A nyugdíjas mérnök 2006-os első észak-afrikai látogatása után döntötte el, hogy önkéntesként igyekszik segíteni minden módon az észak-afrikai régió rászorulóinak (lévén neki saját magának nem volt családja) és pont egy újabb misszió során rabolták el 2010. április 19.-én az észak-nigeri In-Abangharet falujából egy algériai barátjával együtt, akivel éppen egy iskola építésében segédkeztek az Enimal humanitárius szervezetnek. Társát napok múlva szabadon engedték, Germaneau viszont azóta fogságban volt, szabadon bocsátásáért az AQIM több, elfogott és bebörtönzött harcosának szabadon bocsátását követelte – a férfiról utoljára életjelet május közepén kaphattak az érte aggódók, amikor a szervezet egy fényképpel bizonyította, hogy él.

Sokan az utána eltelt időben azt gondolták, semmi előrelépés nem történt az ügyben, de ők tévedtek, a háttérben már komoly szervezés folyt egy katonai akció végrehajtására, amelyben végül a mauritánai hadsereg csapatai mali beleegyezéssel és támogatással valamint erőteljes francia segítséggel (technikai és logisztikai) akciókat hajtottak végre múlt hét csütörtökén és péntekén, (július 22.-23.),  mali területeken. Azért épp most, mert múlt héten egy elég szűkszavú közlemény látott napvilágot a radikális szervezettől, mely szerint egy héten belül megölik Germaneaut (aki ekkor már orvosságai hiányában súlyosan legyengült, betegséggel küzdött), ha követeléseiket nem teljesítik. A mauritániai csapatok több műveletet hajtottak végre, legkevesebb hat terroristát meggyilkoltak,  foglyokat is ejtettek és felszereléseket foglaltak le, de sajnos az idős mérnököt nem találták meg – mindenesetre állítólagosan egy közeljövőben tervezett mauritániai támadást meghiúsítottak.

Aztán az akcióról szóló hírek feltűnése után nem sokkal az al-Jazeera közzétette azt a hangüzenetet, amelyben Abdelmalek Droukdel, az AQIM vezetője bejelentette, hogy bosszúból hat társuk haláláért, a szervezet kivégezte Germaneaut, ezt pedig mai sajtótájékoztatóján Sarkozy, francia elnök is megerősítette (később az AQIM másik frakciójának vezetője, Abdelhamid Abu Zayd is elismerte a gyilkosságot). Ahogy Sarkozy elmondta, “kötelességük volt megpróbálni kiszabadítani a biztos halál torkából honfitársukat”, és egyben felszólította a francia állampolgárokat, hogy ne utazzanak a régióba. És ami a jövő szempontjából fontos lehet, azt is hangsúlyozta, hogy Franciaország nem fogja szó és tettek nélkül hagyni a barbár gyilkosságot, konkrétumok nélkül “bosszúról” beszélt.

Az AQIM jelenleg is több külföldit tart fogságban, Roque Pascual és Albert Vilalta spanyol segélymunkások sorsáról még mindig nincs hír, remélhetőleg ők még életben vannak, nem úgy, mint a pár hónapja kivégzett brit férfi, Edwin Dyer. Mindenesetre akárhogy is legyen és akármi is történjen, az AQIM tettére nincs mentség, mert egy idős és súlyosan beteg ember meggyilkolására nem lehet mentség semmilyen hazafias harc, nemes eszme vagy vallási eltökéltség.

A verseny június 28.-án kezdődött, de már az első nap rengeteg pályázat érkezett a kiválasztásra, amelynek egyébként rendkívül szigorú feltételei vannak: a Korán legalább negyedét fejből kell tudni, imámként kell közreműködni a napi öt kötelező és a pénteki közös imádságban, továbbá képesnek kell lenni arab nyelven levezetni a pénteki prédikációt, 25-75 év közöttinek kell lenni és így tovább. Továbbá a mecsetük számára is vannak feltételek: a legutóbbi felmérésben szerepelnie kell, fix, megfelelő területű építménynek kell lennie és már legalább három éve kell helyet adnia pénteki imádságnak. Ha a feltételek teljesülnek és a kiválasztó bizottság jóváhagyja az imám pályázatát, akkor nagyjából 40-42 ezer forint körüli ouguiyát kap havonta továbbá élelmiszertámogatást, amelyet a gyülekezet használhat fel.

A vallási szélsőségesei miatt (akik közül sokan pl. Irakban is feltűntek) általában eléggé bírált Mauritánia pont ezek a bírálatok miatt lépett, mivel eddig a mecsetek és imámok szinte kizárólag a polgárok és külföldi szervezetek támogatására voltak utalva, ez pedig a hatóságok szerint sok esetben hozzájárulhat a szélsőségesség terjedéséhez, így a külföldi támogatások szabályait nagyon megszigorították – ez pedig egyenlő volt a mecsetek egyre nehezebb helyzetével, hiszen nekik is kell fizetni közüzemi számlákat és minden költséget. Miközben az imámok egy része örömét fejezte ki a lehetőség miatt, addig sokan bírálják is a lépést, egyesek szerint a közel 7000 mauritániai meccsetet tekintve ez elenyésző támogatás, de sok imám úgy gondolja, hogy ezzel a politika megpróbálja irányítása alá vonni a vallási közösségeket és befolyásolni a vallási életet.

Bár ez valószínűleg csak az első ijedtség részükről, ugyanis az nem valószínű, hogy egy imám azért prédikálna másképp mert az államtól kap pénzt. Ráadásul ez a pályázat lehetőséget ad a sok munkanélküli, vallási iskolát végzett fiatalnak, hogy állami álláshoz és biztos megélhetéshez jusson, hiszen eddig a fiatalok számára ez egy nehezen elkezdhető pálya volt. De a legfontosabb cél, amelyre Ahmed Ould Mukhtar, az iszlámügyi minisztérium tanácsadója is rávilágított, hogy így próbálják meg a szélsőséges iszlám tanokat visszaszorítani, amelyet az országban végrehajtott korábbi terrortámadásokkal is szoros összefüggésbe hoznak.

