És ezek nem a “nyugat” által terjesztett propagandák, menekültek, száműzetésben élő ellenzékiek és helyiek beszámolójából tűnik ki az egyre erősebb elnyomás. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Eritrea elszigetelődik a külvilágtól is, szomszédainak mindegyikével rossz kapcsolatot ápol (erről írtam is már több ízben) és az Egyesült Államok-féle nyugati tömb feketelistáján is előkelő helyen áll napjainkban. Ennek megfelelően az elmúlt években egyre erősebbé váló ellenzéki mozgalom bontakozott ki, a több, különböző szerveződés és párt 2008 elején közös nyilatkozatot is megfogalmazott legnagyobb támogatójuk, Etiópia fővárosában, Addisz-Abebában. Ez a sors fintora és egyben az eritreai kormány arculcsapása is volt: Etiópia a hivatalos álláspont szerint Eritrea ősi ellensége (gondoljunk csak a brutális háborúkra a két ország között).

A nyilatkozatban az Afewerki-kormány elleni szembenállást és az együttműködés alapjait fogalmazták meg, ezt fejlesztették tovább 2008 májusában, amikor 13 ellenzéki csoport létrehozta az Eritreai Demokratikus Szövetséget (EDA), amelynek tagjai között radikális, háborút hirdető csoportok is voltak. Mindeközben a kormány sem ült tétlenül, hihetetlen mértékű hajtóvadászat indult az ellenzékiek ellen az országban, politikailag motivált
gyilkosságok és bebörtönzések kíséretében. Az általam egyébként nem túlzottan szeretett jogvédő csoportok egyike Eritreát egyenesen egy óriási börtönnek titulálta egyik jelentésében.

Az ellenzékiek elleni hadjárat legnagyobb vesztesei az afarok és a kunamák voltak, két nagyobb etnikum Eritrea területén, akikkel különösen kegyetlenül bánik az Afewerki-rezsim. Többek között ennek a két csoportnak a képviseletében hirdetett totális háborút a kormány ellen a Vörös-tengeri Afarok Demokratikus Mozgalma (RSADO), amely 2008-tól kezdődően már nem csak szóban, fegyverekkel is fellépett elvei mellett. Az afarok amúgy sem gyávaságukról és behódolásukról híresek, Mussolini olasz katonái vagy az Ottomán Birodalom ellen is sikerrel védték meg területeiket, értékeiket. 2008 nyarán több kisebb támadást hajtott végre az RSADO, több tucat eritreai kormánykatonát meggyilkolva ezekben, és 2008. november 17.-én az addigi legnagyobb akciót hajtották végre, amikor legalább 50-60 kormánykatonát gyilkoltak meg (a sebesültek száma több tucatra tehető) egy laktanya elleni támadásban az ország középső részén. Különböző típusú fegyvereket zsákmányoltak és foglyokat is szedtek, majd visszatértek az Eritrea-Etiópia határán lévő bázisaikra.

Nem ők voltak az egyetlenek, akik már 2008-ban akciókat hajtottak végre, az Eritreai Kunamák Demokratikus Felszabadítási Mozgalma (DMLEK) is több kisebb akciót hajtott végre városi rendőrörsök és kisebb katonai őrposztok ellen. Miközben az országból elmenekülők száma az egyre erősebb elnyomással egyenes arányban nőtt, úgy szaporodtak az eritreai ellenzékiek akciói is az országban. 2009-ben újabb szervezetek ragadtak fegyvert a kormány ellen, az RSADO – mint a legjelentősebb fegyverrel harcoló szervezet – pedig tovább fokozta harcának intenzitását. A tavalyi év elején zömében csak kisebb szabotázsakciók történtek (bár azért volt egy jelentősebb támadás egy rendőrőrs ellen Eritrea középső részén), majd augusztusban az RSADO harcosai az Eritreai Felszabadító Fronttal (ESF) együttműködve 13 katonát öltek meg egy összehangolt támadásban a dél-eritreai Senafe városának közelében, amikor egy kormányzati katonai bázist rohantak le. Ezen a bázison politikai foglyokat, elfogott menekülteket, zömében afarokat őriztek és kínoztak Afewerki afarok elleni, tovább fokozódó harcának jegyében. 

