Ennek megfelelően ez a hétvége az ünneplésről és az örömről szól a nyugat-afrikai országban, amelyet azonban több, elég nagy ellentéteket kiváltó esemény is beárnyékol. Ezek közül értelemszerűen kimagaslik a tegnapi szoboravató, amelyen Abdoulaye Wade államelnök végre leleplezhette életének fő művét, az “Afrikai Újjászületés Emlékművét” (a szoborcsoport építése körüli visszásságokról már írtam itt). Az átadáson 19 afrikai államfő is megjelent – többek között ott volt Robert Mugabe, zimbabwei elnök, aki talán most kedvet kap egy hasonló emlékmű építéséhez, a gambiai, libériai vagy a malawi elnök is -, amit az elnöki szóvivő, Mamadou Bamba Ndiaye Szenegál és a szobor afrikai támogatásaként értékelt.

Emellett az emlékművet építő Észak-Korea is jelentős küldöttséggel képviseltette magát, ahogy megjelent a híres tiszteletes, Jesse Jackson és a popsztár, Akon is. Lehet, hogy az afrikai vezetés felsorakozott Wade elnök sok millió dolláros vágyálma mögött, a nép soraiban azonban jelentős az ellenállás és a harag – nem csoda, hogy egész szombaton állig felfegyverzett rendőrök járőröztek Dakarban, megakadályozva a súlyossá fajuló zavargásokat. Ennek ellenére sok ezer tüntető vonult az utcákra hatalmas transzparensekkel, hogy tiltakozzon a “Wade-klán bűnözői kormányzata” ellen, köztük az ellenzék prominens képviselőivel és magasrangú iszlám vallási vezetőkkel. Az idei évben ez már a sokadik ilyen megmozdulás volt, nem csoda, hogy pár napja minden megmozdulást betiltottak Dakarban, amely rendelkezést csak most pénteken vontak vissza – a tüntetők szerint ez a meghátrálás és a félelem igazi jele volt.

Persze, a szobornak támogatói is akadnak az országban, így míg a szobor lábánál nagy ünneplés folyt, addig pár kilométerrel távolabb ezrek masíroztak a tiltakozásuk jeleként. A függetlenségi hétvége alkalmából elmondott első televíziós beszédében Abdoulaye Wade azt is bejelentette, hogy Szenegál a vasárnapi nappal visszaveszi az összes katonai bázist Franciaországtól, amelyről a két ország még februárban állapodott meg. Az 1960-as függetlenné válás óta az állam területén folyamatosan több ezer francia katona állomásozott, amelynek befejeződése az “utolsó gyarmati láncok leszakítása” lesz. A tegnap megkezdődött ünnepek húsvétvasárnap is folytatódnak nagy katonai parádéval és megemlékezések sorozatával, újabb magasrangú küldöttségek érkezése várható, az 50. évfordulót ünneplő Szenegál előtt tiszteletét teszi többek között maga Kim Jong Il észak-koreai vezető is.

Ami eddig biztosnak látszik, hogy ez az új emlékmű eddig csak megosztottságot és nem egységet hozott az országnak, tovább csökkentette az amúgy is népszerűtlen Wade népszerűségét, ezáltal jól megnehezítve a 2012-ben akkor már 85 évesen is újabb mandátumra törő elnök lehetőségeit. Ennek ellenére méltóképpen zárjuk a posztot: Gratulálunk, Szenegál!

Nagyjából ez az, ami biztos, a történet többi részét csak kósza hírekből és a szenegáli ügyészség vádiratából ismerhetjük, eszerint a három férfi 2006. április 18.-án egy terepjárót bérelt Dakarban sofőrrel (egy állítólagos szafari miatt), majd észak felé indultak pénz, élelem és ekkor még konkrét terv nélkül. A vád szerint, amikor a Dakartól 92 kilométerre fekvő Tivaouane (ez már majdnem a partoknál van) településéhez értek, a magyarok megkötözték sofőrjük, Aly Diop Niang kezeit és lábait, száját betömték majd a nyakára is fojtókötést helyezve kitették az útmenti bozótosba. Három nappal később vették őket őrizetbe több száz kilométerrel délebbre, mindössze öt kilométerrel a guineai határtól, műholdas tájékozódóval és túlélési kézikönyvekkel felszerelkezve.

Mindenesetre a szenegáli ügyészség állításaival szemben a három férfi szava áll mindösszesen, akik azt állítják, hogy amikor kitették a kocsiból a sofőrt, az még életben volt és a sierra leonei munkavállalást, szenegáli utazást nem tiltja semmi. Bár korábbi kihallgatásukon ellentmondásos történetekbe keveredtek, először azt állították, hogy egy brit katonai művelet résztvevőiként járnak az országban, később változtatták ezt egyszerű sierra leonei munkavállalási vallomásra. Ügyük most ért el a végső kifejlet közelébe, szombaton álltak ismét bíróság elé gyilkosság, rablás és bűnszervezetben való összeesküvés vádjában, és végül az ügyész által kért életfogytig tartó szabadságvesztést a bíróság elfogadta, 15 napos fellebbezési határidőt hagyva a védelemnek utolsó kiskapuként.

Tehát a  mainstream médiában megjelenő “kijelentő mód” helyett ez még egyáltalán nem végleges ítélet. Az életfogytig tartó börtönbüntetés (munkával kiegészítve) a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül a legsúlyosabb büntetés Szenegálban, ahol a gyarmati időkben épült, lepusztult börtönökben napjainkban közel háromszoros a túltelítettség és nem igazán kellemesek a körülmények sem (pl. tisztálkodási lehetőségek, ágyak hiánya).

Fő forrás: AFP, Africasia, European Pressphoto Agency (fotó)

Elefántcsontpart emellett két másik természeti parkkal van fent a listán, a hihetetlenül dús élővilág mellett bizonyíthatóan az ebolát is területén éltető Tai Nemzeti Parkkal és a Comoé folyó körüli gazdag faunával csábító Comoé Nemzeti Parkkal.

