A ghánai katasztrófavédelem (NADMO) azonnal segélyszállítmányokat indított útnak a legsúlyosabban érintett területekre (és nemzetközi segítségért folyamodott), miközben a közlekedési miniszter, Joe Gidisu a katasztrófa súlyosságáért a hibás és illegális építési gyakorlatot tette felelőssé. Maga a főváros, Accra sem úszta meg a pusztítást, ahol az utcákon hömpölygő vízfolyam több embert elsodort, autókat és motorokat rongált meg, sokakat pedig házuk vagy fák tetejére kényszerített, és a fővárosból vidékre induló közlekedés teljesen megbénult (járhatatlan például az Accra-Tema út is). A NADMO fő koordinátora, Kofi Portuphy több millió dollárra becsüli az országot ért kárt, miközben még mindig sokan vannak a víz fogságában. Annak ellenére, hogy Nyugat-Afrikában nem ritkák a súlyos esőzések és árvizek (lásd a 2009-es pusztításokat), a ghánai hatóságok szerint a mostani vihar példanélküli az ország történetében – mondják ezt annak ellenére, hogy például 2007-ben közel 1 millió embert kellett kitelepíteni az áradások miatt.

Mondhatni jól indult tehát az esős évszak Ghánában (júniustól októberig tart), hiszen alig kezdődött el hivatalosan, máris ekkora vihar csapott le az országra. A leginkább érintett települések Ashaiman, Tema, Kpone és értelemszerűen Accra, de a többi, súlyosabban érintett régióból alig szivárognak a hírek, így valószínű, hogy a halálos áldozatok száma emelkedni fog.

A togói biztonsági miniszter közleménye szerint nagyjából olyan 3500-4000 emberről lehet szó, akik számára Tandjouarében ideiglenes táborokat állítottak fel. A konfliktus háttere elég egyszerűen érthető és valószínűleg a jövőben világszerte lesznek hasonló jelenségek: az északi régió eredeti lakói nem igazán nézik-nézték jó szemmel a jobb megélhetés reményében ideköltözők “akcióit” (önkényes földfoglalások stb.) és ennek az elmúlt két évtizedben rengetegszer hangot is adtak. 1994-ben és 1995-ben voltak a legsúlyosabb harcok, akkor legalább 1000 ember halt meg a kirobbant összecsapásokban és legalább 150 ezer embernek kellett menekülnie, de a 21. század szinte minden évében voltak kisebb-nagyobb gondok, 2001-ben csak kijárási tilalommal és erős katonai jelenléttel sikerült véget vetni a feszültségnek, de 2007-ben is több tucat ember életét követelték az ellentétek.

Fokozva a helyzet komplikáltságát, eléggé közismert, hogy az egyik oldal “vezérelemének” tartott kusasik a legnagyobb ellenzéki pártot, a mamprusik pedig a kormánypártot favorizálják. A Togóba menekült emberek számára felállított ideiglenes táborokban az ENSZ menekültügyi szervezete is megjelent, az első nagy segélyszállítmány már a héten meg is érkezett, de további két konvoj már úton van a terület felé, a cél annyi ellátmányt szállítani a táborokba, amelyek a több ezer ember három hónapig tartó ellátásra elegendő. Főként sátrakról, háztartási eszközökről, orvosságról van szó, de élelmiszert és vizet is biztosítanak a menekültek számára. A togói hatóságok a világszervezettel együtt most azon dolgoznak, hogy a maradó menekültek között megpróbálják elkülöníteni a rivális törzsekhez tartozókat, nehogy esetleg Togóra is átterjedjen a konfliktus.

Közben sokan elkezdtek visszatérni már Ghánába, ahogy Bakwuban kezdenek elülni a feszültség hullámai,  fogadásukra a ghánai hatóságok szintén ideiglenes szállásokat állítottak fel, hogy még jobban tudják kezelni a helyzetet. Közben kormányzati forrásból már hozzá is láttak a két falut érintő konfliktus kárainak helyreállításához, a felégetett házak helyett újakat húznak fel (persze nem kell itt most hiperszuper ingatlanokra gondolni), amíg a projekt befejeződik, a lakosok az előbb említett ideiglenes táborban húzhatják meg magukat. A már április óta hullámzó intenzitással lángoló konfliktus (amely állítólagosan két család földjogi problémája miatt robbant ki) elfojtására a ghánai kormány jelentős erőket is küldött a régióba, és a helyi vezetőkkel együttműködve próbálja elejét venni a további erőszaknak.

Elefántcsontpart emellett két másik természeti parkkal van fent a listán, a hihetetlenül dús élővilág mellett bizonyíthatóan az ebolát is területén éltető Tai Nemzeti Parkkal és a Comoé folyó körüli gazdag faunával csábító Comoé Nemzeti Parkkal.

Ha már Nyugat-Afrikában járunk, akkor érdemes megemlíteni a relatíve apró Szenegált, amely 5 különböző látványossággal került be az UNESCO nyilvántartásába, Saint-Louis és Gorée szigete mellett a gyönyörű és megőrzésre igazán érdemes Djoudj Madárrezervátum is ezek közé tartozik. A Djoudj a Szenegál folyó mellett fekszik, és közel 400 különböző madárfajnak ad otthont, ezáltal Nyugat-Afrika egyik legváltozatosabb madárpopulációját tudhatja magáénak.

Ghánában járóknak mindenképpen kötelező látnivaló a 17. és a 19. század között ebben a régióban létező Ashanti Birodalom legjobb állapotban lévő romjai, Kumasi városától északkeletre. A főleg fából és földből készült 13 épületegyüttes egy rendkívül prosperáló és egészen a brit gyarmatosítók megjelenéséig uralkodó birodalom életébe enged bepillantást.

Még mindig Nyugat-Afrikában maradva, említést kell tennünk a Gambia folyón található aprócska szigetről, a James-szigetről és az ezen álló – vagyis már csak romokban létező – James erődről, amely igazi történelmi emlékhelye a francia és brit gyarmatosítók közötti harcoknak valamint az afrikai rabszolgakereskedelemnek.

Magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a fantasztikus természeti adottságairól ismert Gabon mindössze egyetlen “örökséggel” rendelkezik, a Lopé-Okanda Nemzeti Park személyében. Az 1946-ban létrehozott park közel 5000 négyzetkilométere turisták által is látogatható több “bázis” segítségével, maga a rezervátum zömében esőerdőket illetve egy aprócska szavannát tartalmaz.

Kenya említése esetén az emberek többségében az ideális szafari képe ötlik fel, és bár a az UNESCO listáján három nemzeti parkkal is szerepel, negyedik öröksége a Lamu szigetén található, Lamu település óvárosa, amely mecseteivel, erődjével magán hordozza egy hányattatott sorsú Afrika több jegyét is: a portugál gyarmatosítók uralmát, a rabszolgakereskedelmet, és a folyton változó “uralkodókat”, hiszen a sziget volt Omán fennhatósága alatt is, és erős török hatások is érték.

Uganda három gyönyörű látnivalóval képviselteti magát a listán, két hatalmas nemzeti park mellett a legendás Buganda Királyság egykori uralkodóinak kriptáival, amelyek Kasubiban, Kampala közelében találhatóak. A tipikus ugandai vidéki látképet is jelentő területen, tradícionális építési módszerekkel készült építményekben jelenleg 4 egykori uralkodó kriptája tekinthető meg.

Kicsit északabbra haladva, meglepően láthatjuk, hogy a hatalmas Szudán mindössze egyetlen örökséggel került fel a listára, a Szudán északi részén található Dzsebel Barkal “tanúhegy” és környéke igazi szent hely a helyiek, és igazi álom a régészek számára, köszönhetően a hegy körül az évszázadok során épített csodás palotáknak és templomoknak – vagyis ezek romjainak. Több tucat legendás uralkodó temetkezési helye is található a tanúhegy környékén.

Lassan a végére érünk, már csak két ország maradt hátra, az egyik a kulturális sokszínűségéről is ismert Nigéria, ahol mindenképpen említésre méltó Osun-Osogbo szent erdeje, amely az Osun államban található Oshun folyó partjain terül el. Az Osun istennőnek állított szentélyekkel, szobrokkal ”telezsúfolt” erdőség a yoruba etnikum kulturális értékeit jelképezi, ezért mindannyiunk számára fontos megőrzése.

Csak a véletlen hozta, hogy Mauritánia maradt a legvégére, amely két örökséggel van fent a listán, egy nemzeti parkkal és egy egykori karavánút mentén található egykori települések romjaival. A Banc d’Arguin hasonlóan a szenegáli madárrezervátumhoz, hihetetlen vándormadár-populációja miatt került fel főleg a listára.

Ha tippelni kellene, akkor valószínűleg elsőként mindenki a Dél-afrikai Köztársaságot mondaná, mint résztvevő, és így is van, a gyönyörű Fokváros hazája két sportolóval fogja megmutatni magát, Peter Scott és Oliver Kraas személyében, előbbi alpesi síben, utóbbi pedig sífutásban fog indulni. Két különböző kalibert képviselnek, míg a Franciaországban élő, alig 20 éves Scott csak 2006-ban kezdett el versenyszerűen síelni, addig a 35. életévét taposó, Németországban élő Kraas már második téli olimpiájára készül. Az ország rajtuk kívül egy sportolóval a Téli Paralimpián is részt fog venni.

Ha a körülötte kialakult médiavisszhangot figyelembe vesszük, akkor Afrika igazi arca Vancouverben Ghána egyetlen résztvevő sportolója, a Nagy-Britanniában élő Nkrumah-Acheampont lesz, aki műlesiklásban és óriás-műlesiklásban fog majd indulni, élete álma pedig egy síközpont létrehozása Ghánában, továbbá a Ghánai Téli Sportok Szövetségének létrehozása. Hosszú út áll előtte, de nemes kihívásról van szó.

Ott lesz Kenya is a tornán, a legendás és nagy öregnek számító Philip Boit ugyanis negyedik, egyben utolsó téli olimpiájára készülhet sífutásban. A Finnországban készülő és igazából a finn hóban felnövő, 40. éve felé közeledő Boit egész 2009-ben elszántan készült, hogy méltón képviselhesse ismét hazáját, és van is kilátás egy jobb eredményre, ugyanis egyéni csúcsokat futott 10 és 15 kilométeren a tavalyi évben.

Azt hiszem, ha a kedves Olvasó emlékszik a jégkorong-világbajnokság idején írt posztra, akkor a következő ország nem lesz meglepetés annyira, Marokkó is ott lesz ugyanis Vancouverben. Azért nem meglepő az ország részvétele, ugyanis Marrakesh-től nagyjából 150 kilométerre fekszik Oukaimeden, Afrika kevés síparadicsomainak egyike, továbbá Ifrane városa mellett is van egy aprócska síközpont. Ennek ellenére végül az ország egyetlen versenyzőt küldhet, a Franciaországban élő Samir Azzimani személyében, aki műlesiklásban és óriás-műlesiklásban fog indulni. A 31 éves Samir már 1992-ben, Albertville-ben is ott volt az akkor jóval népesebb (12 főt) számláló csapatban, bár a szereplésükre nem lehettek túl büszkék, a csapat több mint felét akkor diszkvalifikálták. De Marokkó már 1968-ban küldött versenyzőt téli olimpiára, sőt az ország nevéhez fűződik Afrika első női sportolójának indítási kísérlete egy téli olimpián, de sajnos 2006-ban Sarah Ben Mansour épp a nagy torna előtt sérült le. Így a fekete kontinens továbbra is női téli olimpikon nélkül áll.

A következő résztvevő ország Etiópia, amely ország sporttörténelmének meghatározó alakja a sífutó Robel Teklemariam, hiszen 2006-ban ő volt az ország első sportolója, aki résztvett téli olimpián. Akkor annyira hihetetlen volt a dolog, hogy saját magának kellett megalapítania az Etióp Nemzeti Síszövetséget, hogy lehetősége legyen résztvenni a játékokon. Az egyébként az Egyesült Államokban élő és Franciaországban készülő Robel tehát ismét rajthoz áll és célja nem idő vagy győzelem, egyszerűen a sí szeretete miatt vesz részt Vancouverben.

