A sűrű erdők mélyén táborozó és gyakorlatozó harcosok között az egykori elefántcsontparti elnök, Laurent Gbagbo egykori hívei mellett a térség szinte összes háborújában aktívan résztvevő libériai zsoldosok vannak legnagyobb arányban, utóbbiak például a 2010-es elefántcsontparti választások után kialakult fegyveres harcokban is harcoltak Gbagbo mellett és a Human Rights Watch jogvédő csoport szerint brutális tettekért, fosztogatásokért felelősek. A rajtaütést a libériai rendőrség különleges egységei hajtották végre az egyik zwedrui aranybányánál és egy kisebb sérülés kivételével probléma nélkül letartóztatták a gyanúsítottakat, akik előzetesen azt vallották, hogy csak dolgoznak a bányában. Persze ez könnyen kétségbe vonható, főleg annak ismeretében, hogy Libéria határmenti vidékein egyáltalán nem ismeretlen az efféle szervezkedés és nem meglepő, ha elefántcsontpartiakból álló csoportok tűnnek fel egy-egy település környékén, ráadásul augusztusban több megyében (Maryland, Nimba, River Gee) is nagy mennyiségű fegyvert foglaltak le a hatóságok.

Azonban mindenképpen szükség van egy tisztességes bírósági eljárásra, hogy bebizonyosodjon a most letartóztatott emberek valódi célja és tevékenysége, hiszen a 2010-es véres harcok után ezrek menekültek Elefántcsontpartról Libéria határmenti vidékeire így akár elképzelhető, hogy most tényleg csak egyszerű munkások letartóztatásáról van szó. A jelenleg kormányzó elefántcsontparti elnök Alassane Ouattara és Ellen Johnson-Sirleaf egyébként néhány hete tárgyalásokat is folytatott a határok ellenőrzésének javításáról mert jelenleg bárki, bármikor könnyedén átkelhet egyik helyről a másikra. Libériában 2011-ben szinte minden hónapra jutottak ilyen letartóztatások állítólagos zsoldosok ellen, májustól kezdve egészen decemberig és ezzel párhuzamosan Elefántcsontparton több per is kezdődött libériai zsoldosok ellen, akik Gbagbo mellett harcoltak a véres utcai összecsapásokban és akiknek visszatérése Libériába sokak szerint az ország belbiztonságára is veszélyt jelenthet. Egy ilyen állítólagos zsoldosvezér volt Augustine “Erdei Kutya” Vleyee is, akit még 2011 elején tartóztattak le az elefántcsontparti határon és aki a választási villongások során Gbagbo ex-elnök mellett harcolt, főként Bloléquin környékén, amely borzalmas harcokról vált hírhedtté.

A szemtanúk és egykori társak beszámolói alapján ellene felépített vádiratból kiderült az is, hogy egy ún. Lima-csoport vezetője volt (ezek a főleg libériaiakból álló milíciák az amerikai kódjelről kapták a nevüket és már az elefántcsontparti polgárháború során is megmutatták magukat), amely a két ország határán portyázott Guiglo és Touba városai között a Solomon Seakor vezette Guiglo-Bloléquin brigád keretein belül. Az is kiderült, hogy Vleyee és Seakor csoportja Célestin Koffitól, a Gbagbohoz hű katonaság regionális parancsnokától kapta az utasításokat és szorosan együttműködve a tucatnyi fiatalokból álló Gbagbo-párti milícia egyikével, a jelentős erővel bíró Nagy Nyugati Felszabadítási Front (FLGO) egyik vezetőjétől kapta az utasításokat. A Vleyee-féle Lima-csoport egyébként több járművel és nehézfegyverrel is rendelkezett és pont ez volt az, ami végül a letartóztatásához vezetett, hiszen amikor két lopott terepjáróval megpróbált visszatérni Libériába, a határon lekapcsolták több, korábban kiszabadított libériai és elefántcsontparti zsoldostársával egyetemben – ez intő jel volt Seakornak, aki más határátkelési pontot keresett magának. Libériában lezajló pere végül egy hét alatt befejeződött 2011. április 20.-án, miután bizonyítékok hiányában felmentették, ami jogvédőik szerint főleg a tanúk egymásnak ellentmondó vallomásainak és a helyi hatóságok közötti kommunikációs problémáknak tudható be. A társaságában utazó 86 elefántcsontparti többsége szintén szabadlábra került.

