A sűrű erdők mélyén táborozó és gyakorlatozó harcosok között az egykori elefántcsontparti elnök, Laurent Gbagbo egykori hívei mellett a térség szinte összes háborújában aktívan résztvevő libériai zsoldosok vannak legnagyobb arányban, utóbbiak például a 2010-es elefántcsontparti választások után kialakult fegyveres harcokban is harcoltak Gbagbo mellett és a Human Rights Watch jogvédő csoport szerint brutális tettekért, fosztogatásokért felelősek. A rajtaütést a libériai rendőrség különleges egységei hajtották végre az egyik zwedrui aranybányánál és egy kisebb sérülés kivételével probléma nélkül letartóztatták a gyanúsítottakat, akik előzetesen azt vallották, hogy csak dolgoznak a bányában. Persze ez könnyen kétségbe vonható, főleg annak ismeretében, hogy Libéria határmenti vidékein egyáltalán nem ismeretlen az efféle szervezkedés és nem meglepő, ha elefántcsontpartiakból álló csoportok tűnnek fel egy-egy település környékén, ráadásul augusztusban több megyében (Maryland, Nimba, River Gee) is nagy mennyiségű fegyvert foglaltak le a hatóságok.

Azonban mindenképpen szükség van egy tisztességes bírósági eljárásra, hogy bebizonyosodjon a most letartóztatott emberek valódi célja és tevékenysége, hiszen a 2010-es véres harcok után ezrek menekültek Elefántcsontpartról Libéria határmenti vidékeire így akár elképzelhető, hogy most tényleg csak egyszerű munkások letartóztatásáról van szó. A jelenleg kormányzó elefántcsontparti elnök Alassane Ouattara és Ellen Johnson-Sirleaf egyébként néhány hete tárgyalásokat is folytatott a határok ellenőrzésének javításáról mert jelenleg bárki, bármikor könnyedén átkelhet egyik helyről a másikra. Libériában 2011-ben szinte minden hónapra jutottak ilyen letartóztatások állítólagos zsoldosok ellen, májustól kezdve egészen decemberig és ezzel párhuzamosan Elefántcsontparton több per is kezdődött libériai zsoldosok ellen, akik Gbagbo mellett harcoltak a véres utcai összecsapásokban és akiknek visszatérése Libériába sokak szerint az ország belbiztonságára is veszélyt jelenthet. Egy ilyen állítólagos zsoldosvezér volt Augustine “Erdei Kutya” Vleyee is, akit még 2011 elején tartóztattak le az elefántcsontparti határon és aki a választási villongások során Gbagbo ex-elnök mellett harcolt, főként Bloléquin környékén, amely borzalmas harcokról vált hírhedtté.

A szemtanúk és egykori társak beszámolói alapján ellene felépített vádiratból kiderült az is, hogy egy ún. Lima-csoport vezetője volt (ezek a főleg libériaiakból álló milíciák az amerikai kódjelről kapták a nevüket és már az elefántcsontparti polgárháború során is megmutatták magukat), amely a két ország határán portyázott Guiglo és Touba városai között a Solomon Seakor vezette Guiglo-Bloléquin brigád keretein belül. Az is kiderült, hogy Vleyee és Seakor csoportja Célestin Koffitól, a Gbagbohoz hű katonaság regionális parancsnokától kapta az utasításokat és szorosan együttműködve a tucatnyi fiatalokból álló Gbagbo-párti milícia egyikével, a jelentős erővel bíró Nagy Nyugati Felszabadítási Front (FLGO) egyik vezetőjétől kapta az utasításokat. A Vleyee-féle Lima-csoport egyébként több járművel és nehézfegyverrel is rendelkezett és pont ez volt az, ami végül a letartóztatásához vezetett, hiszen amikor két lopott terepjáróval megpróbált visszatérni Libériába, a határon lekapcsolták több, korábban kiszabadított libériai és elefántcsontparti zsoldostársával egyetemben – ez intő jel volt Seakornak, aki más határátkelési pontot keresett magának. Libériában lezajló pere végül egy hét alatt befejeződött 2011. április 20.-án, miután bizonyítékok hiányában felmentették, ami jogvédőik szerint főleg a tanúk egymásnak ellentmondó vallomásainak és a helyi hatóságok közötti kommunikációs problémáknak tudható be. A társaságában utazó 86 elefántcsontparti többsége szintén szabadlábra került.

