A támadások annak ellenére történtek, hogy a kongói állami hadsereg két dandárja is a körzetben állomásozik, annak eredményeképpen, hogy már hetekkel korábban is voltak harcok a helyi közösségek milíciái és a hutu lázadók között. Nem csak az alapvetően tehetetlen dandárok kivezénylése volt a harcok eredménye, hanem a falvak elleni erőszak is, hiszen helyi források szerint az FDLR ígéretet tett, hogy mindenkit meggyilkol, aki valamilyen formában támogatja a mai-mai milíciákat. Utóbbiak pedig külső támogatással együtt néhány igazán súlyos csapást is bevittek az elmúlt napokban az FDLR-nek, január 11.-én, szerdán az FDC, állítólagosan ruandai különleges egységek által támogatva megtámadta a Felszabadítási Erők walikalei központját és több magasrangú lázadó vezetőt meggyilkoltak, bár a csoport kongói vezetője, Mudacumura tábornok el tudott menekülni. A meggyilkolt vezetők között ott volt Leodomir Mugaragu is, aki az egyik utolsó olyan vezető posztban lévő harcos volt a szervezetben, akinek bizonyítottan gyilkosságok tapadnak a kezéhez az 1994-es ruandai népirtással kapcsolatban. De néhány nappal korábban, január 5.-én is súlyos harcok voltak az ezúttal szintén Ruanda által támogatott FDC és az FLDR között, Walikale-től nagyjából 100 kilométerre, Ntotonál.

Az egész, kiújult konfliktussal kapcsolatban két kérdés is felmerül, az egyik, hogy hol vannak ilyenkor a kongói regulárisok, a másik pedig, hogy mi a szerepe Ruandának a harcokban. Az előbbi kérdésre a válasz igazából a kongói helyzetet ismerők számára elég nyilvánvaló, hiába a rengeteg idevezényelt katona (sokuk egyébként egykori lázadó és a mai napig érintett különböző bűncselekményekben, például illegális adókivetésben és bányák ellenőrzésében), a hadsereg egységei szervezetlenek, alulfizetettek és igazából nem rendelkeznek azokkal a felszerelésekkel és támogatással, amely egy ilyen, gerilla-jellegű harc folytatásához lenne szükséges. A második kérdés már érdekesebb, de a választ erre is tudjuk, a Ruanda felszabadításáért küzdő hutu FDLR a mai napig veszélyforrás a ruandai kormány számára, amelynek sokkal egyszerűbb harcolnia a lázadókkal idegen földön, saját polgáraitól távol.

Egy friss hír kapcsán (amelyre később térek ki), ebben a posztban néhány ilyen tényező kerül megemlítésre, és ezek közül a legelső, amit mindenképpen ki kell emelni, az elmúlt hetek kongói politikai életét teljesen meghatározó vita és csatározás a jelenlegi elnök, Joseph Kabila által javasolt  alkotmánymódosítás körül, amely alapjaiban változtatná meg az ország választási rendszerét: egyrészt az elnökválasztás mindössze egy forduló lenne, ahol a szimpla szavazatszám dönt, másrészt pedig az eddigiekkel ellentétben mostantól már nem jelöltekre, konkrét személyekre voksolnának a választási körzetekben, hanem pártok listáira. Mindkettőnek óriási jelentősége van, hiszen előbbi eset elfogadása esetén az eléggé instabil lábakon álló Kabilának nem kellene az egész ellenzékkel szembemennie egy második körben, míg utóbbi eset megszüntetné a politikai élet teljes szétaprózódását (jelenleg is 70 különböző politikai párt képviselteti magát a kongói parlamentben) és akár tizedére is csökkentheti a törvényhozásban jelenlévő politikai mozgalmak számát.

Van rá esély, hogy Kabila (és pártja az 500 fős alsóházban 111 hellyel bíró Újjáépítési és Demokratikus Néppárt, PPRD) az ellenzéki Egyesített Lumumbista Párt (PALU, 34 hely) támogatásával képes lesz keresztülvinni az akaratát, de a 64 hellyel bíró, Jean Pierre Bemba-féle Kongói Felszabadítási Mozgalom (MLC) ebbe még bőven beleszólhat, főleg hogy a PALU-PPRD koalícióban (amelyben még vannak, szintén kifelé kacsintgató kisebb pártok is) tucatnyi törés van már. Az egész választás hangulatát meg fogja továbbá határozni az előbb már említett Bemba jelenleg is zajló pere a Nemzetközi Büntetőbíróságon (ICC), ahol háborús bűnökért próbálják felelősségre vonni – ahogy a korábbi évek tapasztalatai mutatják, az MLC egykori vezetőjének és alapítójának még mindig nagy a népszerűsége, egy számára negatív ítélet megmozdulásokat, erőszakos cselekményeket hozhat. Kabilának meg kell küzdeni továbbá az ország tartományaival is, amelyek más irányba szeretnének haladni, mint az elnök: míg utóbbi a további centralizáció, központosítás híve, addig a tartományok a decentralizáció, a több forrás felé igyekeznek, a cél pedig, hogy előbb-utóbb létrejöjjön a jelenlegi 11 helyett kitűzött 26 tartomány.

