A teljes ellenzék egyöntetűen felháborodva tiltakozott a döntés ellen, az állam északi, Új Erők által uralt részén és Abidjanban is megmozdulások voltak, és az egész nemzetközi közvélemény lélegzetvisszafojtva figyeli az eseményeket. Az érdekes kérdés egyébként, hogy a Tanács mi alapján hozta meg döntését, kizárt, hogy a szavazatokat képesek lettek volna újraszámolni ilyen rövid idő alatt, a megfogalmazott vádakat alátámasztani is lehetetlen lenne 1 nap alatt, szóval, hogy hogyan jött ki Gbagbo 51%-a, azt senki sem tudja. A hírhedt-hírhedett északi lázadó vezérből miniszterelnökké vált Guillaume Soro az ENSZ közbenjárására szólított fel, kérve, hogy a világszervezet oldja fel a jelenlegi ellentétet, különben kiújulhat a két országrész közötti brutális harc. Közben pedig a kormány lezáratta a határokat, az ország légterét, felfüggesztette az összes külföldi médiumot, szóval aggasztó a helyzet.

Egy másik nyugat-afrikai országban azonban úgy tűnik feloldódott a szintén háborúval fenyegető probléma, miután a guineai Legfelsőbb Bíróság jóváhagyta az ország elnökválasztásának második körös eredményét, így két hét feszült várakozás után most már tény: Guinea első demokratikus választása után a 72 éves, mandinka Alpha Condé lett az ország elnöke a szavazatok 52.52%-ának megszerzésével. Vetélytársa, a fulani származású Cellou Dalein Diallo sajnálatának és csalódásának adott hangot, hogy panaszait elutasították, de mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére elfogadta a vereséget és felszólította támogatóit (főként a mandinkák diszkriminációjától tartó fulanikat) az eredmény elfogadására és az egységes Guinea megteremtésére.

Ezzel pedig talán végetérhet a több hete tartó szükségállapot is az országban, amelynek során Sekouba Konate hadserege sokszor túlzott aggresszióval de sikerrel őrizte meg a békét, a mindkét oldalról tapasztalt erőszakos cselekmények ellenére is. Összességében tehát látható, hogy az idő kereke ismétli önmagát, hiszen Nyugat-Afrika ismét egy puskaporos hordóra hasonlít, ahol bármikor elszabadulhat a pokol és ismerve az elefántcsontparti “Észak” Gbagbo iránti gyűlöletét és kegyetlenségét…Isten óvja drága Afrikánkat.

Az elmúlt napokban a fővárosban, Conakry-ban már etnikai alapú összecsapások is voltak (mint ismert Diallo a fulani/peul, ellenfele pedig a mandinka/malinke etnikum tagja), sőt fulani tüntetők még a rendőrségnek is nekirontottak választási csalásról kiabálva. Az is tény, hogy amennyiben nem katonai diktatúra van az országban és a katonai vezetés nem teszi le voksát a demokratikus átmenet előtt, akkor már korábban elszabadul a pokol, és most is mindenki a Sekouba Konate vezette rezsimtől várja a helyzet békés rendezését. Arra pedig bizony nagy szükség lesz, hiszen miután még a hivatalos bejelentés előtt, hétfő délelőtt Condé beszédében kijelentette, hogy ő a nyertes és szinte az egész vidéki Guinea valamint Conakry jelentős része is mellette áll, a fővárosban elszabadult a káosz és Diallo hívei összecsaptak megint a rendőrséggel. Cellou Diallo egyébként szintén beszédet mondott még az eredmények előtt, amelyben választási csalásokról és hívei diszkriminációjáról beszélt és kijelentette: nem ismerik el a végeredményt. Maga a katonai rezsim egyébként a CENI bejelentése után letette voksát Condé mellett és hangsúlyozta, minden eszközt bevet a rend fenntartása érdekében és a demokrácia helyreállításában, a nemzetközi megfigyelők szóvivője pedig viszonylag szabályos, tisztességes választásról beszélt.

Míg Conakry és néhány nagyváros utcáin órákkal korábban az erőszaké volt a főszerep, addig a hivatalos bejelentés után Condé hívei kezdtek boldog ünneplésbe, hangoztatva, hogy Condé az elmúlt évtizedekben, a diktatúrák alatt betöltött ellenzéki szerepéért (bár csak francia földről volt aktív) is megérdemli a győzelmet, amely az ígéretek szerint új világot hozhat egész Guineának és végre az emberek is érezhetnek valamit a hatalmas ásványvagyonból. A mai nap is afféle vihar előtti csendet hozott az ország számára, a főváros főleg mandinkák lakta kerületeiben még mindig ünnepeltek az emberek, a fulani kerületekben pedig minden csendes és kihalt volt, miközben a biztonsági erők megerősített egységekkel járőrözve a városban igyekeztek fenntartani a rendet (csak egy megjegyzés a margóra: a karhatalmi erők kötelékében túlnyomó részben mandinkák szolgálnak). Eddig sikerült is nekik, ahogy a katonai vezető, Sekouba Konate ígérte, a sisakos, gumibotos rendőrök, katonák nem próbáltak békés úton elérni bármit is, a legkisebb erőszak jelére aggresszívan léptek fel.

Ezt egyébként a vesztes, Diallo is szóvátette a mai nap, szerinte ugyanis a katonaság a választási eredmény ismeretében elkezdte zaklatni és kifosztani a fulani lakosságot, állítása szerint a fulani többségű településeken (ahol ő kapta a voksot jelentős részét) tömeges letartóztatások történtek az eredmény bejelentése óta. Emellett – elismerendő módon – békére és nyugalomra is felszólított, bár ezzel egyidejűleg meg arról beszélt, hogy az ország északi részén tömegével félemlítették meg a fulani szavazókat és ezért a Kouroussa és Siguiri tartományok eredményének figyelmek kívül hagyását követelte – így ő nyerne. Az új elnök, Alpha Condé ígérete szerint ő maga lesz a változás, a stabilitás elnöke, aki vezetése során a biztonsági helyzet javítását, a bányászati szerződések felülvizsgálatát és befektetések országába hozatalát tűzte ki fő célnak, továbbá egy végre egységes Guinea megteremtését ígérte.

Ami tény, az országban még sosem volt fulani elnök, és egyes mandinka diktátorok brutális repressziót gyakoroltak ezen etnikum ellen, ráadásul a Camara- majd Konate-féle katonai rezsim is zömében mandinkákat tömörít, így bizonyos szinten érthető a fulanik félelme. Ennek ellenére jelen esetben örülhetünk, hogy ilyen erőskezű katonai diktatúra van az országban (azért ritka, hogy két országban is ilyen pozitív hozzáállású militáris rezsim álljon fel Afrikában – lásd még Niger), mert a történelmi ismeretek és tapasztalatok figyelembevételével szinte biztos, hogy már tombolna az erőszak Conakry-ban, ha Konate katonái – esetenként jogtalan módon – nem tartanák fenn a rendet. Az idő pedig csak megoldja a dolgokat.