Szintén jelentősebb zsoldosvezérnek tartják Isaac “Bob Marley” Chegbo-t is, akit 2011.április 13.-án, Zwedruban tartóztattak le miután terepjárójában fegyvert találtak egy ellenőrzés során. Ő azonban még jelenleg is egy libériai börtönben van, miután emberiség elleni bűncselekmények miatt fognak vádat emelni ellene, mert egy egy Human Rights Watch jelentés szerint Bloléquin környékén két, etnikai alapú tömeggyilkosságnál is jelen volt, amikor a hozzá tartozó zsoldosok az FLGO egységeivel együtt legalább 120 embert megöltek. A zsoldosok részvétele az elefántcsontparti harcokban senki számára nem volt kétséges, 2011 elejétől kezdve sok százan lépték át a határt, hogy az elefántcsontparti milíciákkal együtt harcoljanak Laurent Gbagbo elnöki pozíciójáért és ez a kapcsolat olyan szoros fedésben működött, hogy valószínűleg képtelenség lesz feltárni a pontos működési és finanszírozási részleteket.

Az új elnök beiktatása kissé más jellegű volt, mint novemberben Gbagbo ugyaneme ceremóniája, hiszen akkor szinte csak az ex-elnököt támogató milíciák vezetői voltak jelen, most azonban már külföldi diplomaták és az Ouattarát végül elnöki székhez segítő franciák képviselői is megjelentek. Az egész eseményt pedig Gbagbo egyik közeli szövetségese, a novemberi beiktatást is levezénylő Paul Yao N’Dre az Alkotmányozó Tanács elnöke vezette le, aki annak ellenére maradhatott pozíciójában, hogy fél éven át nem ismerte el Ouattara győzelmét – most pedig érezhető ellenszenv és füttyszó mellett a megbocsátásról és az egységről beszélt.

Az elefántcsontparti demográfiai viszonyokat valamint a polgárháború eseményeit jól ismerők számára talán picit meglepő módon az új elnök első külföldi útján nem Burkina Fasóba, hanem Szenegálba látogatott május 12.-én, ahova a baráti kapcsolatokat ápolandó érkezett és ennek megfelelően rendkívül nagy tisztelettel fogadta őt Abdoulaye Wade szenegáli államelnök.

 Eközben persze Elefántcsontparton nem vágták el mintegy varázsütésre a harcokat, még a beiktatás utáni napokban is súlyos harcok voltak a főként a Fiatal Hazafiak névre hallgató Gbagbo-párti milícia, az elmúlt fél évet velük végigharcoló libériai zsoldosok valamint az egykori Új Erők lázadóiból reguláris hadsereggé váló katonák között Abidjan városától nyugatra, Soubré térségében (Bodreko faluját teljesen el is pusztították). A több napon át tartó pusztításnak és vérengzésnek végül a május 9.-én északról (még Bouakéból, az egykori északi fővárosból is) idevezényelt, több száz katona vetett véget, akik bár nagy veszteségek árán, de elüldözték a milícistákat. A három napos erőszakhullámnak közel 200 ember esett áldozatul, több falu majdnem teljesen elpusztult és 5 ezer ember menekült el otthonából.

A védelmi miniszter és egyben miniszterelnök Guillaume Soro (ő volt az Új Erők hírhedt-legendás vezére is) közleménye szerint ez a választási konfliktus utolsó összecsapásainak egyike volt, azt az országot elhagyni igyekvő militánsok illetve a hazatérni igyekvő libériaiak követték el, akik korábban más partmenti, főleg Ouattara-párti közösségekben is tomboltak útjuk során: Irobo, Grand Lahou, Fresco és Sassandra is érintett volt. Azonban délen, a főleg Gbagbo párti országrészben nem csak ezért van okuk aggodalomra az embereknek, hanem azért is, mert Elefántcsontpart ezen részén sok ezer szám élnek olyan emberek, akik a polgárháború során fegyverrel harcoltak a most állami hadsereggé avanzsáló Új Erők lázadói ellen, és ezek a lázadók most hivatalos felhatalmazással tértek vissza.

Rémisztő példáért pedig nem kell nagyon messze a múltba menni, még márciusban, az ország nagyjából középső, ám még az egykori Délhez tartozó részén található Douékoué település környékén az előrenyomuló Ouattara-párti lázadók válogatás nélkül gyilkoltak mindenkit, aki fegyvereik elé került – állítja a Human Rights Watch nevű jogvédő csoport. Az ebben a régióban lakó nagyszámú guéré amúgy is különösen utált az északi harcosok körében, hiszen mind a mai napig sok száz Gbagbo-párti fegyveres húzza meg magát közösségükben.

