Persze az országban az emberek még nem nagyon érzik a nagy választási készülődést, például a fővárosban, Yaoundében mindössze egy-kettő, a szavazói regisztrációra felszólító plakát található (amelynek a határideje egyébként augusztus 31.), és a voksolás konkrét időpontja sem ismert, mindössze az alkotmányban megfogalmazott kitételek alapján következtethető ki, hogy Biya mandátumának november 3.-i lejárta előtt néhány héttel kell az embereknek az urnák elé járulni. A Kameruni Népi Demokratikus Mozgalom (RDPC) egyeduralkodó pártját vezető és képviselő Biya indulása ugyanakkor egyáltalán nem kérdés sokak szerint, ehhez pedig már tökéletesen elő is készítették a talajt 2008-ban, amikor alkotmányt módosított az ország azért, hogy az öt, kitöltött mandátum se legyen számára kizáró ki. Akkor a felháborodott emberek össze is csaptak a rendőrökkel, közel 50 ember halt meg és a sérültek száma bőven száz felett volt. Az egyetlen jelentős és igazi ellenzéki erőnek számító Szociáldemokrata Front már egy ideje bojkottról és a választás lehetséges elhalasztásáról beszél, valószínű elnökjelöltjük Ni John Fru Ndi pedig a választási bizottságot is bírálta, amely egyértelműen RDPC-hez közel álló tisztviselőkből áll.

A választási bizottság jogai tavaly amúgy is kurtításra kerültek, amikor törvényileg vették el tőle a jogot bármilyen előzetes választási eredmény közlésére, továbbá az ellenzék – állítólagos – teljes elnyomása érdekében újabb hat fővel növelték méretét, ráadásként pedig pénzügyileg egy állami minisztérium (a fantom-szavazókról elhíresült Regionális és Decentralizációs Minisztérium) finanszírozási körébe vonták be. Mindenesetre nyíltan először még csak a napokban került szóba a voksolás tényleges elhalasztása, az egyik apró párt jelöltje, Anicet Ekane beszélt erről, aki szerint egy három évre szóló átmeneti kormány felállítása valamint az egész alkotmány és választási rendszer felülvizsgálata lenne a megoldás az állam problémáira.

És bár a jelenleg külföldön tartózkodó (az év jelentős részét egyébként nem hazájában töltő) Biya és pártja még nem nyilatkozott elhalasztásról, konkrétan még a választásról sem beszéltek nagyon, de érdekes módon, most az RDPC-nek is jól jönne egy kis idő, hogy a párton belüli gondokat sikerüljön rendezni. Az évtizedek óta hatalmon lévő párt az elmúlt tizenöt évben még egy kongresszust sem tartott (technikailag ebben az időszakban Biya az átmeneti vezető), de az elmúlt évek, kis ellenzéki pártokat bekebelező és fiatal szimpatizánsokat segítő politikája miatt a megosztottság ütötte fel a fejét a sorokban és ezért nem meglepő, hogy a pártnál már egy nagy kongresszus összehívásáról beszélnek, még az elnökválasztás előtt. A kongresszuson pedig a Biya-ellenes, radikális klikk nyíltan szembefordulhat a nagy vezetővel – megtehetik, hiszen a párt égisze alatt milliós vagyonokra tettek szertek, a legtöbb esetben nem tisztességes úton. A kérdés már csak az lesz majd, hogy a Milla Assoute által vezetett, nagyobb, régivágású pártfrakció odaáll-e még az elnök mögé vagy csak “mossák kezeiket”.

Nem lesz egyszerű döntés, hiszen az elmúlt évek, nemzetközi nyomásra indított nagy anti-korrupciós kampányai során több, régi vezetőnek kellett távoznia, helyeiket pedig a Biyát már kritikus szemmel méregető fiatalabb RDPC-tagok foglalták el. Ez azonban még csak a politikai része a dolgoknak, a választás megszervezése és finanszírozása még egyáltalán nem tisztázott, és miután helyi majd parlamenti választások is lesznek 2012-ben, elég jelentős összeget kell elkülöníteni ilyen célokra – csak a kérdés, hogy honnan. A kameruni szemek persze a nemzetközi közösség felé fordulnak, a lehetséges segítők azonban változásokat szeretnének a választásokkal kapcsolatban. És hogy a munkanélküliségtől, mélyszegénységtől sújtott kameruni lakosság, hogy fogadja majd Biya esetleges újabb indulását és valószínűsíthető győzelmét?

Szinte egyöntetű a nemzetközi sajtóban a vélemény, hogy Biya sikere után elszabadulhat az erőszak az országban, elég ha csak az alkotmánymódosítás után kirobbant rombolásra gondolunk – az emberekben pedig aztán bőven van frusztráció az állami korrupció, a soha valóra nem váltott ígéretek és az olajvagyon eltűnése okán is. Talán ez is számított a kameruni törvényhozásban akkor, amikor a parlament és az elnök elfogadta azt a rendelkezést néhány hete, mely szerint a közel 4 millió külföldön élő kameruni is tényleges szavazati jogot kap – eddig mindig haza kellett utazniuk az országba, ha szavazni szerettek volna, most már erre nem lesz szükség. Ez így jól is hangzik és sokan üdvözölték is a döntést, de azért itt is van feketeleves a háttérben: egyrészt az októberi elnökválasztásig nem fognak rendelkezésre állni a technikai feltételek eme rendszer bevezetéséhez, másrészt a törvény továbbra is kizárja a kettős állampolgárok szavazását (Paul Biya 2009-es franciaországi útján ennek a helyzetnek a felszámolására pedig még ígéretet is tett). Tekintve, hogy a fentebb már említett milliós diaszpóra közel 80%-a kettős állampolgár vagy illegális bevándorló, gyorsan kiderül, hogy ez a törvény mégsem ad igazán nagy jogokat a külföldön élők kezébe. Arról pedig már nem is beszélve, hogy a nagykövetségekre és konzulátusokra el is kell jutni, ahol pedig kizárólag az RDPC tisztviselői teljesítenek szolgálatot. Na de ez már igazán összeesküvés-elmélet lenne.

