Utóbbival főleg az ország valutájának, a kwachának a kezelése miatt, mert míg az IMF szerette volna, ha a szabad piaci folyamatok alakítják az árfolyamot, Mutharika ezt nem engedte és továbbra is erőteljesen beavatkozik annak alakulásába. Így tehát támadt egy óriási lyuk az ország büdzséjében, amit az elnök a fent említett ZDB terv elindításával kívánt kezelni, de a médiában ez már úgy jelent meg, mint egy függetlenedési törekvés a külföldi támogatóktól az erős, stabil malawi gazdaság segítségével. A kieső bevételt pedig különböző adóemelésekből, új adók bevezetéséből kívánta a kormány pótolni, így került 16.5%-os áfa az alapvető élelmiszerekre is, összességében pedig az új adók miatt a legtöbb termék ára drámaian megemelkedett, lecsökkentve ezzel a személyi jövedelemadó emelés miatt már amúgy is csökkent mértékű vásárlóértéket, ezt pedig csak tetézte a külföldi valuta hiánya, a gazdaság motorjának számító dohánytermelés bevételeinek csökkenése és az üzemanyaghiány. Így néhány hónap után gyorsan bebizonyosodott, hogy a nulla deficittel tervezett költségvetés tarthatatlan, bár a nemrégiben kinevezett pénzügyminiszter, Ken Lipenga ennek okát kizárólag az üzemanyaghiányban és a külföldi valuta korlátozott mennyiségében látja. A helyzet olyannyira kritikus egyébként a napokban az utóbbiakat illetően, hogy egyrészt egy liter (most már időnként paraffinnal is kevert) üzemanyag a feketepiacon meghaladja az 500 esetenként 600 kwachát, ami 75%-kal több, mint a hivatalos piaci ár (1 malawi kwacha a mai napon nagyjából 1.3 forintot ér).

A különbség csak annyi, hogy a benzinkutakon üzemanyaghoz jutni szerencse dolga, 1 amerikai dollárért pedig esetenként már 300 kwachát is kell fizetni, szóval óriási a pénzromlás a nemhivatalos piacokon. Nem ez az első ilyen eset, hogy Malawi/Mutharika összerúgja a port a nemzetközi közösséggel, még 2001-ben az IMF és különböző donorok felfüggesztették támogatásaikat/hiteleiket az országnak az egyre növekvő korrupció, állami túlköltekezés és a privatizáció lassúsága miatt, ami a teljes malawi gazdaság összeomlásához vezetett. A 2002/2003-as pénzügyi év első negyedévében az összes tervezett állami kiadás mindössze 15%-át tudta a kormány eszközölni és az év végére is csak 35%-ra nőtt ez az arány – ez pedig egyenesen vezetett az egészségügy, az okatás és a vízellátás teljes összezuhanásához. Aztán jött az eladósodás, az infláció és a kamatlábak emelkedése. Talán most még nem tartunk itt, de a kormányzati arrogancia előbb-utóbb ide vezethet, hiszen a dohányból származó bevételek (ebből származik a malawi gazdaság fő exportbevétele) is azért csökkentek drasztikusan, mivel a malawi kormány harcot indított a nagy dohányfelvásárlók ellen (mert ők “nyugati bábok”), amiért cserébe azok csökkentették felvásárlási áraikat. És a nemzetközi közösséggel megromlott kapcsolat jelenleg nem tűnik javulónak, hiszen a július 20.-i kormányellenes tüntetéseken lelőtt 20 ártatlan polgár sem váltott ki szimpátiát sem a britekben, sem a németekben.

A Világbank malawi megbízottja, Sandra Bloemekam szerint a jelenlegi helyzet folyamatosan növekvő negatív színben tünteti fel az országot a világban, ráadásul a kormány ígéretei ellenére képtelen lesz fedezetet találni a mostani gazdasági kihívásoknak és így előbb-utóbb kénytelen lesz ismét az IMF-hez fordulni segítségért. Ezt már talán Mutharika is érzi, hiszen nemrégiben küldöttség utazott Washingtonba és Londonba is, tárgyalni a felfüggesztett segély- és fejlesztési programok folytatásáról. Az Egyesült Államoknak egy közel 350 millió dolláros projektje van kilátásban Malawiban, ami az állam teljes elektronikai/elektromos hálózatának felújítását, fejlesztését tenné lehetővé, szóval kell az a pénz Lilongwének. Na majd meglátjuk.

