Az ezt követő évtizedek aztán hoztak véres és nyugodt éveket is, voltak MFDC-n belüli harcok, súlyos összecsapások a kormányerőkkel, a csoport többször is frakciókra bomlott, volt jópár tűzszünet és újságfőcím, de a mai napig folytatódik a megkezdett gerillaharc a függetlenségért, de legalább autonómiáért, amit persze Abdoulaye Wade szenegáli elnök és kormánya teljességgel kizártnak tart. 2011-re a bignonai összecsapással fordult az ország, amikor a gambiai határ közelében fekvő kisváros elfoglalásáért folytak véres összecsapások a felek között. Aztán végig az év során voltak kisebb-nagyobb összecsapások és konfliktusok, amelyek kimenetelét mindkét oldal cáfolta, aztán voltak közbelépő közvetítők, voltak a kérdésről tárgyalások Gambiával (amely állítólagosan támogatja a lázadókat), de a lényeg nem változott: ha nem is szomáliai mértékben, de a régió továbbra is instabil, amelyet mi sem jelez jobban, mint hogy például a brit külügyminisztérium honlapja nem ajánlja a Casamance-ba történő utazást (ahogy nem ajánlja ezt az utat tucatnyi más ország sem). Aminek kapcsán ismét szóba került a térség ügye, az az év vége felé ismét fellángolni készülő konfliktus, az elmúlt két hétben ugyanis két különböző támadás is történt, legutóbb kedden (dec. 20.), amikor reggel több tucat MFDC harcos támadta meg aknavetőkkel és gépfegyverekkel a szenegáli hadsereg diégounei (a falu nagyjából 50 kilométerre van a regionális fővárstól, Ziguinchortól) laktanyáját, amely támadást a regulárisok kisebb áldozatok (2 halálos áldozat és egy sebesült) árán visszavertek – a tényleges áldozatok száma ennél azért több, mert a lázadók letérítettek az útról egy, a laktanyához erősítéssel igyekvő teherautót, amely így becsapódott egy iskolába, két gyermek halálát okozva a balesetben életét veszítő 7 további katona mellett. A fél óráig tartó intenzív tűzharc eredményeként állítólagosan 5 lázadót is megöltek a fegyveres erők.

Még a múlt héten (dec. 13.) szintén volt egy hasonló akció, akkor egy kabeumbi (a kis falu nem messze fekszik Sedhiou városától) katonai bázist támadtak meg állítólagosan MFDC-hez köthető fegyveresek (azért az állítólagosság, mert a lázadók oldalára senki nem erősítette meg az akciót, sőt..), amely összecsapásban több civil és katona is életét veszítette (pontos információt egyszerűen képtelenség megtudni a mindent elkendőzni próbáló hadseregtől), öt további katona pedig nyomtalanul eltűnt. Az ő keresésükre indított akció során további három katona meghalt, kettőt egy pokolgép, egyet pedig egy akna ölt meg a régió más részein. Hasonló jellegű és erejű összecsapásra legutóbb november 21.-én volt példa, amikor legalább 10 civil veszítette életét egy, Ziguinchor közelében történt konfliktusban. Szakértők szerint egyébként a mostanában megszaporodó támadások azt is jelzik, hogy a 2012-ben sorra kerülő választások során az MFDC szeretné a középpontba állítani a Casamance-kérdést, amely így majd adukártya lehet bizonyos politikai erők kezében. Ezzel pedig sajnos nem is látszik semmiféle kiút a jelenlegi helyzetből, egyrészt tucatnyi tárgyalás és békepaktum elbukott már, másrészt maga az MFDC is több frakcióból áll, amelyek között nincs megegyezés, bónuszként pedig a békére hajló legendás MFDC vezető, Augustin Diamacoune Senghor 2007-es halála óta nincs vezető, akivel lehetne tárgyalni.

Persze itt is van jópár összeesküvés-elmélet, az egyik legnépszerűbb szerint a gambiai elnök, Yahya Jammeh áll az akciók mögött, ő pénzeli és támogatja a harcosokat (a történet szerint ők mindannyian a hírhedt gambia vezető szülőfalujából származnak), akik egyébként meglepően felszereltek, többször tűntek már M16-osokkal és aknavetőkkel is az elmúlt hónapokban. Valószínűbb azonban, hogy a konfliktus megoldása gazdasági jellegű, nem kell hozzá elvakultnak lenni, hogy lássuk, Casamance jóval fejletlenebb, mint Szenegál északi része, nincsen igazi ipar, hiányzik az infrastruktúra, nincs megfelelő légi összeköttetés északkal és így tovább. Ez majd biztos a választási kampányokban is fel fog tűnni, amely választásra az MFDC mérsékeltebbjei is készülnek, nemrég Jean-Marie François Biagui, a csoport egyik frakciójának főtitkára felszólította a többi frakciót az egyesülésre és egy közös parlamenti párt megalapítására, amely a Szenegáli Köztársaság és népének érdeke. Szerinte ugyanis a fegyveres harc helyett a politika lehet az út egy Casamance szövetségi állam létrehozására és az itt élők érdekeinek megfelelő képviseletére – nem ez volt az első ilyen beszéd, kb. 30 éve ezt hallgatjuk.

