Az APRD katonai vezetőjének, Henri Tchebo Wanfionak közleménye szerint a lépés hátterében az áll, hogy a különleges erők január elején letartoztatták a csoportosulás politikai vezérének számító egykori védelmi minisztert, Jean-Jacques Demafouth-ot államellenes szervezkedés és lázadó mozgalmak közötti egység megteremtésének vádjával – Demafouth a vádak szerint megpróbált három másik lázadó mozgalmat beolvasztani az APRD-be (köztük a hírhedt  Hazafias Front a Békéért és az Igazságért – CPJP csoportot) és ezzel a térség legjelentősebb kormányellenes csoportját létrehozni.

Ez már csak azért is érdekes, mert pont Demafouth volt az 2008-ban, aki tárgyalóasztalhoz ült a kormánnyal és aláírta a térséget valamennyire stabilizáló békepaktumot, melynek keretében elkezdődhetett az egykori lázadók rehabilitálása. A szerződéstől való visszatáncolás és a fegyveres harc újrakezdése még nem hivatalos, de a Wanfio-közlemény szerint hamarosan sor kerülhet rá, amennyiben nem kerül szabadlábra az egyébként a demobilizációs folyamat alelnökének számító APRD vezér. További öt embert is letartóztattak a fent említett szervezkedés vádjával, köztük a Demokratikus Erők Szövetsége az Egységért (UFDR) alvezérét, Abdelkader Kalilt is, amely csoport a hír után szintén a fegyveres harc folytatásával fenyegette meg Bozizét. Az Igazságügyminisztérium álláspontja szerint a letartóztatások teljesen jogosan történtek és a fegyveres harc újbóli kirobbantása csak megerősítené ezt a jogosságot – nos, logikailag helytálló magyarázat, de valószínűsíthetőbb azonban az, hogy a kormány a békefolyamat újabb lépéseként lassan megpróbálja felszámolni az esetlegesen később államellenes mozgalmak létrehozására
képes személyeket.

Vagy talán Bozizé próbálja eltávolítani lehetséges politikai ellenfeleit (Demafouth például 2011-ben 2.79%-ot kapott az elnökválasztáson az Új Szövetség a Haladásért párt képviseletében, de már 2005-ben is jelölt volt)? Biztosat nem lehet tudni, hiszen még akár a napokban az ország északi felén Csáddal közösen indított katonai hadművelethez is lehet köze, melyben a két ország hadserege átfogó hadműveletet kezdett a 2008-as béke után az ország egyik legjelentősebb lázadó erejévé előlépő Népi Újjáépítési Front (RFP) lázadói ellen. A Kaga Bandoro városának környékén lezajlott első összecsapásokban a csádi légierő és gyalogság északról, a Közép-Afrikai Köztársaság regulárisai pedig délről vették támadás alá a csádi Abdel Kader Ladd által vezetett csoport egységeit. A széles sávban indított támadásoknak a célja az, hogy a kis csoportokban működő lázadókat szétmorzsolják, amelyeket egy egyszerű katonai csapással nem is lehetne felszámolni. Csád beavatkozása egyrészt Ladd Csádban is kockázatot jelentő szerepe miatt, másrészt Bozizé és Idriss Déby a közép-afrikai államok legutóbbi regionális tanácsán született megállapodásának megfelelően történt. A hétfői akcióban csádi részről minimum 400-500 katona vett részt és több helikopter támogatta a csapatmozgásokat.

Kader Ladd és az RFP állítólagosan a fulani népcsoport elnyomása ellen lép fel, főként egykori “zaraguinákat”, munkanélküli fiatalokat, nigériai, kameruni és csádi zsoldosokat alkalmaz, hozávetőlegesen 1000 fős létszámban. Bevételeiket főleg a helyiek megsarcolásából, váltságdíjakból és csempészetből szerzik, az elmúlt hónapokban tucatnyi kormányellenes támadással vetették észre magukat, legutóbbi akciójukban Banguitól alig 75 kilométerre több embert meggyilkoltak. Az ENSZ szerint egyébként a Közép-Afrikai Köztársaság belbiztonságára a legnagyobb kockázatot az RFP jelenti, amely nem csak a kormányokkal, de más lázadó csoportokkal is harcol, december végén Vafio falucskájában harcosaik a Közép-afrikai Népi Demokratikus Front (FDPC) fegyvereseivel bonyolódtak összecsapásba. Néhány nappal később bosszúból az RFP 300 emberével megtámadta Kabo városát (az FDPC egyik fő bázisát) és súlyos pusztítást vittek végbe, több embert meggyilkoltak, motorokat, állatokat raboltak el a menekülő lakosság kíméletlen támadása során. A helyzet elég bonyolult, hiszen az RFP még 2011. júniusában előzetes békemegállapodást írt alá a kormánnyal, de aztán az ebben foglaltakat nem teljesítette (külföldi harcosai jelenleg is az országban vannak), aminek egyébként az lett a következménye, hogy több kisebb csoport, illetve a fent említett APRD egyik frakciója is visszatáncolt a további tárgyalásoktól.