Ez az akció egyébként annak az átfogó vallási programnak a része, amely tavaly októberben kezdődött és amelynek keretében a minisztérium több programot is indított a vallás jobb irányítása érdekében, ilyen volt például a vallási iskolák és mecsetek számbavétele, de mindenképpen fontos és jelzésértékű volt, hogy az összes mecset és vallási iskola pénteki prédikációját meghallgatták megfigyelők, így konkrétan a mauritánai kormány elvileg rendelkezhet valamiféle nyilvántartással arról, mely imámok segítik elő a szélsőségesség terjedését.

Fő forrás: Magharebia

A legfontosabb lépés a közös szervezet létrehozására 2009 augusztusában történt, amikor a Szahara algériai részén fekvő Tamanrasset sivatagi városában a négy fentebb említett ország katonai vezetői lefektették az alapelképzelést, az alapfeltételeket, majd a pár napja megtartott újabb tamanrasseti találkozón már konkrétumot is megfogalmaztak, sőt az egész megállapodást kiterjesztették Líbiára, Burkina Fasora és Csádra is. Utóbbi három ország kezdetben állítólag csak megfigyelői státusszal lesz jelen a működésben, de már most katonákkal járulnának hozzá az al-Kaida elleni harchoz. Manapság a legtöbb, Szaharát átszelő útvonal egyáltalán nem nevezhető biztonságosnak, nap mint nap hallani elrablásokról, támadásokról, ráadásul több észak-afrikai ország lázadó mozgalmainak főhadiszállása is ezeken a kíméletlen területeken található.

A terv szerint a közös katonai bizottság főhadiszállása Tamanrassetben lesz, itt fog állomásozni a szervezet vezérkara és innen fogják az egész Szaharát átfogó katonai műveleteket indítani (akárhogy is, ez óriási kihívás lesz, tekintve a távolságokat és azt, hogy manapság is sok száz kilométer választ el egymástól katonai támaszpontokat a sivatagban). Ebből pedig egyértelműen kiderül, hogy itt a felderítő, nyomozó munkának is nagy szerepe lesz, hiszen csakis megelőző csapásokról lehet szó, a reagálás egy helyzetre teljes mértékben kizárt. Ráadásként még nem tisztázott az egész szervezet nagysága, politikai szerepe és irányítása, tehát az nem derült ki eddig egyetlen tárgyaláson sem, hogy konkrétan ez csak egy összefogó-összekötő szervezet lesz, speciális katonai támogatás nélkül, és az egyes országok katonái saját határaikon belül fognak cselekedni, vagy határokon átívelő akciók is várhatóak.

Ami viszont egyértelmű, valamit cselekedni kell, ugyanis ma Észak-Afrika sivatagos területein a káosz az úr, a Dél-Amerikából induló drogkereskedelmi útvonalak nagy része is a Szaharán át vezet, az Egyesült Államok szerint pedig a régió a terrorizmus melegágya, a segélyszervezetek munkáját is jelentősen nehezíti a biztonság hiánya és akkor a Szaharát megcélzó turizmus visszaeséséről nem is beszéltünk (mert létezik-létezne ilyen). A legnagyobb fenyegetést egyértelműen az al-Kaida Szervezete a Maghreb Államokban (AQIM) jelenti, amely az utóbbi időben – rövidebb csendes időszakot követően – komoly támadásokat hajtott végre Algériában, Maliban és Mauritániában is, főként a biztonsági erőket és segélyszervezeteket megcélozva, de az elmúlt hónapok nagy nyilvánosságot kapott elrablásai is az ő nevükhöz köthető (még mindig a kezeik között van két spanyol segélymunkás, akiket tavaly november raboltak el).

Az ellenük való harc azért is különösen nehéz, mert ez csak nevében egy szervezet, valójában tucatnyi apró sejtből áll, amelyek más területen, más vezetőkkel, más eszközökkel küzdenek, de egyazon végső célért (ezt mindenki kitalálhatja). Sajnos van egy olyan érzésem, hogy ez a közös katonai misszió csak egy hamvába holt kísérlet lesz, egy test nélküli fej, amelynek létrehozását a különböző politikai ellentétek az országok között, a költségvetési problémák és a túlságosan nagyra törő célok is akadályozni fogják. Írom ezt annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, a szaharai biztonság a szélsőségesek és a bűnözők számára egész Észak-Afrika stabilitásának egyik fő akadálya. De vajon mi lenne a megoldás egy ilyen hatalmas területen? Itt a nehézfegyverek és a katonai létszám semmit sem ér.

Elefántcsontpart emellett két másik természeti parkkal van fent a listán, a hihetetlenül dús élővilág mellett bizonyíthatóan az ebolát is területén éltető Tai Nemzeti Parkkal és a Comoé folyó körüli gazdag faunával csábító Comoé Nemzeti Parkkal.

Ha már Nyugat-Afrikában járunk, akkor érdemes megemlíteni a relatíve apró Szenegált, amely 5 különböző látványossággal került be az UNESCO nyilvántartásába, Saint-Louis és Gorée szigete mellett a gyönyörű és megőrzésre igazán érdemes Djoudj Madárrezervátum is ezek közé tartozik. A Djoudj a Szenegál folyó mellett fekszik, és közel 400 különböző madárfajnak ad otthont, ezáltal Nyugat-Afrika egyik legváltozatosabb madárpopulációját tudhatja magáénak.