Igazából nem volt kétséges, hogy ő lesz a nyertes, egyrészt miután nem is volt igazán más, értékelhető jelölt (nem mondható, hogy az ellenzék kemény egységbe tömörült volna), másrészt pedig Jammeh több Gambiának, mint egyszerű elnök: ő itt afféle tulajdonos. Az ő tudomása nélkül nem történhet semmi, az újságokban, a tévében nem jelenhet meg semmi, aki kritizálni meri az elnököt, simán elképzelhető, hogy mindenféle bírósági tárgyalás nélkül egyszerűen csak eltűnik. Ahogy az jópár újságíróval megtörtént már korábban. Az ország 70%-a mélyszegénységben él, kevesebb mint napi 300 forintból, kis túlzással csak minden második ember tud írni-olvasni (ebből a szavazatok összeszámlálásánál most is akadtak gondok, hiszen a magas írástudatlanság miatt Gambiában nem írásban, hanem átlátszó üvegkövek bizonyos színű, a jelölt arcképét viselő dobokba dobásával szavaznak) és azok a területek, ahol nagyobb az ellenállás Jammeh elnök irányában, konkrétan kimaradnak a csekélyke fejlesztés mindegyikéből. Kis ország, kevés lakos – ezeknek is köszönhetően már pénteken meg is voltak az eredmények, minimális meglepetés nélkül, a 83%-os részvételi arányt hozó voksoláson (előzetesen nagyjából 800 ezer ember regisztrálta magát) az összes szavazat 72%-át az AIDS-et gyógyfüvekkel is gyógyítani “képes” Jammeh elnök szerezte meg, teljes mértékben elsöpörve az egyetlen igazi ellenzéki jelöltet, Ousainou Darboe-t (Egyesült Demokrata Párt), aki 17%-ot tudhat magáénak, jelentősen visszazuhanva a 2006-ban szerzett 27 százalékhoz képest.

Annak ellenére, hogy néhány megfigyelő aggodalmának adott hangot (a regionális gazdasági közösség, az ECOWAS megfigyelői emiatt el sem jöttek) a választás körül érezhető megfélemlítő hangulat és a média állami kontrollja miatt, nem valószínű, hogy bárki megtámadná ezt az eredményt, amely Jammeh szerint annak köszönhető, hogy ő “17 év alatt többet tett az országért, mint a britek 400 év alatt”. Az eredmények közzététele után az elnök támogatói zöld pólókat viselve, autóikból kiabálva, dudálva ünnepelték a győzelmet az ország legnagyobb városában, Serrekundában, amely eredmény az Afrikai Unió szerint elfogadható, hiteles választáson született. A homoszexualitást lefejezéssel büntető ország lakosai egyébként élethelyzetüktől függően adták le szavazataikat (legalábbis a hírügynökségek tudósítói által megkérdezett személyek), az egyik fiatal azért szavazott Jammeh-re, mert az ő intézkedéseinek köszönhetően tudott egyetemre menni, egy másik fiatal azért szavazott ellene, mert már évek óta munka nélkül, szegényen kénytelen tengődni. De hogy milyen a gazdasági helyzet, a napi élet valójában? 2011-ben az ország 5.5%-os gazdasági növekedést tudott produkálni, köszönhetően főleg a turizmus növekedésének az egyébként teljes egészében mezőgazdasági országban, új utakat és iskolákat is építettek, az európai mércék szerint mért szegénység ellenére itt az éhezés elképzelhetetlen, nagyobb járványoknak sincs esélye, tehát elviselhetetlennek nem nevezhető a helyzet. Ami probléma, az a tény, hogy Jammeh személyes kis birodalmának tekinti az országot, saját vagyonát folyamatosan növeli népe kárára és minden, őt kritizáló hanggal keményen leszámol, akár véres úton is. Ennek ellenére vegyük tudomásul az eredményt, az ellenzéki hangok ellenére valószínűleg az ország lakossága is így tesz.

Az építőanyagként feltüntetett szállítmány a dél-iráni Bandar Abbas kikötőjéből indult, de valójában rakétákról, gránátokról és kézifegyverekről volt szól, így Nigéria jelentette is az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsnak, hiszen a Teherán elleni szankciók megsértéséről volt szó. Gambia mindenesetre határozottan cáfolta a vádakat minden fronton és decemberben nyíltan megvádolta a szenegáli elnököt, Abdoualaye Wadét, hogy ő áll azon információk mögött, melyek a kis folyómenti államhoz kötik a fegyverszállítmányt. Az állami televízióban is felolvasott közlemény szerint, ha a fegyvereket tényleg Gambiának szánták volna, akkor el is jutottak volna oda és az ország már tárgyalna Nigériával az ügy mielőbbi rendezése érdekében. Annyi bizonyos, hogy Szenegál tényleg felszólalt szomszédja ellen, szintén decemberben a szenegáli külügyminisztérium aggodalmának adott hangot, hogy a fegyvereket a Gambiában is bázisokkal rendelkező, az elszakadásért küzdő szenegáli Casamance régió fegyveres lázadói, a Casamance-i Demokratikus Erők Mozgalma (MFDC) kapta volna.

