A másik pénteki esti zenei darab a Café Negro névre hallgató angolai rockbanda egyik száma. Ez nem a hagyományos értelemben vett rock, ahogy érezhető is, a klasszikus rockra jellemző vonásokat valamiféle különleges, afrikai hangulat lengi át. Ez a stílusú zene az angolai polgárháború alatt emelkedett ki, mint új műfaj, amelynek születésében kongói, zöld-foki zenék és hip-hop is közreműködött.

Ez pedig egyik legismertebb felvételük, a Kilapanga do órfão.

Az ezt követő évtizedek aztán hoztak véres és nyugodt éveket is, voltak MFDC-n belüli harcok, súlyos összecsapások a kormányerőkkel, a csoport többször is frakciókra bomlott, volt jópár tűzszünet és újságfőcím, de a mai napig folytatódik a megkezdett gerillaharc a függetlenségért, de legalább autonómiáért, amit persze Abdoulaye Wade szenegáli elnök és kormánya teljességgel kizártnak tart. 2011-re a bignonai összecsapással fordult az ország, amikor a gambiai határ közelében fekvő kisváros elfoglalásáért folytak véres összecsapások a felek között. Aztán végig az év során voltak kisebb-nagyobb összecsapások és konfliktusok, amelyek kimenetelét mindkét oldal cáfolta, aztán voltak közbelépő közvetítők, voltak a kérdésről tárgyalások Gambiával (amely állítólagosan támogatja a lázadókat), de a lényeg nem változott: ha nem is szomáliai mértékben, de a régió továbbra is instabil, amelyet mi sem jelez jobban, mint hogy például a brit külügyminisztérium honlapja nem ajánlja a Casamance-ba történő utazást (ahogy nem ajánlja ezt az utat tucatnyi más ország sem). Aminek kapcsán ismét szóba került a térség ügye, az az év vége felé ismét fellángolni készülő konfliktus, az elmúlt két hétben ugyanis két különböző támadás is történt, legutóbb kedden (dec. 20.), amikor reggel több tucat MFDC harcos támadta meg aknavetőkkel és gépfegyverekkel a szenegáli hadsereg diégounei (a falu nagyjából 50 kilométerre van a regionális fővárstól, Ziguinchortól) laktanyáját, amely támadást a regulárisok kisebb áldozatok (2 halálos áldozat és egy sebesült) árán visszavertek – a tényleges áldozatok száma ennél azért több, mert a lázadók letérítettek az útról egy, a laktanyához erősítéssel igyekvő teherautót, amely így becsapódott egy iskolába, két gyermek halálát okozva a balesetben életét veszítő 7 további katona mellett. A fél óráig tartó intenzív tűzharc eredményeként állítólagosan 5 lázadót is megöltek a fegyveres erők.

Még a múlt héten (dec. 13.) szintén volt egy hasonló akció, akkor egy kabeumbi (a kis falu nem messze fekszik Sedhiou városától) katonai bázist támadtak meg állítólagosan MFDC-hez köthető fegyveresek (azért az állítólagosság, mert a lázadók oldalára senki nem erősítette meg az akciót, sőt..), amely összecsapásban több civil és katona is életét veszítette (pontos információt egyszerűen képtelenség megtudni a mindent elkendőzni próbáló hadseregtől), öt további katona pedig nyomtalanul eltűnt. Az ő keresésükre indított akció során további három katona meghalt, kettőt egy pokolgép, egyet pedig egy akna ölt meg a régió más részein. Hasonló jellegű és erejű összecsapásra legutóbb november 21.-én volt példa, amikor legalább 10 civil veszítette életét egy, Ziguinchor közelében történt konfliktusban. Szakértők szerint egyébként a mostanában megszaporodó támadások azt is jelzik, hogy a 2012-ben sorra kerülő választások során az MFDC szeretné a középpontba állítani a Casamance-kérdést, amely így majd adukártya lehet bizonyos politikai erők kezében. Ezzel pedig sajnos nem is látszik semmiféle kiút a jelenlegi helyzetből, egyrészt tucatnyi tárgyalás és békepaktum elbukott már, másrészt maga az MFDC is több frakcióból áll, amelyek között nincs megegyezés, bónuszként pedig a békére hajló legendás MFDC vezető, Augustin Diamacoune Senghor 2007-es halála óta nincs vezető, akivel lehetne tárgyalni.