A másik két résztvevő afrikai ország Algéria és Szenegál, bár versenyzőikről sok mindent nem sikerült kiderítenem (ha valakinek van információja, ossza meg a közösséggel). Előbbi, 2006-hoz hasonlóan két síelővel vesz részt a játékokon, remélhetőleg jobb szerepléssel mint múltkor, amikor egyikük utolsó lett, másikuk pedig be sem tudta fejezni a 10 kilométeres sífutás versenyét. Szenegálban valószínűleg még nem dőlt el, hogy ki fog utazni Vancouverbe, de az biztos, hogy az ország már ötödik részvételére készül ezúttal egyetlen versenyzővel, aki mindenképpen egy síelő lesz.

Egy biztos, nem lesznek sokan az afrikai versenyzők a játékokon, de részvételük igazi színfoltja lesz a versenyeknek, és bár nem várható, hogy valaha is igazán nagy eredményt fognak letenni az asztalra, szerepvállalásukat támogatni és segíteni kellene, hiszen így igazi sportünnep a világnak egy olimpia. A poszt végére pedig jöjjön egy érdekes történet az előző, 2006-os torinói téli olimpiáról, ahol egy újabb afrikai ország iratkozott fel a résztvevők listájára Madagaszkár személyében. Sportolójuk, a Kanadában élő Mathieu Razanakolona célja a szerepléssel egyáltalán nem a jó eredmény elérése volt, hanem pénzadományok és támogatások gyűjtése alapítványa számára, amellyel madagaszkári fejlesztési projekteket kívánt finanszírozni. Több százezer dollárt sikerült összeszedni, több programot el is indított a szigetországban, igazi úttörőként, hősként tisztelték. A történet iróniája egyben a csattanója is: a férfit tavaly áprilisban fél millió kanadai dollár elsikkasztása miatt két év börtönbüntetésre ítélték, próbaidővel. Nem szép sztori lezárni egy kellemes témát, de a lényeg, hogy Afrikára szükség van még a téli olimpián is, nélkülük nem lenne igazi az élmény.

Ghána 10 régiójának egyike a Keleti-régió, amely az ország délkeleti részén található, és eme régió egyik körzete a hír főszereplője, az Alsó-Manya Krobo körzet. Még pénteken, a Pierngua (vagy Piengwa) klánhoz tartozó fegyveresek kőkemény lőpárbajba keveredtek egy katonai vezető támogatóival (szintén főleg a Pierngua klánból), miután utóbbi és a Piernguák területi vezetője, III. Nene Tetteh Zogli között már régóta dúló hatalmi harc egyre jobban elmérgesedett (vagyis nem egészen ez a pontos meghatározás, de ez mindjárt kiderül). A városka pillanatok alatt háborús övezetté változott, sokakat túszul ejtettek, és többeket golyó okozta sebekkel kellett kórházba szállítani, ezek után nem volt meglepő, hogy rengetegen fogták menekülőre a dolgot.

Ha nem érkezik a környező rendőrségi őrsökről segítség, valószínűleg jobban elfajul a helyzet, de így sikerült gátat vetni a további erőszaknak, 24 embert pedig őrizetbe vettek (első tárgyalási napjuk december 2. lesz). A hivatalos információk a hatóságok részéről nagyjából ennyire terjedtek ki, a rend és a béke helyreállt, az előzményekről és az okokról csak a nyomozás lezárta után lesznek közlemények és nyilatkozatok. A helyiek számára viszont nyilvánvalóak az indokok, amelyek jópár hónappal korábbra nyúlnak vissza és amelyek a klánon belüli hatalmi harcok eredményei.

III. Nene Tetteh Zogli azután lépett a területi vezető posztra, hogy elődje, II. Nene Angmortey Zogli lemondott, miután összetűzésbe keveredett az Alsó-Manya Krobo körzet legmagasabb pozíciójában lévő, ún. Legfőbb Vezetőjével, Nene Sackitey-el. A történet lényege szerint még 2003-ban II. Nene Angmortey Zogli a Legfőbb Vezető és a területi főnök pozícióját is egymaga töltötte be, és nem szerette volna ha megrendezésre kerül a helyiek számára oly fontos éves fesztivál, a Ngmayem, mert ott megválasztották volna Legfőbb Vezetőnek Nene Sackitey-t, akivel már akkor sem ápolt túl jó kapcsolatot. Ennek ellenére végül Sackitey nyomására megtartották az éves ünnepséget, és itt meg is választották őt a körzet legmagasabb pozíciójú vezetőjének, aki első döntéseként úgy határozott, hogy azon főnökök, akik nem vettek részt
az ünnepségen, onnantól kezdve nem jelenhetnek meg semmilyen további törzsi rendezvényen, főnöki gyűlésen.

II. Nene Angmortey Zogli ekkor mondott le és lépett helyére Tetteh. Na ezt viszont nem tetszett a klán egy részének, akik innentől kezdve minden törzsi gyűlésen és fórumon harcot indítottak III. Nene Tetteh Zogli ellen, mivel véleményük szerint elődjének eltávolítása sem volt hű a hagyományokhoz, ráadásul maga Tetteh sem a megfelelő ember a területi vezető pozíciójára. A feszültség fokozódott folyamatosan, végül több év düh és küzdelem után a klán egy része úgy döntött, hogy egy helyi katonai vezető, bizonyos Martin személyében ők megválasztják az új területi vezetőt. El is kezdték a felavatási ünnepséget, amikor rajtuk ütöttek Tetteh támogatói és elkezdődött a tűzpárbaj.

