A mai poszt fő témája azonban nem a választás, hanem egy több mint 11 éves történet, a mostani elnök apjának, Laurent Kabilának 2001. január 16.-án történt meggyilkolása. Magáról a merényletről kétrészes posztban írtam már korábban (első rész, második rész), amiért most újra szóba került ez a rejtélyes történet, az annak köszönhető, hogy Laurent Kabila egyik legközelebbi barátja, akkori igazságügyminiszter, Mwenze Kongolo hosszabb interjút adott az RFI hírügynökségnek az esettel kapcsolatban. Az apropót az adta, hogy Kongolo ismét kérelmet nyújtott be az egykori elnök elleni merénylet szervezői, végrehajtói ellen lefolytatott tárgyalás újra megnyitására, mert szerinte a 2003-as per gyorsan, kapkodva zajlott le. Mint emlékezhetünk, magát a merényletet végrehajtó testőr, Rashidi Kasereka életét vesztette, de később 135 embert fogtak perbe az esettel kapcsolatban (köztük Kasereka feleségét vagy éppen Eddy Kapende ezredest) és közülük a kinshasai katonai bíróság harmincat halálra is ítélt és bár az ítéleteket nem hajtották végre, többségük még mindig börtönben van. Kongolo szerint egyébként jelentős részük ártatlanul ül, hiszen a valódi összeesküvők többsége Európában illetve Ruandában él a mai napig szabadlábon, köztük például Georges Mirindi, az egykori testőr, aki Kasereka közvetlen társa volt a gyilkosság végrehajtásában – ő jelenleg Svédországban lakik. De az interjúban röpködtek az összeesküvés-elméletek, az egykori miniszter szerint ugyanis a merényletet pénzelő csoport libanoni gyémántkereskedők szövetsége volt, akik Kabila, őket érintő, monopóliumot célzó intézkedései miatt kívántak megszabadulni a politikustól.

De Ruanda is szóba került – helyi politikusok szerint állítólag nincs is olyan összeesküvés, amelyek mögött ne lenne ruandai kapcsolat -, amely közvetlenül a merénylet után menedéket nyújtott egyes összeesküvőknek. A kérdésre, hogy a főszervezőnek tartott Eddy Kapende – aki amúgy Kabila unokatestvére és jelenleg a makalai börtönben ül – tényleg a gyilkosság kiötlője és megtervezője volt-e, egyértelmű nemmel válaszolt: egyrészt mert a merénylet estéjén végig együtt tartózkodtak, másrészt pedig a tárgyaláson végig lehetett érezni, hogy politikai célokból próbálják eltávolítani Kapendét a közéletből. Az interjú végén pedig szót emelt néhány, szintén Makalában raboskodó elítélt érdekében (például az egykori biztonsági tanácsadó Nono Lutula mellett), akik súlyos betegen még további éveket kénytelenek eltölteni börtönben, hacsak Kongolo ajánlásának megfelelően nem kapnak elnöki kegyelmet.

A támadások annak ellenére történtek, hogy a kongói állami hadsereg két dandárja is a körzetben állomásozik, annak eredményeképpen, hogy már hetekkel korábban is voltak harcok a helyi közösségek milíciái és a hutu lázadók között. Nem csak az alapvetően tehetetlen dandárok kivezénylése volt a harcok eredménye, hanem a falvak elleni erőszak is, hiszen helyi források szerint az FDLR ígéretet tett, hogy mindenkit meggyilkol, aki valamilyen formában támogatja a mai-mai milíciákat. Utóbbiak pedig külső támogatással együtt néhány igazán súlyos csapást is bevittek az elmúlt napokban az FDLR-nek, január 11.-én, szerdán az FDC, állítólagosan ruandai különleges egységek által támogatva megtámadta a Felszabadítási Erők walikalei központját és több magasrangú lázadó vezetőt meggyilkoltak, bár a csoport kongói vezetője, Mudacumura tábornok el tudott menekülni. A meggyilkolt vezetők között ott volt Leodomir Mugaragu is, aki az egyik utolsó olyan vezető posztban lévő harcos volt a szervezetben, akinek bizonyítottan gyilkosságok tapadnak a kezéhez az 1994-es ruandai népirtással kapcsolatban. De néhány nappal korábban, január 5.-én is súlyos harcok voltak az ezúttal szintén Ruanda által támogatott FDC és az FLDR között, Walikale-től nagyjából 100 kilométerre, Ntotonál.

