A jelentés letölthető többek között innen is: EIU 2011

A hadműveletben a mauritánai légierő legalább két harci gépét is bevetették azzal a célzattal, hogy a korábbi tapasztalatok alapján eléggé kiegyenlített erőviszonyokat (ennek a természeti körülményekhez van főleg köze) a maguk javára billentsék. Az akciónak – bár ez nem hivatalos – erőteljes köze lehet a napokkal korábbi hírhez, mely szerint öt franciát, egy togóit és egy madagaszkárit elraboltak Nigerben és bár ez sem megerősített, a cselekmény hátterében valószínűsíthetően a hasonló akciókat már sorozatosan elkövető észak-afrikai al-Kaida sejt valamelyik csapata állhat. A sejt egyébként szintén közzétett egy közleményt a mostani harcokról, az ő álláspontjuk szerint legalább 15 mauritánai katona meghalt és 5 gépkocsit zsákmányoltak is a kietlen sivatagi vidéken folytatott harcok során. Mint kiolvasható a sorokból is, nagyon kevés a biztos információ az egész akcióról, ami biztos és megerősített, hogy a mauritániai hadsereg péntek óta komoly támadást intézett az AQIM ellen, hogy milyen eredménnyel, ezt majd az elkövetkező napok/hetek döntik el. Csak nehogy megint túszok vére száradjon a mauritániai katonai vezetés lelkén. A matematikai egyetemi diplomával rendelkező Abu Musab Abdel Wadoud által vezetett észak-afrikai szélsőséges szervezet elsődleges célja az algériai kormány megdöntése és egy iszlám állam létrehozása, de a számukra kedvezőtlen ottani helyzet miatt egész Észak-Afrikára kiterjesztették tevékenységüket és hivatalosan is szent háborút hirdetettek Algéria, Spanyolország, Franciaország és az Egyesült Államok ellen.

A három spanyolt (Albert Vilalta, Roque Pascual, Alicia Gomez) még 9 hónappal ezelőtt rabolták el, és bár Gomezt idén márciusban elengedték, a másik két munkás szabadon bocsátásáért az AQIM azt követelte, hogy Mauritána adja ki Hammát hazájának, Malinak, amelynek végül hosszas tárgyalások és burkina faso-i közbenjárás után a nouakchotti hatóságok eleget is tettek két hete. Az még nem tisztázott, hogy a kiszabott büntetést Maliban is le kell töltenie vagy sem (jelenleg úgy tűnik, nem), de a gesztust a terroristaszervezet elfogadta és így múlt héten szabadon engedték Vilaltát és Pascualt, akik augusztus 24.-én meg is érkeztek hazájukba, Spanyolországba. Más források szerint a kiadatás mellett Madrid még pénzt is fizetett a szélsőséges csoportnak a két ember szabadságáért, de ezt nem erősítette meg senki. Mindenesetre eléggé logikátlan, hogy pont az elrablás kitervelőjéért cserébe engedik szabadon a segélymunkásokat, így erősen valószínűsíthető, hogy más is van a háttérben, de ez már csak egyszerű találgatás.

Mindenesetre Spanyolország sokat köszönhet Burkina Faso-nak, amely sokszor járt közben az ügyben, Mustafa Shafi, az elnök személyes tanácsadója több alkalommal is a kietlen sivatagi vidékekre utazott, hogy közvetítsen az ügyben és végül neki köszönhető “a szaharai Omar” becenévre hallgató terrorista kiadatása is Malinak. Érdekesség, hogy Omar és Shafi együtt érkeztek meg Bamakoba a kiadatás napján, ahonnan mindketten néhány óra múlva a burkina faso-i fővárosba, Ouagadougouba távoztak.  A két spanyol szabadon engedése után nem sokkal egy közlemény látott napvilágot az AQIM-től, amelyben kiemelték, hogy ez az ügy lecke lehet a francia titkosszolgálatnak, amely tárgyalás helyett a harcot választotta és ezzel halálra ítélt egy francia állampolgárt. Aztán augusztus 25.-ére virradóan a radikális csoport támadást akart végrehajtani egy mauritánai laktanya ellen, sikertelenül.