Egészen a múlt hétig, hiszen július 20.-án, szerdán tízezrek vettek részt az ország több városában tartott kormányellenes felvonulásokon, amelyek rövid idő alatt erőszakba torkolltak, miután a kivezényelt rendőri erők éleslőszerrel nyitottak tüzet az emberekre – a később kiadott számok szerint 19 ember életét veszítette, mielőtt a hadsereg kivezényelt egységeinek sikerült rendet teremteni. A halálos áldozatok főleg a három leginkább érintett településre, a fővárosra, Lilongwére, az északi Mzuzu (300 kilométerre az előbbitől) illetve a gazdasági székhelynek számító Blantyre településére korlátozódtak. Hiába azonban a hadsereg jelenléte, a következő nap (csütörtök) sem hozott nyugalmat, hiszen a kiadott éles tűzparancs ellenére a fentebb említett két városban ismételten utcai tüntetések, fosztogatások, erőszakos cselemények voltak, ráadásul a korábban még békés hangulatú városokban, így például Limbében, Chinsapoban, Chilindében és Mulliban is az utcára vonultak az emberek, annak ellenére, hogy Mutharika délben 20 perces beszédet intézett népéhez, amelyben békére és a párbeszéd megkezdésére szólította fel a lakosságot és a civil szervezeteket. Egyúttal ismét kiderült, hogy melyik a leginkább hatékony kommunikációs eszköz az országban: a civil szervezetek, ellenzéki csoportok, a rendőrség és a kormány is a rádiót használta fel arra, hogy megszólítsa a népet, a népet, amelynek valószínűleg most lett elege a hónapok óta tapasztalható gazdasági nehézségekből, amelyek már az amúgy sem könnyű napi megélhetést sodorták veszélybe. A véres rendteremtéssel egyidőben megkezdődött a felelős válogatás nélküli felkutatása is, szerdán és csütörtök csak a fővárosban a tüntetések 50 állítólagos vezetőjét, szervezőjét tartóztatták le (az állítólagos főszervezők még szabadlábon), mellettük pedig fotósok és újságírók is őrizetbe kerültek – a sebtében kiadott bírósági rendeletre  hivatkozva, amely betiltotta a megmozdulásokat (jogellenesen). Ez pedig tökéletesen rávilágított arra, amiért ezeket a megmozdulásokat megszervezték: az ellenzék folyamatos, évek óta tartó elnyomására, a sajtószabadság elleni bűnökre és a kormányzat hibás politikája miatt kialakult gazdasági nehézségekre.

A feldühödött fiatalok több városban is támadást intéztek az uralkodó párt, a Demokratikus Haladás Pártjának (DPP) irodái ellen, Mzuzuban fel is gyújtották azt, de igazából más településekről is lehetne hasonló incidenseket felsorolni, amelyekre a rendőrség könnygázzal, éleslőszerrel és verésekkel válaszolt – utóbbiaknak a két nap alatt legalább egy tucatszor újságírók is áldozatul estek. Persze, mint mindig, most is, megjelentek a tüntetéshez igazából nem “tartozó” garázda elemek, Lilongwe egyik külvárosában, Mchesiben boltokat, bankokat fosztottak ki és rendőrtisztek lakásait gyújtották fel a dühöngő fiatalokból álló bandák. Eddig szólnak összegezve a hírek, de valójában mi történt? Mi vezetett az erőszak teljes elszabadulásához egy olyan békés országban, mint Malawi, amelyet éveken át a demokrácia egyik afrikai mintájának tartottak és ahol a gazdasági fejlődés úgy tűnt, tényleg eléri még a vidéki falvak lakosságát is? Hiszen a nemzetközi közösség is maximálisan támogatta Bingu wa Mutharika elnök gazdaságélénkítő és korrupcióellenes politikáját, amelynek már lehetett is részeredményeit látni az elmúlt években. De mint kiderült, a jó dolgok csak “mézesmadzagot” jelentettek a 2009-es választások előtt, amelyen a nép által akkor még nagyrabecsült és szeretett elnök és pártja elsöprő győzelmet aratott – ezzel pedig megkapta az esélyt egy rég elfeledett rendszer visszahozatalára: Hastings Banda egypártrendszerű diktatúrájáról van szó.

Szinte azonnal megkezdődött a szabad sajtó és a független ellenzék elleni elnyomó harc valamint ahogy már többször volt róla szó – az emberek jogainak kurtítása. Megkurtították a szólásszabadságot, a vallásszabadságot és a gyülekezési jogot, betiltották a meleg közötti kapcsolatokat, megváltoztatták a nemzeti zászlót, vád nélküli őrizetbevételek és a helyi választások elhalasztása mutatták, hogy Mutharika rálépett egy olyan útra, amely kizárólag erőszakot szülhet hosszútávon. A mostani, szinte teljes társadalmat felölelő megmozdulások célja pedig az volt, hogy az országot letérítsék erről az útról: szakszervezetek, vallási gyülekezetek, politikai és civil csoportok tucatjai hívták utcára szimpatizánsaikat, akiknek nem kellett kétszer mondani – a rohamosan romló életfeltételek elviselhetetlensége miatt már amúgy is érett a nép akaratának  kinyilvánítása. Maga Mutharika pedig annyira arrogánssá vált 2009-es győzelme után, hogy oly sok jelenlegi és korábbi afrikai társához hasonlóan képtelen felismerni, hogy a békének egyetlen igazi akadálya van: saját maga. Hiszen az erőszakon kívül nagyon nem is lehetett más az eredménye annak, hogy saját etnikumából, a Mlomwe törzsből népet csinált egy népen belül, szinte minden vezető pozícióba ebből a népcsoportból kerültek az emberek, az elnök közvetlen környezetében nem is találhatunk más származású embereket – vagy annak, hogy a DPP ifjúsági ágának tagjai július 20.-át megelőzően bozótvágókkal felszerelkezve részegen fenyegetőztek Lilongwe-szerte, felszólítva a polgárokat a tüntetéstől való távolmaradásra.