A kameruni fennhatósággal az elmúlt években lázadó szervezetek szálltak szembe, az állítólagosan a hírhedt MEND (Niger-delta Felszabadítási Mozgalom) által is támogatott Szabad Bakassiért Mozgalom (BAMOSD) volt közülük a legjelentősebb, amely az ún. Déli-Kamerun területén létrehozandó Ambazóniai Köztársaság mintájára igyekezett megteremteni a Bakassi Független Köztársaságot. Kisebb támadások és túszejtések fűződnek a nevükhöz, de igazán jelentős akciókat nem tudtak végrehajtani. Megtették helyettük mások, addig teljesen ismeretlen csoportok jelentek meg a régió politikai palettáján, ilyen volt például a 2010. márciusában egy kínai hajót megtámadó Afrikai Tengeri Kommandó (AMC), amely később, novemberben már a Bakassi partjánál található egyik olajfúró tornyot is megostromolta vagy ilyen volt a 2007-ben megjelent Dél-Kameruni Emberek Felszabadítói csoport, amelynek nevéhez több tucat kameruni katona halála köthető.

A néhány hónapja tartó viszonylagos (hangsúlyozni kell a viszonylagos szót, mert a térség biztonsági helyzetére nagy hatással van a kalózkodás és a Niger-delta helyzete) csendet azonban az elmúlt héten három durva akció törte meg, először még a hét első felében 13 kameruni tisztviselőt raboltak el és két rendőrt lőttek le ismeretlenek két különböző támadásban, amelyekért a fentebb már említett és brutalitásáról hírhedté vált AMC-t teszik felelőssé helyi források, amelyek azt is megerősítették, hogy a kameruni kormány már tárgyalásokat folytat a szervezettel a váltságdíj mértékéről – az AMC már korábban is megfelelő tárgyalópartnernek bizonyult, pénzért az elrabolt emberek mindegyikét sértetlenül elengedték. Állítólagosan 750 ezer euróról beszélünk első körben, majd aztán havi szinten, védelmi pénz gyanánt kellene fizetnie egy jelentősebb összeget a térségben műkődő öt nagy olajkitermelőnek a hasonló esetek elkerülése miatt, de más források csak 200 ezer euróról és néhány fogoly szabadon engedéséről szólnak.

Ami mindenképpen tény, hogy a helyettes rendőrfőnök is a túszok között van és az is biztos, hogy az elraboltakat nem kameruni területen őrzik, hiszen a Bakassi-félszigeten méreteihez képest rengeteg katona állomásozik, így egy ilyen akció megvalósítása az orruk előtt elég kockázatos lenne. A harmadik támadás még február 11.-én, pénteken történt, amikor Isanguelében szintén állítólagos AMC tagok kameruni katonákra támadtak, amely fényes nappal végrehajtott akcióban mindkét fél oldalán egy ember veszítette életét.

Az ilyen támadások és incidensek mindenesetre nem tesznek jót sem a két ország viszonyának, sem az olajban és halban gazdag Bakassi-félszigeten uralkodó állapotoknak, ahol még mindig legnagyobb részt nigériaiak élnek kameruni katonák ellenőrzése alatt. Maga az AMC egyébként még 2009 elején jött létre, amikor kiváltak a Bakassi Szabadságharcosok (BFF) szervezetéből, mert nem értettek egyet azzal, hogy a csoport tárgyalásokba kezdett a kameruni kormányzattal. A Jerry Owei által vezetett AMC célja valamiféle kompenzációt, jóvátételt szerezni azoknak a nigériaiaknak, akiket a kameruni hadsereg üldözött el Bakassiról 2008-tól kezdődően és a korábban jól élő halászokat ezáltal nyomorba kényszerítve. Bármikor lepaktáltak minden más, a térségben működő lázadó szervezettel és mindenféle bűnözői csoporttal és egy legutóbbi bennfentes információ szerint kapcsolatuk a MEND-del már nem csak egyszerű szövetség, hanem szimbiózis. A kameruni kormányzat főleg ezt a csoportot teszi felelőssé azért, hogy a bakassi olajmezők termelése jelentősen csökkent az elmúlt időszakban, ráadásul a biztonsági kockázatok megnövekedett terheket rónak az üzemeltető cégekre is.

A legdöbbenetes a D csoport, ahol – ugyan csak két forduló után – a Közép-afrikai Köztársaság vezet 4 ponttal, úgy hogy már játszott a kvartett két nagyágyújával, Marokkóval és Algériával is (a negyedik résztvevő a közepesen erős nemzetek közé tartozó Tanzánia). A legutóbbi fordulóban a Közép-afrikai Köztársaság fővárosában, Banguiban lejátszott mérkőzés előtt senkinek a fejében meg sem fordult, hogy nem a világbajnoki résztvevő Algéria fogja besöpörni a három pontot, pedig nem így történt. A becenevükön – szabad fordításban – Ubangui Borjak névre hallgató hazaiak már az első pillanattól kezdve fölényben játszottak a szakadó esőben, és végül egy küzdelmes találkozón a 81. és a 86. percben szerzett találattal óriási győzelmet arattak, amely a nemzetközi labdarúgás történetében a második olyan selejtezőmérkőzés volt, amelyet az ország csapata meg tudott nyerni.

