- az eddigiektől eltérően a királynak abból a pártból kell miniszterelnököt kineveznie, amelyik a legtöbb helyet szerezte meg a parlamenti választásokon a parlamentben
- már nem a király, hanem a miniszterelnök nevezheti ki a kormányzókat, nagyköveteket és egyéb fontos diplomáciai pozíciók birtokosait
- mostantól a miniszterelnök is feloszlathatja a parlamentet, amely most már szintén gyakorolhat kegyelmet, ami eddig csak a király kiváltsága volt
- alkotmányosan garantálja az alkotmány már a nők polgárjogi és szociális egyenlőségét is

Ez csak néhány a fontosabb változások közül, amelyekkel VI. Mohammed király mindent megpróbál megtenni azért, hogy abszolút hatalmának legalább egy részét megőrizhesse a régióban megbukó hasonló rezsimekkel szemben. A november 25.-én megrendezett parlamenti választás pont ezen változások miatt volt igazán érdekes, hiszen így a pártok valódi esélyhez jutottak, hogy saját emberüket ültethessék a most már nagyobb hatáskörrel bíró miniszterelnöki székbe. Az eredetileg szeptemberre tervezett és elhalasztott voksoláson 45.4%-os volt a részvétel (13.5 millió szavazásra jogosult polgárból), ami több mint a 2007-es parlamenti választások részvételi aránya, de jelentősen elmarad az általában Afrikában megszokott 80-90%-os részvételtől.

Végül a mérsékelt nézeteiről ismert muszlim Igazság és Fejlődés Párt (PJD) szerezte meg a győzelmet, a kétházas parlament 395 képviselői székéből 107 az övék lett, megelőzve valószínűsíthető koalíciós partnerüket, az erősen nacionalista Istiqlal (Függetlenség) Pártot, amely 60 helyhez jutott, míg harmadik helyen a királyi családhoz közel álló Függetlenek Nemzeti Mozgalma végzett 52 képviselői hellyel. A PJD vezetője, Abdelilah Benkirane a mai napon találkozott a királlyal, ahol valószínűleg hivatalosan is kinevezik miniszterelnöknek, ami után azonnal tárgyalásokat kell kezdenie a többi párttal, a lehetséges koalíciós partnerekkel a mielőbbi kormányalakítás céljából. Egyébként nem volt meglepő a mérsékelt muszlim párt győzelme, Tunéziában már biztosan, Egyiptomban pedig minden valószínűség szerint egy hasonló párt szerzi-szerezte meg a többséget, ami tökéletesen mutatja ezen társadalmak felépítését és a vallás erejét. Az 57 éves Benkirane utóbbi években előretört pártja főként a korrupció, a magas munkanélküliség elleni harccal valamint a minimálbér 50%-os emelésével is kampányolt, és ezen céljaiból a pártvezér nyilatkozata szerint semmilyen koalíciós partner kedvéért nem hajlandó engedni.

A februári tüntetéseket szervező és azóta is aktív ellenzéki szerepet betöltő ún. “Február 20″ mozgalom mindenesetre erőteljesen kritizálta mind az alkotmánymódosítást, mind a szavazást, azt állítva (jogosan), hogy a hatalom jelentős része (mondjuk például a biztonságpolitika, haderő, vallás) továbbra is a király kezében maradt, így ezek a reformok még mindig nem elegendőek. Az biztos továbbá, hogy a PJD a muszlim vallásnak megfelelő politikát fog folytatni, így biztosan lesznek változások az alkoholt és nők ruházatát illetően, de a muszlim pénzügyi rendszer támogatása is előtérbe fog kerülni. Ráadásul Benkirane korábban már tett “aggasztó” nyilatkozatokat a berbereket és a homoszexuálisokat illetően, sőt pont ő volt az, aki megpróbálta 2010-ben megakadályozni a nyíltan meleg Elton John marokkói koncertjét. De ezek csak találgatások, az igazi választ Marokkó jövőbeni irányát illetően az elkövetkezendő hónapok fogják megadni.