A jelenleg rendelkezésre álló minimális információ szerint egy robbanószerekkel megrakott terepjáró (és a benne utazó öngyilkos merénylő) nem állt meg a kelet-mauritánai Nema városának laktanyája előtti ellenőrzőpontnál többszöri felszólításra, ezért célzott lövéseket adtak le a gépjárműre, amelytől a robbanószerek működésbe léptek, komoly anyagi károkat okozva – szerencsére személyi sérülés nem történt, kivéve a merénylőt, aki életét vesztette. Még nem megerősített száz százalékosan, hogy az AQIM volt a háttérben, de a végrehajtás módja egyértelműen rájuk utal, ráadásul a júliusi közös mauritániai-francia katonai akció óta Nouakchott számos fenyegetést kapott a terroristáktól. A legutolsó öngyilkos támadás az országban egyébként közel pontosan egy éve, tavaly augusztusban történt, amikor Nouakchottban, a francia nagykövetség közelében robbantotta fel magát egy fanatikus.

Akárhonnan is szemléljük most a helyzetet, egy dolog tisztán látszik: nincs elérhetetlen célpont az AQIM számára, amely Algéria mellett Mauritániát, Nigert és Malit is kíméletlenül sanyargatja, utóbbit például sokan a szervezet egyik fő bázisának tartják az ottani gyenge biztonsági körülmények és a vezetés hozzáállása miatt (a mali kormány már többször kötött alkut a csoporttal). Hogy mikor lesz vége az észak-afrikai al-Kaida ámokfutásának, azt nem lehet tudni, mert a csoport bizonyos szempontból hasonlít az Úr Ellenállási Hadseregéhez (LRA), annyira szétaprózott csoportokban és annyira kemény körülmények között működnek, hogy normál eszközökkel megfoghatatlannak tűnnek.

A nagyszabású program elindulásán több ezren voltak jelen, miniszterek, hivatalnokok, környezetvédők és egyszerű civilek, akik mindannyian nagy örömüknek adtak hangot, hiszen várakozásaik szerint az erdősáv nem csak a sivatag és a víz megállítása szempontjából lesz jelentős, de több ezer munkahelyet és az alacsony jövedelműek számára oly fontos faszenet és tűzifát is remélhetnek a majdani erdőből. Az ügy mögé egyébként több tucat non-profit szervezet is felsorakozott (ahogy az ENSZ és kutatók sokasága is), nemzetközi forrásokból pedig több millió dollár kerül a projekt végrehajtására, amelyre már most több száz hektárt jelöltek ki. Kutatók és szakértők segítségével határozták meg egyébként azokat a fafajtákat, amelyekkel a legjobban elérhető a dűnék megállítása, illetve amelyek a leghasznosabbak lehetnek majd a lakosság számára, amikor a négy éves időtartam végeztével a 2 millió fa országszerte a földbe kerül.

Maga ez a mauritániai erdősítési projekt az első konkrét állomása a “Nagy Zöld Fal” elnevezésű, még 2005-ben kitűzött Afrikai Uniós célnak, melynek eredménye elvileg az lenne, hogy elkészül egy egész Afrikát átszelő, Szenegáltól Dzsibutiig tartó, 15 kilométer széles és több mint 7000 kilométer hosszú erdősáv, amelynek célja (rendkívül jól megválogatott fafajták segítségével), hogy egyrészt meggátolják a sivatag terjedését, másrészt pedig javítsák a Száhelben a földek minőségét és így az élelmiszerbiztonság helyzete is fejlődjön az érintett országokban. Remélhetőleg ez a mauritániai ünnepség tényleg valami nagyszerű kezdete lesz, ugyanis hiába az eltelt 5 év, a források hiánya miatt a Nagy Zöld Fal létrehozása néhány jelképes lépéstől eltekintve megfeneklett.

Még júniusban találkozott az érintett 11 ország (Burkina Faso, Csád, Dzsibuti, Eritrea, Ethiopia, Mali, Mauritánia, Niger, Nigéria, Szenegál és Szudán) vezetője a csádi fővárosban, N’Djamenában, hogy a projekt állásáról, jövőjéről, finanszírozásáról tárgyaljon. A megbeszéléseken jelen volt a Globális Környezeti Alap (GEF) vezetője, Monique Barbut is, aki kiemelte, hogy szervezete (amelyet 1991-ben hoztak létre a klímaváltozás hatásainak kivédésére és előzetes kiküszöbölésére, ma 182 ország tagja és jelenleg is van Magyarországon támogatott projektje, a Duna szenyezettségének csökkentésére) összessen 119 millió dollárral fogja támogatni a Fal létrehozásában résztvevő országokat, továbbá segíteni fogja őket további támogatók felkutatásában.