 Az egész választáson általánosságban átlagos volt a részvételi arány, attrocitások nem történtek, talán az egyetlen említésre méltó incidens az volt, amikor ellenzéki tüntetők még hétfőn gumikat égettek a választási eredmények késlekedése miatt. Két érdekességet mindenképpen feljegyezhetünk azonban, egyrészt Salum Khalfani Bar’wani személyében megvan az első, választott albinó képviselője Tanzániának, aki a Polgári Egységfront (CUF) képviselője lesz a következő öt évben, mert eddig csak államelnök által jelölt albinó politikus került be a Bunge-ba. A másik érdekes dolog, hogy az ellenzék elveszítette Zanzibárt, ahol az eddigi elnök, Seif Sharif Hamad (CUF) nagyjából négy ezer szavazattal kevesebbet kapott, mint kormánypárti riválisa, Ali Mohamed Sein. Kikwete egyébként az eredmények bejelentése után kijelentette, hogy következő öt évét a szegénység leküzdésének és a gazdaság fejlesztésének fogja szentelni, ehhez pedig az ellenzék segítségét is kérte.

Nigerben sem volt igazán túl sok kétség a szavazás előtt, a választásra jogosult 6.7 millió polgár bőven több mint fele az urnák elé járult és 90.18%-uk megszavazta az új alkotmányt, amellyel ismét lesz mandátuma az elnöki pozíciónak (ezt még az előző elnök, a diktátornak tartott Mamadou Tandja változtatta meg) és a februárban katonai puccsot végrehajtó tisztek mindegyikét mentesítették a felelősségrevonás alól. Többek között. Ezzel a döntéssel tovább folytatódhat az irányítás átadása a katonai rezsim kezéből a nép kezébe, hiszen így szabad az út a 2011. január 31.-én esedékes elnökválasztás és a jövő áprilisi végleges hatalomátadás előtt. Errefelé szokatlan módon az összes politikai párt támogatta az új alkotmány megszavazását, ahogy az országgal rendkívül szoros kapcsolatát még mindig fenntartó Franciaország is erőteljesen a jóváhagyás mellett érvelt.

Az új alaptörvény elfogadásával tehát megszületett Niger hetedik alkotmánya függetlensége óta, amelynek ellenzői értelemszerűen a jelenleg is házi őrizetben élő ex-elnök, Mamadou Tandja megmaradt hívei voltak, akik szerint ezzel az alkotmánnyal még nehezebb lesz irányítani a világ egyik legszegényebb országát, mert ahogy ők fogalmaztak még a szavazás előtt, Nigernek “erős vasmarokra” van szüksége, hogy felálljon a padlóról. Ez az eredmény azonban nagyon jó hír a demokrácia hívei számára, hiszen így most alkotmányosan is hatalmat vettek el az elnök személyétől és adták azt át a parlamentnek, akadályt gördítve egy esetleges újabb diktatórikus rezsim elé.

És végül, de nem utolsósorban Elefántcsontpart esetében is azt lehet mondani, hogy az az eredmény született, amire számítani lehetett előzetesen, azaz a még nem hivatalos, de jóváhagyott adatok szerint az eddigi elnök, a megosztott ország déli, keresztény felének támogatásával a háta mögött a voksok 38%-át megszerző Laurent Gbagbo nyert, tőle nem sokkal lemaradva pedig az északi, főleg muszlimok lakta országrész egyik fő favoritja, az egykori miniszterelnök, Alassane Ouattara végzett 32%-kal, így november 28.-án második fordulóra fog sor kerülni a két jelölt között. Az ENSZ azonban még mindig nem hitelesítette az eredményt, főleg, miután a négy legnagyobb ellenzéki párt és maga Ouattara is a szavazatok újraszámolására szólított fel, mert a vádak szerint több százezer (!!!) voksot csaltak el Gbagbo hívei a szavazóhelyiségekben.

A közel 80%-os részvételt mindenki hatalmas eredményként könyvelhette el, ráadásul az ellenzéki vádakkal szemben a nemzetközi megfigyelők szerint csak apró szabálysértésekről, hiányosságról lehet szó, több ezer szavazat ellopásáról semmiképpen. Jelenleg  úgy tűnik, hogy eddig erőszakos incidensek nélkül zajlott le az egész választás, bár sokan még most is attól tartanak, hogy a Gbagbo és Ouattara között megrendezésre kerülő november 28.-i második forduló után elszabadulhat a pokol az országban.

És a poszt végére néhány szóban a mai napon lezajlott guineai elnökválasztás második köréről, amelyben a lakosság Cellou Dalein Diallo (UDFG – Guineai Demokratikus Erők Szövetsége) és az évtizedek óta ellenzéki Alpha Conde (RPG – Guineai Néppárt) között dönthette el, ki legyen az ország történetének első, tényleg demokratikus úton hatalomra kerülő elnöke. A júniusi első kör 24 jelöltje közül ez a két politikus toronymagasan kimagasodott, és az ő második fordulós szereplésükkel Guinea etnikai válaszút elé is került, hiszen mindkét jelölt a két legnagyobb etnikum egyikét képviseli: Diallo fulani/peul és Conde malinke/mandinka. Ez pedig rendkívül aggasztóvá teszi az eredmény kihirdetése utáni helyzetet, hiszen már az első forduló után is voltak etnikai villongások az országban, és valószínűsíthető, hogy egyik etnikum sem fogja szó nélkül hagyni a másik sima győzelmét.

Az elmúlt hónapot is országszerte etnikai ellentétek jellemezték, és a legtöbb szavazó nem is a jelöltek programja, hanem saját félelme alapján szavazott, a fulanik attól tartanak, hogy Conde győzelme esetén a margóra kerülnének, a mandinkák pedig Diallo győzelmétől rettegnek. Az egyetlen reményt személy szerint a Sekouba Konate tábornok vezette katonai rezsimben és a hadseregben látom (Konate egyébként az állami tévében azt mondta a választás előtt, hogy semmiféle erőszakos cselekedetet nem fognak büntetlenül hagyni), amely valószínűleg képes lesz meggátolni, hogy az erőszak elszabaduljon ismét az országban, de a kérdés, hogy ennek mi lesz az ára – mert bármiféle brutális erőszakhullám egy jó időre megint el fogja temetni a demokráciát Guineában az biztos. A mai voksolás mindenesetre rendben zajlott, a megfigyelők szerint csak kisebb technikai problémák léptek fel, nem volt elegendő szavazólap egyes helyeken, illetve voltak hiányosságok is a névjegyzékben, de ezeket orvosolni tudták. Végül egy apró érdekesség, amely egyébként tökéletesen jellemzi a jelenlegi guineai állapotokat: ellentétben mondjuk az Európában megszokott látvánnyal, Guinea jelenlegi vezetője, Sekouba Konata állig felfegyverzett katonák gyűrűjében érkezett szavazni, és emberei minden újságírót, lakost gyorsan elhessegettek a szeretett vezető közeléből.