Szintén jelentősebb zsoldosvezérnek tartják Isaac “Bob Marley” Chegbo-t is, akit 2011.április 13.-án, Zwedruban tartóztattak le miután terepjárójában fegyvert találtak egy ellenőrzés során. Ő azonban még jelenleg is egy libériai börtönben van, miután emberiség elleni bűncselekmények miatt fognak vádat emelni ellene, mert egy egy Human Rights Watch jelentés szerint Bloléquin környékén két, etnikai alapú tömeggyilkosságnál is jelen volt, amikor a hozzá tartozó zsoldosok az FLGO egységeivel együtt legalább 120 embert megöltek. A zsoldosok részvétele az elefántcsontparti harcokban senki számára nem volt kétséges, 2011 elejétől kezdve sok százan lépték át a határt, hogy az elefántcsontparti milíciákkal együtt harcoljanak Laurent Gbagbo elnöki pozíciójáért és ez a kapcsolat olyan szoros fedésben működött, hogy valószínűleg képtelenség lesz feltárni a pontos működési és finanszírozási részleteket.

Taylor jelenleg az ENSZ által is támogatott Sierra Leonei Különleges Bíróság ítéletére vár Hágában az ellene felhozott 11 vádpontban, köztük olyanokban mint gyilkosság, nemi erőszak, gyermekkatonák – valószínűleg az Emberevő becenevet is birtokló 63 éves hadúr pályafutását nem kell részletezni. Az első, alappal is rendelkező pletykák az egykori hadúr és az Egyesült Államok hírszerzése között még 2009-ben röppentek fel, amikor Taylor azt vallotta a hágai bíróságon, hogy amerikai különleges ügynökök segítettek neki megszökni 1985-ben egy bostoni szigorúan őrzött fegyintézetből és ők segítettek neki gond nélkül átjutni nemzetközi határokon is. Maga Taylor pere során azt vallotta, hogy nem szökésről volt szó, egy őr egyszerűen kinyitotta előtte az ajtót, ami furcsa is volt számára, hiszen nem fizetett senkinek és nem is tájékoztatták őt esetleges tervekről. Bár a kapcsolat tényét a CIA akkor és most is határozottan cáfolta, a Pentagon illetékesei állítólagosan annyit elismertek a Globe riporterének, hogy a nyolcvanas évek elején jött létre az informátori kapcsolat, de hogy pontosan mikről informálta Taylor a hírszerzést, azt nem tudni. És annak ellenére, hogy nem sokkal később a Globe helyreigazítást közölt a január 17.-i cikkel kapcsolatban, az egykor összeesküvéselméletnek számító pletyka elkezdett erősödni és terjedni, tucatnyi blogon és ismertebbnek számító újságíró tollából jöttek le elég sokszor elvakult összeesküvés-elméleteket sem nélkülöző eszmefuttatások.

Magában a helyreigazításban január 25.-én az újság elismerte, hogy tévesen vonta le a fentebb taglalt következtetést a Pentagon információi alapján, hiszen a hírszerző ügynökség csak annyit erősített meg, hogy birtokában van 48 olyan dokumentum, ami Taylor és az amerikai hírszerzés 1982-ben kezdődött kapcsolatára vonatkozik. Ez pedig nem az informátori minőség megerősítése. Akárhogy is, a 153 oldalnyi információ kiadásának elutasítása kétségeket vethet fel mindenkiben a libériai polgárháborúban betöltött nemzetközi szereppel kapcsolatban, főleg hogy a dokumentumok visszatartásának magyarázata egyszerűen a “nemzetbiztonsági kockázat” volt. Ezek a biztos tények, ezen felül minden találgatás, de afelől senkinek ne legyenek kétségei, hogy amivel a mainstream médiában szembesülünk általában, az csak a jéghegy csúcsa. Ahogy a libériai polgárháború esetében is.

A cikkhez kapcsolódóan ajánlható megtekintésre az Egyesült Államok és Libéria közös történelméről és kapcsolatáról szóló, Nancee Oku Bright, libériai rendező America’s Stepchild című filmje. Kifejezetten érdekes darab, hat részletben lentebb megtekinthető.

