A jelentés letölthető többek között innen is: EIU 2011

Valószínűleg azonban nem ez volt az, amiért az internetes szavazáson rá voksoltak a legtöbben (bár tudjuk, egy internetes szavazás a különböző visszaélési lehetőségeknek köszönhetően nem mindig tükrözi a tömegek véleményét), hanem szókimondó stílusa és nyilatkozatai miatt, többször és keményen bírálta például a nigériai kormányt azért, amiért az még mindig nem tudott olajfinomítót beindítani az országban. A 2011. november 29.-én, Lagosban tartott díjátadón egyébként a győztes azt hangsúlyozta, hogy ez nem az ő érdeme, hanem a Központi Bank közel 5000 dolgozójáé, továbbá válaszolt azokra a vádakra is, melyek szerint intézkedéseinek köszönhetően növekedett a munkanélküliség – Sanusi szerint a Központi Bank feladata nem a munkahelyek, hanem egy olyan gazdasági környezet megteremtése, ahol a vállalatok, vállalkozások fejlődni tudnak.

Mögötte olyan végeztek a rangsorban, mint Ellen Johnson Sirleaf, libériai elnök, Pedro Veron Pires, egykori zöld-foki elnök vagy például Afrika leggazdagabb embere, Aliko Dangote (róla még lesz szó). A Forbes a fekete kontinensen azért még nem bír akkora hagyományokkal, mint az Egyesült Államokban, csak 2011. szeptemberében jelent meg a legelső szám, de a szerkesztőség szerint Afrikában is hatalmas szó lesz majd a címlapra kerülni és a rangsorokat később aztán mindenki, mindenhol idézni fogja majd – ebből következően a decemberi szám címlapjára Sanusi került. Azért a szavazók és a magazin sem nyúlt nagyon mellé, hiszen a bankár több nigériai és külföldi egyetemen kapott már kitüntetést munkájáért, de 2010-ben és 2011-ben is megkapta az Év Legjobb Központi Bank Vezetője címet egy neves külföldi magazintól, ráadásul 2011-ben bekerült a Time magazin 100 legbefolyásosabb emberről készített listájára is. A legfrissebb afrikai Forbes egyébként listázta a kontinens 40 leggazdagabb emberét is (ez egybevág egyébként a 2011. áprilisában a világ leggazdagabb embereiről készített listával), akiknek összes vagyona megközelíti a 70 milliárd dollárt, átlagéletkoruk 61 év és kivétel nélkül férfiak – ez tökéletesen mutatja az afrikai nők üzleti életben létező nehézségeit is. A negyven emberből nem meglepő módon 15 a Dél-afrikai Köztársaság szülötte, többen közül a legjobb tízbe is bekerültek: Nicky Oppenheimer (gyémántszektor, 2011. novemberéig a De Beers 40%-os tulajdonosa – 6.6 milliárd dolláros vagyon) vagy éppen Johan Rupert (4.7 milliárd dolláros vagyon – Richemont-konszern, amely például a Cartier nevű luxusmárka tulajdonosa is).

De a leggazdagabb ember nem más a Dangote-csoport milliárdos vezetője, az 53 éves Aliko Dangote, aki az áprilisi “Világ leggazdagabb embere” Forbes listán az 51. helyre került, az előző évhez képest közel 560%-kal növelve vagyonát. Akkor egyébként a világ leggazdagabb emberei közé 14 afrikai került be, két nigériai (Dangote mellett egy bankár, Dr. Mike Adenuga Jr.), négy dél-afrikai és nyolc egyiptomi. Danote, aki kezdetben különböző árucikkek kereskedelmével kezdte pályafutását, a mobiltelefonok afrikai korszakának eljövetelével alapozta meg ezt a brutális növekedést, Globacom névre hallgató vállalata elsöprően uralja a nigériai és a nyugat-afrikai piacot, de további érdekeltségei, többek között a Niger-deltában érdekelt olajvállalata, a Conoil (Dangote volt az első nigériai, aki olajat talált és kezdett kitermelni a deltában, még 1991-ben), vagy 14 országban jelen lévő cementgyárai és közel 20 éve meglévő bankja is folyamatos növekedést tudnak elérni évről-évre. Dangotét, aki nem csak a leggazdagabb fekete ember a világon, de gazdagabb mint a Facebook-alapító Mark Zuckerberg, a nigéria üzleti szellemiség tökéletes példájának tartják sokan.