Persze itt is van jópár összeesküvés-elmélet, az egyik legnépszerűbb szerint a gambiai elnök, Yahya Jammeh áll az akciók mögött, ő pénzeli és támogatja a harcosokat (a történet szerint ők mindannyian a hírhedt gambia vezető szülőfalujából származnak), akik egyébként meglepően felszereltek, többször tűntek már M16-osokkal és aknavetőkkel is az elmúlt hónapokban. Valószínűbb azonban, hogy a konfliktus megoldása gazdasági jellegű, nem kell hozzá elvakultnak lenni, hogy lássuk, Casamance jóval fejletlenebb, mint Szenegál északi része, nincsen igazi ipar, hiányzik az infrastruktúra, nincs megfelelő légi összeköttetés északkal és így tovább. Ez majd biztos a választási kampányokban is fel fog tűnni, amely választásra az MFDC mérsékeltebbjei is készülnek, nemrég Jean-Marie François Biagui, a csoport egyik frakciójának főtitkára felszólította a többi frakciót az egyesülésre és egy közös parlamenti párt megalapítására, amely a Szenegáli Köztársaság és népének érdeke. Szerinte ugyanis a fegyveres harc helyett a politika lehet az út egy Casamance szövetségi állam létrehozására és az itt élők érdekeinek megfelelő képviseletére – nem ez volt az első ilyen beszéd, kb. 30 éve ezt hallgatjuk.

Az építőanyagként feltüntetett szállítmány a dél-iráni Bandar Abbas kikötőjéből indult, de valójában rakétákról, gránátokról és kézifegyverekről volt szól, így Nigéria jelentette is az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsnak, hiszen a Teherán elleni szankciók megsértéséről volt szó. Gambia mindenesetre határozottan cáfolta a vádakat minden fronton és decemberben nyíltan megvádolta a szenegáli elnököt, Abdoualaye Wadét, hogy ő áll azon információk mögött, melyek a kis folyómenti államhoz kötik a fegyverszállítmányt. Az állami televízióban is felolvasott közlemény szerint, ha a fegyvereket tényleg Gambiának szánták volna, akkor el is jutottak volna oda és az ország már tárgyalna Nigériával az ügy mielőbbi rendezése érdekében. Annyi bizonyos, hogy Szenegál tényleg felszólalt szomszédja ellen, szintén decemberben a szenegáli külügyminisztérium aggodalmának adott hangot, hogy a fegyvereket a Gambiában is bázisokkal rendelkező, az elszakadásért küzdő szenegáli Casamance régió fegyveres lázadói, a Casamance-i Demokratikus Erők Mozgalma (MFDC) kapta volna.

A vádaskodás mindenesetre gyorsan átcsapott diplomáciai feszültségbe és parttalan “veszekedésbe”, Gambia megvádolta Dakart a Jammeh elnök kormányának megdöntéséért harcoló ellenzékiek bújtatásával, Szenegál pedig a magyarázatok elmaradása miatt visszahívta teheráni nagykövetét is. Így fordultunk az új évbe, amely váratlan fordulatot hozott, hiszen a fentebb már említett látogatáson, Tangara és szenegáli kollégája, Madicke Niang a két ország harmonikus kapcsolatáról beszélt, amelyben a fegyver-ügy csak egy elintézendő kérdés, nem pedig a viszony megrontója. Niang szerint ugyanis nem Gambiának kell magyarázkodnia, hanem Teheránnak kell tiszta és egyenes választ adnia, hova is akarta eljuttatni a 13 konténernyi fegyvert, amely miatt egyébként Gambia is megszakította diplomáciai kapcsolatait az ázsiai országgal, a korábban fennálló hagyományosan baráti kapcsolat ellenére.