Csak a margóra, a Pierngua klán rengeteg család laza kötelékéből áll össze, valamilyen szinten hasonló a Szomáliából megismert klánokhoz. Mindenesetre a Chronicle arról is beszámolt, hogy a Yilo Krobo körzetben is hasonlóan rossz a helyzet, ott a hat jelentősebb klánból öt kérte a Kulturális Minisztériumot, hogy lépjen közbe a terület jelenlegi vezetőjének Nene Tetteh Odonkor Tuménak az eltávolítására, különben súlyos harcok robbanhatnak ki itt is. Az ok, hogy Tume nem tagja a hat jelentősebb klán egyikének sem.

III. Nene Tetteh Zogli egyébként civil néven Francis Osakonor néven ismert az üzleti életben, mint egy londoni kommunikációs cég afrikai képviselője, aki egy korábbi interjújában az egész Manya Krobo terület békéjét  nevezte fő céljának. A helyzet megértéséhez néhány szóban a Ghánában jelenleg létező hagyományos törzsi rendszerről, amely a hivatalos kormányzati irányítással párhuzamosan működik, de az évek során konkrét hivatalos szerepköre folyamatosan lecsökkent, egészen a mostani minimálisig. A helyi közösség életében mindenesetre rendkívül nagy szerepet játszanak, és a sok évszázados hagyományoknak megfelelően épül fel a törzsi hierarchia. Legfelül áll a király, minden törzs, régió messze legfontosabb személyisége, alatta a fentebb már, általam csak legfőbb vezetőnek nevezett személy, még lentebb a területi vezetők, a kerületi vezetők és végül a falvak vezetői. A különböző szinteknek vannak tanácsaik, gyűléseik, amelyeken a vezetőkön kívül az öregek vesznek részt és az aktuális problémákat vitatják meg, amelyeket aztán eggyel magasabb szintre terjesztenek elő. Bár Ghánában a kormánynak is sikerült megfelelő tiszteletet kiharcolnia, azért a fővárostól messze lévő aprócska falvakban még mindig a törzsi-, klánvezetők szava az úr. Mint most is láthattuk.

A sok millió dolláros üzletek támogatói szerint a világ élelmiszerellátásának (és persze energiaellátásának) is jót tesznek az ilyen vásárlások, hiszen a felvásárolt területeken sokkal nagyobb hatékonysággal, sokkal nagyobb mennyiségű élelmiszert vagy bioüzemanyag-alapanyagot képesek termelni, mint a korábban ott kapálgató néhány helyi lakos. Egyes országokban óriási mennyiségű tőke áll rendelkezésre (az arab olajállamok például), de földjük nem igazán maradt már megművelhető, viszont a másik oldalon óriási, termékeny területek vannak, és szegénység. Az óriási szót nem hatásvadászatként használtam, összességében sok millió hektárról van szó, akkora földekről, mint egyik-másik afrikai ország. Több államban már eléggé előrehaladott ez az ügy, nem igazán sok sajtóorgánum tette közzé, de azért olvashattuk-hallhattuk, hogy például Mozambikban, Dél-Afrikában már igen jelentős területeken folyik bioüzemanyag előállításához szükséges növények termesztése arab és európai cégek irányítása alatt (aztán ott volt mondjuk a madagaszkári Daewoo-ügy).

Akkor most hol is itt a probléma? Ha eltekintünk a rendkívül erősen létező korrupciótól, akkor is még számos gond van ezekkel az üzletekkel. Elsőként ott a szomorú tény, hogy az élelmiszer-behozatalra szoruló államok egyre több és több területet adnak el külföldi cégeknek, de a cserébe kapott pénzt viszont nem mezőgazdasági fejlesztésekre, befektetésekre fordítják, hanem afféle tüneti kezelésként, további élelmiszert, fogyasztási cikkeket vásárolnak. Aztán ott a tulajdonjogok kesze-kusza helyzete, melynek következtében hatalmas, sok ezer hektárnyi terület egyetlen egy főnök, regionális vezető kezében összpontosul, tehát ha ő rábólint az üzletre, a területeken gazdálkodó farmereknek menniük kell. Így jut az ország csöbörből vödörbe, hiszen az addig magukat és családjukat, rokonságukat ellátó gazdálkodók is az állam, és a nemzetközi közösség segítségére szorulnak.

Ráadásul például Ghánában, vagy Dél-Afrikában is megtörtént, hogy a földművelőket erőszakkal űzték el földjeikről, amelyeket tudtuk nélkül adtak el vezetőik. Egyes nemzetközi szakértők ezért az ilyen vásárlások áttekinthető, jogilag is tiszta modelljének (szerződésminták, szakértői csomagok stb.), valamint etikai kódexének megalkotását javasolják. Utóbbi például olyan javaslatokat fektetne le, mely a hosszú távú bérletet előnyben részesítené, infrastrukturális fejlesztésekre kötelezné a bérlőt és így tovább, tehát egy jóval pozitívabb üzletről lenne szó. De most nem ez a helyzet, ahogy a GRAIN nevű, spanyol civil szervezet 2008-as jelentése kimutatta, a kis farmokból, erdőkből álló változatos területből a vásárlás után egyetlen hatalmas ültetvény lesz, amely sok ezer kilométerrel távolabbi piacra termel, és így a környékbeli falvak lakói egész életüket vesztik el.

Ennek megfelelően gyakran ellenállásba ütközik a kormányzat akarata, ahogy az történt például Kenyában, amikor az állam több ezer hektár földet szándékozott eladni Katarnak, annak ellenére, hogy az ország egyes részein már évek óta éhínség és szárazság tombol. Közel 150 ezer földművelő és állattartó család volt érintett az ügyben, és szerencséjükre ezúttal a helyi vezetők is mellettük álltak, így úgy tűnik ez az üzlet meghiúsult, bár még nincs vége a történetnek. Mozambikban egészen verekedésig fajult egy üzlet végkifejlete, amikor egy külföldi cég által bérelt földterületre kínai vendégmunkások érkeztek dolgozni. Ugyanis a cégek sokszor dobják be azt a mézesmadzagot a farmereknek, hogy az üzlet után majd alkalmazzák őket az ültetvényeken, de ez az esetek nagy részében nem így történik, ahogy az történt Mozambikban is, és amit a helyi lakosság nem igazán tudott megemészteni. Madagaszkáron, a dél-koreai Daewoo vállalatával történt tárgyalások közel 1.3 millió hektár bérbeadásáról nagy szerepet játszottak a pár hónapja kirobbant politikai válságban (ahogy arról én is írtam).