Egyiptomban hétfőn gyújtotta fel magát a zsúfolt utcán egy férfi a parlament épülete előtt, majd ma újabb két ember követte, és mindhárman nehéz helyzetük miatt szánták el magukat tettükre – szerencsére ketten könnyebb sérülésekkel megúszták, harmadik társuk azonban életét veszítette. Öten Algériában gyújtották fel magukat, tiltakozásul az emelkedő árak és növekvő munkanélküliség miatt, legutóbb egy 36 éves férfi El Oued régióban, és egy férfi a mauritánai főváros, Nouakchott egyik kormányzati épülete előtt is próbálkozott a figyelemfelhívás eme szomorú formájával. Annak ellenére, hogy ők maguk és az érintett országok ellenzékei is reménykednek egy tunéziaihoz hasonló megmozduláshullámban majd egy esetleges kormánybuktatásban, erre azért nincsen reális esély, hiszen egyik helyen sem követték még megmozdulások az akciókat, ellentétben Tunéziával, ahol viszont a mostani tüntetéssorozat nem nevezhető “szokásosnak”, itt ugyanis Ben Ali szigorú diktatúrája során nem igazán volt példa hasonlókra. Ennek megfelelően az egyiptomi külügyminiszter, Ahmed Abul Gheit vasárnap nevetségesnek nevezte egy esetleg forradalom lehetőségét, de a fentebb említett, érintett országok mindegyikében hasonló volt a reakció.

Mindenesetre Tunéziában a helyzet sajnos nem normálizálódott még teljesen, alig egy nappal a nemzeti egységkormány létrejötte után már három miniszter (a munkások szakszervezetének emberei) vissza is lépett a megbízatástól, és szintén az előző kormányból ismét felkért miniszterek személye miatt Tuniszban, Sfaxban, Reguebben, Kasserine-ben és Sidi Bouzidban is újabb megmozdulások alakultak ki, a fővárosban pedig a rendőrség és az aggresszív tüntetők között ismét összecsapások robbantak ki. Ben Ali pártja, a 23 éve kormányzó Alkotmányos Demokratikus Mozgalom (RCD) továbbra is meg kívánta őrizni a legtöbb kulcspozíciót az új kormányban (bel- és külügyminisztérium, védelmi minisztérium), de ez ismét felszította a kedélyeket, úgyhogy 1 napnyi béke után a tunéziai demokrácia ismét válságban van. Még az is kérdés, hogy végrehajtásra kerülnek-e azok a tervek, amelyeket most tűzött ki az átmeneti kormány: hat hónapon belül demokratikus választások egy független választási bizottság és nemzetközi megfigyelők felügyelete mellett.

A nyilatkozatok ellenére van, ahol azért tényleg megrettentek egy esetleges forradalom lehetőségétől, a Dél-Szudán elszakadása miatt amúgy is roppant feszült szudáni vezetés a mai napon, kedden letartóztatta Hassan al-Turabi muszlim ellenzéki vezetőt, aki pár órával korábban egy tunéziaihoz hasonló népi hatalomátvétellel fenyegetett. Emellett a hét elején pártjának, a Népi Egység Pártjának (PCP) tucatnyi tagját szintén őrizetbe vették, bár az összes letartóztatás indokaként nem az ominózus nyilatkozatot, hanem a hírhedt darfúri lázadó csoport, az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) vezetőinek azon állítólagos bejelentését hozták fel, mely szerint a PCP támogatta és finanszírozta harcukat a kormány ellen. A JEM és a PCP is tagad, de ahogy egy PCP közeli politikus rávilágított: “Szudánban sosem tudhatod, hogy miért tartóztatnak le embereket.”