Újabb súlyos feladat tehát Alassane Ouattara előtt: közös, nemzeti hadseregként elismertetni a nagyrészt egykori lázadókból álló Elefántcsontparti Köztársasági Erőket (FRCI) olyan régiókban, közösségekben, ahol pont ezek az erők pusztítottak, gyilkoltak egykoron és kizárólag Gbagbo milíciái védték meg a civileket. Sokan a mai napig tőlük várják a védelmet, az általuk csak agresszoroknak titulált FRCI-től. A hozzáállásról pedig mindent elmond az egyik non-profit szervezet munkatársával beszélő FRCI katona nyilatkozata: “Igen, sok pusztítás történt itt, de mindent maguknak köszönhetnek az itt élők..[]..tekintve, hogy mi megbocsátóak és jólelkűek vagyunk, hagyjuk, hogy segítsenek neki.” Szép, új világ.

Aztán ott van még a menekültek kérdése, csak Libériába több mint százezren menekültek át, és a határokon belül is közel milliósra tehető az otthonukat elhagyók száma, akik még most is félnek a visszatéréstől. Ami tény, hogy múlt héten három napos országos gyászt tartottak a harcokban elesettek emlékére, és az ennek kapcsán megszólaló Ouattara az összes bűnös megbüntetését ígérte, függetlenül attól, hogy ki melyik oldalon harcolt. Harcok pedig voltak bőven, március végén épp a hamarosan ismét hírekbe kerülő Yamoussoukro esett el az Új Erőknek, ahol május 21.-én fontos külföldi személyek (köztük akár Barack Obama amerikai elnök) jelenléte mellett ünnepélyesen felveszi hivatalát az új elnök.

És végül a legfrissebb hír, ami fentebb, Szenegál kapcsán már szóbakerült: egynapos látogatásra a mai napon, május 16.-án Ouagadougouba, Burkina Faso fővárosába érkezett Elefántcsontpart új vezetője, akit személyesen fogadott a krízisben közvetítőként is eljáró Blaise Compaoré burkina fasói államelnök. Az északi nemzet egyébként az elefántcsontparti polgárháború kirobbantója is volt hellyel-közzel, hiszen az első elnök Houphouet-Boigny 1993-as halála utána folyamatosan erősödött a feszültség a közel 3 millió burkina fasói bevándorló és a helyi lakosság között, olyannyira, hogy a 21. század elején választási kampányokban uszítottak ellenük. Ouattara elnökké válása viszont már jó hír, hiszen míg Gbagbo ismert volt bevándorlóellenes nézeteiről, addig az új elnök és a mögötte álló Új Erők is ezért az ügyért fogott fegyvert évekkel korábban.

Jelen pillanatban sem áll rendelkezésre elegendő információ a konkrét részletekről, de az elefántcsontparti ENSZ misszió (UNOCI) szóvivője, Hamadoun Toure szerint a helyzet több, mint aggasztó, nem csak az ország, de az egész régió számára. Az UNOCI egységei már a helyszínen vizsgálják az összecsapás körülményeit, amely a libériai és guineai határvidékhez közel, a polgárháború alatt/után létrejött, ENSZ által felügyelt úgynevezett ütközőzóna szomszédságában zajlott le. Emellett most már szinte teljes egészében recseg-ropog a stabilitás Elefántcsontparton, hiszen a fentebb említett események mellett újabb harcokról érkezett jelentés az Ouattara-bázisnak számító abidjani városnegyedből, Aboboból, itt azonban még “csak” a két szembenálló fél hívei csaptak össze. Az UNOCI adatai szerint legalább 500 ember veszítette eddig életét a decemberben kezdődött erőszakhullámban és míg kezdetben főleg Ouattara-párti civilek voltak az áldozatok között, mostanában már egyre több kormánykatona életét követeli a szembenállás.

De nem jobb a helyzet Abidjan Kumasi és Treichville negyedeiben sem, az elmúlt napokban gyakran lehetett lövöldözést, robbanásokat hallani, kedden pedig egy felfegyverzett csoport támadt a hadsereg elit egységeire Aboboban. Ezt a csoportot aztán a helyi sajtó rövidesen Robin Hood szintjére emelte, az újságírók által csak Abobo-különítménynek nevezett (vezetője a rejtélyes vezér szerepével felruházott Fongnon) banda elvileg az Ouattara-párti lakosságot igyekszik megvédeni a hadsereg túlkapásaitól, de hogy kik a tagjai, kikkel szimpatizálnak, azt nem tudni, mert mindkét fél eltérő információkat közöl róluk. Ami biztos, hogy százával menekülnek az emberek ezekből a negyedekből, mindenki úgy ahogy tud, a hadsereg egységei pedig most már kérdés nélkül lőnek.