Viszont Mutharikának is igaza van valamiben, ahogy egy beszédben néhány napja rávilágított, az erőszaktól sajnos nem lesz üzemanyag, nem lesz olcsóbb az élelmiszer és nem fognak csökkenni az adók sem. De mi vezetett a korábban egészen jól muzsikáló malawi gazdaság néhány hónapja tartó mélyrepüléséhez? A nemzetközi kapcsolatok megromlása és az így elmaradó segélyek mindenképpen olyan tényezők, amelyek az elnök és kormánya számlájára írhatóak. Ahogy arról már volt szó itt a blogon még májusban, a történet nagyjából év elején kezdődött, amikor Nagy-Britannia és Németország először kezdte el nyíltan bírálni Mutharika diktatórikus tevékenységeit és gazdaságpolitikáját, amely rövid időn belül diplomaták kölcsönös kiutasításához, majd a brit illetve a malawi nagykövet kiutasításához (előbbinek Mutharikát bíráló nyilatkozata a WikiLeaks oldalán jelent meg először) és most júliusban pedig a segélyek felfüggesztéséhez vezetett, ami Nagy-Britannia esetében most 30 millió dollárt elvesztését jelenti (miközben az ország költségvetésének 40%-át a donorok fedezik).  London egyébként éves szinten 122 millió amerikai dollár támogatást ad Malawinak, amelyből 49 millió dollár teljes egészében az egészségügy fenntartására megy el – ennek az összegnek az utolsó részlete már nem fog megérkezni, ahogy nem került megújításra a hatéves, júniusban lejárt támogatási terv sem. Ezzel egyidőben más donorok is csökkentették támogatásukat a 15 milliós ország felé (összességében Mutharika miatt 400 millió dollárt veszít évente Malawi), ily módon pedig az amúgy sem egyszerű gazdasági helyzetet az elviselhetetlen kategóriába sodorták.

De ez csak egyetlen faktor a gazdaság megroppanásának komplex folyamatában, az új adószabályok sem könnyítették meg az emberek helyzetét, hiszen a júniusban közzétett új csomag szerint például 16,5% általános forgalmi adót kell fizetni az alapélelmiszerek után egy olyan országban, ahol az emberek 75%-a kevesebb, mint napi 500 forintból kénytelen megélni. A csomagra azért volt szükség, mert a segélyek jelentős lecsökkenése miatt Mutharika merészet vállalt és nullszaldós költségvetést jelentett be a 2011-2012-es költségvetési évre, azaz minden kiadást hazai bevételből kell fedezni – a bevételek növelésének legkönnyebb és legismertebb módja pedig az adók emelése. A legfőbb ok azonban minden, a malawi gazdaságot valamennyire ismerő ember számára nyilvánvaló: a helyi valuta átértékelése és az ebből fakadó áremelkedések és folytonos üzemanyaghiány. A relatíve forinttal egyenértékű malawi kwacha árfolyamát a kormány mesterségesen erősen tartja a külföldi valutákkal szemben (főleg a Malawiban a fekete gazdaságot üzemeltető amerikai dollárral szemben) attól való félelmében, hogy a gyengülő pénz az árak emelkedését és súlyos inflációt vonna maga után.

Ez persze bizonyos szinten igaz is, de minden gazdasági szakértő egészségesnek tartana egy kezelhető mértékű inflációt főleg azért, mert egy “normális” mértékű leértékelődés növelné a termelést és több hatáson keresztül, de végsősoron erősítené a külkereskedelmi mérleget – ezzel pedig növekedne a kormány rendelkezésére álló külföldi valuta mennyisége is. Ha pedig ez növekedne, akkor a kormány is nagyobb mennyiségben tudna üzemanyagot importálni és végre megszűnnének a hosszú kocsisorok a benzinkutak előtt, ami nagyjából mindennapos helyzet úgy két éve – szintén mindennapos egyébként az akadozó áramellátás és a városokban tapasztalható vízhiány is. Mutharika a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) teszi felelőssé a helyzetért, hiszen szerinte az IMF rendelkezéseinek megfelelően került magánkézbe az üzemanyagimport és szállítás továbbá az árfolyamot is külföldi bankok tartják azon a szinten, ahol most áll. Továbbá az üzemanyaghiányban nagy szerepe van a “hatalmas gazdasági fejlődésnek” is, hiszen a hatalmas építkezések és a mezőgazdaság rohamos fejlődése óriási fogyasztást generál – ez azért erősen kétségbe vonható. A helyzet kezelésére is kész az elnök terve: állami kézbe fogják az idei év végén venni a teljes üzemanyagellátó-hálózatot, továbbá a Malawi Jegybank fogja a külföldi valutatartalékokat kezelni és igyekszik majd meggátolni a feketepiac virágzását.

Az írás végén azonban a kritikus hangok ellenére sem szabad összehasonlítanunk a helyzetet akármelyik észak-afrikai ország helyzetével, hiszen Mutharika a bírálatok ellenére is eredményeket tudhat magáénak: mezőgazdaságélénkítő politikáját Magyarországon is megirigyelhetnék, sikerült bőven 10% alá tornázni az inflációt és az AIDS elleni harcban is pozitív előrelépések történtek. De most fordulóponthoz érkezett az ország: ha Mutharika kellő belátást tanúsít, még menthető lehet a helyzete, de ha erőszakkal megpróbál hatalmon maradni, úgy végezheti, mint a kilencvenes években az ország első elnöke, Hastings Banda, akit a nép buktatott meg és akkor már nem “jó elnökként” fognak rá visszagondolni, hanem egy lesz a kontinens zsarnok diktátorai közül. És hogy mi a jelen Malawiban?