De azt a kérdést megválaszolni, hogy a tunéziai események mit fognak jelenteni az arab világ számára, roppant nehéz dió, hiszen az elmúlt évtizedekben minden komoly konfliktust elkerülő Tunézia hihetetlen fellángolása sorsdöntő lehet a régió totalitárius rezsimei számára, hiszen az arab világban eddig csak a valahogy “egyedül álló” Irán és Irak tapasztalt hasonló káoszt, a sok éve a forradalmi erők leszármazottaiként uralkodó, többségében a diktatúra felé hajló kormányok valószínűleg most sem lesznek képesek reálisnak értékelni egy ilyen veszélyt. Annyi bizonyos pedig, hogy ez nem egy alábecsülendő veszély, az arab világban amúgy is elég erős közösségtudat jelentőségét a magukat felgyújtó emberek példázzák, a tuniszi események pedig intő jelként kell, hogy szolgáljanak – az Egyesült Államokkal való jó viszonyért cserébe elnézett elnyomást és antidemokratikus intézkedéseket még a legcsendesebb, legbékésebb ország lakóinak torkán sem lehet mindig lenyomni.

A legdöbbenetes a D csoport, ahol – ugyan csak két forduló után – a Közép-afrikai Köztársaság vezet 4 ponttal, úgy hogy már játszott a kvartett két nagyágyújával, Marokkóval és Algériával is (a negyedik résztvevő a közepesen erős nemzetek közé tartozó Tanzánia). A legutóbbi fordulóban a Közép-afrikai Köztársaság fővárosában, Banguiban lejátszott mérkőzés előtt senkinek a fejében meg sem fordult, hogy nem a világbajnoki résztvevő Algéria fogja besöpörni a három pontot, pedig nem így történt. A becenevükön – szabad fordításban – Ubangui Borjak névre hallgató hazaiak már az első pillanattól kezdve fölényben játszottak a szakadó esőben, és végül egy küzdelmes találkozón a 81. és a 86. percben szerzett találattal óriási győzelmet arattak, amely a nemzetközi labdarúgás történetében a második olyan selejtezőmérkőzés volt, amelyet az ország csapata meg tudott nyerni.

Persze ebben szerepet játszik az is, hogy a nemzet ritkán képviselteti magát ilyen megmérettetéseken (egyetlen egyszer indultak például csak világbajnoksági selejtezősorozatban), legutolsó selejtezőn – sőt egyáltalán – aratott győzelmük 1973-ban történt (!!!). Csak a margóra érdekességként: a Közép-afrikai Köztársaság válogatottjának erőssége a Magyarországon futballozó Foxi Kethevoama is. A győzelem után Jules Accorsi, a győztes csapat francia edzője hitetlenkedve beszélt arról, hogy egy sokkal erősebb algériai válogatottra számított, miközben a hihetetlenkedő szurkolók tucatjai a pályára rohanva ünnepelték a nem is várt fantasztikus sikert. Valamilyen szinten hasonlóan hihetetlen eredmény a Niger-Egyiptom mérkőzés végkimenetele, mert Afrika legmagasabbra rangsorolt fociválogatottja, az elmúlt három Afrikai Nemzetek Kupájának győztese elvérzett a nigeri főváros, Niamey egyik stadionjában (Niger csak a 154. a FIFA ranglistáján!), amikor az első félidő végén a francia Bordeaux csapatának csatára, Moussa Maazou bevágta a meccs egyetlen, győztes gólját.