Ami szomorú, hogy a nemzetközi közösség a hangzatos szavak ellenére képtelen volt bármiféle megoldást kínálni a helyzetre, ahogy errefelé megszokhattuk, szép nyilatkozatok voltak, de tulajdonképpen az egész világ hagyja, hogy Afrika saját maga oldja meg a problémát. Az itt állomásozó 10 ezer ENSZ katona is igazából csak afféle csillapító hatást lát el, konkrét lépéseket nem tesznek, csak megpróbálják úgymond konzerválni a helyzetet. És bár sokan csak legyintenek rá, Afrika tényleg megpróbálja békés úton megoldani a helyzetet, a nyugat-afrikai gazdasági közösség a régió nagy békéltetőjének számító Blaise Compaoré vezetésével tárgyalókat küldött az országba, eddig eredmény nélkül. De igazából a polgárháború még elkerülhető lenne, ha sikerülne valamilyen módon tárgyalásra bírni Laurent Gbagbo-t, akár egy zimbabweihoz hasonló hatalommegosztásra rábírni a két, magát elnöknek valló politikust, bár ezt Gbagbo többször kategórikusan elutasította már.

A hadsereg és több száz libériai zsoldos, valamint szinte az egész déli országrész támogatásával a háta mögött nem olyan könnyű bármiféle megegyezésbe belekényszeríteni (Ouattara egyébként nem zárkózik el a hatalom megosztásától), úgyhogy ahogy már több fórumon felvetették az ötletet, lehet, el kellene gondolkodni a lassan már tíz éve megosztott ország “szudáni megoldásán”. Gondoljunk csak bele, ha most valahogy valamelyik felet belekényszerítenék egy alkuba, biztos, hogy hívei nem hagynák szó nélkül: ha Gbagbo maradna az elnök, a kormány hatalma továbbra is minimális lenne északon, ha Ouattarát ültetnék valamilyen módon a székbe az pedig beláthatatlan erőszakos cselekményekkel járna délen. Esetleg másik megoldás lenne megismételni a szavazást, sokkal erősebb nemzetközi felügyelet mellett.

Ez már önmagában is súlyos konfliktushelyzetet jelent, ismerve a polgárháborúból alig kilábaló ország megosztottságát, és ezt még csak erősíti a tény, hogy a 2007-ben lezárt véres harcok egyik meghatározó és brutális szereplője, a Laurent Gbagbo és erői támogatására alakult Fiatalok és Hazafiak Pánafrikai Szövetsége (COJEP) vagy ismertebb nevén, a Fiatal Hazafiak utcai megmozdulásokat, az erőszak elszabadítását helyezték kilátásba, amennyiben január elsejétől az ENSZ békefenntartók tovább fogják védelmezni Ouattara abidjani főhadiszállását. A laza öltözködéséről, állandóan hordott baseball sapkájáról is ismert vezetőjük, az új kormányban miniszteri posztra emelt hírhedt hazafi, Charles Ble Goudé erről egy pénteki interjúban beszélt, amelyben kijelentette, ha követeléseiknek nem tesz eleget a világszervezet, a Fiatal Hazafiak saját kezükbe veszik a dolgok irányítását.

Ez pedig mint tudjuk, erőszakot, sok erőszakot jelent, hiszen Goudé a szervezet 2001-es megalakulása óta képes ezrével utcára szólítani a diákmozgalmak tagjait és déli etnikai csoportok fiatal munkanélküli tagjait. Az iszlámellenességgel, szélsőséges nacionalizmussal is (joggal) vádolt csoport igazán aktívvá  2003-tól kezdődően vált, amikor sorozatos tüntetésekkel, franciaellenes támadásokkal és erőszakos cselekmények, gyilkosságok tucatjaival, 2006-ban pedig az ENSZ békefenntartókkal való direkt konfrontációval kezdtek rászolgálni a később kapott “milícia” címre. A csoport tagjai csak olyan fiatalok lehetnek, akiknek mindkét szülője eredeti elefántcsontparti, nem pedig a környező országokból konfliktusok elől vagy csak a jobb élet reményében érkezett szegény bevándorló, akik főként a déli nagyvárosok környékén létrejött nyomornegyedekben és északon élnek.