Jelenleg relatív béke honol az utcákon, az élet is kezd visszatérni a normális kerékvágásba – már ha az utcán járőröző, új parancsnokot követő katonákat leszámítjuk, a kormány elkötelezte magát a felelős megbüntetéséért, nagyjából 250 embert őrizetbe is vettek az elmúlt napokban (hat körözött főszervező azonban még bujkál), a nemzetközi közösség pedig egyrészt sajnálatát fejezte ki a halálos áldozatok miatt, másrészt magyarázatot vár.  Kormányzati támogatással eltemették a 19 halálos áldozatot is, Mutharika pedig mindenkiben és mindenben ellenséget látva mindennemű megmozdulás véres elfojtását helyezte kilátásba – ennek ellenére már megkezdődött egy minden eddiginél nagyobb megmozdulás szervezése az ellenzéki csoportok által.

Az azóta eltelt hónapokban nem lett jobb a viszony, sőt, újabb diplomaták kerültek kiutasításra és visszahívásra mindkét részről, sőt a sajtószabadság, az emberi jogok megsértése miatt aggódó Németország bejelentette, hogy be fogja zárni malawi nagykövetségét az idei év során. Tette ezt azok után, hogy Mutharika úgy nyilatkozott többször is, hogy a segélyt nyújtó országok együttműködve ellenzéki csoportokkal és civil szervezetekkel, megpróbálják kijátszani őt a hatalomból. A most bejelentett segélybefagyasztás mindenesetre súlyos csapás egy olyan állam számára, amely költségvetésének nagyjából felét külföldről kapja, a fent nevezett két országhoz hasonló támogatóktól.

De ezek a jelek még csak a jéghegy csúcsát jelentik, Malawi tényleg elindult egy úton, amely nem biztos, hogy a jó irány egy általában véve demokratikusnak ismert, békés, turisták által is sűrűn látogatott kis állam számára a fekete kontinensen, hiszen többek között még az év elején a malawi parlament elfogadott egy sajtószabadságot jelentősen korlátozó javaslatot. Eszerint ha a tájékoztatási miniszter úgy ítéli meg, hogy egy sajtóanyag, egy publikáció vagy akár egy riport ellentétes a köz érdekével, felbújtó jellegű, akkor saját hatáskörében betilthatja a publikációt és súlyos szankciókat is kiróhat az adott médiumra. És ez nem csak a hazai sajtóra vonatkozik, ha például egy külföldi napilapban foglaltakkal nem értenek egyet a vezetésben, akkor attól a naptól kezdve akár megtilthatják az illető újság forgalomba hozatalát.

És hogy ez nem csak üres fenyegetés, azt tavaly többször is láthattuk, hiszen Mutharika agugusztusban fenyegetett meg nyíltan újságokat egy-egy kormányellenes cikk után, hogy egy újabb ilyen jellegű publikáció esetén betiltják őket. Ez az új törvény volt a végső csepp Németország poharában, ezután azonnal felfüggesztésre került egy 2.5 millió eurós támogatás, továbbá minden tervezett német diplomáciai látogatást elhalasztottak. Február végén pedig a Malawit támogató donorok közül heten közös nyilatkozatban adtak hangot aggodalmuknak az országban jelentkező negatív irányú változások miatt.

A 47 éve függetlenné vált állam 3 évtizednyi súlyos diktatúra után (Hastings Banda) után lépett elvileg a demokrácia útjára 1991-ben, amikor létrejött a többpárti rendszer és Banda távozott a hatalomból, helyette jobbkeze Bakili Muluzi érkezett 1993-ban, aki elődjével ellentétben engedte a sajtó szabadságát és az ellenzéki véleményeket. Sajnos szinte csak ennyi volt a pozitívum uralkodásában, mert regnálása alatt a malawi gazdaság mélypontra jutott és a korrupció is virágzásnak indult.

Az ő kétszer öt éves mandátumának lejárta után érkezett Mutharika, aki gyorsan szakított az örök uralkodó párttal, az Egyesült Demokratikus Fronttal (UDF), majd létrehozta a Demokratikus Fejlődés Pártját (DPP), de igazi népszerűségre nem sikerült szert tennie, a súlyos ellenzéki támadásokkal szemben is csak látszatintézkedésekkel tudta szinten tartani magát a 2009-es választásokig. Ott aztán, köszönhetően a vidéki, földművelésből élő lakosság számára tett engedményeinek és a nekik jutatott támogatásoknak, elsöprő győzelmet aratott pártjával, és így a parlamentben a DPP a 197 hely több mint kétharmadát megkaparintotta.

Ezzel pedig elkezdődött egy negatív trend Malawiban, hiszen a parlament első intézkedéseivel korlátlan hatalomhoz jutatta a rendőrséget – szabad fegyverhasználat, parancs nélküli házkutatások, jogalap nélküli őrizetbevételek. Aztán Mutharika gyorsan vasmarkot font pártja, a DPP köré is, a minimálisan is ellene szóló tagokat eltávolította, köztük az egykori alelnököt, Joyce Bandát, aki pedig nagy népszerűségnek örvend az országban. Az igazából csak szerencsével hatalomhoz jutó politikus aztán gyorsan rendet vágott az egyházban is, majd következett a sajtó, de 2011-re már mugabei magasságokba emelkedve az egész világot igyekszik beszabályozni. Ennek pedig csak a nép lehet a vesztese.