A Seyni Kountche stadionban, 30 ezer néző előtt lejátszott találkozó után Niamey utcáit ünneplő tömeg lepte el, hatalmas dugók alakultak ki (de ezúttal ez senkit sem zavart) és az önkívületben őrjöngő drukkerek órákon át éltették az Antilopokat. A már-már bibliai szenvedésekkel sújtott (árvizek, szárazság, éhínség, járványok) mélyszegénységben élő ország katonai vezetése 10 ezer jegyet ingyen osztott ki az emberek között és az ország labdarúgó szövetsége is mindent megtett, hogy mobilizálja a drukkereket, így volt aki több száz kilométert utazott. De megérte, az Antilopok ugyanis fantasztikus örömöt szereztek a nigeri lakosságnak ezzel a sikerrel, akár lesz folytatás, akár nem. Mindenesetre egy pletyka is felütötte a fejét (amely később be is igazolódott), mely szerint nem sokkal a kezdőrúgás előtt egy helyi kuruzsló egy fekete kecskével sétált a pálya körül, és állítólagosan fekete mágiájával kárhoztatta vereségre Egyiptom válogatottját. Igazi szépséges afrikai történet.

Még néhány érdekesség egy-két további találkozóról: Kamerun és a Kongói Demokratikus Köztársaság összecsapását hosszas egyezkedés előzte meg a helyszínt illetően, hiszen a hazaiak az északi Garoua városában szerették volna lejátszani a meccset, ahol viszont kolerajárvány tombol éppen és ez nem tetszett a kongói szövetségnek, végül salamoni döntés született, mindenki védőoltást kapott és így végül Garouában békés 1-1-el zárult a két ország összecsapása. Még mindenképpen meg kell említeni a bürokratikusan ostoba káoszt, ami Nigéria válogatottja körül kialakult, ugyanis kormányzati beavatkozás címszóval a labdarúgó világszövetség mindennemű nemzetközi meccstől eltiltotta az ország válogatottját még múlt szerdán – tehát nem sokkal guineai meccsük előtt -, de az ítélet hivatalos kihirdetéséig, október 26.-áig ezt ideiglenesen felfüggesztették két nappal később, így sok ezer őrjöngő néző láthatta, ahogy Conakry-ban Guinea 1-0-ra legyőzte a Sasokat. Az ilyen posztok és egy-két meccsről készült összefoglaló videó megtekintése után az ember ráébred, hogy a Magyarországon és Európa egyes részein már lesajnált és érdektelenné vált labdarúgás egy másik kontinensen sokak számára az életet, egy fantasztikus győzelem pedig napokig tartó eufóriát jelent.
Nagyon rossz minőségű felvételek, de én mégis beleborzongtam – Niamey és Bangui:

Niamey

Bangui 1

Bangui 2

Végül az elnök maga lépett közbe és hozta meg a végső döntést, teljes nemzetközi felügyelet és támogatás mellett fog az évtized végére elkészülni a másfél milliárd dolláros komplexum, amelyet a tervek szerint még pár fog majd követni a távoli jövőben. A pályázatot az építésre még idén kiírják, bár az még nem tiszta teljesen, hogy az állam mennyiben fog résztvenni a források biztosításában. Az országnak óriási szüksége van az energiára, hiszen csak ezen a nyáron tucatnyi várost bénított meg napokra áramszünet, ráadásul az energiaigény évente legalább hat százalékkal növekszik, továbbá a költségvetés számára fontos bevételt jelent az energiaexport a szomszédos országokba.

Jelenleg Egyiptom főleg gázból, olajból és vízből termeli meg energiaszükségletét (és többletét), de előbbi kettő felejthetővé válik az elkövetkező években, így érthető Mubarak miért csapott már az asztalra közel két évnyi huzavona után. Jelenleg Afrikában egyetlen ország rendelkezik atomerűvel, nukleáris reaktorral (nem kutatási célú), a Dél-afrikai Köztársaság, ahol az állami energiavállalat két reaktort működtet a Fokvároshoz közeli Koeberg Atomerűben, de azon országok listája, amelyek komolyan fontolgatják az atomenergia polgári célú hasznosítását egyre hosszabb: ha csak az igazán komoly terveket nézzük, akkor is mindenképpen meg kell említeni Namíbiát, Nigériát, Marokkót, Algériát, de Szenegál, Szudán és Líbia is kilátásba helyezett ilyen projekteket.