Szintén meghatározó tényezőként megemlíthető a források hiánya: teljesen egyértelmű és elismert tény, hogy Kongó képtelen lesz megrendezni a választásokat a nemzetközi közösség pénzügyi segítsége nélkül, Kinshasa 350 millió dollárt kért első körben, ennek még alig negyede van meg, amelyben az EU által felajánlott 70 millió teszi ki az oroszlánrészt, de remények szerint számítani lehet nagyobb összegre majd az Egyesült Államoktól, amely az elkövetkezendő hónapokban alakítja ki Kongó-politikáját (valószínűleg elemzik, melyik út lenne a legjobb Washington számára). Ha már nemzetközi közösség, érdekes lesz az ENSZ békefenntartó misszió helyzete is, amelynek távozását 2011. végére – tehát a választások idejére – követeli Kabila: jelenleg nagyjából 17 ezren állomásoznak az országban, bár az állomásozás elég enyhe megfogalmazás, a kevés misszió egyikéről beszélünk, ahol a békefenntartóknak konkrétan harcolniuk kell a kormánykatonákkal karöltve. Mily érdekes az élet, pár évvel korábban még falvakban nőket erőszakoló és pusztító lázadók valamint mondjuk indiai ENSZ-katonák vállvetve harcolnak egy közös célért.

És sajnos itt a lázadók szóba beleérthetjük a kongói hadsereg – szinte kizárólag Kelet-Kongóban – állomásozó egyes részeit is, amelyek az elmúlt évek békefolyamataiban hadseregbe integrált lázadóiból jöttek létre és amelyeknek háborús bűneiről, jogsértéseiről nap-nap után olvashatunk (ennek ellenére mégis sikerként könyvelhetjük el a Nkunda-féle CNDP integrációt). Nem csoda, hogy Kabila az idei évre kitűzte az egész hadsereg megreformálását is, amelyre főleg keleten lenne óriási szükség, ahol a hosszú ígérgetés és a sok millió külföldi dollár ellenére sem sikerült stabilizálni a közel 50 ezer kongói katona helyzetét, vezetésük egyszerűen tragikusan korrupt, a katonák alulfizetettek és rosszul felszereltek, laktanyák, rendes ellátás híján ők is csak egy púpot jelentenek a helyi lakosság hátán.

Valószínűleg a gazdaság helyzete is sokat fog nyomni a latban, az ugandai határ közelében felfedezett olajmezők, a bányászat betiltása keleten, a hatalmas adósságelengedések és a költségvetés segélyfüggősége mind-mind olyan meghatározó opció, amit figyelembe kell vennie minden elnökségre pályázó komoly jelöltnek. De a legfontosabb kérdés, amellyel mindenképpen számolni kell, kétségtelenül az ország keleti részén uralkodó instabilitás, amely ugyan az elmúlt hónapokban sokat javult és több, évek óta csak vért látott régióban is béke köszöntött be, a különböző etnikai csoportok között fennálló feszültség (a sok tucatnyi más-más érdek és cél miatt) egy pillanat alatt újra tomboló erőszakot szabadíthat el, amelyben még azt sem lehet tudni, hogy a kongói hadsereg részét képező, Bosco Ntaganda tábornok által irányított ex-CNDP hű maradna-e Kabilához. A sok apró csoport (főleg a Mai-Mai milíciák) és a nagyobbak (pl. az FDLR) felszámolása egy olyan feladat lesz, amellyel minden lehetséges elnöknek terveznie kell, ha komolyan akarja magát vetetni a nemzetközi közösséggel, ráadásnak pedig ott van a szinte kiismerhetetlenül szövevényes kapcsolat a szomszédokkal, főleg Ugandával és Ruandával (de Burundi elnökválasztásának nagy vesztese, Agathon Rwasa is keverheti a kártyákat).

És mi lenne ha ebbe a helyzetbe egyszercsak visszacsöppenne a több mint két éve házi őrizetben Gisenyiben raboskodó “Vezér”, Laurent Nkunda? Ha létezik olyan errefelé, hogy személyi kultusz, azt ő megteremtette, így megjelenése felboríthat minden béketervet: nem csoda hát, hogy a legfrissebb hírek szerint egy ruandai katonai bíróság ismét elutasította Nkunda ügyvédeinek szabadon bocsátási kérelmét, ezúttal az eddig eljáró bíró felfüggesztésére hivatkozva. Ez már a negyedik elutasítás, ami azt is mutatja, hogy a 2009. január 22.-én őrizetbe vett CNDP-vezető szabadon engedése egykori szövetségesének, Ruandának sem áll érdekében, amely a CNDP tuszijainak támogatása helyett saját kezébe vette a kongói hutu radikálisokkal való leszámolást. Mindenesetre a férfi nem maradhat örökké börtönben, és azt már többször kijelentette, nem vonul száműzetésbe, hanem szeretne visszatérni a Kivukba, és személye egyszer még kapóra is jöhet a ruandai Kagame-kormánynak, amely a tuszi közösség teljes támogatása miatt nem számolhat le a Vezérrel. Tehát amíg a CNDP továbbra is ilyen jelentős hatalom marad (akár a hadseregben, akár azon kívül) Kongóban, Nkunda egy olyan személy lesz, akivel számolni kell, jelenleg azonban még mindenki számára csak egy idegesítő pont a napirenden.

Jelenleg a világon négy helyen, négy nemzeti parkban élnek hegyi gorillák szabadon: a legismertebb hely a Virunga Nemzeti Park a Kongói Demokratikus Köztársaságban, de élnek egyedek a Vulkán Nemzeti Parkban, Ruandában illetve az ugandai Mgahinga Gorilla Nemzeti Parkban és a Bwindi Áthatolhatatlan Nemzeti Parkban. A mostani felmérés az első három helyen történt meg, hiszen még 2006-ban a Bwindiben volt egy különálló felmérés, amely eredménye szerint ott 302 gorilla él, illetve Kongóban él még négy árva egyed egy kisebb, rehabilitációs parkban.