Ahogy akkor és azóta a kormányzat már párszor elmondta, a változtatások szükségességét az indokolta, hogy 1964 óta (amikor az előző zászlót elfogadták az ország függetlenségének alkalmából) nagyon sokat változott a világ és a felkelő nap helyett már egész nap lehet a zászlón, hiszen a malawi gazdaság és társadalom jelentős fejlődésen ment keresztül. Mindenesetre rengeteg kritika és ellenállás érte az ötletet, mind a lakosság mind a politikai ellenzék részéről, és ennek volt oka is, hiszen Bingu wa Mutharika kormánya bármiféle párbeszéd nélkül hajtotta végre a változtatásokat. Annak ellenére, hogy az egyik legnagyobb ellenzéki mozgalom, az Egyesült Demokratikus Front pert indított a kormány ellen a változtatás miatt, 2010. július 29.-én érvénybe is lépett az új lobogó, és a Mutharika-vezetés annyira komolyan vette az ügyet, hogy ettől az időponttól kezdődően büntetéssel fenyegetik a régi zászló bármilyen használatát.

Az ellenzék egyébként tökéletesen érvelt: ha az egetrengető gazdasági fejlődés miatt volt szükség a lobogó cseréjére, akkor hogy lehet az, hogy az áramszolgáltatás napjainkban is ingatag, rendszeres tiszta ivóvíz lehetősége rengeteg ember számára elérhetetlen és a mezőgazdasági többlet ellenére idén is számítani lehet éhező malawi polgárokra? Augusztus elején aztán több ünnepség is volt országszerte, amelyek keretében bemutatták és felhúzták hivatalosan is az új lobogót, az elnök is beszédet mondott a fontos pillanat alkalmából és kiemelte, hogy minden malawi polgár büszke lehet az újításra, mert az a változást és a sok fejlődést jelképezi, továbbá cáfolta a vádakat, melyek szerint külföldről importálják az új lobogót. Az egész döntés szükségességét semmi sem indokolta, a többség egyszerűen Mutharika újabb diktatórikus lépését látja a változásban, és ez most nem szimpla vádaskodás, van is benne valami.

Az elmúlt években, sőt évtizedekben folyamatosan létező probléma volt, hogy a két ország közötti 810 kilométeres határszakasz jelentős része (hozzávetőleg 80%-a) egyáltalán nem volt kijelölve, így oda-vissza kölcsönös vádaskodások mentek az illetékes minisztériumok és hatóságok – de főleg a lakosok között állítólagos határsértések miatt, miután az ezeken a területeken élők nem igazán vették figyelembe a hivatalosnak mondott határokat és a szabad kereskedelem is gond nélkül folyt a szomszédok között. Bár 2005-ben, az akkori kormányok megegyeztek a teljes határszakasz kijelöléséről, a becsült 6 millió dolláros projektből végül nem lett túl sok minden, előrehaladás történt ugyan, de a teljes határ felmérésétől, kijelölésétől még ma is nagyon messze vagyunk.

A legnagyobb a probléma a szinte teljes egészében Malawival határos Keleti tartományban, ahol konkrétan a jelenlegi helyzet szerint alig lehet eldönteni ki az aki zambiai és ki az aki malawi állampolgár, hiszen ebben a régióban rendkívül összemosódtak a kulturális dolgok, a nevek is hasonlóak, az életmód is, sőt még a nyelv is, ráadásul bizonyos földek helyzete és tulajdonjoga is nehezen tisztázható. Mindenesetre egy pár nappal ezelőtti kereskedelmi konferencián a Keleti tartomány vezetője, Eularia Syamujaye elmondta, hogy a két ország jelenleg is dolgozik a határok megfelelő kijelölésén, amely nagyon sokat lendíthet a régió helyzetén és felgyorsíthatna hivatalos procedurákat is.

Örömhír volt ezen a konferencián egyébként az a bejelentés is, mely szerint már folyamatban van és jól áll a Chipata (a Keleti tartomány székhelye) és a malawi Mchinji (a hasonló nevű tartomány székhelye) közötti (egyébként már 25 éve tervezett) vasútvonal építése, amelynek segítségével létrejöhet végre a gyors és valódi közvetlen összeköttetés a mozambiki Nacala kikötője és Zambia között. Mindenesetre a határ problémája a helyi lakosságnak is elég komoly fejtörést okoz mostanában, az itt fekvő falvak között már elég komoly ellentétek feszülnek amiatt, hogy az emberek folyamatosan birtokháborítással vádolják egymást, pedig igazából csak az 1880-as években lefektetett jelzőpontok vannak rossz helyen, amelyek közül már sokat meg is rongáltak és erőszakkal eltávolítottak (malawi polgárok, mert ők érzik igazán vesztes heyzetben magukat).

A két ország földügyi minisztere (zambiai oldalról Gladys Lundwe, malawi részről Peter Mwanza) még július elején rövid bejárást tett a határvidéken, amely után megállapodtak a helyzet mielőbbi megoldásának felgyorsításában (ezt már hallottuk párszor az elmúlt években) és felszólították a lakosságot a nyugalomra. Érdekes jelenséggel is találkozott a bejáró bizottság útja során: a tartomány egyik határmenti területén a lakosok által megrongált és áthelyezett jelzőkövek miatt több zambiai és malawi falu a senki földjére került, azaz létrejött egy fehér folt Afrika térképén a két ország között. Alapvetően rendkívül érdekes dologról van szó, amely komoly kutatómunkát igényel mindkét fél részéről, de ez viszont egyáltalán nem afrikai sajátosság, Magyarországról sem kell messze utazni, ha pár méteren vitázó államokat akarunk találni.