Az egész, kiújult konfliktussal kapcsolatban két kérdés is felmerül, az egyik, hogy hol vannak ilyenkor a kongói regulárisok, a másik pedig, hogy mi a szerepe Ruandának a harcokban. Az előbbi kérdésre a válasz igazából a kongói helyzetet ismerők számára elég nyilvánvaló, hiába a rengeteg idevezényelt katona (sokuk egyébként egykori lázadó és a mai napig érintett különböző bűncselekményekben, például illegális adókivetésben és bányák ellenőrzésében), a hadsereg egységei szervezetlenek, alulfizetettek és igazából nem rendelkeznek azokkal a felszerelésekkel és támogatással, amely egy ilyen, gerilla-jellegű harc folytatásához lenne szükséges. A második kérdés már érdekesebb, de a választ erre is tudjuk, a Ruanda felszabadításáért küzdő hutu FDLR a mai napig veszélyforrás a ruandai kormány számára, amelynek sokkal egyszerűbb harcolnia a lázadókkal idegen földön, saját polgáraitól távol.

Közben pedig végigkövetjük a szinte csupasz kézzel előkapart ónkő (másnéven kassziterit) életútját, a hevenyészett bányák mélyéből szinte egészen mobiltelefonjainkig. Az alkotás elején a rendező és egyben főszereplő, Poulsen megpróbál egy kiállításon információt szerezni a Nokiától a telefonjaikhoz használt nyersanyagok származásáról, de miután zárt kapukba ütközik, repülőre száll és Kongóba utazik. Itt rendkívül kalandos úton Kinshasa-Goma-Walikele érintésével, hosszú gyaloglás úton megérkezik a hírhedten híres Bisie bányához, amely a film forgatásának időpontjában éppen a hadseregnek csak névleg részét képező egykori CNDP harcosokból álló 86. dandár felügyelete alatt állt és ezért rendezőnk és kísérői csak rengeteg engedély megszerzése után magukról a konfliktus-ásványokról már hallhattunk, tájékozódhattunk, de eddig senki nem forgatott Bisie-ben és egy közel 100 méter mély, kézzel kiásott tárna mélyén. Ez a dán fiatalember most megtette és így láthatjuk, hogy a sokszor 10-14 éves gyerekek milyen embertelen körülmények között, milyen eszközökkel, milyen melegben, milyen veszélyek közepette kénytelenek vésni a falat. Az egyik megszólaltatott és bemutatott fiú elmondása szerint, van aki 1 hétig nem is jön fel a tárnából, mert annyira nehézkes a fel- illetve lejutás.

Ahogy már volt róla korábban szó itt a blogon, a bányában nem rabszolgaként dolgoznak az emberek, hanem a területet éppen felügyelő lázadó csoport, dandár mindenre és mindenkire adót vet ki: így fizetni kell a sátorállításért, a kilépésért, a belépésért, a ruháért, a csákányért, a kitermelt érc kilójáért, mindenért. Kongói élményei után Poulsen egyből Finnországba, a Nokia központjába utazik, ahol megpróbálja szembesíteni a cég vezetését a helyzettel, de nem igazán talál megértő fülekre, ezért maga próbálja meg felderíteni a cég beszerzőit, de miután ez sem megy neki túl sikeresen Ázsiában, egy new york-i alapítványhoz látogat (Raise Hope for Congo), akik az Egyesült Államokban igyekeznek felhívni a figyelmet a problémára és a törvényi szabályozás szigorítását kicsikarni. Végül a Nokiánál fejeződik be a film, ahol a különböző vezetők hangzatos és üres frázisai közben szívszorító képek villannak fel a Bisie bánya egyik tárnájában szenvedő gyermekekről..végül a konkluzió az, hogy eredmények nincsenek csak ígéretek és bányákban felejtett gyermekkorok. A tulajdonképpen másodfilmesnek nevezhető Poulsen (első filmjéhez, az 1995-ös Guerilla Girl-höz is volt e poszt szerzőjének szerencséje – az más téma, de azon még bőven érződik az elsőfilmes hangulat) ezzel az alkotással letette névjegyét a dokumentumfilmes szakmában, mert bár technikailag hagyott kívánnivalókat maga után, a narráció sem volt mindig a legtökéletesebb és voltak kitérő, sehova sem tartó szálak is, összességében egy rendkívül élvezetes, tartalmas filmről van szó, amely jól felépítve mutatja be a Kelet-Kongóban fennálló állapotokat, bányászati helyzetet az ezzel szorosan szimbiózisban létező multinacionális kultúrát. Egyértelműen ajánlott minden Afrika-szeretőnek!