Persze ebben szerepet játszik az is, hogy a nemzet ritkán képviselteti magát ilyen megmérettetéseken (egyetlen egyszer indultak például csak világbajnoksági selejtezősorozatban), legutolsó selejtezőn – sőt egyáltalán – aratott győzelmük 1973-ban történt (!!!). Csak a margóra érdekességként: a Közép-afrikai Köztársaság válogatottjának erőssége a Magyarországon futballozó Foxi Kethevoama is. A győzelem után Jules Accorsi, a győztes csapat francia edzője hitetlenkedve beszélt arról, hogy egy sokkal erősebb algériai válogatottra számított, miközben a hihetetlenkedő szurkolók tucatjai a pályára rohanva ünnepelték a nem is várt fantasztikus sikert. Valamilyen szinten hasonlóan hihetetlen eredmény a Niger-Egyiptom mérkőzés végkimenetele, mert Afrika legmagasabbra rangsorolt fociválogatottja, az elmúlt három Afrikai Nemzetek Kupájának győztese elvérzett a nigeri főváros, Niamey egyik stadionjában (Niger csak a 154. a FIFA ranglistáján!), amikor az első félidő végén a francia Bordeaux csapatának csatára, Moussa Maazou bevágta a meccs egyetlen, győztes gólját.

A Seyni Kountche stadionban, 30 ezer néző előtt lejátszott találkozó után Niamey utcáit ünneplő tömeg lepte el, hatalmas dugók alakultak ki (de ezúttal ez senkit sem zavart) és az önkívületben őrjöngő drukkerek órákon át éltették az Antilopokat. A már-már bibliai szenvedésekkel sújtott (árvizek, szárazság, éhínség, járványok) mélyszegénységben élő ország katonai vezetése 10 ezer jegyet ingyen osztott ki az emberek között és az ország labdarúgó szövetsége is mindent megtett, hogy mobilizálja a drukkereket, így volt aki több száz kilométert utazott. De megérte, az Antilopok ugyanis fantasztikus örömöt szereztek a nigeri lakosságnak ezzel a sikerrel, akár lesz folytatás, akár nem. Mindenesetre egy pletyka is felütötte a fejét (amely később be is igazolódott), mely szerint nem sokkal a kezdőrúgás előtt egy helyi kuruzsló egy fekete kecskével sétált a pálya körül, és állítólagosan fekete mágiájával kárhoztatta vereségre Egyiptom válogatottját. Igazi szépséges afrikai történet.

Még néhány érdekesség egy-két további találkozóról: Kamerun és a Kongói Demokratikus Köztársaság összecsapását hosszas egyezkedés előzte meg a helyszínt illetően, hiszen a hazaiak az északi Garoua városában szerették volna lejátszani a meccset, ahol viszont kolerajárvány tombol éppen és ez nem tetszett a kongói szövetségnek, végül salamoni döntés született, mindenki védőoltást kapott és így végül Garouában békés 1-1-el zárult a két ország összecsapása. Még mindenképpen meg kell említeni a bürokratikusan ostoba káoszt, ami Nigéria válogatottja körül kialakult, ugyanis kormányzati beavatkozás címszóval a labdarúgó világszövetség mindennemű nemzetközi meccstől eltiltotta az ország válogatottját még múlt szerdán – tehát nem sokkal guineai meccsük előtt -, de az ítélet hivatalos kihirdetéséig, október 26.-áig ezt ideiglenesen felfüggesztették két nappal később, így sok ezer őrjöngő néző láthatta, ahogy Conakry-ban Guinea 1-0-ra legyőzte a Sasokat. Az ilyen posztok és egy-két meccsről készült összefoglaló videó megtekintése után az ember ráébred, hogy a Magyarországon és Európa egyes részein már lesajnált és érdektelenné vált labdarúgás egy másik kontinensen sokak számára az életet, egy fantasztikus győzelem pedig napokig tartó eufóriát jelent.
Nagyon rossz minőségű felvételek, de én mégis beleborzongtam – Niamey és Bangui:

Niamey

Bangui 1

Bangui 2

Ez a “távoli” irányítás azonban egyre kevésbé tetszett Déli-Kamerun lakosságának és politikai képviseletének, ezért hosszas politikai küzdelem után 1954-től kezdve már autonóm területként léteztek, egész nagy politikai szabadsággal a brit fennhatóság alatt. Ahogy azonban jöttek a függetlenségi törekvések a régióban, egyre nyilvánvalóbbá vált: a nemzetközi közösség nem fogja megengedni, hogy a két brit kameruni terület független legyen, így szavazás útján eldöntendő opciót kínáltak nekik. Északi-Kamerun végül Nigériával, Déli-Kamerun pedig a független Kamerunnal lépett unióra 1961-ben. Azonban a remélt szabadság és békés egymás mellett élés ábrándja gyorsan tovatűnt, az egykori francia területek vezetése egyre jobban elnyomta az apró “angol” részt, az 1972-ben elfogadott új kameruni alkotmánnyal pedig meg is szüntette az unió intézményét és Déli-Kamerun autonóm státuszát is.

