Az alig két és fél milliós, aprócska nyugat-afrikai államban az elmúlt évtized súlyos változásokat hozott, a fiatalok tömegével hagyták el a vidéket a városok miatt, rendkívül népszerű célpontnak számít a mai napig Banjul, a főváros. Persze nem minden esetben kizárólag a munka csábítja az embereket a városokba, sokszor a jobb egészségügy, jobb oktatás vagy a jobb lakhatási és infrastruktúrális körülmények (pl. folyóvíz, elektromosság) is nagy szerepet játszanak. A vándorlásnak viszont visszafordíthatatlan következményei vannak a városok és egykori lakóhelyeik életére is, hiszen a városokban sem kánaán az élet, ennek megfelelően növekszik a bűnözés, a túlzsúfoltság, a gettósodás és a kilátástalanság.

Az egykor virágzó falvakban pedig a fiatalok és tapasztalt férfiak, nők hiánya miatt az amúgy is elég kiszámíthatatlan és nehézkes mezőgazdasági termelés még mélyebbre süllyed, ami viszont további embereket is a távozásra kényszerít…ez a 22-es csapdája. Ha a legáltalánosabban elfogadott számokat vesszük alapul, akkor a hivatalos statisztika szerint Gambia 2,5 milliós lakosságának 2008-ban 57%-a volt városlakó, és ha ehhez hozzávesszük az éves 4.2%-os urbanizációs rátát, akkor könnyen kiszámolhatjuk, hogy idén már háromból kettő ember városokban lakik a Gambia folyó környékén. Az állam mindent megpróbált, hogy gátat szabjon a folyamatnak, de az ígéretek, tervek és projektek igazából csak elméletiek maradtak, így a a kiszámíthatatlan időjárás, a növekedő költségek következtében a migrációs folyamat csak felgyorsult: a fiatalok jelentős részét a család már gondolkodás nélkül a városokba küldi, és sajnos van, amikor a városban tengődő fiú egymaga kénytelen ellátni hátrahagyott családját is (volt akinek egész éves jövedelmét elmosták az árvízek).

A kormány 2009-ben két programot is indított, amelyek elvileg jónak tűntek a vidék megmentésére: egyrészt egy vissza nem térítendő támogatásokon, kedvező hiteleken alapuló kölcsönrendszerrel igyekeztek fejleszteni, támogatni a farmereket, másrészt az állami felvásárlás nagymértékű kiterjesztésével is a mezőgazdaság megélhetési szerepét igyekeztek növelni. Mondani sem kell, mindkét projekt befuccsolni látszik, a kormánynak egyszerűen nincs pénze – legalábbis erre a célra -, így a támogatások nem érkeznek, a felvásárlók pedig nem fizetnek. Gambiában és szerte a világon a vidéki élet kilátástalansága, a mezőgazdaság szomorú állapota rengeteg más tényezőre is súlyos hatással van, gyakori jelenséggé vált a vidéki iskolákban, hogy a gyerekek jelentős részét kiveszik, mert kell a kenyérkereső a családba, a városokban az egészségügyi intézményeken, és minden szolgáltatáson egyre növekszik a nyomás a nagyszámú újonnan érkező miatt – akik pedig tömött buszokkal nap-nap után érkeznek a városokba, főként Banjulba.

És bizony, ha Banjulban sincs munka, akkor sok fiatal számára (szerencsére Gambiában ez még nem annyira katasztrofális mértékű, mint mondjuk Szenegálban) marad a nagy túra, Európa felé. Sok egykori farmer már semmiképp nem térne vissza vidékre, jelentős részük semmiképp nem cserélné le a jóval kényelmesebb és komfortosabb városi életet a vidék pihenő nélküli, kiszámíthatatlan hétköznapjaira. Ez pedig Banjulon is meglátszik, a zsúfoltság iszonyú, ennek következében pedig az árak is folyamatos emelkedésben vannak, egy szoba egy havi albérlete megközelíti a 20 ezer forintot.