Ha már Nyugat-Afrikában járunk, akkor érdemes megemlíteni a relatíve apró Szenegált, amely 5 különböző látványossággal került be az UNESCO nyilvántartásába, Saint-Louis és Gorée szigete mellett a gyönyörű és megőrzésre igazán érdemes Djoudj Madárrezervátum is ezek közé tartozik. A Djoudj a Szenegál folyó mellett fekszik, és közel 400 különböző madárfajnak ad otthont, ezáltal Nyugat-Afrika egyik legváltozatosabb madárpopulációját tudhatja magáénak.

Ghánában járóknak mindenképpen kötelező látnivaló a 17. és a 19. század között ebben a régióban létező Ashanti Birodalom legjobb állapotban lévő romjai, Kumasi városától északkeletre. A főleg fából és földből készült 13 épületegyüttes egy rendkívül prosperáló és egészen a brit gyarmatosítók megjelenéséig uralkodó birodalom életébe enged bepillantást.

Még mindig Nyugat-Afrikában maradva, említést kell tennünk a Gambia folyón található aprócska szigetről, a James-szigetről és az ezen álló – vagyis már csak romokban létező – James erődről, amely igazi történelmi emlékhelye a francia és brit gyarmatosítók közötti harcoknak valamint az afrikai rabszolgakereskedelemnek.

Magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a fantasztikus természeti adottságairól ismert Gabon mindössze egyetlen “örökséggel” rendelkezik, a Lopé-Okanda Nemzeti Park személyében. Az 1946-ban létrehozott park közel 5000 négyzetkilométere turisták által is látogatható több “bázis” segítségével, maga a rezervátum zömében esőerdőket illetve egy aprócska szavannát tartalmaz.

Kenya említése esetén az emberek többségében az ideális szafari képe ötlik fel, és bár a az UNESCO listáján három nemzeti parkkal is szerepel, negyedik öröksége a Lamu szigetén található, Lamu település óvárosa, amely mecseteivel, erődjével magán hordozza egy hányattatott sorsú Afrika több jegyét is: a portugál gyarmatosítók uralmát, a rabszolgakereskedelmet, és a folyton változó “uralkodókat”, hiszen a sziget volt Omán fennhatósága alatt is, és erős török hatások is érték.

Uganda három gyönyörű látnivalóval képviselteti magát a listán, két hatalmas nemzeti park mellett a legendás Buganda Királyság egykori uralkodóinak kriptáival, amelyek Kasubiban, Kampala közelében találhatóak. A tipikus ugandai vidéki látképet is jelentő területen, tradícionális építési módszerekkel készült építményekben jelenleg 4 egykori uralkodó kriptája tekinthető meg.

Kicsit északabbra haladva, meglepően láthatjuk, hogy a hatalmas Szudán mindössze egyetlen örökséggel került fel a listára, a Szudán északi részén található Dzsebel Barkal “tanúhegy” és környéke igazi szent hely a helyiek, és igazi álom a régészek számára, köszönhetően a hegy körül az évszázadok során épített csodás palotáknak és templomoknak – vagyis ezek romjainak. Több tucat legendás uralkodó temetkezési helye is található a tanúhegy környékén.

Lassan a végére érünk, már csak két ország maradt hátra, az egyik a kulturális sokszínűségéről is ismert Nigéria, ahol mindenképpen említésre méltó Osun-Osogbo szent erdeje, amely az Osun államban található Oshun folyó partjain terül el. Az Osun istennőnek állított szentélyekkel, szobrokkal ”telezsúfolt” erdőség a yoruba etnikum kulturális értékeit jelképezi, ezért mindannyiunk számára fontos megőrzése.

Csak a véletlen hozta, hogy Mauritánia maradt a legvégére, amely két örökséggel van fent a listán, egy nemzeti parkkal és egy egykori karavánút mentén található egykori települések romjaival. A Banc d’Arguin hasonlóan a szenegáli madárrezervátumhoz, hihetetlen vándormadár-populációja miatt került fel főleg a listára.

Ha tippelni kellene, akkor valószínűleg elsőként mindenki a Dél-afrikai Köztársaságot mondaná, mint résztvevő, és így is van, a gyönyörű Fokváros hazája két sportolóval fogja megmutatni magát, Peter Scott és Oliver Kraas személyében, előbbi alpesi síben, utóbbi pedig sífutásban fog indulni. Két különböző kalibert képviselnek, míg a Franciaországban élő, alig 20 éves Scott csak 2006-ban kezdett el versenyszerűen síelni, addig a 35. életévét taposó, Németországban élő Kraas már második téli olimpiájára készül. Az ország rajtuk kívül egy sportolóval a Téli Paralimpián is részt fog venni.

Ha a körülötte kialakult médiavisszhangot figyelembe vesszük, akkor Afrika igazi arca Vancouverben Ghána egyetlen résztvevő sportolója, a Nagy-Britanniában élő Nkrumah-Acheampont lesz, aki műlesiklásban és óriás-műlesiklásban fog majd indulni, élete álma pedig egy síközpont létrehozása Ghánában, továbbá a Ghánai Téli Sportok Szövetségének létrehozása. Hosszú út áll előtte, de nemes kihívásról van szó.

Ott lesz Kenya is a tornán, a legendás és nagy öregnek számító Philip Boit ugyanis negyedik, egyben utolsó téli olimpiájára készülhet sífutásban. A Finnországban készülő és igazából a finn hóban felnövő, 40. éve felé közeledő Boit egész 2009-ben elszántan készült, hogy méltón képviselhesse ismét hazáját, és van is kilátás egy jobb eredményre, ugyanis egyéni csúcsokat futott 10 és 15 kilométeren a tavalyi évben.