A CNN riportja:

A CBS videója (reklámokat tartalmaz):

Akkor rávilágított arra, hogy igazából ez az AU elnökségi státusz semmit sem ér, az elnöknek szinte nincs semmiféle konkrét jogköre, ezért mindenképpen szükség lenne ennek megváltoztatására (erről tárgyalt most is több más elnökkel). Ezzel magyarázta saját elnökségének úgymond eseménytelenségét is, ahogy ő fogalmazott “az elnöknek nincs semmiféle jogköre”, így megváltoztatni sem tud semmit. Azért volt emlékezetes esemény ezen egy év alatt is, gondoljunk csak a tavaly augusztusi tripoli AU értekezletre, amelyet Kadhafi 40 éves líbiai elnökségének apropóján hívtak össze és ahol a legendás vezér ismét kirohant Izrael ellen, a zsidó államot vádolva Afrika háborús konfliktusaiért és problémáiért.

A Hugo Chavez venezuelai államelnökkel jó barátságot ápoló Kadhafi irányítása alatt az AU tagjai több ízben fogadtak el nyilatkozatokat a darfúri békéről, vagy a szomáliai kalózkodás elleni fellépésről, érdemi intézkedések nélkül. A szomáliai AU misszió mandátumát is meghosszabbították, de a tavaly több ország által felkínált katonák még mindig nem érkeztek meg. Ami viszont elmondható az elmúlt egy évről, az a regionális közösségek és államok közötti kapcsolatok fejlődése, legalábbis erről szóló szándéknyilatkozatok tucatjai születtek tavaly. A múlt vasárnap megnyitott éves gyűlés sokak által leginkább várt kérdésköre az új elnök személye volt, hiszen már előzetesen is lehetett tudni, Kadhafi mindent elkövet azért, hogy maradhasson pozíciójában.

A megnyitón, ahol az 53 afrikai ország állam- és kormányfői ill. képviselői vettek részt, felavatták a szervezet új zászlaját is, amelyen az afrikai kontinenst 53 csillag veszi körül. Meghívott vendég volt az EU soros elnökségét ellátó Spanyolország kormányfője, José Luis Rodríguez Zapatero valamint Ban Ki-Moon ENSZ főtitkár is. A gyűlés fő témaköre eredetileg az információs technológia fejlesztése, a 2015-ig elérendő célok átbeszélése volt, de a média és a résztvevők is kizárólag egy dologgal tudtak foglalkozni: az új elnök személyével valamint Kadhafi újabb várható színészi alakításaival.

A találkozó alatt Jean Ping, az Afrikai Unió Bizottságának (ez a vezető szerv) elnöke több ízben erősen bírálta a líbiai elnök tevékenységét, véleménye szerint ez az egy év rendkívül ártalmas volt az AU számára, főként azért, mivel Kadhafi nem megfelelően kezelte a madagaszkári és guineai politikai helyzetet (igazából ha belegondolunk, az AU alig tett valamit ezekben az esetekben, ha tett is valamit, már csak nagyon későn), továbbá nem tette meg a tavaly kitűzött lépéseket Szomália vagy Darfúr esetében sem. A megszokott menetrendnek megfelelően a szervezet áttekintette a jelenlegi “fontos és forrongó” pontokat: az előbb már említett Madagaszkárról, Guineáról valamint többek között Nigerről, a dél-szudáni népszavazásról és az elefántcsontparti választásokról is esett szó.

A szudáni kérdés nagyon érzékeny téma, 2010 egyik legnagyobb puskaporos hordója kétségkívül Dél-Szudán, ráadásul az Afrikán kívüli nemzetközi közösség továbbra is el van foglalva Omar al-Bashir elnök támadásával, akit pedig az AU támogatásáról biztosított ismét. Kezdem már én is szánalmasnak és kétségesnek érezni a Nemzetközi Büntetőbíróság tevékenységét és szerepét, valahogy mindig csak Afrikát találják meg, pedig máshol is lenne miért kutakodni.

Na de a legfontosabb kérdés is  eldőlt aztán Addisz-Abebában, bár Kadhafi tett egy kétségbeesett kísérletet, hogy magánál tartsa az elnöki pozíciót, az elnöklési elvet nem írhatta felül, azaz most egy dél-afrikai vezetőre vár az egy éves feladat: ő pedig nem más lett, mint Malawi elnöke, Bingu wa Mutharika. A kétségbeesett kísérlet részét képezte egyébként az is, hogy néhány kisebb ország szavazatát éves AU hozzájárulásuk megfizetésével kívánta megvásárolni. Kadhafi “búcsúbeszédében” az afrikai országok egységének növelésére szólított fel, példaként az Európai Uniót hozva fel, amely most már lassan egyetlen országgá áll össze és a jövő affelé tart, hogy 10 ország lesz az egész világon.

Az új elnökjelölt Mutharika mögé egyébként szinte egy emberként sorakozott fel Kelet- és Dél-Afrika, de nyugatról is akadtak támogatói, így végül nem maradt nyitott kérdés, hogy Malawi vezetője egyben az AU vezetője is lesz jövőre. Kemény küldetés vár rá, gondoljunk csak a már meglévő problémákra (az AU célkeresztben továbbra is főleg Szomália), illetve a hihetetlen kihívást jelentő szudáni helyzetre, ahol elképzelhető, hogy az elszakadást is okozható népszavazás polgárháborút robbanthat ki. Arról is sikerült megállapodni, hogy több ország most már tényleg küld katonákat Szomáliába, valamint a madagaszkári politikai helyzet mielőbbi megoldásást is sürgették.