A szinte követhetetlen frakciók, kis csoportok, külföldi lázadók, Zaraguinák egy kaotikus állam képét mutatják számunkra, de az igazság az, hogy ezen csoportok egyike sem rendelkezik jelentős erővel, a probléma inkább az, hogy a végletekig szegény Közép-Afrikai Köztársaság a fővároson kívül sehol sem képes biztosítani az államhatalmat, a katonaság alulfinanszírozott, rosszul felszerelt és relatíve kis létszámú, így pedig nem képesek hatékonyan működni egy minimális infrastruktúrával rendelkező országban. A megoldás tehát nem hadműveletekben, békefenntartók idevezénylésében rejlik, hanem szimplán egy stabil állam létrehozásában Afrika gyönyörű szívében.

A magát az Úr földi helytartójának tartó és az Úrral beszélgető Joseph Kony LRA-ja aztán a kilencvenes évek közepén feladta állóháborúját Észak-Ugandában és fokozatosan a szomszédos országokba tette át működési területét: Dél-Szudánba (főként az Egyenlítő államokba), a Kongói Demokratikus Köztársaság északi részébe illetve a Közép-Afrikai Köztársaságba. A folyamatos üldözés és harc jelentősen megváltoztatta tevékenységüket is, hiszen míg korábban felfedezhető volt valamiféle stratégia is akcióikban, mára már létszámuk jelentősen lecsökkent (és az is 5-10 fős csoportokra szóródott szét) és egy elterjedt nézet szerint támadásaik manapság már csak túlélésüket szolgálják egy olyan regionális konfliktusban, amely talán a világ legelfeledettebb humanitárius krízisét is jelenti:  csak az elmúlt néhány évben legalább fél millió embernek kellett otthonából elmenekülnie a szervezet által jelentett fenyegetés miatt, ami rendkívül nagy mértékben hozzájárult ezen közösségek élelmiszerellátásának összeomlásához. Az idei év első 10 hónapjában a hitelesnek elfogadott statisztikák szerint 254 támadás (és 126 ember halála) köthető a csoport nevéhez a fentebb már említett három országban, és dacára minden, alapvetően eléggé szervezetlen katonai akciónak, egész körzeteket tartanak rettegésben a mai napig. Az eddigi próbálkozások, legyen szó akár katonai műveletről, akár béketárgyalási kísérletről, különböző okok miatt mindig sikertelenségre voltak ítélve, a 2008-as Mennydörgő Vihar például a szervezetlenség miatt, a korábbi ugandai katonai akció a terep nehézsége miatt, a 2006-os tárgyalási kísérletek Kony félelmei miatt buktak meg (a Nemzetközi Büntetőbíróság nem volt hajlandó visszavonni a vezető ellen kiadott elfogatási parancsot), de sokak szerint a Kartúmból érkező folyamatos támogatás (illetve az egyes ugandai katonai vezetőknek hasznos folyamatos “fenyegetés) állandó akadály lesz az LRA legyőzésének útján.

A jelenlegi helyzet a fentebb említett nagyszámú támadás mellett is roppant kritikus, Kongó (amelynek jelenleg legkisebb gondja is nagyobb ennél) hivatalosan is felfüggesztette tevékenységét az LRA üldözésére létrehozott regionális koalícióban, Uganda szintén minimálisra fogta vissza részvételét (köszönhetően, hogy saját területén már nem igazán jelent komoly problémát az LRA), Dél-Szudán és a Közép-Afrikai Köztársaság pedig nem rendelkezik megfelelő lehetőségekkel, felszerelésekkel egy elhúzódó gerillaharc vállalásához. A remény azonban most ismét felcsillanni látszik, miután még október közepén Barack Obama, amerikai elnök bejelentette, hogy az USA 100 katonai tanácsadót fog a régióba küldeni, hogy azok segítsék a konfliktusban érintett közép-afrikai országok hadseregeit az LRA elleni harcban – az ígért tanácsadók egy része már meg is érkezett Afrikába. Persze, láttunk már ilyet, 2008-ban a Mennydörgő Vihar hadművelet is amerikai tanácsadás mellett valósult meg (17 tanácsadó), de egyrészt az ugandai és kongói hadsereg lassúsága (előbbiek három napot késtek, utóbbiak meg sem érkeztek a megbeszélt helyre) és képzetlensége, másrészt a rendkívül nehéz terep miatt Kony-nak sikerült embereivel megszöknie a köré vont gyűrűből. Ráadásul azt sem tudni, hogy pontosan hol tartózkodik most az “Úr akaratát teljesítő vezér”, pletykák szerint valahol a Közép-afrikai Köztársaságban, de megerősíteni ezt a szervezet kaotikus hierarchiája és szétszórt területi felépítése miatt senki nem képes.