Korábban is lehetett volna már ebben a pozícióban, de amikor az országot hosszú éveken át uraló diktátor, Lansana Conte meghalt és a hadsereg vette át az irányítást 2008-ban, a katonák sorshúzással döntötték el, ki legyen az államelnök és a szerencse (vagy a csalás, már sosem tudjuk meg) csillaga Camarára mosolygott. Míg utóbbira nagyjából 1 éves uralma során főleg a radikalizmus, a kapitalizmus-ellenesség és a realitásoktól elrugaszkodott elképzelések (bányászati szerződések élő televíziós műsorban történő tárgyalása stb.), addig sokak számára meglepő módon Konate maga lett a demokrácia szobra és hatalmas szerepe van abban, hogy Guineában a Camara-merénylet óta is béke van és az ország történetének első szabad választására készülhet. Hatalmas előnyt jelent számára katonai múltja, ugyanis a “Tigrist” (ez beceneve emberei körében) még etnikumtól függetlenül is teljes tisztelet övezi szinte az egész hadseregben, így képes kordában tartani az esetlegesen hatalomra pályázó tiszteket is.

A demokratikus elnökválasztások első köre szépen le is ment, de sajnálatos módon a második forduló előtt elszabadult a káosz az országban, először csalással kapcsolatos vádak és pletykák ütötték fel fejüket, majd a választási bizottságban is belviszály alakult ki, végül pedig utcai összecsapások törtek ki a két állva maradt jelölt hívei között. Ebben a helyzetben az egész nemzetközi közvélemény és a guineai nép is a hadsereget és vezetőjét, Sekouba Konate tábornokot figyeli, aki viszont szokásának megfelelően továbbra is a háttérből figyeli az eseményeket és folymatosan biztosít mindenkit a sereg semlegességéről (ez felettébb dicsérendő). Ezért is érdekes az a ritkaságszámba menő interjú, amelyet Konate adott néhány napja a francia RFI sajtóorgánumnak (alapvetően egy nemzetközi rádióról van szó) és amelyből kicsit jobban megismerhettük a vezető személyiségét és céljait. Akkor nézzünk is néhány kérdést és az eléggé meglepő ám sokszor szimpatikus (nem csoda, hogy szeretik emberei) válaszokat: amikor a választási bizottságban uralkodó káoszról és krízisről kérdezték, a tábornok gyorsan lerendezte az ügyet, miután azt mondta, hogy ő egyáltalán nem érti a politikát és ezért az ilyen ügyek kezelését mindig Tibou Kamarára, frissen kinevezett belügyminiszterére hagyja.

A legfontosabb és a legtöbb embert érdeklő kérdésre pedig, hogy mik a céljai a hatalomban és mi lesz vele a választások után, Konate valószínűleg minden katonai diktátor leghihetetlenebb válaszát adta (amit persze már ismertünk nagyjából): “Nagy ívben teszek a hatalomra. Egyszerűen csak nyugalmat akarok, de a a hozzám közel álló emberek megakadályoznak a gyors távozásban. Ouagadougouban is kényszerítenem kellett magamat, hogy aláírjam a papírt.” Ez utóbbival arra a megbeszélésre gondolt, amikor átvette a hatalmat Camarától. És igen, utóbbiról is megemlékezett az interjúban, az egykori kebelbarátok viszonyát keserűen így jellemezte: “Ő egy hazug ember, aki most már fél tőlem és igyekszik elkerülni Ouagadougouban.” Hasonló véleményt fogalmazott meg a guineai politikai elitről is, akiknek köszönhető szerinte az összes etnikai ellentét az országban.

És interjújának végefelé megfogalmazta azt, ami kivágta a biztosítékot az előbb emlegetett politikai elit minden tagjánál, ugyanis azt mondta, hogy “ha a két jelölt képtelen megegyezni (megj.: a választási bizottság elnökéről), akkor katonai erővel fogok egy civil embert az ország élére állítani”. Hihetetlen, de Konate azt is kijelentette, ha a jelenleg október elejére kitűzött választásokat záros határidőn belül nem tartják meg, ő le fog lépni és hagyja az egészet a “fenébe”. Nem egy átlagos katonai diktátor, igaz?

Hogy ezt elhisszük-e az más kérdés, de a következőkben látni fogjuk, hogy ha valamelyest javult is a helyzet a kilencvenes évekhez képest, 99%-os tökéletességről és a gyémántkereskedelem tisztaságáról beszélni csak egy jó reklámfogás és semmi több. Mert bizony a KPCS több sebből vérzik, és ezek közül az egyik legfontosabb a tény, hogy a gyémántok tisztaságát mindösszesen egy aprócska, a kitermelő ország valamely kereskedője által kiállított cetli igazolja (persze ez most kissé eltúlzott lekicsinyítés, de a lényeg nagyjából ez), tehát az ékszerboltban az eladónak (és így a vevőnek) fogalma sem lehet arról, hogy tényleg a megnevezett bányából származik-e a kő, vagy igazából nem valahol messze, egy isten háta mögötti afrikai bányában gyerekek kaparták elő a földből helyi kiskirályok fegyverének felügyelete mellett és néhány csúsztatott dollárért valahogy belekerült a tisztességes kalapba?

Aztán ott van a folyamatból teljes mértékben kihagyott helyi vállalkozók kérdése, mert bizony a boltokban fellelhető gyémántok mindegyike a hatalmas gyémántvállalatok címkéjével fémjelzett, és a KPCS hitelesítés is ezeknek a hatalmas cégeknek az irodáiban történik, és bizony ugyanoda jutunk, ahova az előbb: honnan tudjuk, hogy mondjuk a De Beers 100 köve közé nem került-e be 10 olyan kő, amit helyi hadurak gyermekmunkásai kapartak elő? Konkrétan a folyamat csak annyit tett, hogy elsöpörte a piac összes kis szereplőjét és még nagyobb előnyt adott a nagyvállalatoknak, hiszen ezek a kis vállalkozások nem részei a KPCS-nek, így kénytelenek bagóért leszerződni a nagyokkal, ha piacot akarnak köveiknek.  Míg korábban az Angolában, Elefántcsontparton vagy Sierra Leonéban zajló eseményekkel példálóztak, ha a véres gyémántokról esett szó, manapság Zimbabwe az az afrikai ország (mert sajnos “véres” gyémántok ma már nem csak Afrikában vannak), ahol a leginkább gondok vannak a kövek származásával és a gyémántüzlet tisztaságával.

