Ebben a posztban az elmúlt napok etiópiai fejleményeiről lesz szó, ugyanis például Addisz-Abebát is elég súlyosan meglegyintette az ún. WikiLeaks-botrány szele (lesarkítva titkosított amerikai kormányiratok napvilágra kerüléséről van szó ipari méretekben), mert az egyik kiszivárgott jelentésből kiderült, hogy az etióp hadsereg által 2006 nyarán Szomália (és a gyenge átmeneti kormányt támadó Iszlám Bíróságok Szövetsége – ICU) ellen indított offenzíva mögött semmiféle etióp cél nem húzódott, az egész az Amerikai Egyesült Államok nyomására, támogatására és finanszírozásával történt.

A cél egy szélsőséges iszlám állam, egy újabb al-Kaida terroristagóc kialakulásának megakadályozása volt, de miután az amerikai erőket az iraki és afganisztáni események túlzottan lekötötték, keresni kellett egy “zsoldost”, és az etióp költségvetésnek ekkoriban (is) nagy szüksége volt a Washingtonból érkező dollárokra. Persze, hangsúlyozni kell, hogy ez csak az érem egyik oldala, mert Addisz-Abeba akkor is és most is fenntartja (hihető) álláspontját, hogy a regionális stabilitás megőrzése érdekében lépett fel az ICU ellen. A sors iróniája, hogy pont az ICU összeomlása (amelynek egykori vezetője a mostani szomáliai elnök) és az etióp invázió hívta életre a mára már rettegetté vált al-Shabaab milíciát és Szomália még soha ilyen közel nem volt a radikális iszlám államisághoz mint most.

Szintén a kiszivárgott jelentésekből tudhatunk meg részleteket a Meles Zenawi etióp miniszterelnök és Maria Otero, az amerikai külügyminisztérium demokráciáért és globális ügyekért felelős miniszterhelyettese között zajlott beszélgetésekről, amelyek a demokráciától kezdve az alapvető emberi jogok betartásán át egészen a klímaváltozás elleni küzdelemre kiterjedtek. Maga Meles állította azt az egyik ilyen beszélgetés során, hogy Etiópiában nem azért nincsen erős és stabil demokrácia, mert nem ismerik az ehhez szükséges értékeket, hanem mert a nép képtelen volt magáévá tenni ezt az értékrendet, vagy ahogy Meles többször is fogalmaz: “az amerikaiak és az etiópok egészen másképp értelmezik az idő fogalmát”.

A WikiLeaks-ügy egyébként Afrikában nem csak Etiópiát érte el – később majd ejtünk szót más, érintett államokról is -, de a fentebb vázoltakból látható, hogy a kontinensen semmi sem az továbbra sem, aminek látszik, ez pedig kétkedést hozhat a szívünkbe: vajon nem szándékos akarat az, ami néhány ezer burundi és ugandai békefenntartó kezébe helyezi egész Szomália sorsát? A másik, Etiópiát érintő hír, amiről mindenképpen szót kell ejteni, hogy az addisz-abebai kormány erőteljes nyomására néhány nap óta már Kenyában is szervezett bűnözői csoportnak minősül az Oromo Felszabadítási Front (OLF), amely döntéssel az 1973 óta a dél-közép Etiópiában taláható Oromia régió felszabadításáért és függetlenségéért küzdő csoport bekerült arra a 33 nevet tartalmazó kenyai feketelistára, ahol a tálibok, az al-Kaida, az al-Shabaab vagy a rettegett helyi Baghdad Boys is megtaláható.

Az Etiópiát szinte kettévágó Oromia régió felszabadításáért már legalább 7-8 éve rendkívül alacsony intenzitással küzd csak a szervezet, amely az országban már régóta üldözött terroristaszervezetnek számít és amely mára már eléggé elenyésző katonai és politikai kapacitással rendelkezik. A legutolsó komolyabb akcióik a 2005-ös etióp választásokra tehetők, amikor több száz, kormánypárti oromo meggyilkolása köthető a nevükhöz, de aktív résztvevői voltak a 2006-os szomáliai harcoknak is, a fentebb már megismert ICU oldalán (illetve az elmúlt években volt néhány kisebb összecsapásuk az etióp illetve a kenyai hadsereggel a határ mentén).