Ahogy az előzetesen várható volt, Tshisekedi azonnal elutasította ezt az eredményt és az RFI francia hírügynökségnek adott interjújában saját magát nevezte meg az Európa kétharmadának megfelelő területen fekvő Kongó elnökének, amely állítást pártjának számításaival, “valódi” eredményeivel (eszerint ő 56%-ot, Kabila csak 26%-ot szerzett, amely számokat a fentebb már említett harmadik, Kamerhe is elismert) is alátámasztott. Eközben a Joseph Kabila fő támogatói bázisának számító Kelet-Kongóban ünneplés kezdődött a városok utcáin, míg a fővárosban, Kinshasában (ahol az ellenzéki jelölt sokkal népszerűbb a háttérben meghúzódó, csendes Kabila-fiúnál) nem sokkal a várva-várt hír bejelentése után tüntetések kezdődtek és ma már a hírügynökségi jelentések szerint összecsapások is történtek a megmozdulók és a rendőrök között, amelynek eredményeként hat halott maradt az utcákon – a rendőrség állítása szerint ők mindannyian fosztogatni próbáltak, aminek azért igazságtartalma is van. Az emberek többsége otthonába húzódva várja a helyzet alakulását, rengeteg bolt ki sem nyitott, a hadsereg bejelentése szerint pedig jelenleg is 20 ezer katona állomásozik a fővárosban, hogy elejét vegye bármiféle erőszak elharapódzásának, amelyre van esély, tekintve, hogy a nemzetközi közösség kivétel nélkül a választáson történt visszaélésekről, csalásokról beszél, ezzel is csak fűtve a hangulatot: az angol Afrika-minisztertől, Henry Bellinghamtől kezdve az amerikai Carter Intézeten át Franciaországig mindenki a bejelentett visszaélések, többek között az állítólagosan eltűnt 2000 urna vagy a Katangából érkezett hihetetlenül aránytalan eredmények kivizsgálását kéri, miközben persze mindannyian a békére, türelemre szólítanak fel (ma már egyébként Tshisekedi is visszafogta magát és az embereket a békés tüntetésre szólította fel). Összességében azonban a nemzetközi megfigyelők által közzétett több nyilatkozat szerint sem voltak olyan mértékű visszaélések, hogy azok érdemben megváltoztassák a választás kimenetelét, ami így rendkívül feszült helyzetet hozhat ebbe a hatalmas országba, tekintve, hogy Kabila támogatottsága elég alacsony Kinshasában, ahonnan aztán kormányozni nem lesz egyszerű egy esetleges egységkormány hiányában.

Az eredmény majd december 17.-én válhat hivatalossá, amikor a legfelsőbb bíróság is megerősíti az eredményeket, addig illetve azután három nagy kérdés marad még nyitva: Tshisekedi akarja-e és ha igen, milyen mértékben tudja mozgósítani támogatóit az utcákon, az állítólagos csalások mennyire lesznek bizonyíthatóak és végül, hogy mit szól a nemzetközi közösség az egész folyamathoz. De ahogy a témával foglalkozó blogok, sajtóorgánumok többségében is említik, a kulcsmomentum most az idő, hiszen már csak egy hét van hátra az eredmény hivatalossá válásáig, utána pedig már jóval nehezebb lesz bármin is változtatni.