Az első libériai polgárháború idején, a kilencvenes évek elején tűnt fel mint Roosevelt Johnson hadúr egyik dandárjának/milíciájának, a később Csupaszfenekű dandárként ismertté vált osztagnak a vezetője és gyermekkorából magával hozott tradícionális hitvilágát a kereszténység tanaival keverve egészen extrém harcmodort alakított ki embereivel a Charles Taylor és szövetségesei elleni harcban. Általában egyetlen fegyverrel, egy szál cipő kivételével teljesen meztelenül vezette a javarészt gyerekekből álló csapatait a harcba, mert hitük szerint a meztelenségük védelmet jelentett számukra a csatában. Ezenkívül az általa elkövetett borzalmaknak részét képezték az emberáldozatok is, mert Blahyi szerint a friss vér (általában ez egy gyermek vagy tinédszer volt) olyan mágikus hatalmas kölcsönzött neki, hogy egymaga is el tudott foglalni egy falut, ezért szinte minden akciójuk előtt megöltek valakit az adott környéken és ittak a véréből, vagy ettek a szívéből.

Aztán eljött 1996, amikor végetért az első libériai polgárháború és ezzel együtt hirtelen módon a tábornok is “megvilágosodott”, állítólagosan megjelent előtte maga Jézus és ekkor az őt megszálló sátáni erők tovatűntek, majd 1997-ben egy ghánai menekülttáborban (ahová önkéntes száműzetésbe vonult félve a retorzióktól, bosszúállóktól és az esetleges felelősségre vonástól), egy templomban meggyónta bűneit és maga is prédikálni kezdett. Több mint tíz év ghánai száműzetés után végül 2008-ban visszatért hazájának fővárosába, Monroviába, ahol egyrészt folytatta igehirdetését, másrészt pedig megjelent az Igazság és Megbékélés Bizottság (TRC) előtt, ahol tanúskodott a háborúban elkövetett bűneiről – ekkor állította azt, hogy ő és emberei legalább 20 ezer libériai haláláért felelősek. Maga a The Redemption of General Butt Naked nehézkesen indul, a másfél órás film első 15-20 perce az egykori tábornokról, az általa elkövetett tettekről és állítólagos mágikus hatalmáról szól, amelyet többször megszakítanak hosszas prédikációi (e poszt szerzője valahogy egyszer sem tudott elvonatkoztatni attól, hogy a film főszereplője egykor többek között kivágta egy kisfiú szívét és megette – utóbb aztán már a szeretetről és a békéről prédikál).

Később láthatjuk, amint Blahyi bocsánatért esedezik az általa meggyilkoltak családtagjainak – az ember nem tudja, hogy gyűlölje-e azért, amit tett vagy elhiggye, hogy megváltozhatott, nem tudja, hogy csak a kamerának játszik-e, de talán ez is volt a célja Eric Strauss és Daniele Anastasion rendezőpárosának: döntsön a néző, hogy ez vajon tényleg jóvátétel-e vagy sem. Megismerjük Szenegálit, a lábak nélkül vegetáló fiút, Csupaszfenekű egykori testőrét, akit maga a tábornok nyomorított meg és hagyott órákon át szenvedni, megismerjük “fiait”, azokat a fiatalokat, akik egykor gyermekkatonaként szolgáltak Blahyi alatt (itt egyébként az egykori hadúr elmeséli, hogyan hitette el hollywoodi filmek segítségével a gyerekekkel, hogy sebezhetetlenek) és közben bepillantást nyerünk a férfi magánéletébe is, megismerjük feleségét és gyermekeit is, akik jelenleg is Ghánában bujkálnak.

És ahogy az egy dokumentumfilmben általában megszokott, a képsorokat meg-megszakítják újságírók, szakértők, ügyvédek, egykori áldozatok és elkövetők nyilatkozatai valamint archív felvételek is. A mű egyik érdekes mozzanata, amikor az interneten keringő borzalmas videójáról elhíresült Prince Johnson védi a mundér becsületét – csak azt nem tagadja le, amit nem lehet, a videót, amin sörrel a kezében röhög az általa a felvételen megkínzott majd meggyilkolt Samuel Doe egykori elnök arcába. Ezt ugyan a nemrégiben még elnöki székért is indult politikus elismeri, de szerinte “nem szabad mindig a múltat felhozni, a jövőbe kell tekinteni”.