A vádaskodás mindenesetre gyorsan átcsapott diplomáciai feszültségbe és parttalan “veszekedésbe”, Gambia megvádolta Dakart a Jammeh elnök kormányának megdöntéséért harcoló ellenzékiek bújtatásával, Szenegál pedig a magyarázatok elmaradása miatt visszahívta teheráni nagykövetét is. Így fordultunk az új évbe, amely váratlan fordulatot hozott, hiszen a fentebb már említett látogatáson, Tangara és szenegáli kollégája, Madicke Niang a két ország harmonikus kapcsolatáról beszélt, amelyben a fegyver-ügy csak egy elintézendő kérdés, nem pedig a viszony megrontója. Niang szerint ugyanis nem Gambiának kell magyarázkodnia, hanem Teheránnak kell tiszta és egyenes választ adnia, hova is akarta eljuttatni a 13 konténernyi fegyvert, amely miatt egyébként Gambia is megszakította diplomáciai kapcsolatait az ázsiai országgal, a korábban fennálló hagyományosan baráti kapcsolat ellenére.

A közös sajtótájékoztatón Tangara (aki találkozott Souleymane Ndiaye Ndéné miniszterelnökkel és Abdoulaye Wade elnökkel is, akiknek Yahya Jammeh személyes üzenetét is átadta) ismételten hangsúlyozta, országának semmi köze az ügyhöz, annak ellenére, hogy a konténereket szállító hajó tulajdonosa is megerősítette, hogy a kis nyugat-afrikai állam volt a célállomás. Hangsúlyozandó egyébként a jó kapcsolatokat, az újságíróknak több, hamarosan megvalósításra kerülő vagy már folyamatban lévő gazdasági projektről is beszéltek a miniszterek, és megegyeztek abban is, hogy január 16.-án kétnapos viszontlátogatásra Gambiába utazik a szenegáli külügyminiszter. A kérdés most már csak az, vajon tényleg kinek szánták azokat a fegyvereket? Politikai helyzetüket és konfliktusaikat figyelembe véve a térségben fekvő összes ország lehet célállomás, Teherán pedig nagy bölcsen hallgat. Szomorú.

Az elnök neve már most is nehezen megjegyezhető vagy kimondható, hiszen a legrövidebb hivatalos verzió szerint is Őnagyméltóságos Sejk Prof. Dr. Yahya Jammeh Elnök úrnak kell szólítani, amihez hamarosan hozzá fogják csapni az őkirályi felsége címet is. Ezzel a címmel pedig a demokrácia utolsó írmagja is tovatűnik az aprócska, Szenegál által körbevett nyugat-afrikai államban, hiszen így már választásokra sincs szükség (ha csak látszólagosakra is), sem politikai pártokra, sem ellenzékre. Mindenesetre nagyon sokat igazából már nem számít, ha tényleg sor kerül egy ilyen koronázási ceremóniára, mert Gambia gyakorlatilag jelenleg is olyan, mint egy monarchia (amelyből pedig hivatalosan csak egy van a kontinensen, Szváziföld), Jammeh élet és halál ura a Gambia folyó partjain, nincs független sajtó, nincs szabad ellenzék és például nem létezik vallásszabadság sem.

Így tehát míg a hírt lehozó néhány újságíró bulvárosra próbálta venni a dolog megközelítését, ez a koronázási mizéria egy görbe tükröt tart az ország jelenkori valósága elé, amelyben egy magát messiásnak tartó politikus diktátor kormányoz. És mi is a jelenkori valóság: leendő őfelsége a 21. század első éveitől kezdve egyre elvakultabb harcot folytat a szabad sajtó és annak minden formája ellen, betiltott újságok, bebörtönzött, gyanús körülmények között életüket veszített újságírók jelzik munkájának sikerét, 2004-ben egyenesen felszólította az országban dolgozó összes riportert, tudósítót, hogy engedelmeskedjenek neki, vagy “tűnjenek a pokolba”. Ugyanebben az évben veszítette életét Deyda Hydara, egy ismert újságíró, az AFP tudósítója, aztán 2006-ban a Daily Observer kiküldött munkatársa, Ebrima Manneh tűnt el nyomtalanul örökre, majd 2009-ben már internetes oldalakat is korlátoztak az országban, ahol az elnök szerint a televízió és rádió túl nagy szabadságot adott az embereknek (továbbá több tucat újságíró menekült külföldre az üldözés elől).