A kenyai döntéssel Etiópia még közelebb került a szervezet teljes megsemmisítéséhez, hiszen határain belül már nem túl nagy aktivitással bírt az OLF (az is főleg a kenyai határnál), de a határ túloldalán, Kenyában jelentős oromo bázisokról volt szó, Nairobi nyomornegyedeiben meghúzódó illegális bevándorlóktól kezdve a határszéli falvakban az eszme lángját éltető harcosokig. Az elmúlt hetekben a kenyai hadsereg több akciót is hajtott végre állítólagos OLF-tag oromok ellen a kenyai fővárosban és a határ közelében is, de ez azért nem kiemelendő hír, mert Kenya északi részén már évek óta érezhető volt az OLF aktivitása, ha nem is egy “LRA-viszonylatban”, de a jelenlétük tapasztalható volt.

A helyzet megváltoztatása érdekében múlt héten két napos találkozóra jöttek össze a négy leginkább érintett ország (a Kongói Demokratikus Köztársaság, Uganda, a Közép-afrikai Köztársaság és Szudán) illetve Kenya katonai vezetői, miniszterei és több civil szervezetének irányítói Banguiban, ahol ellenvetések nélkül megegyeztek egy intézkedéscsomagban, amellyel megpróbálják végleg ellehetetleníteni a kezdetben a bibliai Tízparancsolaton alapuló Ugandáért küzdő szervezetet. Ennek keretében létrehoznak egy közös műveleti központot, hogy a vezető katonai tisztviselők információkat cserélhessenek és hatékonyabban ki tudják dolgozni a megfelelő katonai lépéseket, és ebből következően ez a központ fogja irányítani az egész műveletet – tehát nem az egyes országok, ezzel pedig talán elkerülhetőek a Mennydörgő Vihar során tapasztalt félreértések, mint például, amikor a kongói katonák egyszerűen meg sem jelentek egy műveleti területen. Emellett – és ez egy igen fontos momentum – az öt ország képviselői megegyeztek azokban a lépésekben is, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az LRA-t lázadó szervezet helyett terroristaszervezetnek nyilváníthassák és így jelentősebb nemzetközi támogatásra számíthatnának az ellene folytatott harcban.

A Közép-afrikai Köztársaság sokat megélt elnökének, Francoise Bozizénak a jelenlétében lezajlott két napos tanácskozás során abban is megegyeztek, hogy a közös műveleti központ szorosan együtt fog működni az Afrikai Unióval (külön kérték, hogy a szervezet jelöljön ki az ügy kezelésére egy különleges megbízottat) és abban is, hogy a több, konfliktusoktól sújtott régióban bevált módszernek megfelelően közös őrjáratok is lesznek az országok határain. Eddig a propaganda, a valóságban azért tudhatjuk, hogy ez sem fog olyan igazán tökéletesen működni, a kicsit északabbra, az észak-afrikai al-Kaida (az AQIM szervezetéről van szó) ellen létrehozott hasonló szerveződés sem váltotta be eddig a hozzá fűzött reményeket, a kezdeti egyetértés tovatűnt, az ígért források és katonák elmaradtak, így végül túl sok minden nem maradt a kezdeti elképzelés céljaiból. Remélhetőleg most nem ez fog történni, de hangsúlyozom, ne legyenek hiú reményeink.

Kenya ugyanis szintén aláírta az ICC megalakításáról szóló római egyezményt és ezáltal elfogadta a szervezet fennhatóságát is, ám most mégsem tett eleget kötelezettségének és nem vette őrizetbe az öt különböző vádpont (népirtás, háborús bűnök stb.) miatt körözött államelnököt, aki tegnap már vissza is érkezett hazájába. Az Európai Unió és az Egyesült Államok a bírósággal és jogvédő szervezetekkel egyetemben teljes megdöbbenésének adott hangot, a Fehér Ház által kiadott közlemény szerint Barack Obama, amerikai elnök mély csalódottsággal vette tudomásul Kenya magatartását. Az üggyel kapcsolatban napvilágot látott több tucatnyi egyéb közleményt és nyilatkozatot nem kívánom bemutatni, a lényeg, hogy a fentebb említett szereplők mindegyike rendkívül szomorú volt a helyzet miatt.