Ennek megfelelően a déli nagyvárosokban, Abidjanban a legerősebb a támogatói bázisuk, hiszen itt okozza a legélesebb ellentéteket a fiatal elefántcsontpartiak elől a kevés munkát is elhappoló külföldi származásúak tömege – és mily meglepő, Alassane Ouattara is burkina fasó-i származású. És bár sokan egy elvetemült, drogos bűnbandának tartják a csoportot, azonban figyelmen kívül hagyni őket nagy hiba, hiszen ők viszik utcára azt az elégedetlenséget és aggressziót, ami a most is Gbagbora szavazó negyvenegynéhány százaléknyi elefántcsontparti szívében uralkodik. És ez a csoport nem egy dzsungelből lövöldöző típus, a Fiatal Hazafiak nyíltan összecsaptak már francia katonákkal, ENSZ békefenntartókkal és az Új Erőkkel is. Csak a margóra: anno a polgárháború is így kezdődött, nagyon lesarkítva a dolgot, Gbagbo megnyerte a választásokat 2000-ben, de ezt az északiak nem voltak hajlandóak elismerni.

A csoportot vezető Blé Goudét egyébként Elefántcsontpart egyik legnagyobb hatalmú emberének tartják, az Új Erők vezetőjének, Guillaume Soronak egykori legjobb barátja hihetetlenül jó szervező és szónoki képességeinek köszönhetően a polgárháború során is rettegetett milíciáva tette a Hazafiakat, akik a vádak szerint közvetlenül Gbagbotól kapják az utasításokat, tehát az elnök törvénytelen magánhadseregéről van szó. A legfrissebb híreket figyelve egyébként elképzelhető, hogy Goudé harcosainak lesz dolguk bőven a közeljövőben, hiszen Laurent Gbagbo ismételten elutasította Ouattara és a nemzetközi közösség felhívását a lemondásra, így most már mindenki a háborúra készül, az Új Erőket vezető Soro egyenesen azt mondta néhány napja, hogy Elefántcsontparton már polgárháború dúl. És itt már megint nem politikai, hanem etnikai kérdésről van szó, akár beismerik, akár nem, de hogy ebből mi fog kisülni, azt csak találgatni tudja bármelyik sokat látott szakértő.

Az északról származó és az Új Erők által erősen támogatott Ouattarát ismeri el a világ közvéleménye és minden jelentős hatalom Elefántcsontpart elnökének, de ezt Laurent Gbagbo és hívei (valamint a katonaság mögöttük álló nagyobb része) nem ismerik el, így a muszlim politikus kénytelen a hotelből küzdeni az ország irányításáért. A város utcáin alig látni békés civileket, mindenhol rendőrök, katonák, lázadó csapatok és feldühödött tüntetők grasszálnak, a kisebb-nagyobb harcok (kődobálások, gyújtogatások stb.) gyakoriak, sőt a mai napon egy vállról indítható aknavetőből kilőtt rakéta az amerikai nagykövetség közelében robbant fel. A sérültek és halottak számáról minden forrás más adatot közel, de legalább egy tucatnyi ember életének elvesztése közvetlenül köthető a jelenlegi helyzethez, amely igazából annyiból nem meglepő, hogy az országban ez van/volt már évek óta, az északiak gyűlölik Laurent Gbagbot, utóbbi hívei pedig nem kívánnak egy északról származó elnök utasításának engedelmeskedni.

Miután az ENSZ és a világ karbatett kézzel, csak szóban igyekszik rendezni a válságot, addig Ouattara és hívei megpróbálnak a maguk eszközeivel hozzájutni az állítólagosan őket illető hatalomhoz, így már több alkalommal masíroztak különböző kormányzati épületekhez, hogy azt elfoglalva kezdjék meg az állami hivatalok átvételét, de a mai napon a televízió átvételére irányuló kísérletük kudarcba fulladt (pedig a tervet végrehajtani igyekvők soraiban ott volt a jelenlegi és újra kinevezett miniszterelnök, a végletekig tisztelt egykori északi lázadó vezér, Guillaume Soro is). Pedig ez nagyon fontos lenne az ellenzékiek számára, hiszen az épületből sugárzó két tévéadón kívül nincs több elefántcsontparti tévéállomás, ezek pedig a választások óta Gbagbo győzelmét harsogják – nem csoda, hogy a hadsereg brutális erőkkel, barikádokkal igyekszik meggátolni az épület megközelítését.