Az egyik leginkább érintett ország a fekete kontinensen azonban Szudán, amely közel 84 millió hektárnyi megművelhető földdel rendelkezik, de amelynek a kormány szerint alig 20%-a áll művelés alatt, így az elmúlt 8 évben kötött 75 nagyobb bérbeadási és értékesítési üzlet állítólag kizárólag a szudáni nép javát szolgálta. A vásárlók között Szaúd-Arábia, Kuvait, Jordánia, Kína, India de még Egyiptom is feltűnt. Ahogy a szudáni befektetési minisztérium egyik képviselője elmondta még pár hónapja, a szűkös forráshiány miatt az efféle üzletekre nagy szükség van a "hazai" mezőgazdaság fejlesztése miatt, hiszen az országban nagyon sok az éhező, ezért a gazdálkodás fejlesztése létfontosságú. Van azonban egy olyan kezdeményezés, amely hasonló elvet képvisel, de mégis jóval könnyebben elfogadható a lakosság számára: a Kongói Demokratikus Köztársaság nem cégek, hanem egyéni külföldi személyek számára ad bérbe műveletlen területeket, és előnyben részesítik az afrikaiakat. Így kerültek például dél-afrikaiak és zambiaiak is az országba. Mondjuk ez sem tökéletes "módszer", hiszen egyénileg nem lehet olyan tőkét mozgósítani, mint mondjuk egy szaúdi vállalat szintjén.

Az elmúlt napokban aztán újabb ország iratkozott fel arra a listára, ahol agresszív, kényszerítő módon történt a földek értékesítése, Ghánában ugyanis több tucat farmert üldöztek el földjeikről a Biofuel Africa Limited nevű multinacionális cég képviselői. Az előzmény az volt, hogy a cég korábban közel 23700 hektárnyi területet vásárolt meg az állam északi részén, hogy ott kurkasfát, egy olajos magvakat hozó növényt termesszen, amely alkalmas bioüzemanyag előállítására. A Tamale körzetben található földek hét faluhoz tartoztak korábban, amelyeknek lakói korábban mind gazdálkodással foglalkoztak, de most elég kilátástalanná vált a helyzetük. Egyik nap még békésen kapálgattak, amikor azonban másnap reggel kimentek néhány hektáros földjeikre, már biztonsági őrökbe botlottak, akik közölték velük, hogy területeiket eladták, és oda a belépés mostantól tilos számukra.

Sajnos a kesze-kusza tulajdoni viszonyok nem igazán kedveztek a farmereknek, ugyanis Észak-Ghánában a földek nagy részét helyi vezetők birtokolják, akik saját hatáskörben dönthetnek azok sorsáról. Így történt most is, a gazdálkodókat senki nem kérdezte meg, és egyikük sem kapott semmiféle kártérítést vagy kompenzációt. Bár állítólag néhányan kaptak állást az új ültetvényeken, addig a többieknek jópár kilométerrel odébb kellett új földeket bérelniük, hogy tudjanak enni adni családjaiknak (volt akinek ez sem sikerült, ők nagyon
rossz helyzetbe kerültek). Valaki mindenesetre hazudik, ugyanis a BioFuel Africa vezetője, Steinar Kolnes szerint ők minden farmernek nagyobb földet kínáltak a korábbiért cserébe, viszont a gazdálkodók szerint ez egyetlen esetben sem történt meg. Ghána 2006 óta került igazán a nagy biüzemanyagos cégek látókörébe, azóta brazil, kínai, olasz, német cégek is vásároltak területet az országban, az egyik cég helyi képviselője szerint azért, mert az államban rengeteg a megműveletlen termékeny terület (az összes művelhető közel 85%-a), annak ellenére, hogy az ország munkaerejének 60%-a a mezőgazdaságban tevékenykedik.

Persze ez csak a szokásos maszlag, valójában a helyi szabályozások hiányosságai és a jó minőségű föld vonzza ide a multikat, ahogy arra egy helyi civil szervezet rávilágított. Ők tették fel a kérdést is, hogy ha ennyi a megműveletlen terület akkor a kormány miért nem olyan döntéseket hoz, amely élelmiszerhez juttatná a közel másfél millió, élelmezési szempontból kockázatos helyzetben lévő ghánait? A mezőgazdasági minisztérium szerint tisztában vannak ezzel a kérdéssel is, és már dolgoznak egy olyan törvénycsomagon, amely az egész "földbizniszt" irányítható keretek közé hozná, és elősegítené, hogy az ország földjein ne bioüzemanyagokhoz termeljenek alapanyagot, hanem helyi munkaerő alkalmazásával élelmiszernövényeket termesszenek. Na erre kíváncsi leszek.

Mindenesetre ez egy olyan téma, amiről ismét oldalakat lehetne megtölteni, és úgy érzem az elkövetkezendő években ez sarkalatos kérdés lesz Afrikában, sőt félek, eljön az idő, amikor komolyabb konfliktusok is ki fognak robbanni az ilyen kétes üzletek miatt.

Nincs ez másképp az Afrika ékkövének tartott, és általában a fejlettebb arikai országok között számottartott Gambiában sem, hónapról-hónapra egyre erősebben érezhető az állami kórházakban fennálló szakemberhiány. Az oktatással nincs gond, rengetegen tanulnak orvosnak (ahogy máshol is), de egy gambiai állami kórházban dolgozni nem igazán nagy álom egy fiatal diplomás orvosnak. Az elmúlt évtized során az országban végzett egészségügyiek (orvosok, nővérek, más szakemberek) több, mint fele elhagyta az állami pályát, és non-profit szervezeteknél, magánkórházaknál vagy a legtöbb esetben külföldön kezdtek el dolgozni.