Ekkora tehető több függetlenségéért de legalább ismét autonómiáért küzdő csoport létrejötte is, akik szerencsére főleg csak politikai úton küzdöttek a kis régió elnyomása ellen, majd a kilencvenes években jött létre máig legismertebb létező szervezetük a Déli-Kameruniak Szövetsége (SCAPO), melynek irányító testülete és politikai feje a Déli-Kameruniak Nemzeti Tanácsa (SCNC) lett. 1999. december 31.-én aztán az SCNC kikiáltott az Ambazóniai Köztársaságot, amelynek nevét később Ambazániai Köztársaságra módosítottak, hogy a vitatott Bakassi-félsziget is bekerüljön Déli-Kamerun függetlenségi törekvéseibe. Petíció az ENSZ-nek, száműzetésben működő politikai párt létrehozása, nem elismert népszavazás az elszakadásról és hasonló akciókkal próbált meg mindent a SCAPO, de tevékenységének eddig csak annyi eredménye lett, hogy a kameruni kormányzat agresszív elnyomó politikát folytat a függetlenségért küzdő aktivisták ellen, főleg néhány napos bebörtönzések, szervezetek és gyűlések betiltása jellemzi ezt – mindent elmond, hogy maga a SCAPO és az SCNC is illegális szervezetnek minősül az országban 2001-től.

Ezt megelőzően a kilencvenes éveket végig erőszakos cselekmények jellemezték, minden évre jutott pár összecsapás az elszakadáspártiak és a hatóságok között, de sajnos az új évezredre sem lett jobb a helyzet, a szervezetek betiltása egyre inkább az agresszív eszközök felé sodorja az amúgy békepárti Déli-Kamerunt. Amiért most aktuális ez a téma, az a tény, hogy a szervezetek egyik magas beosztású vezetője, Nfor Ngala Nfor két hónapos európai útját kezdte meg nemrégen Párizsban (az SCNC vezetője napjainkban Ayamba Ette Otun), amelynek célja a világ figyelmének felhívása az elfelejtett és elnyomott “angol Kamerunra”.

Ahogy az RFI rádióállomásnak adott interjújában kifejtette és megerősítette, nem egy kitalált vagy megálmodott országot akarnak létrehozni, Déli-Kamerun létezésének jogalapja, a nem elismerten létező államnak történelme és kultúrája van, amely napjainkban katonai megszállás alatt áll, sok száz aktivista pedig börtönben sínylődik azért, mert ki akart állni egy jogsértés ellen. Egyben fel is szólította a kameruni kormányt a jogtalanul fogvatartottak szabadon bocsátására, példának pedig az egyetemi tanárt, Justice Muluh Mbut hozta fel, aki már több mint egy éve tárgyalás és vádemelés nélkül szenved börtönben (magát Nfort is több ízben tartóztatták le és bántalmazták a hatóságok). Ahogy Nfor rámutatott, az ENSZ még a 21. század elején elismerte Déli-Kamerun létezésének jogosságát, az Afrikai Unió emberi jogi bizottsága pedig azt ismerte el, hogy a területen élő emberek különböznek a Kameruni Köztársaság egyéb részein élőktől, így egyedi népcsoportnak tekinthetőek, ez a két ítélet pedig minden jogot megad egy független de legalább autonóm állam létrehozására.

A jelenleg száműzetésben működő átmeneti déli-kameruni kormány honlapja:

http://www.southerncameroonsig.org/

Aztán még ott a növekvő emberi populáció (bár eme tényező számára a konfliktusok jelentős ellenhatást jelentenek) bizonyos területeken és a rendkívül érzékeny gorillák számára halálos betegségek – de akár az emberekre is halálos Ebola-vírus. A gorillák számának fogyásához hozzájáruló különböző elemek egyébként szorosan összefüggnek, például gyakori, hogy a fakitermelők asztalára gorillák húsa kerül (és akkor még nem beszéltünk a több tucat súlyosan pusztított fajról) és egyes régiókban a piacon is hozzájuthatunk ilyen “ínyencséghez”. A jelentés szomorúan konstatálja azt is, hogy bár az elmúlt hónapokban egy eddig nem ismert, nagyobb (kb. 750 fős) gorillapopulációt fedeztek fel Kelet-Kongóban, az ottani helyzet miatt valószínűleg éveken belül ezek a családok is eltűnnek.

Ma a gorillák négy alfaja (keleti síkvidéki, hegyi, nyugati síkvidéki, Cross folyó menti) egyaránt végveszélyben lévő, súlyosan veszélyeztetett faj, de a hegyi, a Cross folyó menti gorilla és a keleti síkvidéki helyzete már a végső stádiumban van. Március elején kezdődött a Nemzetközi Gorilla Megőrzési Program (IGCP) felmérése a Virunga-parkban élő hegyi gorillák számáról, amely adat kritikus képet fog szolgáltatni eme csodálatos emlős sorsáról. A legrosszabb helyzet egyértelműen a Kongói Demokratikus Köztársaságban uralkodik, de ahogy a jelentés is rávilágít, egész Közép-Afrikában csak romlott a helyzet.

Pozitívumként szerepel a jelentésben, hogy a Virunga-vulkánok környékén élő hegyi gorillák megmentésének ügyében a három érintett ország: Uganda, Ruanda és a “nagy” Kongó a helyi lakosság megmozgatásával együtt összefogott, ennek eredménye, hogy ezek az állatok túlélték az elmúlt szörnyű éveket. Ha valaki egyébként azt gondolná, hogy a négy alfaj közül a hegyi gorilla a legveszélyeztetetebb, az téved, a Cross folyó menti gorillákból talán már csak 300-400 egyed élhet Nigéria és Kamerun vadonjaiban. A két ország határon élő populációira a legnagyobb veszélyt az ember jelenti, errefelé a legkisebb bűntudat nélkül vadásszák a szerencsétlen emlősöket, ennek megfelelően már csak azokon a helyeken maradtak életben családok, amelyek nehezen megközelíthetőek.