Ghánában járóknak mindenképpen kötelező látnivaló a 17. és a 19. század között ebben a régióban létező Ashanti Birodalom legjobb állapotban lévő romjai, Kumasi városától északkeletre. A főleg fából és földből készült 13 épületegyüttes egy rendkívül prosperáló és egészen a brit gyarmatosítók megjelenéséig uralkodó birodalom életébe enged bepillantást.

Még mindig Nyugat-Afrikában maradva, említést kell tennünk a Gambia folyón található aprócska szigetről, a James-szigetről és az ezen álló – vagyis már csak romokban létező – James erődről, amely igazi történelmi emlékhelye a francia és brit gyarmatosítók közötti harcoknak valamint az afrikai rabszolgakereskedelemnek.

Magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a fantasztikus természeti adottságairól ismert Gabon mindössze egyetlen “örökséggel” rendelkezik, a Lopé-Okanda Nemzeti Park személyében. Az 1946-ban létrehozott park közel 5000 négyzetkilométere turisták által is látogatható több “bázis” segítségével, maga a rezervátum zömében esőerdőket illetve egy aprócska szavannát tartalmaz.

Kenya említése esetén az emberek többségében az ideális szafari képe ötlik fel, és bár a az UNESCO listáján három nemzeti parkkal is szerepel, negyedik öröksége a Lamu szigetén található, Lamu település óvárosa, amely mecseteivel, erődjével magán hordozza egy hányattatott sorsú Afrika több jegyét is: a portugál gyarmatosítók uralmát, a rabszolgakereskedelmet, és a folyton változó “uralkodókat”, hiszen a sziget volt Omán fennhatósága alatt is, és erős török hatások is érték.

Uganda három gyönyörű látnivalóval képviselteti magát a listán, két hatalmas nemzeti park mellett a legendás Buganda Királyság egykori uralkodóinak kriptáival, amelyek Kasubiban, Kampala közelében találhatóak. A tipikus ugandai vidéki látképet is jelentő területen, tradícionális építési módszerekkel készült építményekben jelenleg 4 egykori uralkodó kriptája tekinthető meg.

Kicsit északabbra haladva, meglepően láthatjuk, hogy a hatalmas Szudán mindössze egyetlen örökséggel került fel a listára, a Szudán északi részén található Dzsebel Barkal “tanúhegy” és környéke igazi szent hely a helyiek, és igazi álom a régészek számára, köszönhetően a hegy körül az évszázadok során épített csodás palotáknak és templomoknak – vagyis ezek romjainak. Több tucat legendás uralkodó temetkezési helye is található a tanúhegy környékén.

Lassan a végére érünk, már csak két ország maradt hátra, az egyik a kulturális sokszínűségéről is ismert Nigéria, ahol mindenképpen említésre méltó Osun-Osogbo szent erdeje, amely az Osun államban található Oshun folyó partjain terül el. Az Osun istennőnek állított szentélyekkel, szobrokkal ”telezsúfolt” erdőség a yoruba etnikum kulturális értékeit jelképezi, ezért mindannyiunk számára fontos megőrzése.

Csak a véletlen hozta, hogy Mauritánia maradt a legvégére, amely két örökséggel van fent a listán, egy nemzeti parkkal és egy egykori karavánút mentén található egykori települések romjaival. A Banc d’Arguin hasonlóan a szenegáli madárrezervátumhoz, hihetetlen vándormadár-populációja miatt került fel főleg a listára.

Maga a történet gyorsan zajlott, tiltakozásul Izrael gázai mészárlása (amelyben több mint 1000 embert, köztük gyermekeket is lelőtt az izraeli hadsereg) miatt a mauritániai diplomaták egy szó nélkül elhagyták Jeruzsálemet, majd a Mauritániában lévő izraeli nagykövetséget is rövid idő alatt bezárták. Ezzel lett Afrikában az Izrael létezését tagadó országok száma 14, bár ezek közül néhány nemhivatalos kapcsolatot azért fenntart a zsidó állammal, például a Comore-szigetek (ők is valószínűleg csak a gyümölcsöző gazdasági kapcsolatok miatt). Marokkó sem ismeri el Izraelt, de a közel-keleti állam polgárai útlevelükkel beléphetnek Marokkó területére, ahogy hasonló a helyzet Nyugat-Szaharával is.

De például Líbia nem ennyire “engedékeny, a teljhatalmú “vezér”, Kadhafi úton-útfélen Izrael ellen szónokol, ráadásul izraeli pecsétes útlevéllel nem szerencsés próbálkozni bejutni az államba. Algériában is hasonló a helyzet, annak ellenére, hogy a zsidó állam mindent megtesz a dolgok állásának megváltoztatására, a közelmúlt algériai robbantásos merényleteinél mindig jött egy részvétnyilvánító üzenet Jeruzsálemből, ami azonban nemhogy jót tett, csak tovább szította a feszültséget. Látható, hogy zömmel az arab és muszlim többségű (vagy irányítású) államok nem ismerik el a közel-keleti állam létezését, példaként még néhány név: Szudán, Tunézia, Mali vagy Dzsibuti.

Az arab országok véleménynyilvánításából egyébként szomorú (vagy inkább mulatságos) történetek is születnek, példaként ott van az egykoron Leonard Mucheruként született kenyai, Mushir Salem Jawher sztorija, akit Bahrein vásárolt meg magának, hogy végre sportsikereknek örülhessen. Szóval Jawher egyszer meghívást kapott egy izraeli maratonra, amelyet ő gondolkodás nélkül elfogadott, pedig tudnia kellett volna, hogy Bahrein szerint Izrael nem is létezik. Ezért akciója után új országa azonnal megfosztotta állampolgárságától, és később Kenya is bejelentette, nem fogadja vissza elkóborolt gyermekét, így Mucheru ország nélkül maradt. Persze nem sokáig, mert végül mindkét állam felülvizsgálta döntését, így országnélküliből hirtelen kettős állampolgár lett.