Szenegál például az év elején egy konferencián jelentette be, hogy már keresik a megfelelő területet a francia segítséggel megépülő első atomerőművük számára, amely 2020-ban kezdené meg termelni az energiát a nyugat-afrikai országban, de hasonló bejelentést tett a Szudáni Atomenergia Ügynökség vezetője is, aki szerint már tervezési fázisban van a 2020-ban üzembe álló első szudáni atomerőmű építése. Miközben tehát a világ más részein az atomenergia előnyeiről és hátrányairól folyik komoly vita, addig Afrikában most jött el a nukleáris forradalom ideje, a fentebb említett államok mindegyikében ettől az “energiahordozótól” várják a jövőbeni energiaszükségleti problémák megoldását.

Nem csoda, hiszen az energiafogyasztás döbbenetes mértékben növekszik a fekete kontinensen (miközben persze még így is elenyésző a világ többi részéhez képest), ráadásul az infrastruktúra hiányosságai miatt súlyos áramszünetek és ellátási problémák bénítják még a nagyobb városokat is. Energiakrízist vizionálni Afrikában nem is olyan elvetemült gondolat, hiszen az elektromos áram előállítása rendkívül alacsony mértékű, ráadásul néhány helyen koncentrálódik az energiahordozók többsége: az olaj és gáz, főleg a Guineai-öböl környékén és Észak-Afrikában, a szén főleg Dél-Afrikában, a középső régiók számára főleg a víz a fő energiaforrás (gondoljunk csak a Kongó folyóra), de a Dél-afrikai Köztársaság néhány északi állammal (itt Marokkóra, Algériára vagy mondjuk Egyiptomra asszociáljunk) együtt állítja elő az összes energia 80%-át!

És mégis ezek az államok tervezik atomerőművek nyitását és építését, míg egyes afrikai régiók energiaszempontból konkrétan fehér foltnak számítanak, pedig a folyton létező súlyos problémákra (éhezés, vízhiány, elsivatagosodás stb.) lehet, hogy a megfelelő válasz az energia lenne? Az uránnal nem lenne gond (a világ tartalékainak ötöde itt van), ahogy az építéssel és szakértelemmel sem (tolonganak a jelentkezők, Nigéria például folyamatos tárgyalásban van Kínával a kérdésről) de aggasztóbb a sok helyen fennálló bizonytalan politikai helyzet, a nagy forrásigény, a konfliktusok és egyáltalán, az instabilitás és a biztonság hiánya maga (hangsúlyozom, a posztban a kutatási célú reaktorokat még figyelembe se vettem). A nemzetközi hatalmak persze már meglátták az afrikai nukleáris vágyakban a lehetőséget (és persze szemet vetettek az uránra is), Oroszország, Kína (Niger az egyik fő célpont, nem hiába, a sok urán mégis csábító), India (Zambia a fő cél), Franciaország és az USA is házal a technológiájával, szakértelmével és támogatásával, de például Algériában Irán is feltűnt, mint az ország atomprogramjának fővédnöke.

A sok kétség ellenére a nukleáris “kincs” békés célú hasznosítása a kontinens rengeteg problémájára megoldást jelentene, a kérdés csak az, elég érett már erre Afrika?

Az átkelő korábban három éven át zárva tartott biztonsági és politikai okokból, de mostantól határozatlan ideig nyitva tart majd a személy- és humanitárius forgalom előtt, főként az egyiptomi muszlim pártok követeléseinek megfelelően. A lépés mindenesetre azért aggodalmakat is felvet, a határ alatt már eddig is tucatnyi csempészalagút működött, valószínűsíthető, hogy a határ megnyitása tovább fogja növelni a Gázába csempészett holmik – és sok esetben fegyverek – számát. Ami jellemző reakció volt, főként Észak-Afrikában, hogy június elején tüntetések robbantak ki, a legjelentősebbek Egyiptomban, Szudánban és Marokkóban, utóbbiban június 7.-én közel 50 ezer ember jött össze Rabat utcáin palesztin zászlókat lobogtatva és Izrael-ellenes jelszavakat skandálva.