A mostani végeredményből pedig kiderült, hogy az egymással határos Virunga-Vulkán-Mgahinga parkcsoportban összesen 480 egyed él, 36 családban illetve 15 ezüsthátú hím magányosan. Így kijelenthető, hogy állatkerten kívül, szabadon összesen 786 hegyi gorilla van a világon, ami tényleg csodálatos eredmény, ahhoz képest, hogy ez az adat honnan indult még a legendás Dian Fossey életében (úgy a harmadáról). Az eredmény elérésében ezúttal ki kell emelni minden szereplő és érintett kemény munkáját, a vadvédelmi szervek, a non-profit szerveződések és az illetékes kormányok szerepét is, mert az elmúlt években minden állam igyekezett legalább ezekre, a világ közvéleménye által nagy figyelemben részesített élőlények életét megóvni – hivatalosan az elmúlt 7 évben alig egy tucat hegyi gorillát öltek meg a három parkban (de nemhivatalosan úgy 30-ra tehető ez a szám).

Maga a vizsgálat egyébként nem minősíthető száz százalékosan megbízhatónak, hiszen a 480 megszámolt egyedben rengeteg olyan van, amit a 6 kutatócsoport egyike sem látott a valóságban, csak nyomokból, ürülék genetikai elemzésével írták be létező példányként őket. Ennek ellenére az adat minden eddigi becslésnél jóval megbízhatóbb, hiszen a két hónap alatt a közel száz ember több száz kilométernyi dzsungelt járt végig, amely során egyébként szomorú módon több tucat, más állatoknak felállított ám a gorillákra is veszélyes csapdát kellett felszámolniuk.

Akárhogy is azonban ez egy fantasztikus hír az afrikai élővilág szerelmeseinek, hiszen bár minden évben minimum egy tucatnyi fajt veszítünk el a kontinensen, ennek a csodálatos emlősnek a megmentése fantasztikus tett a helyi vadvédelmi szervek részéről. A felmérés során egyébként további emlősök egyedszámát és életét is vizsgálták, a teljes jelentés és a gorillák helyzetének részletes bemutatása majd 2011 elején lát napvilágot. Addig azonban, akit érdekel, az részletesen olvashat a munkáról és képeket is megtekinthet a www.awf.org oldalon.

Ismert tény volt azonban, hogy a férfi már a népirtás előtt is kapcsolatban állt a legszélsőségesebb hutu milíciákkal, így 1994-ben már az Interahamwe vezetői között tűnt fel és a velük való kapcsolatát a hutu mészárosok menekülése után is fenntartotta, így nem volt meglepő, hogy a 2000-ben, az ex-Interahamwe harcosokat is soraiban tudó Ruandai Demokratikus Felszabadítási Erők (FDLR) megalakulásánál is jelen volt, sőt egyből magas pozícióba is került (ekkor még az ENSZ alkalmazásában állt). A szervezet azóta is elkeseredett harcot folytat a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén (főleg a két Kivuban) hivatalos álláspontjuk szerint Ruanda felszabadításáért a diktatórikus tuszi rezsim alól, a valóságban azonban már évek óta csak pusztítanak, öldökölnek és megkeserítik a kongói civilek életét.

A különböző vádak szerint az FDLR több száz kongói meggyilkolásáért, megerőszakolásáért felelős, emellett több bánya is az irányításuk alatt áll, amelyek segítségével képesek finanszírozni harcukat. Maga Mbarushimana azonban ezekben a harcokban már nem vett részt, 2002-ben politikai menedékjogot kért és kapott Párizstól, ahol azóta is számítógépes szakemberként élt és dolgozott, a gyanú szerint azonban több, szintén Európában élő hutuval együtt az FDLR szervezetét irányította. Ami bizonyítható volt, hogy a magát a lázadó csoport ügyvezetőjének nevező férfi időről-időre megszólalt a hutu milícia védelme érdekében, reagált megkeresésekre, interjúkat adott és közleményeket tett közzé csoportjának harcáról, de igazából a konkrét irányítói kapcsolatot nem sikerült bizonyítani, egészen 2009-ig, amikor Kongóban dolgozó ENSZ szakértőknek sikerült bizonyítékot találni arra, hogy Callixte Mbarushimana igen szoros kapcsolatot ápol az FDLR helyi vezetőivel, utasításokat ad nekik (akkor arra is fény derült, hogy műholdas telefonok segítségével még Észak-Amerikában is vannak olyan magas szintű emberei a milíciának, akik rendszeres kapcsolatot tartanak fel a helyi akciókat elkövetőkkel).

Ezek után nem sokkal az ICC-nek is sikerült összehoznia egy vádat és ez alapján kiadnia egy elfogatóparancsot a férfi ellen, akit jelenleg 2009-es nemi erőszakok, gyilkosságok és kínzások elrendelésével gyanúsítanak. 2009 egyébként más szempontból is súlyos csapás volt a szélsőséges hutu harcosok számára: egyrészt az ENSZ és a kongói hadsereg kemény hajtóvadászatba kezdett ellenük, másrészt Németországban is letartóztatták két vezető személyiségüket, Ignace Murwanashyakát (állítólagos elnök) és Straton Musonit (állítólagos elnökhelyettes). Visszatérve Mbarushimana ügyére, a vádemelés óta eltelt több mint egy évben politikai huzavona ment Franciaország és az ICC között a kiadatásról, végül most jutottak el abba a fázisba, hogy kiadták az október elején letartóztatott férfit, de csak azzal a feltétellel, hogy semmilyen körülmények között nem kerülhet Ruandában bíróság elé.