Kamerun 2007-ben eszmélt először, hogy valamit tenni kellene, ekkor hozták létre a Takamanda Nemzeti Parkot, amely mára eme gorillafaj utolsó menedéke lett. Nigériában nem ennyire jó a helyzet, hiába a helyi közösségek összefogása és a nemzetközi segítség, a bürokrácia és a korrupció miatt továbbra is csak a Takamandával határos Cross Folyó Nemzeti Parkban van békességük a főemlősöknek. És hogy a helyiek számára mit is jelent egy ilyen állat elejtése, álljon itt Emmanuel Oshibeka elég régi vallomása, akit még 2006-ban ítéltek hat hónap börtönre 3 Cross folyó menti gorilla megöléséért: “Egy csoportban voltak, én pedig kutyával kerestem őket. A kutya kiszimatolta őket és odavezetett az üvöltő gorillákhoz, amelyek egy fa tetején kapaszkodtak. Elkezdtem lőni rájuk, és egyesével lehullottak, majd a földön szépen feldaraboltam őket.”

És bár később nemzetközi támogatással más megélhetést kerestek Emmanuelnek, a férfi azt mondta, ha ismét megélhetési nehézségei lesznek, újra beveti magát a vadonba. Visszatérve az egész gorilla-fajra, szomorúan vegyük tudomásul a tényt, hogy bizony egy-egy elejtett gorilla halálában nekünk is véres lehet a kezünk, hiszen egy arany- vagy koltánbánya munkásainak húsra van szükségük és mivel pénz nincs, azt kell enni, amit a természet kínál. Ráadásul a helyi lakosság, amely egykor tabuként kezelte a gorillahús fogyasztását, mára félretette elveit és sokszor még a menekülttáborok lakói is az őserdőkben keresnek betevőt.

Végül szomorúan elmondható, hogy a nemzetközi közvélemény csak a hegyi gorillák helyzetéről bír tudomással, pedig a másik három alfaj helyzete is kritikus, sőt a két nyugati alfaj sokkal gyorsabb ütemben pusztul, mint keleti társai.

A Fokvárostól néhány kilométerre fekvő Robben-sziget legnagyobb nevezetessége a börtön, amelyben sok-sok más politikai fogoly mellett a legendás Nobel-békedíjas Nelson Mandela is töltötte rabságának éveit. A szigeten és környékén persze rengeteg egyéb látnivaló is van, többek között a világítótorony, a hajóroncsok és a csodás élővilág.

Az örökségek jelentős része egyébként természeti jellegű az államban, a hírhedt Vredefort-kráter az egyik kivétel, ami erősíti a szabályt. A közel 300 kilométer átmérőjű hatalmas kráter valószínűleg a legnagyobb meteor-becsapódástól keletkezett “mélyedés” a világon, ebből kifolyólag hihetetlen geológiai jelentősége van.

A manapság már csak őrült elnöke és politikai csatározásai miatt a hírekbe kerülő Zimbabwe is birtokol néhányat a világörökségekből, mindenképpen meg kell említeni az ország keleti részén lévő romvárost, Nagy Zimbabwét, amelyről egyébként maga az ország is kapta a nevét. A kőépítmények romjai közel 800 hektáron terjeszkednek (innen a “nagy” jelző), de tucatnyi hasonló rom van még országszerte.

A Matobo Nemzeti Parkot is magukban foglaló Matobo-hegyek különösen érdekesek, hiszen hatalmas, fákkal szegélyezett gránitdombokról van szó, amelyek jelentős része igazi egyensúlyozó állapotban áll, és amelyekről csodálatos kilátás nyílik a zimbabwei vidékre.

Meglepő módon a szépséges Zambiában mindösszesen egy örökségnek minősülő látnivaló van, ez pedig nem más, mint a “mennydörgő füst” (Mosi-oa-Tunya), vagyis a Viktória-vízesés. A Zambézin található, Zimbabwe és Zambia határán fekvő, a világ egyik legnagyobb vízesése amúgy Zimbabwéban is örökségnek számít.

Tanzánia is bőven el van látva gyönyörűbbnél-gyönyörűbb természeti adottságokkal és történelmi emlékekkel, ezek közül 7 került fel az UNESCO listájára. Az egykoron egy másik világörökség, a Serengeti Nemzeti Park részét képező, ám mára önálló státuszt kapó Ngorongoro Természetvédelmi Területet mindenképpen meg kell említenünk, hiszen magában foglalja a névadó Ngorongoro-vulkán mára elcsendesedett kráterét, amelyben az itteni őslakos maszájok még legeltetni is szoktak.

De hogy ne csak mindig a természeti kincsekről beszéljünk, fontos megemlíteni még a térség egyik fontos történelmi emlékét, a Zanzibár (ismert nevén) szigetén található Zanzibár város óvárosát, vagyis Kővárosát.

Ha továbbra is délen maradunk, akkor mindenképpen beszélni kell a Malawiban található Malawi-tó Nemzeti Parkról, amely a tó mellett hatalmas szárazföldi részeket és szigeteket is magában foglal, ráadásul az itt őshonos állatok egy része igazi evolúciós mintapélda a kutatók számára.

Meglepő, de Mozambikban egyetlen örökség található csak, a partvonal mellett található Mozambik-sziget, amely az arab és portugál hatásnak köszönhetően csodás épületeket és kulturális emlékeket tudhat magáénak, gondoljunk csak a szigeten található erődre.

Azt hiszem, még egy dél-afrikai országról nem beszéltünk, Namíbia is csak egy UNESCO által elismert látnivalót birtokol, a Damara-hegyvidéken található Twyfelfontein völgy és patak személyében, amely főként az itt található csodás sziklarajzokról ismert.