Hogy miért jött elő ez a furcsa téma? A napokban a világ új “főellensége”, Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök és Ali Khamenei ajatollah, Irán vallási vezetője Teheránban fogadta Mohamed Ould Abdel Aziz mauritániai államelnököt, ahol sok egyéb téma mellett mindkét iráni politikus fennhangon méltatta partnere döntését, hogy megszakította a kapcsolatait Izraellel. Ahogy Khamenei fogalmazott, “ez egy követendő példa néhány arab kormány számára”, ezzel valószínűleg főként Egyiptomra és egy-két közel-keleti államra utalva.

A magasrangú küldöttséggel, üzletemberekkel érkező Aziz és Ahmedinezsád persze másról is tárgyalt, többek között Irán növekvő befektetéseiről és érdekeltségeiről a nyugat-afrikai államban, továbbá a nemzetközi politika jelenlegi fejleményeiről is szót váltottak. Érdekesség, hogy egy, Izrael által elkezdett szemészeti központ építését végül irániak fejezték be, ahogy több, jelenleg is folyó nouakchotti építkezés mögött is iráni cégek állnak. A mauritániai elnök hangsúlyozta a beszélgetések során, hogy országa teljes mértékben nyitott Teherán felé, mind politikai mind gazdasági téren.

A tegnapi beszélgetések utáni sajtótájékoztatón mindenesetre további érdekességek is elhangzottak, többek között amikor az ajatollah a “nyugatnak” is nekitámadt, azt állítva, hogy Afrika a tökéletes példája annak, hogy ahova az ún. nyugati államok betették a lábukat, oda csak pusztítást és korrupciót hoztak. A legfőbb vallási vezető emellett felszólította az afrikai államokat (különösen a muszlim többségűeket), hogy tegyenek meg mindent annak elkerülésére, hogy az Egyesült Államok újabb katonai bázisokat hozzon létre a fekete kontinensen.

Egymás dicsérete mellett a felek még egy dolgot hangsúlyoztak többször: a muszlim országok egységére és a “nyugati”, elnyomó erők elleni küzdelemre szólítottak fel. Nem az év híréről szól ez a poszt, de úgy gondoltam, mindenképpen megér néhány sort annak tudatosítására, hogy a világ megosztottsága növekszik, mind vallási, mind politikai (sőt: mind gazdasági) szinten. De hogy ez hová vezet, az már csak  a (sötét) jövő titka.

Az elmúlt hónapok azóta is megoldatlan eseményeiből következzen néhány a teljesség igénye nélkül: sokkolta a világ közvéleményét, amikor a nyáron az al-Kaida a Maghreb Államokban (AQIM) nevű radikális szervezet kivégezte a 39 éves, amerikai segélymunkást, Crhistopher Leggett-et, mert az állítólag a kereszténységet terjesztette tanári munkája során. A férfit Nouakchott egyik utcáján lőtték le tucatnyi szemtanú szeme láttára, a későbbi beismerő üzenetből pedig ki is derült kik és miért ölték meg a “hitetlent”.

Szintén a nyáron követtek el támadást a nouakchotti francia nagykövetség ellen, egy öngyilkos merénylő robbantotta fel magát a kapu előtt, két őr sérülését okozva, továbbá júniusban ölték meg a brit Edwin Dyert is elrablása után. Az al-Kaida a Maghreb Államokban egyébként messze a legaktívabb szélsőséges csoport az észak-afrikai térségben, fő bázisuk Algéria, de már követtek el támadásokat, emberrablásokat és hasonló kivégzéseket Nigerben és Maliban is. Szintén ők álltak a híres Párizs-Dakar autóverseny lefújásához vezető folyamat utolsó lépcsőjét jelentő mészárlás mögött is, amikor 2007 decemberében négy franciát gyilkoltak meg Mauritániában. Aztán egy rövidebb szünet után jött november, amikor ugyanez a szervezet elrabolt három spanyol segélymunkást (a Barcelona Accion Solidaria tagjai) a Nouakchottot Nouadhibou városával összekötő úton.

A biztonsági okokból konvojban haladó csoport utolsó autóját fegyveresek támadták meg és mire a többiek megálltak és visszafordultak, a munkások eltűntek. Az emberrablás már a hatóságoknál is kivágta a biztosítékot, az esemény után három nappal az államelnök menesztette az ország rendőrfőkapitányát és bár hivatalos indoklást nem tettek közzé, mindenki számára nyilvánvaló, hogy az utóbbi napok eseményei állnak a dolgok hátterében. A menesztés ellenére egyébként a helyi rendőrök nagy erőkkel láttak munkához, eddig csak csekély eredménnyel, amit sikerült kideríteni, hogy valószínűleg a három munkást Maliba, az AQIM egyik jelentős regionális bázisára szállították. Decemberben egyébként a radikális szervezet egy hangüzenetben  el is ismerte a spanyolok (továbbá egy Maliban tartózkodó francia) elrablását, és azt is tudatta, hogy hamarosan felveszi a kapcsolatot a két ország kormányával a követelések tisztázása végett.

Szóval a helyzet nem igazán fényes, ehhez jön még pluszban az al-Jazeera által tegnap leadott felvétel, amelyen a Szaharai Emirátus nevezetű radikális csoport néhány tagjáról láthatunk amatőr képsorokat, amint fegyverekkel és gránátokkal illusztrálják erejüket. A négy ország (Algéria, Mauritánia, Mali és Marokkó) határán fekvő sivatagos régiót otthonának tekintő csoport minden valószínűség szerint az AQIM egyik helyi frakciója lehet, bár a videót látva azért elképzelhető, hogy csak egy propagandáról, nem pedig egy komoly szervezetről van szó. Mindenesetre ezen a videón kívül sok mindent nem lehet tudni róluk, annyi bizonyos, hogy ők is a “hitetlenek” elleni háborút tekintik életük céljának, de tényleg nem bizonyított, hogy az AQIM részei lennének, elképzelhető, hogy ez csak egy “egyszerű” helyi ellenálló csoport, hiszen a pár hónapja történt puccs óta Mauritániában vannak ellentétek.

Megelőzendő az esetleges vádakat, nem szándékom rossz hírét kelteni egyik észak-afrikai államnak sem, arányait tekintve ezek csak elszigetelt esetek és az országok nagy részén (a megfelelő alapszabályok figyelembevételével) gond nélkül turistáskodhatunk, de azért ezek az esetek egyre intőbb jelek az észak-afrikai helyzet radikalizálódását illetően és valószínűleg a brit külügy sem viccből nem tanácsolja polgárainak Mali, Algéria és Mauritánia bizonyos területeinek felkeresését.

Az al-Jazeera riportja a Szaharai Emirátusról:

A jelenlegi szomorú helyzet a júniusban kezdődött sosem látott esőzéseknek köszönhető, azóta tucatnyi alkalommal voltak olyan viharok a régió országaiban, amikor néhány óra alatt döbbenetes mértékű csapadék hullott. A leginkább érintett országok Sierra Leone, Szenegál, Niger, Ghána és Burkina Faso, de a pusztítás igazán az utóbbiban volt óriási, ahol a főváros nagy része is víz alá került. Nigerben, a leginkább sújtott régió egyik városában, Agadezben például több tucat család megélhetése került veszélybe, miután több mint 400 hektárnyi megművelt mezőgazdasági területet árasztott el a víz, ráadásul több száz haszonállatot is elsodortak a hullámok (hullámok Nigerben?!). Tucatnyi épület dőlt romba, plusz nagyon sok kezdetleges út is teljesen eltűnt a föld színéről. 

De ennél is keményebb a helyzet mostanában Burkina Fasoban, különösen a fővárosban, Ouagadougouban, ahol legalább 150 ezer embert érintettek az áradások, és az ország fő kórházának több részlegét is be kellett zárni ideiglenesen, ahonnan úgy kellett kimenekíteni a pácienseket más egészségügyi intézményekbe. Egyes ellátási feladatokat más kórházaknak adtak át, az alsó szinteken lévő eszközök nagy részét is menteni kellett, egyes betegeket pedig a családjuk hazaszállított, félve a helyzet várható romlásától. A Yalgado Ouédraogo névre hallgató kórház épületei eddig is eléggé romosan és lepusztultan néztek ki, de ahogy az egészségügyi miniszter, Seydou Bouda elmondta, az ár elvonulása után muszáj lépni a felújítás ügyében, különben nem folytatódhat egyes részlegek működése.

Ehhez pedig nemzetközi segítségre lesz szükség, ahogy egy tucat értékesebb eszköz pótlásához is, hiszen a víz tönkretette a kórház és az ország egyik legfontosabb HIV laboratóriumát, továbbá 3 szintén fontos, és egész tűrhetően felszerelt vizsgálati központ is súlyosan károsodott. A felszerelés pusztulásán kívül azonban van egy komolyabb gond is, a számítógépek és az akták is tönkrementek, tovatűntek, így sok száz páciens adatai semmisültek meg, azaz az éppen kezelt HIV fertőzöttek nagy részénél nemhogy a kezelés stádiumát, a gyógyszerek adagolását, hanem egyszerűen a betegek nevét és adatait sem ismerik (több ezer emberről van szó). Súlyosan sérült továbbá a kórház dialízis központja is, így az itt kezelt betegeket is más intézményekbe kellett irányítani. Mindenesetre Seydou Bouda azt is hangsúlyozta egy sajtótájékoztatón, hogy jelenleg a helyzet normalizálása és a sértetlen felszerelések, gyógyszerek megmentése a cél, de a jövőben el kell gondolkodni azon, hogy törvényileg szabályozzák, hova, milyen fekvésű helyekre lehet egészségügyi intézményt építeni.

A város más részein sem jobb a helyzet, egész negyedek kerültek víz alá, az érintett területekről közel 110 ezer embert kellett elmenekíteni és iskolákban, templomokban elszállásolni a kormány becslése alapján, ráadásul volt jópár ezer olyan ember is, akik nem kértek az állam segítségéből, hanem rokonok segítségével, rokonoknál próbálják meg átvészelni az áradásokat. Miközben egyes területeken sok ezer ház dőlt romba, a kormány nemzetközi segélyszervezetek segítségével mindent megtesz, hogy a fertőzéseknek gátat szabjon, és megfelelő mennyiségű élelmiszer és tiszta víz álljon a lakosság rendelkezésére. Burkina Fasoban amúgy az átlagos éves csapadék mértéke 1200 mm körül mozog, míg szeptember elsején néhány óra alatt több mint 300 mm zúdult a fővárosra. A helyi meteorológusok tudták, hogy jön a vihar, de erősségét és nagyságát bőven alábecsülték, ezért ért sokakat meglepetésként a víz hirtelen uralma.

Az ország elnöke, Blaise Compaoré az azóta eltelt két hétben többször kérte a nemzetközi közösség segítségét, majd meglátogatta a leginkább sújtott térségeket és a helyreállítási munkálatokat is. A nemzetközi közösség szerencsére megmozdult, hiszen mindenki tisztában van vele, hogy az Afrika amúgy is legszegényebb részeinek számító területein csapott le a vihar és az áradás, amelynek a következményei még jópár hónapon sőt éven keresztül éreztetni fogják magukat. A poszt első része afféle összefoglalásként szolgált, jelenleg már normalizálódott valamelyest a helyzet Burkina Fasoban, de miután további viharok várhatóak a térségben, sajnos nem lehet fellélegezni.

Az ENSZ élelmezési szervezete néhány napja kezdett élelmiszert osztani Nigerben, Mauritániában és Burkina Fasoban, a felnőttek számára ez 15 napi gabonát, olajat és egyéb apróságokat jelent, míg a gyermekek egy hónapra elegendő élelmet kapnak. Közel 100 ezer embernek van jelenleg készlet, de további tonnákat várnak. Sajnos ez a helyzet nem ismeretlen errefelé, én is írtam itt a blogon róla több ízben, hogy tavaly is milyen döbbenetes árvízek voltak ebben a régióban (szinte a sivatagban), akkor 300 ember halt meg (jelenleg hivatalosan egy tucat halottról tudnak) és 800 ezer került nehéz helyzetbe.

Közben megjelentek a szokásos szakértők, akik a globális felmelegedést hibáztatják a tragédiákért és mielőbbi megoldást követelnek a problémára. Nem azt mondom, hogy nincs igazság a szavaikban, de ha józanul belegondolunk az elmúlt hónapok és évek eseményeibe, akkor tisztán látható, hogy manapság már szinte minden felmerülő problémát a gazdasági válság vagy az éghajlatváltozás számlájára írnak. Talán így egyszerűbb a butítás. Mindenesetre kövessük figyelemmel afrikai embertársaink szomorú küzdelmét, mert beláthatatlan következményei is lehetnek, ha nem javul a helyzet.

A választások mielőbbi kitűzését a nemzetközi közvélemény is erőteljesen követelte, de az első kitűzött időpontot (június 8.) az ellenzéki pártok koalíciójának, a Nemzeti Front a Demokrácia Védelméért nevű szervezetnek az ellenállása miatt el kellett halasztani. Később nemzetközi közvetítéssel Szenegálban sikerült megegyezni a feleknek a július 18.-i időpontban, a lebonyolítás feltételeiben és az induló jelöltekben. A legesélyesebb egyértelműen a tábornok volt a választások előtt, frissen létrehozott pártjába belépett ugyanis a parlament 151 tagjából 83. Legnagyobb ellenfele egyértelműen az "örök ellenzéki", Ahmed Ould Daddah volt, a Demokratikus Erők Mozgalmának jelöltjeként, aki az Abdel Azizt nem szerető, szinte összes politikai és üzleti csoportosulás támogatását élvezte.

Egyébként fontos megemlíteni, Aziz már nem tábornokként várta a választásokat, ugyanis az ország alkotmánya szerint aktív katonai szolgálatot töltő polgár nem indulhat az elnökségért, ennek megfelelően ő is lemondott már korábban tisztségéről. A két fő jelöltön kívül még több, kisebb párt jelöltje, szám szerint 7 politikus indult a posztért, köztük például Salah Ould Mamadou Ould Hanan, Aziz átmeneti kormányának tagja, vagy a fekete mauritániaiak jogaiért küzdő Ibrahima Moctar Starr. Elvileg a szavazatok abszolút többségét kellett megszerezni ahhoz, hogy ne legyen szükség az augusztus elsejére kitűzött második fordulóra a két éllovas között, amelyre már a legtöbb jelölt be is jelentette, hogy abban az esetben Daddah mellé fognak állni.

Az év elején elkezdődött a készülődés és a regisztráció, de elkezdődött a vádaskodás és rágalmazás is, és ebben központi szerepet kapott a média és a médiaszereplés. Mindkét fél erősen ágált egyébként az al-Jazeera csatornája ellen, az elnök szerint a tévé Daddahot részesítette előnyben, az ellenzék szerint pedig pont fordítva történtek a dolgok. Erőteljes vitatéma volt a Szenegálból visszatérő menekültek regisztrációja, több ízben felmerült egy esetleges csalás lehetősége is. A kampányban a legtöbb jelölt ugyanazokat a témákat feszegette, a munkanélküliség, írástudatlanság, szegénység csökkentése és a szinte alig létező mauritánai infrastruktúra fejlesztése volt terítéken, és a tömeggyűléseken megjelent lakosság reakciójábból egyértelmű volt, hogy az emberek is ezt szeretnék.

Aztán eljött a szombati nap, Afrikai Uniós, francia, spanyol, arab és egyéb régiós szervezetek képviselőinek felügyelete mellett megkezdődött a voksolás (volt egy kisebb tűzpárbaj a fővárosban, Nouakchottban, de ettől eltekintve nyugodtan zajlottak az események), már az első órákban kígyózó sorok jelentek meg a szavazóhelyiségeknél, békésen, pártállástól független vártak sorukra az emberek. Annak ellenére, hogy egy iszlám köztársaságról beszélünk, érdekes volt, hogy most indult az első nyíltan iszlám-hitű politikus az elnökségért, és Mohamed Jamil Ould Mansour egész szép számú szavazatra is számíthatott. A puccs miatt a segélyek felfüggesztésével, nemzetközi repülési tilalmakkal büntetett ország, ahol még ma is divat a rabszolgaság, és a lakosság jelentős része nomád körülmények között él, végül eldöntötte, mit akar, Abdel Aziz a voksok 52.6%-át, nagyjából 410 ezer szavazatot szerezve nyert, megelőzve meglepő módon nem a nagy rivális Daddahot, hanem Messaoud Ould Boulkheirt, aki nagyjából a szavazatok 16.3%-át kapta (Daddah 13% körül végzett).

A szavazásra jogosultak közel 70%-a járult végül urnák elé, és a helyszíni beszámolók szerint semmiféle komoly attrocitás, konfliktus nem történt a szombati nap során. Igen, mondjuk ezt már tudtuk, a mauritánai emberek csodálatosak, vendégszeretőek és barátságosak, sosem volt az az agresszív nép. Az eredmények vasárnapi bejelentése után négy ellenzéki rivális (köztük a meglepően gyengén szereplő Daddah) azonnal kijelentette, hogy nem ismerik el a választások végeredményét, véleményük szerint egy színjáték volt az egész, semmiféle demokratikus vonás nem volt felfedezhető. Hét elején tett közös nyilatkozatukban azzal vádolták Azizt, hogy hihetetlen csalások árán biztosította győzelmét és azonnali nemzetközi intézkedésre szólítottak fel. Persze a győztes és az ország vezetése egyértelműen elutasította a vádakat, a belügyminiszter telefonos interjújában tegnap azt állította, hogy csak rágalmazásról van szó, semmiféle bizonyíték nincs az ellenzék vádjaira.

Más ellenzéki politikusok konkrét problémákat is megfogalmaztak, az Egység a Demokráciáért és Haladásért nevű párt egyik vezető tagja, Mariam Mint Mustapha szerint (ő egyébként már elég régóta kampányol az országban gyermekcipőben járó női egyenjogúság mellett) már a választások előtt hetekkel kemény kampány indult országszerte, amelyek minden kormányzati projektet igyekeztek egyszemélyben Aziz nevéhez kötni, ráadásul a katonai vezetés az elmúlt hónapokban hihetetlen mennyiségű pénzt pumpált bizonyos települések és a főváros fejlesztésébe. Persze, ehhez máshonnan kellett elvonni a pénzt, de jelenleg ez nem számít, sőt, később sem fog, hiszen majd a nemzetközi közösség kipótolja a hiányt. És mivel az ellenzéknek nem igazán volt megfelelő tőkéje, nem is tudta felvenni a versenyt Azizzal, így ha csalás nem is történt, egyértelműen nem volt kiegyensúlyozott a választás, hiszen a szegény mauritániaiak számára a kézzelfogható projektek jóval többet számítanak egyszerű szavaknál.

Szerintem amiért nagy tétje volt a választásoknak, az az országban egyre erősödő radikalizmus, amelyet egyértelmű, hogy Aziz eddig képtelen volt megfelelő kordában tartani (gyilkosságok, lövöldözések a fővárosban). És bár az első sajtótájékoztatóján az új elnök a szegénység felszámolása mellett a terrorizmus elleni harcot tűzte ki fő céljának, van az a fura érzésem, hogy Mauritánia könnyedén az algériai útra léphet, és forrongó, konfliktusoktól terhes országgá válhat. És az is biztos, hogy az ellenzék a veszett fejsze nyele után kapkod, az eddig jogtalanul is gond nélkül uralkodó Azizt kizárt, hogy ki lehessen robbantani a hatalomból.

De ez nem mindenhol van így, Afrikában és Ázsiában elég gyakran előfordul, hogy nem az elkövetőt, hanem magát a szerencsétlen áldozatot hurcolják meg (rosszabb esetben kivégzik) az erőszakért. Nem szabály, de mindenképpen megfigyelhető, hogy a főként iszlám vallású országokban jellemző ez a tendencia Afrikában, például Szomáliából lehet elég sűrűn hallani megrázó történeteket, ahol az Iszlám Bíróságok szervezete már elég régóta folytatja harcát az ország irányításért. A tavalyi év végén az egész világot bejárta a borzalmas sztori, melynek főhőse az a 13 éves kislány volt, akit előbb megerőszakolt három férfi a dél-szomáliai Kismayo városában, majd néhány nappal később 1000 fős nézőközönség előtt halálra kövezték egy stadionban kicsapongó életvitel vádjával. Persze nem csak ilyen híreket hallhattunk Szomáliából, elég belegondolni az etiópiai hadsereg által elkövetett erőszakokra, amelyekért azóta sem vontak senkit felelősségre.

Amiért felhoztam a témát, az egy nemrégiben, ENSZ támogatással készült jelentés, mely szerint Mauritániában is eléggé szomorú a helyzet a hasonló esetek érintettjei számára. A legutóbb az itt lezajlott katonai puccs miatt világtérképre került iszlám köztársaság törvényei egyáltalán nem említik a nemi erőszak fogalmát, csak a nem házas emberek közötti szexuális kapcsolatot tiltják. És ha már csak az utóbbi mondatrészből indulunk ki, egyértelmű miért is fordulhat elő az, hogy legtöbbször a nemi erőszak áldozatának kell börtönbüntetéssel és örök életre szóló megbélyegzéssel szembenéznie. Persze a fogalommal azért a minisztériumok is tisztában vannak, de a Családügyi Minisztérium (röviden) csak családon belüli erőszakként, az Egészségügyi Minisztérium pedig “különböző sérülésekként” tesz a nemi erőszakról említést a hivatalos dokumentumokban.

Ahogy a Nouakchottban székelő Mauritániai Népegészségügyi Szövetség elmondta, nemrég egy szűz lány megerőszakolásánál a rendőrség azzal zárta le egyszerűen az ügyet, hogy csakis a lány beleegyezésével történhetett az erőszak, hiszen elképzelhetetlen, hogy más előfordulhasson az országban. A lányt, ahogy a többi áldozatot is, azóta megbélyegezték, képtelenek férjet találni maguknak, és az iskolájukat, munkahelyüket is el kellett hagyniuk. Ilyenkor általában itt is, ahogy mondjuk Szomáliában és más, hasonló törvényekkel bíró országban, az a közvélekedés, hogy a lány biztos könnyűvérű volt, házasságon kívül csavarta el férfiak fejét, megérdemli, hogy kiközösítettként folytassa életét. Még rosszabb a helyzete azon szerencsétleneknek, akik az erőszak után még teherbe is esnek, ők aztán tényleg a társadalom perifériájára kerülnek.