Az ország északi, Új Erők által kontrollált részén is voltak összecsapások egyébként a hadsereg egységei és a lázadó csapatok között, így lassan tényleg kezd elszabadulni a káosz, hiszen az elmúlt napok eseményeit térképre helyezve látható, hogy az erőszak terjedni kezdett. De ez sajnos nem jelent semmit. Míg a külvilág nem hajlandó konkrét lépéseket tenni, addig ahogy a polgárháború során végig, a Gbagbohoz hű hadsereg képes lesz hivatalában tartani az elnököt, sőt, ahogy emlékezhetünk az akkori időszakra, több, kormánypárti milícia is szerveződött a “mutánsoknak” is hívott északi lázadók elleni harcra. Ezek a hírügynökség által közzétett információk röviden összefoglalva, de valószínűleg sokakat érdekelhet a kérdés: mi várható? A válasz alapvetően logikus és tipikusan afrikainak is nevezhető, bár ehhez tudatosítani kell magunkban a tényt, hogy a polgárháború évekkel ezelőtti lezárása ellenére a két országrész közötti megosztottság egyáltalán nem szűnt meg, így szinte kizárt, hogy Gbagbo önként lemondjon a hatalomról, és az is kizárt, hogy Ouattara visszalépjen – már csak a mögötte álló erős rebellis erők miatt sem.

A jelenlegi állóháború tehát valószínűleg még eltart egy jó darabig, ahogy pedig nő a feszültség, úgy lesz majd egyre nagyobb a nyomás minden félen, hogy megoldják a helyzetet, azaz nagyjából egy zimbabweihoz hasonló helyzetet vizionál eme poszt szerzője, ahol ugyan lett megegyezés, de azt konkrétan értéktelennek lehet nevezni. Azaz Elefántcsontpart minden valószínűség szerint megint elbukott a demokráciába való visszatérés útján, Didier Drogba pedig még egyszer nem fog letérdelni, az fix.

A teljes ellenzék egyöntetűen felháborodva tiltakozott a döntés ellen, az állam északi, Új Erők által uralt részén és Abidjanban is megmozdulások voltak, és az egész nemzetközi közvélemény lélegzetvisszafojtva figyeli az eseményeket. Az érdekes kérdés egyébként, hogy a Tanács mi alapján hozta meg döntését, kizárt, hogy a szavazatokat képesek lettek volna újraszámolni ilyen rövid idő alatt, a megfogalmazott vádakat alátámasztani is lehetetlen lenne 1 nap alatt, szóval, hogy hogyan jött ki Gbagbo 51%-a, azt senki sem tudja. A hírhedt-hírhedett északi lázadó vezérből miniszterelnökké vált Guillaume Soro az ENSZ közbenjárására szólított fel, kérve, hogy a világszervezet oldja fel a jelenlegi ellentétet, különben kiújulhat a két országrész közötti brutális harc. Közben pedig a kormány lezáratta a határokat, az ország légterét, felfüggesztette az összes külföldi médiumot, szóval aggasztó a helyzet.

Egy másik nyugat-afrikai országban azonban úgy tűnik feloldódott a szintén háborúval fenyegető probléma, miután a guineai Legfelsőbb Bíróság jóváhagyta az ország elnökválasztásának második körös eredményét, így két hét feszült várakozás után most már tény: Guinea első demokratikus választása után a 72 éves, mandinka Alpha Condé lett az ország elnöke a szavazatok 52.52%-ának megszerzésével. Vetélytársa, a fulani származású Cellou Dalein Diallo sajnálatának és csalódásának adott hangot, hogy panaszait elutasították, de mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére elfogadta a vereséget és felszólította támogatóit (főként a mandinkák diszkriminációjától tartó fulanikat) az eredmény elfogadására és az egységes Guinea megteremtésére.

Ezzel pedig talán végetérhet a több hete tartó szükségállapot is az országban, amelynek során Sekouba Konate hadserege sokszor túlzott aggresszióval de sikerrel őrizte meg a békét, a mindkét oldalról tapasztalt erőszakos cselekmények ellenére is. Összességében tehát látható, hogy az idő kereke ismétli önmagát, hiszen Nyugat-Afrika ismét egy puskaporos hordóra hasonlít, ahol bármikor elszabadulhat a pokol és ismerve az elefántcsontparti “Észak” Gbagbo iránti gyűlöletét és kegyetlenségét…Isten óvja drága Afrikánkat.