Egyébként sok ilyen ország van, amelyik csak egy Világörökséggel rendelkezik (még), például Kamerun, ahol az UNESCO szerint a Dja Fauna Nemzeti Park méltó erre a címre. A több mint 5000 négyzetkilométeres természetvédelmi terület főleg azért fontos az emberiség számára, mert rendkívül változatos élővilággal, és hatalmas, háborítatlan esőerdőkkel bír.

Hasonlóan gyönyörű természetvédelmi terület a Közép-afrikai Köztársaságban található Manovo-Gounda (St. Floris) Nemzeti Park, amely az ország északi részén található és amely az egész régió legnagyobb védett szavannája, szinte minden olyan állattal, ami a közép-afrikai “palettán” megtalálható. Sajnos a védett csak szóban létezik, az orvvadászat miatt veszélyeztetett világörökségről van szó.

Zárásként pedig említsük meg Togo egyetlen “örökségét”, az ország északi részén található Koutammakou hatalmas tájegységet, amely a Batammariba népcsoport lakóhelye. Zseniális vályogkunyhóik az egész ország jelképévé váltak, kulturális örökségük pedig tényleg olyasmi, amit szeretnénk sok millió év múlva is ismerni.

A feledés homályába merült afrikai nyelvek számát becsülni sem lehet, csak a 20. és 21. században több százra tehető a számuk, az eltűnés okai is számtalanok: asszimiláció, az adott közösség, etnikum egyszerű kihalása, az illető kultúra elsorvadása és így tovább. A mostani posztban abból a több tucat afrikai nyelvből szeretnék néhányat bemutatni, amely már a teljes eltűnés határán áll, azaz egy-két idősebb emberen (esetleg szűk közösségen) kívül már nincs aktív használója, ismerője. Nem meglepő módon a kontinens legnépesebb országában, Nigériában van a legtöbb halálra ítélt nyelv napjainkban, legalább egy tucatot ismernek a nyelvészek.

Van köztük olyan, mint a lere nyelv, amelynek fennmaradására minimális esély azért még létezik, tekintve, hogy néhány évvel ezelőtti adatok alapján még mindig több ezren beszélik az ország egyik északi államának, Bauchinak egyes részein. A lerével szemben szinte biztosan halálra ítélt nigériai nyelv az akayonként is ismert kiong, amelynek használói ma már kizárólag a hasonló nevű törzs idősebb tagjai közül kerülnek ki, és itt egyértelműen látszik, hogy éveken belül nem csak a nyelv de maga a törzs is eltűnik, elsorvad, beolvad. A kiong etnikum egyébként a Kamerunnal határos Cross River szövetségi állam területén él, és a legfiatalabb ember, aki még ismeri a nyelvet, közel hatvan éves. Régebben a kiong anyanyelvűek az ősi nyelv mellett az efiket tekintették másik nyelvüknek, de az évek múlásával odáig jutottunk, hogy a fiatalok ma már csak utóbbit használják és ismerik.

A tucatnyi halálra ítélt nigériai nyelv közül még érdekes a sheni vagy seni története, amelynek használói Északközép-Nigériában, a Kaduna szövetségi államban, Jos városától északra élnek néhány faluban. A sheniről az első írásos említés 1922-ből származik, de egészen 1974-ig néhány apróbb említésen és kutatók feljegyzésein kívül szinte semmit sem tudunk a nyelvről. Akkor megszületik az első hevenyészett szószedett két idős nigériai segítségével, majd 1999-ben ez tovább bővül történelmi adatokkal is. Bár ebben a kutatásban már eltűntnek, kihaltnak ítélik meg a nyelvet, egy 2004-es kutatásból kiderült, hogy nem ez a tényállás, és ezt a pozitív hírt egy évvel később meg is erősítették (ettől függetlenül nem tartom elképzelhetetlennek, hogy az azóta eltelt években tényleg eltűnt).

Maga a sheni egyébként nem csak egy nyelv, hanem egy etnikum neve is, akik főleg három faluban élnek napjainkban, Sheni-Fulaniban, Sheniben és Gurjiyában. Sheni-Fulani már csak nevében sheni, mert bár néhányan sheninek vallják magukat, szinte mindenki fulani vagy hausza és a nyelvet sem ismeri senki. Néhány évvel ezelőtt a nyelvet anyanyelvi szinten beszélő hat idős ember (bár egyikük, egy bizonyos Habila Yunana még most jár csak negyvenes éveiben) egyike Sheniben, a maradék öt pedig Gurjiyában élt. Vannak még páran, akik úgymond törik a nyelvet, de igazából a fenmaradásáért sem küzdenek sokat, hiszen egyre jobban terjed a hausza, amelyet a shenik is magukévá tettek, így magukat már shenawáknak, nyelvüket (többnyire a hauszát) pedig shenancinak nevezik. Nyelvészek megpróbálják megmenteni a shenit a kihalástól, sikerült is egy pár száz szavas szószedetet összeállítaniuk, de sajnos a kiejtéssel gondok vannak, ugyanis a legtöbb szót már máshogy ejtik a megmaradtak. Csak érdekeséggképpen három szó sheni nyelven: egy ember – ònòSeni, emberek – anaSeni és maga a nyelv – tìSeni.