Az ICC pedig, mint egy megbántott kisgyermek, azonnal “anyukájához” rohant és felkérte az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy tegye meg a megfelelő intézkedéseket a helyzet rendezésére és Kenya (valamint Csád) tettének megbüntetésére. Ismerve a Biztonsági Tanács tagjait (gondoljunk csak a gyümölcsöző és rendkívül jó szudáni-kínai viszonyra), ez konkrétan semmit sem fog jelenteni Bashir vagy a másik két állam számára. Főleg azért nem, miután például a BT-tagok közül az Egyesült Államok és Kína sem ismeri el az ICC fennhatóságát (ugye, hogy a szervezet létezése ezek után még nagyobb vicc?),  sőt az Afrikai Unió teljes mellszélességgel a szervezet ellen van és korábban többször felszólította tagjait az ICC “megtagadására” és az általa kibocsátott határozatok semmibe vételére (egy-két ország mindenesetre jelezte, hogy ők hajlandóak lennének őrizetbe venni a szudáni vezetőt, például a Dél-afrikai Köztársaság).

És Nairobi álláspontját tökéletesen meg lehet érteni, közeleg a dél-szudáni függetlenségi népszavazás és melyik őrült állami vezetés rúgná most éppen össze a port egy szomszédos országgal? És most nem Bashir ártatlansága – bűnössége mellett vagy a nemzetközi büntetőjog fontossága ellen szól a poszt, hanem egyszerűen az ICC olyan szűk hatáskörben képes mozogni, fennhatóságát annyian kétségbe vonják, hogy fontos lenne elgondolkodni átalakításán, a római egyezmény újratárgyalásán. Hiszen, most hogy Bashir gond nélkül látogatást tett Nairobiban, mi várható akkor majd, amikor a tervek szerint a Büntetőbíróság a közeljövőben megpróbálja a vádlottak padjára ültetni a 2007-2008-as választások utáni erőszak kenyai felelőseit?

Szintén visszatetsző volt a legerősebb darfúri lázadó csoport, az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) szóvivőjének nyilatkozata is, aki szerint Kenya arcul csapta a darfúri népirtás áldozatait, miközben jótékonyan a feledés homályában tartja a tényt, hogy a JEM egyike volt a döbbenetes konfliktus kirobbantóinak és harcosainak kezéhez sok ezer ember vére tapad. A szudáni hadsereg és az állítólagosan Kartúm által felbérelt Janjaweed arab mílica mészárlásairól cikkek és beszámolók ezrei harsognak, addig valamiért azt sokan hajlamosak elfelejteni, hogy a darfúri lázadók sem bántak éppen kedvesen a civil lakossággal. Akárhogy is, Bashirt most már a második ICC-ország sem volt hajlandó őrizetbe venni (és az ENSZ Biztonsági Tanácsától sem várható semmi), ezek után pedig tényleg el kellene gondolkozdni, mi szükség van egy ilyen szervezetre?

Maga a Dandora egy szegénynegyedben található, közel 8 kilométerre a város központjától és a szemétlerakás a 30 hektáros területen nincs engedélyhez kötve vagy szabályozva, bármilyen jellegű szemetet bárki elhelyezhet itt, így nem csoda, hogy az elmúlt évek mindegyikében voltak jelentések a környéken élő lakosság egészségügyi helyzetére gyakorolt hatásairól (bár hivatalosan többször is bezárták az 1977-ben nyitott lerakót: 2001, 2004, 2008).  Az átlagos háztartási szemét mellett mérgező vegyszerek, ipari és mezőgazdasági hulladék éppúgy megtalálható a területen, mint a műanyag, fém vagy használt egészségügyi eszközök. A Dandora egykor egy nagy mélyedés volt, de mára már egy szemétből épült hegy lett belőle, amely súlyosan mérgezi a közelben folyó Nairobi folyót, ezáltal a folyó vizét használó környékbeliek élete súlyos kockázatoknak van kitéve.

Aztán ott vannak a guberálók, akik nap mint nap kapcsolatba kerülnek a termelődő mérges gázokkal, a kidobott mérgező anyagokkal, nem csoda, hogy egy 2007-es vizsgálat szerint a környéken élő gyermekek felénél a megengedettnél jóval nagyobb az ólom mennyisége a vérben  (de a felnőtteknél is súlyos adatokat hozott felmérés).  A vizsgálat szerint a gyerekek fele ráadásul (328 kiválasztott gyermek megvizsgálása után vonták le a következtetéseket) krónikus légúti panaszokkal is küzd, és a Nairobi folyó vize minden, csak nem egészséges. Ezek után nem csoda, hogy civil szervezetek és a lakosság is többször követelt lépéseket az ügy megoldása érdekében, legutóbb 2010. júniusában adott ki egy közleményt a helyi közösségekből, vallási és egészségügyi szervezetekből valamint ENSZ ügynökségekből álló koalíció, amelyben felszólította az ország elnökét és a miniszterelnököt is, hogy mielőbb orvosolják a helyzetet.