A közös sajtótájékoztatón Tangara (aki találkozott Souleymane Ndiaye Ndéné miniszterelnökkel és Abdoulaye Wade elnökkel is, akiknek Yahya Jammeh személyes üzenetét is átadta) ismételten hangsúlyozta, országának semmi köze az ügyhöz, annak ellenére, hogy a konténereket szállító hajó tulajdonosa is megerősítette, hogy a kis nyugat-afrikai állam volt a célállomás. Hangsúlyozandó egyébként a jó kapcsolatokat, az újságíróknak több, hamarosan megvalósításra kerülő vagy már folyamatban lévő gazdasági projektről is beszéltek a miniszterek, és megegyeztek abban is, hogy január 16.-án kétnapos viszontlátogatásra Gambiába utazik a szenegáli külügyminiszter. A kérdés most már csak az, vajon tényleg kinek szánták azokat a fegyvereket? Politikai helyzetüket és konfliktusaikat figyelembe véve a térségben fekvő összes ország lehet célállomás, Teherán pedig nagy bölcsen hallgat. Szomorú.

Végül az elnök maga lépett közbe és hozta meg a végső döntést, teljes nemzetközi felügyelet és támogatás mellett fog az évtized végére elkészülni a másfél milliárd dolláros komplexum, amelyet a tervek szerint még pár fog majd követni a távoli jövőben. A pályázatot az építésre még idén kiírják, bár az még nem tiszta teljesen, hogy az állam mennyiben fog résztvenni a források biztosításában. Az országnak óriási szüksége van az energiára, hiszen csak ezen a nyáron tucatnyi várost bénított meg napokra áramszünet, ráadásul az energiaigény évente legalább hat százalékkal növekszik, továbbá a költségvetés számára fontos bevételt jelent az energiaexport a szomszédos országokba.

Jelenleg Egyiptom főleg gázból, olajból és vízből termeli meg energiaszükségletét (és többletét), de előbbi kettő felejthetővé válik az elkövetkező években, így érthető Mubarak miért csapott már az asztalra közel két évnyi huzavona után. Jelenleg Afrikában egyetlen ország rendelkezik atomerűvel, nukleáris reaktorral (nem kutatási célú), a Dél-afrikai Köztársaság, ahol az állami energiavállalat két reaktort működtet a Fokvároshoz közeli Koeberg Atomerűben, de azon országok listája, amelyek komolyan fontolgatják az atomenergia polgári célú hasznosítását egyre hosszabb: ha csak az igazán komoly terveket nézzük, akkor is mindenképpen meg kell említeni Namíbiát, Nigériát, Marokkót, Algériát, de Szenegál, Szudán és Líbia is kilátásba helyezett ilyen projekteket.

Szenegál például az év elején egy konferencián jelentette be, hogy már keresik a megfelelő területet a francia segítséggel megépülő első atomerőművük számára, amely 2020-ban kezdené meg termelni az energiát a nyugat-afrikai országban, de hasonló bejelentést tett a Szudáni Atomenergia Ügynökség vezetője is, aki szerint már tervezési fázisban van a 2020-ban üzembe álló első szudáni atomerőmű építése. Miközben tehát a világ más részein az atomenergia előnyeiről és hátrányairól folyik komoly vita, addig Afrikában most jött el a nukleáris forradalom ideje, a fentebb említett államok mindegyikében ettől az “energiahordozótól” várják a jövőbeni energiaszükségleti problémák megoldását.

Nem csoda, hiszen az energiafogyasztás döbbenetes mértékben növekszik a fekete kontinensen (miközben persze még így is elenyésző a világ többi részéhez képest), ráadásul az infrastruktúra hiányosságai miatt súlyos áramszünetek és ellátási problémák bénítják még a nagyobb városokat is. Energiakrízist vizionálni Afrikában nem is olyan elvetemült gondolat, hiszen az elektromos áram előállítása rendkívül alacsony mértékű, ráadásul néhány helyen koncentrálódik az energiahordozók többsége: az olaj és gáz, főleg a Guineai-öböl környékén és Észak-Afrikában, a szén főleg Dél-Afrikában, a középső régiók számára főleg a víz a fő energiaforrás (gondoljunk csak a Kongó folyóra), de a Dél-afrikai Köztársaság néhány északi állammal (itt Marokkóra, Algériára vagy mondjuk Egyiptomra asszociáljunk) együtt állítja elő az összes energia 80%-át!