Az már jelenleg is látható, hogy bizonyos országok sokkal jobban magukénak érzik az ügyet (bár ez nem minden esetben a többiek hibája, hiszen ki hibáztathatja Nigert azért, amiért éhező lakossága mellett nem az erdősítés a prioritás), gondolok itt mondjuk Szenegálra, amely már a tavalyi koppenhágai klímacsúcson is erősen kardoskodott a projekt mellett és már eddig is közel 2 millió dollárt költött erdősítésre (függetlenül a Nagy Zöld Fal projektjétől) és lakossági felvilágosító programokra. A szárazságtűrő és nem tájidegen fajták telepítésével remélhetőleg sikerülne lassítani a talajeroziót, csökkenteni a szél sebességét és az esővíz földbe szivárgását elősegíteni, tehát összefoglalva: megállítani a sivatagot, de legalábbis lelassítani. Ez egy fantasztikus projekt, akármilyen nézőpontból is nézzük (egyébként egy ugyanilyen névre hallgató projekt már fut egy ideje Kínában),  remélhetőleg nem csak íróasztalon és hangzatos beszédekben fog létezni, ahogy sok hasonló projekt a kontinensen.

Abdoulaye Wade, szenegáli elnök a projektről:

A nyugdíjas mérnök 2006-os első észak-afrikai látogatása után döntötte el, hogy önkéntesként igyekszik segíteni minden módon az észak-afrikai régió rászorulóinak (lévén neki saját magának nem volt családja) és pont egy újabb misszió során rabolták el 2010. április 19.-én az észak-nigeri In-Abangharet falujából egy algériai barátjával együtt, akivel éppen egy iskola építésében segédkeztek az Enimal humanitárius szervezetnek. Társát napok múlva szabadon engedték, Germaneau viszont azóta fogságban volt, szabadon bocsátásáért az AQIM több, elfogott és bebörtönzött harcosának szabadon bocsátását követelte – a férfiról utoljára életjelet május közepén kaphattak az érte aggódók, amikor a szervezet egy fényképpel bizonyította, hogy él.

Sokan az utána eltelt időben azt gondolták, semmi előrelépés nem történt az ügyben, de ők tévedtek, a háttérben már komoly szervezés folyt egy katonai akció végrehajtására, amelyben végül a mauritánai hadsereg csapatai mali beleegyezéssel és támogatással valamint erőteljes francia segítséggel (technikai és logisztikai) akciókat hajtottak végre múlt hét csütörtökén és péntekén, (július 22.-23.),  mali területeken. Azért épp most, mert múlt héten egy elég szűkszavú közlemény látott napvilágot a radikális szervezettől, mely szerint egy héten belül megölik Germaneaut (aki ekkor már orvosságai hiányában súlyosan legyengült, betegséggel küzdött), ha követeléseiket nem teljesítik. A mauritániai csapatok több műveletet hajtottak végre, legkevesebb hat terroristát meggyilkoltak,  foglyokat is ejtettek és felszereléseket foglaltak le, de sajnos az idős mérnököt nem találták meg – mindenesetre állítólagosan egy közeljövőben tervezett mauritániai támadást meghiúsítottak.

Aztán az akcióról szóló hírek feltűnése után nem sokkal az al-Jazeera közzétette azt a hangüzenetet, amelyben Abdelmalek Droukdel, az AQIM vezetője bejelentette, hogy bosszúból hat társuk haláláért, a szervezet kivégezte Germaneaut, ezt pedig mai sajtótájékoztatóján Sarkozy, francia elnök is megerősítette (később az AQIM másik frakciójának vezetője, Abdelhamid Abu Zayd is elismerte a gyilkosságot). Ahogy Sarkozy elmondta, “kötelességük volt megpróbálni kiszabadítani a biztos halál torkából honfitársukat”, és egyben felszólította a francia állampolgárokat, hogy ne utazzanak a régióba. És ami a jövő szempontjából fontos lehet, azt is hangsúlyozta, hogy Franciaország nem fogja szó és tettek nélkül hagyni a barbár gyilkosságot, konkrétumok nélkül “bosszúról” beszélt.