A kormány ugyanis bár elismeri a Dandora probléma létezését, azok után, hogy először 2001-ben megteltnek és egészségügyi szempontból kockázatosnak minősítette a telepet, igazából semmi újabbat nem tett. Korábban, 2009. decemberében a koalíció több gyűlést is szervezett Nairobiban parlamenti képviselők meghívásával, ahol ugyan megint mindenki elismerte a közel 1 millió nairobi polgárt érintő gond létezését, konkrét lépések megint nem történtek. A most kiadott dokumentum egy teljesen új kenyai szemétkezelési szabályzat megalkotására, új szeméttelep kijelölésére és a Dandora megfelelő kezelésére is felszólít amellett, hogy a leginkább érintett negyedek lakóinak (ez lenne Dandora és korogocho) orvosi ellátását, vizsgálatát kéri.

A témáról oldalakat lehetne megtölteni, de remélem ez a rövidke poszt is megteszi figyelemébresztőnek, a következőkben pedig álljon itt az NTV riportfilmje a témáról (sajnos a 3. videót nemrég törölték):

A legnagyobb hatást a törzsre a samburuk gyakorolták, akiknek kulturája, nyelve és hagyományai ma már az elmolok életének részét képezik és az ősi elmolo sajátosságokra (mint például a saját nyelvre) már csak nagyon kevesen emlékeznek. Ennek ellenére az elmolo etnikum minden tagja elmolonak vallja magát, és az elmúlt években elkeseredett kísérletet tettek közülük néhányan kultúrájuk egy-két szilánkjának a felelevenítésére. A törzs pontos lélekszámáról nincsenek konkrét, friss adatok: kiindulópontként azt az 1979-es népszámlálási adatot lehet tekinteni, amikor 289 megkérdezett vallotta magát az etnikum tagjában, bár ez sem nevezhető túlságosan jó adatnak. Mindenesetre a jelenleg fellelhető néhány adat alapján most úgy 250 körülire lehet becsülni a számukat, akik az El Molo-öbölnél fekvő két falucskában, Anderiben és Illah-ban élnek – egykoron egész Kenyában voltak szétszórt közösségek.

Ami különlegessé teszi őket, hogy az afrikai törzsektől elég szokatlan módon kizárólag a halászatból, a tóból tartják-tartották fenn magukat, nem foglalkoznak mezőgazdasággal, vadászattal vagy túlzott kereskedelemmel. Halászatban viszont a régió legjobbjai közé tartoznak különleges, dumpálmából készült hálóikkal, de ritkán vadásznak krokodilokra és vízilovakra is. Történészek szerint valószínűleg Etiópia területéről vándorolhattak a Turkana-tó közelébe évszázadokkal ezelőtt, ahol gyorsan megvetették lábukat: a nem túl jelentős növényzet felhasználásával kunyhókat építettek, halászhálókat készítettek. Sajnos rövidesen a tó északi részéről távozniuk kellett további északról érkező törzsek miatt, így kötöttek ki mostani, déli pozíciójukban.

Egyre valószínűbb beolvadásuk, eltűnésük okairól lehetne vitatkozni, de ami biztos, hogy már kezdetben sem voltak túl sokan, és az őket körülvevő népcsoportok dominanciája felgyorsította asszimilációjukat, bár egyes kutatók szerint számuk lecsökkenésében szerepe lehetett annak is, hogy mind a mai napig a Turkana-tó lúgos vizét isszák, ami hosszú távon nem igazán egészséges. Nem csoda, hogy nincsenek közöttük igazán idős emberek, már egy 30 éves fiatal is lehet a “falu öregje”. Egy biztos, az elmolok tudatában vannak származásuknak, jövőképüknek, ennek megfelelően óriási félelem munkálkodik bennük más etnikumbeliekkel, egyáltalán idegen emberekkel szemben. Maga a nyelv már szinte teljesen kihalt, az összes elmolo a samburu nyelvet beszéli, talán egy tucat ember ismeri az ősi szófordulatokat.