A magát az Úr földi helytartójának tartó és az Úrral beszélgető Joseph Kony LRA-ja aztán a kilencvenes évek közepén feladta állóháborúját Észak-Ugandában és fokozatosan a szomszédos országokba tette át működési területét: Dél-Szudánba (főként az Egyenlítő államokba), a Kongói Demokratikus Köztársaság északi részébe illetve a Közép-Afrikai Köztársaságba. A folyamatos üldözés és harc jelentősen megváltoztatta tevékenységüket is, hiszen míg korábban felfedezhető volt valamiféle stratégia is akcióikban, mára már létszámuk jelentősen lecsökkent (és az is 5-10 fős csoportokra szóródott szét) és egy elterjedt nézet szerint támadásaik manapság már csak túlélésüket szolgálják egy olyan regionális konfliktusban, amely talán a világ legelfeledettebb humanitárius krízisét is jelenti:  csak az elmúlt néhány évben legalább fél millió embernek kellett otthonából elmenekülnie a szervezet által jelentett fenyegetés miatt, ami rendkívül nagy mértékben hozzájárult ezen közösségek élelmiszerellátásának összeomlásához. Az idei év első 10 hónapjában a hitelesnek elfogadott statisztikák szerint 254 támadás (és 126 ember halála) köthető a csoport nevéhez a fentebb már említett három országban, és dacára minden, alapvetően eléggé szervezetlen katonai akciónak, egész körzeteket tartanak rettegésben a mai napig. Az eddigi próbálkozások, legyen szó akár katonai műveletről, akár béketárgyalási kísérletről, különböző okok miatt mindig sikertelenségre voltak ítélve, a 2008-as Mennydörgő Vihar például a szervezetlenség miatt, a korábbi ugandai katonai akció a terep nehézsége miatt, a 2006-os tárgyalási kísérletek Kony félelmei miatt buktak meg (a Nemzetközi Büntetőbíróság nem volt hajlandó visszavonni a vezető ellen kiadott elfogatási parancsot), de sokak szerint a Kartúmból érkező folyamatos támogatás (illetve az egyes ugandai katonai vezetőknek hasznos folyamatos “fenyegetés) állandó akadály lesz az LRA legyőzésének útján.

A jelenlegi helyzet a fentebb említett nagyszámú támadás mellett is roppant kritikus, Kongó (amelynek jelenleg legkisebb gondja is nagyobb ennél) hivatalosan is felfüggesztette tevékenységét az LRA üldözésére létrehozott regionális koalícióban, Uganda szintén minimálisra fogta vissza részvételét (köszönhetően, hogy saját területén már nem igazán jelent komoly problémát az LRA), Dél-Szudán és a Közép-Afrikai Köztársaság pedig nem rendelkezik megfelelő lehetőségekkel, felszerelésekkel egy elhúzódó gerillaharc vállalásához. A remény azonban most ismét felcsillanni látszik, miután még október közepén Barack Obama, amerikai elnök bejelentette, hogy az USA 100 katonai tanácsadót fog a régióba küldeni, hogy azok segítsék a konfliktusban érintett közép-afrikai országok hadseregeit az LRA elleni harcban – az ígért tanácsadók egy része már meg is érkezett Afrikába. Persze, láttunk már ilyet, 2008-ban a Mennydörgő Vihar hadművelet is amerikai tanácsadás mellett valósult meg (17 tanácsadó), de egyrészt az ugandai és kongói hadsereg lassúsága (előbbiek három napot késtek, utóbbiak meg sem érkeztek a megbeszélt helyre) és képzetlensége, másrészt a rendkívül nehéz terep miatt Kony-nak sikerült embereivel megszöknie a köré vont gyűrűből. Ráadásul azt sem tudni, hogy pontosan hol tartózkodik most az “Úr akaratát teljesítő vezér”, pletykák szerint valahol a Közép-afrikai Köztársaságban, de megerősíteni ezt a szervezet kaotikus hierarchiája és szétszórt területi felépítése miatt senki nem képes.

A tervek szerint a katonai tanácsadók mellett az érintett térségekben élő közösségek körében erősíteni kell az önvédelmi csoportokat, javítani kell a helyi hatóságok és a különböző államok kapcsolatát, utakat kell építeni a feltételezett LRA bázisok irányába valamint minden LRA akciót tökéletesen dokumentálni kell. Jelenleg a leginkább érintett térség a Közép-afrikai Köztársaság keleti része, ahol a hatóságok képtelenek megvédeni a lakosságot, az egyetlen opció amit kínálni tudtak, az a költözés, sok száz embert költöztettek át nyugatabbra – persze ezzel az alapvetően önellátó közösségek lakóit elszakították földjeiktől és így azok a segélyszervezetek támogatására szorulnak. Ez pedig nem lehet megoldás a “Tongo-Tongo” (”az emberek, akik sosem alszanak, éjszaka járnak és bármikor elkaphatnak”) ellen, ahogy helyi zande nyelven hívják az LRA harcosokat, akik egyébként már rég nem ugandaiak, többségük a Közép-afrikai Köztársaságot tekinti hazájának. A tervezett amerikai akciót pártállástól függetlenül üdvözölték az Egyesült Államokban és a világban, amiben nincs egyetértés sehol sem, az az eszköz, amivel a célt, Joseph Kony elfogását el kellene érni. ÉS ez az, ami miatt a helyi lakosság sem igazán bizakodó a jövőt illetően, ahogy ők fogalmaznak, Európának és az Egyesült Államoknak nem kerülne egy napjába sem elfogni a hírhedt lázadó vezért, a feladatot a rosszul felszerelt, alulfizetett közép-afrikai katonákra bízni nem jó ötlet.