Ha egy nagy ugrással Dél-Afrikába lépünk át, itt is találhatunk sajnos (bár sokak szerint ez a természetes folyamat) halálra ítélt nyelveket, a Namíbiában és a Dél-Afrikai Köztársaságban is használt xiri nyelv valószínűleg már napjainkra teljesen eltűnt, néhány öreg élhet távoli falvakban elszigetelten, akik beszélik még ezt az ősi nyelvet, amelyet egykoron a dél-afrikai országokban sok tízezren beszéltek. A nyelv megőrzésén amerikai és helyi kutatók (például Mike Besten professzor) dolgoznak, akik a xirit még ismerőket keresik fel és szavakat, szövegeket rögzítenek, szószedeteket készítenek. A kérdés, hogy van-e értelme. A kutatók a xiri mellett a n|u nyelv megőrzésén is munkálkodnak, amelyet 2005-ös adatok szerint már csak 12 beszélnek, ismernek anyanyelvi szinten és a nyelvet valamennyire ismerők száma sem több mint 100-200.

 A kihalás oka itt is hasonló a fentebb említett nyelvekhez, a fiatalok már inkább a namát vagy az afrikaanst részesítik előnyben, a n|u mára már csak néhány öreg és népművelő nyelve. A rendkívül furcsa felépítésű nyelvet egyébként már kihaltnak hitték a kilencvenes években, de akkor sikerült találni egy 101 éves embert, bizonyos Elsie Vaalbooit, akinek segítségével sikerült további egy tucat ismerőjét felkutatni a nyelvnek. Mára azonban már tényleg a kihalás vár a “noo”-ra (az n közepén apró “csettintést” kell tennünk), és bár több nyelvész készített rendkívül jó dokumentációt, az élő nyelvnek vége. “Sa||a !aĩsi ‘uĩsi” azaz “Tovább egy jobb élet felé”.

A legtöbb kihalásra ítélt vagy már kihalt nyelvről egyébként nem állnak rendelkezésre friss információk, sok esetben az utolsó kutatásokat a nyolcvanas-kilencvenes években végezték, és ha már akkor is csak néhány nyelvismerőt sikerült lokalizálni, akkor több mint valószínű, hogy 2010 kapujában az illető nyelv eltűnt. Ilyen például a ngong, amelyet Dieau és Renaud 1983-as kutatása idején is csak ketten beszéltek Kamerun egyik északi tartományában, egy aprócska, Ngong névre hallgató faluban. A térképen azonban szinte bárhova is bökünk, mindig találunk olyan nyelveket, amelyek lassan de biztosan a feledés homályába tűnnek.

A mabire nyelv egykoron elég elterjedt nyelv volt Csádban, mára azonban már mindösszesen csak hárman ismerik behatóan, akik mindannyian egy aprócska délnyugat-csádi faluban, Oulekben élnek. Magáról a mabiréről először egy Dr. James Roberts nevű kutató számolt be 1993-ban, akinek információi alapján 2001-ben, majd 2003-ban kutatók érkeztek Csádba, hogy feltérképezzék és dokumentálják a nyelvet. Az elterjedt nyelv azután került a “süllyesztőbe”, hogy egy nagy fertőzés súlyosan megtizedelte a mabire populációt, a megmaradtak pedig szétszéledtek Csád minden területére és a nyelvet lassan elfelejtették. A kutatás azt is feltárta, hogy igazából külön nyelvnek nem tekinthető, hiszen több dialektussal van 30-50%-os hasonlósági kapcsolata, amelyet egy 227 szóból álló szószedet összeállítása után tártak fel. Néhány szó a jegyzékből: fej – karat, fehér – pororan, száj – beto, rejtőzködni – damdimo.

Ez a téma hihetetlen mélységeket és kincseket rejt, de igazából a blogposzt kereteit már erősen feszegetem, úgyhogy most zárom soraimat, de a kihalásra ítélt nyelvekről még lesz írás nem is olyan sokára.

Fő források: SIL, Ethnologue.com, Raymond G. Gordon: Languages of the World, mapufacture.com, Osmos

A két ország közti határ szinte teljes vonala vita tárgyát képezte a két fél között. A legsúlyosabb problémát a déli Bakassi-félsziget kérdése jelentette, amivel már e hasábokon is foglalkoztunk 2007-ben. A félszigeten a 15. században jelent meg először az állam egy formája, ekkor egy kis Efik törzsbeli királyság jött itt létre, amely később a nála jóval masszívabb Calabar Királyság részévé vált. Maga a Calabar birodalom 1884-ben brit protektorátussá lett, területének nagy része 1914-ben az alakuló Nigéria délkeleti határvidékévé vált. Azonban a királyság keleti részére más sors várt, ez ugyanis a német gyarmatba, Kamerunba tagozódott be. Bakassi a Calabar területek elosztása után de facto Nigéria fennhatósága alá került, azonban egy 1913-as határszerződés értelmében formálisan Kamerunon belülre került. Valószínűleg az Első Világháború kitörése játszotta a legfőbb szerepet abban, hogy a németek meg sem próbálták érvényesíteni jogaikat a félszigettel kapcsolatban, a történet pedig 1919-ben úgy tűnt hogy tárgytalanná válik: a Német Birodalom veresége után Bakassi a Kamerun délnyugati csücskéből kihasított dél-kameruni brit mandátum-terület fennhatósága alá került. Ekkoriban tehát teljesen mindegy volt, hogy a félsziget formálisan melyik brit gyarmat része. A hatvanas évek és a gyarmatok függetlenné válása azonban akuttá tették a problémát: Dél-Kamerunban az ENSZ népszavazást rendezett, ahol a lakosok a Kamerunhoz vagy Nigériához való csatlakozás, valamint a függetlenség közül választhattak. Végül ez előbbi opció győzött – ettől függetlenül azonban a területet változatlanul de facto Nigéria uralta és kormányozta. Az egyre inkább magára találó Kamerunnak ez természetesen nem tetszett, és a két ország 1981-re a háború szélére jutott a kérdés miatt. Bár nyílt háború nem alakult ki, az incidensek folytatódtak mígnem 1993-ban Nigéria megszállta a területet. Kamerun 1994-ben a hágai Nemzetközi Bíróság (ICJ) elé vitte az ügyet, amely 2002-ig dolgozott a komplex jogi szituáció feloldásán.