A tervek szerint a katonai tanácsadók mellett az érintett térségekben élő közösségek körében erősíteni kell az önvédelmi csoportokat, javítani kell a helyi hatóságok és a különböző államok kapcsolatát, utakat kell építeni a feltételezett LRA bázisok irányába valamint minden LRA akciót tökéletesen dokumentálni kell. Jelenleg a leginkább érintett térség a Közép-afrikai Köztársaság keleti része, ahol a hatóságok képtelenek megvédeni a lakosságot, az egyetlen opció amit kínálni tudtak, az a költözés, sok száz embert költöztettek át nyugatabbra – persze ezzel az alapvetően önellátó közösségek lakóit elszakították földjeiktől és így azok a segélyszervezetek támogatására szorulnak. Ez pedig nem lehet megoldás a “Tongo-Tongo” (”az emberek, akik sosem alszanak, éjszaka járnak és bármikor elkaphatnak”) ellen, ahogy helyi zande nyelven hívják az LRA harcosokat, akik egyébként már rég nem ugandaiak, többségük a Közép-afrikai Köztársaságot tekinti hazájának. A tervezett amerikai akciót pártállástól függetlenül üdvözölték az Egyesült Államokban és a világban, amiben nincs egyetértés sehol sem, az az eszköz, amivel a célt, Joseph Kony elfogását el kellene érni. ÉS ez az, ami miatt a helyi lakosság sem igazán bizakodó a jövőt illetően, ahogy ők fogalmaznak, Európának és az Egyesült Államoknak nem kerülne egy napjába sem elfogni a hírhedt lázadó vezért, a feladatot a rosszul felszerelt, alulfizetett közép-afrikai katonákra bízni nem jó ötlet.

Szerepük az államot destabilizáló bûnözésben szintén kétségbevonhatatlan, rablások, zsarolások, csempészet, minden, amibõl pénzt lehet(ett) szerezni, valamilyen módon kapcsolatban állt a CPJP-vel. Ennek megfelelõen az ország bányái körül is folyamatos a jelenlétük, annak ellenére, hogy a Bozizé-kormány jelentõs erõkkel próbálja védeni bányáit és ezáltal bevételeit, egyes területeken még így is óriási pénzek tûnnek el ismeretlen zsebekben. Végül júniusban aztán utolsóként a CPJP legtöbb frakcióját tömörítõ csoportja is békeszerzõdést írt alá a kormánnyal, ez azonban nem akadályozta meg õket abban, hogy múlt héten a fõvárostól, Banguitól közel 600 kilométerre fekvõ Bria városánál harcba bonyolódjanak a Demokratikus Erõk Szövetsége az Egységért (UFDR) nevû, 2008 óta már békét kötött, ex-lázadó szervezetként nyilvántartott militáns csoport egykori fegyvereseivel a város körül található több gyémántbányához kapcsolódó több bevételforrás miatt. A kormány hivatalos álláspontja szerint az egész történetnek semmi köze nincs a gyémántbányákhoz, egyszerûen az UFRD-t alkotó ronga etnikum és a CPJP-ben túlnyomó többségben lévõ goulák közötti etnikai villongásról van szó, ami azonban valószínűleg csak koholmány, hiszen ahogy bennfentes katonai források rávilágítottak, Bria környékén szervezett bûnözõi csoportok tartják kezükben a bányákat.

