Az MLCJ a Demokratikus Erők Szövetsége az Egységért (UFDR) lázadó csoportból vált ki a békekötés előtt nem sokkal, 2008. augusztusában, de 2010-ben ismét hajlandóságot mutatott a békekötésre a Bozizé-kormánnyal. Sajnálatos módon soraikban olyanok is voltak, akik nem igazán értettek egyet ezzel a lépéssel, ők pedig elkeseredettségüknek a mostani támadással adtak hangot. Birao városa pedig könnyedén pályázhatna az elmúlt években legtöbbet szenvedett afrikai város címére, az elmúlt néhány év eseményei alapján. Az UFDR és a Bozizé-kormány között kirobbant háborúban 2003 és 2007 között főleg az ország északi része szenvedett sokat, Birao városának birtoklásáért is tucatnyi alkalommal folyt véres harc, ennek ellenére mégis ez a település adott otthont több tízezer, falvakból elmenekült civilnek, valamint ebből a városból próbáltak a segélyszervezetek úgy ahogy segíteni a humanitárius katasztrófa elkerülésében.

Az első igazán döbbenetes csapás 2006. decemberében érte a várost, amikor a francia hadsereg légi támogatású egységei elsöprő támadást hajtottak végre a régió, és Birao ellen, szó szerint elsöpörve az UFDR ellenállását, amely közben már több darabra hullott szét. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy Birao történetének legsötétebb napját elhozzák, 2007. márciusában a lázadó csapatok és a kormánykatonák harcában a település konkrétan szinte teljesen megsemmisült, a korábban itt élő 15 ezer emberből alig pár százan maradtak (a többiek a szélrózsa minden irányába menekültek), mindenfelé füstölgő romok jelezték, hogy egykoron itt egy város létezett.

Ennek ellenére egy hónappal később az UFDR itt írta alá a békeszerződést, ezzel pedig a saját harcosainak leszerelését is vállalva. Sokak szerint a konfliktus alacsonyabb intenzitással való folytatódása a Hazafias Front a Békéért és az Igazságért (CPJP) nevű szervezet felemelkedéséhez köthető, amely egyike volt azon kevés lázadó csoportnak, amely nem volt hajlandó még tárgyalni sem a kormánnyal és minden fronton harcolt a hadsereg ellen. Birao napjainkban ismét kulcsfontosságú várossá nőtte ki magát 2007-es pusztulása után, a hadsereg tart fent itt bázist, itt állomásozik az ENSZ békefenntartóinak (MINURCAT) 300 fős alakulata is, több segélyszervezet bázisa van itt és ami a legfontosabb, több ezer menekült számára ez a hely jelenti a biztonságot, az életben maradás zálogát.

Hétfőn kora reggel aztán fegyveres harcosok rohamozták meg a hadsereg biraoi bázisát, fegyverropogás hallatszott egész reggel, de végül délután a hadsereg már be is jelentette, hogy helyreállították a rendet, és “mindössze” néhány ember veszítette életét, a sebesültek száma sem jelentős. Hogy kik voltak a támadók, nos, ezt nagyon nehéz megítélni és eldönteni, az összes szakértő és tudósító mást gondol, a legvalószínűbb mégis az az elmélet, hogy a békefolyamattal, a nekik járó leszerelési pénzzel elégedetlen MLCJ-tagok voltak a kivitelezők (ezt egyébként a csoport vezetője, Abakar Sabone is elismerte, aki szerint a szervezetéből korábban már kizárt, Abdallah Admed-frakció volt a háttérben), bár mások szerint a vezetője, Charles Massi halála után kissé megrogyó CPJP volt az akció végrehajtója.

Remélhetőleg ez az esemény nem fog semmiféle akadályt gördíteni a lassan, iszonyú lassan beinduló békefolyamat elé, amelynek keretében már elkezdődött a leszerelési procedúra és az elnökválasztás időpontját is lassan ki kell tűzni ismét – a kétszeri halasztás ellenére.