Azt hiszem, ha a kedves Olvasó emlékszik a jégkorong-világbajnokság idején írt posztra, akkor a következő ország nem lesz meglepetés annyira, Marokkó is ott lesz ugyanis Vancouverben. Azért nem meglepő az ország részvétele, ugyanis Marrakesh-től nagyjából 150 kilométerre fekszik Oukaimeden, Afrika kevés síparadicsomainak egyike, továbbá Ifrane városa mellett is van egy aprócska síközpont. Ennek ellenére végül az ország egyetlen versenyzőt küldhet, a Franciaországban élő Samir Azzimani személyében, aki műlesiklásban és óriás-műlesiklásban fog indulni. A 31 éves Samir már 1992-ben, Albertville-ben is ott volt az akkor jóval népesebb (12 főt) számláló csapatban, bár a szereplésükre nem lehettek túl büszkék, a csapat több mint felét akkor diszkvalifikálták. De Marokkó már 1968-ban küldött versenyzőt téli olimpiára, sőt az ország nevéhez fűződik Afrika első női sportolójának indítási kísérlete egy téli olimpián, de sajnos 2006-ban Sarah Ben Mansour épp a nagy torna előtt sérült le. Így a fekete kontinens továbbra is női téli olimpikon nélkül áll.

A következő résztvevő ország Etiópia, amely ország sporttörténelmének meghatározó alakja a sífutó Robel Teklemariam, hiszen 2006-ban ő volt az ország első sportolója, aki résztvett téli olimpián. Akkor annyira hihetetlen volt a dolog, hogy saját magának kellett megalapítania az Etióp Nemzeti Síszövetséget, hogy lehetősége legyen résztvenni a játékokon. Az egyébként az Egyesült Államokban élő és Franciaországban készülő Robel tehát ismét rajthoz áll és célja nem idő vagy győzelem, egyszerűen a sí szeretete miatt vesz részt Vancouverben.

A másik két résztvevő afrikai ország Algéria és Szenegál, bár versenyzőikről sok mindent nem sikerült kiderítenem (ha valakinek van információja, ossza meg a közösséggel). Előbbi, 2006-hoz hasonlóan két síelővel vesz részt a játékokon, remélhetőleg jobb szerepléssel mint múltkor, amikor egyikük utolsó lett, másikuk pedig be sem tudta fejezni a 10 kilométeres sífutás versenyét. Szenegálban valószínűleg még nem dőlt el, hogy ki fog utazni Vancouverbe, de az biztos, hogy az ország már ötödik részvételére készül ezúttal egyetlen versenyzővel, aki mindenképpen egy síelő lesz.

Egy biztos, nem lesznek sokan az afrikai versenyzők a játékokon, de részvételük igazi színfoltja lesz a versenyeknek, és bár nem várható, hogy valaha is igazán nagy eredményt fognak letenni az asztalra, szerepvállalásukat támogatni és segíteni kellene, hiszen így igazi sportünnep a világnak egy olimpia. A poszt végére pedig jöjjön egy érdekes történet az előző, 2006-os torinói téli olimpiáról, ahol egy újabb afrikai ország iratkozott fel a résztvevők listájára Madagaszkár személyében. Sportolójuk, a Kanadában élő Mathieu Razanakolona célja a szerepléssel egyáltalán nem a jó eredmény elérése volt, hanem pénzadományok és támogatások gyűjtése alapítványa számára, amellyel madagaszkári fejlesztési projekteket kívánt finanszírozni. Több százezer dollárt sikerült összeszedni, több programot el is indított a szigetországban, igazi úttörőként, hősként tisztelték. A történet iróniája egyben a csattanója is: a férfit tavaly áprilisban fél millió kanadai dollár elsikkasztása miatt két év börtönbüntetésre ítélték, próbaidővel. Nem szép sztori lezárni egy kellemes témát, de a lényeg, hogy Afrikára szükség van még a téli olimpián is, nélkülük nem lenne igazi az élmény.

Bár az ország büszke volt mindig is toleranciájára és egyenjogúsági politikájára, úgy tűnik, hogy ismét szikrát kapott a vallási ellentét, köszönhetően a hosszú hónapok óta épülő “Afrikai Újjászületés” című dakari szoboróriásnak. Az államelnök, Abdoulaye Wade által rendkívül erősen támogatott építkezés folyamatos beszédtémát jelent a lakosság soraiban, a többség eléggé szúrós szemmel méregeti az észak-koreaiak által épített monstrumot, amely állítólagosan nagyobb lesz, mint a párizsi Eiffel-torony. Ennek megfelelő mondjuk az ára is (ami a fő kritika), nagyjából 5 milliárd forintnyi dollárból épül az egy férfit és annak karjaiban egy nőt és egy gyermeket ábrázoló műalkotás. Az elmúlt évben vallástól függetlenül támadták, a művészek azért, mert egyáltalán nem afrikai, inkább kommunista értékeket képvisel a szoborcsoport, a lakosok azért, mert iszonyúan drága, miközben az országban tombol a szegénység.

A legjobban azonban az vágta ki a biztosítékot az embereknél, amikor Wade bejelentette tavaly szeptemberben, hogy a szoborcsoport és a közelében található múzeum belépti díja nem teljes egészében az állam zsebébe vándorol, ugyanis az elnök, mint “megálmodó és tervező”, a bevételek 35%-ára igényt tart. Erre pedig sokak szerint semmiféle jogalapja nincs, ha esetleg tényleges tervezési tevékenységet végzett, akkor is maximum egy kifizetést teljesíthetnének irányába, de, hogy az összes bevétel egy része az övé legyen, ez példanélküli. Mindenesetre a kritikusok mellett támogatói is vannak a projektnek, egyes művészek szerint már régóta kellett egy világszerte híres nevezetesség az országnak, ami csak ösztönzi az alkotókat, csábítja a turistákat és példát mutat a fiatalságnak is, hiszen elvileg a rasszizmus elleni harcot jelképezi.