Az AQIM jelenleg is több külföldit tart fogságban, Roque Pascual és Albert Vilalta spanyol segélymunkások sorsáról még mindig nincs hír, remélhetőleg ők még életben vannak, nem úgy, mint a pár hónapja kivégzett brit férfi, Edwin Dyer. Mindenesetre akárhogy is legyen és akármi is történjen, az AQIM tettére nincs mentség, mert egy idős és súlyosan beteg ember meggyilkolására nem lehet mentség semmilyen hazafias harc, nemes eszme vagy vallási eltökéltség.

A verseny június 28.-án kezdődött, de már az első nap rengeteg pályázat érkezett a kiválasztásra, amelynek egyébként rendkívül szigorú feltételei vannak: a Korán legalább negyedét fejből kell tudni, imámként kell közreműködni a napi öt kötelező és a pénteki közös imádságban, továbbá képesnek kell lenni arab nyelven levezetni a pénteki prédikációt, 25-75 év közöttinek kell lenni és így tovább. Továbbá a mecsetük számára is vannak feltételek: a legutóbbi felmérésben szerepelnie kell, fix, megfelelő területű építménynek kell lennie és már legalább három éve kell helyet adnia pénteki imádságnak. Ha a feltételek teljesülnek és a kiválasztó bizottság jóváhagyja az imám pályázatát, akkor nagyjából 40-42 ezer forint körüli ouguiyát kap havonta továbbá élelmiszertámogatást, amelyet a gyülekezet használhat fel.

A vallási szélsőségesei miatt (akik közül sokan pl. Irakban is feltűntek) általában eléggé bírált Mauritánia pont ezek a bírálatok miatt lépett, mivel eddig a mecsetek és imámok szinte kizárólag a polgárok és külföldi szervezetek támogatására voltak utalva, ez pedig a hatóságok szerint sok esetben hozzájárulhat a szélsőségesség terjedéséhez, így a külföldi támogatások szabályait nagyon megszigorították – ez pedig egyenlő volt a mecsetek egyre nehezebb helyzetével, hiszen nekik is kell fizetni közüzemi számlákat és minden költséget. Miközben az imámok egy része örömét fejezte ki a lehetőség miatt, addig sokan bírálják is a lépést, egyesek szerint a közel 7000 mauritániai meccsetet tekintve ez elenyésző támogatás, de sok imám úgy gondolja, hogy ezzel a politika megpróbálja irányítása alá vonni a vallási közösségeket és befolyásolni a vallási életet.

Bár ez valószínűleg csak az első ijedtség részükről, ugyanis az nem valószínű, hogy egy imám azért prédikálna másképp mert az államtól kap pénzt. Ráadásul ez a pályázat lehetőséget ad a sok munkanélküli, vallási iskolát végzett fiatalnak, hogy állami álláshoz és biztos megélhetéshez jusson, hiszen eddig a fiatalok számára ez egy nehezen elkezdhető pálya volt. De a legfontosabb cél, amelyre Ahmed Ould Mukhtar, az iszlámügyi minisztérium tanácsadója is rávilágított, hogy így próbálják meg a szélsőséges iszlám tanokat visszaszorítani, amelyet az országban végrehajtott korábbi terrortámadásokkal is szoros összefüggésbe hoznak.

Ez az akció egyébként annak az átfogó vallási programnak a része, amely tavaly októberben kezdődött és amelynek keretében a minisztérium több programot is indított a vallás jobb irányítása érdekében, ilyen volt például a vallási iskolák és mecsetek számbavétele, de mindenképpen fontos és jelzésértékű volt, hogy az összes mecset és vallási iskola pénteki prédikációját meghallgatták megfigyelők, így konkrétan a mauritánai kormány elvileg rendelkezhet valamiféle nyilvántartással arról, mely imámok segítik elő a szélsőségesség terjedését.