Az egyik, az úgynevezett Fatima-klikk, amelyet Etienne Tshisekedi, a Szövetség a Demokratikus és Társadalmi Fejlődésért (UDPS) jelöltje vezet és amely közel 80 különböző, aprócska párt támogatását élvezi. A másik klikk, a Sultani névre hallgató csoport Kamerhe vezetésével még saját magában is megosztott, a Fatimával való tárgyalásokat pedig már többször is megszakították, elutasították. És akkor még ott vannak a független, dúsgazdag szereplők, mint amilyen a fővárosban, Kinshasában eléggé népszerű üzletember, Adam Bombole, akik ugyan reálisan esélytelenek a végső győzelemre, de jelentős mennyiségű szavazatot szipkázhatnak el vetélytársaiktól. És ez az, amire Joseph Kabila is játszik, támogatói bázisának fix voksai mellett elegendő számára, ha kellőképpen megosztottan tartja ellenzékét. Az ország keleti részén fennálló kritikus helyzetben a legtöbb szavazatra a két Kivuban az ellenzékiek közül Mbusa Nyamwisi számíthat, aki a nande etnikum képviseletében, függetlenként indul a voksoláson (ahogy azt egyébként Joseph Kabila is teszi). Ilyen megosztottság közepette már olyan hírek és vádak is keringenek, hogy egyes ellenzéki jelöltek nem is igazi jelöltek, csak az elnök megbízásából, pénzért próbálják bomlasztani az egységet, ezzel a váddal már Kamerhét vagy Kengo wa dondot (Egyesült Erők a Változásért – UFC) is illették. A körülmények ismeretében a népszerűségéből rengeteget veszítő Kabila valószínűleg csak abban az esetben bukhat el, ha valaki egyszemélyben képes lesz őt legyőzni, mert a jövő héten sorra kerülő újabb ellenzéki találkozók ellenére az egység reménytelennek tűnik jelenleg.

És akkor eközben persze ott vannak a Kelet-Kongóban folyamatosan zajló események is, a rendkívül alulfinanszírozott és egység nélkül bomladozó reguláris hadsereg képtelen gátat vetni az újabb és újabb lázadó vezérek “megszületésének”, csak az elmúlt hetekben három újabb lázadó csoport létrejöttéről érkezett hír, Uvira szinte ellenőrizhetetlen régiójából. Mindhárom Mai Mai csoport és egyik sem rendelkezik néhány tucatnál több fegyveressel, de a múlt ismeretében elmondható, hogy valószínűleg magasztosabb politikai cél nélkül, egyszerűen pénz, esetleges integráció esetén egy jelentősebb pozíció reményében hozták létre csoportjaikat a reguláris hadseregből dezertáló tisztek. A Kabila által erőteljesen hangoztatott és bizonyos mértékig a terepen is látható javulás a keleti helyzetben igazából majd a választások alatt bizonyíthat, hiszen a két Kivuban több mint 5 millió ember regisztrált a voksolásra, bár ez egy meglepően nagy szám, tekintve hogy például Gomában az előzetesen becsült számhoz képest 161%-kal többen jelentkeztek. De hogy a relatíve békés felszín alatt mi zajlik, arról beszéljenek inkább képek, egy frissebb és egy régebbi videó a mindennapok emberének küzdelméről:

2005-ben a Világbank nyomására a kormány megkezdte 156 ipari fakitermelési jog felülvizsgálatát, és 2009-re ezek közül 65-öt ismertek el jogszerűnek – ezekből hosszútávú koncessziós szerződések születtek. A többit akkor illegálisnak minősítették, ez változott meg most, amikor újabb 15 jog kapott zöld lámpát, és ezzel a Greenpeace környezetvédelmi szervezet közleménye szerint a kongói kormány az ország esőerdőinek 40%-át halálra ítéli. Utóbbi szervezet egyébként a moratórium felfüggesztését is aggályosnak tartja, hiszen ezzel 15 millió hektár erdő kerül néhány tucat cég kezébe, amelyek számára a biodiverzitás megőrzése vagy a környezet védelme nem igazán jelent semmit.