És mégis ezek az államok tervezik atomerőművek nyitását és építését, míg egyes afrikai régiók energiaszempontból konkrétan fehér foltnak számítanak, pedig a folyton létező súlyos problémákra (éhezés, vízhiány, elsivatagosodás stb.) lehet, hogy a megfelelő válasz az energia lenne? Az uránnal nem lenne gond (a világ tartalékainak ötöde itt van), ahogy az építéssel és szakértelemmel sem (tolonganak a jelentkezők, Nigéria például folyamatos tárgyalásban van Kínával a kérdésről) de aggasztóbb a sok helyen fennálló bizonytalan politikai helyzet, a nagy forrásigény, a konfliktusok és egyáltalán, az instabilitás és a biztonság hiánya maga (hangsúlyozom, a posztban a kutatási célú reaktorokat még figyelembe se vettem). A nemzetközi hatalmak persze már meglátták az afrikai nukleáris vágyakban a lehetőséget (és persze szemet vetettek az uránra is), Oroszország, Kína (Niger az egyik fő célpont, nem hiába, a sok urán mégis csábító), India (Zambia a fő cél), Franciaország és az USA is házal a technológiájával, szakértelmével és támogatásával, de például Algériában Irán is feltűnt, mint az ország atomprogramjának fővédnöke.

A sok kétség ellenére a nukleáris “kincs” békés célú hasznosítása a kontinens rengeteg problémájára megoldást jelentene, a kérdés csak az, elég érett már erre Afrika?

Ennek megfelelően ez a hétvége az ünneplésről és az örömről szól a nyugat-afrikai országban, amelyet azonban több, elég nagy ellentéteket kiváltó esemény is beárnyékol. Ezek közül értelemszerűen kimagaslik a tegnapi szoboravató, amelyen Abdoulaye Wade államelnök végre leleplezhette életének fő művét, az “Afrikai Újjászületés Emlékművét” (a szoborcsoport építése körüli visszásságokról már írtam itt). Az átadáson 19 afrikai államfő is megjelent – többek között ott volt Robert Mugabe, zimbabwei elnök, aki talán most kedvet kap egy hasonló emlékmű építéséhez, a gambiai, libériai vagy a malawi elnök is -, amit az elnöki szóvivő, Mamadou Bamba Ndiaye Szenegál és a szobor afrikai támogatásaként értékelt.

Emellett az emlékművet építő Észak-Korea is jelentős küldöttséggel képviseltette magát, ahogy megjelent a híres tiszteletes, Jesse Jackson és a popsztár, Akon is. Lehet, hogy az afrikai vezetés felsorakozott Wade elnök sok millió dolláros vágyálma mögött, a nép soraiban azonban jelentős az ellenállás és a harag – nem csoda, hogy egész szombaton állig felfegyverzett rendőrök járőröztek Dakarban, megakadályozva a súlyossá fajuló zavargásokat. Ennek ellenére sok ezer tüntető vonult az utcákra hatalmas transzparensekkel, hogy tiltakozzon a “Wade-klán bűnözői kormányzata” ellen, köztük az ellenzék prominens képviselőivel és magasrangú iszlám vallási vezetőkkel. Az idei évben ez már a sokadik ilyen megmozdulás volt, nem csoda, hogy pár napja minden megmozdulást betiltottak Dakarban, amely rendelkezést csak most pénteken vontak vissza – a tüntetők szerint ez a meghátrálás és a félelem igazi jele volt.

Persze, a szobornak támogatói is akadnak az országban, így míg a szobor lábánál nagy ünneplés folyt, addig pár kilométerrel távolabb ezrek masíroztak a tiltakozásuk jeleként. A függetlenségi hétvége alkalmából elmondott első televíziós beszédében Abdoulaye Wade azt is bejelentette, hogy Szenegál a vasárnapi nappal visszaveszi az összes katonai bázist Franciaországtól, amelyről a két ország még februárban állapodott meg. Az 1960-as függetlenné válás óta az állam területén folyamatosan több ezer francia katona állomásozott, amelynek befejeződése az “utolsó gyarmati láncok leszakítása” lesz. A tegnap megkezdődött ünnepek húsvétvasárnap is folytatódnak nagy katonai parádéval és megemlékezések sorozatával, újabb magasrangú küldöttségek érkezése várható, az 50. évfordulót ünneplő Szenegál előtt tiszteletét teszi többek között maga Kim Jong Il észak-koreai vezető is.