Egyik vezető tisztségviselőjének (mert erőteljes túlzás az a médiában felkapott információ, hogy ő lenne az FDLR hírhedt vezére egyszemélyben) letartóztatása és kiadatása mellett az FDLR még szeptember végén egy másik súlyos csapást is elszenvedett, a milícia Elie Mutarambwira alezredes (ismert becenevén Safari) által vezetett zászlóalját a kongói hadsereg szétverte Észak-Kivuban és emellett bizonyíthatóan jelentősen visszaesett a csoport taglétszáma is (nem csoda, hogy mostanában különböző mai mai milíciákkal szövetkeznek). Elfogásakor egyébként Mbarushimana már nem ügyvezető volt, hanem alelnök, miután szeptember végén Észak-Kivu egy eldugott részén az FDLR új vezetést választott, és itt Callixte pozíciója jelentősen megerősödött. Az akkor kiszivárgott hírek szerint jelenleg a csoportot Gaston Iyamuremye tábornok vezeti, aki szintén aktív résztvevője volt az 1994-es ruandai mészárlásnak és egyszerű talpasként kezdte a hutu milícia soraiban.

Ez pedig a zseniális Journeyman Pictures rövidfilmje Mbarushimana ügyéről:

Persze nem önszántukból, hanem felsőbb parancsra azután, hogy a félelmetes és a mészárlások nagy részét végrehajtó Interahamwe milícia 10 belga katonát meggyilkolt korábban egy támadásban. Miután pedig a katonák elhagyták az iskolát, a távozásukat nevetve figyelő hutu harcosok lerohanták az épületet, a menekülteket a Kicukiro negyedben található Nyanza dombra terelték, ahol szinte kivétel nélkül lemészárolták őket.  Nyanza egyébként örök szégyenfolt marad az ENSZ amúgy sem hófehér eredménylistáján, hiszen csak ezen a helyen legalább 10 ezer embert gyilkoltak meg a hutu szélsőségesek, a “szerencsésebbeket” lelőtték, a többieket (köztük gyerekeket is) nagy nevetések és szitkozódások közepette agyonvertek. Nem ez lesz az első ilyen per, egy túlélő már 2008-ben pert indított (ő nővérének, sógorának és azok gyermekeinek halála miatt perelte Belgiumot 100 ezer euróra),  most pedig két újabb túlélő nyújtott be keresetet a belga állam és három belga békefenntartó ellen, akik fittyet hánytak az ENSZ alapokmányában foglalt elvekre és döntéseikkel halálra ítéltek több ezer embert.

Egy, a népirtás áldozatait tömörítő és képviselő szervezet, az IBUKA elnökének, Theodore Simburudarinak az elmondása szerint a két per végeredménye fogja eldönteni, hogy további családok is keresetet indítanak-e Brüsszel ellen. A három beperelt belga katona egyike maga Luc Marchal tábornok, aki 1994. áprilisában a belga kontingenst vezette Ruandában. Aki látta a Hotel Ruanda filmet, annak valamennyire könnyebb elképzelni a helyzetet, amely a tavalyi, 15 éves megemlékezésen is a fő téma volt: az iskola falai között reszkető gyerekek, anyák, körülöttük pedig 97
békefenntartó, körben mindenhol hutu szélsőségesek, akik folyamatosan fenyegetik a belgákat. És ekkor jön az utasítás, a belga kormány nem engedheti meg magának, hogy újabb katonái essenek el (ráadásul a külföldieket már kimenekítették), távozni kell. Hiába a könyörgés, a sírás, a hutuk nevetése közepette a katonák elhajtanak – a kis osztagot vezető belga hadnagyot, Luc Lemaire-t a tuszik még arra is hiába kérték, hogy inkább ők végezzenek velük.

Akit jobban érdekel ez a történet, annak mindenképpen ajánlom a 2005-ben készült Shooting Dogs (amerikai cím: Beyond the Gates, magyar cím: A kutyákat lelövik, ugye?) című filmet, amely két külföldi szemén keresztül mutatja be a népirtást, és a film zárójelenete éppen a kicukiro-i mészárlás. A cím is beszédes: a népirtás során a békefenntartók egyik kedvenc szórakozása volt az áldozatok teteméből lakmározó kutyákra lövöldözni. No comment.

Az ügy azonban akkor lett igazán érdekes, amikor kiderült, hogy Ruanda már hetekkel korábban “kilincselni” kezdett az ENSZ-nél, hogy ezek a részletek maradjanak ki az 1993 és 2003 között a Kongói Demokratikus Köztársaságban elkövetett háborús bűnökről szóló közel 600 oldalas jelentésből. A Le Monde már akkor tudni vélte, hogy Ruanda az összes ENSZ békefenntartó misszióból való visszalépéssel fenyegetőzött, de napokkal később ezt már a ruandai kormány is megerősítette egy sajtótájékoztatón, amelyen a külügyminisztérium szóvivője nevetségesnek nevezte a jelentés sorait és kijelentette, hogy ha az az általuk megismert formában napvilágot lát, Ruanda azonnal kivonja csapatait minden misszióból (ez leginkább Darfúrt érintené). Indoklásuk tökéletesen megállja a helyét, hiszen ha az ENSZ az egyik oldalon népirtással és nemi erőszakok tömegével vádolja a ruandai hadsereget, akkor hogy várhatja el a másik oldalon, hogy ez a hadsereg embereket védjen a világ más részein.