Másrészt pedig egyes kormányzati képviselők szerint a föld, amelyre a szobor épül, évek óta kihasználatlan volt, így végre valami értékesre is fel lehet használni. Jelenleg Dakar szinte minden részéről lehet látni az egy kisebb dombra épülő szoborcsoportot, ami biztos, hogy nagy nevezetesség lesz, miután idén áprilisban felavatják, de hogy milyen áron…nos az már no comment. Az ilyen és ehhez hasonló visszaélések sajnálatos módon nem szokatlanok Afrikában, de arra azért tényleg kevesen gondoltak, hogy az “Afrikai Újjászületés” vallási problémákhoz, felháborodáshoz vezethet. Tavaly már egész évben érték kritikák az építkezést muszlim vallási vezetők részéről, amely igazán az év végén csúcsosodott ki, amikor a közös imádságokon az imámok nyíltan támadták a szobrot, azt bálványnak, szocialista emlékműnek nevezték és a hívőket tiltakozásra szólították fel.

A bomba azonban a napokban robbant igazán nagyot, amikor Wade az imámok bálvány-vádjaira azt válaszolta december 28.-án tett nyilatkozatában, hogy a keresztények is bálványokat imádnak templomjaikban, ellenük mégsem ágál senki. A döbbenetes nyilatkozat nem meglepő módon az év utolsó napján a dakari székesegyháznál kitört összecsapásokhoz vezetett, amikor is dühös keresztény fiatalok tucatjai (más források szerint százai) csaptak össze a hatóságokkal. Dakar érseke, Theodore Adrienn Sarr szerint saját elnökük taposta vallásukat a földbe, a korábban tapasztalt békés együttélés után őt is személy szerint megrázta a nyilatkozat, így megérti az utcákon tomboló fiatalokat. Wade is érezte, hogy kicsit durván fogalmazott, miniszterként dolgozó fiát, Karimot egyből elküldte az érsekhez bocsánatkérésével, amelyet ugyan Sarr elfogadott, de a magukat megalázottnak érzett keresztény fiatalok körében még most is érezhető a feszültség. A szobor pedig tovább épül, bármilyen áron, bármilyen anyagi feltételekkel és jövőképpel, az biztos, hogy olyan jelképe lehet Dakarnak, mint a Szabadság-szobor New Yorknak vagy az Eiffel-torony Párizsnak.

Március 3.-án Raimundo Pereira, a parlament addigi elnöke esküt tett, mint az ország átmeneti elnöke, és azonnal ígéretet is tett a demokrácia fenntartására és a rendkívüli választások mielőbbi kiírására. Az afrikai államok többsége megdöbbenten fogadta a híreket, és üdvözölte a pozitív fejleményeket, ahogy ugyanígy tett az ENSZ és az Egyesült Államok is. Jelenleg nagyjából béke uralkodik az országban, mi pedig várakozással tekintünk az elkövetkező hetek eseményei elé. Ennyit tehát még a hétfői események margójára, most pedig térjünk rá a poszt konkrét témájára, ami rávilágít a tényre, hogy egy ilyen horderejű gyilkosság olyan, mint egy tóba dobott kő, a hullámok messzire elérnek.

Valószínűleg csak az Afrikát behatóbban ismerők és szeretők számára jelent valamit a Casamance név, ami Szenegál egyik, földrajzilag érdekes elhelyezkedésű tartománya. Casamance Bissau-Guinea és Gambia között helyezkedik el, egy kisebb sávval csatlakozva csak a Gambiát körülölelő Szenegálhoz. A régió fő bevételi forrása a turizmus, ami nem meglepő, hihetetlen gyönyörű tengerpartjai, természeti látványosságai vannak, kiegészítve egy sokszínű, érdekes kulturális örökséggel, ami francia, portugál és helyi hagyományokat is ötvöz. Emellett még jelentős a mezőgazdaság is, de amiről egy átlagos külföldi ismerheti a Casamance-folyóról elnevezett régiót, az a szépsége.

A területen elsöprő arányban a Jola etnikumhoz tartozó emberek élnek, akik ősidők óta ezeken a területeken élnek (Szenegálban, Gambiában és Bissau-Guineában) és akiket Szenegál legtöbb részén (így itt is) erősen diszkriminálnak. A Jola mindig is mezőgazdasággal foglalkozott, a rizstermesztés hagyományai apáról-fiúra szállnak, emellett fontos még tudni róluk, hogy egy, a természeti jelenségekhez erősen kapcsolódó istent tisztelnek, így számukra léteznek szent erdők, szent földek és így tovább. Ahogy az világszerte lenni szokott, a Jola etnikum soraiban is voltak olyanok, akik nem igazán tűrték a felsőbb elnyomást (jelen esetben a szenegálit), és ennek eredményeképpen a nyolcvanas években létrejött egy szélsőséges katonai mozgalom, az MFDC (Casamence-i Demokratikus Erők Mozgalma), amely céljául a terület függetlenségét, de legalábbis az autonómia elérést tűzte ki célul.

Egyes források szerint még a szenegáli függetlenség előtt volt egy olyan ígéret, hogy ha Casamance csatlakozik Szenegálhoz 20 évre, akkor a 20 év leteltével a régió független lehet. Nos, ennek a határidőnek a lejártakor az ígéretet nem tartották be, és tulajdonképpen történészek szerint ez vezetett az MFDC létrejöttéhez. A kilencvenes évekig általában békésebb tüntetések, politikai harcok és kisebb-nagyobb attrocitások jellemezték a szenegáli kormány és az MFDC közötti konfliktust, de a 20. század utolsó évtizedében a harcok véresebbre fordultak, amelybe Bissau-Guinea (ahol szintén jelentős Jola populáció él) is belekeveredett. Az MFDC, Bissau-Guinea katonai támogatásával a szenegáli hadsereg bázisa és alakulatai ellen támadt, helyenként elég brutális módon, de a hadsereg sem maradt a támadók adósa, és válogatás nélkül kezdtek pusztítani egyes, ismert MFDC bázisként szolgáló településeken. Sőt, több ízben a határt átlépve bissau-guineai alakulatokat is megtámadtak a szenegáli katonák.

Aztán a történet úgy folytatódott, ahogy azt már máshol is láttuk, kisebb-nagyobb béketörekvések voltak a kilencvenes években, de a fordulópontot az jelentette, amikor egy bizonyos Augustin Diamacoune Senghor lépett az MFDC élére. Az ő vezetésével a szervezet 2001-ben egy végső békeegyezményt írt alá a szenegáli kormányzattal (ebben a függetlenségről és az autonómiáról szó sem esett), de ezt néhány frakció árulásnak minősítette és az MFDC szétszakadt. Voltak, akik a béke mellett tették le a voksot, de többen voltak, akik a függetlenségi harcot szerették volna folytatni. Ez pedig a béke valódiságát is megpecsételte, azóta is kisebb-nagyobb harcok folynak a régióban (persze egyáltalán nem olyan mértékűek, mint a kilencvenes években), a két legnagyobb MFDC frakció és a szenegáli csapatok között, amelynek gyakran civilek is áldozatul esnek.

A konfliktus egyébként azért nem kerül fel igazából a problémás gócok térképére, mert nem annyira véres, nem annyira intenzív, mint máshol, de a folyamatos tárgyalások ellenére gyakoriak a kisebb összetűzések. 2006-ban és 2007-ben súlyosabb harcok is voltak, akkor sok százan menekültek Gambiába a küzdelmek elől. Napjainkban is feszült a helyzet, és amiért ez kapcsolódik a legfrissebb bissau-guineai eseményekhez, az a tény, hogy az MFDC harca alatt a déli szomszéd végig a lázadókat támogatta, fegyverekkel, pénzzel, esetenként katonailag is, és a lázadók több bázisa is az ország területén volt. Múlt időben, mert a századfordulótól kezdve Szenegál és Bissau között megindult egy párbeszéd, amely folyamat eredményeképpen Bissau kihátrált az MFDC mögül, és sokak szerint ez kulcsmomentuma volt a harcok alábbhagyásának.

Jellemző a térségbeli összefonódásokra, hogy amikor 1998 környékén polgárháború dúlt Bissau-Guineában, akkor északról a szenegáli hadsereg és az MFDC is beavatkozott a konfliktusba, az általuk támogatott szervezet oldalán. Vieira meggyilkolása és a jelenlegi bizonytalan helyzet pedig erősítheti a kockázatokat a régióban, mert azt még helyi szakértők sem tudják megmondani, hogy Bissau-ban milyen politikai erő fog hatalomra jutni. Vagy olyan, amely Vieirához hasonlóan a Casamance-helyzet békés rendezését tartja szem előtt, vagy olyan, amely ismét meglátja a lehetőséget az MFDC céljaiban Casamance megszerzésére, és újra erősen támogatni kezdi a függetlenségi mozgalmat. 

A helyzet ebben a térségben amúgy is rendkívül kényes, gondoljunk csak bele, a két Guinea és Mauritánia is Szenegál szomszédságában van, tehát egy szenegáli belharc összeomlaszthatja az egész nyugat-afrikai térséget. Jelenleg még béke van, de valószínűleg csak a bissau-guineai történések és a szenegáli lépések fogják eldönteni, hogy merre tart tovább a térség. Abdoulaye Wade szenegáli elnöknek most tényleg kulcsszerepe lesz a történetben.

Szinte bármelyik országot választhatjuk, bökjünk rá a térképen mondjuk Szenegálra. Az ország dél-keleti, bányászatáról híres régiójában már napok óta tüntetnek a rossz életkörülmények ellen, és a hatóságok a legkönnyebb utat választották a problémák megoldására, rendőri erőszakkal válaszoltak. Karácsony előtt kezdődtek a megmozdulások, a szegény rétegek fiataljai középületek elé vonultak, amelyeket megpróbáltak később elfoglalni, de ekkor már beavatkozott a rendőrség is, kezdetben csak gumibotokkal, később már éles lőszerrel kezdtek el oszlatni. Aztán az oszlatás után következett a nyomozati szakasz, rendőrök törtek rá állítólag gyanús családokra és nemtől, kortól függetlenül ütöttek-vágtak mindenkit. Sok ember a mai napig az erdőkben, bokrosokban tölti napjait a hatóságoktól való félelmében.

Bökjünk egy másik országra, legyen mondjuk Ghána. A korábbi elnök kitöltötte a maximális két terminust, ezért új elnököt kell választani, de az első fordulóban december elején egyik jelölt sem szerzett elegendő szavazatot, így ismét az urnák elé kellett járulnia a lakosságnak a végső döntés miatt. Alighogy kiderült, második kör is lesz, máris elkezdődött a sárdobálás, a vádaskodás és persze a hihetetlenül felfokozott várakozás az eredményeket illetően. A katonaságot, rendőrséget készültségbe helyezték, és szerintem nem fog senki olyan egyszerűen beletörődni egy vereségbe, figyelembe véve az első forduló rendkívül szoros eredményeit.

Aztán itt van mondjuk Elefántcsontpart. A mai napig (nem hivatalosan) szétszakadt országban a kormányzat 2008 végén több ezer katonát vezényelt a legjelentősebb kakaótermelő (és egykor/ma a lázadók befolyása alatt álló), észak-nyugati régiójába, hogy az elhagyatott földeket biztosítsa, ezáltal a 2002-2003-as véres háborúban elmenekült farmereket visszacsábítsa a területre, ezáltal pedig a kakaótermelést ösztönözze. Persze ez nem elegendő a borzalmas szenvedéseket átélt gazdálkodók számára. A rendkívül keszekusza szabályozás miatt ma már azt sem tudni, melyik terület kié, ráadásul a lázadók lefegyverzése továbbra sem halad jó ütemben.

Szóval, elég kemények a mindennapok a régióban, és akkor ennek megkoronázásaként mit látok valamelyik nap az egyik hírügynökség oldalán? Már a térség legbékésebb államának számító Beninben is egyre rosszabbul alakulnak a dolgok. A főváros papíron Porto Novo városa, de az ország igazi központja a legnagyobb település Cotonou, amely mindig is híres volt piacairól, kirakodóvásárairól. Az elmúlt év végén azonban olyan példátlan bűnözési hullám söpört végig Cotonoun, hogy akinek esetleg kétségei lettek volna, hogy Beninben nincsenek problémák, az most rájöhetett, hogy igenis vannak. Csak novemberben és decemberben legalább hét ember meghalt és több tucat megsérült a városban elkövetett rablásokban.

A rendőrség a szegénységet és a munkanélküliséget jelölte meg a legfontosabb motivációs erőként, ami érthető is, hiszen átlagosan egy normál munkavállaló havi 10 ezer forint körül visz haza, miközben az élelmiszerárak emelkedése megállíthatatlan. A szegénység növekedésével pedig az a magyarázat is egyre kevésbé elfogadható, hogy az év végén általában mindig több bűncselekmény történik, hiszen év közben is átlagon felüli számban történtek különböző erőszakos bűncselekmények. Ráadásul nem is kell komoly körökben mozogni ahhoz, hogy valaki fegyvert tudjon szerezni, hiszen általában a szomszéd már rég csinált valamilyen apró/nagyobb fegyvert, amivel simán le lehet vezényelni egy rablást. És akinek nincs mit ennie, annak a törvény a legkisebb problémája. Emellett sok száz apró, illegális fegyvergyár működik országszerte, ahol valódi, tényleg veszélyes fegyvereket gyártanak, csak tavaly több ezer illegális lőfegyvert foglaltak le a hatóságok.

A romló közbiztonság a gazdaság egészére kihat, Cotonou legnagyobb piacán egyre gyakoribb látvány az üres stand, ugyanis sok árus az attrocitásoktól, lopásoktól való félelmében inkább ki sem pakol. Szerencsére még nem túl gyakori ez a probléma, de ha most nem lép fel a kormányzat megfelelően, akkor nagyon durva közbiztonsági helyzet is kialakulhat. A vásárlóerő is csökken a veszélyessé váló utcák miatt, mindenki későn jön el otthonról, és még a sötétedés előtt, nagyon korán haza is megy. Összességében pedig ez, a globális gazdasági válsággal karöltve jelentősen visszavetheti az egész benini gazdaság teljesítményét.

Még mielőtt bárki ismét faji kérdést csinálna a nyugat-afrikai régióban uralkodó nyugtalanságból, leszögezném, hogy saját véleményem szerint ehhez egyáltalán semmi köze a származásnak, etnikumnak, bőrszínnek. Gondoljon csak bele a kedves internetező az otthona melegében, hogy mihez kezdene akkor, hogy ha a napi betevő megszerzése is gondot okozna saját maga és gyermekei számára..ugye, hogy felhasználna minden eszközt, hogy jobbá tegye életét? Bízom benne, hogy a fentiek csak kiragadott példák és csak az én képzelgéseim fújják fel a dolgokat, mert nagyon nem jönne jól a régió lakosságának egy újabb felrobbanó puskaporos hordó.

Camara azt is elmondta, hogy tettének célja a demokrácia helyreállítása, és a szegények jogainak helyreállítása volt. Erre mondjuk szükség is lenne, ugyanis az elmúlt hónapokban több, véres harcokba torkolló tüntetés is volt a fővárosban Conte uralma ellen, amikor a diktátort csakis a hadsereg erőteljes fellépése mentette meg a bukástól. Az utóbbi évtized eléggé kemény volt az országban, Conte diktatórius hatalma a padlóra küldte a guineai gazdaságot, így nem meglepő, hogy a súlyos elnyomás és szegénység miatt több katonai lázadás és puccskísérlet is történt már Conakryban.

Az elnök halála már úgymond várható volt, már a 2003-as, rengeteg csalással tarkított választásokon sem tudott kiszállni az autójából, hogy leadja a szavazatát, azóta egyre kevesebbszer mutatkozott nyilvánosan, végül két hete pedig már nem is mondta el szokásos ünnepi beszédét a tévében. Ekkor már érezhető volt, hogy az utolsó nagy afrikai "Történelemcsinálók" egyikének a hatalma leszállóágban van, nemrégiben még meg is jelent róla egy kép az egyik újságban, amelyen a rendkívül beteg elnök volt látható, és amelyért a fényképet készítő újságírót be is börtönözték.

Amikor Conte halála kiderült, Moussa Dadis Camara úgy érezte eljött az idő, embereivel bevonult Conakryba, uralma alá vonta az állami rádió és tévé központját és az elnöki palotát, majd a fentebb már említett beszédében bejelentette az alkotmány felfüggesztését és önmagát nevezte meg Guinea új elnökének. Azt is elmondta, hogy nem akar újabb diktátor lenni, egy két éves átmeneti időszak után 2010-ben demokratikus választásokon a nép döntheti majd el, hogy kit akar vezetőjének. Ezt még azért meglátjuk.

Camara akciójával az ország harmadik elnöke lett, így Guineában a függetlenség óta még nem volt egyetlen demokratikusan választott államelnök sem. Ami talán jó jel lehet, hogy Szenegál elnöke már találkozott az új vezetővel, és sajtónyilatkozatában felszólított mindenkit, hogy semmiképpen ne avatkozzanak be Guinea belügyeibe, továbbá kiállt Camara mellett, akit "őszinte és tisztességes" embernek nevezett. Ezzel pedig kinyilatkoztatta azt is, hogy Szenegál elismeri az új elnököt, aki az ígéretek szerint végre helyreállítja a demokráciát és megszünteti az óriási korrupciót a drogproblémákkal is küzdő Guineában.