Saját magukat el-Des-ként nevezik, de maga az El Molo név a samburu “loo molo onsikirri” szófordulatból jön, ami azt jelenti: “az emberek, akik halat esznek”. Persze nem csak azt, de étrendjük jelentős részét a halak képezik, teknősökkel, krokodilokkal kiegészítve. A hivatalosan tiltott vízilóvadászat afféle tradicionális dolog inkább, egyfajta harcossá avatási szertartás. Ősi hagyományaik lassan a múlt ködébe vésznek, a nagyjából 200-220 fős két falu lakossága a samburu kultúrának megfelelően öltözködik és éli életét, ráadásul falvaikban a hagyományos kunyhókat lassan-lassan felváltják a szilárdabb téglaépítmények.

Igazi elmolo talán már csak úgy 40 lehet, a többiekben kevert vér folyik, samburu és turkana szomszédaikkal kötött házasságaik folytán. Talán pont ez segített nekik, hogy még mindig léteznek és egy ideje meg is állt számuk csökkenése. Ez persze együtt járt kultúrájuk nagy részének elveszítésével is, a legtöbb ember már egyértelműen samburuknak tartaná őket. A két kis faluban élő elmolok továbbra is izoláltan élnek a külvilágtól, már amennyire ez lehetséges, és ezt az elzártságukat mindennél jobban szeretnék meg is tartani. Talán rendkívül hányattatott múltjuk miatt, melynek során szinte összes törzsi konfliktusukban ők húzták a rövidebbet. Életüket egyre jobban nehezítik a körülmények is, maga a Turkana-tó elég masszívan párolog, így évről-évre egyre lúgosabbá, ezáltal egyre mérgezőbbé válik.

Az iskolában a gyerekek már angolul tanulnak és “nyugati”-stílust követik öltözködésükkel, csak a legöregebbek ismerik az ősi öltözködési hagyományokat. A mai napig dumpálmából készült csónakokkal halásznak, voltak kísérletek modern csónakok alkalmazására, de gyorsan kiderült, hogy túl drága a fenntartásuk. A dumpálma egyébként életük szerves része, házaik, hálóik készítéséhez is sűrűn használják, de termését a “lokát” szívesen meg is eszik. A megfelelő ivóvíz hiánya óriási probléma, emiatt már többször volt kolerajárvány az elmúlt években, és ha ezt a helyzetet nem sikerül megoldani a jövőben, akkor konkrétan ez lehet az utolsó szög az elmolok koporsójában.

Az 1991-ben kezdődött (bár az évszámon lehetne vitatkozni) szomáliai polgárháború egykori lázadói által alkotott jelenlegi központi kormányzat képtelen gátat szabni az al-Kaidához való szoros kapcsolatát nyíltan vállaló al-Shabaab-bal, amely az iszlám annyira radikális vonulatát képviseli, hogy az egykoron vállvetve mellette harcoló más szervezetek (főleg a Hizbul Islam) is konfliktusokba kerültek már vele. A folyamatos harcok elől a kilencvenes évek elejétől szabályos népvándorlás kezdődött az országból a szélrózsa minden irányába, a menekülők jelentős része pedig Kenyát, a Dadaab város környékén felállított, ideiglenesnek gondolt táborokat vette célba.

Eredetileg 90 ezer emberre tervezték a három tábort (Hagadera, Ifo, Dagahaley), amely számot aztán rövid idő alatt gyorsan túllépte a menekültáradat, a jelenlegi legóvatosabb becslések szerint is nagyjából 300-310 ezer ember tengődhet itt iszonyú körülmények között. Ezen menekültek többsége a kilencvenes években érkezett ide, de annak ellenére, hogy 2006-ban Kenya rendkívül szorosra zárta szomáliai határát, a mai napig is naponta több tucat ember érkezik az UNCHR és több külföldi segélyszervezet által üzemeltett táborokba – számuk főleg az al-Shabaab felemelkedése óta nőtt meg. Maga Dadaab városa és a környező táj is jelentősen változott a táboroknak köszönhetően, a város lakosainak mára egy jelentős része a menekülttáborokból “élő” dolgozó vagy valamilyen kereskedő, aki távolabbról érkezett ide üzletelni, de a természeti panorámára is rányomja bélyegét a közel 60 négyzetkilométeres sátor- és bádogváros.