Szóval augusztus harmadikán délután négy óra körül, fegyverekkel felszerelt malawi határőrök áthatoltak a mozambiki határon, a Niassa tartományban lévő Ngauma körzetben, majd könnygázt is bevetve lerohanták a mozambiki Caloca határőrposztot, és lángra lobbantották a helyi rendőrőrsöt is (senki nem sérült meg végül, mert a mozambiki katonák megadták magukat). Tettük indoka az volt, hogy korábban a mozambiki hatóságok elkobozták egy illegális malawi határátkelő biciklijét és gabonáját (kukoricát vásárolni kerekezett át a zöldhatáron), aki aztán társaival együtt panaszt emelt hazája közelben lévő határállomásán. A mozambikiak azt ígérték, hamarosan visszajuttatják a kerékpárt a tulajdonosnak, de úgy tűnik, a határőrök ezt a magyarázatot nem tartották kielégítőnek és a sok korábbi panasz után úgy döntöttek saját kezükbe veszik az igazságszolgáltatást (és végül vissza is szerezték a kerékpárt).

Az incidens pont akkor történt, amikor Malawi államelnöke, Bingo wa Mutharika éppen Maputoban, Mozambik fővárosában tartózkodott, a két ország közötti kapcsolatokat erősítendő. Akkor adott nyilatkozatában Mutharika csak néhány ember egyéni akciójának nevezte az esetet, amelyet ígérete szerint azonnal kivizsgálnak. Magáról az utazásáról egyébként ugyanekkor azt nyilatkozta, hogy a rossz hír ellenére nagyon sikeres volt, és tovább javította a két ország régóta stabil kapcsolatát. Azóta mindkét országban vizsgálatok folytak az ügyben, a helyi újságok is foglalkoztak az esettel (mindkét országban napokig címlapsztori volt az ügy) és néhány nap múlva a két ország által az ügy kivizsgálására létrehozott közös bizottság össze fog ülni az eredmények megbeszélésére.

Mozambik elfogadta egyébként Mutharika magyarázatát, de a jövőbeni esetek elkerülése és a jó kapcsolat megőrzése érdekében mindenképpen teljes jelentést, az érintettek megbüntetését és bocsánatkérést várnak Malawitól (ha a bizottság bebizonyítja, hogy a malawi határőrök hibáztak). Mindkét fél kifejtette többször is, hogy az országok közti kapcsolatot egyáltalán nem érinti az ügy, és a médiának nem szabadna túlmisztifikálnia az esetet. Az esetben érintett malawi határőröket már letartóztatták, és négy mozambiki rendőrt is őrizetbe vettek hanyagság miatt, mert nem védték meg a megtámadott rendőrőrsöt (ez pedig előrevetíti azt, hogy egy esetleges hasonló jövőbeni incidensnél elképzelhető komolyabb harc is).

A két ország határszakaszai errefelé egyébként olyanok, mint az átjáróház, a polgárok útlevelek és papírok nélkül mozognak oda-vissza, így nem csoda, ha sokszor előfordulnak kisebb-nagyobb incidensek, ráadásul ezekben a távoli vidéki régiókban tombol a korrupció. Tehát ha megállít valakit a határőr, akkor többnyire nem papírokat, hanem pénzt kér, és ez főleg a mozambiki oldalra jellemző. Őket már amúgy is rengetegszer érte vád a malawi polgárok részéről, hogy rendkívül durván és igazságtalanul bánnak velük, míg fordított esetben a malawi hatóságok többnyire kedvesek és segítőkészek a rengeteg Malawiba érkező mozambikival szemben, akik között például rengeteg az egészségügyi turista, akik a jobb kórházi, orvosi ellátásért lépik át a határt.

Tehát ez az apró kis történet egy dologra biztosan rávilágítja a két kormány figyelmét: a közös határszakaszaikon fennálló biztonsági helyzet megfelelő rendezésére, mert ha az egyik oldal papírokat kér az átkelésnél, akkor tegyen így a másik is, vagy egyik se kérjen dokumentumokat. Remélhetőleg a napokban napvilágra kerülő bizottsági jelentés megfelelően feltárja az eset körülményeit és intézkedéseket is foganatosítani fog a jövőbeni hasonló dolgok elkerülése érdekében, mert a két ország tényleg egymásra utaltan létezik Afrika eme gyönyörű szegletében.Tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy egetrengető történet, de hogy érdekes, az biztos.

Egyes területeken már évek óta nem volt megfelelő időben és mennyiségben érkező eső, így sokan nem is vetettek semmit, mások rosszkor vetettek, mások kevesebbet vetettek, egyszóval az egész vidéki mezőgazdaság érintetté vált és szinte mindenki kevesebbet aratott az elmúlt időszakokban. Plusz ott van még a tápanyagok és permetszerek árának drágulása, így nem csoda, ha a csökkenő mennyiséggel egyenes arányban a gabonák ára is nőtt. Általánosságban a tesztben is érintett régiókban az elmúlt években kétszeresére nőtt a kukorica ára, egy zsákért már 5000 forintnyi schillinget is elkérnek.

Az egyik támogató szervezet, a Fél-Száraz Régiók Nemzetközi Gabonakutató Intézete (ICRISAT) ezért egy hónapok óta tervezett akció keretében az Mbeere régió farmereit ingyen kajánbab magokkal látták el, amely növényt a fő termény kukorica és a többi termény lehetséges pótlására tartanak alkalmasnak. A más néven galambborsó néven is ismert kultúrnövény már több ezer éve ismert az emberiség előtt, ráadásul pont Északkelet-Afrikában őshonos csak a világon, ahol egyre jobban kezd újra elterjedni. Tudósok szerint a kajánbab nagyon ellenálló, sokféle környezetben lehet termeszteni és mindenféle földművelési módszerrel könnyen kezelhető. A farmerek sokféle típusból választhattak, nagyság, szemek mérete, levelek mérete, betegség ellenállóság és hasonló szempontok szerint besorolt új fajtákhoz jutottak hozzá a kiválasztott 30 közösség képviselői.