A most jóváhagyott rendelet először is a misszió tegnap lejáró mandátumát december 31.-ig meghosszabbította, majd július 15.-ével kezdődően megkezdődik a csapatok kivonása, amelynek utolsó lépcsőjét október 15.-étől kezdve fogják végrehajtani. A döntés azután született meg, hogy Csád többször kérte már a katonák távozását, a biztonság szavatolásának és a civilek védelmének ígéretével, főként a Kelet-Csádban szenvedő sok ezer darfúri és csádi menekült sorsáért való teljes felelősségvállalással. Afféle feltételként és a helyi segélyszervezetek valamint önkéntesek munkáját segítendő, a rendelet december 31. után is lehetővé teszi a MINURCAT civil résztvevőinek a munkát a két ország területén.

A csádi elnök, Idriss Déby azonban ezt sem szeretné, a politikus többször hangot adott azon véleményének, miszerint a békefenntartók sosem mozdultak ki zárt táboraikból, semmit sem tettek a menekültek és a civilek védelméért, így jelenlétük sem szükséges. Ennek ellentmondóan nyilatkoznak a segélyszervezetek, különböző ügynökségek, amelyek szerint súlyos humanitárius katasztrófához, vérontáshoz vezethet a MINURCAT távozása, hiszen ahogy mindannyian tudjuk, egy olyan országról beszélünk Csád esetében, ahol 2008-ban a lázadók majdnem elfoglalták N’Djamenát és Débyt csak a francia hadsereg mentette meg.

A MINURCAT egy jelentős része tényleg nem végzett terepmunkát, az ő feladatuk a csádi biztonsági erők oktatása, képzése volt, de a misszió katonái rengeteg járőr- és védelmi munkát végeztek a csádi – szudáni határon, ott , ahol a segélyszervezetek eddig is csak csökkentett szinten láthattak el feladatokat a lázadók, bűnözők miatt, hiszen errefelé nagyon gyakoriak az emberrablások, autós támadások és rablások. A helyszínen tartozkodó segélymunkások között érdeklődve a többség félelemmel vegyes érdeklődéssel tekint a jövőbe, jelenleg még mindenki hiszi a csádi kormány ígéreteit a rend és a biztonság fenntartására, legalább a jelenlegi szinten. A Közép-afrikai Köztársaságot azért nem fogja túlságosan érinteni a MINURCAT távozása, mert egyrészt a misszió ott jóval kevesebb feladatot látott el és ráadásul ott kis túlzással tényleg csak “elefántcsont tornyaikban” csücsültek a katonák.

A hátralévő időben a kivonásáig a misszió katonái Csádban tovább folytatják a helyi erők képzését, segítenek menekülttáborok összevonásában és áttelepítésében valamint mindent előkészítenek a zökkenőmentes átadás-átvételre.

Az LRA egy, a szervezethez mérten elég jelentős alakulata (olyan 300 főről beszélhetünk) tavaly év végén érkezett meg Szudánba Joseph Kony vezérletével és a lázadók egyes csapatai Darfúrba is eljutottak kóborlásaik során, melyeknek célja kizárólag a fosztogatás, új gyermekek elrablása egyszóval mindenféle bűnözői tevékenység volt. Hiszen az már mindenki számára egyértelmű, hogy az LRA senki és semmi ellen nem harcol valójában, nincsenek elvei, az egykoron az acsolik megvédésére létrehozott szervezet ma már kizárólag a civilek ellen elkövetett borzalmairól hírhedt. A helyzet Kony visszatérésével változni fog valamelyest Közép-Afrikában, hiszen eddig Dominic Ongwen, a Belső Kör egyik tagja vezette a kongói LRA sejtet, a saját halálhírét többször megérő, Okot Odhiambo pedig a Közép-afrikai Köztársaságban terjesztette az “Úr igéjét” bozótvágó késekkel.

Odhiambo (a név egyébként azt jelenti, “Este született”), aki nagyjából 2007 óta az LRA második számú vezetője, már többször is majdnem összeomlott a rajta nehezedő nyomás miatt, hiszen az ugandai Guluban született középkorú lázadó ellen 2005 óta többrendbeli emberiség elleni bűntettek miatt a Nemzetközi Büntetőbíróság körözést adott ki és több ország hadserege számára az egyik fő célpontot jelenti-jelentette az LRA elleni harcban. Két fontos dátum van ebben az “összeomlási” folyamatban, elsőként 2008. eleje, amikor nem sokkal kinevezése után súlyos vitába keveredett Kony-val, és a vita során állítólag lövöldözés tört ki, amelyben Odhiambo és több embere életét vesztette.

De mint később kiderült, ebből csak a vita volt igaz, a halálhír nem, hiszen 2009. januárjában egy összecsapás során (az ugandai hadsereggel) Odhiambot súlyosan meglőtték, amelynek hatására bejelentette, hogy Ongwennel együtt megadják magukat Ugandának, amennyiben garanciát kapnak rá, hogy nem adják őket ki az ICC-nek. Végül ez sem történt meg, azóta pedig Odhiambo brutálisabb lett, mint valaha, az általa elkövetett bűncselekmények listája több A4-es oldalt megtöltene: több, 2004-ben és 2005-ben menekülttáborok ellen elkövetett (ott van pl. Barlonyo), sok tucat halálos áldozatot követelő mészárlás fő kiötlője és végrehajtója volt, falvak elleni támadásokat vezényelt le, csonkított, erőszakolt, gyilkolt, megtett mindent, hogy Kony igazi alvezére, az Úr hű szolgája legyen.

Sérülése óta azonban már nem ő számított a második leginkább gyűlölt LRA vezetőnek, hanem az idén januárban az ugandai hadsereg által meggyilkolt Bok Abudema, aki a sérült Odhiambo helyetteseként tűnt fel Közép-Afrikában. De Odhiambo még mindig szabadlábon és még mindig valahol a közép-afrikai dzsungelek sűrűjében húzza meg magát, az ugandai hadsereg pedig országhatártól függetlenül iszonyú hajszát folytat utána, sokszor egykori lázadókból toborzott osztagok segítségével. A jelenlegi álláspont szerint az ugandai kormány a békéért cserébe ugyanis minden LRA harcosnak amnesztiát adna, kivéve Ogwen, Kony és Odhiambo, amely hármas kezeihez több tízezer ember életének megnyomorítása köthető.

Az amerikaiak is kőkeményen segítik a hajszát, több millió dollárnyi katonai támogatást, autókat, repülőket biztosítanak az ugandai hadsereg számára, amely mára már a legmélyebb sűrűkben kutat a lázadók után. Közben az Úr Ellenállási Hadserege sem marad tétlen, az elmúlt hónapok kongói mészárlásai jelzik, hogy bár az Odhiambo-sejt kissé eltűnt, Ogwen azonban nem tétlenkedik, teljesíti a parancsokat, amelyeket Kony sokszor a “Ki vagy” névre hallgató szellemtől kap. A legutóbbi információk szerint, amelyeket Kony kiszabadított foglyaiból szedtek ki a hatóságok, a szellemek által irányított, skizofrén vezető még jobban kezd megőrülni, időnként saját állam létrehozásáról álmodozik, miközben napelemes tévéjén a Rambo című filmet nézi. Szép jövő Közép-Afrikában.

Már több ízben voltak béketárgyalások a kormány és a lázadók között, de hiába sikerült megegyezni már egy tucatnyi különböző szervezettel, a CPJP minden egyes alkalommal elzárkózott az alku elől, egyesek szerint főleg Charles Massinak köszönhetően, akit nem csak a szervezet politikai szárnyáért, de a katonai műveletekért is felelősnek tartottak. A kormány északot elnyomó politikája és korrupciója ellen küzdő vezért már többször elfogták, de különböző okok miatt mindig szabadlábra került, nem úgy mint legutóbb, amikor december végén a csádi határ mellett a különleges erők elkapták és egy Bangui melletti szigorítottan őrzött börtönbe, Bossembelébe került.

Az első értesülések szerint itt többször brutálisan megverték, sérülései rendkívül súlyosak voltak, de állapotáról ellentmondásos információk láttak napvilágot. A börtönből kiszivárgott információkat, miszerint a verésekbe és kínzásokba Massi végül január 10.-e körül belehalt, a kormány hivatalos közleményben cáfolta január 21.-én, sőt ekkor még azt állították, hogy nem is tudnak hollétéről (mert ugyebár azt sem ismerték még el, hogy elkapták a CPJP vezetőjét). Azokban a napokban mindenfelé terjengtek a pletykák eldugott internetes oldalakon és lelkes jogvédő szervezetek irodáiban, hogy Massi tényleg halott-e, aztán váratlanul, január 30.-án Francois Bozize államelnök nyilatkozatban ismerte el, hogy a legjelentősebb lázadó alakulat vezetője halott.

A különböző diplomaták, politikusok és újságírók előtt tartott sajtótájékoztatón Bozize csak a halál tényét erősítette meg, részleteket nem közölt, hiába szólították fel erre korábban többször is, köztük maga Franciaország is. A kérdéseken mindenesetre fel is háborodott az államfő, azzal vádolta a civil szervezeteket, hogy amikor a CPJP kormánykatonákat gyilkolt, akkor nem toporzékoltak felelőst keresve. És ebben tökéletesen igaza is volt. Az egyik legrészletesebb beszámoló az eseményekről valószínűleg a “kis” Kongóban élő Denise Massitól, a lázadó vezér feleségétől származik, aki szerint férjét csádi katonák kapták el a két ország határán, majd az állami különleges erők kíséretében a Bangui melletti börtönbe szállították, ahol nem sokkal később, január 8.-án halálra verték.

Az elnök bejelentése után mindenkiben felsejlett egy baljós gondolat: mi lesz ha ez az állítólagos gyilkosság egységesíteni fogja a különböző, kisebb lázadó csoportokat és eddig egymással torzsalkodó ellenzékieket? Lassan-lassan választások jönnek, Bozize keményen ragaszkodik puccsal megszerzett hatalmához, így sokan okkal tartanak attól, hogy a jelenleg sem túl egyszerű helyzet még jobban elfajulhat néhány hónapon belül. Miközben a nemzetközi közösség Közép-Afrikára figyelő része részletes magyarázatot követel, addig a CPJP bejelentette, hogy kettőzött erővel fognak küzdeni a korrupt kormány ellen. Szuper hír az északon élő lakosság számára.

Közleményében a szervezet szóvivője, Assan M’Bringa Togbo azt is elmondta, hogy ha a nemzetközi közösség valóban békét szeretne az országban, akkor ki fogják deríteni mi történt Massival, addig pedig ők minden eszköz felhasználásával meg fogják büntetni a bűnösöket. Az 1993 és 2003 között az országot irányító Ange-Felix Patasse (őt verte ki puccsal Bozize) szintén magyarázatot vár és egy nemzetközi bizottság felállítását követeli az ügy kivizsgálására. Nem tudom a kedves Olvasó mint gondol, de egy ilyen esetet megítélni rendkívül nehéz. Meg egyáltalán, elképzelhető, hogy a Közép-afrikai Köztársaságban felelőst fognak találni, ha tényleg gyilkosság történt? Máshol államfőket gyilkoltak meg a legminimálisabb felelősségrevonás nélkül, miért lenne ez másképp itt?

A lázadók amúgy is harcoltak volna, ez csak egy újabb indok lehet a küzdelmükre, Bozizéről pedig tudjuk, hogy egyáltalán nem szent és feddhetetlen ember. Ahogy Massi sem volt az, ahogy Bozize mondta róla néhány napja: “ő választotta az életet, amelyben az emberek Kalasnyikovokkal kommunikálnak”. A Közép-afrikai Köztársaságban továbbra is rossz a helyzet, főleg északon, a kisebb lázadó csapatok - akik igazából csak bűnözők, politikai jelszavakkal – válogatás nélkül megtámadnak mindenkit, embereket rabolnak, kisebb hadúrak tűntek fel, vannak útszakaszok, ahol útonállók garázdálkodnak, itt az Úr Ellenállási Hadserege (LRA) is, ezrek és ezrek menekülnek-menekültek el, azaz már igazán égető lenne a helyzet megoldása. Az ENSZ hiába állomásoztat békefenntartókat a térségben, ők még sokszor a segélyszervezeteket is képtelenek megvédeni. A világszervezet szerint egyébként a kormány is gátolja a békefolyamatokat, ennek ellenére a friss, mai bejelentés szerint 20 millió dollárt fognak a béke helyreállítására költeni a jövőben az országban. Az ún. Békealapba lekötött összegből új laktanyákat, rendőrörsöket lehet építeni, továbbá az elmenekült emberek hazatérését, újrakezdését lehet majd támogatni, de például két börtön építésére is van már lekötve pénzösszeg. Ez azonban nem hinném, hogy helyre fogja állítani a békét, ahogy már máshol is láttuk, pénzzel nem lehet megvásárolni a békét, konkrét, katonai lépésekre lenne szükség terepen.

A harcok ugyan nem teljesen ismeretlenek errefelé, a kongói polgárháborúk során kemény harcokat vívtak a folyó közeli régióban a kormány és a lázadók erői, de mégis eléggé váratlanul robbant ki ilyen súlyos fegyveres harc a Boba (Bamboma) és Lobala (Enyele) etnikumok között tavaly októberben. Beszámolók szerint nem friss konfliktusról van szó, évtizedekre visszanyúlik az ellentét a két közösség között, amely ezúttal halak és halászati jogok miatt robbant ki állítólag. A lobalák megpróbáltak fegyveres erővel elfoglalni néhány igen jó hozammal kecsegtető tavacskát a bobáktól, ennek jegyében a felfegyverzett lobalák több falvat is megtámadtak a környéken.

A küzdelem aztán gyorsan tovaterjedt,  majd egy, a lobalákhoz köthető fegyveres alakulat megtámadta a határmenti Dongo városát is, elűzve onnan a biztonsági erőket is és szinte a teljes lakosságot. A lakosok jelentős része átkelt a “kis” Kongóba, sokan a Közép-afrikai Köztársaságba menekültek, és voltak akik országon belül kerestek maguknak ideiglenes menedéket. Nem csoda, a milícisták támadását brutális erőszak jellemezte, nemi erőszakok, felgyújtott házak, az utak szélére dobott holttestek voltak bűneik listáján. A sokak által szidott és vádolt, ám iszonyatos terhet viselő kongói hadsereg december elejére tett rendet és foglalta vissza a várost, de 2010-re fordulva még mindig alig vannak, akik haza mernek térni.

A visszafoglalás maga nem ment egykönnyen, az elég komoly harcokban még az ENSZ kongói missziójának (amely néhány egységgel megjelent segíteni a kormánykatonákat), a MONUC-nak is megpróbálták lelőni az egyik helikopterét. Akik ezekben az összecsapásokban résztvettek, nos ők értelemszerűen nem régóta keresik halászattal a kenyerüket, zömében egykori kongói és zairei regulárisokról van szó, akik a bobák teljes elűzése mellett a jelenlegi kormány megdöntését is zászlójukra tűzték.

Az ENSZ menekültügyi ügynöksége (UNHCR) szerint a kis Kongóba legalább 110 ezer új menekült érkezett, de a Közép-afrikai Köztársaságba is legalább 20 ezer ember menekült. Bár a segélyszervezetek és a Világélelmezési Program (WFP) mindent megtesz, jelenleg még nem sikerült tökéletes ellátást biztosítani minden ember számára, ételből, gyógyszerből és szállásból is hiány van, több helyen járványok ütötték fel a fejüket. Súlyos problémát jelent még a szárazság is, emiatt ugyanis még a helyi lakosság számára is gondot okoz a napi betevő biztosítása, nemhogy sok ezer menekültet tudnának segíteni.

Még mielőtt egyébként valaki azt gondolná, hogy ezek a lobalák milyen elvetemültek és kapzsik, tudni kell néhány dolgot az ügy hátteréről is. Bár más területeken és ügyekben is vannak ellentétek a két közösség között, a mostani brutális konfliktus legfőbb oka valószínűleg az Ubangi folyó mellett található Iwandi-tó és még több, kisebb tavacska halászati jogainak birtoklása volt. Egy rendkívül gazdag halforrásról van szó, így nem csoda, hogy mindkét közösség évek (mit évek, évtizedek) óta magáénak követeli a területet. Korábban létezett egy államilag kierőszakolt megegyezés a halászati jogok birtoklásáról a két csoport között, de ezt az 1990-es évekre a bobák felrúgták és erőszakkal megakadályozták a lobalák további hozzáférését a tavakhoz.

A kisebb-nagyobb összetűzések ellenére mégis viszonylagos béke honolt a vidéken, köszönhetően a lobalák mezőgazdaságban elért eredményeinek. A nehézségek akkor kezdődtek, amikor ezek a mezőgazdasági sikerek kezdtek tovatűnni és egyre nehezebb volt a megélhetés csupán a földből. Ráadásul a régióban egyre csak nőtt a lakosság száma is, ez pedig egyértelműen előrevetített egy jövőbeni konfliktust. Meg is történt, a lobalák szépen megtervezték és végrehajtották támadásukat, menekülésre késztetve ezzel a bobák egy részét. Más források szerint a halászati jogok miatt kialakult vitát a bobák folyamatos aggressziója fokozta olyan mértékűre, hogy elkerülhetetlen volt az összeütközés.

Bármi is az igazság, annyi biztos, hogy most a Kongói Köztársaságban több mint 70 különböző, kisebb-nagyobb táborba zsúfolodva több mint százezer (bobák, lobalák vegyesen) tengődnek, várva arra, hogy hazatérhessenek. A túloldalon, a “nagy” Kongóban, az erőszaktól korábban sújtott területeken most béke van, a reguláris hadsereg jelentős erőkkel van jelen, azonban az egykoron élettel teli falvak és városok kihaltak, és a kis tavaknál is sokkal kevesebben halásznak, mint anno.

A Fokvárostól néhány kilométerre fekvő Robben-sziget legnagyobb nevezetessége a börtön, amelyben sok-sok más politikai fogoly mellett a legendás Nobel-békedíjas Nelson Mandela is töltötte rabságának éveit. A szigeten és környékén persze rengeteg egyéb látnivaló is van, többek között a világítótorony, a hajóroncsok és a csodás élővilág.

Az örökségek jelentős része egyébként természeti jellegű az államban, a hírhedt Vredefort-kráter az egyik kivétel, ami erősíti a szabályt. A közel 300 kilométer átmérőjű hatalmas kráter valószínűleg a legnagyobb meteor-becsapódástól keletkezett “mélyedés” a világon, ebből kifolyólag hihetetlen geológiai jelentősége van.

A manapság már csak őrült elnöke és politikai csatározásai miatt a hírekbe kerülő Zimbabwe is birtokol néhányat a világörökségekből, mindenképpen meg kell említeni az ország keleti részén lévő romvárost, Nagy Zimbabwét, amelyről egyébként maga az ország is kapta a nevét. A kőépítmények romjai közel 800 hektáron terjeszkednek (innen a “nagy” jelző), de tucatnyi hasonló rom van még országszerte.

A Matobo Nemzeti Parkot is magukban foglaló Matobo-hegyek különösen érdekesek, hiszen hatalmas, fákkal szegélyezett gránitdombokról van szó, amelyek jelentős része igazi egyensúlyozó állapotban áll, és amelyekről csodálatos kilátás nyílik a zimbabwei vidékre.

Meglepő módon a szépséges Zambiában mindösszesen egy örökségnek minősülő látnivaló van, ez pedig nem más, mint a “mennydörgő füst” (Mosi-oa-Tunya), vagyis a Viktória-vízesés. A Zambézin található, Zimbabwe és Zambia határán fekvő, a világ egyik legnagyobb vízesése amúgy Zimbabwéban is örökségnek számít.

Tanzánia is bőven el van látva gyönyörűbbnél-gyönyörűbb természeti adottságokkal és történelmi emlékekkel, ezek közül 7 került fel az UNESCO listájára. Az egykoron egy másik világörökség, a Serengeti Nemzeti Park részét képező, ám mára önálló státuszt kapó Ngorongoro Természetvédelmi Területet mindenképpen meg kell említenünk, hiszen magában foglalja a névadó Ngorongoro-vulkán mára elcsendesedett kráterét, amelyben az itteni őslakos maszájok még legeltetni is szoktak.

De hogy ne csak mindig a természeti kincsekről beszéljünk, fontos megemlíteni még a térség egyik fontos történelmi emlékét, a Zanzibár (ismert nevén) szigetén található Zanzibár város óvárosát, vagyis Kővárosát.

Ha továbbra is délen maradunk, akkor mindenképpen beszélni kell a Malawiban található Malawi-tó Nemzeti Parkról, amely a tó mellett hatalmas szárazföldi részeket és szigeteket is magában foglal, ráadásul az itt őshonos állatok egy része igazi evolúciós mintapélda a kutatók számára.

Meglepő, de Mozambikban egyetlen örökség található csak, a partvonal mellett található Mozambik-sziget, amely az arab és portugál hatásnak köszönhetően csodás épületeket és kulturális emlékeket tudhat magáénak, gondoljunk csak a szigeten található erődre.

Azt hiszem, még egy dél-afrikai országról nem beszéltünk, Namíbia is csak egy UNESCO által elismert látnivalót birtokol, a Damara-hegyvidéken található Twyfelfontein völgy és patak személyében, amely főként az itt található csodás sziklarajzokról ismert.

Egyébként sok ilyen ország van, amelyik csak egy Világörökséggel rendelkezik (még), például Kamerun, ahol az UNESCO szerint a Dja Fauna Nemzeti Park méltó erre a címre. A több mint 5000 négyzetkilométeres természetvédelmi terület főleg azért fontos az emberiség számára, mert rendkívül változatos élővilággal, és hatalmas, háborítatlan esőerdőkkel bír.

Hasonlóan gyönyörű természetvédelmi terület a Közép-afrikai Köztársaságban található Manovo-Gounda (St. Floris) Nemzeti Park, amely az ország északi részén található és amely az egész régió legnagyobb védett szavannája, szinte minden olyan állattal, ami a közép-afrikai “palettán” megtalálható. Sajnos a védett csak szóban létezik, az orvvadászat miatt veszélyeztetett világörökségről van szó.

Zárásként pedig említsük meg Togo egyetlen “örökségét”, az ország északi részén található Koutammakou hatalmas tájegységet, amely a Batammariba népcsoport lakóhelye. Zseniális vályogkunyhóik az egész ország jelképévé váltak, kulturális örökségük pedig tényleg olyasmi, amit szeretnénk sok millió év múlva is ismerni.

Többek között a CPJP elmúlt hónapokban végrehajtott legjelentősebb akciójáért is, az ország északi részén fekvő Ndele városáért vívott harcokért és a település elfoglalásáért. Először november végén voltak összecsapások a városban, amikor a CPJP egységei lerohanták a várost, és bár a hadsereg egységei mindent megtettek, véres, több napon át tartó harc után a település a lázadók kezére került. Az egyik utolsó harcoló lázadó szervezet harcosai aztán gyorsan kontroll alá vonták a területet és a lakosság azon részét, amely nem menekült el a harcok elől. A reguláris hadsereg – amely az utóbbi hónapokban kemény harcot indított a lázadók ellen – azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, néhány órával később ostrom alá vonták Ndelét, és végül sikerült is visszaszerezniük a Banguitól 700 kilométerre északra fekvő város irányítását, de a harcok eszkalálódtak az egész térségre és december közepe kemény harcokat hozott az ország északi részén.

A helyszíni beszámolók szerint a lázadók ugyan elég nagy számban érkeztek a városhoz, de többségük csak bozótvágókkal és késekkel volt felszerelve, így különösen értékes számukra az a három autó és több tucat fegyver, amit végül zsákmányolniuk sikerült. Mindenesetre annak ellenére, hogy a hadsereg stabilizálta a helyzetet a városban (fegyveres őrjáratok mindenütt), a lakosság egy része nem mert visszatérni, akik visszatértek, azok is inkább otthonaikba húzódva várják a fejleményeket. A máskor oly nyüzsgő piacon is csak lézengtek az emberek, az árusok pedig aggodalmuknak adtak hangot a biztonságot illetően. 

A lázadók nem csak Ndele térségében voltak aktívak az év végén, szinte az egész északi régióban hajtottak végre műveleteket, a korábban már elhíresült (a franciák csaptak itt össze lázadókkal, ha jól emlékszem 2007-ben) Birao városában például egy segélyszervezet két munkatársát rabolták el fegyveresek, akik ezúttal is zsákmányoltak autókat is. Rövidesen kiderült, hogy nem is a CPJP állt az ügy hátterében, hanem a mellette-ellene tevékenykedő több kisebb lázadó szervezet egyike, a szinte ismeretlen Afrikai Felszabadítási Sasok (ALA), amely egy rendkívül francia-ellenes csoport, fő célja a franciák afrikai szerepvállalása elleni küzdelem (a két elrabolt munkás francia). A Sasok már több ilyen elrablást hajtottak végre, november elején és áprilisban Csádban raboltak el segélymunkásokat.

Azokban az esetekben is egyértelműen kijelentették, hogy céljuk nem váltságdíj, hanem a francia szervezetek és katonai alakulatok távozása az országból és a kontinensről. Mindenesetre a kormány oldalán álló egykori lázadók szerint az ALA csak egy álca, amelyet bűnözői csoportok használnak előszeretettel, tulajdonképpen egy elvek és igazi célok nélküli bűnszerveződésről van csak szó. Kétséges az is, hogy tényleg ők rabolták el decemberben a két franciát, sajnos sorsukról még mindig nem tudni semmit.

Birao kulcsfontosságú település az ország északi csücskében, Vakaga régió fővárosa tucatnyi segélyszervezetnek és több katonai bázisnak ad otthont, többek között egy jelentősebb MINURCAT (ENSZ Misszió Csádban és Közép-Afrikában) kontingens is tartózkodik itt. A togói békefenntartók mindenesetre nem tudták megakadályozni a Triangle két emberének elrablását, amely után több szervezet felfüggesztette tevékenységét az országban, ezzel pedig ismét csak a szerencsétlen civil populációt sújtva. Az egész Közép-afrikai Köztársaságban zajló konfliktust a káosz szóval lehetne jellemezni, nem egyetlen lázadó szervezetről beszélünk, amely a kormánnyal szembefordult, hanem tucatnyi aprócska szerveződésről, bűnözői csoportról van szó, ráadásul a szituációt csak rontják a bizonyos etnikumok között fennálló ellentétek.

A 2008 végére felemelkedő CPJP egyike azon kevés lázadói csoportoknak, akik nem kötöttek békét tavaly a kormánnyal és nem is vesznek részt a demilitarizációs folyamatokban, ők képviselik igazából a fő akadályt a békefolyamat érvényesülésében. Állítólagosan a kormánykatonák visszaélései, a kormány északot elnyomó politikája ellen küzdenek és ebben a harcban minden eszközt bevetnek. Döbbenet, hogy – bármi is az igazság a CPJP vádaskodásai mögött – egy egykori miniszterelnök vezetésével gyilkolnak ártatlan polgárokat egy afrikai országban 2010-ben és a világ a kezét sem mozdítja. A kormánykatonák és a zaraguinák (a bűnözők) visszaéléseiről most ne is beszéljünk.

Charles Massi tehát minden, csak nem egy jóhiszemű, ártatlan politikus, nem hiába vették őrizetbe tavaly év elején a csádi határon azzal a váddal, hogy destabilizálni akarja a Közép-afrikai Köztársaságot (később aztán elengedték). Helyi források szerint egyébként a néhány száz, maximum 1000-1500 fős CPJP több autonóm szekcióból áll, melyek közül csak egyet irányít Massi, másokat helyi közösségek által támogatott vezetők irányítanak. A szervezet egyébként az elmúlt hónapok eseményeit többször is kommentálta, a közlemények szerint már augusztus óta várnak a kormány békeajánlatára, de eddig csak katonai aggresszióval szembesültek, amire muszáj volt reagálniuk. Ndele városának ostromát pedig azzal indokolták, hogy a város lakóit a kormány elnyomásba, mélyszegénységbe kényszeríti intézkedéseivel, többeket meghurcolnak hamis vádakkal.

Nagyjából ez volt a helyzet az elmúlt év végén, ehhez pedig szép adalékként jött a hír a napokban, hogy a csádi határhoz közel az elnöki testőrség különleges erői elfogták Massit, állítólag súlyosan összeverték, majd a Banguitól 150 kilométerre fekvő Bossembele börtönébe szállították, ahol ismét csak állítólag újból összeverték. Elfogását mindenesetre semmilyen hivatalos forrás nem erősítette meg, ezek az információk Denise Massitól, a vezér feleségétől származnak. A tény mindenesetre elképzelhető, január elején ugyanis a csádi határon a hadsereg jelentős hadműveleteket hajtott végre, több összecsapás történt a CPJP harcosaival, tehát Massi valószínűsíthetően arrafelé tartózkodott.

http://www.irinnews.org/audiofiles/CAR_Under_the_Gun_high.html

A konfliktusról minden továbbit itt:

http://mindennapiafrika.blog.hu/tags/közép_afrikai_köztársaság