Ezért több civil szervezet szövetségbe tömörülve igyekszik elérni a kinshasai kormányzatnál illetve a 2002-es moratórium létrejöttében nagy szerepet játszó Világbanknál, hogy a helyzet ne változzon – nem mintha számított volna eddig bármit is, hiszen főleg az ország keleti, északkeleti részében a kormányzatnak nem sok dolog felett volt irányítása. Azonban valószínűleg minden Kongó- és Afrika-szerető ember számára jó hírként, úgy tűnik ez a helyzet változik, helyi források szerint ugyanis végre csökken a lázadó szervezetek embereinek száma, relatíve kevesebb konfliktus történik és a kongói regulárisok végre, annyi év után megvethetik lábukat a Kivukban is. A Világbank honlapján sajnos még mindig csak a 2009 közepén felkerült adatok találhatóak a kongói esőerdőkkel kapcsolatos álláspontról, azaz a szervezet szerint a moratóriumnak addig állnia kell, amíg nem állnak rendelkezésre azok a szervezeti, kormányzati lehetőségek, amelyek lehetővé tennék a koncessziók és a kitermelések ellenőrzését, szabályozását.

A Kongó-medencében található Kongói Esőerdő nagyjából 1.8 millió négyzetkilométernyi területen, hat országban terül el, a világ mások legnagyobb trópusi esőerdőjeként pedig a világ esőerdőinek 25%-át jelképezi.

Az ipari fakitermelés jogi felülvizsgálatáról és a koncessziókról bővebben itt:

http://www.rdc-conversiontitresforestiers.org/

Az illegális/nem illegális fakitermelés hatásairól:

A támadással mindenesetre meg sem tudták közelíteni valószínűsíthető céljukat, hiszen már az első ellenőrző pontnál harcba bonyolódtak a katonaság tagjaival és a véres tűzharcban legalább 6 támadó és 3 katona életét veszítette. Különböző információk keringenek azt illetően, hogy maga a kongói elnök, Joseph Kabila az elnöki palotában tartózkodott a támadás idején, de a leginkább megbízható kongói források szerint igen, és az események után 1 órával elhagyta motoros rendőrök által felvezetett konvojával az épületet a repülőtér irányába.

Ezzel a támadással egyidőben egyébként a katonaság kokoloi logisztikai bázisán is volt lövöldözés, de annak a részletei még kevésbé ismertek, ami biztos, hogy több katona és támadó is életét veszítette ott is. Biztos tény, hogy néhány órával az incidens után egy labdarúgó-mérkőzés közvetítését félbeszakítva a kormányszóvivő, Lambert Mende elismerte a történteket, hangsúlyozta, hogy az elnöknek semmi baja nem történt és a bűnösök súlyos megbüntetéséről beszélt. Erre pedig sor is fog kerülni, hiszen a támadók közül minimum 8 a katonaság kezére került, többük jelenleg is kihallgatás alatt áll egy kinshasai laktanyában, úgyhogy valószínűleg a büntetés sem marad el. Maga az elnök később egy tanácsadó által kiszivárogtatott információ szerint a novemberi elnökválasztáson ellene induló ellenzékieket sejti az eseményeket mögött.

Hogy ez így van-e vagy ez csak egy rosszul kivitelezett másolata lett volna a mostani elnök édesapja, Laurent Kabila 2001-es meggyilkolásának, azt nem tudni, de a részletek valamilyen szintű ismerete mellett azért kijelenthető, hogy ez nem egy komoly puccskísérlet volt, mint ahogy a szóvivő hivatkozott rá, hanem inkább egy felbérelt csoport elrontott akciója Joseph Kabila megölésére (ha hihetünk a híreknek, akkor tényleg elég szánalmas kezdeményezés volt, sok támadó még lőfegyverrel sem rendelkezett, mindössze bozótvágókkal támadtak felfegyverzett katonákra). A helyzet a fővárosban egyébként nyugodt, nincs kijárási tilalom vagy bármiféle korlátozó intézkedés, egyedül az elnöki rezidencia és több állami intézmény őrségét erősítették meg, előbbinél még egy tank is feltűnt.