Visszatérve Blahyira, megtudjuk, hogy végül a TRC felmentette a háborús bűnök vádja alól, amit persze a tábornok isteni jelként értelmez és végül a film utolsó harmadában egykori áldozatainak hozzátartozóival találkozik illetve megszólalnak egykori emberei is megint: van, aki állást szerzett és családot alapított, valaki az utcán él (ők vannak többségben) és van, aki nem élte túl a megpróbáltatásokat. A film legvégéről ne essék ebben a posztban most szó, akármit is gondoljunk Csupaszfenék tábornokról a film előtt vagy után, az utolsó képsorok megérintik az embert.

Összességében egy rendkívül tartalmas és érdekes alkotásról van szó, a fekete kontinens közelmúltjára kíváncsiak számára kötelező darab – az egyetlen probléma, amit felhozhatunk a The Redemption of General Butt Naked ellen, az a tény, hogy ez a doku is csak egy a sok tucat közül, azaz végre már jó lenne látni olyan filmet is, ami nem csak a borzalmakról szól, hanem valami egészen hétköznapi Afrikáról: fociról, konyháról vagy akár közlekedésről.

Jelen posztban most csak Sirleaf díjával és az ehhez kapcsolódó ellentmondásokkal foglalkozunk, mert az elmúlt napok eseményei és az interneten megjelent különböző cikkek is azt mutatják, hogy elég sokan vannak, akik nem teljesen értenek egyet Afrika első demokratikusan megválasztott női elnökének Nobel-békedíjával. Ahogy az egyértelmű, Sirleaf elnökasszony rengeteget tett Libéria megbékélésért és a társadalmi feszültségek, sebek begyógyításáért, de ahhoz sem férhet kétség, hogy sötét foltok borítják a ma a béke hírnökeként számontartott politikus múltját. Anno a nyolcvanas években ugyanis nemzetközi koordinátorként dolgozott a most háborús bűnökért perbe fogott Charles Taylor nevével fémjelzett Libériai Hazafias Nemzeti Frontban (NPFL), több ezer dollárt gyűjtve a szervezet harcához és az akkori kormányzat uralmának megdöntéséhez – azt meg ugyebár a borzalmas képekről tudhatjuk, hogy az NPFL harcosai mit is tettek a civil lakossággal. Aztán később, amikor az országban létrehozott Igazság és Megbékélés Bizottság ezért a szerepéért kizárta a libériai politikából 30 évre, a legfelsőbb bíróság gyorsan eltörölte ezt a döntést. Ezen mondatok alapján azt mondhatnánk, hogy Sirleaf egyáltalán nem érdemelte meg a Nobel-békedíjat, de ez nem állná meg a helyét, mert akármi is történt évtizedekkel korábban, az biztos, hogy ő volt az, aki kivezette Libériát a háború sötétjéből és pénzügyi reformjának köszönhetően sikerrel növelte meg az állami költségvetést, sok milliárd dollárnyi befektetést hozott az országba és nem megalkuvó természetének köszönhetően az állam napjainkra már egy elég stabil ponttá vált a régióban.

Persze a “Nyugattal” való összeborulás mellett van jópár, szőnyeg alá söpört probléma, például a bűnözés (a rosszul végrehajtott lefegyverzési programoknak is köszönhetően), a munkanélküliség és a korrupció súlyosan veszélyeztetheti a szép jövőt. Az ellentmondások persze felvetik a Nobel-békedíj és az azt kiosztó bizottság munkájának hatékonyságát is, hiszen ha visszatekintünk az elmúlt mondjuk 20 évre, láthatjuk, hogy korábban is kaptak már olyan emberek Nobel-díjat, akiknek pályafutása több szempontból sem köthető igazán a világbékéhez és a társadalmi megbékéléshez (lehet tippelni). Sokak már abban is politikát látnak, hogy a libériai elnökválasztások előtt négy nappal jelentették csak be Sirleaf díját, amit legerősebb kihívója Winston Tubman (Egység a Demokratikus Változásért – CDC) egyenesen érdemtelennek nevezett. Mindenesetre a szombaton, a díjátadás idején történt libériai incidensek inkább a választások okozta csalódottsághoz, mintsem a Nobel-békedíjhoz köthetőek, de az biztos, hogy egy maroknyi, állítólagos CDC aktivista norvég zászlót égetett az Európai Unió monroviai nagykövetsége előtt, akik a rendőrség megérkezésekor elmenekültek – végül három férfit vettek őrizetbe.

A korábban, még a rendőrség által engedélyezett megmozdulásokon a “Háború Áldozatainak Libériai Mozgalma” transzparens alatt vonuló fiatalok táblákat emeltek a magasba (például: “Az ártatlan emberek vére sikolt”, “Most mi van a Megbékélési Bizottság jelentésével?”) és énekelve vonultak a nagykövetség elé, ahol vezetőjük, Tyrone Marshall elmondta, hogy Sirleaf nem érdemli meg a díjat, hiszen tevékeny részese volt közel 250 ezer libériai lemészárlásának. És ezzel egy olyan demokratikus országnak is, mint Norvégia, tisztában kellene lennie.

Mindezt azután, hogy szombaton még a CDC és másik 8 párt visszahívta képviselőit a szavazatszámlálási folyamatból, az egész voksolást semmisnek és csalásnak nyilvánítva. Később aztán Tubman bejelentette, hogy részt fog venni a második fordulóban, amelyen kritikus fontosságú lehet a tény, hogy a most harmadik helyen végzett Prince Johnson bejelentette, Sirleaf támogatására szólítja fel híveit – ezért cserébe pedig a mostani elnök győzelme esetén több miniszteri posztot szeretne mozgalmának (Nemzeti Szövetség a Demokratikus Haladásért – NUDP) az új kormányban. Nem csoda, hogy így döntött, hiszen Winston Tubman egyik fő ígérete szerint érvényt fog szerezni a polgárháború után létrehozott Igazság és Megbékélés Bizottság zárójelentésében foglaltaknak – ezek szerint pedig Johnsont háborús bűncselekmények miatt bíróság elé kell állítani, Sirleafet pedig minden közszerepléstől el kell tiltani. Ahogy Johnson mondta: “ha a CDC nyeri a választásokat, biztosan teljesíteni fogják a bizottsági ajánlásokat. Miután Sirleafet ez szintén rosszul érintené, nagyobb biztonságban vagyok azon az oldalon.” Az efféle gondolatoktól eltekintve azért ebből még jó is kisülhet a NUDP fő bázisának számító Nimba, Lofa, Bong régió számára – új munkalehetőségek, nagyobb képviselet a kormányban. Johnson döntése amúgy elég nagy felzúdulást váltott ki pártja berkein belül, a NUDP vezetői október 20.-án sürgős közgyűlést tartottak, ahol az egykori hadúrnak magyarázatot kellett adnia, miért döntött teljesen egyedül egy ilyen fontos kérdésben. Több libériai újságban címlapon szerepelt a hír, hogy kedd reggel tífusszal kórházba kellett szállítani Tubmant, bár az gyorsan kiderült, hogy nem olyan komoly a dolog, mint azt mondjuk a New Republic lehozta. A nemzetközi közvélemény mindenesetre szinte kivétel nélkül Sirleaf újabb 6 éves mandátuma mellett áll, a híres Forbes magazin például október elsején megjelent számában Afrika 20 valaha volt legbefolyásosabb női személyisége között tüntette fel Libéria 24. elnökét, nem sokkal később pedig megosztott Nobel-békedíjat kapott a libériai polgárháború lezárásában betöltött szerepéért.

Ennek ellenére nem a tökéletes demokrácia legtisztább képviselőjét tisztelhetjük benne, a 250 ezer ember életét kioltó háború első éveiben a híres-hírhedt emberevő diktátor, Charles Taylor egyik közeli tanácsadója volt és közvetlenül is részt vett emberek halálát eredményező hadműveletek kidolgozásában. Apropó, Charles Taylor. A felmerült pletykák szerint amennyiben a szomszédos Sierra Leone Különleges Bíróságán háborús bűnök miatt folyó perében nem ítélik el és szabad emberként távozhat, Taylor fontolgatja hazatérését Libériába, ahol ismét politikai pályafutásba szeretne kezdeni (Tubman egyik nyilatkozata szerint erre lenne is módja és lehetősége). És bár már most több amerikai szenátor aggodalmát fejezte ki emiatt, a libériai politikai elit eddig még nem lépett fel, hogy kizárja ennek lehetőségét (Taylor egykori ex-felesége most is parlamenti képviselő).