Ami eddig biztosnak látszik, hogy ez az új emlékmű eddig csak megosztottságot és nem egységet hozott az országnak, tovább csökkentette az amúgy is népszerűtlen Wade népszerűségét, ezáltal jól megnehezítve a 2012-ben akkor már 85 évesen is újabb mandátumra törő elnök lehetőségeit. Ennek ellenére méltóképpen zárjuk a posztot: Gratulálunk, Szenegál!

Nagyjából ez az, ami biztos, a történet többi részét csak kósza hírekből és a szenegáli ügyészség vádiratából ismerhetjük, eszerint a három férfi 2006. április 18.-án egy terepjárót bérelt Dakarban sofőrrel (egy állítólagos szafari miatt), majd észak felé indultak pénz, élelem és ekkor még konkrét terv nélkül. A vád szerint, amikor a Dakartól 92 kilométerre fekvő Tivaouane (ez már majdnem a partoknál van) településéhez értek, a magyarok megkötözték sofőrjük, Aly Diop Niang kezeit és lábait, száját betömték majd a nyakára is fojtókötést helyezve kitették az útmenti bozótosba. Három nappal később vették őket őrizetbe több száz kilométerrel délebbre, mindössze öt kilométerrel a guineai határtól, műholdas tájékozódóval és túlélési kézikönyvekkel felszerelkezve.

Mindenesetre a szenegáli ügyészség állításaival szemben a három férfi szava áll mindösszesen, akik azt állítják, hogy amikor kitették a kocsiból a sofőrt, az még életben volt és a sierra leonei munkavállalást, szenegáli utazást nem tiltja semmi. Bár korábbi kihallgatásukon ellentmondásos történetekbe keveredtek, először azt állították, hogy egy brit katonai művelet résztvevőiként járnak az országban, később változtatták ezt egyszerű sierra leonei munkavállalási vallomásra. Ügyük most ért el a végső kifejlet közelébe, szombaton álltak ismét bíróság elé gyilkosság, rablás és bűnszervezetben való összeesküvés vádjában, és végül az ügyész által kért életfogytig tartó szabadságvesztést a bíróság elfogadta, 15 napos fellebbezési határidőt hagyva a védelemnek utolsó kiskapuként.

Tehát a  mainstream médiában megjelenő “kijelentő mód” helyett ez még egyáltalán nem végleges ítélet. Az életfogytig tartó börtönbüntetés (munkával kiegészítve) a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül a legsúlyosabb büntetés Szenegálban, ahol a gyarmati időkben épült, lepusztult börtönökben napjainkban közel háromszoros a túltelítettség és nem igazán kellemesek a körülmények sem (pl. tisztálkodási lehetőségek, ágyak hiánya).

Fő forrás: AFP, Africasia, European Pressphoto Agency (fotó)

Elefántcsontpart emellett két másik természeti parkkal van fent a listán, a hihetetlenül dús élővilág mellett bizonyíthatóan az ebolát is területén éltető Tai Nemzeti Parkkal és a Comoé folyó körüli gazdag faunával csábító Comoé Nemzeti Parkkal.

Ha már Nyugat-Afrikában járunk, akkor érdemes megemlíteni a relatíve apró Szenegált, amely 5 különböző látványossággal került be az UNESCO nyilvántartásába, Saint-Louis és Gorée szigete mellett a gyönyörű és megőrzésre igazán érdemes Djoudj Madárrezervátum is ezek közé tartozik. A Djoudj a Szenegál folyó mellett fekszik, és közel 400 különböző madárfajnak ad otthont, ezáltal Nyugat-Afrika egyik legváltozatosabb madárpopulációját tudhatja magáénak.

Ghánában járóknak mindenképpen kötelező látnivaló a 17. és a 19. század között ebben a régióban létező Ashanti Birodalom legjobb állapotban lévő romjai, Kumasi városától északkeletre. A főleg fából és földből készült 13 épületegyüttes egy rendkívül prosperáló és egészen a brit gyarmatosítók megjelenéséig uralkodó birodalom életébe enged bepillantást.

Még mindig Nyugat-Afrikában maradva, említést kell tennünk a Gambia folyón található aprócska szigetről, a James-szigetről és az ezen álló – vagyis már csak romokban létező – James erődről, amely igazi történelmi emlékhelye a francia és brit gyarmatosítók közötti harcoknak valamint az afrikai rabszolgakereskedelemnek.

Magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a fantasztikus természeti adottságairól ismert Gabon mindössze egyetlen “örökséggel” rendelkezik, a Lopé-Okanda Nemzeti Park személyében. Az 1946-ban létrehozott park közel 5000 négyzetkilométere turisták által is látogatható több “bázis” segítségével, maga a rezervátum zömében esőerdőket illetve egy aprócska szavannát tartalmaz.

Kenya említése esetén az emberek többségében az ideális szafari képe ötlik fel, és bár a az UNESCO listáján három nemzeti parkkal is szerepel, negyedik öröksége a Lamu szigetén található, Lamu település óvárosa, amely mecseteivel, erődjével magán hordozza egy hányattatott sorsú Afrika több jegyét is: a portugál gyarmatosítók uralmát, a rabszolgakereskedelmet, és a folyton változó “uralkodókat”, hiszen a sziget volt Omán fennhatósága alatt is, és erős török hatások is érték.

Uganda három gyönyörű látnivalóval képviselteti magát a listán, két hatalmas nemzeti park mellett a legendás Buganda Királyság egykori uralkodóinak kriptáival, amelyek Kasubiban, Kampala közelében találhatóak. A tipikus ugandai vidéki látképet is jelentő területen, tradícionális építési módszerekkel készült építményekben jelenleg 4 egykori uralkodó kriptája tekinthető meg.

Kicsit északabbra haladva, meglepően láthatjuk, hogy a hatalmas Szudán mindössze egyetlen örökséggel került fel a listára, a Szudán északi részén található Dzsebel Barkal “tanúhegy” és környéke igazi szent hely a helyiek, és igazi álom a régészek számára, köszönhetően a hegy körül az évszázadok során épített csodás palotáknak és templomoknak – vagyis ezek romjainak. Több tucat legendás uralkodó temetkezési helye is található a tanúhegy környékén.

Lassan a végére érünk, már csak két ország maradt hátra, az egyik a kulturális sokszínűségéről is ismert Nigéria, ahol mindenképpen említésre méltó Osun-Osogbo szent erdeje, amely az Osun államban található Oshun folyó partjain terül el. Az Osun istennőnek állított szentélyekkel, szobrokkal ”telezsúfolt” erdőség a yoruba etnikum kulturális értékeit jelképezi, ezért mindannyiunk számára fontos megőrzése.

Csak a véletlen hozta, hogy Mauritánia maradt a legvégére, amely két örökséggel van fent a listán, egy nemzeti parkkal és egy egykori karavánút mentén található egykori települések romjaival. A Banc d’Arguin hasonlóan a szenegáli madárrezervátumhoz, hihetetlen vándormadár-populációja miatt került fel főleg a listára.

Ha tippelni kellene, akkor valószínűleg elsőként mindenki a Dél-afrikai Köztársaságot mondaná, mint résztvevő, és így is van, a gyönyörű Fokváros hazája két sportolóval fogja megmutatni magát, Peter Scott és Oliver Kraas személyében, előbbi alpesi síben, utóbbi pedig sífutásban fog indulni. Két különböző kalibert képviselnek, míg a Franciaországban élő, alig 20 éves Scott csak 2006-ban kezdett el versenyszerűen síelni, addig a 35. életévét taposó, Németországban élő Kraas már második téli olimpiájára készül. Az ország rajtuk kívül egy sportolóval a Téli Paralimpián is részt fog venni.

Ha a körülötte kialakult médiavisszhangot figyelembe vesszük, akkor Afrika igazi arca Vancouverben Ghána egyetlen résztvevő sportolója, a Nagy-Britanniában élő Nkrumah-Acheampont lesz, aki műlesiklásban és óriás-műlesiklásban fog majd indulni, élete álma pedig egy síközpont létrehozása Ghánában, továbbá a Ghánai Téli Sportok Szövetségének létrehozása. Hosszú út áll előtte, de nemes kihívásról van szó.

Ott lesz Kenya is a tornán, a legendás és nagy öregnek számító Philip Boit ugyanis negyedik, egyben utolsó téli olimpiájára készülhet sífutásban. A Finnországban készülő és igazából a finn hóban felnövő, 40. éve felé közeledő Boit egész 2009-ben elszántan készült, hogy méltón képviselhesse ismét hazáját, és van is kilátás egy jobb eredményre, ugyanis egyéni csúcsokat futott 10 és 15 kilométeren a tavalyi évben.