A merénylet-kísérlet mögött állókról lehetne találgatni, de nem érdemes, hiszen egy hosszú listáról beszélünk, ha Joseph Kabila ellenségeiről van szó és már az elmúlt hetekben lehetett pletykákat hallani egy esetleges támadásról, a lázadó vezérből politikussá vált és most háborús bűnök miatt bíróság előtt álló Jean-Pierre Bemba hívei pedig már szabadítottak el erőszakot Kinshasában.

Egy friss hír kapcsán (amelyre később térek ki), ebben a posztban néhány ilyen tényező kerül megemlítésre, és ezek közül a legelső, amit mindenképpen ki kell emelni, az elmúlt hetek kongói politikai életét teljesen meghatározó vita és csatározás a jelenlegi elnök, Joseph Kabila által javasolt  alkotmánymódosítás körül, amely alapjaiban változtatná meg az ország választási rendszerét: egyrészt az elnökválasztás mindössze egy forduló lenne, ahol a szimpla szavazatszám dönt, másrészt pedig az eddigiekkel ellentétben mostantól már nem jelöltekre, konkrét személyekre voksolnának a választási körzetekben, hanem pártok listáira. Mindkettőnek óriási jelentősége van, hiszen előbbi eset elfogadása esetén az eléggé instabil lábakon álló Kabilának nem kellene az egész ellenzékkel szembemennie egy második körben, míg utóbbi eset megszüntetné a politikai élet teljes szétaprózódását (jelenleg is 70 különböző politikai párt képviselteti magát a kongói parlamentben) és akár tizedére is csökkentheti a törvényhozásban jelenlévő politikai mozgalmak számát.

Van rá esély, hogy Kabila (és pártja az 500 fős alsóházban 111 hellyel bíró Újjáépítési és Demokratikus Néppárt, PPRD) az ellenzéki Egyesített Lumumbista Párt (PALU, 34 hely) támogatásával képes lesz keresztülvinni az akaratát, de a 64 hellyel bíró, Jean Pierre Bemba-féle Kongói Felszabadítási Mozgalom (MLC) ebbe még bőven beleszólhat, főleg hogy a PALU-PPRD koalícióban (amelyben még vannak, szintén kifelé kacsintgató kisebb pártok is) tucatnyi törés van már. Az egész választás hangulatát meg fogja továbbá határozni az előbb már említett Bemba jelenleg is zajló pere a Nemzetközi Büntetőbíróságon (ICC), ahol háborús bűnökért próbálják felelősségre vonni – ahogy a korábbi évek tapasztalatai mutatják, az MLC egykori vezetőjének és alapítójának még mindig nagy a népszerűsége, egy számára negatív ítélet megmozdulásokat, erőszakos cselekményeket hozhat. Kabilának meg kell küzdeni továbbá az ország tartományaival is, amelyek más irányba szeretnének haladni, mint az elnök: míg utóbbi a további centralizáció, központosítás híve, addig a tartományok a decentralizáció, a több forrás felé igyekeznek, a cél pedig, hogy előbb-utóbb létrejöjjön a jelenlegi 11 helyett kitűzött 26 tartomány.

Szintén meghatározó tényezőként megemlíthető a források hiánya: teljesen egyértelmű és elismert tény, hogy Kongó képtelen lesz megrendezni a választásokat a nemzetközi közösség pénzügyi segítsége nélkül, Kinshasa 350 millió dollárt kért első körben, ennek még alig negyede van meg, amelyben az EU által felajánlott 70 millió teszi ki az oroszlánrészt, de remények szerint számítani lehet nagyobb összegre majd az Egyesült Államoktól, amely az elkövetkezendő hónapokban alakítja ki Kongó-politikáját (valószínűleg elemzik, melyik út lenne a legjobb Washington számára). Ha már nemzetközi közösség, érdekes lesz az ENSZ békefenntartó misszió helyzete is, amelynek távozását 2011. végére – tehát a választások idejére – követeli Kabila: jelenleg nagyjából 17 ezren állomásoznak az országban, bár az állomásozás elég enyhe megfogalmazás, a kevés misszió egyikéről beszélünk, ahol a békefenntartóknak konkrétan harcolniuk kell a kormánykatonákkal karöltve. Mily érdekes az élet, pár évvel korábban még falvakban nőket erőszakoló és pusztító lázadók valamint mondjuk indiai ENSZ-katonák vállvetve harcolnak egy közös célért.