Az ezt követő hónapokban az RSADO tovább folytatta akcióit, dokumentáltan legalább 3 nagyobb támadásról tudunk még 2009 végéről, és az EDA képviselői szerint “a küzdelem tovább fog folytatódni az egyik legdiktatórikusabb afrikai rezsim ellen”. 2010 is ennek jegyében kezdődött, az év első napján jött a közlemény, miszerint az RSADO és az ESF újabb együttes akciót hajtott végre Dél-Eritreában, Zalambese és Tserona régióiban két különböző, ám összehangolt támadásban két laktanyát támadtak az ellenzéki fegyveresek (akik olyan 150-en lehettek) és az RSADO közleménye szerint 25 katonát megöltek, 38-at megsebesítettek és mindkét bázist fel is gyújtották. Eközben nemzetközi színtéren is zajlottak az események, ENSZ szankciókat szabtak ki az országra a szomáliai iszlám radikálisok állítólagos támogatása miatt és Eritrea kezdett még jobban elhidegülni az Afrikai Uniótól is (ahonnan amúgy már vissza is hívták állandó képviselőjüket korábban).

És nem kellett sokat várni a következő akcióra, amelyet ezúttal az RSADO egyedül hajtott végre északon, Denkalya térségében, ahol január végének egyik éjszakáján lerohantak egy laktanyát a “lázadók” és a saját közleményük szerint 20 katonát meg is gyilkoltak az akcióban, ráadásul fel is égették a laktanyát. Emellett állítólag ez volt az első olyan alkalom az RSADO műveletei során, amikor nehéztüzérséget is bevetettek az afar harcosok, akik addig fogják folytatni harcukat, amíg meg nem semmisítik a mostani eritreai rezsimet.

A harc tehát folytatódik, ahogy az eritreai vezetés  ”keményedése” is, és elhidegülése a nemzetközi közösségtől most már tényleg egyre súlyosabb helyzetbe sodorja a lakosságot is. Bár a fenti posztból egy erős ellenzék képe rajzolódhatott ki, a valóság más: a 2008-ban létrejött EDA alapító egyezményét 13 szervezet írta alá, de igazából konkrét tettekkel csak négy veteti észre magát, és ők sem igazán egységesek, napjainkban az eritreai ellenzék zászlóshajóját az afarok szervezete az RSADO jelenti, mutatva, hogy ez az etnikum méltó történelmi hírnevére.

De hogy mi lesz Eritreával? A jelenlegi helyzet tarthatatlan, és nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy megmondjuk, hamarosan változások lesznek. Sajnos Afewerki hozzáállását figyelembe véve ez egyáltalán nem békés úton fog eljönni, és sajnos egy esetleges polgárháború pillanatok alatt beszippanthatja Etiópiát is. Aggasztó jövőkép.

A szankciók legfontosabb elemei mindenképpen a teljes fegyverembargó (Eritrea nem értékesíthet és vásárolhat semmiféle fegyvert),  külföldi bankokban tárolt pénzeszközök befagyasztása, illetve teljes utazási tilalom az eritreai vezetőknek. Ennek hatékonyságáról mindenesetre már meggyőződhettünk, Zimbabwe és Mugabe ellen hasonló szankciók vannak életben már évek óta, kevés eredménnyel. A Biztonsági Tanács szerint egyébként a szankciók célja a változás elérése, azaz azt várják Eritreától, hogy a jövőben mindent megtesz az őt ért vádak megcáfolására. Az ülésen felszólalt két igen érintett ország, Dzsibuti és Szomália képviselője is, bár utóbbi nem tudom, hogy igazán kit képvisel, hiszen ma az ENSZ által elismert Szomália mindössze néhány mogadishui utcából áll.

A dzsibuti ENSZ nagykövet, Roble Olhaye elmondta, hogy amennyiben a Biztonsági Tanács nem tesz lépéseket a két ország között fennálló folyamatos területi konfliktus ügyében (amiről írtam már párszor), akkor csak egy út marad: a háború. És bár sokan legyintenének egy ilyen háborúra, Dzsibutit egyáltalán nem kell félteni, a francia Idegenlégió legfontosabb afrikai bázisaként olyan támogatásban részesülne, hogy gond nélkül képes lenne megvédeni magát.  A szomáliai ENSZ nagykövet, Elmi Ahmed Duale rávilágított, hogy bár Eritrea rendkívül agresszív az országával szemben, folyamatosan és bizonyíthatóan támogatja a kormányellenes iszlám milíciákat, kormánya mégis nyitott a párbeszédre.