Maguk a segítők általában vagy a táborokban, a városban vagy egy csak nekik fenntartott kis táborban élnek. A folyamatosan érkező újabb menekültek már évek óta kritikus helyzetet eredményeznek a nem megfelelő mennyiségű ellátmány miatt, ráadásul a természet sem bánik kesztyűs kézzel az itt élő emberekkel: 2006. novemberében súlyos áradások voltak a régióban, azóta viszont szárazság tombol, mindkettő rendkívül megnehezítette a segélyszervezetek munkáját is, több ezer embert kellett áttelepíteni és ekkor kezdődött el a negyedik, Ifo 2 névre hallgató tábor létrehozása is, amely jelenleg sem fejeződött még be (főleg a kenyai kormány ellenállása miatt, amely még új kutak fúrását sem engedélyezi a táborok bővülése miatti félelmében). A segélyszervezetek, az UNCHR és a Világélelmezési Program teljes kapacitással dolgozik Dabaabnál, de még így sem képesek megfelelő ellátást biztosítani a menekültek számára, pár hónapos adatok szerint egy menekült tizenöt naponta kap 4 kiló lisztet, 1 kiló babot, 1 liter olajat és közel 4 kiló gabonát. Ezt most szorozzuk meg 300 ezerrel és máris láthatjuk, micsoda iszonyatos mennyiségű segélyre van szükség ennyi ember rendszeres ellátásához.

De ez sem igazán kielégítő és dús étrend, így gyakoriak a betegségek és a járványok, amelyek ellátását a három táborban működő 1-1 kórháznak nevezett egészségügyi intézmény látja el, elég hiányos felszerelésekkel és kizárólag önkéntes segítőkkel. Miután a táborok lakóinak közel fele iskolás korú gyermek (a másik fele pedig zömében nő), természetes, hogy iskolák is vannak, de ezek többsége rosszul felszerelt, szűkös kis bádogépület és az alapképzésen (nagyjából egy általános iskola) kívül nagyon sok egyéb lehetőség nincs. Jellemző, hogy a kórházakban, iskolákban és egyáltalán az egész táborban rengeteg a külföldi önkéntes, de még így sincs elég segítő, az élelmiszer pakolását, a műanyag burkolatok és fémlapok pakolását például menekültek végzik. A kenyai kormány a menekültek szabad mozgását is korlátozza, de szerencsére – ahogy Afrikában a legtöbb helyen – a helyiek elfogadóak embertársaikkal szemben, sőt több kisebb piacot is üzemeltetnek a táborokban.

Sajnos a helyzet tényleg iszonyú, a kezdetleges infrastruktúra elavult, nincsen jól működő vízhálózat, sőt, megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvíz sincs (egy ember alig pár liter vizhez jut egy nap), latrinákra, szennyvízelvezetőkre is égető szükség lenne, de nincs elegendő támogatás. A néhány víznyerő hely rendkívüli kihasználtsága miatt már voltak összetűzések a helyi lakosság és a menekültek között (az előbb említett elfogadás ellenére), és a szárazság erősödésével az ellentétek is növekedni fognak, ehhez nem fér kétség. Aggasztó még a zsúfoltság és az unalom, nagyon kevés embernek van lehetősége dolgozni valamilyen minimális összegért, a kenyai kormány pedig elzárkózik attól, hogy lehetőséget adjon a tábor lakóinak a letelepedésre Kenyában. Az Orvosok Határok Nélkül szervezetének önkéntesei szerint rengeteg a mentálisan sérült ember a táborokban, és azonnal szükség lenne a táborok kibővítésére vagy új tábor létesítésére – az Ifo 2 projekt nem sokat haladt 2007 óta.

Jelenleg sajnos nem látni a jövőképet, mikor térhetnek vissza ezek az emberek hazájukba, egyáltalán akarnak és tudnak-e visszatérni, hiszen sokuk számára az álom továbbra is a “nyugat”. Az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália közös programmal segíti Dabaabot, évente 5 ezer menekült letelepedhet a három ország valamelyikében, továbbá az UNHCR segítségével más kenyai menekülttáborokba költöztetnek át embereket, hogy így csökkentsék a zsúfoltságot. Veszélyes tény, hogy az önkéntesek szerint a radikális szomáliai milíciák emberei beszivárogtak a táborokba is, ahol kémtevékenységet végeznek és megpróbálnak újoncokat szerezni harcukhoz a “hitetlen világ” ellen.