Mondjuk Robert Mugabe diktatúrájában bőven van más jogsértés, amiről írni lehetne és ami miatt aggódni lehetne, de az is biztos, hogy az ország vezetése (a Mugabe-holdudvar) teljes mértékben kizsákmányolja, uralja az ország gyémántbányáit és semmiféle teret nem enged a nemzetközi cégeknek vagy helyi vállalkozásoknak. A híres-hírhedt, kelet-zimbabwei Chiadzwa gyémántmezők feletti katonai irányítás átvételekor még 2008-ban legalább 100 bányászt öltek meg a katonák, ma pedig már a hadsereg irányítja az egész területet, nőket és gyermekeket dolgoztatnak a bányákban (gyakori a nemi erőszak, a bántalmazás) és semmi sem történhet a katonák engedélye nélkül (ez nem vicc, még magukon is csak engedéllyel könnyíthetnek), ahogy a Global Witness nevű jogvédő szervezet többször is beszámolt róla jelentéseiben. A mezők hihetetlen gazdagságát még 2006-ban fedezték fel és kezdetben a De Beers tulajdonában voltak, amely azonban nem kezdett komolyabb műveletekbe és ez szabad utat engedett sok ezer zimbabweinak, akik szó szerint megrohamozták a területet és az itt talált kövekből próbálták éhező családjaikat ellátni.

De ekkor már a Mugabe-kormány is lecsapott, és 2006-tól kezdődően a legbrutálisabb erőszakhullám vette kezdetét a hadsereg részéről, hogy elűzzék ezeket az embereket és a katonaság irányítása alá vonják az egész kitermelési műveletet. A kibányászott kövek aztán nagyon gyorsan és könnyen megtalálják az utat (Mozambikon és a Dél-afrikai Köztársaságon át) Dubaiba és Libanonba (az országnak nincs gyémántkincse, mégis iszonyú mennyiséget exportál), ahol pedig keveredve a legális forrásból származó kövekkel, máris könnyedén kifoghat valaki Londonban egy olyan követ, amelyet egy 10 éves zimbabwei fiúcska kapart elő puszta kézzel és mivel nem akarta odaadni a katonáknak, véresre verték. Akárhányszor pedig a KPCS tisztviselői felkeresték a bányát, a katonák még brutálisabban viselkedtek a civilekkel és a dolgozókkal, így a folyamatot felügyelők számára is ismert a probléma (most nem is ezzel van a gond), de hiába szólították fel a Mugabe-kormányt, hogy amíg nem szerzik meg a KPCS engedélyét ezekre a mezőkre, addig zárják le a bányát, a gyémántok kicsempészése tovább folytatódik a mai napig. És mit tud tenni a KPCS? Semmit.

Konkrétan a nemzetközi közösség teljességgel képtelen Mugabe bármilyen jogsértéseit kezelni, hiszen most is nemzetközi szankciók vannak az ország ellen, amelyek semmit sem érnek azon kívül, hogy az ártatlan civil lakosságot sanyargatják még jobban. Sőt, a Kimberly-folyamat szabályai szerint Chiadzwa gyémántjai nem is “véres gyémántok”, mert abból nem egy lázadó csapatot, hanem a kormány “működését” finanszírozzák. És nem ez az egyetlen ilyen hely a kontinensen, például a Kongói Demokratikus Köztársaságban becslések szerint a kormány és a  KPCS egyáltalán nem is tudja, mely bányákból, honnan származik az országban kitermelt gyémántok 40-50%-a, de nem jobb a helyzet Sierra Leonéban sem, vagy mondjuk nézzük Guineát, ahol egy év alatt 500%-os emelkedés volt a gyémántkitermelésben, de ezekről a gyémántokról nincs semmiféle feljegyzés. Nem csoda, hogy az egész Kimberly-folyamat atyjának számító Ian Smilie néhány hónapja elhagyta a szervezetet és saját non-profit szervezetet indított.

Ahogy elmondta kilépő nyilatkozatában, tovább már nem kívánt asszisztálni egy nem működő rendszerhez, amelyben a 49 tag közül csak nagyon kevesek tartják magukat a megegyezéshez, és külön kiemelte, hogy a KPCS “egyáltalán nem ellenőrzi vagy szabályozza a gyémántkereskedelmet”. A dolgok jelenlegi állása szerint a Kimberly-folyamat egyetlen dolgot ért el, igazából azt, ami a célja is lett volna (kisebb-nagyobb kivételektől eltekintve persze): ha egy országban fegyveres konfliktus van, akkor gyémántok kereskedelméből már nehéz finanszírozni egy egész lázadó szervezetet (mint mondjuk Sierra Leone a polgárháborúban), de amennyiben a kormány korrupt vagy gyenge, akkor a KPCS semmit sem ér – ez pedig a 22-es csapdája. zimbabwe jelenleg a KPCS tagja és bár mindenki tudatában van a Chiadzwa mezőkön folyó eseményeknek, 2010 júniusában a Kimberly-folyamatot felügyelő szervezet ismételten jóváhagyta a zimbabwei gyémántexportot, amelyet Mugabe zimbabwei ellenzéke (Morgan Tsvangirai-féle társaság) is külön kért. A magyarázat is egyértelmű: míg a tiltással csak annyit  lehetne elérni, hogy a teljes gyémántkereskedelem “feketén” történne, addig a KPCS-ben való részvétellel legalább a tranzakciók egy részét lehet ellenőrizni. 

Ha most összegezni kellene a helyzetet, akkor látható, hogy a közvéleményt sikerült meggyőzni arról, hogy eltűntek a konfliktusokból származó gyémántok a Kimberly-folyamatnak köszönhetően (és ez valamelyest igaz is, bár Kongó erős kivétel), de hogy amúgy milyen módon termelik ki a gyémántokat, milyen kezeken fut keresztül, kihez kerül a bevétel, nos, azt a folyamat már képtelen felügyelni és szabályozni. A helyzetre a zimbabwei elnök világított rá tökéletesen még az idei év elején egy nyilatkozatában: “Mi megpróbálunk úgy játszani, ahogy a KPCS megköveteli, de úgy is játszhatunk, ahogy mi akarunk…bárhol el tudjuk adni a gyémántjainkat.”