Az elmúlt években ez a hiány már odáig jutott, hogy egyes régiók kórházaiban az ellátás is veszélybe került, egyes szakmákban alig néhányan dolgoznak a picinyke országban. Mondjuk például fogorvosból sincs túl sok, nagyjából három tucat lehet. Az ország fővárosában, Banjulban található Viktória Királynő Oktató Kórház csak a 2003 és 2005 közt eltelt időszakban 250 nővérét veszítette el az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália elszívó ereje miatt. Mamat Cham, a gambiai egészségügyi miniszter 2008. év végén tartott tájékoztatójából kiderült, hogy a vidéki intézmények a leginkább érintettek a kérdésben (ahogy Közép-Európában is a vidékiek, a falusiak szenvednek a legjobban ettől), egyes kórházakban elsőéves nővérek és rezidens orvosok irányítják a működést, miután mindenki, akinek valami kis tapasztalata volt, azonnal lelépett.

Akik esetleg maradnak, azok sem sokáig, mert a hirtelen rájuk szakadó pluszmunkát és a rengeteg túlórát a relatíve kevéske bérért nem hajlandóak elviselni. Egy átlagos kezdő orvos nagyjából 40-50 ezer forintnyi dalasit keres Gambiában, ezzel szemben egy magánkórházban akár ennek többszörösét is meg lehet keresni (mindezt Afrikában!!), arról pedig ne is beszéljünk, hogy Nagy-Britanniában a legutolsó, gyakorlattal sem rendelkező kezdő orvos is legalább 800 ezer forint körül keres havonta. Az elszívó hatás ellen a kormány megpróbál lehetőségeihez mérten fellépni, pluszjuttatásokat kínálnak az orvosoknak, jobban megfizetik a túlórákat és a rendelkezésre állást is, de Gambia intézkedéseket vár el az egészségügyi szakembereit elszívó országoktól is.

Ezt mondjuk én már nagyon időszerűen érzem, könnyen lehet egy fejlett ország büszke az egészségügyi rendszerére, amikor más országok adófizetői adják bele a szellemi tőkét. Tavaly a britek néhány lépést tettek is a folyamat ellensúlyozása érdekében, de mivel csak ők hoztak korlátozó intézkedéseket, az egésznek sok értelme nem volt. Ez egyébként nem csak Gambiában okoz problémát, hanem mindegyik afrikai országban, bármelyikre is bökjünk rá a térképen.

Ghánában például vannak olyan kórházak, ahol egyetlen orvos felügyel egy egész intézményt, amely akár 80-90 ezer ember ellátásáért felel. Mindez nem az oktatás hibája, hanem a nagy elszívók csábításának következménye, így állhat fenn az a helyzet, hogy Ghánában 100 ezer lakosra tíznél kevesebb, míg az Egyesült Államokban 200-nál is több orvos jut. Bár például az ameriakiak azzal védekeznek, hogy ezek az országok nem képeznek ki elegendő szakembert, a tények azért tények maradnak, Ghána orvosaiank több mint 30%-át elveszítette az elszívás miatt. Az egyedüli visszatartó erő talán a bérek emelése, a felszerelések javítása, és a túlterheltség csökkentése lehet, ez viszont a pénzhiány miatt nem fog összejönni valószínűleg.

Viszont az is tény, hogy vannak olyan országok Afrikában, ahol bizonyos végzettségű egészségügyi szakemberek egyszerűen nem kapnak munkát (például Kenyában a nővér végzettségűek egynegyede nem tud szakmájában elhelyezkedni), akik pedig kapnak munkát, azok túlterheltek és alulfizetettek, így érthető az egyre növekvő elvándorlás.

Mi lehet a jövő? Mindenképpen fontos a bérek és juttattások fejlesztése, valamint a kórházak technikai felszereltségének javítása, de valószínűleg a törvényi háttéren is javítani kellene, hogy a helyzet normalizálódjon. Legalább egy-két helyen.

Szinte bármelyik országot választhatjuk, bökjünk rá a térképen mondjuk Szenegálra. Az ország dél-keleti, bányászatáról híres régiójában már napok óta tüntetnek a rossz életkörülmények ellen, és a hatóságok a legkönnyebb utat választották a problémák megoldására, rendőri erőszakkal válaszoltak. Karácsony előtt kezdődtek a megmozdulások, a szegény rétegek fiataljai középületek elé vonultak, amelyeket megpróbáltak később elfoglalni, de ekkor már beavatkozott a rendőrség is, kezdetben csak gumibotokkal, később már éles lőszerrel kezdtek el oszlatni. Aztán az oszlatás után következett a nyomozati szakasz, rendőrök törtek rá állítólag gyanús családokra és nemtől, kortól függetlenül ütöttek-vágtak mindenkit. Sok ember a mai napig az erdőkben, bokrosokban tölti napjait a hatóságoktól való félelmében.

Bökjünk egy másik országra, legyen mondjuk Ghána. A korábbi elnök kitöltötte a maximális két terminust, ezért új elnököt kell választani, de az első fordulóban december elején egyik jelölt sem szerzett elegendő szavazatot, így ismét az urnák elé kellett járulnia a lakosságnak a végső döntés miatt. Alighogy kiderült, második kör is lesz, máris elkezdődött a sárdobálás, a vádaskodás és persze a hihetetlenül felfokozott várakozás az eredményeket illetően. A katonaságot, rendőrséget készültségbe helyezték, és szerintem nem fog senki olyan egyszerűen beletörődni egy vereségbe, figyelembe véve az első forduló rendkívül szoros eredményeit.

Aztán itt van mondjuk Elefántcsontpart. A mai napig (nem hivatalosan) szétszakadt országban a kormányzat 2008 végén több ezer katonát vezényelt a legjelentősebb kakaótermelő (és egykor/ma a lázadók befolyása alatt álló), észak-nyugati régiójába, hogy az elhagyatott földeket biztosítsa, ezáltal a 2002-2003-as véres háborúban elmenekült farmereket visszacsábítsa a területre, ezáltal pedig a kakaótermelést ösztönözze. Persze ez nem elegendő a borzalmas szenvedéseket átélt gazdálkodók számára. A rendkívül keszekusza szabályozás miatt ma már azt sem tudni, melyik terület kié, ráadásul a lázadók lefegyverzése továbbra sem halad jó ütemben.

