Csád: a lázadók és a kormány csapatai is előszeretettel preferálják a Toyota terepjáróit

Kongói Demokratikus Köztársaság: a Toyota Hilux ugyanúgy megállja a helyét az őserdőben, ahogy egy hosszú földúton való zötykölödés során

Libéria: a polgárháború során a hétköznapi munkában használt Toyoták esetenként 20-30 ember szállítására szolgáltak

Mauritánia: az állami hadsereg legtöbb járműve, mily meglepő Toyota

Etiópia: a kormány és az egykoron jóval nagyobb erőt képviselő radikálisok is kedvelik a hegyes vidékeken és a sivatagi részeken is gond nélkül kitartó Hiluxokat

Szudán: ezen a terepen a Hilux a tökéletes szállítóeszköz mindenki számára, persze a megfelelő átalakításokkal

Elefántcsontpart: az egyes médiumok által szimplán csak kakaóháborúnak nevezett, az ország egyes régiói között fennálló konfliktusok során is előszeretettel használták Afrika autóját, de itt már elterjedt volt az újabb típus is

Szomália: a platót gyakran gépágyú-talpazatként használják a szétszakadt ország véres polgárháborújában

ENSZ: És mily meglepő, még a nemzetközi közösség is előnyben részesíti a japán autótípust amerikai társaival szemben (a kép sokkoló lehet)

Sierra Leone: évekkel ezelőtt nem volt ritka egy ilyen jelenet

Ekkoriban az országnak volt az egyik legjobb egészségügyi ellátó rendszere Afrikában, de ez az állapot nem sokáig tartott, és a függetlenné válás után kirobbant polgárháború nem kedvezett sem a rendszer fejlődésének, sem a kórházak felszereltségének és állapotának, ráadásul szinte minden orvos és orvosjelölt elhagyta az országot a jobb élet reményében.  Összességében tekintve a kis nyugat-afrikai ország mai közgyógyellátása 50 évvel ezelőtti állapotokat idéz, és igazából nem is érdemes gyógyellátási rendszernek nevezni.

A fővárost, Freetownt leszámítva sehol sincs említésre méltó felszereltségű orvosi rendelő, kórház, mindenhol csak néhány, a segélyszervezetek által biztosított gyógyszer elosztását, kezelését végzik. Az olyan betegségekre, amelyekre nincs elérhető gyógyszer,
placebót írnak fel az amúgy elhivatott orvosok, és a beteg életét a sors kezébe helyezik.

A kisvárosi, falusi rendelők legtöbbször ablaktalan, koszos viskók, amelyekben semmiféle orvosi felszerelés nem áll az ott dolgozók rendelkezésére, és mégis egy-egy ilyen intézmény több ezer ember ellátásáért felel. Aki jobbra vágyik, az nekivág az esetenként több száz kilométeres útnak Freetownba, de igazából ott sem jobb a helyzet. A legtöbb fővárosi kórház híján van a rendszeres víz és áramellátásnak is, van olyan hely, ahol mindössze az éjszaka közepén, egy órácskára van csak víz. Ennek ismeretében már nem is olyan meglepő látvány a legtöbb kórház műtőjének közelében sorakozó több tucat vizesvödör látványa. Az alapvető felszerelések hiánya azonban még kétségbeejtőbb. Nincsenek vérnyomásmérők, steril tűk, kötszerek, szinte semmi. Aki műtétet szeretne, annak szinte mindent biztosítania kell a kórház számára, amire esetleg szükség lehet, enélkül nincs esély semmilyen beavatkozás elvégzésére.

Az egyik legnagyobb gyógyellátási intézmény kimutatása szerint a leggyakoribb halálok a kórházukban a kivérzés, ugyanis az országban nincs normális vérbank, adakozási alapon működik a vér biztosítása, illetve néhány adag, általában nulla +/- vércsoportot tárolnak régi, alig működő hűtőkben. Ha valaki egy komolyabb műtétet szeretne túlélni, akkor csak úgy van esélye, ha visz magával vele megegyező vércsoportú embereket.