Azt hiszem, ha a kedves Olvasó emlékszik a jégkorong-világbajnokság idején írt posztra, akkor a következő ország nem lesz meglepetés annyira, Marokkó is ott lesz ugyanis Vancouverben. Azért nem meglepő az ország részvétele, ugyanis Marrakesh-től nagyjából 150 kilométerre fekszik Oukaimeden, Afrika kevés síparadicsomainak egyike, továbbá Ifrane városa mellett is van egy aprócska síközpont. Ennek ellenére végül az ország egyetlen versenyzőt küldhet, a Franciaországban élő Samir Azzimani személyében, aki műlesiklásban és óriás-műlesiklásban fog indulni. A 31 éves Samir már 1992-ben, Albertville-ben is ott volt az akkor jóval népesebb (12 főt) számláló csapatban, bár a szereplésükre nem lehettek túl büszkék, a csapat több mint felét akkor diszkvalifikálták. De Marokkó már 1968-ban küldött versenyzőt téli olimpiára, sőt az ország nevéhez fűződik Afrika első női sportolójának indítási kísérlete egy téli olimpián, de sajnos 2006-ban Sarah Ben Mansour épp a nagy torna előtt sérült le. Így a fekete kontinens továbbra is női téli olimpikon nélkül áll.

A következő résztvevő ország Etiópia, amely ország sporttörténelmének meghatározó alakja a sífutó Robel Teklemariam, hiszen 2006-ban ő volt az ország első sportolója, aki résztvett téli olimpián. Akkor annyira hihetetlen volt a dolog, hogy saját magának kellett megalapítania az Etióp Nemzeti Síszövetséget, hogy lehetősége legyen résztvenni a játékokon. Az egyébként az Egyesült Államokban élő és Franciaországban készülő Robel tehát ismét rajthoz áll és célja nem idő vagy győzelem, egyszerűen a sí szeretete miatt vesz részt Vancouverben.

A másik két résztvevő afrikai ország Algéria és Szenegál, bár versenyzőikről sok mindent nem sikerült kiderítenem (ha valakinek van információja, ossza meg a közösséggel). Előbbi, 2006-hoz hasonlóan két síelővel vesz részt a játékokon, remélhetőleg jobb szerepléssel mint múltkor, amikor egyikük utolsó lett, másikuk pedig be sem tudta fejezni a 10 kilométeres sífutás versenyét. Szenegálban valószínűleg még nem dőlt el, hogy ki fog utazni Vancouverbe, de az biztos, hogy az ország már ötödik részvételére készül ezúttal egyetlen versenyzővel, aki mindenképpen egy síelő lesz.

Egy biztos, nem lesznek sokan az afrikai versenyzők a játékokon, de részvételük igazi színfoltja lesz a versenyeknek, és bár nem várható, hogy valaha is igazán nagy eredményt fognak letenni az asztalra, szerepvállalásukat támogatni és segíteni kellene, hiszen így igazi sportünnep a világnak egy olimpia. A poszt végére pedig jöjjön egy érdekes történet az előző, 2006-os torinói téli olimpiáról, ahol egy újabb afrikai ország iratkozott fel a résztvevők listájára Madagaszkár személyében. Sportolójuk, a Kanadában élő Mathieu Razanakolona célja a szerepléssel egyáltalán nem a jó eredmény elérése volt, hanem pénzadományok és támogatások gyűjtése alapítványa számára, amellyel madagaszkári fejlesztési projekteket kívánt finanszírozni. Több százezer dollárt sikerült összeszedni, több programot el is indított a szigetországban, igazi úttörőként, hősként tisztelték. A történet iróniája egyben a csattanója is: a férfit tavaly áprilisban fél millió kanadai dollár elsikkasztása miatt két év börtönbüntetésre ítélték, próbaidővel. Nem szép sztori lezárni egy kellemes témát, de a lényeg, hogy Afrikára szükség van még a téli olimpián is, nélkülük nem lenne igazi az élmény.