A folyamatosan érkező, több ezer új menekült helyzete még rosszabb, mint már itt nyomorgó társaiké, hiszen őket már nem is regisztrálják megfelelően, nem kapnak ún. “kezdőcsomagot” sem, és már vannak olyanok, akik az itteni nyomor helyett inkább visszatérnének Szomáliába. Mondjuk ha ma érkezik egy menekült Dabaabhoz (sokszor embercsempészek segítségével), akkor nincs semmiféle eligazítás a számára, úgy keres szabad földterületet, ahogy tud, nincs orvosi vizsgálat, oltás, semmi. Egyedül egy élelmiszeradagra jogosító kártyát tud kérni magának öt nap után, és sokak számára már ez is elegendő ok az örömre. Az öröm ellenére tavalyi adatok szerint a táborban élő gyermekek közel 25%-a szenved krónikus alultápláltságtól, és ez rendkívül aggasztó adat, ha azt vesszük, hogy havonta több száz gyermek jön a világra a három táborban.

A helyi önkéntesek szerint a legnagyobb problémák egyike mégis a túlzsúfoltság, amely a naponta érkező több tucat új menekült miatt folyamatosan nő ebben a “földi pokolban” és az Ifo 2 projekt nagyjából egy éve áll a kenyai kormány ellenállása miatt.  Ebből az írásból is egyértelműen láthatjuk, hogy egy háborús konfliktusnak milyen humanitárius következményei lehetnek egész generációkra és egész régiókra vetítve. Sötét jövőkép ez az emberiségnek.

Elefántcsontpart emellett két másik természeti parkkal van fent a listán, a hihetetlenül dús élővilág mellett bizonyíthatóan az ebolát is területén éltető Tai Nemzeti Parkkal és a Comoé folyó körüli gazdag faunával csábító Comoé Nemzeti Parkkal.

Ha már Nyugat-Afrikában járunk, akkor érdemes megemlíteni a relatíve apró Szenegált, amely 5 különböző látványossággal került be az UNESCO nyilvántartásába, Saint-Louis és Gorée szigete mellett a gyönyörű és megőrzésre igazán érdemes Djoudj Madárrezervátum is ezek közé tartozik. A Djoudj a Szenegál folyó mellett fekszik, és közel 400 különböző madárfajnak ad otthont, ezáltal Nyugat-Afrika egyik legváltozatosabb madárpopulációját tudhatja magáénak.

Ghánában járóknak mindenképpen kötelező látnivaló a 17. és a 19. század között ebben a régióban létező Ashanti Birodalom legjobb állapotban lévő romjai, Kumasi városától északkeletre. A főleg fából és földből készült 13 épületegyüttes egy rendkívül prosperáló és egészen a brit gyarmatosítók megjelenéséig uralkodó birodalom életébe enged bepillantást.

Még mindig Nyugat-Afrikában maradva, említést kell tennünk a Gambia folyón található aprócska szigetről, a James-szigetről és az ezen álló – vagyis már csak romokban létező – James erődről, amely igazi történelmi emlékhelye a francia és brit gyarmatosítók közötti harcoknak valamint az afrikai rabszolgakereskedelemnek.

Magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a fantasztikus természeti adottságairól ismert Gabon mindössze egyetlen “örökséggel” rendelkezik, a Lopé-Okanda Nemzeti Park személyében. Az 1946-ban létrehozott park közel 5000 négyzetkilométere turisták által is látogatható több “bázis” segítségével, maga a rezervátum zömében esőerdőket illetve egy aprócska szavannát tartalmaz.

Kenya említése esetén az emberek többségében az ideális szafari képe ötlik fel, és bár a az UNESCO listáján három nemzeti parkkal is szerepel, negyedik öröksége a Lamu szigetén található, Lamu település óvárosa, amely mecseteivel, erődjével magán hordozza egy hányattatott sorsú Afrika több jegyét is: a portugál gyarmatosítók uralmát, a rabszolgakereskedelmet, és a folyton változó “uralkodókat”, hiszen a sziget volt Omán fennhatósága alatt is, és erős török hatások is érték.