A Népegészségügyi Szövetség jelentései szerint 2009-ben hét olyan nőt ítéltek több éves börtönbüntetésre, akik nemi erőszak áldozataiként feljelentést tettek az ismert tettes ellen, és akkor még a nem bejelentett esetek számát meg sem lehet igazán becsülni. A tetteseket is beviszik ilyenkor, de a férfiak “bizonyíték hiányában” és persze a törvényi hiányosságok miatt rövidesen szabadlábra kerülhetnek. A kormánynál is rákérdeztek a jelentés készítésekor, akkor a Családügyi Minisztérium szóvivője azt nyilatkozta, hogy a kormány jelenleg dolgozik a büntetőtörvénykönyv módosításán, és a vezetés teljes mértékben elkötelezett a nők jogainak védelme érdekében.

Cáfolta azt is, hogy a megerőszakolt nőket meghurcolják és arra ösztönzik a női lakosságot, hogy ilyen esetekben ne is tegyenek bejelentést. Számokkal is alátámasztotta érveit, eszerint 2003 óta mindössze 430 szexuális erőszak és 28 ezer családon belüli erőszakos bűncselekmény történt az országban, és az esetek alig 20 százalékában voltak a nők vádlottak. De ahogy a fentebb említett non-profit szervezet egyik, rendőrségen dolgozó tagja elmondta, ezek a számok semmit sem jelentenek, mert egyrészt nagyon sok nő nem mer bejelentést tenni erőszak esetén, vagy ha bejelentést is tesz, a rendőrök sokszor megpróbálják lebeszélni a hivatalos feljelentésről. Ami elmondható Mauritánia egészére, hogy a nemi erőszak óriási szégyen az országban, egy olyan tabu, amit a társadalom rendkívül mélyre eltemet, amelyről nem hajlandó tudomást venni, ha mégis, akkor valószínűleg a kihívóan viselkedő női áldozat a hibás.

És ha már felhoztam ezt a rendkívül szomorú és nehéz témát, akkor a poszt margójára mindenképpen szót kell ejtenem a Dél-Afrikai Köztársaságban egyre brutálisabbá váló tendenciáról, amely az általam többször is a nemi erőszak “fővárosának” nevezett Johannesburgban létezik. A városban létező fiatal bandák közében egyre nagyobb divattá vált a csoportos nemi erőszak, amelynek célja, hogy minél több 26 év alatti nőt ejtsenek teherbe. Ezt a jelenséget már az ENSZ is megemlítette az ország 2008-as bűnügyi jelentésében, amely szerint esténként a külvárosokban “vadászatra” gyűlnek a bűnözésből élő fiatalok, kocsikra szállva indulnak az aznapi áldozat felkutatására.

Az országban amúgy is brutális a helyzet (ebből persze egy idelátogató turista nem fog nagyon észrevenni semmit, mert a szegény külvárosokban dívik a dolog főleg), élete során minden negyedik dél-afrikai nőnek át kell élnie a borzalmas élményt, évente közel 400 ezer nemi erőszakot jelentenek be és ha úgy becsüljük, hogy csak minden második nő megy a rendőrségre, akkor legalább 700-800 ezer ilyen bűncselekmény történik évente. A síkosítók és óvszerek nélkül elkövetett cselekmények pedig az AIDS terjedésének legfőbb okai, nem csak itt, egész Afrika szerte jelentős tényezőről van szó. Ez a csoportos nemi erőszak jelenség még Kenyában nagyon elterjedt, ahol szintén a nyomornegyedek lakói szenvednek tőle a leginkább.

Tisztában vagyok vele, hogy sokan legyintenek az írásra, hogy ez biztos csak felfújt dolog, és egy külföldi ebből semmit sem tapasztal, de mindennél beszédesebb a tény, hogy ha a google keresőjébe az africa és a rape szavakat ütjük be együtt, az első jópár tucatnyi oldal nagy része biztos, hogy a Dél-Afrikai Köztársaságra mutat.

Csád: a lázadók és a kormány csapatai is előszeretettel preferálják a Toyota terepjáróit

Kongói Demokratikus Köztársaság: a Toyota Hilux ugyanúgy megállja a helyét az őserdőben, ahogy egy hosszú földúton való zötykölödés során

Libéria: a polgárháború során a hétköznapi munkában használt Toyoták esetenként 20-30 ember szállítására szolgáltak

Mauritánia: az állami hadsereg legtöbb járműve, mily meglepő Toyota

Etiópia: a kormány és az egykoron jóval nagyobb erőt képviselő radikálisok is kedvelik a hegyes vidékeken és a sivatagi részeken is gond nélkül kitartó Hiluxokat

Szudán: ezen a terepen a Hilux a tökéletes szállítóeszköz mindenki számára, persze a megfelelő átalakításokkal

Elefántcsontpart: az egyes médiumok által szimplán csak kakaóháborúnak nevezett, az ország egyes régiói között fennálló konfliktusok során is előszeretettel használták Afrika autóját, de itt már elterjedt volt az újabb típus is

Szomália: a platót gyakran gépágyú-talpazatként használják a szétszakadt ország véres polgárháborújában

ENSZ: És mily meglepő, még a nemzetközi közösség is előnyben részesíti a japán autótípust amerikai társaival szemben (a kép sokkoló lehet)

Sierra Leone: évekkel ezelőtt nem volt ritka egy ilyen jelenet