Továbbá a jelenlegi (most már csak ex) elnök hívei több helyen is megtámadták Outtara pártjának irodáit Abidjanban és igazából erős nemzetközi felszólításra volt szükség ahhoz, hogy Gbagboék mérsékletre intsék híveiket és lehetővé tegyék a bejelentést, amelyet már közismerten a voksok 45%-át megszerző vesztes nem hajlandó elismerni és az Alkotmánybíróság előtt fog megtámadni. Arra hivatkoznak, hogy északon, Ouattara igazi háttérországában az egykori lázadók fegyverrel, erőszakkal gyűjtöttek szavazatokat, ami akár lehet is igaz, de a vereség valószínűbb oka, hogy az ellenzék egy emberként sorakozott fel Ouattara mögött és Gbagbo még délen is jelentős számú szavazatot veszített az ország katasztrofális gazdasági, szociális helyzete miatt. A jelenlegi helyzet szerint már tudjuk ki az elnök, a kérdés, hogy Gbagbo hívei képesek lesznek-e ezt elfogadni (a nemzetközi közösség nyomására, kérésére, felszólítására), az országban állomásozó békefenntartók megpróbálják valószínűleg fenntartani a stabil helyzetet, amíg az Alkotmánybíróság kivizsgálja a különböző panaszokat és véglegesíti az eredményt.

Valószínűleg azonban nem fog valóra válni a jelenlegi elnök támogatóinak álma, hogy Ouattara legfőbb négy északi támogató tartományában töröljék a teljes eredményt, úgy pedig kizárt, hogy Gbagbo nyerjen. Persze a döntésig pedig reméljük, hogy a jelenleg még elég elszórt konfliktusok, összecsapások Abidjanban nem fognak eszkalálódni tovább és ez a gyönyörű ország nem sodródik vissza megint a káoszba. Maga a vasárnapi választás egyébként békés hangulatban, nagy részvétel mellett zajlott le és a megfigyelők, az ENSZ, az Afrikai Unió képviselői szerint demokratikus, tisztességes voksolásról van szó, ennek ellenére a mai hírek szerint Gbagbo hívei nem fogadják el az eredményt és már most komoly fegyverkezésbe kezdtek. Ez pedig azt jelenti, hogy a 2002 óta gyakorlatilag szétszakadt ország ismét nem egyesülhet, ezáltal pedig nem stabilizálódhat Nyugat-Afrika egyik legjelentősebb gazdasági hatalmának helyzete.

 Az egész választáson általánosságban átlagos volt a részvételi arány, attrocitások nem történtek, talán az egyetlen említésre méltó incidens az volt, amikor ellenzéki tüntetők még hétfőn gumikat égettek a választási eredmények késlekedése miatt. Két érdekességet mindenképpen feljegyezhetünk azonban, egyrészt Salum Khalfani Bar’wani személyében megvan az első, választott albinó képviselője Tanzániának, aki a Polgári Egységfront (CUF) képviselője lesz a következő öt évben, mert eddig csak államelnök által jelölt albinó politikus került be a Bunge-ba. A másik érdekes dolog, hogy az ellenzék elveszítette Zanzibárt, ahol az eddigi elnök, Seif Sharif Hamad (CUF) nagyjából négy ezer szavazattal kevesebbet kapott, mint kormánypárti riválisa, Ali Mohamed Sein. Kikwete egyébként az eredmények bejelentése után kijelentette, hogy következő öt évét a szegénység leküzdésének és a gazdaság fejlesztésének fogja szentelni, ehhez pedig az ellenzék segítségét is kérte.

Nigerben sem volt igazán túl sok kétség a szavazás előtt, a választásra jogosult 6.7 millió polgár bőven több mint fele az urnák elé járult és 90.18%-uk megszavazta az új alkotmányt, amellyel ismét lesz mandátuma az elnöki pozíciónak (ezt még az előző elnök, a diktátornak tartott Mamadou Tandja változtatta meg) és a februárban katonai puccsot végrehajtó tisztek mindegyikét mentesítették a felelősségrevonás alól. Többek között. Ezzel a döntéssel tovább folytatódhat az irányítás átadása a katonai rezsim kezéből a nép kezébe, hiszen így szabad az út a 2011. január 31.-én esedékes elnökválasztás és a jövő áprilisi végleges hatalomátadás előtt. Errefelé szokatlan módon az összes politikai párt támogatta az új alkotmány megszavazását, ahogy az országgal rendkívül szoros kapcsolatát még mindig fenntartó Franciaország is erőteljesen a jóváhagyás mellett érvelt.