De míg Marokkóban a lakosság szembenáll a rendőrséggel, katonasággal, addig az évtizedek óta marokkói megszállás alatt álló területen, Nyugat-Szaharában a marokkói civilek és a hatóságok egységbe tömörülnek, hiszen közös ellenségük a szaharai nép mindennemű ellenállási vagy “kitörési” kísérletére agresszióval reagálnak – de nem ritka a szimpla diszkrimináción vagy gyűlöleten alapuló támadás. Ez történt hétvégén is, amikor pénteken botokkal, kövekkel felfegyverkezett fiatal marokkóiak érkeztek Dakhla városának egyik, szaharaiak lakta negyedébe és támadást indítottak az ott lakók ellen, majd a pénteki események miatt utcára vonuló szaharaikkal szombaton is összecsaptak. Az igazán megdöbbentő azonban az az állítólagos hozzáállás, amelyet helyi források tettek közzé: a hatóságok pénteken és szombaton is közbelépés, akció nélkül végignézték, ahogy a marokkói fiatalok fosztogatnak és verekszenek a szaharaikkal, és szintén nem tettek semmit, amikor a fiatal bandák autókat gyújtogattak és házakba törtek be – néhány száz méterről figyelték az eseményeket.

Vasárnapra mindenesetre valamelyest normalizálódott a helyzet, ugyanis a hatóságok mindennemű gyülekezést, megmozdulást igyekeznek megakadályozni azóta is. Az 1976 óta megszállt területen egyébként egyetlen tüntetés sem volt az észak-afrikai eseményekhez kapcsolódóan, annak ellenére, hogy egyes források szerint jelentős számú marokkói katona került kivonásra a sivatagi területről, hogy az anyaország esetleges forrongásaira válaszoljon. Összességében a legtöbb forrás adatai szerint hozzávetőleg 100, főleg szaharai ember sérült meg az incidensekben, amely a szaharai függetlenségi mozgalom, a Polisario Front illetve egyéb függetlenségpárti aktivisták szerint sem köthető politikai céljaikhoz és a függetlenség ügyéhez.

Ez visz el minket egy valószínűbb magyarázathoz, amely összefüggésben van a marokkói szervezésű dakhlai zenei fesztivállal, hiszen a többnapos rendezvény egyik pénteki koncertje után (Rouicha volt egyébként az előadó, érdemes meghallgatni, igazi tradícionális berber zene) indult meg a feltüzelt és balhés kedvű, nagyjából 300 fős csoport Umm Tounsi negyedébe, ahol ezután el is szabadult a káosz, a rendőrség pedig főleg arra ügyelt csak, hogy az erőszak ne gyűrűzzön tovább és az újságírók ne tudjanak tudósítani a helyszínről. Az események után a főszervezők vasárnap bejelentették a zenei fesztivál azonnali bezárását.

Az ilyen hírek ébresztik igazán rá a nyugat-szaharai függetlenségben még valamelyest reménykedőket, hogy az egész “szabadságharcnak” nagyon már nincs is értelme, hiszen a szaharai nép kisebbségként, elnyomásban él ősi hazájában és a marokkói állam hozzáállásából kiindulva sem az erőszaknak, sem a párbeszédnek nincs értelme. De azért a remény hal meg utoljára: függetlenséget Nyugat-Szaharának!

A találkozóra sötét árnyékként vetült egyébként a marokkói biztonsági erők november elején tanúsított embertelen és brutális akciója, amikor rajtaütöttek egy tiltakozók tízezrei által létrehozott táboron (Gdaium Izik), Nyugat-Szahara fővárosa, el-Aaiún közelében és több tucat embert szó szerint lemészároltak büntetlenül. Ennek ellenére előzetesen a közvetítőcsapat és Ross is egész nagy reményekkel várta a tárgyalásokat, amelyeknek már a kezdetén kiderült, hogy itt sem fog eredmény születni, hiszen mindkét fél keményen ragaszkodott álláspontjához: Marokkó kizárólag egy nagyobb mértékű, ám semmiféle komolyabb önállóságot nem biztosító autonómiát hajlandó biztosítani, a Polisario Front viszont makacsul egy függetlenségről szóló népszavazás kiírását követeli (pedig még az sem biztos, hogy ezzel nyernének a sok betelepített marokkói miatt).

Utóbbi delegáció vezetője, Khatri Adduh szerint Rabat minden javaslatukat arrogáns módon lesöpörte az asztalról és semmiféle ötletet nem hajlandó figyelembe venni saját álláspontján kívül (ez az elmúlt évek tapasztalatai alapján bőven elhihető), míg a marokkói csapatot vezető külügyminiszter, Taib Fassi Fihri szerint ők rengeteg, megfontolandó javaslattal álltak elő és 2011-re a folyamat felgyorsulását jósolta. Ez azért nem valószínű, de ami tény, hogy az egész találkozónak egyetlen kézzelfogható eredménye lett: január 21-22.-én újra találkozni fognak a felek, ahol mindkét csoport saját álláspontjának átdolgozásával egy újabb megközelítésű ötletet fog előtárni. Hiába volt tehát jelen Ross és szakértői csoportja, hiába volt ott a Polisario legfőbb támogatójának, Algériának és a témában szintén érintett – a területre még a hetvenes években szintén pályázó – Mauritániának képviselője, semmiféle eredmény nem született.