Szóval, elég kemények a mindennapok a régióban, és akkor ennek megkoronázásaként mit látok valamelyik nap az egyik hírügynökség oldalán? Már a térség legbékésebb államának számító Beninben is egyre rosszabbul alakulnak a dolgok. A főváros papíron Porto Novo városa, de az ország igazi központja a legnagyobb település Cotonou, amely mindig is híres volt piacairól, kirakodóvásárairól. Az elmúlt év végén azonban olyan példátlan bűnözési hullám söpört végig Cotonoun, hogy akinek esetleg kétségei lettek volna, hogy Beninben nincsenek problémák, az most rájöhetett, hogy igenis vannak. Csak novemberben és decemberben legalább hét ember meghalt és több tucat megsérült a városban elkövetett rablásokban.

A rendőrség a szegénységet és a munkanélküliséget jelölte meg a legfontosabb motivációs erőként, ami érthető is, hiszen átlagosan egy normál munkavállaló havi 10 ezer forint körül visz haza, miközben az élelmiszerárak emelkedése megállíthatatlan. A szegénység növekedésével pedig az a magyarázat is egyre kevésbé elfogadható, hogy az év végén általában mindig több bűncselekmény történik, hiszen év közben is átlagon felüli számban történtek különböző erőszakos bűncselekmények. Ráadásul nem is kell komoly körökben mozogni ahhoz, hogy valaki fegyvert tudjon szerezni, hiszen általában a szomszéd már rég csinált valamilyen apró/nagyobb fegyvert, amivel simán le lehet vezényelni egy rablást. És akinek nincs mit ennie, annak a törvény a legkisebb problémája. Emellett sok száz apró, illegális fegyvergyár működik országszerte, ahol valódi, tényleg veszélyes fegyvereket gyártanak, csak tavaly több ezer illegális lőfegyvert foglaltak le a hatóságok.

A romló közbiztonság a gazdaság egészére kihat, Cotonou legnagyobb piacán egyre gyakoribb látvány az üres stand, ugyanis sok árus az attrocitásoktól, lopásoktól való félelmében inkább ki sem pakol. Szerencsére még nem túl gyakori ez a probléma, de ha most nem lép fel a kormányzat megfelelően, akkor nagyon durva közbiztonsági helyzet is kialakulhat. A vásárlóerő is csökken a veszélyessé váló utcák miatt, mindenki későn jön el otthonról, és még a sötétedés előtt, nagyon korán haza is megy. Összességében pedig ez, a globális gazdasági válsággal karöltve jelentősen visszavetheti az egész benini gazdaság teljesítményét.

Még mielőtt bárki ismét faji kérdést csinálna a nyugat-afrikai régióban uralkodó nyugtalanságból, leszögezném, hogy saját véleményem szerint ehhez egyáltalán semmi köze a származásnak, etnikumnak, bőrszínnek. Gondoljon csak bele a kedves internetező az otthona melegében, hogy mihez kezdene akkor, hogy ha a napi betevő megszerzése is gondot okozna saját maga és gyermekei számára..ugye, hogy felhasználna minden eszközt, hogy jobbá tegye életét? Bízom benne, hogy a fentiek csak kiragadott példák és csak az én képzelgéseim fújják fel a dolgokat, mert nagyon nem jönne jól a régió lakosságának egy újabb felrobbanó puskaporos hordó.

Mint eléggé köztudott, Afrikában a keresztény vallás a legelterjedtebb, óvatos becslések szerint az afrikaiak 40-45%-a eme vallás követői közé tartozik, akik főként Közép- és Dél-Afrikában élnek nagy számban. Ennek megfelelően a Karácsonyt a kontinens szinte minden részén megünneplik, többnyire az általunk is ismert módokon. Karácsonykor a családok összegyűlnek, közösen énekelnek, étkeznek és amennyire erejükből telik, még ajándékokat is adnak egymásnak. Szerencsére az utóbbi szokás nem annyira hangsúlyos, mint az európai kultúrkörben, ez az ünnep főként Jézus születésének megünneplését és a családok összegyűlését jelenti, az aprócska ajándékok pedig általában nagyon fontos használati tárgyak, például ruha, szappan vagy tankönyv.

A karácsonyi ünneplés legfontosabb fénypontja a mise, amikor az emberek legszebb ruhájukba öltözve ellátogatnak egy templomba, ahol énekelve, vidáman megünneplik Jézus világrajöttét. Aztán rendkívül fontos a rokonokkal elköltött vacsora, ebéd, amennyire a család és a rokonok vagyonából telik, finomságoktól és hústól roskadozik az ünnepi asztal (ha máskor az évben nem, ilyenkor mindenképp kerül hús is az asztalra), amely más és más az egyes országokban a hagyományoktól függően. Dél-Afrikában a tengerpartokon sütögetnek pulykát, Ghánában az okra leves a tradicionális étel, Libériában marhahúst fogyasztanak rizssel, ami errefelé nem annyira különleges étel.

Egyes országokban különféle érdekes szokások is kapcsolódnak az ünnephez, Malawiban például fiatal gyerekek járnak házról-házra és zenés táncokat adnak elő házilag készített ruhákban és házilag fabrikált hangszerek segítségével, amiért általában kis ajándékot, ritkán pénzt kapnak. Gambiában Karácsony napján nem ritkán egész falvak lakossága jön össze és zenés parádéval ünnepli meg a kereszténység legszentebb ünnepét, de szinte az összes országban, ahol jelen van ez a vallás, különleges szokásokat találhatunk az ünnepkörhöz kapcsolódóan.