És sajnos itt a lázadók szóba beleérthetjük a kongói hadsereg – szinte kizárólag Kelet-Kongóban – állomásozó egyes részeit is, amelyek az elmúlt évek békefolyamataiban hadseregbe integrált lázadóiból jöttek létre és amelyeknek háborús bűneiről, jogsértéseiről nap-nap után olvashatunk (ennek ellenére mégis sikerként könyvelhetjük el a Nkunda-féle CNDP integrációt). Nem csoda, hogy Kabila az idei évre kitűzte az egész hadsereg megreformálását is, amelyre főleg keleten lenne óriási szükség, ahol a hosszú ígérgetés és a sok millió külföldi dollár ellenére sem sikerült stabilizálni a közel 50 ezer kongói katona helyzetét, vezetésük egyszerűen tragikusan korrupt, a katonák alulfizetettek és rosszul felszereltek, laktanyák, rendes ellátás híján ők is csak egy púpot jelentenek a helyi lakosság hátán.

Valószínűleg a gazdaság helyzete is sokat fog nyomni a latban, az ugandai határ közelében felfedezett olajmezők, a bányászat betiltása keleten, a hatalmas adósságelengedések és a költségvetés segélyfüggősége mind-mind olyan meghatározó opció, amit figyelembe kell vennie minden elnökségre pályázó komoly jelöltnek. De a legfontosabb kérdés, amellyel mindenképpen számolni kell, kétségtelenül az ország keleti részén uralkodó instabilitás, amely ugyan az elmúlt hónapokban sokat javult és több, évek óta csak vért látott régióban is béke köszöntött be, a különböző etnikai csoportok között fennálló feszültség (a sok tucatnyi más-más érdek és cél miatt) egy pillanat alatt újra tomboló erőszakot szabadíthat el, amelyben még azt sem lehet tudni, hogy a kongói hadsereg részét képező, Bosco Ntaganda tábornok által irányított ex-CNDP hű maradna-e Kabilához. A sok apró csoport (főleg a Mai-Mai milíciák) és a nagyobbak (pl. az FDLR) felszámolása egy olyan feladat lesz, amellyel minden lehetséges elnöknek terveznie kell, ha komolyan akarja magát vetetni a nemzetközi közösséggel, ráadásnak pedig ott van a szinte kiismerhetetlenül szövevényes kapcsolat a szomszédokkal, főleg Ugandával és Ruandával (de Burundi elnökválasztásának nagy vesztese, Agathon Rwasa is keverheti a kártyákat).

És mi lenne ha ebbe a helyzetbe egyszercsak visszacsöppenne a több mint két éve házi őrizetben Gisenyiben raboskodó “Vezér”, Laurent Nkunda? Ha létezik olyan errefelé, hogy személyi kultusz, azt ő megteremtette, így megjelenése felboríthat minden béketervet: nem csoda hát, hogy a legfrissebb hírek szerint egy ruandai katonai bíróság ismét elutasította Nkunda ügyvédeinek szabadon bocsátási kérelmét, ezúttal az eddig eljáró bíró felfüggesztésére hivatkozva. Ez már a negyedik elutasítás, ami azt is mutatja, hogy a 2009. január 22.-én őrizetbe vett CNDP-vezető szabadon engedése egykori szövetségesének, Ruandának sem áll érdekében, amely a CNDP tuszijainak támogatása helyett saját kezébe vette a kongói hutu radikálisokkal való leszámolást. Mindenesetre a férfi nem maradhat örökké börtönben, és azt már többször kijelentette, nem vonul száműzetésbe, hanem szeretne visszatérni a Kivukba, és személye egyszer még kapóra is jöhet a ruandai Kagame-kormánynak, amely a tuszi közösség teljes támogatása miatt nem számolhat le a Vezérrel. Tehát amíg a CNDP továbbra is ilyen jelentős hatalom marad (akár a hadseregben, akár azon kívül) Kongóban, Nkunda egy olyan személy lesz, akivel számolni kell, jelenleg azonban még mindenki számára csak egy idegesítő pont a napirenden.