Szudánban a tüntetők képviselői a szudáni török nagykövetnek emléklapot adtak át tiszteletük jeléül, Egyiptomban pedig az Iszlám Testvériség ellenzéki párt által tető alá hozott megmozdulás azon kevesek egyike volt az utóbbi időben, amelyeket a hatóságok hagytak békében lezajlani. Bár ekkora megmozdulások máshol nem voltak, de a nagyköveteket sok helyen behívták, szenegáli civil szervezetek és muszlim pártok pedig felszólították a szenegáli kormányt, hogy szakítson meg minden kapcsolatot a zsidó állammal, a Dél-afrikai Köztársaság viszont ennél tovább is ment, visszahívta izraeli nagykövetét és ideiglenesen felfüggesztette a kapcsolatait az országgal. Algériában szintén voltak kisebb megmozdulások, Izrael-ellenes megnyilatkozások, de ez jellemző volt egész Afrikára, az Iszlám Kongresszus Szervezete, amely tucatnyi afrikai államot tömörít (pl. Uganda, Algéria, Togo), felszólította tagállamait a zsidó országgal való kapcsolatuk felülvizsgálatára, a palesztin nép támogatására és az ENSZ határozott fellépését követelte.

Ugandában egyébként elég komoly bíráló újságcikkek is megjelentek az esettel kapcsolatban, múlt héten pedig 33 különböző szervezet adott ki Izraelt bíráló közleményt. De szinte akármelyik afrikai ország nevére és Izraelre közösen rákeresünk, a találatok között előkelő helyen mindenképpen lesz egy írás, amely a támadásokra adott reakcióval foglalkozik, az Arab Liga miniszteri találkozóján is fő téma volt az izraeli akció, Tunézia például megerősítette, hogy a jövőben még erősebben fogja támogatni a palesztinokat és kijelentette azt a tényt, amelyet már tudtunk a hír napvilágra kerülésekor: Izrael ezzel az akcióval minden esélyét elveszítette a közel-keleti békére. Elég volt néhány keresést végrehajtanom a google-n, hogy lássam, még olyan országok is bírálták Izrael akcióját, amelyekre alapvetően nem jellemző az ilyesmi (pl. Zambia, Etiópia).

Helyi újságírók és külföldi szakértők mindenesetre úgy vélik, hogy bár ezek a kisebb megmozdulások nagy hatással nincsenek Mubarak politikai karrierjére, az ellenzék egyre szélesebbkörű támogatást szerezhet magának, hiszen a hatóságok minden egyes megmozdulásra brutális eszközökkel reagálnak, ezzel is alátámasztva az egyiptomi rendőrség erőszakosságáról kialakult képet. Ami bizonyos, hogy az akciók egész évben folytatódni fognak, hiszen jövőre Egyiptom ismét elnököt választ, és ezen a választáson a 82 éves Mubarak valószínűleg ismét elindul (bár ezt még nem erősítette meg).

Amúgy is van miért tüntetni: ott az évtizedes szükségállapot, amelyet még mindig nem oldottak fel és amely így jogalapot ad a rendőrség bármilyen erőszakos kilengéséhez, az egyre feszültebbé váló gazdasági helyzet, a szólásszabadság folyamatos nyirbálása és még sorolhatnánk. Egy Mubarak-párti képviselő néhány napja egyébként úgy nyilatkozott, hogy a Mubarak ellen tüntetőket szimplán csak le kellene lőni az utcán, és a rendőrségnek még erre is lenne felhatalmazása a magyarok által legismertebb afrikai országban. Ahogy az egyik legjelentősebb ellenzéki mozgalmat jelentő Iszlám Testvériség egyik képviselője elmondta, ezek a tüntetések még lehet, hogy létszámban nem tűnnek komolynak, de ez még csak a kezdet.