A kedden, békés légkörben megrendezésre került voksoláson egyébként 16 jelöltre lehetett voksolni (aki kíváncsi mindegyikőjük nevére és politikai pályafutására, nyugodtan végigböngészheti a névsort a wikipédián) és ez volt az első olyan libériai választás a 21. évszázadban, amely nem az ENSZ, hanem a libériai független választási bizottság szervezésében került megrendezésre. A 8000 ENSZ békefenntartó katona jelenlétében lezajló választások részvételi arányára nem volt hatással a hatalmas eső, amely az országra zúdult kedden, szinte az összes szavazóhelyiség előtt hosszú sorok kígyóztak (valaki az éjszakát is a szavazásra kijelölt épület előtt töltötte). A polgárháború óta egyébként Libéria sikerrel lépett tovább a múlt árnyain és nemzetközi támogatás mellett sikerült egy-két egészen komoly projektet végrehajtani az országban – ennek ellenére, miután a libériaiak közel 60%-a még mindig mélyszegénységben él, elemzők szerint elég jelentős esély van rá, hogy Sirleaf elveszíti a voksolást, de az biztos, hogy egy második fordulóra szükség lesz (és amint be is bizonyosodott, így is lesz). A szavazás előtt, után megkérdezettek többsége egyébként politikailag eltérő véleményen volt, de egyben szinte mindenki egyetértett: Libéria végre saját kezébe veheti sorsát és örömteli módon a nép saját maga, békés úton dönthet a jövőről. A számadatok szerint hozzávetőleg 1.8 millió szavazásra jogosult ember adhatta le voksát az 1780 szavazóhelyiség valamelyikében a 16 elnökjelölt egyikére (emellett még 99 szenátusi jelölt illetve 793 parlamenti képviselőjelölt is megmérettette magát). A jelöltek között érdekes nevekre is bukkanhattunk: voksokért indult az egykori labdarúgó-csillag, a 2005-ös szavazáson Sirleaf legerősebb ellenfelei között számontartott George Weah, vagy a Samuel Doe államelnök interneten is látható 1990-es kivégzéséről hírhedt Prince Johnson (ő egyébként erről azt állítja, hogy az “ördög szállta meg abban a pillanatban”).

Annak ellenére, hogy a kampány során a két fő jelölt, Sirleaf és Tubman is támadta a másikat több ezer fős tömegek előtt, abban az összes induló egyetértett, hogy Libéria már a demokrácia útján jár és bármi is lesz az eredmény, azt békés úton el kell fogadni. A hivatalos eredményt október 17.-én fogják bejelenteni, de előzetes eredményekre már ma lehetett számítani és jöttek is: egy bennfentes információ szerint, amit egy médiafigyelő csoport tett közzé, szinte döntetlen állás lett az eredmény Sirleaf és Tubman között, a harmadik helyre pedig nagy meglepetésre Prince Johnson ért oda, aki ezzel igazi “mérleg nyelve” lehet majd a második körben. Megfigyelők mindenesetre tiszta és demokratikus választásokról beszélnek. Más, a választást megfigyelő csoport szerint egyébként Sirleaf minimális előnnyel fogja megelőzni Tubmant és a harmadik helyre Weah fog odaérni, de igazából nincs értelme találgatni, hiszen ma, csütörtök este előzetes eredményeket fog közzétenni a választási bizottság, amiből kiderül, hogy november 8.-án a két legerősebb jelölt szinte biztosan megmérettetti ismét magát.

Update az éjszakából: nagyjából 200 ezer szavazat összeszámlálása után az adatok szerint Sirleaf a voksok 44.5%-át, Tubman pedig 26.5%-át szerezte meg, Prince Johnson viszont 13.5%-ot kaparintott meg, tehát ezek az adatok mindenképpen a második fordulót vetítik elő, bár még közel 1.6 millió voks feldolgozása hátravan.