Fő forrás: Magharebia

A legfontosabb lépés a közös szervezet létrehozására 2009 augusztusában történt, amikor a Szahara algériai részén fekvő Tamanrasset sivatagi városában a négy fentebb említett ország katonai vezetői lefektették az alapelképzelést, az alapfeltételeket, majd a pár napja megtartott újabb tamanrasseti találkozón már konkrétumot is megfogalmaztak, sőt az egész megállapodást kiterjesztették Líbiára, Burkina Fasora és Csádra is. Utóbbi három ország kezdetben állítólag csak megfigyelői státusszal lesz jelen a működésben, de már most katonákkal járulnának hozzá az al-Kaida elleni harchoz. Manapság a legtöbb, Szaharát átszelő útvonal egyáltalán nem nevezhető biztonságosnak, nap mint nap hallani elrablásokról, támadásokról, ráadásul több észak-afrikai ország lázadó mozgalmainak főhadiszállása is ezeken a kíméletlen területeken található.

A terv szerint a közös katonai bizottság főhadiszállása Tamanrassetben lesz, itt fog állomásozni a szervezet vezérkara és innen fogják az egész Szaharát átfogó katonai műveleteket indítani (akárhogy is, ez óriási kihívás lesz, tekintve a távolságokat és azt, hogy manapság is sok száz kilométer választ el egymástól katonai támaszpontokat a sivatagban). Ebből pedig egyértelműen kiderül, hogy itt a felderítő, nyomozó munkának is nagy szerepe lesz, hiszen csakis megelőző csapásokról lehet szó, a reagálás egy helyzetre teljes mértékben kizárt. Ráadásként még nem tisztázott az egész szervezet nagysága, politikai szerepe és irányítása, tehát az nem derült ki eddig egyetlen tárgyaláson sem, hogy konkrétan ez csak egy összefogó-összekötő szervezet lesz, speciális katonai támogatás nélkül, és az egyes országok katonái saját határaikon belül fognak cselekedni, vagy határokon átívelő akciók is várhatóak.

Ami viszont egyértelmű, valamit cselekedni kell, ugyanis ma Észak-Afrika sivatagos területein a káosz az úr, a Dél-Amerikából induló drogkereskedelmi útvonalak nagy része is a Szaharán át vezet, az Egyesült Államok szerint pedig a régió a terrorizmus melegágya, a segélyszervezetek munkáját is jelentősen nehezíti a biztonság hiánya és akkor a Szaharát megcélzó turizmus visszaeséséről nem is beszéltünk (mert létezik-létezne ilyen). A legnagyobb fenyegetést egyértelműen az al-Kaida Szervezete a Maghreb Államokban (AQIM) jelenti, amely az utóbbi időben – rövidebb csendes időszakot követően – komoly támadásokat hajtott végre Algériában, Maliban és Mauritániában is, főként a biztonsági erőket és segélyszervezeteket megcélozva, de az elmúlt hónapok nagy nyilvánosságot kapott elrablásai is az ő nevükhöz köthető (még mindig a kezeik között van két spanyol segélymunkás, akiket tavaly november raboltak el).

Az ellenük való harc azért is különösen nehéz, mert ez csak nevében egy szervezet, valójában tucatnyi apró sejtből áll, amelyek más területen, más vezetőkkel, más eszközökkel küzdenek, de egyazon végső célért (ezt mindenki kitalálhatja). Sajnos van egy olyan érzésem, hogy ez a közös katonai misszió csak egy hamvába holt kísérlet lesz, egy test nélküli fej, amelynek létrehozását a különböző politikai ellentétek az országok között, a költségvetési problémák és a túlságosan nagyra törő célok is akadályozni fogják. Írom ezt annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, a szaharai biztonság a szélsőségesek és a bűnözők számára egész Észak-Afrika stabilitásának egyik fő akadálya. De vajon mi lenne a megoldás egy ilyen hatalmas területen? Itt a nehézfegyverek és a katonai létszám semmit sem ér.

Elefántcsontpart emellett két másik természeti parkkal van fent a listán, a hihetetlenül dús élővilág mellett bizonyíthatóan az ebolát is területén éltető Tai Nemzeti Parkkal és a Comoé folyó körüli gazdag faunával csábító Comoé Nemzeti Parkkal.

Ha már Nyugat-Afrikában járunk, akkor érdemes megemlíteni a relatíve apró Szenegált, amely 5 különböző látványossággal került be az UNESCO nyilvántartásába, Saint-Louis és Gorée szigete mellett a gyönyörű és megőrzésre igazán érdemes Djoudj Madárrezervátum is ezek közé tartozik. A Djoudj a Szenegál folyó mellett fekszik, és közel 400 különböző madárfajnak ad otthont, ezáltal Nyugat-Afrika egyik legváltozatosabb madárpopulációját tudhatja magáénak.

Ghánában járóknak mindenképpen kötelező látnivaló a 17. és a 19. század között ebben a régióban létező Ashanti Birodalom legjobb állapotban lévő romjai, Kumasi városától északkeletre. A főleg fából és földből készült 13 épületegyüttes egy rendkívül prosperáló és egészen a brit gyarmatosítók megjelenéséig uralkodó birodalom életébe enged bepillantást.

Még mindig Nyugat-Afrikában maradva, említést kell tennünk a Gambia folyón található aprócska szigetről, a James-szigetről és az ezen álló – vagyis már csak romokban létező – James erődről, amely igazi történelmi emlékhelye a francia és brit gyarmatosítók közötti harcoknak valamint az afrikai rabszolgakereskedelemnek.

Magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a fantasztikus természeti adottságairól ismert Gabon mindössze egyetlen “örökséggel” rendelkezik, a Lopé-Okanda Nemzeti Park személyében. Az 1946-ban létrehozott park közel 5000 négyzetkilométere turisták által is látogatható több “bázis” segítségével, maga a rezervátum zömében esőerdőket illetve egy aprócska szavannát tartalmaz.

Kenya említése esetén az emberek többségében az ideális szafari képe ötlik fel, és bár a az UNESCO listáján három nemzeti parkkal is szerepel, negyedik öröksége a Lamu szigetén található, Lamu település óvárosa, amely mecseteivel, erődjével magán hordozza egy hányattatott sorsú Afrika több jegyét is: a portugál gyarmatosítók uralmát, a rabszolgakereskedelmet, és a folyton változó “uralkodókat”, hiszen a sziget volt Omán fennhatósága alatt is, és erős török hatások is érték.

Uganda három gyönyörű látnivalóval képviselteti magát a listán, két hatalmas nemzeti park mellett a legendás Buganda Királyság egykori uralkodóinak kriptáival, amelyek Kasubiban, Kampala közelében találhatóak. A tipikus ugandai vidéki látképet is jelentő területen, tradícionális építési módszerekkel készült építményekben jelenleg 4 egykori uralkodó kriptája tekinthető meg.

Kicsit északabbra haladva, meglepően láthatjuk, hogy a hatalmas Szudán mindössze egyetlen örökséggel került fel a listára, a Szudán északi részén található Dzsebel Barkal “tanúhegy” és környéke igazi szent hely a helyiek, és igazi álom a régészek számára, köszönhetően a hegy körül az évszázadok során épített csodás palotáknak és templomoknak – vagyis ezek romjainak. Több tucat legendás uralkodó temetkezési helye is található a tanúhegy környékén.

Lassan a végére érünk, már csak két ország maradt hátra, az egyik a kulturális sokszínűségéről is ismert Nigéria, ahol mindenképpen említésre méltó Osun-Osogbo szent erdeje, amely az Osun államban található Oshun folyó partjain terül el. Az Osun istennőnek állított szentélyekkel, szobrokkal ”telezsúfolt” erdőség a yoruba etnikum kulturális értékeit jelképezi, ezért mindannyiunk számára fontos megőrzése.

Csak a véletlen hozta, hogy Mauritánia maradt a legvégére, amely két örökséggel van fent a listán, egy nemzeti parkkal és egy egykori karavánút mentén található egykori települések romjaival. A Banc d’Arguin hasonlóan a szenegáli madárrezervátumhoz, hihetetlen vándormadár-populációja miatt került fel főleg a listára.

Maga a történet gyorsan zajlott, tiltakozásul Izrael gázai mészárlása (amelyben több mint 1000 embert, köztük gyermekeket is lelőtt az izraeli hadsereg) miatt a mauritániai diplomaták egy szó nélkül elhagyták Jeruzsálemet, majd a Mauritániában lévő izraeli nagykövetséget is rövid idő alatt bezárták. Ezzel lett Afrikában az Izrael létezését tagadó országok száma 14, bár ezek közül néhány nemhivatalos kapcsolatot azért fenntart a zsidó állammal, például a Comore-szigetek (ők is valószínűleg csak a gyümölcsöző gazdasági kapcsolatok miatt). Marokkó sem ismeri el Izraelt, de a közel-keleti állam polgárai útlevelükkel beléphetnek Marokkó területére, ahogy hasonló a helyzet Nyugat-Szaharával is.

De például Líbia nem ennyire “engedékeny, a teljhatalmú “vezér”, Kadhafi úton-útfélen Izrael ellen szónokol, ráadásul izraeli pecsétes útlevéllel nem szerencsés próbálkozni bejutni az államba. Algériában is hasonló a helyzet, annak ellenére, hogy a zsidó állam mindent megtesz a dolgok állásának megváltoztatására, a közelmúlt algériai robbantásos merényleteinél mindig jött egy részvétnyilvánító üzenet Jeruzsálemből, ami azonban nemhogy jót tett, csak tovább szította a feszültséget. Látható, hogy zömmel az arab és muszlim többségű (vagy irányítású) államok nem ismerik el a közel-keleti állam létezését, példaként még néhány név: Szudán, Tunézia, Mali vagy Dzsibuti.

Az arab országok véleménynyilvánításából egyébként szomorú (vagy inkább mulatságos) történetek is születnek, példaként ott van az egykoron Leonard Mucheruként született kenyai, Mushir Salem Jawher sztorija, akit Bahrein vásárolt meg magának, hogy végre sportsikereknek örülhessen. Szóval Jawher egyszer meghívást kapott egy izraeli maratonra, amelyet ő gondolkodás nélkül elfogadott, pedig tudnia kellett volna, hogy Bahrein szerint Izrael nem is létezik. Ezért akciója után új országa azonnal megfosztotta állampolgárságától, és később Kenya is bejelentette, nem fogadja vissza elkóborolt gyermekét, így Mucheru ország nélkül maradt. Persze nem sokáig, mert végül mindkét állam felülvizsgálta döntését, így országnélküliből hirtelen kettős állampolgár lett.

Hogy miért jött elő ez a furcsa téma? A napokban a világ új “főellensége”, Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök és Ali Khamenei ajatollah, Irán vallási vezetője Teheránban fogadta Mohamed Ould Abdel Aziz mauritániai államelnököt, ahol sok egyéb téma mellett mindkét iráni politikus fennhangon méltatta partnere döntését, hogy megszakította a kapcsolatait Izraellel. Ahogy Khamenei fogalmazott, “ez egy követendő példa néhány arab kormány számára”, ezzel valószínűleg főként Egyiptomra és egy-két közel-keleti államra utalva.

A magasrangú küldöttséggel, üzletemberekkel érkező Aziz és Ahmedinezsád persze másról is tárgyalt, többek között Irán növekvő befektetéseiről és érdekeltségeiről a nyugat-afrikai államban, továbbá a nemzetközi politika jelenlegi fejleményeiről is szót váltottak. Érdekesség, hogy egy, Izrael által elkezdett szemészeti központ építését végül irániak fejezték be, ahogy több, jelenleg is folyó nouakchotti építkezés mögött is iráni cégek állnak. A mauritániai elnök hangsúlyozta a beszélgetések során, hogy országa teljes mértékben nyitott Teherán felé, mind politikai mind gazdasági téren.

A tegnapi beszélgetések utáni sajtótájékoztatón mindenesetre további érdekességek is elhangzottak, többek között amikor az ajatollah a “nyugatnak” is nekitámadt, azt állítva, hogy Afrika a tökéletes példája annak, hogy ahova az ún. nyugati államok betették a lábukat, oda csak pusztítást és korrupciót hoztak. A legfőbb vallási vezető emellett felszólította az afrikai államokat (különösen a muszlim többségűeket), hogy tegyenek meg mindent annak elkerülésére, hogy az Egyesült Államok újabb katonai bázisokat hozzon létre a fekete kontinensen.

Egymás dicsérete mellett a felek még egy dolgot hangsúlyoztak többször: a muszlim országok egységére és a “nyugati”, elnyomó erők elleni küzdelemre szólítottak fel. Nem az év híréről szól ez a poszt, de úgy gondoltam, mindenképpen megér néhány sort annak tudatosítására, hogy a világ megosztottsága növekszik, mind vallási, mind politikai (sőt: mind gazdasági) szinten. De hogy ez hová vezet, az már csak  a (sötét) jövő titka.