Több nemzetközi szervezet próbál a kormánnyal együttműködve gátat szabni a migrációnak, de az eddig kitűzött projektek egyik része semmit sem ér a pénz hiánya miatt (lásd fentebb), másrészt ami be is indul, az olyan szűk kört érint, mintha nem is lenne. De kár ezért most Gambiát pellengérre állítani, ez a folyamat él és létezik világszerte: Sierra Leonétől Thaiföldön át Magyarországig. A megoldást valószínűleg az idő fogja szolgáltatni, a jelenleg uralkodó világrend és társadalmi berendezkedés elkerülhetetlen összeomlása (de legalábbis átalakulása) után a vidék szerepe ismét fel fog értékelődni. Vagy nem?

Elefántcsontpart emellett két másik természeti parkkal van fent a listán, a hihetetlenül dús élővilág mellett bizonyíthatóan az ebolát is területén éltető Tai Nemzeti Parkkal és a Comoé folyó körüli gazdag faunával csábító Comoé Nemzeti Parkkal.

Ha már Nyugat-Afrikában járunk, akkor érdemes megemlíteni a relatíve apró Szenegált, amely 5 különböző látványossággal került be az UNESCO nyilvántartásába, Saint-Louis és Gorée szigete mellett a gyönyörű és megőrzésre igazán érdemes Djoudj Madárrezervátum is ezek közé tartozik. A Djoudj a Szenegál folyó mellett fekszik, és közel 400 különböző madárfajnak ad otthont, ezáltal Nyugat-Afrika egyik legváltozatosabb madárpopulációját tudhatja magáénak.

Ghánában járóknak mindenképpen kötelező látnivaló a 17. és a 19. század között ebben a régióban létező Ashanti Birodalom legjobb állapotban lévő romjai, Kumasi városától északkeletre. A főleg fából és földből készült 13 épületegyüttes egy rendkívül prosperáló és egészen a brit gyarmatosítók megjelenéséig uralkodó birodalom életébe enged bepillantást.

Még mindig Nyugat-Afrikában maradva, említést kell tennünk a Gambia folyón található aprócska szigetről, a James-szigetről és az ezen álló – vagyis már csak romokban létező – James erődről, amely igazi történelmi emlékhelye a francia és brit gyarmatosítók közötti harcoknak valamint az afrikai rabszolgakereskedelemnek.

Magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a fantasztikus természeti adottságairól ismert Gabon mindössze egyetlen “örökséggel” rendelkezik, a Lopé-Okanda Nemzeti Park személyében. Az 1946-ban létrehozott park közel 5000 négyzetkilométere turisták által is látogatható több “bázis” segítségével, maga a rezervátum zömében esőerdőket illetve egy aprócska szavannát tartalmaz.

Kenya említése esetén az emberek többségében az ideális szafari képe ötlik fel, és bár a az UNESCO listáján három nemzeti parkkal is szerepel, negyedik öröksége a Lamu szigetén található, Lamu település óvárosa, amely mecseteivel, erődjével magán hordozza egy hányattatott sorsú Afrika több jegyét is: a portugál gyarmatosítók uralmát, a rabszolgakereskedelmet, és a folyton változó “uralkodókat”, hiszen a sziget volt Omán fennhatósága alatt is, és erős török hatások is érték.

Uganda három gyönyörű látnivalóval képviselteti magát a listán, két hatalmas nemzeti park mellett a legendás Buganda Királyság egykori uralkodóinak kriptáival, amelyek Kasubiban, Kampala közelében találhatóak. A tipikus ugandai vidéki látképet is jelentő területen, tradícionális építési módszerekkel készült építményekben jelenleg 4 egykori uralkodó kriptája tekinthető meg.

Kicsit északabbra haladva, meglepően láthatjuk, hogy a hatalmas Szudán mindössze egyetlen örökséggel került fel a listára, a Szudán északi részén található Dzsebel Barkal “tanúhegy” és környéke igazi szent hely a helyiek, és igazi álom a régészek számára, köszönhetően a hegy körül az évszázadok során épített csodás palotáknak és templomoknak – vagyis ezek romjainak. Több tucat legendás uralkodó temetkezési helye is található a tanúhegy környékén.