Folytatás holnap

A gyarmatosítás előtti időszakról jobb nem beszélni, akkor még igazán spártai módszerekkel könnyítették meg a sérült emberek dolgát, de szerencsére (vagy nem) a gyarmatosítók kórházakat, egészségügyi tudást is hoztak a fegyverek és a zsarnokság mellett, ráadásul a misszionáriusok elkezdték felkarolni az eddig egyszerűen beteg nyomorultnak tekintett mozgássérülteket és egyéb fogyatékosokat is, akikből persze volt bőven, a háborúknak köszönhetően. A függetlenségi harcok tovább gyarapították a mozgáskorlátozottak számát, és az országok függetlenné válásával aztán megkezdődött a harmadik szakasz, amely jelenleg is tart. A jelenlegi helyzet szerint a születésüktől fogva sérült embereket a közösségük jóval könnyebben befogadja, és általában hagyja is őket normálisan élni, családjuk közelségében. Más a helyzet a felnőtt korukban sérültté váló emberekkel, illetve azokkal, akiknek a fogyatékossága „látványos”, és mindennapi életüket is erősen korlátozza. Mert egy vak, esetleg süket afrikai is hasznos tagja lehet a falvak, városok közösségének, de ezzel szemben egy béna ember csak terhet jelent a család számára. Az ő esetük az afrikai népek hitvallása és hagyományai miatt is elég nehéz, nagy részüket kiközösítik, akik így néhány szervezet nyomortanyáira kerülnek életük végéig és akkor még örülhetnek, hogy milyen jól jártak. Arról már beszélni sem érdemes, hogy az afrikai intézmények, közlekedési járművek 99.9%-a nem alkalmas arra, hogy hátrányos helyzetűek is igénybevegyék a szolgáltatásokat, és igazából csak néhány országban van komolyabb érdekképviseletük (pl. Dél-Afrika).

Első példa-országunkban, Ugandában is megfelel a helyzet a fentebb vázoltaknak (bár ez az ország Afrikát tekintve a legjobbak közé tartozik): a sérült embereket kirekesztik a társadalomból, diszkriminálják őket szinte minden téren és a munkát végezni bírókat rabszolgasorsban dolgoztatják. Ezt az ugandai sérült emberek szervezetének elnöke mondta az országban megtartott Hátrányos helyzetű emberek napján nemrégiben, ahol rámutatott arra is, hogy jelenleg egyetlen vezető hatalmi pozícióban nincsen sérült ember, ami eléggé kirekesztő dolog a kormányzat részéről. Az viszont biztos, hogy az ENSZ felmérése szerint az Ugandában élő sok tízezer sérült ember jogai és lehetőségei tekintetében ez a közép-afrikai ország fejlődött a legtöbbet a régióban, köszönhetően az ugandai alkotmányban megfogalmazottak hozzávetőleges alkalmazására. Egy-két évvel ezelőtt a kormányzat például több tízezer sérült embert nevezett ki régiós tanácsokba, különböző programokat hozott létre (pl. ingyen gyógyszer a sérülteknek) az ENSZ iránymutatásai alapján.

Ennél sokkal durvább a helyzet Sierra Leonéban, ahol az egészséges emberek élete sem éppen tökéletes, de sérült társaik állatias sorban kénytelen tengődni. Az itteni polgárháborúnak köszönhetően a társadalom kb. 4%-a nevezhető sérültnek, és igazából velük senki sem foglalkozik, nincs állami támogatás, nincsenek lehetőségek, csak a kilátástalanság, így akik képtelenek ellátni magukat, azok családjuk nélkül gyorsan bevégzik. Aki volt már a régióban az tudja, hogy errefelé tolószékes, komolyabb mankóval rendelkező embereket nem látni, a súlyosabb mozgássérültek kiközösítve, nyomortanyákon tengődnek néhány segélyszervezet és misszió kezei között. Talán reménykeltő lehet az a két program, amely 2006-ban indult el az ENSZ égisze alatt, az elsőben sérült embereket képeznek ki kovácsnak, amely szakmára van igény Sierra Leonéban, a második projektben pedig egy iskolát hoztak létre sérült gyermekek számára, ahol pár száz szerencsétlen sorsú kisgyermek próbálja jobbá tenni az életét. A lakosság összlétszámát tekintve ezek nem nagy változások, de változások.

Ilyen változásokat várnak a nemzetközi szervezetek Botswanában is, ahol a kormány jelenleg igyekszik végrehajtani azt az elfogadott törvényt, amely kötelezővé teszi a közintézmények mozgássérülteknek is megfelelő kialakítását. A hozzávetőleg 100.000 botswanai sérült ember helyzete annyival jobb sierra leonei társaiknál, hogy az ország nem hagyja teljesen cserben sérült polgárait, és jelképesnek nevezhető 7000 forinttal támogatja őket havonta. De ennyi az összes segítség, ugyanis jelenleg semmiféle kormányzati program nincs a sérült emberek integrálódását és rehabilitációját segítendő, egy helyi szervezet szerint a legtöbb botswanai sérült ember elkülönülten, magára hagyottan tengődik és mindennap szembesül az afrikai hagyományokból eredő diszkriminációval. Legtöbbjüknek nincsen pénze megvásárolni a megfelelő eszközöket életük jobbá tételére, így családjuk, esetleg egy nemzetközi misszió nyakán tengődve várják halálukat.