Mindenesetre a nemzetközi közvélemény Szenegállal ellentétben Camara ellen fordult és szankciókat helyezett kilátásba, amennyiben az új "diktátor" nem hajlandó visszatéríteni az országot a demokratikus útra. Az Afrikai Unió felfüggesztette Guinea tagságát a szervezetben és intézkedéseket helyezett kilátásba a demokrácia mielőbbi helyreállítása érdekében. Az Európai Unió és az ENSZ is egyöntetűen Camara ellen foglalt állást, több országban a nagyköveteket is behívták elbeszélgetésre a történtekről. Franciaország, az EU soros elnöke a helyzet megoldására választásokat szeretne látni az országban minél előbb, és ezt a véleményét a dél-afrikai államelnök, Kgalema Motlanthe is osztotta.

Moussa Dadis Camara (aki egy pillanat alatt egyszerű katonából híres emberré vált), egy nemrégiben tartott nyilvános gyűlésen elmondta azt is, hogy az összes bányászati koncesszió felülvizsgálatra kerül, és amennyiben korrupció nyomát vélik felfedezni, a szerződést megsemmisítik. Cégeket nem nevezett meg, de azt mondta, hogy az összes szerződést felülvizsgálják, kivétel nélkül. Ez érzékenyen érintheti az ország bauxitjára, aranyára, és további ásványkincsére pályázó multinacionális vállalatokat. A gyűlésre több száz szakszervezeti vezetőt, politikust hívtak meg, és amely a résztvevők szerint afféle propagandagyűlés volt. Camara egyébként helyileg emberei között, laktanyájában tölti újdonsült elnöki beosztásának első napjait, a további terveiről csak elméletek és vélemények vannak, de én nem fűzök sok reményt a pozitív jövőhöz.

Egy biztos, a szombatra időzített találkozót, amelyen az új elnök külföldi küldöttekkel
és nagykövetekkel találkozott volna, keddig elhalasztották, indoklás nélkül. A lakosság egyébként nem meglepő módon szinte örömmel fogadta a változást, ami érthető, tekintve, hogy adottságai ellenére Guinea a világ legszegényebb országai között foglal helyet, és az emberek jogait az utóbbi években semmibe vették. A korrupció és a szegénység óriási volt eddig is, szóval a leggyakoribb vélemény Conakry utcáin manapság az "ennél rosszabb már úgysem lehet".

Az ex-elnök pénteki temetésén több ezren jelentek meg, köztük Libéria, Sierra Leone és Elefántcsontpart elnöke is. A szertartást Conte szülőfalujában, a fővárostól nagyjából 120 kilométerre fekvő Lansanaya falujában tartották.
 

Gyakoriak az éhínségek, az 1960-as évektől majdnem 1980-ig tartó időszakban közel 1 millió ember halt éhen a régióban. Ráadásul vannak időszakok, amikor hosszú ideig elmarad a várva-várt eső, és ez éhínségek kialakulásához is vezet-vezetett. A sáv hat országot érint (Mali, Szenegál, Burkina Faso, Etiópia, Csád, Szudán valamint még idevehető a Zöld-foki Köztársaság is), és az afrikai elsivatagosodás első frontvonalának tartják. Nagyon leegyszerűsítve a helyzetet, a Száhelben élők a szárazság elől délebbre húzódnak, ahol erdők, bozótosok kiirtásával, szavannák feltörésével kezdenek mezőgazdasági tevékenységbe, és ezzel valamint a túllegeltetéssel közvetlenül is hozzájárulva a Szahara méretének növekedéséhez.

Most viszont nem a szárazság, hanem pont az ellenkezője, a túl sok eső okoz gondot a vidéken élőknek, az elmúlt hetek hatalmas esőzései miatt súlyos áradások történtek a régióban, főként Malit, Szenegált és Burkina Fasot érintve. Nem példa nélküli az ilyesmi itt, de igazából csak az utóbbi években kezdett ez a jelenség kialakulni a Száhelben, amit kutatók egyértelműen a globális felmelegedés egyik jelének tartanak (ki gondolta volna). Persze nem csak ezt a vidéket érintik ilyen problémák, két hete a Szahara északi részén fekvő, Ghardaia nevű algériai oázist mosta el egy áradás, 29 halálos áldozatot követelve.

Visszatérve a Száhelbe, augusztusban minden idők egyik legdurvább áradását jegyezték fel Maliban, amikor is a hatalmas esők okozta vízfolyamok több tucat embert sodortak el, és legalább 1000-t hajléktalanná tettek. A legrászorultabbak segélyt kaptak a Vöröskereszttől, de jelentések szerint az érintett falvak, és lakóik helyzete nem sokat javult a természeti csapás óta. Azóta pedig szeptemberben Burkina Faso-ban, Szenegálban valamint Maliban ismét történtek kisebb áradások, halálos áldozatok valószínűleg nem voltak, de az érintett polgárok száma jelentős. Az esőmennyiség egyébként már meghaladta az átlagos évi mennyiséget a régióban, amit nemzetközi meteorológusok (másokkal ellentétben) egyáltalán nem tartanak szokatlannak, egyszerűen a megfelelő környezeti feltételek meglétében látják a gyakori esők okát, és rámutatnak, hogy a viharok forrásai a környéken található tavak és az óceánok.