A mostani harcok elsõ szakasza múlt hét vasárnapig tartott és a helyi Vöröskereszt információi szerint 30 halálos áldozatot követelt, miközben több százan menekültek el a városból. Vasárnapra az UFDR egykori harcosai ellenõrzésük alá vonták ugyan a települést és a környéket, de a nyugalom nem tartott sokáig, hiszen a fegyveresek a rongák által lakott városrészekben pusztítani kezdtek, további százakat késztetve menekülésre, ráadásul hétfõre virradóra újabb, heves harcok robbantak ki az újra támadásba lendülő CPJP-vel és hiába kaptak erõsítést a térségben tartozkódó reguláris hadsereg alakulatai, a béke még mindig nem állt helyre. Maga az UFDR egyébként az egyik leghírhedtebb, legerősebb lázadó szervezet volt a közép-afrikai országban, 2006-ban, három kisebb szervezet egyesüléséből jött létre Ruandában: a Hazafias Törekvés a Közép-Afrikai Köztársaság Felszabadításáért (GAPLC), a Közép-afrikai Felszabadítók az Igazságért (MLCJ) és az inkább már politikai pártnak számító Közép-afrikai Demokratikus Front (FCD) adta nevét a törekvéshez, azaz a Bozizé-kormány megbuktatásához. A csoport már megalakulása után gyors sikereket ért el, november végére már 5 különböző település a kezükön volt, számtalan katonai felszereléssel (sőt még egy repülőgéppel is) egyetemben. A küzdelmes hónapok után aztán 2007 közepén (majd 2008-ban ismét, különböző ellentmondások tisztázása után) az UFDR békét kötött a kormánnyal Birao városában és ezen megállapodások keretében az egykori lázadó harcosok integrálásra kerültek a reguláris hadseregbe, de legalábbis teljes amnesztiát kaptak.

A mostani harc a hadsereg által kínált lehetőségek helyett inkább a bűnözést (a “zaraguina” életmódot) választó ex-UFDR harcosok és a CPJP még mindig aktív, egyik radikális frakciója között robbant ki az ország fő gyémántelosztó központjának számító Briában és környékén. Nemzetközi szervezetek szerint már rég nem valódi elvekről vagy magasztos célokról van szó a különböző szervezetek harcában, egyszerűen csak a bűnözést próbálják valamiféle hivatalos keretbe szorítani, ráadásul a kormány szinte nem is létező nemzeti vagyonvisszaosztási rendszere miatt a közel 100 ezer független bányász állati körülmények között kénytelen dolgozni, a CPJP-hez hasonló szervezetek “rabigájában”. Ezek a független bányászok termelik ki egyébként az ország összes gyémántját, tekintve, hogy eddig még egyetlen bányászati cég sem vállalta fel az országban fennálló instabilitással járó esetleges következményeket. Sajnálatos módon azonban a hétfői információk szerint a fegyveres konfliktus végül tényleg etnikai elemmel is bővülni látszik, ugyanis helyiek beszámolója szerint a két csoport fegyveresei már nem csak egymásra, hanem a csoportokat alkotó etnikumok civil tagjaira is vadászni kezdtek. Ahogy a briai polgármesteri hivatal egyik dolgozója elmondta, a város Bornou negyedében az utcákon holttestek hevertek még kedden is és goula illetve rounga fegyveresek “vadásznak” a településen.

A dolgozó szerint egyébként a városhoz egyik közeli bányát, amelyért a harc kirobbant, végül sikerült a CPJP-nek elfoglalnia, de az UFDR szóvivője, Zakaria Damane szerint ez nem fog sokáig így maradni és megerősítette, hogy bármilyen eszközt hajlandóak bevetni riválisaik elűzéséért. Az újabb fegyveres konfliktus egyébként tovább gyengítheti a központi kormány amúgy sem túl jó helyzetét, amelyet nehezít a politikai megosztottság is, hiszen a januárban hatalmát ismét megerősítő Francois Bozizé győzelmét senki nem ismerte el a választások után.

A hivatalos eredményt szerdán jelentette be a független választási bizottság, amely szerint Bozizé a Nemzeti Összetartás mozgalom képviseletében a leadott 919.841 voks 66.06 százalékát gyűjtötte be, míg legnagyobb ellenfele, a 2003-as puccs elszenvedőjeként most függetlenként induló Ange-Félix Patassé mindössze 20.1 %-ot tudott elérni, amelyet ő a korrupt választási bizottság hamisításának tudott be első nyilatkozataiban. A további indulók: Martin Ziguélé (6.46%) – a 2005-ös választás második helyezettje, Emile Gros Raymond Nakombo (4.64%) és Jean-Jacques Démafouth (2.72) már előzetesen sem számíthattak jelentős számú szavazatra, ami be is bizonyosodott végül. A fővárosban, Banguiban székelő Alkotmánybíróságnak két héten belül kell dönteni az ellenzék egységes beadványáról, hogy tényleg történt-e valamiféle csalás vagy sem, de nem kell hozzá túl nagy logika, hogy megállapítsuk, Bozizé újabb öt évre ott marad az elnöki székben – főleg azért, mert a választásokon olyan kevés megfigyelő vett részt, hogy igazából nem is léteznek hivatalos beszámolók, állítólagos csalásról konkrét panasz pedig elenyésző esetben érkezett.