Közben pedig Gambia a sajtó szabadságát osztályozó éves listán az utolsók közé süllyedt, a szabad sajtó ünnepnapján idén májusban közleményben szólították fel az országot a helyzet megváltoztatására. Bizony, ez lenne a híres magyar riporter, Vujity Tvrtko egyik kedvenc afrikai országa, ahol ezért a posztért jobb esetben is börtönben eltöltött évekre számíthatna a szerző. Emellett Jammeh az élet minden területén mindenhatónak képzeli magát, 2007-ben egyenesen azt állította, hogy megtalálta az AIDS ellenszerét és azért, hogy eme – mint később kiderült, hatástalan – gyógymódja hatást érjen el, a kezelést kipróbáló alanyokat felszólította gyógyszereik elhagyására. A kritikusokkal nem bánt kesztyűs kézzel, az ENSZ egyik vezető tisztviselőjét pont a hét gyógynövényből készült kúrát ért bírálat miatt utasították ki az országból. Az orvosi diplomát soha nem szerzett, ám magát orvosi címmel felruházó elnök különböző gyógynövényekből az asztma és a magas vérnyomás ellen is kifejlesztett gyógyszereket (amelyek hatását soha nem bizonyították és nem kerültek neves tudományos lapok címlapjára sem), és saját kotyvalékot hozott össze a boszorkányság kiűzésére emberekből, amelynek pár éve több tucat állítólagos boszorkány veséje rosszabb esetben élete látta kárát, amikor erőszakos boszorkányüldözést hajtottak végre ellenük.

Az 1994-ben katonai puccsal hatalomra jutó és eme eseményt hatalmas boltívvel és rendszeres parádéval ünnepelő “legfőbb vezető” nem igazán szívleli a homoszexuálisokat és a segélyszervezet, jogvédő csoportok munkatársait sem, előbbieket lefejezéssel (a társadalom megtisztítása érdekében), utóbbiakat pedig bántalmazással, üldözéssel fenyegette meg több ízben. Miközben tehát a turisták a gyönyörű Atlanti-óceán partján sétálgatnak, addig néhány kilométerre tőlük a hírhedt Kettes Mérföld Állami Központi Börtönben politikai ellenfelek, újságírók tucatjait kínozzák éppen elektromos árammal és különböző egyéb kínzóeszközökkel.

De azt hangsúlyozni kell, hogy ez a poszt nem Gambia ellen irányul, amely valóban egy fantasztikus, gyönyörű ország, egy magyar ember számára bármikor gond nélkül felkereshető és szerethető hely, tele barátságos és vendégszerető emberekkel, hanem arra kíván rávilágítani, hogy ezt a szép helyet egy lázálmoktól fűtött, további negyven évi hatalomra vágyó diktátor uralja, akinek ellentmondani nem lehet, mert az súlyos kockázatot jelent – és sajnos nem csak a helyiek számára, nemrégiben egy brit házaspárt ítéltek börtönbüntetésre, mert angliai barátaiknak írt leveleikben kritizálták az elnököt.

Az alig két és fél milliós, aprócska nyugat-afrikai államban az elmúlt évtized súlyos változásokat hozott, a fiatalok tömegével hagyták el a vidéket a városok miatt, rendkívül népszerű célpontnak számít a mai napig Banjul, a főváros. Persze nem minden esetben kizárólag a munka csábítja az embereket a városokba, sokszor a jobb egészségügy, jobb oktatás vagy a jobb lakhatási és infrastruktúrális körülmények (pl. folyóvíz, elektromosság) is nagy szerepet játszanak. A vándorlásnak viszont visszafordíthatatlan következményei vannak a városok és egykori lakóhelyeik életére is, hiszen a városokban sem kánaán az élet, ennek megfelelően növekszik a bűnözés, a túlzsúfoltság, a gettósodás és a kilátástalanság.

Az egykor virágzó falvakban pedig a fiatalok és tapasztalt férfiak, nők hiánya miatt az amúgy is elég kiszámíthatatlan és nehézkes mezőgazdasági termelés még mélyebbre süllyed, ami viszont további embereket is a távozásra kényszerít…ez a 22-es csapdája. Ha a legáltalánosabban elfogadott számokat vesszük alapul, akkor a hivatalos statisztika szerint Gambia 2,5 milliós lakosságának 2008-ban 57%-a volt városlakó, és ha ehhez hozzávesszük az éves 4.2%-os urbanizációs rátát, akkor könnyen kiszámolhatjuk, hogy idén már háromból kettő ember városokban lakik a Gambia folyó környékén. Az állam mindent megpróbált, hogy gátat szabjon a folyamatnak, de az ígéretek, tervek és projektek igazából csak elméletiek maradtak, így a a kiszámíthatatlan időjárás, a növekedő költségek következtében a migrációs folyamat csak felgyorsult: a fiatalok jelentős részét a család már gondolkodás nélkül a városokba küldi, és sajnos van, amikor a városban tengődő fiú egymaga kénytelen ellátni hátrahagyott családját is (volt akinek egész éves jövedelmét elmosták az árvízek).

A kormány 2009-ben két programot is indított, amelyek elvileg jónak tűntek a vidék megmentésére: egyrészt egy vissza nem térítendő támogatásokon, kedvező hiteleken alapuló kölcsönrendszerrel igyekeztek fejleszteni, támogatni a farmereket, másrészt az állami felvásárlás nagymértékű kiterjesztésével is a mezőgazdaság megélhetési szerepét igyekeztek növelni. Mondani sem kell, mindkét projekt befuccsolni látszik, a kormánynak egyszerűen nincs pénze – legalábbis erre a célra -, így a támogatások nem érkeznek, a felvásárlók pedig nem fizetnek. Gambiában és szerte a világon a vidéki élet kilátástalansága, a mezőgazdaság szomorú állapota rengeteg más tényezőre is súlyos hatással van, gyakori jelenséggé vált a vidéki iskolákban, hogy a gyerekek jelentős részét kiveszik, mert kell a kenyérkereső a családba, a városokban az egészségügyi intézményeken, és minden szolgáltatáson egyre növekszik a nyomás a nagyszámú újonnan érkező miatt – akik pedig tömött buszokkal nap-nap után érkeznek a városokba, főként Banjulba.

És bizony, ha Banjulban sincs munka, akkor sok fiatal számára (szerencsére Gambiában ez még nem annyira katasztrofális mértékű, mint mondjuk Szenegálban) marad a nagy túra, Európa felé. Sok egykori farmer már semmiképp nem térne vissza vidékre, jelentős részük semmiképp nem cserélné le a jóval kényelmesebb és komfortosabb városi életet a vidék pihenő nélküli, kiszámíthatatlan hétköznapjaira. Ez pedig Banjulon is meglátszik, a zsúfoltság iszonyú, ennek következében pedig az árak is folyamatos emelkedésben vannak, egy szoba egy havi albérlete megközelíti a 20 ezer forintot.

Több nemzetközi szervezet próbál a kormánnyal együttműködve gátat szabni a migrációnak, de az eddig kitűzött projektek egyik része semmit sem ér a pénz hiánya miatt (lásd fentebb), másrészt ami be is indul, az olyan szűk kört érint, mintha nem is lenne. De kár ezért most Gambiát pellengérre állítani, ez a folyamat él és létezik világszerte: Sierra Leonétől Thaiföldön át Magyarországig. A megoldást valószínűleg az idő fogja szolgáltatni, a jelenleg uralkodó világrend és társadalmi berendezkedés elkerülhetetlen összeomlása (de legalábbis átalakulása) után a vidék szerepe ismét fel fog értékelődni. Vagy nem?

Elefántcsontpart emellett két másik természeti parkkal van fent a listán, a hihetetlenül dús élővilág mellett bizonyíthatóan az ebolát is területén éltető Tai Nemzeti Parkkal és a Comoé folyó körüli gazdag faunával csábító Comoé Nemzeti Parkkal.

Ha már Nyugat-Afrikában járunk, akkor érdemes megemlíteni a relatíve apró Szenegált, amely 5 különböző látványossággal került be az UNESCO nyilvántartásába, Saint-Louis és Gorée szigete mellett a gyönyörű és megőrzésre igazán érdemes Djoudj Madárrezervátum is ezek közé tartozik. A Djoudj a Szenegál folyó mellett fekszik, és közel 400 különböző madárfajnak ad otthont, ezáltal Nyugat-Afrika egyik legváltozatosabb madárpopulációját tudhatja magáénak.

Ghánában járóknak mindenképpen kötelező látnivaló a 17. és a 19. század között ebben a régióban létező Ashanti Birodalom legjobb állapotban lévő romjai, Kumasi városától északkeletre. A főleg fából és földből készült 13 épületegyüttes egy rendkívül prosperáló és egészen a brit gyarmatosítók megjelenéséig uralkodó birodalom életébe enged bepillantást.

Még mindig Nyugat-Afrikában maradva, említést kell tennünk a Gambia folyón található aprócska szigetről, a James-szigetről és az ezen álló – vagyis már csak romokban létező – James erődről, amely igazi történelmi emlékhelye a francia és brit gyarmatosítók közötti harcoknak valamint az afrikai rabszolgakereskedelemnek.

Magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a fantasztikus természeti adottságairól ismert Gabon mindössze egyetlen “örökséggel” rendelkezik, a Lopé-Okanda Nemzeti Park személyében. Az 1946-ban létrehozott park közel 5000 négyzetkilométere turisták által is látogatható több “bázis” segítségével, maga a rezervátum zömében esőerdőket illetve egy aprócska szavannát tartalmaz.

Kenya említése esetén az emberek többségében az ideális szafari képe ötlik fel, és bár a az UNESCO listáján három nemzeti parkkal is szerepel, negyedik öröksége a Lamu szigetén található, Lamu település óvárosa, amely mecseteivel, erődjével magán hordozza egy hányattatott sorsú Afrika több jegyét is: a portugál gyarmatosítók uralmát, a rabszolgakereskedelmet, és a folyton változó “uralkodókat”, hiszen a sziget volt Omán fennhatósága alatt is, és erős török hatások is érték.

Uganda három gyönyörű látnivalóval képviselteti magát a listán, két hatalmas nemzeti park mellett a legendás Buganda Királyság egykori uralkodóinak kriptáival, amelyek Kasubiban, Kampala közelében találhatóak. A tipikus ugandai vidéki látképet is jelentő területen, tradícionális építési módszerekkel készült építményekben jelenleg 4 egykori uralkodó kriptája tekinthető meg.

Kicsit északabbra haladva, meglepően láthatjuk, hogy a hatalmas Szudán mindössze egyetlen örökséggel került fel a listára, a Szudán északi részén található Dzsebel Barkal “tanúhegy” és környéke igazi szent hely a helyiek, és igazi álom a régészek számára, köszönhetően a hegy körül az évszázadok során épített csodás palotáknak és templomoknak – vagyis ezek romjainak. Több tucat legendás uralkodó temetkezési helye is található a tanúhegy környékén.

Lassan a végére érünk, már csak két ország maradt hátra, az egyik a kulturális sokszínűségéről is ismert Nigéria, ahol mindenképpen említésre méltó Osun-Osogbo szent erdeje, amely az Osun államban található Oshun folyó partjain terül el. Az Osun istennőnek állított szentélyekkel, szobrokkal ”telezsúfolt” erdőség a yoruba etnikum kulturális értékeit jelképezi, ezért mindannyiunk számára fontos megőrzése.

Csak a véletlen hozta, hogy Mauritánia maradt a legvégére, amely két örökséggel van fent a listán, egy nemzeti parkkal és egy egykori karavánút mentén található egykori települések romjaival. A Banc d’Arguin hasonlóan a szenegáli madárrezervátumhoz, hihetetlen vándormadár-populációja miatt került fel főleg a listára.

A kulturális értékek, a csodás természeti környezet, és a turisták által érzékelhető túláradó vendégszeretet ellenére itt sem fenékig tejfel az élet a helyi lakosok számára. Egy külföldi turista a problémákból semmit nem érzékelhet, de a múlt rányomja a bélyegét a gambiai jelenre. A ma is létező gambiai köztársaság 1970-ben jött létre, első köztársasági elnöke Dawda Kairaba Jawara lett, akinek uralmához köthető a rövid életű Szenegambia létrejötte is. A hét évig létező, Szenegál és Gambia által alkotott államszövetség azután jött létre, hogy 1982-ben szenegáli csapatok segítettek Jawara hatalmának megőrzésében, a lázadók leverésével. Na mindegy, ez egy másik történet lesz, most térjünk vissza a posztunkhoz.

Szóval Jawara uralmát 1994-ben döntötte meg egy katonai puccs, amely után egy egyszerű hadnagy, a ma is hatalmon lévő Yahya A. J. J. Jammeh lett az állam új elnöke. És bár 2001-ben és 2002-ben megtörténtek az első demokratikus választások Jammeh uralma alatt, az egykori katona és pártja a mai napig a legnépszerűbb a szavazók körében. Bár a hatalmas számú ideérkező turista miatt "látszatdemokrácia" van az országban, különböző pártokkal és szabad politikai párbeszéddel, valójában azonban Jammeh és kormánya diktatórikus módszerekkel mindenféle ellenzéki mozgalmat a kezében tart, és igazából a lakosság emberi jogait sem tartja sokszor tiszteletben.

A legutóbbi ilyen eset a mostanában zajló boszorkányüldözés, amelynek során az elnök személyi testőrségének (a Green Boys, a "Zöld Fiúk"), a rendőrségnek és a hadseregnek a segítségével legalább 1500 embert raboltak el falujából országszerte boszorkányság gyanúja miatt, és mindannyiukat Jammeh, Kanilaiban lévő farmjára szállították. Itt aztán Guineából érkezett "sámán gyógyítók" vették kezelésbe őket, akik a nagyjából egy hetes fogvatartás során, különböző vegyi főzeteket itattak velük, valamint katonai segítséggel sokukat brutálisan megverték, azzal a céllal, hogy megtisztítsák őket a bennük rejtező démoni erőktől. A hallucinogén anyagokat tartalmazó, sok esetben mérgező főzetektől szinte mindenkinek súlyos hasmenési és hányási rohama lett, és a főként idős fogvatartottak közül sokaknak a veséi is felmondták a szolgálatot.

A február óta zajló boszorkányüldözésre az Amnesty International nemrégiben kiadott riportja hívta fel a figyelmet, kihangsúlyozva, hogy egy ilyen kis lakosságú államban súlyos hatásai lehetnek az ilyen jogsértéseknek. A folyamatot valószínűleg az államelnök nagynénjének januári halála idézhette elő, amelyben Jammeh szerint boszorkányok mágiája működött közre. Az akciók elől tucatnyi ember menekült át a déli határ túloldalán fekvő szenegáli Casamance régióba (csöbörből vödörbe?), és tegnapi információk szerint három ember halála egyértelműen a boszorkányüldözés brutalitásához köthető. Az elnöki sajtóiroda a mai napig nem volt hajlandó kommentálni a lakosság számára nyilvánvaló tényeket, miszerint az állami hatóság is érintett az ügyben, pedig a mai napig is többeket a banjuli Viktória Királynő kórházban ápolnak az elrablásukat követően.