Figyelembe véve Etiópia és Szomália, valamint Eritrea és Etiópia viszonyát, erre nem valószínű, hogy mostanában sor fog kerülni. Eritrea képviselője cáfolt mindent vádat és azt állította, hogy az egész szankció dolog Etiópia és az Egyesült Államok összeesküvésének eredménye, minden alapot nélkülöző támadásokról van szó. Hogy jogosak-e a szankciók, azt döntse el mindenki saját maga, mindenesetre a szomáliai konfliktusban bőven lenne kit büntetni még, ha már ennyire kemény akar lenni a világszervezet.  És akkor néhány videó a témáról:

Az ENSZ BT meghozza a döntést:

Egy helyi, etióp érdekeltségű tévé riportja, kis ellenpropagandával megfűszerezve:

Az al-Jazeera december elején készített hosszabb riportja az országról, amit “oly kevesen ismernek igazán”:

Persze, volt bőven példa arra, hogy egy Egyesült Államokban vagy Kanadában rendezett sportverseny után valaki nem tért már vissza a csapattal, de nem volt ez olyan iparszerű, mint Európában. Ezért volt meglepő az AFP mai híre, mely szerint az eritreai labdarúgó-válogatott teljes egésze eltűnt Kenyában, ahol a CECAFA-kupa idei sorozatában vettek részt. Csak a margóra: a CECAFA – jogelődjeivel együtt vizsgálva – Afrika legrégebbi labdarúgótornája, Közép- és Kelet-Afrika válogatottjai számára rendezik 1926 óta, az ideit éppen Kenyában tartották, az elmúlt két hétben.

A győzelmet a döntőben Ruandát legyőző Uganda szerezte meg, mostani posztunk főszereplője, Eritrea a csoportjából kijutva a negyeddöntőig jutott. A csapat aztán most hétvégén hazaindult, de több hírügynökség jelentése szerint az aszmarai repülőtéren csak az edző és egy tisztviselő szállt le a gépről. A részletekről megoszlanak a vélemények, a kormány jelenleg tagadja az állításokat, de ennek ellentmondó módon az Eritreai Labdarúgó Szövetség megerősítette, hogy a csapat tényleg nem tért haza szombat éjszaka,
amikor várták őket.

Ma délelőtt a CECAFA főtitkára, Nicholas Musonye hivatalosan bejelentette, hogy 12 eritreai labdarúgó nem tért haza a torna után országába, majd sajnálatának adott hangot, hogy az eritreai szövetség minden igyekezete ellenére ez már a harmadik alkalom, hogy az eritreai labdarúgó-válogatott nagy része eltűnik külföldön. Musonye véleménye szerint a játékosokat a Nairobiban élő eritreai közösség fogadta be ideiglenesen, így érdemes a tényekkel és adatokkal a rendőrséghez fordulni, amelyet a főtitkár a mai napon meg is tett.

A játékosok célja valószínűleg egy kenyai menekültstátusz, amely sokkal jobb lehetőségeket biztosít számukra, mint mondjuk Szudánba menekülő társaiknak. Ahogy arról néhány napja írtam, naponta több tucat eritreai menekül el országából, az éhezés, a kilátástalanság és a politikai diktatúra elől, ennek csak egy nagyobb (relatíve) médiavisszhangot kapó aktusa volt a focisták akciója. A következmények sajnos nem lesznek túl jók, egyrészt az egész CECAFA tornára rossz fényt vet az esemény, másrészt az úgymond tisztességes eritreai sportolók is megisszák társaik döntésének levét, hiszen ezután még nehezebben fogják őket külföldi tornákra elengedni, elutaztatni.

A korábbi akciók eredménye már eddig is az volt, hogy eritreai sportolók csak úgy utazhattak külföldre 2007 óta, hogy közel 7000 dollárt (másfél millió forintos letétet, nem vicc) kellett letétbe tenniük, ráadásul külföldön folyamatosan katonai kísérők követték őket. Csapatok esetében azért voltak enyhítő kitételek, de az biztos, hogy a mostani akció után még keményebb feltételeknek kell megfelelnie a magukat külföldön megmérettetni kívánóknak.

Az ENSZ felügyelete alatt működő szudáni menekülttáborokban nagyjából olyan 150-200 ezer eritreai menekült élt akkoriban, és számukra sokkoló volt a bejelentés 2002 végén, miszerint hazájukban rendeződtek a viszonyok (a polgárháború 1991-es lezárása után a béke végül 2000-ben, az etióp-eritreai tűzszünet aláírásával és az ENSZ ütközőzóna kialakításával köszöntött be végleg), így már nem szükséges menekültként tengődniük Szudán keleti részén. Akkor három lehetőséget kínáltak fel mindenkinek: hazatérnek Eritreába (a szállítási költségeket és életkezdési támogatást az ENSZ fizette volna), kérelmezhették menekültstátuszuk meghosszabbítását (ha otthon bármilyen okból üldöztetéstől tartottak), illetve hivatalos úton szudáni tartózkodási engedélyhez folyamodnak.