Lassan a végére érünk, már csak két ország maradt hátra, az egyik a kulturális sokszínűségéről is ismert Nigéria, ahol mindenképpen említésre méltó Osun-Osogbo szent erdeje, amely az Osun államban található Oshun folyó partjain terül el. Az Osun istennőnek állított szentélyekkel, szobrokkal ”telezsúfolt” erdőség a yoruba etnikum kulturális értékeit jelképezi, ezért mindannyiunk számára fontos megőrzése.

Csak a véletlen hozta, hogy Mauritánia maradt a legvégére, amely két örökséggel van fent a listán, egy nemzeti parkkal és egy egykori karavánút mentén található egykori települések romjaival. A Banc d’Arguin hasonlóan a szenegáli madárrezervátumhoz, hihetetlen vándormadár-populációja miatt került fel főleg a listára.

A kulturális értékek, a csodás természeti környezet, és a turisták által érzékelhető túláradó vendégszeretet ellenére itt sem fenékig tejfel az élet a helyi lakosok számára. Egy külföldi turista a problémákból semmit nem érzékelhet, de a múlt rányomja a bélyegét a gambiai jelenre. A ma is létező gambiai köztársaság 1970-ben jött létre, első köztársasági elnöke Dawda Kairaba Jawara lett, akinek uralmához köthető a rövid életű Szenegambia létrejötte is. A hét évig létező, Szenegál és Gambia által alkotott államszövetség azután jött létre, hogy 1982-ben szenegáli csapatok segítettek Jawara hatalmának megőrzésében, a lázadók leverésével. Na mindegy, ez egy másik történet lesz, most térjünk vissza a posztunkhoz.

Szóval Jawara uralmát 1994-ben döntötte meg egy katonai puccs, amely után egy egyszerű hadnagy, a ma is hatalmon lévő Yahya A. J. J. Jammeh lett az állam új elnöke. És bár 2001-ben és 2002-ben megtörténtek az első demokratikus választások Jammeh uralma alatt, az egykori katona és pártja a mai napig a legnépszerűbb a szavazók körében. Bár a hatalmas számú ideérkező turista miatt "látszatdemokrácia" van az országban, különböző pártokkal és szabad politikai párbeszéddel, valójában azonban Jammeh és kormánya diktatórikus módszerekkel mindenféle ellenzéki mozgalmat a kezében tart, és igazából a lakosság emberi jogait sem tartja sokszor tiszteletben.

A legutóbbi ilyen eset a mostanában zajló boszorkányüldözés, amelynek során az elnök személyi testőrségének (a Green Boys, a "Zöld Fiúk"), a rendőrségnek és a hadseregnek a segítségével legalább 1500 embert raboltak el falujából országszerte boszorkányság gyanúja miatt, és mindannyiukat Jammeh, Kanilaiban lévő farmjára szállították. Itt aztán Guineából érkezett "sámán gyógyítók" vették kezelésbe őket, akik a nagyjából egy hetes fogvatartás során, különböző vegyi főzeteket itattak velük, valamint katonai segítséggel sokukat brutálisan megverték, azzal a céllal, hogy megtisztítsák őket a bennük rejtező démoni erőktől. A hallucinogén anyagokat tartalmazó, sok esetben mérgező főzetektől szinte mindenkinek súlyos hasmenési és hányási rohama lett, és a főként idős fogvatartottak közül sokaknak a veséi is felmondták a szolgálatot.