A jelentés elkészítésében szerepet játszó korábbi ENSZ főtitkárt, Kofi Annant is kritizálta a szóvivő, aki szerint Annan 1994-es kudarcát a népirtás idején most így próbálja valamilyen módon semmissé tenni, hogy alaptalan vádakkal támadja a tuszikat megmentő hadsereget. Az ENSZ aztán szeptember elején már közleményt tett közzé, melyben bejelentette, hogy októberig az összes, riportban említésre kerülő országnak lehetősége lesz véleményt nyilvánítani a leírtakkal kapcsolatban, és azokat a riporttal egyidőben publikálni is fogják október elején. Aztán eltelt néhány nap, Ruandában pedig egyre feszültebb lett mindenki, ugyanis az ENSZ által felkínált lehetőséggel nem kívántak élni: az érintett részeket teljesen el akarták távolítani a jelentésből és katonáik már meg is kezdték a felkészülést a távozásra Szudánból. Ez pedig az amúgy is elég gyenge lábakon álló szudáni ENSZ misszió számára nem lett volna túl jó dolog, így senki sem lepődött meg túlságosan (pedig “meglepetésszerű” látogatásról volt szó), amikor a jelenlegi főtitkár, Ban Ki-moon tegnap a ruandai fővárosba, Kigaliba érkezett, hogy tárgyaljon a jelentésről és ehhez kapcsolódóan a ruandai hadsereg szerepéről az ENSZ misszióiban.

Még a tegnapi napon aztán tárgyalt a külügyminiszterrel, Louise Mushikiwaboval és Paul Kagame államelnökkel is, és a tárgyalásokon több, magasrangú ENSZ tisztviselő is résztvett, amiből egyértelműen látszik, Ruanda csatát nyert az ügyben. Nem csoda, a kis közép-afrikai ország nagyon fontos szerepet játszik a darfúri békefenntartó misszióban (emellett még Csádban, Haitin és Libériában vannak ruandaiak), a 22 ezer fős kontingensből több mint 3200 katonát ők adnak, és az egész missziót is egy ruandai, Patric Nyamvumba vezeti. A felek a tárgyalások után nem tartottak sajtótájékoztatót, az ENSZ tisztviselői bármiféle kommentár nélkül távoztak az országból. Később aztán ruandai részről Mushikiwabo annyit jegyzett meg újságíróknak, hogy a kormány nagyon örült annak, hogy a világszervezet fontosnak érezte tárgyalni a kérdésről. Ami viszont tény, hogy 1996-ban, amikor Ruanda lerohanta Kongót, több százezer hutu menekültet gyilkoltak meg a ruandai hadsereg katonái és a velük szövetséges tuszi milíciák.

És akkor a végére néhány összeesküvés-elmélet, amelyekből számos kering a különböző fórumokon: a leginkább hihetőnek tartott szerint Ban Ki-moon személyesen járt/jár közben azért, hogy a jelentésből legalább a népirtás szót eltávolítsák Ruandával összefüggésben, továbbá sokan valószínűsítik azt is, hogy szeptember elejére várható publikálása előtt néhány nappal szándékosan, ENSZ források segítségével került napvilágra a jelentés, megfelelő jogalapot adva a vitára és így a kényes részek megváltoztatására.

A kérdéses jelentés kiszivárogtatott része.

Bárhogy is legyen, a népirtás utáni első, 2003-as elnökválasztáshoz hasonlóan (amikor a voksok 95%-át megszerezte) most sincs reális esélye egyetlen kihívójának sem, főleg azért nem, mert az ellene induló mindhárom jelölt (az egykori egészségügyi miniszter, Jean Damascène Ntawukuriryayo, a törvényhozás alelnöke, Prosper Higiro és Alvera Mukabaramba képviselő) mindegyike olyan pártok képviseletében indul, amelyet az RPF holdudvarához tartoznak és 2003-ban is az RPF-et és Kagamét támogatták. Az persze már érdekesebb kérdés, hogy vajon tiszta és szabad választásokra kerül-e sor, hiszen a leginkább esélyes két ellenzéki jelölt jelöltségét formai okok miatt elutasították, a többi ellenzéki párt pedig annyira gyenge, hogy jelöltet is képtelen volt állítani.

A választási bizottság szóvivője, Pacifique Nduwimana tegnap elmondta, hogy 5.2 millió szavazót regisztráltak a választási névjegyzékbe, a szavazás tisztaságára pedig 1394 megfigyelő (közül 214 külföldi, főleg Afrikai Uniós küldött) fog ügyelni, valamint azt is közölte, hogy a szavazókörök már készen állnak az esemény lebonyolítására. Az előzmények mindenesetre nem voltak ilyen szépek, ugyanis az elmúlt hónapokban olyan események történtek Ruandában, amelyek arra mutatnak rá, hogy a Kagame-kormánnyal szembemenni nem igazán tanácsos, sőt nagyon veszélyes, bár minden incidenst meg lehet más oldalról is magyarázni. A leginkább megrázó két esemény, Jean-Leonard Rugambagének, az Umuvugizi újság riporterének és az egyik jelentős ellenzéki mozgalom, a Demokratikus Zöld Párt alelnökének, André Kagwa Rwiserekának pár héttel ezelőtti meggyilkolása volt.

Rugambagét nem sokkal azután lőtték le július végén a ruandai fővárosban, Kigaliban, hogy cikket publikált a Kagame-kormány érintettségéről a Dél-afrikai Köztársaságban meglőtt, száműzött tábornok, Kayumba Nyamwasa ügyében, bár kormányzati álláspont szerint egyszerű bűncselekmény történt. Ezt megelőzően pedig július 14.-én lefejezve találtak rá a dél-ruandai Butare városában Rwisereka holttestére, aki a legerősebb ruandai ellenzéki párt egyikének alelnöke volt, azé a pártté, amelyet technikai hiányosságok miatt zártak ki a mostani elnökválasztáson való jelöltállításból. Bár két állítólagos tettest elkaptak, sokan mégis tudni vélik, hogy az RPF-ből korábban kilépő politikust a Kagamét bíráló nyilatkozatai miatt fenyegették hónapokon át és végül gyilkolták meg a választás előtt nem sokkal.