A döntés sokak számára rendkívül nehéz volt, hiszen rengeteg olyan fiatal élt itt, aki a táborokban született már, egyesek pedig már megélhetésüket is megteremtették. Végül a többség a menekültstátusz hosszabbítását választotta (bár azért majdnem 40 ezren haza is tértek) és ez előrevetítette, hogy ez a krízis nem fog lezárulni. És bár nagyon sokan bírálják a szudáni kormányzatot (van is mit szemükre vetni), sok negatív hírhez kapcsolódik az ország vezetése, azért el kell mondani, hogy ebben az ügyben rendkívül jó (volt) a szudáni Menekültügyi Bizottság és egyáltalán a lakosság hozzáállása.

A menekülttáborok egy része városok közelében került felhúzásra, így sok eritreai azért választotta a maradást, mert a több évtized alatt egész jól kialakították életüket, sokan munkát szereztek a városban, de ami a leginkább értékes volt számukra, az a föld. Sok család ugyanis földet kapott a szudáni államtól, hogy ott házat építsenek, földet műveljenek és hosszútávon önellátóvá váljanak. Mindenesetre a menekültstátuszok elbírálását követően az volt a terv, hogy mindösszesen két eritreai menekülttábor maradjon, amelyek idővel saját kis településekké válhatnak. A projekt végül nem jött össze. Néhány tábort sikerült bezárni, néhányan legális tartózkodási engedélyt kaptak, nagyjából 80 ezer ember hazatért, de az évek múlásával nem javult a helyzet, és 2007-re odáig fajult a helyzet, hogy a menekültek száma újra növekedésnek indult, köszönhetően annak a sok ezer eritreainak, akik a 2002-es bejelentést követően érkeztek ide.

A 2007 végén végzett becslések szerint akkor olyan 120 ezer eritreai élt 12 szudáni táborban (amelyek egy része városok mellett, mások része távoli, vidéki területeken volt), és ez a szám folyamatosan növekedett. Sokan menekültek el ugyanis az otthoni üldöztetés, katonai szolgálat, nehéz életkörülmények és politikai elnyomás elől az ENSZ által támogatott táborokba, ahol biztonságos ivóvíz és élemiszerellátás, valamint oktatás volt biztosított (legalábbis azt hitték). A helyről még nem tettem említést,  értelemszerűen a határmenti szudáni tartományokról van szó: Kassala, Gedaref, Vörös-tenger tartomány és Gezira.

Itt ismét hangsúlyozni kell, hogy míg a poszt elején említett burundiak esetében a tanzániai hatóságok erőszakosan léptek fel a menekültek hazatelepítését illetően, Szudán mindig rendkívül támogatóan állt az eritreaiak sorsa mellé. És bár akkor az ENSZ a hatóságokkal együttműködve próbált megoldást találni a helyzetre, a Sudan Tribune 2008-ban készült elemzése szerint az eritreai menekültek száma tovább növekedett 2008-ra, és ez a jelenség, Kassala tartományban már a helyi lakosságot veszélyeztető gazdasági nehézségeket hozott létre. A beszámoló szerint naponta nagyjából 70-100 szomáliai és eritreai menekült érkezett az államba, amely ezúttal már nem a háborús helyzettel, inkább gazdasági okokkal, a szárazsággal, a politikai szituációval volt magyarázható.

Mindenesetre a hatóságok ekkor is hangoztatták, hogy mindent megtesznek az érkező menekültek ellátásáért és senkit sem fognak erőszakkal hazaküldeni (ilyenkor is össze lehetne hasonlítani Szudánt mondjuk Tanzániával). A jelenlegi helyzet hasonló a tavalyihoz, bár hazaköltöztetési és integrációs programokkal 80 ezer körüli sikerült csökkenteni a legális menekültek számát, de a legóvatosabb becslések szerint is nagyjából 120 ezer eritreai élhet most Szudán keleti részén. És jönnek még.

Az ENSZ szerint ez most már az eritreai politikai elitnek szóló bírálat és már régóta nem a polgárháború eredménye. Sajnos a szudáni kormány már képtelen volt megfelelő földet, lehetőségeket biztosítani (kifogytak belőle), így a menekültek jelentős része továbbra is táborokban tengődik, ahol a segélyszervezetek valamint a helyiek által biztosított élelmet kell beosztaniuk, ezekben a táborokban már nincsenek megfelelő tisztálkodási lehetőségek, és a korábbi földosztási gyakorlattal szemben itt már a sátorért is meg kell küzdeni. Ráadásul még jópár ezer etiópiai és szomáliai is él itt, így nem meglepő, hogy már képtelenség minden gyermeknek megfelelő oktatást biztosítani és időnként az élelmiszerellátás is akadozik.

És ami aggasztó lehet Európa számára (bár egy öregedő és aránytalanul sok vagyonon csücsülő kontinensnek nem biztos, hogy ez olyan rossz hír), a fiatalok nagy része megpróbálja akár élete kockáztatásával is elérni Európát, de erről az olaszok többet tudnának mesélni. Aki nem ilyen merész, az csak Kartúmig, vagy más nagyobb városig merészkedik, ahol a nyomornegyedekben élők számát gyarapítják, hiszen bár menekülteknek joga van itt dolgozni, a kormányzati politika szerint megpróbálják őket a táborokban tartani. A kormány most már egyébként nem is azon munkálkodik, hogy valahogy “hazapaterolja” az itt élő menekülteket, a cél inkább a társadalomba való integrálásuk, de legalább önellátóvá tételük, amely azonban a nagy számok miatt rendkívül kemény feladat lesz.

A korábban létező földosztást már rég leállították, most egy földbérleti programot próbálnak kidolgozni, de ehhez jóval több pénzre lenne szükség. Jelenleg 16 millió dollárt költ az ENSZ a 12 eritreai táborra, de ez biztosan növekedni fog, ugyanis a szomáliai valamint eritreai politikai helyzet és szárazság újabb ezreket indít meg az úton.

Ismail Omar Guelleh dzsibuti elnök az elmúlt években folyamatosan küzdött a két ország viszonyának javításán, fejlesztésén, de amikor 2008-ban katonai konfliktusra került sor tavaly nyáron a Doumeira totálisan sivár, ám stratégiai régiójának birtoklásáért, akkor a kapcsolat a totális mélypontjára süllyedt (bővebben a konfliktusról: http://mindennapiafrika.blog.hu/2008/10/06/eritrea_gennyes_talyog_afrika_testen), és azóta sem javult számottevően. Az akkori határincidens (bizonyítottan közel száz halálos áldozat) után az ENSZ felszólította a két országot, hogy vonják ki katonáikat a területről, és tárgyalásos úton rendezzék a vitát.

A jelenleg Dzsibutihoz tartozó tengerparti sáv az egyik legforgalmasabb hajózási útvonalat "felügyeli", így a konfliktus nagyon magas szintekig eljutott a nemzetközi közösségen belül is. Szóval az ENSZ nyilatkozata után pár héttel később misszió is érkezett a térségbe, amelyet a dzsibuti oldal képviselői fogadtak is, Eritrea viszont elzárkózott attól, hogy Ban Ki-moon bármelyik emberével is asztalhoz üljön. Annyit azonban ez a szakértői csapat megállapíthatott, hogy míg Dzsibuti kivonta összes katonáját a területről, addig Eritrea nem, sőt, további alakulatok érkeztek a határ közelébe. Januárban az ENSZ el is fogadott egy határozatot, amelyben a két államot ismét a konfliktus békés rendezésére szólította fel.

A napokban befejeződő ENSZ közgyűlésen is szóba került az ügy, amikor Roble Olhaye, Dzsibuti állandó ENSZ képviselője felszólalásában segítséget kért a helyzet mielőbbi rendezésére, ugyanis Eritrea továbbra is semmibe veszi a nemzetközi közösség határozatait és kéréseit, csapatait továbbra is a Doumeira-fok térségében állomásoztatja. Ahogy Olhaye elmondta, amennyiben az ENSZ nem lép semmit továbbra sem, lassan 10 hónappal a csapatkivonásra felszólító határozata után, akkor az rossz fényt vethet a szervezetre és más, hasonló konfliktusok melegágya is lehet. Továbbá bírálta az eritreai rezsimet, amely nem mutat semmiféle tiszteletet a nemzetközi normák és jog iránt, sőt Aszmarát egyenesen azzal vádolta, hogy katonai agressziót tanúsít aprócska állama ellen hosszú évek óta. Az eritreai megbízott rövid válaszában sokat sejtetően csak annyit mondott, hogy Eritreának nincsenek területe követelései Dzsibutival szemben, és egyetlen, Dzsibutihoz tartozó területet sem tartanak megszállás alatt. Kinek higgyen az ember? A helyzetet azonban muszáj rendezni valamilyen módon, ugyanis a térségben Dzsibuti a nemzetközi közösség egyetlen igazán megbízható szövetségese és a regionális állapotokat figyelembe véve (pl. Szomália) nagyon fontos ennek megőrzése és megvédése. 

Dzsibuti egyébként az elmúlt hét hírei után úgy tűnik, egy újabb "katonai" konfliktus felé sodródik, ugyanis a szomáliai al-Shabaab iszlám milícia szélsőségesei megfenyegették az országot, hogy ne merjen békefenntartókat küldeni Szomáliába, különben súlyos bosszúval kell szembenézniük. Ez azután történt, hogy a dzsibuti külügyminiszter, Mohamud Ali Yusuf szeptember elején bejelentette, az ország 500 katonát fog küldeni Szomáliába, hogy azok csatlakozva az AMISOM misszióhoz, segítsék a központi kormányzat harcát a szinte megállíthatatlannak tűnő iszlám fegyveresek ellen.

Az al-Shabaab szóvivője, Ali Dheere Mohamud újságíróknak nyilatkozva Mogadishuban elmondta, eddig barátaiknak hitték Dzsibuti lakosait, hitték Ghelle elnök szavait is, miszerint szeretne véget vetni a szomáliai nép szenvedésének, de a mostani döntés azt mutatja, hogy tévedtek, Dzsibuti az ellenség oldalán áll. És ezért minden dzsibuti katonára, aki harcba száll velük, kegyetlen halál vár. Azt pedig már tudjuk, hogy az al-Shabaab bosszúját képes valóra váltani: az emlékezetes amerikai helikopteres csapás után nem sokkal az AMISOM legnagyobb bázisát támadták meg Mogadishuban öngyilkos merénylők, legalább 17 békefenntartó halálát okozva.

Persze, én is tudom, hogy ez a fenyegetés úgymond "kötelező", de azért az aprócska Dzsibuti esetében (az amerikai és francia támogatás ellenére is) megfontolandó, milyen viszonyt ápol déli szomszédjával, ami akár a közeljövőben iszlám állam is lehet. Vagy nem?

Aztán ott van a Darfúrról elhíresült Szudán, amellyel az országnak szintén területi vitája van, de amely szerencsére békés úton megoldódni látszik, ráadásul Eritrea még békeközvetítőként is fellép-fellépett a szudáni lázadók és a kormány közötti tárgyalások során. Aztán volt (szerencsére nem katonai) konfliktus a Vörös-tenger túlpartján fekvő Jemennel is, a Hanish-szigetek birtoklásáért, amely ügyben végül a hágai nemzetközi bíróság hozott salamoni döntést. Bár a területi vita nagyjából rendeződött, a két kormány között azóta is feszült a viszony.

És végül itt van a nyár óta komolyra fordult konfliktus a déli szomszéddal, az aprócska Dzsibutival. A francia Idegenlégió egyik legfontosabb afrikai bázisának számító kis állammal már az Etiópiával vívott nagy háború végén, a kilencvenes évek végefelé megromlott a viszonya Eritreának, köszönhetően a Dzsibuti és Addisz-Abeba között fennálló baráti viszonynak. A helyzet akkor a háború (Etiópia és Eritrea között) lezárásával rendeződött, amelyet a két elnök egymás kölcsönös meglátogatásával pecsételt meg.

Már az akkori hivatalos eritreai térképek (a kormány által kiadottak) is elég furcsán néztek ki, már ami a déli területeket illeti, ugyanis Eritrea magáénak tartott, jelölt olyan területrészeket, amelyek igaz, hogy egykoron pár évtizede, még az akkori Etiópia területét képezték, de mára már Dzsibuti északi részén találhatók. Mint később kiderült, ez nem csak nyomtatási hiba, az eritreai kormányzat magáénak deklarálta ezeket a területrészeket. A két fél közti vita idén áprilisban mélyült el igazán, amikor is a Doumeirának nevezett határsávban felvonultak a két ország katonái.

Ekkor még lett volna esély a konfliktus megoldására, de igazából komoly közvetítés nélkül, mindkét ország csak elbeszélt a másik mellett. Főként Eritrea a ludas, amely évtizedek óta fix határokat szeretne egyik napról a másikra megváltoztatni, egy aprócska ország kárára. Aztán júniusban eldördültek az első lövések is, 35 holttest maradt a helyszínen, amely után biztossá vált, hogy Eritrea délen is egy kemény katonai konfliktusba igyekszik belekeveredni. Az ENSZ azonnal megpróbált közvetítőként fellépni, de Eritrea mindenféle választól és küldöttség fogadásától elzárkózott, így tulajdonképpen csak Dzsibuti információi alapján ismerjük mi is a történetet.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa felszólította Eritreát, hogy demilitarizálja a határsávot, ahogy azt az összecsapások után Dzsibuti tette, különben büntetéssel kell szembenéznie. Érthető az ENSZ gyors reagálása az ügyben, a Vörös-tenger egy tekintélyes részét Eritrea felügyeli, és a nemzetközi kereskedelem valamint hajózás szempontjából nem lenne nyerő helyzet egy újabb veszélyes tengerszakasz. Elég nekik Szomália is. A nemzetközi szervezet szerint egyébként három időpontban és háromféle egyezség szerint fennálló határhelyzet lehet elfogadható, amelyek közül aztán a két félnek tárgyalásos úton kellene választania. Kérdés, Eritrea hajlandó – e bármiféle kompromisszumra. Ha nem, akkor annak a régió további destabilizációja lehet az eredménye, ne is beszéljünk egy véres háborúról. Amelyben az Idegenlégió által erőteljesen támogatott Dzsibuti nem is lenne olyan esélytelen. A csekély közlemények egyike szerint, amit az eritreai kormányzat adott ki, az ország az Egyesült Államokat vádolja a konfliktus kirobbantásával és a régió destabilizációjával. Érdekes nyilatkozat egy katonai támadás után, bár az tény, hogy nagyszámú amerikai katona állomásozik Dzsibutiban.