A február óta zajló boszorkányüldözésre az Amnesty International nemrégiben kiadott riportja hívta fel a figyelmet, kihangsúlyozva, hogy egy ilyen kis lakosságú államban súlyos hatásai lehetnek az ilyen jogsértéseknek. A folyamatot valószínűleg az államelnök nagynénjének januári halála idézhette elő, amelyben Jammeh szerint boszorkányok mágiája működött közre. Az akciók elől tucatnyi ember menekült át a déli határ túloldalán fekvő szenegáli Casamance régióba (csöbörből vödörbe?), és tegnapi információk szerint három ember halála egyértelműen a boszorkányüldözés brutalitásához köthető. Az elnöki sajtóiroda a mai napig nem volt hajlandó kommentálni a lakosság számára nyilvánvaló tényeket, miszerint az állami hatóság is érintett az ügyben, pedig a mai napig is többeket a banjuli Viktória Királynő kórházban ápolnak az elrablásukat követően.

Az eseményekről februárban egy helyi újságban (nincsenek ilyenek nagy számban, a majdnem 50%-os írástudatlanság miatt) Halifa Sallah, ellenzéki vezető is publikált, akit néhány héttel később őrizetbe vettek zendülés szításának vádjával és jelenleg is egy banjuli börtönben vár jövő heti tárgyalására. Nem meglepő számára ez a helyzet, Jammeh sosem tolerálta az ellenzéki mozgalmakat, Sallah tucatnyi alkalommal ült már börtönben 1994 óta. Valószínűleg ezúttal sem fog tisztességes bíráskodást kapni, sőt még örülhet ha a saját lábán lesz képes a bíróság elé állni, a korábbi években megszokott kínzások után.

Igazából ezek a jogsértések nem szokatlanok errefelé, a több jogvédő szervezet által közösen készített Emberi Jogi Riport 2008-as kiadásából kiderül, hogy Gambiában gyakoriak a vád nélküli fogvatartások, a kínzások, a politikai gyilkosságok és eltűnések. Hangsúlyozom ismét, hogy egy turista ezekből a jelenségekből semmit nem érzékel, ez csak a helyi, főként falusi lakosságot érinti. Emlékezetes jogsértésre világított rá Jammeh 2008-as nyilatkozata, amelyben felszólította a gambiai melegeket az ország azonnali elhagyására, különben halálbüntetéssel is sújthatják őket. Ez utóbbi álláspontját később ugyan nemzetközi nyomásra visszavonta, de a melegek hátrányos megkülönböztetéséről és üldözéséről szóló véleményét azóta is tartja. Mondjuk nem is értem, miért lett ennek ilyen nagy felháborodás a következménye, hiszen az ország büntető-törvénykönyve szerint az egyneműek közötti szexuális kapcsolatot 14 év börtönbüntetéssel is lehet sújtani, és ilyen ítéletet már szabtak is ki.

Gambián kívül még 10 afrikai államban tiltott az egyneműek viszonya (pl. Zimbabwéban, és főként az iszlám által irányított országokban), szakértők szerint inkább a gyarmatosítók viktoriánus hagyatéka, mint a vallási vagy egyéb meggyőződés miatt. Sajnos Gambiában még a civil jogvédelem sem létező fogalom, senki nem mer semmit tenni vagy szólni, annyira félnek az emberek. Aki esetleg ellen merne szegülni a kormány akaratának, vagy akárcsak egy eltérő véleményt szeretne megfogalmazni, az jobb esetben börtönbe kerül évekre, rosszabb esetben örökre nyoma veszhet. Ahogy az egyik hírügynökségnek nyilatkozó banjuli polgárok elmondták, a súlyos jogsértések teljesen megdöbbentették őket, és most már mindenképpen nemzetközi beavatkozást szeretnének az egyre diktatórikusabban kormányzó Jammeh ellen.

Nincs ez másképp az Afrika ékkövének tartott, és általában a fejlettebb arikai országok között számottartott Gambiában sem, hónapról-hónapra egyre erősebben érezhető az állami kórházakban fennálló szakemberhiány. Az oktatással nincs gond, rengetegen tanulnak orvosnak (ahogy máshol is), de egy gambiai állami kórházban dolgozni nem igazán nagy álom egy fiatal diplomás orvosnak. Az elmúlt évtized során az országban végzett egészségügyiek (orvosok, nővérek, más szakemberek) több, mint fele elhagyta az állami pályát, és non-profit szervezeteknél, magánkórházaknál vagy a legtöbb esetben külföldön kezdtek el dolgozni.