Elvileg így már csak az FDU-Inkingi és a PS-Imberakuri volt az a két igazán jelentős ellenzéki mozgalom, amely jelöltet állíthatott, de az Inkingit egyszerűen kizárták a regisztrációs folyamatból, ahogy a Zöld Pártot is korábban. Így maradt volna az Imberakuri, amelynek lehetséges jelöltjét és vezetőjét, Bernard Ntagandát azonban népirtási eszme terjesztésének és társadalmi megosztásnak a vádjával még június végén letartóztatták, ahogy tették ezt több neves ellenzéki politikussal is. Ugyanezekkel a mostanában errefelé igen népszerű vádakkal több, Kagamét bíráló újság vezetőjét találták meg, ketten elmenekültek az országból még időben, de az Urubayo főszerkesztője jelenleg is börtönben vár tárgyalására a népirtásra való felbujtás vádjában.

Aztán voltak még gránátdobálások is Kigaliban, szinte mindenki, aki ellenzéki oldalon áll-állt, fenyegetéseket kapott, így nem csoda, hogy Paul Kagamét már a mai napon akár győztesnek kiálthatjuk ki. De hogy a másik oldal véleményét is ismerjük, a kormány minden esetben cáfolta az őt ért vádakat, a gyilkosságokat egyszerű bűncselekményeknek tartják, a fenyegetésekről szintén nem tudnak semmit, és a legfőbb érvük minden vád cáfolatára a kérdés: mi érdeke lenne az amúgy is nagyon népszerű Paul Kagaménak és a kormánynak ilyen tettekre?

Maga az elnök pedig ezekkel a feltételezésekkel és vádakkal nem foglalkozva szombaton a “Nyugatot” bírálta, amikor választás előtti egyik szónoklatában feltette a kérdést, hogy miért Afrikától várják a kongói FDLR-probléma megoldását, amikor a lázadó szervezet vezetői és pénzelői nyugat-európai országokban élnek békésen. Összegezve a posztot elmondható, hogy bár választásról beszélünk, igazán választási lehetőség nincs, Paul Kagame nyert.

A wikipédiás jelleget kerülve mindenképpen érdemes néhány szóban a történetéről is írni, 1993-ban néhány fiatal ruandai azért hozta létre az adót, hogy az akkoriban hangoztatott tuszi-hutu megbékélés ellen szólaljon fel, és humoros műsoraiknak, jó zenei felhozataluknak köszönhetően sikerült is megszólítani a hutu fiatalok ezreit, akikben aztán a mérgező tuszi- és belgaellenes propaganda is jó táptalajra talált. Kezdetben az előítéletek és különbségek bemutatása a két etnikum között humorba ágyazva történt, de 1994-től kezdődően egyre erőszakossabbá és agresszívabbá váltak a műsorok és 1994. áprilisában, amikor lelőtték a hutu származású Juvenal Habyarimana elnök gépét, a tuszik elleni uszítás teljesen nyílttá és szégyenteljessé vált: a “vágjátok ki a magas fákat” szlogennel az országban élő összes tuszi lemészárlására szólítottak fel a műsorokban, ami ellen a hatóságok és a nemzetközi közösség is képtelen volt fellépni.

Az igazán szomorú a történetben azonban az, hogy a rádió adását képtelenek voltak leállítani a népirtás egésze során, csak 1994. júliusának végén, amikor az ugandai tuszi menekült diaszpóra által létrehozott Ruandai Hazafias Front (FPR) tuszi harcosai átvették Ruanda irányítását és a rádió megszűnt létezni, szerkesztői és vezetői az akkor még Zairének hívott Kongói Demokratikus Köztársaságba menekültek. Később, a népirtás után az ENSZ által Tanzániában létrehozott Ruandai Nemzetközi Büntetőtörvényszék tárgyalta a rádió elfogott vezetőinek és műsorvezetőinek ügyét, de sajnos nem minden esetben születtek kielégítő eredmények: Félicien Kabuga, az RTLM-et pénzelő egyik üzletember még mindig szökésben van, állítólagosan Kenyában bujkál, a népirtásban való részvételért egyedüliként megvádolt külföldi, Georges Ruggiu (műsorvezetőként legkedvesebb szófordulata a “még mindig üres sírok várnak megtöltésre” volt) pedig tavaly óta szabadlábon van és Olaszországban él. A rádió főszerkesztőjét, Ferdinand Nahimanát először életfogytiglani büntetésre ítélték, ezt később 30 évre változtatták, amelyet jelenleg is tölt egy mali börtönben.

Maga az egész büntetőügy egyébként azért volt rendkívül érdekes, mert a hírhedt nürnbergi per óta ez volt az első olyan ügy, amelyben az uszító beszédet, gyűlöletkeltést is háborús bűnként kezelték. Maga az RTLM (vagy ahogy a népnyelv nevezte: a Bozótvágós Rádió) egyébként köztudottan Ruanda hutu vezetésének támogatásával létezett, tulajdonosai között ott találjuk Habyarimana legközelebbi kollégáit és párttársait is, a leggyakrabban megszólaló előadók pedig híres tusziellenes énekesek voltak, például Simon Bikindi vagy Kantano Habimana. A Magyarországon vagy Európában máshol mostanában gyűlöletbeszédnek tartott kirohanásokhoz és megszólalásokhoz képest az Ezer domb földjének rádiója (magyar fordításban ezt jelenti a neve) egy teljesen más dimenzió volt, nyíltan parazitának, csótánynak nevezte a tuszikat, titkos tuszi fegyverkezés hangoztatásával szólított fel a hutu agresszióra az inkotanyi ellen (az állítólagos beszivárgó FPR harcosokra használt szó), de előfordult, hogy az ENSZ békefenntartóinak meggyilkolására uszítottak, és az idő előrehaladtával már konkrét nevek is elhangzottak, akiket aztán rövidesen meg is öltek.

Az adások 1994. április 6.-a után durvultak el igazán, amikor már egész nap a mészárlásra uszítottak a műsorvezetők a rádióban (”eljött a végső háború ideje”, “tapossátok el a csótányokat”, “töröljétek el a beképzelt inyenzit a föld színéről”), abban a rádióban, amelyet az egész népirtás alatt mindenki hallgatott, menekülő tuszik, gyilkoló hutuk és döbbent külföldi segélymunkások. A népirtás során a rádió pedig taktikai információs központként is szolgált, rendszeresen közölték menekülteket szállító konvojok útvonalát, sőt a műsorvezetők minden nap bejelentették, hogy hol vannak még nagyobb tuszi csoportok, akiknek halálhírét aztán sporthírekhez hasonlóan közölték a nap végén. Vagy a kisebb “gyilkolóbrigádok” vezetői hirdetésként támogatást, fegyvereket, gránátokat kértek akcióik folytatására.

Mindenesetre a rádió ezen szerepének volt egy előnye is, a menekülő tuszik a rádiót hallgatva tudták, hogy merre nem szabad menni, melyik utat zárták le a milíciák. Nem csoda, hogy az első segélymunkások a fülükre rádiót szorongató menekülő tuszikról számoltak be a népirtás legszomorúbb napjain. Aztán, amikor már látszott, hogy az FPR el fogja foglalni az országot, a helyét ekkor már folyamatosan változtató rádió az ország elhagyására szólított fel minden hutut, brutális megtorlással riogatva (”ha az inkotanyi elkap, az összes szerveidet kivágják a testedből, ők nem emberek, az ördög mészárosai”).

Az RTLM tökéletesen példázza azt, hogy mi mindenre lehet képes a média, valószínűleg a rádiózás történetének egyik legsötétebb és legszomorúbb foltjáról van szó, mert az az uszítás és gyűlölet, amit ez a pár ember összehozott ezeken a hullámhosszokon, tényleg ördögi és rémisztő.

Bár az ugandai hatóságok szerint egyszerű logisztikai és kommunikációs problémák miatt akadozik a hazatelepülés, az igazság valószínűleg azonban az, hogy már nem is akarnak menni, többségük ugyanis már családot alapított, kitelepült a táborok környékére és keveredett a helyi lakossággal, ráadásul otthon még ennyi idő után is felelősségre vonástól, esetleg bosszútól kell tartaniuk – a menekültek között sokan vannak az egykori népirtók és rokonaiak közül. A két ország kormánya és az UNHCR már 2003-ban megállapodott egymással a menekültek hazatelepítéséről, de a dolog egészen addig nem vált sürgőssé Uganda számára, amíg tavaly az UNHCR be nem jelentette, hogy az ENSZ nem fogja tovább támogatni logisztikailag (ingyen hazaszállították volna őket, ahol még anyagi segítséget is kaptak volna az újrakezdéshez) a táborok felszámolását (2009. augusztustól), de ekkor sem járhattak el erőszakkal, mert egy 2006-as jogszabály szerint Ugandából egy menekültet csakis annak beleegyezésével lehet “kitelepíteni”.

Ezért a hatóságok minden más eszközt megragadtak, hogy motiválják a ruandaiakat a hazatérésre, megtiltották például a földművelést a táborokban és környékén a menekültek számára, ennek ellenére végül alig 3-4 ezer ember tért haza Ruandába tavaly, még mindig legalább 16 ezren a két táborban és környékén élnek, akik az UNHCR és a Világélelmezési Szervezet támogatására szorulnak azóta is. Mert bár 2009. augusztusa után az UNHCR elvileg nem támogatja semmilyen formában a hazatelepítési folyamatot, 2010. áprilisa óta a táborokban maradók továbbra is kapnak élelmiszeradagot és pénzbeli támogatást is. Gondoljunk csak bele, kb. 16 ezer ember napi ellátása és ezenfelüli anyagi támogatása milyen terhet ró a világszervezetre, a menekültügyi ügynökség tavaly decemberben 31 millió amerikai dollárt igényelt ugandai projektjeinek költségvetésére, de kénytelen volt megelégedni 25 millióval, ami miatt még égetőbbé vált a helyzet megoldása.

És Ugandában nem csak a ruandai menekülteket kell segíteni, több tízezren jöttek Kongóból is az ottani konfliktus elől menekülve. Mindenesetre nem egyszerű rávenni a ruandaiakat a hazatérésre, a fentebb már említett félelem miatt sem, de szintén nem túl csábító az a lehetőség sem, hogy konkrétan otthon a nulláról kell kezdeniük, hiszen valószínűleg egykori földjeiket már rég birtokba vették mások. Mindez annak ellenére, hogy a ruandai kormány már több ízben megerősítette, minden segítséget és támogatást megad a hazatérő embereknek, hangsúlyozva, hogy hutuk és tuszik már rég félretették bosszújukat és haragjukat, az országban béke van. A hazatérők számára a kormány nemrégiben lakhatást, három hónapon át tartó élelmiszertámogatást, ingyenes oktatást és egészségügyet kínált (megcáfolva az előbbiekben felvázolt félelmeket), ennek ellenére 2010. júliusában még mindig a fentebb jelzett 16 ezres menekültszám él Ugandában.

Ezért fogadták sokan kis meglepetéssel a múlt heti hírt, mely szerint az ugandai hatóságok erőszakkal kezdték meg ruandai menekültek deportálását az UNHCR határozott tiltakozása ellenére. Az illetékes ugandai minisztérium szerint a július 14.-én kezdődő művelet célja a papírokkal nem rendelkező illegális bevándorlók hazatoloncolása volt, ennek keretében mintegy 1700 ruandait pakoltak fel teherautókra és szállították őket a két ország határára egy átmeneti táborba, ahol megpróbálják beazonosítani, pontosan honnan is érkeztek. A közlemény szerint az egész művelet az UNHCR és a ruandai kormány támogatásával és beleegyezésével történt. Az egyik nakivalei telep ruandai közösségi vezetője szerint egyes menekülteket fegyverrel kényszerítették a teherautókra, a menekülni próbálókra pedig éles lőszerrel lőttek. Azt is megerősítette, hogy aki csak tudott, az elmenekült a táborokból a környékbeli bozótokba, és sokan azóta is ott próbálják átvészelni az ugandai kormány akcióját.

Elsőként kezdjük egy olyan szerveződéssel, amely ugyan csak alig pár hónapja jelent meg a hatalmi színtéren, de hátterét és támogatóit figyelembe véve még zavaró tényező lehet a békefolyamatban. A Hazafias Erők Kongó Felszabadításáért (FPLC) nevű milíciáról van szó, amely egy egykori kongói tuszi katona, Gadi Ngabo irányítása alatt igyekszik valamiféle hatalmi pozícióba kerülni Észak-Kivuban, aki néhány tucat emberével még 2009-ben érkezett az országba Ugandából, majd egyből megkezdte toborzó és bomlasztó tevékenységét. Első (állítólagosan hozzájuk köthető) akcióikat tavaly szeptemberben hajtották végre Rutshuru környékén, bár azokat a rablásokat és fosztogatásokat egyszerű köztörvényes bűncselekményeknek nevezték a hatóságok.

A szervezet tényleges és hivatalos megjelenése egy 2010. januári interjúhoz köthető, amelyet Ngabo adott a Voice of America-nak, amelyben a milícia céljairól és létrejöttének okairól is beszélt. Ebből kiderült, hogy Ngabo azokat az embereket igyekszik képviselni, akik elégedetlenek a kongói elnök, Joseph Kabila tevékenységével és példaképének, Laurent Nkundának (a CNDP – Nemzeti Mozgalom a Nép Védelméért egykori vezetője) a harcát szeretné folytatni a tuszik védelme érdekében. Ehhez óriási segítséget kapott Nkunda egyik egykori segítőjétől, Emmanuel Nsengyumvától, aki, miután a CNDP harcosait nagyrészt integrálták a kongói reguláris hadseregbe, egész magas pozícióhoz jutott, de nem volt elégedett a dologgal, mert hónapok után dezertált pár száz társával együtt, akik közül ugyan sokan később visszatértek a hadsereg kötelékébe, de 2010. márciusában Nsengyumva több tucat társával együtt már Gad oldalán, az FPLC soraiban tűnt fel. Gad egyébként komoly lázadó pályafutásra tekinthet vissza, “karrierjét” elég egyszerű talpasként még a Kongói Demokráciáért Mozgalomban (RCD) kezdte, majd annak különböző frakcióiban folytatta a kilencvenes években, hogy végül a háborús bűnökkel vádolt, gyermekkatonák alkalmazásáról elhíresült Thomas Lubanga Kongói Hazafiak Szervezetében kössön ki (UPC), amely erős ugandai támogatással, főként hemákkal a soraiban küzdött változatos célokért.

A UPC összeomlásáig Ngabo itt is maradt, de aztán menekülnie kellett a hatóságok elől (különböző bűncselekmények miatt akarták bíróság elé állítani) és – mily meglepő – Ugandába távozott, ahol Kampalában kezdett el csapatot szervezni a jövőbeni visszatérésre. Aztán jött a CNDP összeomlása (Nkunda elfogásával) és két részre szakadása, ami értékelhető lehetőségeket hozott a ruandai Kigaliban elkövetett gránátos támadásokkal is összefüggésbe hozott Ngabo számára, ugyanis az Ugandába menekült Nkunda-párti CNDP harcosok között követőkre lelt. A hírhedt FDLR lázadó szervezettel szorosan együttműködő FPLC számára 2009-ben érkezett el az idő, hogy megkezdje valódi tevékenységét “Kongó felszabadításáért”, de a szép eszmék és hangzatos kiáltványok mögé bújó Ngabo csak egy egyszerű hatalomittas hadúr-jelölt, szervezete pedig egy újabb bűnözői csoport a szinte már kiismerhetetlen kivui hatalmi palettán.

Akárhogy is, eddigi akcióik nagy része piti bűncselekmény volt, amelyekben sehol nem volt felfedezhető Ngabo azon célja, hogy “megvédje a kongói polgárokat a kormány elnyomásától”. Ráadásul pedig az a szervezet, amely baráti viszonyt ápol a borzalmas FDLR mészárosaival, sőt, néhány száz harcosa között egykori FDLR tagokat, népirtó gyilkosokat is tudhat, nos, az kizárt, hogy “Kongó fejlődéséért és békéjéért” küzdene. Ami tény, hogy erejét tekintve nem sok vizet zavar az FPLC jelenleg, de tagjainak és Ngabonak a múltját, kapcsolatait ismerve, újabb zavaró tényezőt jelenthet a hamarosan már ENSZ békefenntartók nélküli Kelet-Kongóban. A kormány is tisztában van az FPLC létezésével és Ngabo terveivel, ahogy Lambert Mende kongói tájékoztatási miniszter fogalmazott az év elején (a hírhedt interjú után), a hadsereg mindent meg fog tenni az Uganda és Ruanda külpolitikai céljait kiszolgáló bűnöző elfogására.