De fog valaha bármiféle is kisülni ezekből a szánalmas tárgyalásokból? Aki az elmúlt években valamennyire követte Nyugat-Szahara hányattatott sorsát, az könnyen beláthatja, hogy a legutóbbi egy tucat találkozó egyikén sem közeledtek egy fikarcnyit sem az álláspontok, és a két fél érdekeit, céljait figyelembe véve nem is várható, hogy fognak. Az egyetlen megoldás egy erős nemzetközi kézben rejlik, az ENSZ-nek (azon belül is akár a BT-nek) kellene feloldani a helyzetet.

Lehet tehát, hogy ő sem járt jobban, mint az eddigi nyugat-szaharai megbízottak, tárgyalásokat hozott össze, új feltételrendszereket, tervötleteket dolgozott ki eredmény nélkül, de még így sem közelítette meg egyik elődjét, James Bakert, aki több, konkrét tervet is a Biztonsági Tanács elé terjesztett 2001 és 2004 között, amelyek vagy a Nyugat-Szaharai Köztársaság függetlenségéért küzdő Polisario Front, vagy Marokkó ellenállása miatt buktak el. Ahogy az egy, az El Pais spanyol napilapban leközölt kiszivárgott levélből kiderült, Ross konkrétan a fentebb már említett öt országot kéri, hogy segítsenek meggyőzni a szembenálló feleket, mert az ENSZ főtitkár és maga Ross is “képtelen komolyabban előrelépni az ügyben”, a Polisario és Marokkó álláspontja pedig fikarcnyit sem változott az elmúlt években: Marokkó kizártnak tartja a függetlenséget a hosszú évtizedek óta megszállt ország számára, a Polisario pedig az ENSZ által nekik ígért népszavazást (a függetlenségről) de legalábbis egy rendkívül magas fokú autonómiát követel a kis lélekszámú, szinte alig ismert nép számára, amelynek jelentős része algériai menekülttáborokban (Tindouf) él sanyarú körülmények között.

Algéria előtt mindenesetre maximálisan le a kalappal, Nyugat-Szahara ügyének ez a saját belső problémáival is nehezen megbirkózó észak-afrikai ország a legfőbb támogatója és ez a támogatás azóta is Algéria és Marokkó kapcsolatának egyik fő hátráltató tényezője. Az ENSZ főtitkár megbízottja egyébként ellátogatott Rabatba, Algériába, Mauritániába és a Polisario vezetőivel is asztalhoz ült az elmúlt hetekben, de hiába minden, a felek továbbra sem tudnak megegyezni még a tárgyalásokról sem, nemhogy azok napirendjéről. Ross levele szerint a megoldás azért is sürgető, mert aggasztó a radikalizálódás a szaharai fiatalok körében (főleg Tindoufban, ahol az oktatás erőteljesen szélsőséges) és ezért az ENSZ attól tart, hogy komoly lépés híján a jópár éve kihunyt katonai konfliktus ismét fellángolhat a jövőben.

Tegnap VI. Mohammed marokkói király is kitért az ügyre néphez intézett beszédében, mely szerint az ügy megoldására tett (csekély szintű autonómia) marokkói javaslat rendkívül nagy nemzetközi támogatással bír, ellentétben a Marokkó területi integritását megtörni igyekvő ellenséges erők függetlenségi vágyaival, amelyet Rabat maximális mértékben elképzelhetetlennek tart. Rendkívül elszomorító, hogy maga a király beszél területi integritásról, miközben Marokkó évtizedek óta katonailag megszállva tartja a Nyugat-Szaharai Köztársaság területének jelentős részét, fallal zárja el a másik résztől, marokkóiak ezreit telepíti a területre és minden lehetséges módon igyekszik eltiporni a szaharaiak identitását.

Spanyolország ezzel szemben viszont teljesen jogosan elzárkózik ettől, hiszen elég a területek történelmét (több mint 500 ill. 350 éve részei a spanyol államnak) és az ENSZ állásfoglalását megnézni, amely szintén nem Marokkó javára ítél. A két ország viszonyát mostanában még jobban felkavarták az elmúlt hónapok eseményei, amikor kis időkülönbséggel több marokkói állampolgárt is bántalmaztak a spanyol rendőri szervek az eléggé Marokkóba ékelődő Melillában – állítólagosan. A legfrissebb incidens hétfőn történt, akkor egy 30 éves marokkói férfit bántalmaztak rendőrök, miután egészségügyi előírásokat megszegve egy műanyagzsákban szállított szardíniát és az igazoltatás során állítólagosan nem igazán volt együttműködő.