Ez pedig elég olaj volt a tűzre, az amúgy is feszült légkörben, hiszen az első fordulót elsöprő fölénnyel (az összes voks 43.69%-a) nyerő Diallo-t a mindössze 18.25%-ot kapó Conde hívei hetek óta csalással vádolják. A Guineában mindig nagy úrnak számító hadsereg végül helyreállította a rendet és a katonai vezetés (mint ismert, az országot a legendássá vált Moussa Dadis “A nép fia” Camara egyik jóbarátja és egykori jobbkeze, Sekouba Konate katonatiszt vezeti) rögtönzött ülésén minden utcai tüntetést és választási kampányrendezvényt betiltott meghatározatlan időre, amelyet mindkét elnökjelölt is elfogadott végül. Akkor még csak pletykaszinten hallhattunk arról, hogy a szeptember 19.-én esedékes második forduló elhalasztásra kerül, de tegnap, szerdán hivatalosan is bejelentették, hogy meghatározatlan időre elhalasztják az elnökválasztás újabb körét. Ez pedig óriási csapás az 1958-as függetlenedése óta első demokratikus választását tartó ország számára, ahol a hihetetlen mennyiségű és értékű ásványkincs ellenére a lakosság háromnegyede nyomorban él. Bár a választási bizottság bejelentése szerint a halasztás hátterében logisztikai problémák és felkészülési hiányosságok állnak (pl. a szükséges választási felszerelések hiánya és megfelelő helyre szállítása), addig egyértelmű, hogy a valódi ok a kialakult feszült helyzet és a választási bizottságon belüli káosz.

Akik jelenleg a világ egyik ásványhatalmát vezetik, a katonai rezsim középen Konatéval:

A katonaságot a politikai életből kivonó és a választások lebonyolítását erősen támogató és emiatt óriási nemzetközi támogatást élvező katonai vezető, Sekouba Konate szerint az ország egy hatalmas és fontos lehetőséget szalasztott el ezzel a döntéssel, amelyet Diallo és pártja elhibázottnak és megfontolatlannak tart (Conde nem meglepő módon támogatta a döntést). De jelenleg Guineában Konate szava a döntő és a szent, és miután ő is megerősítette a halasztást (bár az erről szóló rendeletet eddig a pillanatig még nem adta ki), mindennemű vádaskodás és mérgelődés alaptalanná vált. A feszültség pedig sajnos nem csak politikai oldalak, hanem etnikumok között is fennáll, hiszen a két jelölt az ország két legjelentősebb etnikumának, a fulaninak/peulnak (Diallo) és a malinkének/mandinkának (Conde) a támogatását élvezi, ezért az ilyen súrlódások komoly etnikai feszültségeket is gerjeszthetnek, ami nem lenne jó a hasonlóan megosztott szomszédoknak sem a régióban. Ráadásul, hogy még jobban bonyolódjon a helyzet, az országban fulani még sosem volt elnök és a mostani katonai vezetés (ahogy az a korábbi Camara-rezsimnél is volt) erőteljesen mandinka többségű.

A technikai problémákról szóló hírek sem teljesen megalapozatlanok, hiszen az első fordulóban is előfordult, hogy szavazófülkék és egyáltalán, szavazóhelyiségek hiánya miatt egyes szavazóknak több tucat kilométert kellett utazni egy urnáig, ráadásul még jelenleg is készül több százezer voksoló (vannak úgy 4 és fél millióan) szavazó-kártyája a Dél-afrikai Köztársaságban. Összességében a nyilatkozatok, a technikai feltételek biztosításához szükséges idő kalkulációja alapján nagyjából 2 hétre még szükség van, mire ismét megnyílhatnak az urnák Guineában, a kérdés, hogy addig mi fog történni. Remélhetőleg ahogy eddig, úgy Konate katonái továbbra is fenntartják a stabil rendet, amire igen nagy szükség lenne a régió egész sorsára mindig is nagy hatást gyakorló államban.

A legegyszerűbb Burundiról beszélni, ahol konkrétan egyetlen jelölt volt az elnökválasztáson, az eddigi elnök, a lázadó vezérségből politikai csúcsra jutott Pierre Nkurunziza, aki az ellenzéki jelöltek bojkottjának köszönhetően már előzetesen megnyerte a szavazást. Ennek megfelelően a voksolás teljes érdektelenségbe fulladt, rendkívül alacsony volt a részvétel, de itt még lesz egy-két érdekes kör az eredmények elismerésének ügyében. Már most is erőszakos attrocitások jellemzik a légkört, és ismerve a kis ország múltját és a csak 2009-ben lezárult alacsony intenzitású kormányellenes lázadást, nagyon kell figyelni Bujumburára.

Szomáliföldön már sokkal kellemesebb volt a légkör, ahol a szavazatok 50%-át megszerző ellenzéki vezető, Ahmed Mohamud Silanyo (ő a Kulmiye vezetője) nyert az eddigi elnökkel, Dahir Riyale Kahinnal szemben, aki csak 33%-ot kapott, míg a harmadikként befutó Faisal Ali Warabe szerezte meg a voksok maradékát. A szavazás végig békés volt és a megfigyelők szerint teljesen szabályos és demokratikus, és Afrikában oly meglepő módon a vesztes Kahin elismerte vereségét.

Attrocitások nem történtek, pedig a félelem megvolt az emberekben azután, hogy a kaotikus Szomália teljes uralmáért küzdő iszlám milícia, az al-Shabaab megfenyegette az országot a választások miatt. A Puntfölddel határos régiók némelyikében nem volt szavazás a biztonsági kockázatok miatt (ugyebár az egységes Szomáliáért küzdő Puntföld és Szomáliföld több terület miatt is vitában áll), amely okán már a mostani választást is elhalasztották korábban. Az elkövetkező hetekben tehát békés átmenet és hatalomváltás várható, az igazi feladat azonban majd csak utána jön a függetlenség elismerésével kampányoló Silanyo számára: eredményt elérni a tett ígéretei tekintetében.

A legnagyobb figyelem és médianyilvánosság mégis a természeti kincsei okán kulcsfontosságú nyugat-afrikai ország, Guinea voksolását kísérte, ahol a függetlenség óta az első igazán tisztességes és demokratikus választás volt várható előzetesen, köszönhetően a katonaság és az ország katonai vezetője, Sekouba Konaté hozzáállásának és támogató szemléletének. A múlt hétvégén zajlott szavazás alapvetően békés zajlott, az emberek rendkívül nagy számban járultak az urnák elé, hogy a 24 jelölt valamelyikére leadják voksukat.