Kenyában már eddig is jelentősebb mennyiségű kajánbabot (nagyjából 200 ezer hektáron) termesztettek, de a régióban még jelentősebb termesztő Tanzánia, Uganda és Malawi is. Ezek az új magok azonban sokban különböznek az eddig ismertektől, legnagyobbb előnyük, hogy gyorsabban érnek és ellenállóbbak a szárazsággal és a betegségekkel szemben. Ha pedig mégis jönne az eső, akkor előfordulhat, hogy egy évben kétszer lehet szedni a termést, ami esetenként elérheti a hektáronkénti másfél tonnát. Ezzel szemben a régi fajtáknál ha nem jön az esős időszak késő tavasszal, akkor semmit nem lehet betakarítani. Az új típusok ellenállósága miatt a permetszerekre sem kell annyit költeni, ami szintén nagyon fontos dolog, ráadásul a kukoricával és egyéb gabonákkal szemben a kajánbabot rengeteg módon lehet felhasználni (üzemanyagként, zöldségként, állateledelként), és az iránta tanúsított keresletnek köszönhetően könnyen lehet gabonára cserélni vagy profitot szerezni.

A program korábban elindult szakaszai már kecsegtető eredményeket hoztak más területeken, a magok, a permetezés és egyéb munkák költségeivel együtt is sikerült profitot realizálniuk a farmereknek, akik többnyire másodlagos terményként termesztik a kajánbabot, a kukorica mellett. Az ICRISAT programjának hála Kelet-Kenyában már a farmerek 20%-ka vethetett az új kajánbab magokból, és az érdeklődés folyamatosan növekszik. A bab mellett tovább folynak a kísérletek a szárazság ellen még ellenállóbb kukoricafajok megalkotására, a cél egyes teljesen száraz régiók műveltté tétele, és a távolabbi jövőben egy olyan kultúrnövény, termény előállítása, ami minimális ráfordítással, bármilyen éghajlati körülmények között szép termést tud hozni. A hamarosan átadásra kerülő kenyai Kiboko Kutatóközpontban éves szinten több ezer új fajtát fognak tesztelni szárazság ellen. Ez is mutatja, hogy a kormány mennyire elkötelezett a probléma iránt, ami azért érthető is, hiszen idén már importálniuk kell kukoricát és egyéb terményeket Dél-Afrikából és Tanzániából.

Az új központ emellett kutatók és technikusok képzésében is szerepet fog játszani, ráadásul már most jelentkeztek ázsiai és más afrikai országból kutatók, hogy résztvennének a projektekben. Továbbá a Kiboko több mint 20 afrikai ország civil szervezeteinek támogatását is elnyerte, akik egy közös konferencián nemrég kifejezték jövőbeni terveiket, melynek keretében egész Afrikában elterjesztenék a szárazságtűrő növények projektjét.

Közben más országokban is folynak hasonló projektek, a malawi kormány az idei év elején kezdte meg két új kukoricafajta tesztelését a Balaka régióban, amellyel tovább szeretnék növelni az ország élelmiszer-stabilitását. A ZM 309 és a ZM 523 névre hallgató típusok még ellenállóbbak a betegségekre és a szárazságra, úgyhogy a fő gabonaként 70%-ban kukoricát termelő Malawi számára csak jó eredmények születhetnek, hiszen klímakutatók gyakoribb és erősebb száraz periódusokat jósolnak a jövőben. Az állam Chitedze kutatóközpontjában mexikói támogatással kifejlesztett típusok érdekessége még, hogy aratáskor a magokat félre lehet tenni a következő vetésre és három éven át lehet "újraforgatni", szemben a legtöbb hibriddel, melyek tulajdonságai csak egy időszakban érvényesülnek.

Az eltelt időszak eredményei csak pozitívak eddig, a farmerek megszerették mindkét típust, annyira, hogy helyi neveket is adtak már nekik. Sőt, A ZM 309 a jövő évi kormányzati támogatási programba is bekerült már, azaz a jövő évtől még több farmerhez eljuthat az új típus. Ahogy az egész projektért felelős szervezet egyik képviselője elmondta, a malawi példa utat fog mutatni a többi, hasonló cipőben járó afrikai ország számára, akik szintén számíthatnak a kontinensen tevékenykedő tucatnyi nemzetközi szervezet segítségére.

És bizony, szükség van a hasonló projektekre és fejlesztésekre, hiszen például Kenya keleti részén az idén kőkemény éhínség tombol, növekszik az alultáplált gyermekek száma, belső és külső vándorlás indult meg víz, legelők nyomában és ez hatással van a teljes szociális hálóra (az egészségügyi és oktatási intézmények is küzdenek az élelmiszerhiánnyal). És nem csak az emberek szenvednek, egyre több haszonállat pusztul el a takarmány hiánya miatt, ami szintén súlyosan befolyásolja egyes családok életét. De persze, ilyen témák kapcsán mindig ott a kétség és a "zöld" propaganda, hogy ezek az új, hibrid típusok nem biztos, hogy csak jó dolgokat hoznak magukkal, árthatnak a környezetüknek és nem biztos, hogy az emberek egészségét nem befolyásolják valamilyen módon. De ezek csak elméletek, ha enni kell, akkor enni kell.