Persze, ami az egyiknek bosszúság az a másiknak öröm lenne, Elefántcsontparton és Szenegálban is örömtüzek gyúltak, amikor hónapokig tartó szárazság után végre ismét esőt láthattak egyes farmerek. Lassan azért megnyugodhatnak a Száhelben élők, hiszen az esős évszak a végéhez közeledik, és ismét a napi betevő falat megszerzése válik majd a legnagyobb problémává, de az is biztos, hogy a jövőben már számolni kell, nem csak a szárazság és az éhínség, hanem az áradások okozta problémákkal is. Az ENSZ, valamint több nagy globális felmelegedéssel foglalkozó szervezet jelezte, hogy a jövőben kutatóállomásokat szeretne létrehozni az övezetben, vizsgálva, hogy milyen okokból változik a Száhel időjárása, és ez a folyamat merre tart. 

Nézzük ezeket a tényezőket kicsit bővebben. Évről-évre voltak tüntetések a városokban a lakbérek és a lakhatási költségek emelkedése miatt, és évről-évre hallottuk az illetékesek szájából, hogy több emelés nem lesz. Mégis minden évben 10-20%-os növekedést lehetett regisztrálni, és ma már egy dakari család költségvetésének legnagyobb részét a lakbér teszi ki. Ez a jelenség egyébként magával hozta az ingatlanok árának az emelkedését is, az a szenegáli, aki ma saját lakást szeretne vásárolni valamelyik városban, élete legnagyobb harcára készülhet. A kormány is észlelte egyébként a jelenséget, és többször is tárgyalta a lakáspiac brutális helyzetét, de a folyamatos áremelkedés igazi okát nem sikerült megtalálni még. Beszélnek gazdag befektetőkről, lakásmaffiáról, ügynökökről, de egy bővebb jelentés még egyáltalán nem készült a helyzetről.

Átlagosan manapság egy különálló szoba ára havonta 20000 forint körül mozog, de Dakarban ezek az árak könnyen elérhetik a 30.000 forintnyi frankot is, míg egy lepusztult kétszobás lakásért nagyjából 60-80 ezer forintnyi frankot kérnek el a főbérlők. Rezsi nélkül. Jelenleg a minimálbér Szenegálban hozzávetőleg 14 ezer forintnak felel meg (egy nyugdíj előtt álló középiskolai tanár is maximum 100 ezer forintnak megfelelő frankot keres), így nem kell matematikusnak lenni ahhoz, hogy megállapíthassuk, tényleg nagyon durva árakon mozognak az albérletek Afrika ezen részén (is). De a fenti árak a minimumot jelentik, a Dakar elit részének számító "Le Pleateau" üzleti negyedében, vagy a város Rózsadombjának nevezett Almadies negyedben egy – egy lakás díja havonta akár forintmilliókba is kerülhet. Viszont ami az egyik oldalnak szenvedés, az a másik oldalnak óriási üzlet, ezért aki ma Dakarban körbenéz, mindenfelé épülő, többemeletes házakat láthat, amelyek legnagyobb részét bérleménynek építik. A befektetők pedig busás haszonra számíthatnak, egy számítás szerint átlagosan 10 éven belül a befektetett pénzt 20%-os profittal lehet kivenni egy ilyen lakásüzletből. A lakosságszám pedig nő és nő, csak Dakarban már 3 millió ember él (ami persze a vidékről történő bevándorlás jelenségének köszönhető, de ez már más lapra tartozik), így albérlő mindig akad.
A kormány ugyan próbálkozott állami lakások építésével és alacsony áron történő albérletbe adásával, de a 2006-ban született ötlet máig elkezdetlen maradt.

Aztán ott a másik nagy teher a szenegáliak vállán, az élelmiszerárak növekedése és a tavaly óta érezhető élelmiszerhiány. Egy kormányzati felmérés szerint jelenleg közel 2 millió állampolgárnak vannak mindennapos élelmezési gondjai, ami a magas áraknak és a tavalyi rossz termésnek köszönhető. Tekintetbe véve, hogy 11 millió lakosa van az országnak, ez azt jelenti, hogy minden 6. ember relatíve éhezik Szenegálban. A leginkább érintett régiók Sédhiou, Bignona és Oussouye, ahol 10 családból kilenc hetente több napon is éhezik, de 8 család tízből hasonló helyzetben van Tivaouane régiójában is. A probléma nem a hiány igazából (az csak az árak miatt érdekes), hanem ahogy a lakhatásra is igaz, bőven van kínálat, de egyszerűen lehetetlen kifizetni a borsos árakat.

A problémák által leginkább érintettek a vidéken élők, hiszen ők a szenegáli mezőgazdaságból élnek, és a tavalyi kevés eső miatt negyedével kevesebb termést szállítottak be a raktárakba. A jelentés egyébként felhozza egy reprezentatív vizsgálat eredményét is: eszerint minden második szenegáli család csak kétszer eszik egy nap, és sokan csak egyszer. A kormány többször nyert nemzetközi forrásból pénzt a mezőgazdaság fejlesztésére és az élelmiszerhiány orvoslására, de az ENSZ élelmezési szervezete szerint nem igazán sikerült megfelelően felhasználni ezeket az összegeket.

Ugyan évről-évre nő a költségvetésből a mezőgazdaságnak adott támogatás mértéke, de a 2008-ban szétosztandó közel 106 millió amerikai dollár nagy részét már el is költötték, főleg vetőmagok és növényvédő szerek vásárlására, ami nem igazán a "tanítsuk meg őket halat fogni" elvet követi. Szenegál ma rizsfogyasztásának (ami az egyik fő élelmiszer) legnagyobb részét külföldi beszerzésekből elégíti ki, ami nem szerencsés a nemzetközi folyamatok ismeretében.

A helyzet tehát nagyon kusza, az elkövetkező években ki fog derülni, hogy van-e értelme dollármilliókat injekciózni a szenegáli mezőgazdaságba, ahogy az is ki fog derülni, merre tart az ország ingatlanpiaca és lehet-e még magasabbra srófolni az árakat. Véleményem szerint egy biztos: az átlagember már csak rosszabbul járhat. És ez igaz a világ legtöbb részére.