Az eredményekkel azonban már voltak gondok, a felfokozott várakozás ellenére a független választási bizottság bejelentése szerint logisztikai és biztonsági problémák miatt az előzetes eredmények közlése a kitűzött szerdához képest csúszott. Ez persze azonnal felvetette a csalás lehetőségét az esélytelenebb jelöltek és támogatóik köreiben, rengeteg panasz érkezett visszaélésekről az ezeket konzekvensen cáfoló választási bizottsághoz. Ilyen vádak voltak például a szavazók megfélemlítése, eltűnt urnák, egyes szavazókörökben többszörös szavazások, de minden egyes panaszt megcáfoltak.

A nemzetközi közösség békés várakozásra és az eredmények demokratikus módon történő elfogadására szólított fel, egyben hangot adott elégedettségének a demokratikus átmenet pozitív fejleményei miatt. És akkor jöjjenek az annyira várt eredmények: ahogy azt az előzetes posztban már jósoltam, a választási bizottság előzetes eredményei szerint (ezt még majd pontosítják és megerősítik, de az alapvető helyzet már nem változik) a Lansana Conte-féle diktatúrában miniszterelnökként szolgáló Cellou Dalein Diallo nyert, miután a voksok közel 40%-át megszerezte.

Ő volt a 2009 szeptemberében történt, erőszakba torkolló conakry-i tömegtüntetés egyik fő szervezője és a katonai diktatúra egyik fő ellenzéke. Az összes eddigi guineai kormány ellen ellenzékiként küzdő nagy öreg, Alpha Condé lett a második a szavazatok 20%-ának megszerzésével, így miután egyetlen jelölt sem szerzett 50%-ot, július 18.-án az első két helyezett második fordulóban fog összecsapni Guinea elnöki székéért. Összességében tehát a guineai választások békésen és demokratikus úton zajlottak, a megfigyelők szerint néhány probléma felmerült, de az eredmények tisztaságához nem férhet kétség. A papírforma egyébként így már Diallo győzelmét ígéri, Condé számára az a kérdés, képes lesz-e a többi jelölt támogatói közül eleget maga mellé állítani, hogy nagy előnnyel vezető vetélytársa előnyét behozza. Érdekes lesz.

Ezt még csak tetézik az erőszakos cselekmények országszerte, gránátdobálások és a csúcs az a szerdán tett ellenzéki nyilatkozat, amelyben Alexis Sinduhije, a Mozgalom a Szolidaritásért és Demokráciáért párt vezetője jelentette ki, hogy akár fegyveres harc árán is megakadályozzák, hogy egy törvénytelen vezetés tússzá tegye Burundi több millió lakosát.

De eme két választás között is lesz egy igazán érdekes voksolás, 27.-én ugyanis annak a Guineának a polgárai járulhatnak urna elé, hogy elnököt válasszanak, amely 1958-as függetlenné válása óta valószínűleg az első tisztességes és demokratikus döntésére készülhet, ráadásul a 24 jelölt között egyetlen katonai vezető nincs, ez pedig így már tényleg példa nélküli. Tavaly decemberben – sőt még az idei év elején – sem gondolta volna senki, hogy ez egyszer valósággá válhat, de először lelőtték a katonai diktatúrát építő, Moussa Dadis “A nép gyermeke” Camarát, aki aztán a hatalmat egészségi állapotában megrogyva katonatársának, jóbarátjának, Sekouba Konaténak adta át.

Ő pedig gyorsan nyilvánvalóvá tette céljait: demokratikus elnökválasztás, amelyen egyetlen katonai személy, köztük maga sem indulhat. Ahogy ő nyilatkozta, “a hadsereg most megmutatja, hogy képes lemondani a hatalomról”, erre pedig nagy szükség is van, ugyanis az országot megviselte a közel 18 hónapnyi hatalmi harc és katonai diktatúra, így most a legfontosabb feladat az új elnök számára az állam státuszának és a néphez való viszonyának a helyreállítása, miközben valamit kezdeni kell a Guinea ásványkincseiért vért izzadó multinacionális vállalatokkal is – Konate épp a napokban rúgta össze a port a Rio Tintoval és kilátásba helyezte, hogy két bányájától is megfosztja a céget. Ráadásul még ott van egy erősen létező pletyka, miszerint az eddig Burkina Fasóban családjával lábadozó Dadis Camara hívei (mert bőven vannak neki még, főleg szűkebb szülőföldjén) vezérük visszatérésére és így bajkeverésre készülnek.

A főváros és a nagyobb települések tele vannak a jelöltek plakátaival, posztereivel, mindenfelé választási gyűlésekbe, kampányrendezvényekbe futhatunk utunk során, minden jelöltnek megvan a maga támogatói köre és főleg a fiatalokon érezhető, hogy ez most egy igazi alkalom a változásra, az új útra. Persze nem ennyire szép a helyzet, ugyanis a jelöltek (tisztelet a kivételnek) főleg saját etnikumukat és nem egész Guineát képviselik (hiába mondanak mást), támogatóik között pedig az elmúlt hetekben bőven volt példa erőszakra. A választási névjegyzéket minden induló elfogadta, ahogy a menetrendet (az esetleges 2. fordulóra július 18.-án kerülhet majd sor) és a több mint ezer megfigyelő jelenlétét is, ami szintén pozitívum, tekintve a véres múltat.

Ahogy Konate többször kijelentette, a katonaság elfogadja bárki is nyer, mindent meg fog tenni azért, hogy semleges maradjon és kizárólag a rendre és a békére fog koncentrálni – ezért és az elmúlt hónapokban tanúsított hozzáállásáért, Sekouba Konatét csak dicséret érheti, mondhatjuk mindezt azután, hogy tudjuk a tényt, ő is egyike volt azoknak, akik pénzfeldobással döntötték el anno Lansana Conte halálakor, hogy ki legyen Guinea új elnöke. Helyi újságok, külföldi újságírók, non-profit szervezetek egybehangzó véleménye szerint a legesélyesebb a győzelemre Alpha Conde, aki az 1958 óta hivatalban lévő mindhárom elnök ellenzékét képviselte, ezért nagy tiszteletnek örvend, ráadásul a szinte kizárólag etnikai alapon szavazó országban az egyik fő etnikumhoz, a malinkéhez tartozik.

Fő ellenfele pont utóbbi szempont miatt Cellou Dalein Diallo, aki az ország népességének 40%-át kiadó peul etnikum tagja és akinek előnye és hátránya is ugyanaz lehet: a Conte-rezsim alatt magas politikai pozíciókat töltött be, még miniszterelnök is volt. Az egyébként általánosságban elmondható, hogy a jelöltek többsége komoly politikai múlttal rendelkezik, egykori kormánypártiból lett ellenzéki, vagy nemzetközi pályafutást maga mögött tudható politikus. Bármi is lesz a végeredmény, egy dologban reménykednünk kell: békés választás lesz (sőt ez a három nap teljes egészében az lesz ebben a három országban) és kizárólag jó úton indul el a győztes, mert főleg Guineában már elkélne egy olyan elnök, aki fejlődést és nem megosztást, erőszakot hoz.