Az új alaptörvény elfogadásával tehát megszületett Niger hetedik alkotmánya függetlensége óta, amelynek ellenzői értelemszerűen a jelenleg is házi őrizetben élő ex-elnök, Mamadou Tandja megmaradt hívei voltak, akik szerint ezzel az alkotmánnyal még nehezebb lesz irányítani a világ egyik legszegényebb országát, mert ahogy ők fogalmaztak még a szavazás előtt, Nigernek “erős vasmarokra” van szüksége, hogy felálljon a padlóról. Ez az eredmény azonban nagyon jó hír a demokrácia hívei számára, hiszen így most alkotmányosan is hatalmat vettek el az elnök személyétől és adták azt át a parlamentnek, akadályt gördítve egy esetleges újabb diktatórikus rezsim elé.

És végül, de nem utolsósorban Elefántcsontpart esetében is azt lehet mondani, hogy az az eredmény született, amire számítani lehetett előzetesen, azaz a még nem hivatalos, de jóváhagyott adatok szerint az eddigi elnök, a megosztott ország déli, keresztény felének támogatásával a háta mögött a voksok 38%-át megszerző Laurent Gbagbo nyert, tőle nem sokkal lemaradva pedig az északi, főleg muszlimok lakta országrész egyik fő favoritja, az egykori miniszterelnök, Alassane Ouattara végzett 32%-kal, így november 28.-án második fordulóra fog sor kerülni a két jelölt között. Az ENSZ azonban még mindig nem hitelesítette az eredményt, főleg, miután a négy legnagyobb ellenzéki párt és maga Ouattara is a szavazatok újraszámolására szólított fel, mert a vádak szerint több százezer (!!!) voksot csaltak el Gbagbo hívei a szavazóhelyiségekben.

A közel 80%-os részvételt mindenki hatalmas eredményként könyvelhette el, ráadásul az ellenzéki vádakkal szemben a nemzetközi megfigyelők szerint csak apró szabálysértésekről, hiányosságról lehet szó, több ezer szavazat ellopásáról semmiképpen. Jelenleg  úgy tűnik, hogy eddig erőszakos incidensek nélkül zajlott le az egész választás, bár sokan még most is attól tartanak, hogy a Gbagbo és Ouattara között megrendezésre kerülő november 28.-i második forduló után elszabadulhat a pokol az országban.

És a poszt végére néhány szóban a mai napon lezajlott guineai elnökválasztás második köréről, amelyben a lakosság Cellou Dalein Diallo (UDFG – Guineai Demokratikus Erők Szövetsége) és az évtizedek óta ellenzéki Alpha Conde (RPG – Guineai Néppárt) között dönthette el, ki legyen az ország történetének első, tényleg demokratikus úton hatalomra kerülő elnöke. A júniusi első kör 24 jelöltje közül ez a két politikus toronymagasan kimagasodott, és az ő második fordulós szereplésükkel Guinea etnikai válaszút elé is került, hiszen mindkét jelölt a két legnagyobb etnikum egyikét képviseli: Diallo fulani/peul és Conde malinke/mandinka. Ez pedig rendkívül aggasztóvá teszi az eredmény kihirdetése utáni helyzetet, hiszen már az első forduló után is voltak etnikai villongások az országban, és valószínűsíthető, hogy egyik etnikum sem fogja szó nélkül hagyni a másik sima győzelmét.

Az elmúlt hónapot is országszerte etnikai ellentétek jellemezték, és a legtöbb szavazó nem is a jelöltek programja, hanem saját félelme alapján szavazott, a fulanik attól tartanak, hogy Conde győzelme esetén a margóra kerülnének, a mandinkák pedig Diallo győzelmétől rettegnek. Az egyetlen reményt személy szerint a Sekouba Konate tábornok vezette katonai rezsimben és a hadseregben látom (Konate egyébként az állami tévében azt mondta a választás előtt, hogy semmiféle erőszakos cselekedetet nem fognak büntetlenül hagyni), amely valószínűleg képes lesz meggátolni, hogy az erőszak elszabaduljon ismét az országban, de a kérdés, hogy ennek mi lesz az ára – mert bármiféle brutális erőszakhullám egy jó időre megint el fogja temetni a demokráciát Guineában az biztos. A mai voksolás mindenesetre rendben zajlott, a megfigyelők szerint csak kisebb technikai problémák léptek fel, nem volt elegendő szavazólap egyes helyeken, illetve voltak hiányosságok is a névjegyzékben, de ezeket orvosolni tudták. Végül egy apró érdekesség, amely egyébként tökéletesen jellemzi a jelenlegi guineai állapotokat: ellentétben mondjuk az Európában megszokott látvánnyal, Guinea jelenlegi vezetője, Sekouba Konata állig felfegyverzett katonák gyűrűjében érkezett szavazni, és emberei minden újságírót, lakost gyorsan elhessegettek a szeretett vezető közeléből.