Az elmúlt években ez a hiány már odáig jutott, hogy egyes régiók kórházaiban az ellátás is veszélybe került, egyes szakmákban alig néhányan dolgoznak a picinyke országban. Mondjuk például fogorvosból sincs túl sok, nagyjából három tucat lehet. Az ország fővárosában, Banjulban található Viktória Királynő Oktató Kórház csak a 2003 és 2005 közt eltelt időszakban 250 nővérét veszítette el az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália elszívó ereje miatt. Mamat Cham, a gambiai egészségügyi miniszter 2008. év végén tartott tájékoztatójából kiderült, hogy a vidéki intézmények a leginkább érintettek a kérdésben (ahogy Közép-Európában is a vidékiek, a falusiak szenvednek a legjobban ettől), egyes kórházakban elsőéves nővérek és rezidens orvosok irányítják a működést, miután mindenki, akinek valami kis tapasztalata volt, azonnal lelépett.

Akik esetleg maradnak, azok sem sokáig, mert a hirtelen rájuk szakadó pluszmunkát és a rengeteg túlórát a relatíve kevéske bérért nem hajlandóak elviselni. Egy átlagos kezdő orvos nagyjából 40-50 ezer forintnyi dalasit keres Gambiában, ezzel szemben egy magánkórházban akár ennek többszörösét is meg lehet keresni (mindezt Afrikában!!), arról pedig ne is beszéljünk, hogy Nagy-Britanniában a legutolsó, gyakorlattal sem rendelkező kezdő orvos is legalább 800 ezer forint körül keres havonta. Az elszívó hatás ellen a kormány megpróbál lehetőségeihez mérten fellépni, pluszjuttatásokat kínálnak az orvosoknak, jobban megfizetik a túlórákat és a rendelkezésre állást is, de Gambia intézkedéseket vár el az egészségügyi szakembereit elszívó országoktól is.

Ezt mondjuk én már nagyon időszerűen érzem, könnyen lehet egy fejlett ország büszke az egészségügyi rendszerére, amikor más országok adófizetői adják bele a szellemi tőkét. Tavaly a britek néhány lépést tettek is a folyamat ellensúlyozása érdekében, de mivel csak ők hoztak korlátozó intézkedéseket, az egésznek sok értelme nem volt. Ez egyébként nem csak Gambiában okoz problémát, hanem mindegyik afrikai országban, bármelyikre is bökjünk rá a térképen.

Ghánában például vannak olyan kórházak, ahol egyetlen orvos felügyel egy egész intézményt, amely akár 80-90 ezer ember ellátásáért felel. Mindez nem az oktatás hibája, hanem a nagy elszívók csábításának következménye, így állhat fenn az a helyzet, hogy Ghánában 100 ezer lakosra tíznél kevesebb, míg az Egyesült Államokban 200-nál is több orvos jut. Bár például az ameriakiak azzal védekeznek, hogy ezek az országok nem képeznek ki elegendő szakembert, a tények azért tények maradnak, Ghána orvosaiank több mint 30%-át elveszítette az elszívás miatt. Az egyedüli visszatartó erő talán a bérek emelése, a felszerelések javítása, és a túlterheltség csökkentése lehet, ez viszont a pénzhiány miatt nem fog összejönni valószínűleg.

Viszont az is tény, hogy vannak olyan országok Afrikában, ahol bizonyos végzettségű egészségügyi szakemberek egyszerűen nem kapnak munkát (például Kenyában a nővér végzettségűek egynegyede nem tud szakmájában elhelyezkedni), akik pedig kapnak munkát, azok túlterheltek és alulfizetettek, így érthető az egyre növekvő elvándorlás.