Végezetül csak egy kérdés az Eritreát ismerőknek és nem ismerőknek…vajon miért nem tud nyugton maradni ez a háborúban született, roppant szegény ország?

Annak ellenére, hogy maguk az eritreai lázadók között is voltak ellentétek és a megosztottság is felütötte a fejét, 1991 elejére a felszabadításért küzdők teljesen irányításuk alá vonták a mai Eritrea területének legnagyobb részét, és 1991 májusában kikiáltották a függetlenséget és Afewerki azonnal államelnöknek kiáltotta ki magát. Az 1993-ban tartott népszavazáson hivatalossá vált függetlenség után azonban Afewerki korábbi ígéreteivel ellentétben elkezdte kimutatni foga fehérjét.

Azonnal hozzálátott a kormányzati és államigazgatási valamint az oktatási rendszer átalakításának és a média teljes elfojtásának. Az államfő több ízben ígért többpárti választásokat népének, de nemhogy ilyesmi nem történt, egyáltalán az uralkodó párton kívül minden más szerveződést betiltottak (Afewerki szerint a többi országban a túl gyors demokratikus átmenet miatt robbantak ki háborús konfliktusok). A belpolitika fenekes felforgatása mellett Afewerki a külpolitikában is hamar letette névjegyét, 1997-ben gazdasági ellentétek és határviták miatt (erről már írtam korábban) háborúba keveredett Etiópiával és a 2000-ben végetért konfliktus több tízezer ember életét követelte mindkét oldalon.

Afewerki egyértelműen megérdemli, hogy a legrosszabb diktátorok között említsük, hiszen ma az afrikai kontinensen Eritrea az egyetlen olyan ország, amely szabad sajtó nélkül kénytelen létezni, az elnök radikális intézkedéseinek köszönhetően. Az összes újság, tévé és rádió a kormány irányítása alatt áll, és rengeteg, a helyzettel elégedetlen újságíró tűnt már el az eritreai éjszakák sötétjében örökre. A kormány és intézkedéseinek bírálása a legsúlyosabb bűnök egyikének számít és ennek is köszönhető, hogy napjainkban sok ezer eritreai él etiópiai (!!!) menekülttáborokban, és számukra a hazatérés elképzelhetetlen, amíg Afewerki uralmon van. Az elnyomás részét képezi még például az is, hogy a kormány által engedélyezett négy valláson kívül bármely más hit gyakorlása és vallása a halálbüntetés terhét vonhatja maga után.

Az oktatási rendszer is teljesen korlátozott, az ország egyetlen egyetemének hallgatói közül is több százat zártak munkatáborba, Afewerki "nulla tolerancia" elvének köszönhetően, amely tulajdonképpen az összes ellenzéki gondolat elfojtására irányul. Annak ellenére, hogy az ENSZ és az Egyesült Államok is rengeteg adománnyal segíti a térség szegényeit, Washington szerint Eritrea a világ terroristáinak egyik biztonságos menedéke és pénzügyi szponzora, bár ezt a tényt más szervezetek és szakértők vitatják. Szerintem bőven elégséges okot soroltam fel amellett, hogy Isaiah Afewerki a legrosszabb diktátorok közé kerülhessen, hiszen közvetlenül ugyan nem mészároltatott le ezreket, mint mások, de intézkedéseivel rendkívüli módon megkeseríti népe életét.

A 2000 nyarán elkezdődött békefolyamat legfontosabb eleme az a 60 kilométeres semleges sáv lett, amelyet a két ország között, Eritrea területén hoztak létre és amelyben akkor egy 60 ország katonáiból álló ENSZ békefenntartó alakulat kezdett ellátni biztosítási feladatokat. Nemrégiben még 3300 katona járőrözött ebben a 25 km széles és 900 km hosszú földsíkban, akik közül a legtöbben Indiából érkeztek, nagyjából 1500-an. Ennek a sávnak egyébként óriási szerepe van azóta is, hamarosan kiderül, hogy miért is. Amiért úgy gondoltam, hogy szóba hozom a két ország viszonyát, az a jelenleg fennálló rendkívül instabil helyzet, amely újabb brutális háborúval rémisztget.