Persze Bozizé öt éve sem olyan biztos, hiszen bármikor – amire pedig van esély, nem is kicsi, figyelembe véve az ország területén uralkodó állapotokat – jöhet egy “nép fia”, aki nem demokratikus úton fogja átvenni az uralmat. Az 54%-os részvételi arány és az eredmény egyébként hűen tükrözi a lakosság véleményét: a kormánytól túl sok jóra nem igazán számítanak már az emberek és Bozizé uralma alatt legalább valamiféle stabilitás kialakult az ország egyes részein és az alulfizetett hadsereg legalább megpróbál szembeszállni a keleti és északi országrészt rettegésben tartó lázadókkal és banditákkal. Ezzel szemben Patassé idejében minimális stabilitásról sem beszélhettünk, a többi jelölt pedig igazából semmit nem tudott ígérni a hangzatos szavakon kívül, tehát fogalmazhatunk úgy is, hogy a közép-afrikai nép a két rossz közül a jobbikat választotta.

Persze nem mindenhol volt ez a jobbik választás, az ország 16 választókörzetéből egyben (ami egyben a 14 megye egyike is), Ouham-Pendében nem a jelenlegi elnök szerezte a legtöbb szavazatot, hanem Patassé, ami betudható annak is, hogy az elmúlt öt évben ez a régió rengeteget szenvedett és tucatnyi kihalt faluval szembesülhetünk, ha erre vetődnénk utazásunk során, egy részüket a kormánycsapatok dúlták fel, másik részükben pedig állig felfegyverzett bandák mészároltak le minden férfi lakost és így menekülésre kényszerítették a nőket. Az ellenzék tehát teljes mértékben csalódott és igyekszik valamilyen módon megtámadni a hivatalos eredményt, a kormány pedig örül sikerének és “rossz vesztesnek” nevezi az ellenzékieket, de igazából nincs már miről beszélni, Bozizé elnök maradt.

Az általa elkövetett súlyos attrocitásokért 1987-ben, hazájában halálraítélt (majd 2003-ban a Közép-Afrikai Köztársaság jelenlegi elnöke, Francois Bozizé által rehabilitált) Bokassa palotáját egy bírósági ítélet után árverezték el, amely ítéletet és aukciót (amely decemberben került kitűzésre, 735 ezer eurós kiinduló árral) Georges Bokassa, a magát a 13. apostolnak tartó diktátor fia jogtalannak nevezett és minden fórumon (még a francia elnöknek is írt levelet) tiltakozott az eljárás ellen. Meg kell azonban említeni, hogy a Bokassa-vagyont kezelő egyik ügyvéd szerint a rezidenciát használó Bokassa-rokonok önszántukból adták el a házat. Az 548 négyzetméteres palotát (plusz garázs, park és gondnoki ház) megvásárló, névtelenséget kérő vevő családja és maga második otthonának kívánja használni a rezidenciát, amelynek a közelében található még egy Bokassa-villa (Georges tulajdonában), de ezenkívül a család tucatnyi házzal rendelkezik még az országban. Mindenesetre a használatbavételig még pár eurót költenie kell az új tulajdonosnak, ugyanis az épület elég leromlott állapotban van napjainkban.

Személy szerint ő volt az, aki azon a szilveszteri éjszakán először jelentette be az állami rádióban, hogy a Dacko-kormányzat elbukott és a Közép-afrikai Köztársaságnak új elnöke van. Tevékenységéért megfelelő jutalomban is részesült, hiszen az ezután következő években a Bokassa-kormányzat minisztereként dolgozott, majd később Párizsba távozott, ahol az Air Afrique cégénél dolgozott vezető beosztásban 1991-ig, amikor elérkezettnek látta az időt a közép-afrikai politikai színtérre való visszatérésre és az ekkoriban zajló politikai átmenetben annyira kampányolt a többpártrendszer mellett, hogy egy rövid időre börtönbe is került. Ennek ellenére aztán később sikerrel döntötte meg a legrövidebb ideig hatalmon lévő miniszterelnök csúcsát az országban, hiszen André Kolingba rövid elnöksége alatt 1992. december 4.-től 1993. február 26.-ig töltötte be ezt a tisztet, amelynek során állítólag tevékenységével “gátolta” a demokratikus átmenetet és mennie kellett.

Még ebben az évben államelnöki tisztért is harcba szállt, de ott elbukott és “csak” parlamenti képviselő lett belőle két mandátumon keresztül a Polgári Párt képviseletében, egészen 2003-ig, pont azon időszak alatt, amikor az országban Ange-Félix Patassé (Bokassa elsőszámú feleségének unokatestvére) uralkodott. Az ellenzékben töltött évek során ő volt a parlament elnöke és meglepő módon ezt a pozícióját még Patassé megbuktatása után, a Bozizé-kormányban is megtartotta egészen 2005-ig, amikor azonban már nem sikerült parlamenti mandátumhoz jutnia a választáson pártja színeiben. Az azóta eltelt évek során főleg a Polgári Párt elnöki pozíciójában küzdött a szervezet céljaiért valamint a közép-afrikai köztársaságbeli ellenzéki pártok koalíciójának egységéért. Azon kevés politikusok egyike volt az országban (ha nem szinte az egyetlen), aki 1965 óta az összes vezetés alatt jelentősebb pozíciót tudott betölteni, akiről vetélytársai és ellenfelei mindig tisztelettel beszéltek, ő volt az az örök katona, aki még politikusként is katonai értékrendje szerint igyekezett küzdeni a Közép-afrikai Köztársaságért.

A mostani friss hírek szerint, amelyet a kormányzati és a lázadó források is megerősítettek már, a Hazafias Front a Békéért és az Igazságért (CPJP) – az egyetlen jelentősebb szervezet, amely nem írt alá békeszerződést a Bozizé-kormánnyal és amely főleg alapító vezetőjéről, Charles Massiról és annak haláláról vált igazán ismertté - lázadó csoportosulás egységei a mai nap reggelén hatoltak be a pár ezres városkába egy konvojjal és meglepően szervezett támadást hajtottak végre a kormányzati laktanya ellen, és akciójuk olyan sikeres volt, hogy a reguláris katonáknak menekülőre kellett fogni a dolgot és Birao-tól nagyjából 10 kilométerre vertek tábort, felkészülve az ellencsapásra. Az ország hadseregének egyik meg nem nevezett bennfentese szerint azért rendelték el a katonák visszavonását a városból, hogy így kerüljék el a civil áldozatok nagy számát, bár a valóság inkább az lehet, hogy a lázadók támadása egyszerűen meglepte a hadsereg csapatait és a nagyobb veszteségek elkerülése érdekében vonultak vissza. Tehát hosszabb időszak után ismét ki lehet jelenteni, Birao a lázadók kezére került. Joachim Kokate, a CPJP egyik önjelölt, Franciaországban élő szóvivője elismerte, hogy szervezete áll a kedd este kezdődött akció mögött és megerősítette a kormány azon állítását, hogy mindkét oldal szenvedett veszteségeket.

Egy kis képgaléria kapcsolódva a témához:

Biraoi piac még a támadás előtt

Akik menekülőre fogták – a biraoi regulárisok

Akik miatt menekülőre fogták – a lázadók

És akik vissza fogják foglalni a várost – nemzetközi csapat által képzett kormánykatonák

Ezt a helyzetet igyekezett valamelyest javítani az országban az elnökválasztás előkészítésére felállított Független Választási Bizottság (CEI), amely már hónapok óta dolgozik azon, hogy meg tudja mondani, pontosan hány ember is lesz jogosult a többszöri elhalasztás után (jelenlegi helyzet szerint) 2011. január 23.-ára kitűzött elnökválasztáson az urnák elé járulni. Sajnos azonban az anyagi és technikai források hiánya miatt ez az adat sem lesz értékelhető igazából hitelesnek, hiszen a majdani szavazókörökben (illetve egy-két egyéb helyen) felállított regisztrációs pontokon önkéntes alapon ment a regisztráció, tehát aki szerette volna magát “szavazásra jogosultként” nyilvántartásba vetetni, annak be kellett fáradnia az adott helyszínre. Ez pedig nem igazán ment túl jól, egyes helyeken a 2005-ös elnökválasztási adatokhoz képest feleannyian jelentek meg, ami viszont azt is jelenti, hogy a távolmaradók nem fognak szerepelni a választók névjegyzékében és így nem is szavazhatnak.

Mondjuk az ország északi, északkeleti részén élő szerencsétlen falusi számára ez túl sokat nem is jelent, arrafelé ugyanis az államhatalom minimális szinten sem érezhető. Míg 2005-ben 1.3 millió ember vehetett részt az elnökválasztáson, addig most a CEI 1.8 millióra teszi ezen polgárok számát a 4.5 milliós országban, viszont 2005-ben a 2003-as népszavazási adatokból dolgoztak, most a regisztrációval egy valósabb képet igyekeztek elérni. Ezután a következő fontos lépés a CEI számára, hogy a csütörtökön lezárult előzetes regisztráció beérkezett adatait feldolgozza és összeállítson egy mindenki által elfogadható névjegyzéket, mert ez az alapfeltétele a már kétszer (például a névjegyzékkel kapcsolatos viták vagy finanszírozási problémák miatt) elhalasztott januári voksolásnak, amelyen a mostani, 2003-as puccsával hatalomra jutó Francois Bozizé fő ellenfele éppen az általa megbuktatott Ange-Felix Patassé, Patassé egykori miniszterelnöke Martin Ziguele és védelmi minisztere, Jean-Jacques Demafouth.

A választások egyébként jelentős nemzetközi segítséggel kerülnek majd megrendezésre – ha nem lesz újabb halasztás és reméljük, hogy nem lesz -, az Európai Unió több mint 15 millió amerikai dollárral segíti a lebonyolítást, amely támogatásból szinte minden egyes európai ország is kiveszi a részét, köztük Magyarország is. Ez azonban még mindig kevésnek bizonyulhat, hiszen az ország egy jelentős részén nehezen vagy egyáltalán nem érvényesíthető az államhatalom, így a biztonság a szavazás alatt nem szavatálható, ez 100%. Aztán még ott van a szavazókártyák kiosztásának kérdése, amely ugyebár a névjegyzék alapján történne – szóval bőven van még mit tenni.

A helyzet megváltoztatása érdekében múlt héten két napos találkozóra jöttek össze a négy leginkább érintett ország (a Kongói Demokratikus Köztársaság, Uganda, a Közép-afrikai Köztársaság és Szudán) illetve Kenya katonai vezetői, miniszterei és több civil szervezetének irányítói Banguiban, ahol ellenvetések nélkül megegyeztek egy intézkedéscsomagban, amellyel megpróbálják végleg ellehetetleníteni a kezdetben a bibliai Tízparancsolaton alapuló Ugandáért küzdő szervezetet. Ennek keretében létrehoznak egy közös műveleti központot, hogy a vezető katonai tisztviselők információkat cserélhessenek és hatékonyabban ki tudják dolgozni a megfelelő katonai lépéseket, és ebből következően ez a központ fogja irányítani az egész műveletet – tehát nem az egyes országok, ezzel pedig talán elkerülhetőek a Mennydörgő Vihar során tapasztalt félreértések, mint például, amikor a kongói katonák egyszerűen meg sem jelentek egy műveleti területen. Emellett – és ez egy igen fontos momentum – az öt ország képviselői megegyeztek azokban a lépésekben is, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az LRA-t lázadó szervezet helyett terroristaszervezetnek nyilváníthassák és így jelentősebb nemzetközi támogatásra számíthatnának az ellene folytatott harcban.

A Közép-afrikai Köztársaság sokat megélt elnökének, Francoise Bozizénak a jelenlétében lezajlott két napos tanácskozás során abban is megegyeztek, hogy a közös műveleti központ szorosan együtt fog működni az Afrikai Unióval (külön kérték, hogy a szervezet jelöljön ki az ügy kezelésére egy különleges megbízottat) és abban is, hogy a több, konfliktusoktól sújtott régióban bevált módszernek megfelelően közös őrjáratok is lesznek az országok határain. Eddig a propaganda, a valóságban azért tudhatjuk, hogy ez sem fog olyan igazán tökéletesen működni, a kicsit északabbra, az észak-afrikai al-Kaida (az AQIM szervezetéről van szó) ellen létrehozott hasonló szerveződés sem váltotta be eddig a hozzá fűzött reményeket, a kezdeti egyetértés tovatűnt, az ígért források és katonák elmaradtak, így végül túl sok minden nem maradt a kezdeti elképzelés céljaiból. Remélhetőleg most nem ez fog történni, de hangsúlyozom, ne legyenek hiú reményeink.

A legdöbbenetes a D csoport, ahol – ugyan csak két forduló után – a Közép-afrikai Köztársaság vezet 4 ponttal, úgy hogy már játszott a kvartett két nagyágyújával, Marokkóval és Algériával is (a negyedik résztvevő a közepesen erős nemzetek közé tartozó Tanzánia). A legutóbbi fordulóban a Közép-afrikai Köztársaság fővárosában, Banguiban lejátszott mérkőzés előtt senkinek a fejében meg sem fordult, hogy nem a világbajnoki résztvevő Algéria fogja besöpörni a három pontot, pedig nem így történt. A becenevükön – szabad fordításban – Ubangui Borjak névre hallgató hazaiak már az első pillanattól kezdve fölényben játszottak a szakadó esőben, és végül egy küzdelmes találkozón a 81. és a 86. percben szerzett találattal óriási győzelmet arattak, amely a nemzetközi labdarúgás történetében a második olyan selejtezőmérkőzés volt, amelyet az ország csapata meg tudott nyerni.

Persze ebben szerepet játszik az is, hogy a nemzet ritkán képviselteti magát ilyen megmérettetéseken (egyetlen egyszer indultak például csak világbajnoksági selejtezősorozatban), legutolsó selejtezőn – sőt egyáltalán – aratott győzelmük 1973-ban történt (!!!). Csak a margóra érdekességként: a Közép-afrikai Köztársaság válogatottjának erőssége a Magyarországon futballozó Foxi Kethevoama is. A győzelem után Jules Accorsi, a győztes csapat francia edzője hitetlenkedve beszélt arról, hogy egy sokkal erősebb algériai válogatottra számított, miközben a hihetetlenkedő szurkolók tucatjai a pályára rohanva ünnepelték a nem is várt fantasztikus sikert. Valamilyen szinten hasonlóan hihetetlen eredmény a Niger-Egyiptom mérkőzés végkimenetele, mert Afrika legmagasabbra rangsorolt fociválogatottja, az elmúlt három Afrikai Nemzetek Kupájának győztese elvérzett a nigeri főváros, Niamey egyik stadionjában (Niger csak a 154. a FIFA ranglistáján!), amikor az első félidő végén a francia Bordeaux csapatának csatára, Moussa Maazou bevágta a meccs egyetlen, győztes gólját.

A Seyni Kountche stadionban, 30 ezer néző előtt lejátszott találkozó után Niamey utcáit ünneplő tömeg lepte el, hatalmas dugók alakultak ki (de ezúttal ez senkit sem zavart) és az önkívületben őrjöngő drukkerek órákon át éltették az Antilopokat. A már-már bibliai szenvedésekkel sújtott (árvizek, szárazság, éhínség, járványok) mélyszegénységben élő ország katonai vezetése 10 ezer jegyet ingyen osztott ki az emberek között és az ország labdarúgó szövetsége is mindent megtett, hogy mobilizálja a drukkereket, így volt aki több száz kilométert utazott. De megérte, az Antilopok ugyanis fantasztikus örömöt szereztek a nigeri lakosságnak ezzel a sikerrel, akár lesz folytatás, akár nem. Mindenesetre egy pletyka is felütötte a fejét (amely később be is igazolódott), mely szerint nem sokkal a kezdőrúgás előtt egy helyi kuruzsló egy fekete kecskével sétált a pálya körül, és állítólagosan fekete mágiájával kárhoztatta vereségre Egyiptom válogatottját. Igazi szépséges afrikai történet.

Még néhány érdekesség egy-két további találkozóról: Kamerun és a Kongói Demokratikus Köztársaság összecsapását hosszas egyezkedés előzte meg a helyszínt illetően, hiszen a hazaiak az északi Garoua városában szerették volna lejátszani a meccset, ahol viszont kolerajárvány tombol éppen és ez nem tetszett a kongói szövetségnek, végül salamoni döntés született, mindenki védőoltást kapott és így végül Garouában békés 1-1-el zárult a két ország összecsapása. Még mindenképpen meg kell említeni a bürokratikusan ostoba káoszt, ami Nigéria válogatottja körül kialakult, ugyanis kormányzati beavatkozás címszóval a labdarúgó világszövetség mindennemű nemzetközi meccstől eltiltotta az ország válogatottját még múlt szerdán – tehát nem sokkal guineai meccsük előtt -, de az ítélet hivatalos kihirdetéséig, október 26.-áig ezt ideiglenesen felfüggesztették két nappal később, így sok ezer őrjöngő néző láthatta, ahogy Conakry-ban Guinea 1-0-ra legyőzte a Sasokat. Az ilyen posztok és egy-két meccsről készült összefoglaló videó megtekintése után az ember ráébred, hogy a Magyarországon és Európa egyes részein már lesajnált és érdektelenné vált labdarúgás egy másik kontinensen sokak számára az életet, egy fantasztikus győzelem pedig napokig tartó eufóriát jelent.
Nagyon rossz minőségű felvételek, de én mégis beleborzongtam – Niamey és Bangui:

Niamey

Bangui 1

Bangui 2