Mi lehet a jövő? Mindenképpen fontos a bérek és juttattások fejlesztése, valamint a kórházak technikai felszereltségének javítása, de valószínűleg a törvényi háttéren is javítani kellene, hogy a helyzet normalizálódjon. Legalább egy-két helyen.

A gambiai magyarázat azonban eléggé nem állja meg a helyét, a legtöbb forrás szerint a visszautasításnak anyagi okai voltak. A 101 (más források szerint 103) gambiai menekültet és több tucat spanyol rendőrt szállító gép végül azért nem teljesíthette küldetését és tért vissza a Kanári-szigetekre, mert a gambiai hatóságok kevesellték a spanyolok által menekültenként fizetett 300 eurós (hozzávetőleg 75000 forintos) díjat. Azért ez elég durva hozzáállás.

Spanyolország egyébként vita nélkül Európában az illegális bevándorlók legfőbb célpontja Olaszország mellett, köszönhetően eléggé enyhe menekültügyi politikájának, ami csak az utóbbi időben kezdett el keményedni. Főleg Szenegálból, Mauritániából, Marokkóból és Nyugat-Szaharából kelnek útra a fiatal menekültek, akik egy része azonban sosem éri el célját, hiszen 90%-uk a kockázatos tengeri utazást választja. Akik elérik, azok viszont foggal-körömmel ragaszkodnak álmukhoz, letagadják állampolgárságukat, minden jogi lehetőséget megragadnak a maradásra. Ebben pedig legtöbbször saját hazájuk is segíti őket.

Legutóbb néhány hete Mauritánia utasított ki egy menekülteket szállító spanyol gépet légteréből, a két ország közötti egyezség feltételeinek állítólagos megszegése miatt. Miközben pedig néhány tucat ember hazatoloncolásán féléves viták zajlanak, addig heti szinten közel 500-1000 menekült éri el a spanyol partokat, főleg a Kanári-szigeteknél.

Egyébként Spanyolország és Gambia néhány éve egyezett meg az illegális menekültek hazaszállításáról, Gambia hajlandó fogadni ezeket a repülőket, cserébe Spanyolország meghatározott mértékű segélyt nyújt és szerez partnerének. Ezek a gépek azonban keményebbek, mint egy fegyencjárat. Az álmuktól megfosztott fiatal gambiaiak sokszor verekedéseket, tüntetéseket kezdeményeznek, ezért erős rendőri kísérettel kell szállítani őket. A procedúra hasznosságáról megoszlanak a vélemények, bár tavaly több ezer menekültet szállítottak így haza, naponta nagyjából ennyien kelnek útra, köztük már visszatoloncoltak is.

Viszont, ami meglepő, hogy a probléma hátterében nem szállítási vagy egyéb hiányosságok állnak, hanem a külföldi fizetőeszköz hiánya, amelynek köszönhetően egyszerűen képtelenek a vállalatok benzint exportálni az országba. Ez a fizetőeszköz-hiány egyébként a kormány elhibázott döntésének az eredménye, a banjuli kormányzat az elmúlt időszakban több ízben leértékelte az amerikai dollárt a gambiai dalasival szemben, végül már 18 dalasiért lehetett egy dollárt kapni, és ez teljesen elszippantotta a gazdaságtól a tengerentúli válság ellenére is kapós zöldhasút. Anno gazdasági szakértők figyelmeztették is a Gambiai Központi Bankot, hogy az inflációs előrejelzései nem igazán megfelelőek és a túl gyors felértékelés válságba viheti az országot, de a Bank figyelmen kívül hagyta ezeket a figyelmeztetéseket.