Az elmúlt hetekben amúgy tucatnyi, apró megmozdulás történt Kairó utcáin, nagyjából minden hétre jut két-három, általánosságban csak pár száz fővel, de egy céllal: nagyobb politikai szabadság és a szükségállapot beszüntetése, de főleg Mubarak távozása. Jellemzően amúgy az utcán felvonuló embereket sok százan figyelik a járdákról, de a menethez csatlakozni nem mernek, bennük van az évtizedes beidegződés, a félelem, amelyre a Nemzeti Demokrata Párt (NDP) képviselője, Nashaat al-Qasas csak ráerősített korábban, amikor azt mondta, a rendőrség túl gyengéden bánik a csőcselékkel, le kellene őket egyszerűen lőniük.

Maguk a tüntetések is ismeretlenek voltak sokáig az észak-afrikai országban, egészen a 2005-ös, történelmi elnökválasztásokig (az első, amelyen több jelölt indult), amely után egyre erősebbé vált a Mubarak-ellenes tömörülés, mára pedig szerte Kairóban érezhető a növekvő ellenszenv és feszültség.

Videó két áprilisi tüntetésről:

A hamarosan 82. életévét betöltő vezető múlt hét szombaton esett át egy epehólyag-műtéten a németországi heidelbergi egyetemi kórházban, amely ismét felkorbácsolta az egészségi állapota körüli pletykákat, egyes fórumokon súlyos rákról beszélnek, más források szerint viszont kiemelkedően jó az elnök egészségi állapota. Ami biztos, hogy epehólyagjának eltávolítása után pár nappal, szerdán már el is hagyhatta az intenzív osztályt és most szigorú felügyelet alatt lábadozik. Ami miatt a “súlyos-rák” – pletyka lábrakapott, az a tény, hogy az epehólyag eltávolítása mellett egy apró daganatot is eltávolítottak Mubarak bélcsatornájából, de a szövettani vizsgálatok után kiderült, hogy jóindulatú daganatról volt szó.

Mindenesetre erről a témáról beszélni Egyiptomban eléggé tiltott dolog, volt olyan blogger, aki éveket kapott azért, mert Mubarak egészségi állapotáról posztolt. Az elnök mindenesetre műtétet megelőző elég szigorú diétáját is abbahagyhatta már, lassan elkezdett visszatérni a normál étrendhez. Távollétében Egyiptomot a miniszterelnök, Ahmed Nazif irányítja, de biztosak lehetünk benne, hogy Mubarak visszatér, és haláláig uralkodni fog – választások ide vagy oda. De hogy miért Németországban műtötték meg az elnököt? Mubarak éppen Németországban tárgyalt Angela Merkel kancellárral, amikor hasi görcsökre, fájdalmakra kezdett panaszkodni, ezért szállították egyből a Heidelbeg intenzív osztályára, ahol epehólyag-gyulladást állapítottak meg (ennek fő okozója az egészségtelen táplálkozás) és azonnali műtétet írtak elő. Nem ez volt az első eset, hogy Mubarak kórházba került, az elmúlt években több műtétet hajtottak végre rajta, de 2003-ban például egy televíziós beszéd közben esett össze.

A legfrissebb információk szerint tehát minden a legnagyobb rendben, Mubarak családtagjaival beszélget, egyre jobban visszatérhet normál étrendjéhez, már mozoghat is, tehát a közeljövőben visszatér hivatalába. Azonban ha elméleti síkon belegondolunk az utódlás kérdésébe, hihetetlen akadályokba ütközhetünk, hiszen erről soha egy hivatalos információ nem látott napvilágot, csak találgatások és pletykák keringenek, a legvalószínűbb, hogy politikusként “működő”, 46 éves fia lenne a követője.