Az eseményekről februárban egy helyi újságban (nincsenek ilyenek nagy számban, a majdnem 50%-os írástudatlanság miatt) Halifa Sallah, ellenzéki vezető is publikált, akit néhány héttel később őrizetbe vettek zendülés szításának vádjával és jelenleg is egy banjuli börtönben vár jövő heti tárgyalására. Nem meglepő számára ez a helyzet, Jammeh sosem tolerálta az ellenzéki mozgalmakat, Sallah tucatnyi alkalommal ült már börtönben 1994 óta. Valószínűleg ezúttal sem fog tisztességes bíráskodást kapni, sőt még örülhet ha a saját lábán lesz képes a bíróság elé állni, a korábbi években megszokott kínzások után.

Igazából ezek a jogsértések nem szokatlanok errefelé, a több jogvédő szervezet által közösen készített Emberi Jogi Riport 2008-as kiadásából kiderül, hogy Gambiában gyakoriak a vád nélküli fogvatartások, a kínzások, a politikai gyilkosságok és eltűnések. Hangsúlyozom ismét, hogy egy turista ezekből a jelenségekből semmit nem érzékel, ez csak a helyi, főként falusi lakosságot érinti. Emlékezetes jogsértésre világított rá Jammeh 2008-as nyilatkozata, amelyben felszólította a gambiai melegeket az ország azonnali elhagyására, különben halálbüntetéssel is sújthatják őket. Ez utóbbi álláspontját később ugyan nemzetközi nyomásra visszavonta, de a melegek hátrányos megkülönböztetéséről és üldözéséről szóló véleményét azóta is tartja. Mondjuk nem is értem, miért lett ennek ilyen nagy felháborodás a következménye, hiszen az ország büntető-törvénykönyve szerint az egyneműek közötti szexuális kapcsolatot 14 év börtönbüntetéssel is lehet sújtani, és ilyen ítéletet már szabtak is ki.

Gambián kívül még 10 afrikai államban tiltott az egyneműek viszonya (pl. Zimbabwéban, és főként az iszlám által irányított országokban), szakértők szerint inkább a gyarmatosítók viktoriánus hagyatéka, mint a vallási vagy egyéb meggyőződés miatt. Sajnos Gambiában még a civil jogvédelem sem létező fogalom, senki nem mer semmit tenni vagy szólni, annyira félnek az emberek. Aki esetleg ellen merne szegülni a kormány akaratának, vagy akárcsak egy eltérő véleményt szeretne megfogalmazni, az jobb esetben börtönbe kerül évekre, rosszabb esetben örökre nyoma veszhet. Ahogy az egyik hírügynökségnek nyilatkozó banjuli polgárok elmondták, a súlyos jogsértések teljesen megdöbbentették őket, és most már mindenképpen nemzetközi beavatkozást szeretnének az egyre diktatórikusabban kormányzó Jammeh ellen.

Nincs ez másképp az Afrika ékkövének tartott, és általában a fejlettebb arikai országok között számottartott Gambiában sem, hónapról-hónapra egyre erősebben érezhető az állami kórházakban fennálló szakemberhiány. Az oktatással nincs gond, rengetegen tanulnak orvosnak (ahogy máshol is), de egy gambiai állami kórházban dolgozni nem igazán nagy álom egy fiatal diplomás orvosnak. Az elmúlt évtized során az országban végzett egészségügyiek (orvosok, nővérek, más szakemberek) több, mint fele elhagyta az állami pályát, és non-profit szervezeteknél, magánkórházaknál vagy a legtöbb esetben külföldön kezdtek el dolgozni.

Az elmúlt években ez a hiány már odáig jutott, hogy egyes régiók kórházaiban az ellátás is veszélybe került, egyes szakmákban alig néhányan dolgoznak a picinyke országban. Mondjuk például fogorvosból sincs túl sok, nagyjából három tucat lehet. Az ország fővárosában, Banjulban található Viktória Királynő Oktató Kórház csak a 2003 és 2005 közt eltelt időszakban 250 nővérét veszítette el az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália elszívó ereje miatt. Mamat Cham, a gambiai egészségügyi miniszter 2008. év végén tartott tájékoztatójából kiderült, hogy a vidéki intézmények a leginkább érintettek a kérdésben (ahogy Közép-Európában is a vidékiek, a falusiak szenvednek a legjobban ettől), egyes kórházakban elsőéves nővérek és rezidens orvosok irányítják a működést, miután mindenki, akinek valami kis tapasztalata volt, azonnal lelépett.

Akik esetleg maradnak, azok sem sokáig, mert a hirtelen rájuk szakadó pluszmunkát és a rengeteg túlórát a relatíve kevéske bérért nem hajlandóak elviselni. Egy átlagos kezdő orvos nagyjából 40-50 ezer forintnyi dalasit keres Gambiában, ezzel szemben egy magánkórházban akár ennek többszörösét is meg lehet keresni (mindezt Afrikában!!), arról pedig ne is beszéljünk, hogy Nagy-Britanniában a legutolsó, gyakorlattal sem rendelkező kezdő orvos is legalább 800 ezer forint körül keres havonta. Az elszívó hatás ellen a kormány megpróbál lehetőségeihez mérten fellépni, pluszjuttatásokat kínálnak az orvosoknak, jobban megfizetik a túlórákat és a rendelkezésre állást is, de Gambia intézkedéseket vár el az egészségügyi szakembereit elszívó országoktól is.

Ezt mondjuk én már nagyon időszerűen érzem, könnyen lehet egy fejlett ország büszke az egészségügyi rendszerére, amikor más országok adófizetői adják bele a szellemi tőkét. Tavaly a britek néhány lépést tettek is a folyamat ellensúlyozása érdekében, de mivel csak ők hoztak korlátozó intézkedéseket, az egésznek sok értelme nem volt. Ez egyébként nem csak Gambiában okoz problémát, hanem mindegyik afrikai országban, bármelyikre is bökjünk rá a térképen.

Ghánában például vannak olyan kórházak, ahol egyetlen orvos felügyel egy egész intézményt, amely akár 80-90 ezer ember ellátásáért felel. Mindez nem az oktatás hibája, hanem a nagy elszívók csábításának következménye, így állhat fenn az a helyzet, hogy Ghánában 100 ezer lakosra tíznél kevesebb, míg az Egyesült Államokban 200-nál is több orvos jut. Bár például az ameriakiak azzal védekeznek, hogy ezek az országok nem képeznek ki elegendő szakembert, a tények azért tények maradnak, Ghána orvosaiank több mint 30%-át elveszítette az elszívás miatt. Az egyedüli visszatartó erő talán a bérek emelése, a felszerelések javítása, és a túlterheltség csökkentése lehet, ez viszont a pénzhiány miatt nem fog összejönni valószínűleg.

Viszont az is tény, hogy vannak olyan országok Afrikában, ahol bizonyos végzettségű egészségügyi szakemberek egyszerűen nem kapnak munkát (például Kenyában a nővér végzettségűek egynegyede nem tud szakmájában elhelyezkedni), akik pedig kapnak munkát, azok túlterheltek és alulfizetettek, így érthető az egyre növekvő elvándorlás.

Mi lehet a jövő? Mindenképpen fontos a bérek és juttattások fejlesztése, valamint a kórházak technikai felszereltségének javítása, de valószínűleg a törvényi háttéren is javítani kellene, hogy a helyzet normalizálódjon. Legalább egy-két helyen.

A gambiai magyarázat azonban eléggé nem állja meg a helyét, a legtöbb forrás szerint a visszautasításnak anyagi okai voltak. A 101 (más források szerint 103) gambiai menekültet és több tucat spanyol rendőrt szállító gép végül azért nem teljesíthette küldetését és tért vissza a Kanári-szigetekre, mert a gambiai hatóságok kevesellték a spanyolok által menekültenként fizetett 300 eurós (hozzávetőleg 75000 forintos) díjat. Azért ez elég durva hozzáállás.

Spanyolország egyébként vita nélkül Európában az illegális bevándorlók legfőbb célpontja Olaszország mellett, köszönhetően eléggé enyhe menekültügyi politikájának, ami csak az utóbbi időben kezdett el keményedni. Főleg Szenegálból, Mauritániából, Marokkóból és Nyugat-Szaharából kelnek útra a fiatal menekültek, akik egy része azonban sosem éri el célját, hiszen 90%-uk a kockázatos tengeri utazást választja. Akik elérik, azok viszont foggal-körömmel ragaszkodnak álmukhoz, letagadják állampolgárságukat, minden jogi lehetőséget megragadnak a maradásra. Ebben pedig legtöbbször saját hazájuk is segíti őket.

Legutóbb néhány hete Mauritánia utasított ki egy menekülteket szállító spanyol gépet légteréből, a két ország közötti egyezség feltételeinek állítólagos megszegése miatt. Miközben pedig néhány tucat ember hazatoloncolásán féléves viták zajlanak, addig heti szinten közel 500-1000 menekült éri el a spanyol partokat, főleg a Kanári-szigeteknél.

Egyébként Spanyolország és Gambia néhány éve egyezett meg az illegális menekültek hazaszállításáról, Gambia hajlandó fogadni ezeket a repülőket, cserébe Spanyolország meghatározott mértékű segélyt nyújt és szerez partnerének. Ezek a gépek azonban keményebbek, mint egy fegyencjárat. Az álmuktól megfosztott fiatal gambiaiak sokszor verekedéseket, tüntetéseket kezdeményeznek, ezért erős rendőri kísérettel kell szállítani őket. A procedúra hasznosságáról megoszlanak a vélemények, bár tavaly több ezer menekültet szállítottak így haza, naponta nagyjából ennyien kelnek útra, köztük már visszatoloncoltak is.