A dekorációk igazodtak az éghajlathoz, a környezethez, de hasonló motívumok vannak jelen Afrikában is, mint mondjuk Európában. A boltok kirakatait, a templomokat, az otthonokat valamennyire feldíszítik, valahol még műhavat is szétszórnak a hatás kedvéért, de például Ghánában pálmafákra akasztanak égőket, csengőket és gyertyákat. A leginkább megszokott látványt Dél-Afrika nyújtja ilyenkor, ha eltekintünk a nyári időjárástól, akkor fenyőágakkal feldíszített ablakokat, ajtókat láthatunk, ráadásul Szenteste nem ritka látvány az ablakban lógó zokni sem, az ajándékoknak. Libériában olajpálma szolgál karácsonyfaként, amelyek apró csengőkkel díszítenek fel, és amely körül összegyűlik az egész rokonság és énekekkel, játékokkal ünnepelik a jeles napot, ilyenkor gyakoriak a betlehemes játékok is, ami a szegényes felszerelés ellenére nagyon meghitt.

Van olyan ország, ahol a kókusztermés betakarítása pont Karácsony körül fejeződik be, szóval az embereknek nem kell annyira szűkölködniük, így meg tudják adni az ünneplés méltó módját. Hagyományos ételekről nem beszélhetünk, országonként különbözik a tradicionális karácsonyi étel, de általánosságban marhahús, pulyka, rizs, különböző zöldségek és puding kerül az asztalra, és mivel ezek a napok általában munkaszüneti napnak számítanak, így tényleg a teljes pihenésé és lazításé a főszerep.

Az Újév is fontos ünnepnek számít Afrika-szerte, de jellemző, hogy ez a nap általában csak a bulizás, a felhőtlen mulatozást jelenti, és nem kötődik hozzá nagyon sok vallási hagyomány vagy szokás. A legtöbb nagyvárosban a hotelek, szórakozóhelyek, kocsmák ilyenkor egész éjjel nyitva állnak és különböző rendezvényeket rendeznek a jeles nap alkalmából. Dél-Afrikában a tengerpartokon is rengeteg rendezvényt tartanak ma és holnap is, tánccal, zenével, tűzijátékkal és töménytelen mennyiségű innivalóval, de valahol ennél is vadabb az ünneplés, egyes városokban nem szokatlan ha az emberek a levegőbe lövöldöznek és az erkélyekről dobálnak le különböző tárgyakat.

Más országokban is fékevesztett ünneplésre lehet számítani, az utcákra több tízezer embert várnak, akik a tűzijáték vagy a hagyományos közös visszaszámlálás után a rengeteg szórakozóhely valamelyikére mennek folytatni a mulatozást. A kis vidéki falvakban, ahol általában még elektromosság sincs, magasan lobogó tűz köré gyűlve táncolnak, mulatoznak a falusiak, akik tradicionális alkoholos italokat fogyasztanak, errefelé ugyanis nem divat Jack Daniels társaságában köszönteni az új évet.

Az észak-afrikai országokban, ahol igazából nem a kereszténység a legelterjedtebb vallás, szintén vannak különböző ünnepségek, fesztiválok, attól függően, hogy milyenek az adott népcsoport hagyományai. Tunéziában, Algériában, Marokkóban (főleg a vidéki területeken), még mindig divatos a hagyományos állatáldozat, amelyet aztán a családok közösen fogyasztanak el, már ha éppen nem keltek útra, hiszen szerte Afrikában eléggé hagyományos a rokonlátogatás és az utazás ilyenkor. A berber etnikum Észak-Afrikában saját újévét, a Yennayert idén 2959. alkalommal ünnepli meg, hagyományos ételekkel és közös mulatozással. A kopt keresztények még különlegesebbek európai szemmel, ők az Újévet szeptemberben és a Karácsonyt január 7.-én ünneplik, bár ennek ellenére január elsején is szoktak nagyobb ünnepségek lenni a vallás legtöbb hívőjének otthont adó Egyiptomban és Etiópiában.

Egy augusztus 31.-i, észak-ghánai politikai gyűlésen (amelyet a jelenleg kormányzó Új Hazafias Párt szervezett), verekedés majd lövöldözés robbant ki, miután ellenzéki tüntetők jelentek meg a helyszínen. Tamale városában azóta az erőszak az úr. Az utcákat kiégett autók, betört kirakatok szegélyezik, az elmúlt héten mindennapos erőszakos összecsapások következményeként. A főként szegény fiatalokból álló tüntetők kezdeti dühüket mára már a rendőrség és a katonaság mellett minden más politikai erő ellen fordították, így a ghánai hatóságoknak nem maradt más választása, mint 12 órás kijárási tilalmat bevezetni és a hadsereg néhány egységét a térségbe vezényelni. Szerencsére a vezetés belátta, hogy egy esetlegesen eszkalálódó megmozdulás a régió, ezáltal az ország, ezáltal a térség egészének békéjét negatívan befolyásolná.

Azt, hogy itt nem politikailag szponzorált jelenségről van szó, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy felfegyverzett polgárok egy csoportja megtámadta Alhaji Mahama Jebonit, a Nemzeti Demokratikus Kongresszus pártjának vezetőjét is, és annak mindhárom házát és mind a nyolc kocsiját felgyújtotta és porig égette. Most visszaolvasva, hogy mit is írtam, nekem is megáll a kezemben a klaviatúra. Egy szegény államban hogy lehet valakinek 3 háza és 8 autója, amikor ezrek nyomorognak és élnek kevesebb, mint napi 1 dollárból? Talán a tüntetők sem csak erőszakos csőcselék hanem a rabszolgaságba belefáradt ghánai polgárok?

Egyébként már látszott, hogy nem fog békésen telni a 2008-as év Ghánában, az év elején földek tulajdonjogának kérdése miatt voltak kisebb összecsapások vidéken, majd augusztusban a két legnagyobb párt szimpatizánsai csaptak össze és néhány kopogtató cédula gyűjtési akció is véres eseményekbe torkollott. Reménykedjünk, hogy ezek csak kisebb és elszigetelt esetek, mert nagyon jó lenne, ha 2000 után ismét békés választások lennének decemberben.