Bár az ország büszke volt mindig is toleranciájára és egyenjogúsági politikájára, úgy tűnik, hogy ismét szikrát kapott a vallási ellentét, köszönhetően a hosszú hónapok óta épülő “Afrikai Újjászületés” című dakari szoboróriásnak. Az államelnök, Abdoulaye Wade által rendkívül erősen támogatott építkezés folyamatos beszédtémát jelent a lakosság soraiban, a többség eléggé szúrós szemmel méregeti az észak-koreaiak által épített monstrumot, amely állítólagosan nagyobb lesz, mint a párizsi Eiffel-torony. Ennek megfelelő mondjuk az ára is (ami a fő kritika), nagyjából 5 milliárd forintnyi dollárból épül az egy férfit és annak karjaiban egy nőt és egy gyermeket ábrázoló műalkotás. Az elmúlt évben vallástól függetlenül támadták, a művészek azért, mert egyáltalán nem afrikai, inkább kommunista értékeket képvisel a szoborcsoport, a lakosok azért, mert iszonyúan drága, miközben az országban tombol a szegénység.

A legjobban azonban az vágta ki a biztosítékot az embereknél, amikor Wade bejelentette tavaly szeptemberben, hogy a szoborcsoport és a közelében található múzeum belépti díja nem teljes egészében az állam zsebébe vándorol, ugyanis az elnök, mint “megálmodó és tervező”, a bevételek 35%-ára igényt tart. Erre pedig sokak szerint semmiféle jogalapja nincs, ha esetleg tényleges tervezési tevékenységet végzett, akkor is maximum egy kifizetést teljesíthetnének irányába, de, hogy az összes bevétel egy része az övé legyen, ez példanélküli. Mindenesetre a kritikusok mellett támogatói is vannak a projektnek, egyes művészek szerint már régóta kellett egy világszerte híres nevezetesség az országnak, ami csak ösztönzi az alkotókat, csábítja a turistákat és példát mutat a fiatalságnak is, hiszen elvileg a rasszizmus elleni harcot jelképezi.

Másrészt pedig egyes kormányzati képviselők szerint a föld, amelyre a szobor épül, évek óta kihasználatlan volt, így végre valami értékesre is fel lehet használni. Jelenleg Dakar szinte minden részéről lehet látni az egy kisebb dombra épülő szoborcsoportot, ami biztos, hogy nagy nevezetesség lesz, miután idén áprilisban felavatják, de hogy milyen áron…nos az már no comment. Az ilyen és ehhez hasonló visszaélések sajnálatos módon nem szokatlanok Afrikában, de arra azért tényleg kevesen gondoltak, hogy az “Afrikai Újjászületés” vallási problémákhoz, felháborodáshoz vezethet. Tavaly már egész évben érték kritikák az építkezést muszlim vallási vezetők részéről, amely igazán az év végén csúcsosodott ki, amikor a közös imádságokon az imámok nyíltan támadták a szobrot, azt bálványnak, szocialista emlékműnek nevezték és a hívőket tiltakozásra szólították fel.

A bomba azonban a napokban robbant igazán nagyot, amikor Wade az imámok bálvány-vádjaira azt válaszolta december 28.-án tett nyilatkozatában, hogy a keresztények is bálványokat imádnak templomjaikban, ellenük mégsem ágál senki. A döbbenetes nyilatkozat nem meglepő módon az év utolsó napján a dakari székesegyháznál kitört összecsapásokhoz vezetett, amikor is dühös keresztény fiatalok tucatjai (más források szerint százai) csaptak össze a hatóságokkal. Dakar érseke, Theodore Adrienn Sarr szerint saját elnökük taposta vallásukat a földbe, a korábban tapasztalt békés együttélés után őt is személy szerint megrázta a nyilatkozat, így megérti az utcákon tomboló fiatalokat. Wade is érezte, hogy kicsit durván fogalmazott, miniszterként dolgozó fiát, Karimot egyből elküldte az érsekhez bocsánatkérésével, amelyet ugyan Sarr elfogadott, de a magukat megalázottnak érzett keresztény fiatalok körében még most is érezhető a feszültség. A szobor pedig tovább épül, bármilyen áron, bármilyen anyagi feltételekkel és jövőképpel, az biztos, hogy olyan jelképe lehet Dakarnak, mint a Szabadság-szobor New Yorknak vagy az Eiffel-torony Párizsnak.