Most ez, és egyéb tényezők vezettek oda, hogy az amúgy rendkívül barátságos országban felütötte fejét a pletyka, mely szerint az államelnök keze van a válságban, amellyel segíteni szeretné azokat a libanoni befektetőket, akik az elmúlt hónapokban már óriási mértékű befolyást szereztek a gambiai gazdaságban. A repülőtéren eddig úgy sikerült a hozzávetőleges működőképességet fenntartani, hogy a szinte üres tankkal induló gépek valamelyik szomszédos országot útbaejtették, ahol üzemanyagot vásároltak, majd onnan indultak tovább úticéljaik felé, mondjuk Londonba vagy Amszterdamba. Azért is érzékeny ez a helyzet a gazdaság számára, ugyanis a legtöbb gép turistákat hoz és visz, és ahogy terjed a híre a válságnak, egyre nagyobb az esélye, hogy sokan lemondják az utakat.

 Hiszen ki kockáztatná meg, hogy a banjuli reptéren töltsön éjszakákat, amikor sietne haza, vagy éppen tucatnyi órát töltsön Szenegálban, üzemanyagra várva, ráadásul még autókat sem lehet bérelni és a taxik sem járnak már nagyon. Ahogy egy reptéri illetékes elmondta, jelenleg az ország légikikötője szellemvárosra hasonlít, tucatnyi embert el kellett már küldeni, és a kormányzattól eddig semmiféle biztató jelzést nem kaptak a jövőre vonatkozólag.

Sajnos mi csak annyit tehetünk, hogy reménykedünk benne, hogy a helyzet hamarosan javulni fog ebben a kicsi, és gyönyörű nyugat-afrikai országban, mert a turizmus egy rendkívül fontos bevételi forrást jelent az embereknek. Meg aztán benzin nélkül a modern kori vívmányok sem élvezhetők nagyon.

A tegnapi napon pedig Kanilai városában a vállalkozó polgárok egy csoportja (persze volt előzetes bejelentkezés) személyesen az államelnök Yahja Jammeh magas vérnyomást csökkentő, speciális kezelésében vehetett részt. A jelentkezők között mindenféle munkát végző, minden korosztályból származó gambiaiak vettek részt. Egyébként Kanilai az elnök szülővárosa, amely azután indult erőteljes fejlődésnek, hogy Jammeh hatalomra került. Azóta felépült itt egy vidámpark, egy állatkert, sőt Kanilai ad otthont az elnöki palota épületének is. A kezelés megkezdése előtt Gambia vezetője felolvasott a Koránból és kikérdezte a pácienseket tüneteikről, korábbi betegségeikről. Maga a speciális kezelés egyébként egy gyógynövényekből készített orvosság felhörpintését jelenti, amely után nem sokkal az összes kezelt jobb állapotról számolt be. Miközben a szer hatására vártak, Jammeh előadást tartott a helyes táplálkozásról, és – ez különösen tetszik – felszólította a polgárokat arra, hogy térjenek vissza a tradicionális, saját előállítású ételek fogyasztására, mert a magas vérnyomás problémája a külföldi élelmiszerimport megnövekedése óta lett jelentős mértékű.

A vita egyébként Gambiában is felmerült arról, hogy a magas vérnyomást lehet-e gyógyítani, vagy csak tünetmentességet lehet a páciensek számára biztosítani, de az egészségügyi miniszter megvédte főnökét és határozattan amellett érvelt, hogy a magas vérnyomás végleg meggyógyítható. Arról pedig, hogy az elnök gyógykezelése milyen érzéseket váltott ki a polgárokból, talán a bejegyzésem elején olvasható történet is árulkodik, de az biztos, hogy az összes páciens mindegyike szuperlatívuszokban beszélt az elnökről. Aki egyébként korábban már AIDS-ben, asztmában, cukorbetegségben szenvedők gyógyításában is aktívan részt vett, ami pedig szintén rendkívül humánus cselekedet.

Az is tény, hogy Jammeh elnök 1994-es hatalomra kerülése óta rendkívül sok fejlődés ment végbe Gambiában, amelyet kétség nélkül mindenki az elnöknek tulajdonít. Nos, hallottunk már szebb propagandát is, de az tény, hogy pénzügyi szakértők és tanácsadók Gambiát az egyik legdinamikusabban fejlődő afrikai államnak tartják, ami mögött valamiféle teljesítmény biztos, hogy meghúzódik.