Hiába az erőteljes ENSZ nyomás az afrikai országokon a sérült emberek helyzetének javításáért, a kormányoknak sok esetben más, alapvető szolgáltatások fenntartására sincs pénze, nemhogy egy szűk társadalmi csoport támogatására. És sajnos ki lehet jelenteni, legtöbbször a szándék is hiányzik. Amíg pedig szemléletbeli változás nem történik (értsd: a társadalmi alapegységek szemléletében), addig hiába a hangzatos szavak és a nemzetközi támogatások, az afrikai sérült emberek továbbra is kénytelenek a perifériának a perifériáján élni.

Ebben, a sorsolás, kidolgozás pillanatában a világranglistán leghátrább rangsorolt tíz afrikai országnak kellett volna megküzdenie egymással, kétmérkőzéses, kieséses formában. Viszont így, a második előselejtezési fordulóban nem lehetett volna ugyanezt az egyenes kieséses rendszert megtartani, ezért a FIFA (az afrikai szövetséggel történt egyeztetés után) a 10 ország közül játék nélkül továbbjutatta az ezen nemzetek közül legerősebb (ranglista szerint) kettő országot, jelen esetben Szváziföldet és a Seychelle-szigeteket. Az ő ellenfeleik (Dzsibuti és Szomália) így egymással kénytelenek megküzdeni november 17.-én, ráadásul egyetlen meccsen dől majd el minden.

Tovább nehezítendő a világszervezet dolgát, Sao Tome és Principe, valamint a Közép-Afrikai Köztársaság bejelentette, hogy nem vállalják a részvételt a sorozatban, mivel azt túlbonyolítottnak és drágának találják. Ezek után az első selejtezési fordulóban mindösszesen 6 ország csapata maradt, akik két mérkőzésen döntik majd el a továbbjutás sorsát (Október 13-14. és November 17. a két találkozó dátuma). Azok kedvéért, akiket érdekel, álljon itt a párosítás:

Madagaszkár – Comore-szigetek

Sierra Leone – Bissau-Guinea

Dzsibuti – Szomália (ahogy már fentebb említettem, itt csak egy meccs lesz)

A párosítások győztesei aztán bekerülnek a nagy kalapba, amelyből a következő selejtező forduló párosítását fogják sorsolni, 2007. november 25.-én a dél-afrikai Durban városában. Még a végén fontos megemlíteni, hogy a labdarúgó szemlék történetének első afrikai világbajnoksága Dél-Afrikában kerül megrendezésre, úgyhogy valószínűleg minden csapat kettőzött erővel veti bele magát a küzdelembe.

Már az augusztus 11.-i első forduló óta mindennapossá váltak a két tábor tagjai közötti összecsapások, egy súlyosabb harc után Koroma fel is függesztette a kampányát az ország keleti felében. Egyébként az első fordulóban Koroma 44%-ot, Berewa 38%-ot szerzett, így a második fordulóban még bármi megtörténhet. Mindenesetre Kabbah elnök fenyegetése nem érte el célját, hiszen múlt szombaton brutális összecsapásra került sor a fővárosban, Freetownban. A jelenleg kormányzó Sierra Leonei Emberek Pártjának központja közelében csaptak össze a két oldal támogatói, bozótvágókkal, husángokkal és késekkel felfegyverkezve. A harcnak végül nagy nehezen a rendőrség vetett véget (amely egyébként sosem áll a helyzet magaslatán), de 20 ember így is holtan maradt a helyszínen.

Ez az eset már a két szembenálló jelöltnek is sok volt, és így eleget téve hazafias kötelességüknek, vasárnap megegyeztek, hogy közösen lépnek fel az erőszakos cselekmények ellen. Mindketten hangsúlyozták, hogy elítélik az erőszakot és ellenezték a politikai szembenállás ilyen mértékű kifejezését. Az első fordulót felügyelő külföldi megfigyelők is nyugalomra szólítottak fel, bár nehezen hihető, hogy a szombati, döntő fordulóig hátralévő két napban ne lennének kisebb összetűzések.

Ma van egyébként az utolsó nap a kampányra ebben a kicsiny nyugat-afrikai országban, amelynek lakossága a 2002-ben végetért, 9 éves polgárháború (több mint 50.000 ember vesztette benne életét) után valószínűleg csakis a békére vágyik.