Az ICJ azonban nem csak Bakassi felett kellett, hogy döntsön. A határvonal északi csücskében, a Csád-tó környékén a két ország hasonló, bár kevésbé komplikált gondokkal küszködött. A folyamatosan apadó és összehúzódó tó miatt ugyanis a nigériai halásztelepülések fokozatosan az 1913-as határ kameruni oldalára kerültek. A Darak település környékén fekvő falukra ezek után természetesen mindkét fél igényt tartott. A két fő konfliktuspont, azaz Darak és Bakassi között a porózus határ természetes alakulása hasonló problémákhoz vezetett, a kiszáradó és mozgó folyómedrek miatt ugyanis a lakosság mindkét irányból több helyen átáramlott az 1913-as, senki által be nem tartott és tartatott brit-német határon. Kamerun 1994-ben éppen ezért a teljes határvonal felülvizsgálatát kérte.

Az ICJ nem kapkodta el a döntést, 2002-ben pedig az 1913-as egyezmény által megszabott, de valójában soha be nem tartott határokat a legtöbb helyen törvényi erőre emelte. Ez Kamerun győzelmét jelentette, ugyanis a döntés alapján Bakassi valamint a Csád-tó mentén 32 falu került át az országba. A sokakban megütközést keltő határozat kivitelezésére 2003-ben kameruni-nigériai vegyesbizottság jött létre, amely 12 millió dolláros költségvetés felett rendelkezett, beleértve az EU 4 millió euróját is.

Miközben északon az érintett falvak szinte azonnal, 2003 decemberében Kamerun fennhatósága alá kerültek, Bakassiről csak 2006-ban, Kofi Annan ENSZ-főtitkár közbenjárására sikerült megegyezni a feleknek (Greetree-egyezmény). Az egyezményhez tartva magát Nigéria 2006 augusztusában kivonta csapatait a félszigetről, átmenetileg megtartva egy kis déli sávot, amit 2008-ban ürítettek végül ki, a civil kormányzati szervekkel együtt. A kameruni csapatok azonnal átvették a terepet, és megkezdődött az infrastruktúra fejlesztése is. Nem mindenki fogadta azonban el az események alakulását, a vélhetően a MEND nigériai „olajlázadó” szervezet által szponzorált BAMOSD gerilla szervezet például kikiálltotta a független Bakassi Demokratikus Köztársaság létrejöttét. A megélhetési gerillák az elkövetkezendő években végre is hajtottak néhány támadást, nagyjában és egészében azonban zökkenőmentesen zajlott a kameruni hatalomátvétel.

A határokat azonban természetesen most is emberek feje felett húzták át. A Csád-tó környékéről 2003-ban nigériai halászok ezrei távoztak az ország belseje felé, ahol Borno államban az ígért stabil település helyett átmeneti falvakban kaptak helyet, ráadásul 3 órányi autóútra a megélhetésüket jelentő tótól. Nem csoda hát hogy 2007-ben már arról érkeztek hírek, hogy a halászok tömegesen térnek „vissza” Kamerunba, inkább az ottani hatóságok vélt vagy valós kötözködését választva a beváltatlan igéretekkel szemben. Nigéria úgy tűnik, nem tanul hibáiból: Bakassiból is ezrek költöztek át Nigéria területére, a létrehozott New Bakassi telep azonban úgyszintén nem vízparti és nem rendelkezik infrastruktúrával sem. Néhány éven belül a szülőföld a kameruniak által épített új iskolákkal és kórházakkal sok eltávozottat csábíthat vissza eredeti lakhelyére, még akkoris ha most még a helyben maradtak nagy része is mintegy ignorálja a kameruniakat. Egyébként most, hogy a cölöpök lerakása során a határvonal középső része is tisztázódik, Kamerun máris jelezte: a nigériai oldalra kerülő településeik (mert lesznek ilyenek) lakosai segítséget kapnak az áttelepüléshez, már ha kérik.

A most levert 3000 határcölöp tehát egy hosszú és volatilis konfliktus végét jelentheti. A határvonal középső szakaszán egész falvak kerülnek majd hirtelen egyik oldalról a másikra, a helyzet azonban itt várhatóan nem lesz olyan drámai, mint az északi és déli halászfalvak esetén. A térség legnagyobb problémáját most a déli gerillák jelentik, és az ő aktivitásuk Bakassiba is átgyűrűzhet: az olaj túl erős motiváció, a határátszabás pedig jó indok a gerillaháború folytatására. Összességében azonban számomra ez az eset egészen másról (is) szól: Nigéria magasra tette a mércét amikor ilyen békésen képes volt alávetni magát az ICJ döntésének és olyan területekről lemondani, amelyek évtizedek óta az ország részét képezték. Ez az eset tehát reményt adhat arra, hogy a térségben követendő mintává válhat a békés konfliktusrendezés nemzetközi segítséggel: ez az érzés pedig bőven megéri azt a mintegy 0.8 centet, amellyel minden egyes EU-állampolgár támogatta és támogatja az új határvonal létrejöttét.

Források: UNOWA, Wikipedia, Jurisafrica, BBC, AllAfrica