A váratlan támadás azonban oly meglepetésszerű volt, hogy sok katonát harc nélkül lemészároltak, a többieknek pedig menekülniük kellett, távoztukban persze jónéhány házat még ők is felgyújtottak (szemtanúk szerint közel 600-at). Taylor harcosai ezután szisztematikus elpusztították szinte az egész falut, miközben több tucat civilt is meggyilkoltak (a történeti hűség kedvéért fontos megjegyezni, hogy ezzel a támadással egyidőben volt egy másik, Karnplay faluját
is lerohanták az akkor még szinte ismeretlen lázadók). Sokak szerint a libériai hadsereg és Samuel Doe akkori elnök itt követte el a nagy hibát, ugyanis válaszcsapásukkal nem a lázadókat, hanem a Taylort állítólagosan segítő két etnikum (gio és mano) tagjait büntették, falvakat égettek fel, több száz embert pedig szó szerint kivégeztek.

A konfliktus előtt kakakóból élő és a határ túloldalán található Elefántcsontparttal szoros kapcsolatban lévő Butuo lakói közül szinte kizárólag azok élték túl a katonák és az NPFL akcióját, akik a bozótosba menekültek, de sokak számára ez sem jelentette a biztonságot és az életben maradást. Több mint 20 éve már tehát, hogy a falut szinte teljesen elpuszították, de Libéria lassú “magához térését” semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy a több mint 6000 lakosú település ma is katasztrofális állapotban van. A felégetett és lerombolt házak helyére még mindig nem sikerült elegendő újat építeni, így nagy a túlzsúfoltság és sokan rendkívül szomorú (és nem biztonságos) körülmények között kénytelenek álomra hajtani a fejüket, semmiféle infrastruktrúra nincs, a határkörzet és az egész falu biztonságára két alulfizetett rendőr felügyel, akik alapvetően a hatósági ügyintézést is igyekeznek ellátni, már ha éppen van üzemanyaguk és képesek motoron elhagyni a falut.

Más esetben marad a sok órás gyalogút, ugyanis egy elefántcsontparti mobilhálózat jele miatt Butuóból nem lehet Libéria más részére telefonálni. Az ivóvíz-ellátás akadozó és bizonytalan, mindössze két fúrt kút lát el ennyi embert, és a monroviai vezetés is úgy tűnik, teljesen elfeledkezett Charles Taylor első akciójának helyszínéről. A helyi iskola tragikus helyzetben van, ha az embernek nem mondanák, hogy az egy iskola, semmiből nem venné észre: nincsenek felszerelések, könyvek, szinte semmi. Ugyanilyen a helyi börtön is, ágy, szék, vécé nélküli ablaktalan cellák, ahol konkrétan tényleg állatias körülmények között él a néhány rab.

Gondoljunk csak bele: Butuo lakosai szerint a szomszédos Elefántcsontpart maga a földi paradicsom, pedig azért a körülmények ott is hagynak maguk mögött kívánnivalókat. A helyi vezetők szerint a kormány egyszerűen azért hanyagolja el őket, mert az egész háború itt kezdődött, bár fontos azt is megjegyezni, hogy az elszigeteltségben szerepet játszik a lerombolt úthálózat, amely Butuoba vezetne. Amikor még a polgárháború után jóval fegyverbeszolgáltatási program volt az országban, Butuo akkor is hátrányba került, a begyűjtők alig néhány hónapig tartózkodtak itt és a fegyverekért, lőszerért ígért pénzt még ki sem fizették, ráadásul a program befejezése után begyűjtött fegyverekért nem jön senki. A falu (vagy kisváros, mindenki döntse el szíve joga szerint) környéki mezőgazdasági területeken ráadásul elég kockázatos a munka, hiszen a földben bőven vannak nem felrobbant gránátok, aknák.

A történet nagyon szomorú, és ezért a háborúban életét vesztett, manapság pedig elszigetelten élő butuoiak tiszteletére egy dolgot jegyezzünk meg: a libériai polgárháború Butuo településén kezdődött 1989-ben.

Issa Sesay-ról van szó, aki a sierra leonei polgárháborúban főszerepet betöltő Forradalmi Egységfront (RUF) egyik vezetője volt éveken át, amely szervezetnek a célja az akkori kormányzat megdöntése és a libériaihoz hasonló teljes hatalomátvétel volt a célja. Bár Sesay anno a tárgyalásán végig tagadta, tény, hogy a kilencvenes évek végén ő volt a RUF vezetője, korábban pedig magas pozíciót töltött be és ő volt azok egyike, aki kapcsolatot tartottak fenn Taylorral, a mostani tárgyalási napon pedig a vád azt próbálta bebizonyítani, hogy gyémántokért cserébe fegyvereket és lőszert (valamint utasításokat) kapott a libériai vezetőtől, ezzel pedig Taylort konkrétan háborús gyémántokhoz és a RUF tetteihez próbálta kötni.

Ha röviden össze akarjuk foglalni a keddi tárgyalási nap eseményeit, akkor elmondhatjuk, hogy bár Sesay minden Taylorhoz fűződő kapcsolatot tagadott, azt elismerte, hogy az Egységfront követett el háborús bűncselekményeket (pl. gyilkosságok, fosztogatások) sierra leonei polgárok ellen, elismerte azt is, hogy a szervezet gyermekkatonákat alkalmazott a harcában, de Sesay minden kérdésben megvédte Taylort. A Ruandában raboskodó egykori vezető tanúvallomása a mai napon folytatódott, amelyben már nem csak, hogy megvédte Charles “Emberevő” Taylort, hanem már az ENSZ nyugat-afrikai békefenntartóit és libériai Taylor-ellenes csoportokat vádolt meg azzal, hogy azok látták el támogatással, fegyverekkel a RUF csoportját a sierra leonei polgárháború során gyémántokért cserébe.

Mily meglepő, a fő megvádolt szervezet Taylor Libériai Nemzeti Hazafias Frontjának (NPFL) akkori legnagyobb ellenfele, az Egyesült Felszabadítási Mozgalom a Libériai Demokráciáért (ULIMO) volt, amely Sesay szerint az egyetlen libériai szervezet volt, amellyel üzleteltek akkoriban.  Akárhogy is, a brutális kínzásairól elhíresült Sesay mindkét napon megvédte Taylort, minden kérdésben kiállt mellette, ami nem meglepő, tekintve a két férfi korábbi, szinte barátinak is mondható viszonyát – kár is volt ezt tagadni, hiszen korábban tanúk már az SCSL előtt ezt megerősítették. Maga a Taylor-per egyébként most már több mint három éve folyik, a hivatalos oldalon napi szinten lehet követni az eseményeket részletesen (de tényleg, akit érdekel meg is hallgathatja a tárgyalási napokat), nagyjából a tavalyi év elején a vád befejezte bizonyítékai előtárását, 91 tanú is tanúskodott, 2009. júliusában pedig a védelem kezdte meg munkáját, bizonyítékai és tanúi elővezetését, ennek sorában volt egy a fentebb megismert Issa Sesay.

Amiért még a bulvárt kedvelők számára is érdekes lehet az ügy, az a tény, hogy a bíróság június végén úgy döntött, július 29.-én tanúskodnia kell az ügyben Naomi Campbell, brit szupermodellnek is, aki az ügyészek szerint 1997-ben Nelson Mandela dél-afrikai házában egy “véres gyémántot” kapott ajándékba hódolójától, az emberi testrészeket is fogyasztó Charles Taylortól (akinek fia egyébként háborús bűnök miatt 97 évet kapott az Egyesült Államokban). De nem csak őt, hanem egykori ügynökét, Carole White-ot és az azon a napon szintén Mandela házában tartózkodó Mia Farrow-t is beidézték, amely utóbbi korábban azt állította, hogy látta, amint Taylor emberei egy hatalmas, csiszolatlan gyémántot adnak át a modellnek. Míg azonban az ügynök és Farrow hajlandó tanúskodni az ügyben, Campbell már 2009-ben is több alkalommal elzárkózott ettől és így most akár hatósági erővel is a bíróság elé “citálhatják”. A védelem nagyjából szeptemberben zárja le az ügyet, amely talán végre igazságot szolgáltat a Taylor-éra alatt meghalt és megkínzott emberek ezreinek.