Szóval a főparancsnokok minden esetben az osztagaikkal tartottak, velük ettek, harcoltak, aludtak, sokszor maga Cabral is felkereste őket. Nem csoda, hogy a portugálok több alkalommal kísérelték meg eltenni láb alól, az egyik legvéresebb kísérlet 1969-ben történt, amikor Conakry városában rohamozták meg főhadiszállását a különleges erők, de hosszú harc után végül kudarcot vallottak. Sajnos Cabral végül nem érhette meg a független Bissau-Guinea létrejöttét, mert bár a portugál politikai és gazdasági helyzet miatt a Spínola kormányzó által elért sikerek gyorsan tovatűntek a hetvenes évek elején, Portugál-Guinea csak az 1974-es lisszaboni katonai puccs után 1974. szeptemberében szűnt meg létezni, amikor létrejött a független Bissau (Zöld-fok függetlenségére még egy évet kellett várni).

Cabral vesztét végül – ki gondolta volna akkor – hű bajtársai okozták, a fentebb már említett Raphael Barbosa-féle vezetői kör, köztük olyan egykori PAIGC élharcosok, mint Mamadu Ture illetve Raphael rokona, Aristides Barbosa. Raphael Barbosa és Ture bebörtönzésük után 1969-ben szabadultak és látszólag kifejezték szándékukat a PAIGC harcához való ismételt csatlakozásra. Ez azonban már nem egészen volt igaz, Ture és Aristides Barbosa kapcsolatot alakítottak ki a portugálokkal, akik finanszírozi kezdtek egy Cabral-elleni összeesküvést. Ennek első lépéseként Ture és több társa Conakry-ba utazott 1971-ben, ahol hozzá is láttak a portugálok által kidolgozott terv végrehajtásának. Az összeesküvés azonban ekkor még megbukott, 1972-ben Turét és Aristides Barbosát ismét börtönbe zárták, ahonnan azonban tovább folytatták a terv végrehajtását.

Ekkor léptek a képbe a PAIGC-ben különböző vétségek miatt megbüntetett, lefokozott vezetők: Inocenciu Canu, egykori haditengerészeti főparancsnok, Inacio Suarez da Gama, aki Canu jobbkeze volt a haditengerészetnél, Luis Teixera ellátási vezető és raktárfőnök, Emilio Costa, aki szintén a haditengerészetnél dolgozott, mint hajóparancsnok. Többségük már az első, lebukott összeesküvésben résztvett, így börtönben (vagyis biztonságos házban) is ült, együtt a többiekkel, de Ture és Aristides kivételével mindannyian lecsukásuk után hetekkel amnesztiát kaptak. A kulcsember, Mamadu Ndjai lett, aki a conakry-i biztonsági erők egyik parancsnoka volt 1972 végétől, ő volt megbízva a bebörtönzöttek őrzésének felügyeletével és az egykori fogvatartottak nyomonkövetésével.

A portugálok által kidolgozott terv szerint 1973. februárjában hajtották volna végre cselekményüket, de ezen változtattak, ugyanis gyanús viselkedésük miatt lassan az egész terv kezdett veszélybe kerülni. Érdekeik hasonlóak voltak: mindannyian sértve érezték magukat a PAIGC és Cabral által korábban elkövetett vélt sérelmek miatt, ráadásként pedig mindannyian kemény összegeket kaptak a portugáloktól segítségükért. Emellett a portugálok azt is ígérték nekik, hogy a sikeres terv után létrehozzák a Portugálián belüli autonóm államot, amely új, vezető testülete élén az összeesküvők fognak állni. A cél eredetileg Cabral elrablása és a portugáloknak való kiadása volt, de mint később kiderült, ez megvalósíthatatlan ötlet volt, a vezető ugyanis nem adta meg magát.

Sokat kutakodtam a merénylet pontos részletei után, hellyel-közzel egyező információkból sikerült a következőt összerakni. Azon a januári reggelen Cabral és második felesége, Ana Maria egy protokolláris eseményről tért haza hajnali három körül Conakry közepén található egyszintes házába. Amikor beparkoltak a kocsibeállóra, a merénylők megrohamozták a Volkswagent. Számukról és személyükről eltérőek az információk, ami biztos, hogy Inocencio Cani állt a kis csapat élén, amelyben egyszerű, szintén lefokozott, elégedetlen PAIGC katonák is voltak. Cani felszólította Cabralt a megadásra, de a vezér ellenállt és menekülni próbált, ekkor érte az első lövés az oldalán Cani pisztolyából. Cabral a földre hanyatlott, de kérni kezdte merénylőit, hogy tárgyaljanak, Caniból viszont előtörtek a régi sérelmek és válasz nélkül fejbelőtte a PAIGC atyját, alapítóját.

Más források szerint a második, halálos lövést egy Bacaru nevű katona adta le az elnökre. A halál minden verzió szerint azonnali volt. Eközben a város más pontjain is lecsaptak az összeesküvők, a PAIGC több vezetőjét fogták el azon a hajnalon (többek között Aristides Pereirát, Vasco Cabralt vagy José Araújot), akiket aztán gyorsnaszáddal megpróbáltak elszállítani az országból Bissauba. Meglepő módon ezt a guineai fegyveres erők megakadályozták, az összeesküvőket elfogták és a gyilkosság utáni napokban a guineai hadsereg az összes, Conakry-bantartózkodó PAIGC vezetőt őrizetbe vetette, majd bizottságot állított fel az események kivizsgálására. Azt a mai napig nem lehet teljes bizonyossággal állítani, hogy az akkori guineai elnök, Séku Turé nem volt érintett a merénylet megszervezésében, de az általánosságban elfogadott elmélet szerint a portugálok támogatásával, elégedetlen PAIGC-tagok hajtották végre az akciót.