Pár nappal korábban egy másik marokkói fiatal,  július 16.-án pedig öt társa került hasonló bajba (őket is bántalmazták), amely események miatt Marokkó külügyminisztere, Taib Fassi Fihri behívatta a marokkói spanyol nagykövetet, Luis Planas Puchadest és tiltakozását fejezte ki. A spanyol állam egyébként tagadja az erőszakos eljárásokról szóló vádakat, a legutóbbi incidens hivatalos magyarázata szerint a marokkói férfi megtámadta az őt igazoltatni próbáló hatósági személyeket. Mindenesetre errefelé nem szokatlan a hatósági erőszak, akár marokkói (Melilla marokkói határvárosa Nador) akár spanyol oldalról nézzük, ami nem csoda, tekintve, hogy errefelé dívik a csempészet, seftelés és emberkereskedelem, maga a határ is egy brutális szögesdrótos ellenőrzőpont (hat méteres elektromos kerítés, kamerák, őrtornyok).

A fentebb taglalt események pedig semmiképp nem tesznek jót az amúgy is eléggé tapintható feszült hangulatnak, amelyről június végén győződhetett meg igazán a világ, errefelé is figyelő közvéleménye, amikor Mariano Rajoy, a Spanyol Néppárt vezetője látogatást tett Melillában. Ez a lépés meglepően nagy tiltakozást váltott ki a marokkói lakosság körében, az útmenti jelzőtáblákra a “megszállt” feliratot festették/helyezték fel, továbbá kisebb tüntetések is voltak, mert Rajoy látogatását a marokkói államszuverenitás arculköpésének érezték sokan.  Persze ezzel szemben a spanyol lakosság örömmel fogadta a látogatást, ahogy tették azt 2007-ben is, amikor I. János Károly spanyol király látogatott el Ceutába, ahol szintén tüntetések álltak örömujjongással szemben, tökéletesen mutatva a megosztottságot.

A spanyol hatóságok mindenesetre júniusban a tiltakozás hatására ideiglenesen lezárták a melillai határátkelőt, ami további tüntetéseket váltott ki a környező területeken. A megmozdulásokat minden esetben egy radikális, a két enklávé elszakadásáért küzdő marokkói szervezet szervezte. Ez a néhány esemény pedig csak a jéghegy csúcsa, a spanyolok már több alkalommal adtak hangot aggodalmuknak a helyzet esetleges elfajulása miatt, és a helyi politikusok magasszintű diplomáciai egyeztetéseket sürgetnek az ilyen és ehhez hasonló esetek megoldása, elkerülése miatt.

Ha a friss fejleményeket nézzük, Marokkó még azokat a minimális figyelmeztetéseket és előírásokat sem veszi figyelembe, amelyeket a nemzetközi közösség kiszabott számára, ugyanis hiába tiltotta meg a halászatot az európai cégek számára a nyugat-szaharai területeken az EU, amennyiben azok nem szerzik meg a szaharai lakosság beleegyezését, Marokkó egyszerűen nem engedi meg, hogy bármilyen képviselő vagy szakértő a területre utazzon ellenőrizni a szabály betartását. 2009. decembere óta Marokkó különböző kifogásokkal folyamatosan elutasítja a vizsgálóbiztosok beutazását, ami miatt az egész EU-Marokkó halászati paktum körül egyre jobban gyűlnek a sötét felhők – pedig évente sok millió eurót hoz Marokkónak a nyugat-szaharai vizek (spanyol) lehalászata. Persze a bevételből a megszállt terület lakói semmit sem látnak, hiába igyekszik Marokkó (és bizonyos európai érdekeket képviselő politikusok) ezt másképp bemutatni.

Meg mondjuk már azt sem lenne egyszerű tisztázni, kik is az őslakosok Nyugat-Szahara partmenti területein, ugyanis az elmúlt évek elnyomó politikájának eredményeként a szaharaiak jelentős része négy algériai menekülttáborban tengődik, és Nyugat-Szaharában már a betelepített marokkóiak vannak többségben. Velük pedig már könnyen alá lehet támasztani bármilyen statisztikát. De sajnos nem csak az óceán kincseinek hasznától fosztják meg ezt a sokat szenvedett népet, Nyugat-Szahara jelentős fosztát- és említésre érdemes olajkincséből Marokkó szintén saját bevételeit növeli, elég ha néhány nyugat-szaharai aktivista blogjára pillantunk: Oroszország nemrég írt alá milliós halászati szerződést Marokkóval, Nyugat-Szahara fosztfátjának legfőbb kitermelője az amerikai PCS továbbra is kitermel és szállít, Új-Zélandra szintén nemrég érkezett két hajónyi nyugat-szaharai foszfát és még sorolhatnánk, milyen üzletek történnek a helyi, elüldözött lakosság megkérdezése nélkül.

Persze emellett ezek a cégek még nemzetközi jogszabályokat is megsértenek, az egyik oldalon büszkén verik a mellüket jogvédő magatartásukról és a demokrácia védelméről, közben a másikon pedig semmit sem tesznek azért, hogy megakadályozzák Nyugat-Szahara kizsákmányolását. Szerencsére van néhány kivétel, nemrég egy svéd áruházlánc felfüggesztette szerződéseit a francia Azurával, mert az megszállt nyugat-szaharai területen termelt zöldségeket akart Svédországba szállítani. Sajnos ez inkább egy kivétel, ami erősíti a szabályt, és erre álljon itt az alapvetően nagyon demokratikusnak és jogkövetőnek tartott Norvégia példája, amely politikai szinten igen erősen kiállt azon 2002-es ENSZ rendelet mellett, amely kijelenti, hogy csakis úgy lehet a nyugat-szaharai partoknál olaj vagy gáz után kutatni, ha ahhoz a szaharai populáció is hozzájárul. Nos, 2009-ben a norvég Fugro-Geoteam marokkói cégekkel együttműködve látott munkához a megszállt területeken és hiába szólította fel őket a Nyugat-Szahara függetlenségéért küzdő Polisario Front a tevékenység felfüggesztésére, sajnos őket már ritkán veszik “emberszámba”, így a munka folytatódott.

A szervezet amúgy májusban már az ENSZ helyi missziójával is összerúgta a port, közleményük szerint ugyanis a MINURSO (ENSZ Misszió a Nyugat-Szaharai Népszavazásért) képtelen arra, hogy a sok évvel korábban kitűzött célját teljesítse (azaz népszavazást Nyugat-Szahara sorsáról) és mára már egy gyarmatosító és elnyomó hatalom ócska bábjává vált. De a legszomorúbb és egyben a legfontosabb ennek a csodás kis népnek a sorsa, Nyugat-Szahara 1975-ös részleges megszállása óta több tízezer szaharai menekült el hazájából, hogy az algériai sivatagban nekik létrehozott táborokban éljen, ahol jelenleg a Szaharai Demokratikus Köztársaság kormánya is működik száműzetésben. Ez a sok tízezer ember, ahelyett, hogy bármiféle hasznot látna a sok milliós haszonból, amelyet Nyugat-Szahara termel Marokkónak, teljes elfeledettségben, sokszor egészen szomorú problémákkal küzdve (éhezés, vízhiány, egymás kizsákmányolása, tömegnyomor stb.) és mindezt azért, mert ők hittek a nemzetközi közösség ígéreteinek.

Több mint két évtizedet vártak a békés rendezésre nagyjából békésen, de ezért cserébe csak nyomort kaptak – így ahogy már egy korábbi posztban is írtam, szegény szaharaiak lehet, hogy jobban jártak volna egy alacsony intenzitású háborúval, mert úgy legalább TÖRTÉNNE VALAMI. Marokkó olyan érvekkel takarózik, hogy Nyugat-Szahara nem is létezik, nem elismert terület, a kizsákmányolásban résztvevő cégek azzal, hogy ők nem politizálnak, csak üzletelnek, az ENSZ pedig egyszerűen képtelen néhány százezer ember sorsáért ujjat húzni Marokkóval úgy tűnik. A jelenlegi helyzet tehát több mint elkeserítő és sajnos úgy tűnik, nagyon nem is fog már semmi változni, azaz a független és szabad Nyugat-Szahara örök álom marad.

Az átkelő korábban három éven át zárva tartott biztonsági és politikai okokból, de mostantól határozatlan ideig nyitva tart majd a személy- és humanitárius forgalom előtt, főként az egyiptomi muszlim pártok követeléseinek megfelelően. A lépés mindenesetre azért aggodalmakat is felvet, a határ alatt már eddig is tucatnyi csempészalagút működött, valószínűsíthető, hogy a határ megnyitása tovább fogja növelni a Gázába csempészett holmik – és sok esetben fegyverek – számát. Ami jellemző reakció volt, főként Észak-Afrikában, hogy június elején tüntetések robbantak ki, a legjelentősebbek Egyiptomban, Szudánban és Marokkóban, utóbbiban június 7.-én közel 50 ezer ember jött össze Rabat utcáin palesztin zászlókat lobogtatva és Izrael-ellenes jelszavakat skandálva.

Szudánban a tüntetők képviselői a szudáni török nagykövetnek emléklapot adtak át tiszteletük jeléül, Egyiptomban pedig az Iszlám Testvériség ellenzéki párt által tető alá hozott megmozdulás azon kevesek egyike volt az utóbbi időben, amelyeket a hatóságok hagytak békében lezajlani. Bár ekkora megmozdulások máshol nem voltak, de a nagyköveteket sok helyen behívták, szenegáli civil szervezetek és muszlim pártok pedig felszólították a szenegáli kormányt, hogy szakítson meg minden kapcsolatot a zsidó állammal, a Dél-afrikai Köztársaság viszont ennél tovább is ment, visszahívta izraeli nagykövetét és ideiglenesen felfüggesztette a kapcsolatait az országgal. Algériában szintén voltak kisebb megmozdulások, Izrael-ellenes megnyilatkozások, de ez jellemző volt egész Afrikára, az Iszlám Kongresszus Szervezete, amely tucatnyi afrikai államot tömörít (pl. Uganda, Algéria, Togo), felszólította tagállamait a zsidó országgal való kapcsolatuk felülvizsgálatára, a palesztin nép támogatására és az ENSZ határozott fellépését követelte.

Ugandában egyébként elég komoly bíráló újságcikkek is megjelentek az esettel kapcsolatban, múlt héten pedig 33 különböző szervezet adott ki Izraelt bíráló közleményt. De szinte akármelyik afrikai ország nevére és Izraelre közösen rákeresünk, a találatok között előkelő helyen mindenképpen lesz egy írás, amely a támadásokra adott reakcióval foglalkozik, az Arab Liga miniszteri találkozóján is fő téma volt az izraeli akció, Tunézia például megerősítette, hogy a jövőben még erősebben fogja támogatni a palesztinokat és kijelentette azt a tényt, amelyet már tudtunk a hír napvilágra kerülésekor: Izrael ezzel az akcióval minden esélyét elveszítette a közel-keleti békére. Elég volt néhány keresést végrehajtanom a google-n, hogy lássam, még olyan országok is bírálták Izrael akcióját, amelyekre alapvetően nem jellemző az ilyesmi (pl. Zambia, Etiópia).

Ahogy Ramid kiemelte, nem a művész személyével, hanem az általa képviselt képpel van problémájuk, amelyet általánosságban a konzervatív marokkóiak többsége is előítélettel kezel. A párt még előterjesztést is benyújtott a marokkói parlament elé az ügyben, eredménytelenül. Azt mondhatnánk, hogy szokatlan a dolog, de nem így van, egyrészt ismerjük az iszlám konzervatívok homoszexualitással szembeni nézeteit, továbbá az elmúlt hónapokban több országban is komoly tüntetések voltak Elton John ellen (pl. Mexikó, Egyiptom), volt, ahol rendőröknek kellett megvédeniük a feldühödött emberektől (a május 18.-i közel-keleti turnéját is iszlámellenes nyilatkozatai miatt kellett lemondania).

Persze nem csak az iszlám vallás követői között szerzett már “barátokat” furcsa nyilatkozataival és viselkedésével, februárban egy interjúban Jézust is melegnek nevezte, miközben világnézeteit ecsetelte nagy bőszen. A marokkói melegek egyesületének elnöke, Samir Barkashi persze kijelentette, hogy ő és a marokkói homoszexuálisok mindent megtesznek Elton John fellépéséért és alig várják már a találkozást egyik példaképükkel, akinek koncertjét fontos győzelemnek érzik a teljes elismerésért vívott harcukban. Az elmúlt két hétben további szervezetek és vallási vezetők szólították fel a szervezőket Elton John koncertjének visszamondására, de a főszervező és fesztiváligazgató, Aziz Daki szerint a koncert megrendezésre kerül.

Daki szerint Elton John az egyik legnagyszerűbb előadó a világon és ezért hívták meg, magánélete egyáltalán nem érdekli őket. A Mohammed király védnökségével megrendezendő fesztiválon Julio Iglesias mellett például Carlos Santana, a brit Mika, vagy a libanoni Elissa is fel fog lépni és a marokkói liberális nézeteket vallók szerint a Mawazine csak egy újabb lépés a modernizáció és a civilizált világhoz tartozás felé tartó úton, és  ezért óriási visszalépés lenne engedni a konzervatív muszlimok kérésének, akik egyébként később már az egész fesztivált támadták, amely szerintük a szexuális szabadosságot, alkohol- és drogfogyasztást népszerűsíti, arcul csapva az iszlám vallás értékrendjét.

Az egyik népszerű marokkói blog körképe szerint az ország fiataljai körében egyáltalán nincs negatív képe az énekesnek és a fesztiválnak sem, ugyanis a többség szerint magát Elton Johnt sem ismerik túl sokan az országban (ez elég hihetőnek hangzik), akik pedig ismerik, azok is csak a zenéjét, szexuális beállítottságát egyáltalán nem.

A múlt hét szerdán és csütörtökön, az Egyesült Államokban található Armonkban (New York állam) sorra került találkozó azért is nagy szó, mert nagyjából egy évvel ezelőtt mindenféle tárgyalás holtpontra jutott a felek között, ami persze érthető is, hiszen több mint három évtizede nem változnak az álláspontok: Rabat körömszakadtáig ragaszkodik a már megszállt területekhez és csak autonómiát tart elképzelhetőnek legjobb esetben, a Polisario számára pedig a teljes függetlenség és a megszállt területek felszabadítása a cél (vagyis egy olyan népszavazás, ahol a szaharaiak – nem a betelepített marokkóiak – dönthetnek erről).

Sajnos az idő múlása nem a szaharai népcsoport malmára hajtja a vizet, a nemzetközi közösség nem mer/akar a sarkára állni és szembeszállni Marokkóval néhány százezer ember szabadságáért, amelynek jelentős része már menekülttáborokban tengődik évek óta, a megszállt területeken pedig fallal és erőszakos betelepítésekkel a megszállók elkezdtek történelmet kreálni. Ez a nem hivatalos találkozó 2007. júniusa óta az ötödik ilyen volt, ennek is az a célja, hogy a hivatalos álláspontokat végre közelebb hozza egymáshoz és építő jellegű tárgyalások lehetőségét teremtse meg. Afféle kötetlen, ENSZ közvetítéssel levezényelt megbeszélésekről volt tehát szó, amelynek célja nem csak a jövőbeni tárgyalások előkészítése volt, de Marokkó brutálisan elnyomó intézkedéseinek enyhítése is.

Az ENSZ főtitkár nyugat-szaharai különmegbízottjának, Christopher Ross-nak a közelménye pénteken azonban szétzúzta a kicsit feléledni látszó reményeket is, a közelmény szerint nem hogy érdemi témákról, de még egy jövőbeni tárgyalásról sem tudtak megállapodni a felek a rendkívül feszült hangulatú megbeszéléseken. Bár a közlemény szerint a felek kölcsönös tiszteletről és elkötelezettségről tettek tanúbizonyságot, valamint kifejezték óhajukat a további megbeszélésekre, ez sajnos megint csak a szokásos sablonszöveg, Rabat valószínűleg minimális engedékenységet nem tanúsít, a Polisario Frontnak pedig már semmi veszítenivalója nincs.

Már jópár éve követem a Nyugat-Szaharával kapcsolatos eseményeket és lassan már ott tartok, hogy azt kell mondanom, talán a kilencvenes években felfüggesztett gerillaháború lenne a legjobb megoldás (bár a PF már jelentősen veszített erejéből, úgyhogy valószínűleg ez is csak a szaharaiak szenvedéseit növelné), mert Marokkó már kezdi maga is elhinni, hogy Nyugat-Szahara ősi tartományuk, az ENSZ pedig konkrétan annyit volt képes összehozni 20 év alatt, hogy konzerválta a jelenlegi helyzetet. Ami persze tökéletesen jó táptalaj a filmkészítőknek és az “elfelejtett” krízisekről íróknak, de az algériai menekülttáborokban élők és a Polisario harcban megöregedett katonái már igazi változást szeretnének.

Mohammed Khadad, az armonki találkozó egyik résztvevője a találkozó után azt nyilatkozta, hogy igazából két fő téma volt a zárt ajtók mögött: a szaharai függetlenségért küzdő aktivisták és egyáltalán, az egész népcsoport elleni elnyomás valamint jogsértések mielőbbi megszüntetése és a jövőbeni tárgyalások. Khadad szerint azonban Rabat nem is volt hajlandó tudomást venni a jogsértésekről és elutasította azt is, hogy az ENSZ nyugat-szaharai missziója, a MINURSO vizsgálatot indítson és kiterjessze szerepét a jogsértések nyomonkövetésére is. Ahogy Khadad is megfogalmazta, a helyzet ismét holtpontra jutott, a labda már az ENSZ Biztonsági Tanácsánál van, amely áprilisban fog szavazni a MINURSO mandátumának meghosszabbításáról.

Algéria nem panaszkodhat, hét különböző helyszín kapott világörökségi rangot az országban, ezek egyike Beni Hammád erődje, amelyet a Hammádida berber dinasztia emírjei építettek a 11. században. Az állam északi részén, Algír közelében lévő emlékhelyen egy közel ezer éves mecset és minaret mellett három palota romjait találhatjuk, de az egész helyet az egyik egykori palota őrtornya uralja.

Szintén világörökségi helyszín a főváros, Algír óvárosa is, amelyet azonban manapság nem tanácsos egyénileg, kísérő nélkül felkeresni.

Ha maradunk Észak-Afrikában, akkor gyorsan rádöbbenhetünk, hogy Afrika ezen része igencsak gazdag értékes látnivalókban, Egyiptom gazdagsága ezen a téren valószínűleg mindenki előtt ismert. A piramosok mellett fontos történelmi kincsek Abu Mena egykori keresztény városának romjai Alexandriától néhány tucat kilométerre délre, ahol igazából már csak az alapok maradtak meg, de mégis a kereszténység egyik fontos korai emlékéről van szó.

Az ország bővelkedik a látványosságokban és “örökségekben”, de még egyet mindenképpen fontos megemlíteni, mert sokak számára nem ismert létezése: a Kairótól 150 kilométerre fekvő Wadi Al-Hitan vagyis Bálnák Völgye, amely egykoron élt óriási emlősök (többek között bálnák) maradványait rejti magában.

Szintén rendkívül gazdag a világörökségekben Marokkó is, az ország több városának régi része mellett fontos emlék Ait-Ben-Haddou erődítményszerű városa is, amely egykori karavánútvonalak mellett terül el, és amelyben a mai napig él néhány ember. Csak érdekességképpen: itt forgatták pl. a Gladiátor című film afrikai jeleneteit is.

Mazagan (vagy El Jadida) városa az Atlanti-óceán partján terül el, és teljes egészében a világörökség részét képezi, köszönhetően ama különlegességének, hogy egy két évszázados portugál uralom nyomait viseli magán.

És ha már északon maradtunk, nézzük az európai turisták egyik kedvenc helyét, Tunéziát, amely szintén bővelkedik megőrizendő emlékekben. Ilyen például az Észak-Tunéziában fekvő El Jem városában található óriási amfiteátrum, amely a római után a világ második legnagyobb ilyen építménye.

Karthágó romjai és több óváros mellett nem mehetünk el szó nélkül az ország egyik legészakibb pontján fekvő Ichkeul-tó körüli nemzeti park hihetetlen természeti gazdagsága mellett sem.

Ezek az országok dúskálnak az UNESCO által elismert örökségekben, de a több mint egy tucat olyan ország mellett (pl. Libéria, Sierra Leone), ahol nincs is ilyen látnivaló, addig sok országban csak egyetlen ilyen látványosság van (még). 

Ezen államok közé tartozik a festői szépségű Botswana is, ahol a világszervezet mindösszesen az állam északnyugati csücskében fekvő Tsodilo-területet vette fel listájára, ahol négy hatalmas kősziklán több ezer csodás sziklarajz csodálható meg, ráadásul a helyi emberek számára rendkívül fontos emlékekről van szó.

Mai posztunk zárásaként látogassunk el két egzotikus szigetországba, amelyekről nem igazán a világörökség jut az emberek eszébe, hanem inkább a homokos partok és égszínkék óceán.

Pedig többek között például Mauritius is fent van a világörökségi listán, két látnivalóval. Ezek egyike a Bevándorlási Állomásnak is nevezett (Aapravasi Ghat) épületkomplexum a fővárosban, Port Luis-ban, amely a brit gyarmaturalom idején az indiai vendégmunkások első állomása volt, mielőtt megkezdték utazásukat a birodalom más területeire.

A Seychelle-szigetek is két “örök emlékkel” képviselteti magát a világ örökségei között, a borzongatóan csodálatos Aldabra-atoll olyan, mintha álmainkból született volna. A világ legnagyobb korall-atolljának legtöbb része emberek által tulajdonképpen érintetlen, ennek következében hihetetlenül gazdag természeti élővilág alakult ki rajta.

Ezzel a sorozat első részét zárnám is, külön kihangsúlyozva, hogy ez a rövidke írás nem kíván turisztikai, történelmi lexikonokkal versenyre kelni, egyszerűen az általános műveltség növelése és a szórakoztatás a célja.