Maga a vita tárgyát képező terület egyébként a világ egyik legkietlenebb, legértéktelenebb földsíkja, tulajdonképpen három faluról és azok környékéről beszélünk (Badme poros kis falucskája is ekkoriban vált híressé). Az utóbbi években az ENSZ egyre jobban forszírozta, hogy a két ország próbálja végre rendezni normálisan a konfliktust, főleg abból az indíttatásból, hogy a határsáv őrzése eléggé nagy költséget jelent a világszervezet számára (jelenleg nagyjából 1 milliárd dollárnál tart a számla). Sajnos azonban Etiópia még mindig elzárkózik a helyzet tartós rendezésétől, igazából nem túlságosan érthető okokból.

Miről is van egyébként leegyszerűsítve szó? Badme falucskáját jelenleg etiópiaiak tartják irányításuk alatt, de ez a falu Eritrea területén fekszik és mindkét fél ragaszkodik hozzá. Tulajdonképpen ha jól megnézzük a helyzetet, akkor a legnagyobb oka annak, hogy még nem sikerült rendezni a helyzetet, az az, hogy egyik ország sem lenne hajlandó beismerni semmilyen veszteséget vagy félsikert, ezért csak olyan megoldás jöhet szóba, amely után mindkét ország győztesnek mutathatja be magát. Sajnos azonban hiába az eddigi tárgyalások, a mindkét fél számára elfogadható határvonal fizikai kijelölésére még esély sincs, ráadásul Eritrea évről-évre korlátozza az ENSZ katonák lehetőségeit, így ma már szinte semmit sem tehetnek, teljesen meg van kötve a kezük. Ráadásul az utóbbi időben Eritrea azzal vádolta meg a világszervezetet, hogy engedi az etióp hadseregnek, hogy stratégiai területeket foglaljanak el.

Ezzel pedig 2007 végére, 2008 elejére oda jutottunk, hogy bármelyik nap bejelenthetik a kontingens teljes kivonását a határsávból, ami valószínűleg napokon belül véres harcokhoz vezetne. A különítmény legnagyobb részét már amúgy is hazarendelték a régióból, jelenleg összesen már csak 164 katona tartózkodik a területen. Egyébként a teljes kivonás esélyével mindkét fél tisztában van, nem hiába vonultak fel egy hónapja a két ország hadseregei a határsáv környéki területeken. A legutóbbi nyilatkozataikban egyébként mindkét ország szóvivői hangsúlyozták, hogy nem szeretnének újabb háborút, de jelenlegi helyzetükhöz ragaszkodnak. Egy biztos, az elkövetkezendő hetek nagyon fontosak lesznek a konfliktus szempontjából. Reméljük a legjobbakat.

Eritrea azért került a szomorú első helyre, mivel 2001-ben megszüntette a magántulajdonú sajtót az országban, és nemzetközi szervezetek nyomása ellenére sem volt hajlandó ezt a rendelkezést visszavonni. Emellett azóta is módszeresen folyik a kormány ellen publikáló újságírók börtönbe zárása, akik közül a hivatalos adatok szerint már négyen életüket vesztették, de valószínűleg ez csak a jéghegy csúcsa. További afrikai országok is kerültek a legrosszabb húszba, Eritrea mellett helyett kapott még Egyenlítői-Guinea, Líbia, Szomália és Etiópia. Hát elég furcsa felsorolás ez, nehezen képzelhető el, hogy például a Mugabe irányította Zimbabwéban szabadon lehetne bírálni az elnököt, vagy mondjuk Elefántcsontparton is annyira könnyen lehetne publikálni mindenfélét. Etiópia annak ellenére került be az első húszba, hogy a RWB szerint fejlődést mutatott az elmúlt évhez képest, hiszen a nyár végén ellenzéki vezetőket és újságírókat engedtek szabadon. Bár sajnos továbbra is rendszeresen börtönöznek be politikusokat és újságírókat, akiknek a státusza tisztázatlan marad, azaz vádak nélkül raboskodnak sokszor évtizedekig.

A 169 országot tartalmazó listán (ismét egy szubjektív dolog, miért csak ennyi ország szerepel?) a legjobb helyezést elérő afrikai országok Mauritius és Namíbia, amelyek holtversenyben foglalják el a 25. helyet. A jelentés végén, Afrikát érintve a szervezet erősen bírált két nemrég történt gyilkosságot, amelyek során prominens, ellenzéki újságírókat gyilkoltak meg a Kongói Demokratikus Köztársaságban és Nigerben, a hatóság pedig szemet hunytak az ügyek felett. Nagyjából ennyi lenne, de látható, hogy ez a lista érdekességnek és egy-két információ begyűjtésére megfelelő, amúgy az egész egy nagy nulla, amelyet kár is volt publikálni.