. Gondoljunk bele, mekkora terhet jelentene egy, az egész országot stabilizáló misszió létrehozása és fenntartása – és a teljesen elradikalizálódott szomáliai társadalomban a demokrácia helyreállítását években kellene mérni, nem hónapokban. Irakban 20 ezer embernek nem megy a teljes stabilitás helyreállítása…hány éve is már?

7. Korábban elhangzó nyilatkozatok alapján arra lehet következtetni, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei Afganisztánt és Pakisztánt tartják az iszlám szélsőségesek főhadiszállásának, így egy ottani győzelem után a szomáliai kérdés is megoldható lenne jóval kevesebb véráldozattal. A közel 2000 külföldi muszlim harcost tekintve Szomáliában, ebben lehet is valami, a kérdés az, erre mikor fog sor kerülni.

Ma az is kiderült, hogy a brutális akció hátterében a szomáliai radikális al-Shabaab muszlim milícia áll, amely már több ízben fenyegette meg Ugandát és Burundit (ez a két ország adja a szinte alig létező szomáliai kormány védelmét szolgáló afrikai uniós békefenntartó kontingens katonáit), hogy szerepükért a szomáliai politikában súlyos csapást fognak elszenvedni, mint az iszlám ellenségei. Az áldozatok magas száma abból következik, hogy mindkét hely zsúfolásig telve volt a labdarúgó-világbajnokság döntőjét néző emberekkel, közéjük vegyülve robbantották fel magukat a – valószínűleg – öngyilkos merénylők. A meccs utolsó perceire időzített akció darabokra zúzta mindkét helyet és közel 100 ember még meg is sérült a támadásban, amely intő jel lehet mindenkinek, aki szerint a szomáliai helyzet csak egy ország belügye, és amely problémát az Afrikai Unión belül is csak egy-két ország kezel megfelelő komolysággal – a nemzetközi közösségről ne is beszéljünk.

Mai nap délelőttjén Ali Mohamud Rage, az al-Shabaab egyik szóvivője bejelentette, hogy csoportjának “szent harcosai” álltak a hihetlen Uganda elleni agresszió mögött és azt is közölte, hogy ez üzenet az ugandai és burundi kormányoknak, hogy ha nem vonják vissza csapataikat Szomáliából, újabb akciók következnek hamarosan.  Mindenesetre a különböző al-Shabaab források mindegyike repesett az örömtől, ahogy Yusuf Sheik Issa, magasrangú vezér fogalmazott: “Ez a legjobb hír, amit valaha hallottam.” A BBC riportere mindenesetre már azt az összeesküvés-elméletet is belelátta a történetbe, mely szerint azért egy etióp étterem volt az egyik célpont (a másik a Kyadondo-klub), mert Addisz-Abeba támogatja az instabil és átmeneti szomáliai kormányt, amelynek pedig támogatás nélkül meg lennének számolva a napjai, vagyis inkább órái.

Helyszíni beszámolók szerint egyébként az áldozatok és sérültek között rengeteg a külföldi, többek között ír, indiai, kongói és amerikai halottakról is van hír. Az ugandai kormány azonnal fokozta biztonsági intézkedéseit Kampalában és a határakon egyaránt, bár ezzel az akcióval az al-Shabaab megmutatta, hogy a régióban nincs elérhetetlen cél a számára. Yoweri Museweni ugandai elnök első interjújában mindenesetre nem habozott közölni, a támadás ellenére Uganda elkötelezett a szomáliai küldetése mellett, ahogy egyébként Barack Obama amerikai elnök is gyáva és megbocsáthatatlan cselekedetnek nevezte az akciót.

Akárhogy is, ez az akció nem volt váratlan, maximum a nemzetközi média számára: az al-Shabaab már hónapok óta fenyegeti Kenyát, Burundit és Ugandát is, elvakult harcosaiból pedig mindig van utánpótlás, egy olyan országban, ahol nincs lehetőség egy normális életvitelre fiatalként, ezért mindenképpen csábító a milícia által kínált zsold és ellátás. Az FBI és az Interpol máris bejelentette, hogy emberek küld a nyomozás segítésére Ugandába, köszönhetően valószínűleg csak az európai és amerikai érintetteknek. Lehet, hogy az al-Shabaab azonban ellenkező hatást fog elérni a támadással, mint szerette volna, Museveni szavaiba (”…meg fogjuk keresni és elkapjuk őket..”) könnyen belemagyarázható lehet egy esetleg katonai válaszlépés is. Az al-Shabaab által felügyelt szomáliai területeken amúgy (néhány kivételtől eltekintve) szigorúan tilos a foci, annak űzése és nézése egyaránt – pár hónapja két férfit végeztek ki, mert titokban megnéztek egy válogatott meccset egy elrejtett televízión.