Amely amúgy semmiféle eredményt nem hozott Lisszabonnak (ellentétben a reméltekkel), sőt, a függetlenségért küzdő alakulatok ettől a naptól kezdve még erőteljesebben, Cabral emlékére hajtották végre támadásaikat. Nem is kellett várni olyan sokat a teljes áttörésre. 1973. márciusában megtörtént az, amire addig a portugál pilóták csak rémálmaikban gondoltak: a bissaui alakulatok új fegyvert állítottak hadrendben, a Strela névre hallgató föld-levegő rakétát, amellyel végérvényesen megszűnt a portugálok légi uralma. Az ezután következő hónapokban a hazafias erők előrenyomulása olyan erős volt, hogy Spínola arról tájékoztatta az anyaországot, hogy a katonai összeomlás egyre közelebb van. Ami végül meg is történt, és végül megszületett Amílcar Cabral gyermekkori álma: előbb Bissau-Guinea, majd a Zöld-foki Köztársaság nyerte el függetlenségét.

A merénylettel kapcsolatos elméletekhez mindenképpen tudni kell, hogy Cabral tudta, bajtársai fogják okozni vesztét, ahogy azt többször is elmondta korábban – és most idézek: “..ha valaki ártani fog nekem, az közülünk való lesz. Senki más nem pusztíthatja el a PAIGC-t, csak saját magunk”. Bár a PAIGC nem bukott el, Amílcar Cabral vesztét barátnak hitt társai okozták.

Cabral 1924-ben született az akkor még a portugál elnyomás sűrűjében tengődő Portugál-Guineában, zöld-foki apától és guineai anyától, innen a két ország igaz szeretete. Fiatalkorának jelentős részét Portugáliában töltötte tanulással, ahol már ekkor erősen vonzódott az afrikai országok függetlenségi mozgalmainak eszméihez. A világháború lezárása után, az ötvenes évek elején tért vissza Portugál-Guineába erős kapcsolatokkal a függetlenségpárti szerveződések soraiban, és azonnal hozzá is látott Bissau-Guinea és a Zöld-foki-szigetek felszabadítási mozgalmának megszervezéséhez. 1956-ban hozta létre történelmet író, Afrikai Párt Guinea és Zöld-fok függetlenségéért (PAIGC) szervezetét, amely ekkoriban nem az első ilyen mozgalom volt a régióban.

A PAIGC-vel ellentétben azonban ezeknek nem igazán volt kidolgozott tervük és programjuk, így nagyon gyorsan egyértelművé vált, hogy a függetlenségi harc élharcosa Cabral szervezete lesz. Ezt rövidesen a többi, apró csoport is felismerte és a portugálok elleni küzdelem eddigi vezetőjét, Raphael Barbosát követve ezen szerveződések legtöbb tagja csatlakozott a PAIGC-hez. Az egységesedés folyamata közben Cabral hozzáállása is jelentősen változott, míg pártja megalapításakor békés eszközök használatával kívánta elérni Portugál-Guinea és Zöld-fok függetlenségét, addig a hatvanas évek elejére ráeszmélt, hogy csakis a fegyveres ellenállásnak van esélye eredményt elérni az otthoni rossz gazdasági helyzet miatt gyarmataikhoz nagyon ragaszkodó portugálok ellen.

1962-ben történtek az első komoly harci cselekmények, amikor a Zöld-foki-szigeteken a PAIGC harcosai megtámadták Praia városát, illetve amikor egy Bissau városához közeli úton megtámadtak egy portugál konvojt. Cabral rendkívül jó vezetője volt a mozgalomnak, belátta, hogy egyáltalán nem elég hadvezérnek lenni, már most elnökként kell viselkednie, így kiemelt figyelmet fordított a már felszabadított területeken az oktatásra, a mezőgazdaság fejlesztésére és a lakosság minél jobb mozgósítására. Ehhez és a harchoz óriási segítséget kapott a Szovjetuniótól, Kubától és Kínától, míg a portugálokat erőteljesen támogatták az amerikaiak és a britek, akik féltek egy esetleges függetlenedő Afrika következményeitől. Fontos részlet, hogy a PAIGC és Cabral 1960-ban áthelyezte székhelyét a jóval biztonságosabb guineai fővárosba, Conakry-ba, viszont a párt több vezetője, köztük Raphael Barbosa Bissuaban maradt. Őt és a többi vezetőt 1962-ben a portugál titkosszolgálat őrizetbe is vette és börtönbe záratta, így úgy tűnt az ő szerepük végetér a történetben.A harc folytatódott tovább,  kezdetben  gerillamódszerekkel küzdöttek az ország méreteihez és lakosságszámához viszonyítva óriási portugál haderővel (majdnem 40 ezer fő, légi és tüzérségi támogatással), majd 1964-ben a PAIGC kongresszusán megalapították az ország reguláris hadseregét.

Ugyanezen a kongresszuson Cabralnak rendre kellett utasítania néhány törzsi vezetőt, akik nem igazán szerették volna alárendelni magukat egy központi irányításnak. A létrehozott reguláris hadsereg katonáinak jelentős része egyébként a Szovjetunióban kapott kiképzést, hasonlóan sok gerillához és a helyi egészségügyben dolgozó orvoshoz. 1967-re a mai Bissau kétharmada már a PAIGC kezén volt és a Zöld-foki-szigeteken is jelentős előrehaladást ért el a szervezet, de ekkor új kormányzót neveztek ki Portugál-Guinea élére, António de Spínola személyében, aki okos módon megpróbálta megfordítani a háború kimenetelét. Beruházásokkal, építkezésekkel, támogatásokkal a népet próbálta “elcsábítani”, míg ismételten megerősített alakulataival katonai sikereket is elkezdett elérni, azonban ennek borzalmas ára volt. 

A felszabadítási harcosok elleni küzdelemben a portugál erők mindent bevetettek, napalmtól kezdve teljes falvak lebombázásán át a legváltozatosabb eszközöket. Nem volt meglepő, hogy bizonyos területeken a levegőből is látható “álfalu” mellett a dzsungel mélyén volt egy “igazi” is. Cabralt egyébként a gondok ellenére a lakosság szó szerint imádta, és ő is mindent megtett, hogy a törzsi ellentéteket félresöpörve az emberek egy népnek érezzék magukat. A hetvenes évek tehát a szigeteken és a szárazföldi területeken is nehéz helyzetben találták a PAIGC-t, a függetlenségi harc kezdett megfenekleni, ennek ellenére Cabral a felszabadított területek nagy részén már közigazgatást, adminisztrációt és államrendszert hozott létre a kommunista elveket követve (pl. pártbizottság, politikai biztosok stb.).

A legendás vezető elgondolásának lehet tulajdonítani egyébként a katonai sikereket, az ország kétharmadának felszabadítását is, ugyanis a PAIGC militáns alakulatai rendkívül jó stratégia mentén működtek. Kezdetben partizánalakulatok harcoltak a portugálok ellen, kiegészülve a falvakban minimális képzést kapó és az adott települést védelmező helyiekkel, később a partizáncsapatok egy részét reguláris hadsereggé formálták.

Folytatás következik…