Uganda három gyönyörű látnivalóval képviselteti magát a listán, két hatalmas nemzeti park mellett a legendás Buganda Királyság egykori uralkodóinak kriptáival, amelyek Kasubiban, Kampala közelében találhatóak. A tipikus ugandai vidéki látképet is jelentő területen, tradícionális építési módszerekkel készült építményekben jelenleg 4 egykori uralkodó kriptája tekinthető meg.

Kicsit északabbra haladva, meglepően láthatjuk, hogy a hatalmas Szudán mindössze egyetlen örökséggel került fel a listára, a Szudán északi részén található Dzsebel Barkal “tanúhegy” és környéke igazi szent hely a helyiek, és igazi álom a régészek számára, köszönhetően a hegy körül az évszázadok során épített csodás palotáknak és templomoknak – vagyis ezek romjainak. Több tucat legendás uralkodó temetkezési helye is található a tanúhegy környékén.

Lassan a végére érünk, már csak két ország maradt hátra, az egyik a kulturális sokszínűségéről is ismert Nigéria, ahol mindenképpen említésre méltó Osun-Osogbo szent erdeje, amely az Osun államban található Oshun folyó partjain terül el. Az Osun istennőnek állított szentélyekkel, szobrokkal ”telezsúfolt” erdőség a yoruba etnikum kulturális értékeit jelképezi, ezért mindannyiunk számára fontos megőrzése.

Csak a véletlen hozta, hogy Mauritánia maradt a legvégére, amely két örökséggel van fent a listán, egy nemzeti parkkal és egy egykori karavánút mentén található egykori települések romjaival. A Banc d’Arguin hasonlóan a szenegáli madárrezervátumhoz, hihetetlen vándormadár-populációja miatt került fel főleg a listára.

Nem ez volt az első ilyen alkalom, Nairobi csak 2009 második felében legalább egy tucat hasonló fenyegetést kapott, de a mostani üzenetnek valószínűleg köze lehet a szélsőséges jamaikai prédikátor, Abdullah Al-Faisal kitoloncolása körül kialakult hercehurcának és tüntetéssorozatnak. Kenya belügyminisztere nemrég egyenesen az al-Shabaabot vádolta meg a demonstrációk kirobbantásával, amelyek után Kenya-szerte legalább 500, zömében szomáliai származású embert vettek őrizetbe. A mostani üzenet a “megszokott” propagandaközlemények mintáját követi: egy radikális internetes oldalon elhelyezett hangüzenetről van szó, melyben a világ összes hitetlenjének elpusztítását helyezik kilátásba (illetve mindenkiét, aki nem csatlakozik a szent háborúhoz), továbbá Nairobi elfoglalását és a város lakóinak meggyilkolását.
Mindenesetre a kenyai muszlimok múlt pénteki tüntetésének (Al-Faisal kitoloncolási kísérlete miatt) valóban lehet köze az al-Shabaabhoz, hiszen ahogy arra helyszíni beszámolók rávilágítottak, a tüntetők nagy része szomáliai fiatal volt, a szélsőséges csoport fekete zászlóját lobogtatva.

Kicsit más, de a két ország kapcsolatát érintő téma, avagy a kalózkodásnak is vannak pozitív oldalai: ahogy már arról írtam itt a blogon, a szomáliai kalózok tevékenysége miatt a legtöbb külföldi halászhajó messze elkerüli a Szomália-közeli vizeket, aminek a helyi és kenyai halászok nagyon örülnek.

Gyors eljárással kitoloncolásra ítélték, de sokáig nem találtak egyetlen országot sem, amely hajlandó lett volna befogadni, többek között egyik ország sem, ahol már járt Dél-Afrikában. Végül Gambia hajlandó lett volna fogadni, de közvetlen repülőjárat híján Nigéria útbaejtésével kellett volna utaznia, Nigéria viszont nem járult hozzá, hogy felrakja egy nigériai gépre, így január 11.-én ismét visszatért Kenyába, ahol most is őrizetben van. Pénteken a prédikátor fiatal hívei az egyik nairobi mecset elé vonultak tüntetni az őrizetbevétel miatt, de mivel erre nem volt engedélyük, a rendőrség megpróbálta feloszlatni a megmozdulást, ekkor tört ki a konfliktus. A végeredmény: legalább egy halálos áldozat és egy tucatnyi sérült. Az egyik kenyai, nemzetközi televízió beszámolója: