Az egykori francia gyarmaton a lassan már négy éve folyamatosan tartó szárazság miatt rendkívüli mértékben emelkedett az elhullott haszonállatok száma és egyre több termőterületen vált értelmetlenné az aratás – ebből következően pedig ugrásszerűen megnőtt azon állattenyésztők és vidéki földművelők száma, akik a fővárosba, Dzsibutiba vándoroltak a jobb élet reményében, a vidéken maradók körében pedig az alultápláltság ütötte fel a fejét. Az ENSZ becslése szerint az állattenyésztők állatainak 80%-a elpusztult az elmúlt években és a szárazságtól súlyosan sújtott emberek száma megközelítette a 150 ezer főt, amit csak fokozott az idei év igen szélsőséges szárazsága valamint az élelmiszerek árának közel 50%-os emelkedése.

Szegény embert még az ág is húzza alapon Dzsibutinak még a szomáliai helyzet hatásaival is meg kell küzdenie, hiszen nagyjából most is olyan 20 ezer menekült lakhat az Ali Addeh menekülttáborban, akiknek ellátása szintén súlyos problémát jelent a kormánynak, amely kizárólag külföldi segítségben bízhat. A helyzet mindenesetre még nincs a 24. órában, az országban főleg a vidéki, elszigetelt részeken élő populáció segítése okoz nagy nehézséget, ahogy arra a Nemzetközi Vöröskereszt helyszínen tartózkodó képviselői is rámutattak: van olyan vidéki falu, ahol az embereknek 20-30 kilométert kell gyalogolni ivóvízért és ez egy 2-3000 fős közösség esetében igen megerőltető, majdnem teljesíthetetlen feladat. Nem csoda, hogy szeptember elején az ENSZ Gyermekjóléti Alapja (UNICEF) 75 napos programot indított, amelynek keretében 35, vízellátását tekintve kritikus közösség számára szállítanak ivóvízet, az UNICEF saját, illetve a kormány teherautóival, továbbá kutak karbantartásához, esetleges fúrásához is szállításra kerülnek felszerelések. A program keretében nagyjából 35 ezer ember jut közel három hónapon át friss vízhez, köztük sok ezer gyermek is – az UNICEF felmérése szerint egyébként a gyermekek szempontjából vizsgálva a mostani éhínség és szárazság Szomália után leginkább a dzsibuti fiatalokat érinti. A probléma spirálszerűen terjed is, hiszen a magas megélhetési költségek miatt csökkent a városban élő populációtól vidékre küldött támogatás, valamint az elzárt vidéki közösségekben (főként az ország észak- és délnyugati részén) az alapvető szociális hálóhoz (egészségügy, oktatás) való hozzáférés is jelentősen korlátozott.

Annak ellenére, hogy az ENSZ közel 17 millió dollárnyi segélyt mozgósított az ország számára, legalább még ugyanennyire szükség lenne, és a hiányzó részt egyáltalán nem ellensúlyozza a Világélelmezési Program (WFP) 1.1 millió dollárja vagy az UNICEF 1 milliója. A szomáliai helyzet csak még jobban bonyolítja a dolgokat, hiszen folyamatosan érkeznek újabb és újabb menekültek, becslések szerint az idei évben eddig 5000 szomáliai érkezett, akiknek már nem igazán jut hely a már meglévő, Addeh táborban – nem csoda, hogy az ENSZ jelenleg is dolgozik egy újabb tábor kialakításán, addig pedig az új érkezőket egy átmeneti központban szállásolják el. Itt azonban a helyzet nem túl rózsás, hiszen a hely nem felszerelt sok ember hosszútávú ellátására, így a már korábban ilyen célra szintén használt Holl-Holl tábor területén a munkálatok már a végéhez közelednek, hogy újra megnyithassák a menekültek számára. Mindenezen fentebb taglalt gondok ellenére Dzsibuti még segíteni is hajlandó Szomáliának, augusztus végén közel 10 tonnányi, élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldtek Mogadishuba, ahogy a Szomáliába akkreditált dzsibuti nagykövet, Dayid Dubat Roble elmondta, azért, “hogy segítsék a szárazságtól sújtott szomáliai testvéreiket”.

Az első gyülekezések pénteken és szombaton kezdődtek, amikor a Dzsibuti Egyetem diákjai békésen felvonulva tiltakoztak a szerintük igazságtalan oktatási rendszer ellen, melynek köszönhetően például egy vizsgát 180-ból csak két diáknak sikerült letennie. Aztán órákkal később más iskolákból, intézményekből is jöttek fiatalok és ekkor már fosztogatás is kezdődött, amelyet a következő napokban a rendőrség csak könnygáz bevetésével volt képesek megfékezni. Tegnap ismét sok százan voltak az utcákon – szemben a pénteki 300 fiatallal – és már rég nem vizsgákról és oktatásról volt szó, a közelgő áprilisi elnökválasztás kapcsán az emberek munkalehetőségeket, gazdasági reformokat követeltek, hiszen a segélyekből tengődő kis országban nem igazán könnyű az élet – hiányos infrastruktúra, szociális háló és lakhatási nehézségek teszik még nehezebbé a mindennapi életet.

Úgy tűnik, hogy a megmozdulásokat az elmúlt két elnökválasztást bojkottáló ellenzék (vagyis a szinte összes ellenzéki mozgalom szövetsége, a Demokratikus Változás Szövetsége – UAD) igyekszik meglovagolni, hiszen az UAD vezetője, Ismael Guedi Hared február 18.-ára egy teljes országot megmozdító hatalmas tüntetésre szólított fel, amelyen a dzsibuti nép tiltakozhatna a jelenlegi elnök esetleges harmadik mandátuma és a mindennapi megélhetési nehézségek miatt. Nem ez lesz az első tüntetés Omar Guelleh elnök újabb elnökválasztási indulása ellen, már január elsején és tizedikén is ezrek vonultak az utcára tiltakozni – bár azok békés megmozdulások voltak, az UAD most az egyiptomihoz hasonló poklot ígér a kormánynak. És van miből ígérnie, hiszen a szervezet mögött korábbi tapasztalatok és becslések szerint a dzsibuti lakosság 40%-a ott áll.

Afrikában még ilyen jellegű alkotmánymódosítás nem kapott akkora támogatást, mint itt, a parlament teljes egészében kiállt az elnök mellett (mondjuk ez nem csoda, mindannyian az elnök pártjának tagjai) és már több alkalommal (így a hétfői napon is) felvonultak Guelleh hívei Dzsibuti város utcáin, hogy támogatásukról biztosítsák az elnököt, aki szerintük jelentős mértékben hozzájárult a szegénység csökkentéséhez. Bár azért kíváncsi lennék, mint gondolnak Guelleh tevékenységéről az ország északi részén vegetáló lázadó afarok.

Nem csoda, hogy maga az elnök sem vállalta be azt az opciót, hogy népszavazást kért az alkotmánymódosításra, hanem inkább az április 14.-i első parlamenti jóváhagyás után másodszor is parlamenti jóváhagyást kért – ezt a törvények lehetővé teszik, vagy népszavazás vagy kétszeres parlamenti jóváhagyás. A parlament előtt összegyűlt több ezres tömegnek Dileita Mohamed Dileita miniszterelnök jelentette be a végeredményt, amely után hatalmas ünneplés tört ki a polgárok között, mindenki “IOG” nevét kantálta – az elnököt általában így hívják az emberek. Egyébként ezzel a módosítással további változásokat is elfogadtak az alkotmányban: mostantól 75 év a felső korhatár az elnökjelöltek számára, létrehozzák a szenátus intézményét és végre hatályon kívül helyezik a halálbüntetést.

Mindenesetre azt még nem tudni, hogy IOG indulni fog-e a választásokon, ugyanis ezt még nem erősítette meg – mostantól már adott a lehetőség. Ahogy arról már többször írtam itt a blogon, Dzsibutiban konkrétan nem létezik ellenzék, az elmúlt két választáson már nem is indítottak jelöltet és nem is nyertek egyetlen parlamenti helyet sem. A teljes diktatúra tehát megvalósult, és mivel ez tökéletesen megfelel a “Nyugatnak”, a jogsértésekről és diktatórikus akciókról szinte szó sem esik. Mindenesetre az ellenzék soraiban valamiféle mozgolódás azért történik, Abdirahman Boreh, független ellenzéki politikus kezdeményezésével IOG összes politikai ellenfele tárgyalásokba kezdett egy szövetség létrehozására, amelynek célja az antidemokratikus uralkodó párt, a Néppárt a Haladásért (RPP) uralmának megdöntése és IOG eltüntetése Dzsibutiból.

Boreh egyébként cáfolta azt is, hogy a nép követelésének tesz eleget az elnök, szerinte ugyanis elég rápillantani az ENSZ, a Világélelmezési Program vagy a Vöröskereszt jelentéseire ahhoz, hogy lássuk: Dzsibutiban a mélyszegénység, a munkanélküliség az úr, az emberek jelentős része pedig elégedetlen. Ezért a jelenleg létező 8 dzsibuti ellenzéki párt közül öt már összefogott, hogy a 2011 májusában sorra kerülő elnökválasztásokon megdöntse IOG hatalmát. Reménytelen harc lesz.

A polgárháború első szakasza nem tartott relatíve olyan sokáig, 1994-ben már béketárgyalások kezdődtek a felek között és annak az évnek a végén létrejött a békeszerződés, amelyet azonban egy radikális FRUD-frakció nem tartott megfelelőnek, ezért Ahmed Dini Ahmed vezérletével ez a kis közösség tovább folytatta a harcot. Miközben tehát az élet szépen lassan kezdett a békés mederbe terelődni (1996-ban a FRUD politikai párt, 1999-ben már a választásokon is aktív tényező lett), addig az ország északi részein az elég kicsi, elszakadt FRUD-frakció folytatta alacsony intenzitású harcát az issák ellen. Végül aztán hosszas tárgyalások után 2001-ben ez a csoport is békét kötött az ekkor már az egykori FRUD által uralt kormánnyal, sőt csatlakozott
is a kormányzó koalícióhoz, így minden adott volt a békére.

Azonban az ország populációjának egyharmadát adó, főként északon élő afarok radikálisai másképp gondolták. Bár a ‘94-es, majd a 2001-es békével a ma három ország területén (Eritrea, Etiópia és Dzsibuti) élő nomádok több jelentős pozíciót és nagyobb képviseletet kaptak, sokan elégedetlenek voltak az eredményekkel, sőt egykori vezetőiket árulással vádolták. Innentől kezdve folyamatosan hajtottak végre kisebb akciókat az egyre csökkenő létszámú dzsibuti hadsereg állásai ellen főként északon – de itt most azért ne gondoljunk óriási hadműveletekre, egy-két lövöldözés, gránát elhajítása, de semmiképpen nem voltak kiemelkedően brutálisak és véresek.

Legalábbis az elején, 2006-re már kezdett ismét eldurvulni a helyzet (hangsúlyozom, ezeket a jelzőket dzsibuti mércével kell mérni, nem mondjuk dél-kivuival), akkor májusban például az ismét FRUD név alatt futó lázadók ellen az elnöki különleges erők több száz katonával támadt Tadjourah és Obock régióiban. Persze utóbbiak sem hagyták magukat, így a 2001-es béke óta valószínűleg az egyik legsúlyosabb katonai összeütközést láthatta az ország, majd ezután még jobban felerősödött az afarok elnyomás elleni küzdelmének hangoztatása, a valódi szabad választások követelése, és ekkora ez már nem csak néhány szélsőséges afar eszméje volt, a teljes FRUD, politikai szárnyastul, mindenestül valamint a külföldön élő afarok is az ügy mellé álltak.

Ekkora a konfliktusba már belesodródtak a franciák is, akiket a FRUD azzal vádolt, hogy a diktatórikus dzsibuti rezsimet támogatják modern eszközeikkel, és az afarok azt is kizárták, hogy egy lapon említsék őket bármelyik másik afrikai lázadó szervezettel – mint terroristamozgalmat -, hiszen ők sosem támadtak civileket. Aztán tavaly szeptemberben a FRUD a béke óta történt legnagyobb katonai összecsapást jelentette be: az északi Mablas régióban a légi úton is támogatott kormánykatonák összecsaptak a lázadókkal, és a harcok legalább egy tucat ember halálát (vegyesen mindkét oldalon) valamint több tucat másik sérülését eredményezték. Miközben az országban egyre növekszik az amerikai és francia katonai jelenlét, úgy fokozódik a dzsibuti vezetésen is a nyomás, hogy megpróbálja végre végleg lezárni a FRUD lázadást, amely a növekvő munkanélküliséggel, az iszonytató szárazsággal kombinálva elég veszélyes helyzetet eredményezhet.

Azt nem mondanám, hogy ezen a stratégiai helyen a káosztól kellene tartani, mert azt az Idegenlégió és az amerikaiak sem hagynák, de a jelenlegi dzsibuti kormány simán belebukhat a történetbe. Egyébként sem túl stabil a politikai helyzet, hiszen egyre jelentősebb az országot jelenleg már több mint tíz éve irányító Ismail Omar Guelleh elnök ellenzéke,  legalábbis elméleti síkon, ugyanis a törvényhozást – a választásokat bojkottoló ellenzék miatt – 100%-ban Guelleh pártja, az Emberek Pártja a Haladásért (PRP) uralja. Ennek megfelelően a 2011-ben harmadik mandátumára pályázó elnök könnyedén módosítani tudja majd az alkotmányt, hogy ez lehetséges legyen (jelenleg csak két periódus engedélyezett), ami viszont a békeszerződések alapján a PRP-vel lepaktáló FRUD radikálisainak harcát erősítheti.

Kimondva vagy kimondatlanul, a jelenlegi rezsim egyértelműen az Issa-klánt favorizálja az afarok kárára, amely két úgymond népcsoport kapcsolata eddig sem volt túlságosan felhőtlen. Az északon egyre erősebben – de legalábbis egyre sűrűbben – jelentkező harcok azonban magát a FRUD vezetését is alááshatják, ugyanis az afar mozgalom vezetői és politikai szereplői nem valószínű, hogy felvállalnák a teljes ellenzéki szerepet (ezáltal a politikai marginalizációt), viszont a keményvonalasok minden eddiginél jobban követelik a kormány teljes bukását. Tehát ha valaki a térképre pillantva úgy gondolja, hogy az aprócska méret és a földrajzi elhelyezkedés miatti “nyugati” támogatás miatt Dzsibuti a béke és szeretet tökéletes jelképe lenne, azt ki kell ábrándítani: bár a radikális elemek itt nem jelentkeznek napi szinten érezhető és tapasztalható mértékben, északon kezd kibontakozni egy radikális mozgalom, amely a szárazság és munkanélküliség miatt amúgy is szenvedő lakosságot még rosszabb helyzetbe sodorhatja. Ne így legyen.

A helyszínen dolgozó segélyszervezetek szerint ez a krízis hasonló a 2006-ban, és a kilencvenes években tapasztaltakhoz, de sokkal súlyosabb azoknál. Míg 2006-ban 11 millió ember napi betevője volt kérdéses, addig ma ez a szám meghaladja a 23 milliót. Kenyában 4 millió ember szorul napi segélyre, az élelmiszerárak néhány hónap alatt 50-60%-kal nőttek és sok területen fegyveres konfliktus kerekedett a legelők, itatók birtoklásánák elosztásából. Szomália külön történet, az ivóvíz megszerzése is problémákat okoz, de ha konkrétan csak az élelmiszerre koncentrálunk, elmondható, hogy legalább a lakosság fele küzd a napi betevőért. Etiópiában bőven 10 millió felett van a segítségre szorulók száma, az egykoron önellátó állattenyésztők egy része is köztük van, ugyanis el kellett adniuk állataikat azért, hogy ételt vehessenek.

Ma azonban Dzsibutival fogunk kicsit behatóbban foglalkozni, a “nyugat” leghűségesebb kelet-afrikai szövetségese hihetetlenül kiszolgáltatott az élelmezést illetően. Egyrészt a szegény lakosság több mint 80%-a városokban (a fővárosban, Dzsibutiban él az összes ember közel 70%-a) él, másrészt az ország területe szinte teljes egészében alkalmatlan a mezőgazdasági munkára, így a közel 800 ezer ember jelentős részének tápláléka importból illetve nemzetközi segélyből származik. Itt amúgy nem az éhínséggel van a legnagyobb gond, hanem a városi szegények a növekvő árak, a vidéki állattenyésztők pedig a szárazság miatt egyre kevesebb és rosszabb minőségű élelmet engedhetnek meg maguknak, és akkor még ott vannak a környező országokból érkező menekültek, akik szintén vetélytársat jelentenek a forrásokért.

2008-ban készítettek egy felmérést, akkor az ország lakosságának egyötöde alultáplált volt, az állattenyésztők többsége állatainak felét elveszítette és az egyhavi normál táplálkozás ára az átlagbér közel 180%-a volt. Így nem csoda ha az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP) jelentős erőkkel van jelen az államban, egyrészt az ittenieket támogatandó, másrészt ez egy regionális elosztóközpont a környező országok segélyezésében. Az idei év elejéig közel 100 ezer ember kapott Dzsibutiban napi segítséget a programtól, de ezt a számot muszáj lesz növelni a jövőben, ugyanis óriási csalódást hozva végetért a fő esős időszak az országban, így újabb állettenyésztő családok kerülhetnek be hamarosan a rászorulók táborába.

Az Éhínség Előrejelző és Figyelmeztető Hálózat (FEWS Net) arról számolt be, hogy az október és február közötti esős időszak gyengesége miatt nem csak élelmiszer- de vízhiány is fenyeget az ország bizonyos részén, ráadásul a WFP sok régióban felére csökkentette a segélycsomagok számát miután tavaly nyár körül stabilizálódni látszódtak az állattenyésztési feltételek és az árak is. Mindenesetre Marcus Prior, a WFP régiós szóvivője szerint a szervezet naprakészen követi a helyzetet, és ha szükséges, ismét beavatkozik a dzsibuti kormánnyal szorosan együttműködve. Ahogy fentebb már írtam, tavaly még 80-100 ezer dzsibuti polgár kapott segélyt, mára ezt a számot 25 ezerre csökkentették.

A szárazság főként a csekély számú vidéki lakosságot sújtja, sok helyen már most is probléma a megfelelő mennyiségű, minőségű ivóvíz és étel beszerzése, az állattartók már megkezdték felszámolni csordáikat, amennyire lehet csökkentik napi ételfogyasztásukat és megindulnak a városok felé alkalmi munkák reményében. A kormány idén mindenesetre újdonságot akar bevezetni, az ún. “munkáért-ételt” programot, melynek keretében a vidéki infrastruktúra (vízhálózat, úthálózat) fejlesztéséért adnák az élelmiszercsomagokat. Dzsibuti példáján tökéletesen láthatjuk, hogy mit tesz a száraz időjárás a kelet-afrikai populációval, növekvő szegénység, munkanélküliség és éhínség felé tartunk, és bár a WFP (illetve a többi segélyszervezet) nagyon jó munkát végez, egyértelmű, hogy ez ismét csak tüneti kezelés. De vajon mi lesz a jövő?

Ismail Omar Guelleh dzsibuti elnök az elmúlt években folyamatosan küzdött a két ország viszonyának javításán, fejlesztésén, de amikor 2008-ban katonai konfliktusra került sor tavaly nyáron a Doumeira totálisan sivár, ám stratégiai régiójának birtoklásáért, akkor a kapcsolat a totális mélypontjára süllyedt (bővebben a konfliktusról: http://mindennapiafrika.blog.hu/2008/10/06/eritrea_gennyes_talyog_afrika_testen), és azóta sem javult számottevően. Az akkori határincidens (bizonyítottan közel száz halálos áldozat) után az ENSZ felszólította a két országot, hogy vonják ki katonáikat a területről, és tárgyalásos úton rendezzék a vitát.

A jelenleg Dzsibutihoz tartozó tengerparti sáv az egyik legforgalmasabb hajózási útvonalat "felügyeli", így a konfliktus nagyon magas szintekig eljutott a nemzetközi közösségen belül is. Szóval az ENSZ nyilatkozata után pár héttel később misszió is érkezett a térségbe, amelyet a dzsibuti oldal képviselői fogadtak is, Eritrea viszont elzárkózott attól, hogy Ban Ki-moon bármelyik emberével is asztalhoz üljön. Annyit azonban ez a szakértői csapat megállapíthatott, hogy míg Dzsibuti kivonta összes katonáját a területről, addig Eritrea nem, sőt, további alakulatok érkeztek a határ közelébe. Januárban az ENSZ el is fogadott egy határozatot, amelyben a két államot ismét a konfliktus békés rendezésére szólította fel.

A napokban befejeződő ENSZ közgyűlésen is szóba került az ügy, amikor Roble Olhaye, Dzsibuti állandó ENSZ képviselője felszólalásában segítséget kért a helyzet mielőbbi rendezésére, ugyanis Eritrea továbbra is semmibe veszi a nemzetközi közösség határozatait és kéréseit, csapatait továbbra is a Doumeira-fok térségében állomásoztatja. Ahogy Olhaye elmondta, amennyiben az ENSZ nem lép semmit továbbra sem, lassan 10 hónappal a csapatkivonásra felszólító határozata után, akkor az rossz fényt vethet a szervezetre és más, hasonló konfliktusok melegágya is lehet. Továbbá bírálta az eritreai rezsimet, amely nem mutat semmiféle tiszteletet a nemzetközi normák és jog iránt, sőt Aszmarát egyenesen azzal vádolta, hogy katonai agressziót tanúsít aprócska állama ellen hosszú évek óta. Az eritreai megbízott rövid válaszában sokat sejtetően csak annyit mondott, hogy Eritreának nincsenek területe követelései Dzsibutival szemben, és egyetlen, Dzsibutihoz tartozó területet sem tartanak megszállás alatt. Kinek higgyen az ember? A helyzetet azonban muszáj rendezni valamilyen módon, ugyanis a térségben Dzsibuti a nemzetközi közösség egyetlen igazán megbízható szövetségese és a regionális állapotokat figyelembe véve (pl. Szomália) nagyon fontos ennek megőrzése és megvédése. 

Dzsibuti egyébként az elmúlt hét hírei után úgy tűnik, egy újabb "katonai" konfliktus felé sodródik, ugyanis a szomáliai al-Shabaab iszlám milícia szélsőségesei megfenyegették az országot, hogy ne merjen békefenntartókat küldeni Szomáliába, különben súlyos bosszúval kell szembenézniük. Ez azután történt, hogy a dzsibuti külügyminiszter, Mohamud Ali Yusuf szeptember elején bejelentette, az ország 500 katonát fog küldeni Szomáliába, hogy azok csatlakozva az AMISOM misszióhoz, segítsék a központi kormányzat harcát a szinte megállíthatatlannak tűnő iszlám fegyveresek ellen.

Az al-Shabaab szóvivője, Ali Dheere Mohamud újságíróknak nyilatkozva Mogadishuban elmondta, eddig barátaiknak hitték Dzsibuti lakosait, hitték Ghelle elnök szavait is, miszerint szeretne véget vetni a szomáliai nép szenvedésének, de a mostani döntés azt mutatja, hogy tévedtek, Dzsibuti az ellenség oldalán áll. És ezért minden dzsibuti katonára, aki harcba száll velük, kegyetlen halál vár. Azt pedig már tudjuk, hogy az al-Shabaab bosszúját képes valóra váltani: az emlékezetes amerikai helikopteres csapás után nem sokkal az AMISOM legnagyobb bázisát támadták meg Mogadishuban öngyilkos merénylők, legalább 17 békefenntartó halálát okozva.

Persze, én is tudom, hogy ez a fenyegetés úgymond "kötelező", de azért az aprócska Dzsibuti esetében (az amerikai és francia támogatás ellenére is) megfontolandó, milyen viszonyt ápol déli szomszédjával, ami akár a közeljövőben iszlám állam is lehet. Vagy nem?

Idén Abu Dhabiban rendezték meg a World Energy Summit nevű konferenciát, amely tulajdonképpen magyarra átfordítva egy, a világ energiahelyzetéről tartott rendezvény, ahol a világ számos országának vezetői, valamint multinacionális cégek és nonprofit szervezetek képviseltették magukat. A cél az energiahordozók iparában a fenntartható fejlődés valamint a megújuló erőforrások használatának megvitatása
volt, és ezért sem meglepő, hogy az olajtermelők nagy számban képviseltették magukat.

Persze, kevesebb nyilvánosságot kapva, a háttérben ezúttal is rengeteg tárgyalás zajlott, és az egyik ilyen tárgyalóasztalnál a dzsibuti energiaügyi miniszter, Mohamed Ali Mohamed valamint az izlandi iparügyi miniszter, Ossur Skarphedinsson foglalt helyet. Mint az sokak számára nem annyira ismert, Izland (köszönhetően geotermikus adottságainak) a világ egyik legnagyobb "zöld" energiatermelője, napjainkban is rendkívül energiaigényes ágazatok hatalmas cégei folytatnak tárgyalásokat Izlandon létrehozandó gyáraikról (a már most meglévőkről ne is beszéljünk), ráadásul a lakossági áramfogyasztást szinte teljes egészében függetlenné tették a kőolajszármazékoktól. Nos, a konferencián a két miniszter aláírta azt a megállapodást, amely keretéül szolgál egy olyan együttműködésnek, amely során Izland szakértelmével és tapasztalataival fogja támogatni Dzsibuti azirányú törekvéseit, hogy kőolajra épülő energiaügyeit "zöldebb" és fentarthatóbb alapokra helyezze át.

A másik megállapodás ennél jóval nagyobb jelentőségű, ezt a Reykjaviki Energia-Befektetési Vállalat (REI) ügyvezető igazgatója, Gudmundur Thoroddson,
valamint a Dzsibuti Állami Energiavállalat vezetője, Djama Ali Guelleh írta alá, kézjegyével pedig ellenjegyezte még a fent említett Mohamed Ali Mohamed is. Eme megegyezés a dzsibuti száraz és félszáraz területek (a Nagy Hasadék-völgyben) geotermikus projektjének finanszírozásáról szólt, és ennek keretében a REI 2012-re egy geotermikus erőmű megépítését vállalta. Ezért cserébe a vállat kizárólagos koncessziós jogot kapott egy 750 négyzetkilométeres terület teljes egészére. Egyébként az erőmű egymagában ki fogja váltani az összes eddigi energiaforrást, és az apró Dzsibuti összes lakosának képes lesz elektromos áramot biztosítani, ráadásként az erőműben előállított energia ára miatt, ipari fejlődést is magával hozhat.

Ez a beruházás annak a hatalmas akciótervnek a része (kérdés, hogy mennyiben befolyásolja ezt a mostani gazdasági válság, amelynek köszönhetően Izland pénzügyi rendszere összeomlott), amelynek keretében a REI 150 millió dollárt fektet be afrikai geotermikus energiaforrások feltárásába, kihasználásába. Ahogy a konferencián az izlandi elnök, Olafur Ragnar Grimsson elmondta, a geotermikus energia lehet a legjobb és legolcsóbb válasz a globális felmelegedésre, hiszen ezzel könnyen kiválhatók lennének a fosszilis energiahordozók, ahogy a dzsibuti tervek esetében is látható. Dzsibuti és Izland között párhuzamot is lehet húzni, hiszen a 20. század közepén még Izland is teljes egészében az importált fosszilis energiahordozókból tudta biztosítani energiaszükségletét (ahogy most Dzsibuti), de mára egyszerűen lakossági célra nincs szükség ilyen importra (ezt szeretnék Dzsibutiban is). Az európai szigetország nagyszerűen használja-használta ki geotermikus adottságait, és most ez a cél Afrikában is.

A REI egyébként bejelentette, hogy a várhatóan 2012-re elkészülő geotermikus erőmű mellett további beruházásokat is tervez afrikai partnerénél, ami felettébb örömteli, hiszen két olyan ország egymásra találásáról van szó, amelyek minden téren nagyon messze állnak egymástól. Az izlandi befektetési cégnek egyébként Indonéziában vagy például a Fülöp-szigeteken is vannak tervezett projektjei, szóval az izlandi tapasztalat mindenfelé terjed a világon.

A Nagy Hasadék-völgyön egyébként hat ország osztozik (Kenya, Etiópia, Dzsibuti, Uganda, Tanzánia és Eritrea) és ez a terület hatalmas geotermikus tartalékokkal rendelkezik (egyes becslések több, mint 7000 MW-ra becsülik az itt megbúvó erőket), ám ennek ellenére a fentebb felvázolt projekt az első, amely az adottságok kihasználására törekszik, bár már további tervek előkészületben vannak.

Megjegyzés: ez alapvetően egy régebbi hír, de mivel a napokban bejelentették, hogy a 2012-es dátum tartható lesz, a gazdasági válság ellenére, és a beruházás fizikai előkészületei is folyamatban vannak, úgy gondoltam, most már érdemes pár percet szánni rá.

Aztán ott van a Darfúrról elhíresült Szudán, amellyel az országnak szintén területi vitája van, de amely szerencsére békés úton megoldódni látszik, ráadásul Eritrea még békeközvetítőként is fellép-fellépett a szudáni lázadók és a kormány közötti tárgyalások során. Aztán volt (szerencsére nem katonai) konfliktus a Vörös-tenger túlpartján fekvő Jemennel is, a Hanish-szigetek birtoklásáért, amely ügyben végül a hágai nemzetközi bíróság hozott salamoni döntést. Bár a területi vita nagyjából rendeződött, a két kormány között azóta is feszült a viszony.

És végül itt van a nyár óta komolyra fordult konfliktus a déli szomszéddal, az aprócska Dzsibutival. A francia Idegenlégió egyik legfontosabb afrikai bázisának számító kis állammal már az Etiópiával vívott nagy háború végén, a kilencvenes évek végefelé megromlott a viszonya Eritreának, köszönhetően a Dzsibuti és Addisz-Abeba között fennálló baráti viszonynak. A helyzet akkor a háború (Etiópia és Eritrea között) lezárásával rendeződött, amelyet a két elnök egymás kölcsönös meglátogatásával pecsételt meg.

Már az akkori hivatalos eritreai térképek (a kormány által kiadottak) is elég furcsán néztek ki, már ami a déli területeket illeti, ugyanis Eritrea magáénak tartott, jelölt olyan területrészeket, amelyek igaz, hogy egykoron pár évtizede, még az akkori Etiópia területét képezték, de mára már Dzsibuti északi részén találhatók. Mint később kiderült, ez nem csak nyomtatási hiba, az eritreai kormányzat magáénak deklarálta ezeket a területrészeket. A két fél közti vita idén áprilisban mélyült el igazán, amikor is a Doumeirának nevezett határsávban felvonultak a két ország katonái.

Ekkor még lett volna esély a konfliktus megoldására, de igazából komoly közvetítés nélkül, mindkét ország csak elbeszélt a másik mellett. Főként Eritrea a ludas, amely évtizedek óta fix határokat szeretne egyik napról a másikra megváltoztatni, egy aprócska ország kárára. Aztán júniusban eldördültek az első lövések is, 35 holttest maradt a helyszínen, amely után biztossá vált, hogy Eritrea délen is egy kemény katonai konfliktusba igyekszik belekeveredni. Az ENSZ azonnal megpróbált közvetítőként fellépni, de Eritrea mindenféle választól és küldöttség fogadásától elzárkózott, így tulajdonképpen csak Dzsibuti információi alapján ismerjük mi is a történetet.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa felszólította Eritreát, hogy demilitarizálja a határsávot, ahogy azt az összecsapások után Dzsibuti tette, különben büntetéssel kell szembenéznie. Érthető az ENSZ gyors reagálása az ügyben, a Vörös-tenger egy tekintélyes részét Eritrea felügyeli, és a nemzetközi kereskedelem valamint hajózás szempontjából nem lenne nyerő helyzet egy újabb veszélyes tengerszakasz. Elég nekik Szomália is. A nemzetközi szervezet szerint egyébként három időpontban és háromféle egyezség szerint fennálló határhelyzet lehet elfogadható, amelyek közül aztán a két félnek tárgyalásos úton kellene választania. Kérdés, Eritrea hajlandó – e bármiféle kompromisszumra. Ha nem, akkor annak a régió további destabilizációja lehet az eredménye, ne is beszéljünk egy véres háborúról. Amelyben az Idegenlégió által erőteljesen támogatott Dzsibuti nem is lenne olyan esélytelen. A csekély közlemények egyike szerint, amit az eritreai kormányzat adott ki, az ország az Egyesült Államokat vádolja a konfliktus kirobbantásával és a régió destabilizációjával. Érdekes nyilatkozat egy katonai támadás után, bár az tény, hogy nagyszámú amerikai katona állomásozik Dzsibutiban.

Végezetül csak egy kérdés az Eritreát ismerőknek és nem ismerőknek…vajon miért nem tud nyugton maradni ez a háborúban született, roppant szegény ország?

Második választottunk Sao Tomé és Principé országa, amely még csak negyedik játékára készülhet, és persze nem nagyobb elvárásokkal, mint az előbb említett Dzsibuti. Sao Tomé 3 versenyzőt fog indítani Pekingben, kettőt atlétikában (5000 és 400 méteren), valamint egyet kenuban (kenu egyes, 500m). Persze, nem valószínű, hogy valamelyik magyar versenyző találkozni fog a sao toméi kenuzás jeles képviselőjével, hiszen a szigetország kenusa számára csakis egy tisztes eredmény lehet a cél, nem pedig a döntő.

Az előbbi két ország tényleg a legkisebbek közé tartozik a kontinensen, nem úgy, mint harmadik választottunk Malawi, amely azért elég tekintélyes területtel bír (relatíve). A malawiak sem indulnak nagy reményekkel az olimpián, az eddigi kilenc játékon sem termett számukra babér, és biztos, hogy a most induló 4 malawi versenyző számára sem fog több teremni. Ezúttal kettő futó és kettő úszó fog próbálkozni minél jobb eredményt elérni, akiket a Malawi Olimpiai Bizottság választott ki, miután senki sem kvalifikálta magát alanyi jogon a játékokra. A különítmény indításakor tartott sajtótájékoztatón elmondták, hogy a tinédzserkorú csapat számára csakis a tapasztalatszerzés és a tanulás a cél. Szurkolunk nekik.

Negyedikként Bissau-Guineát mutatom be, amely szintén még csak a negyedik játékára készülhet Pekingben. Mindösszesen három versenyzőt indít ez az eléggé nagy területű és lakosságszámú ország, kettő futót és egy birkózót, és meglepő, de utóbbi számára még esély is kínálkozhat egy-két győzelem megszerzésére. Augusto Midana a 74 kg-ban fog indulni, és figyelembe véve, hogy az Afrika Bajnokságon csak balszerencsével lett harmadik helyezett, reális esélye van legalább egy mérkőzést nyerni. 

Utolsóként szintén egy aprócska szigetországot választottam, a Zöld-foki Köztársaság csapatát, amely három versenyzőt indít történetének negyedik olimpiai játékán, egy női és egy férfi futó (Maraton és 200m) mellett meglepő módon egy ritmikus sportgimnasztika versenyzőt állít a pekingi rajtrácsra. A különítmény útnak indításakor tartott sajtótájékoztatón az ország olimpiai bizottságának vezetői elmondták, hogy versenyzőik nem fognak szégyent hozni hazájukra, és remélhetőleg a tapasztalatszerzés mellett egyéni csúcsokat is fel tudnak mutatni. Egyébként a három versenyző mellett még további zöld-foki szigeteki sportolók is elutaznak Pekingbe, akik az olimpiai légkörrel fognak ismerkedni és a csapat többi tagjával együtt bejárják Kína fővárosát. Hát igen, nem mindenki utazik akkora eredménykényszerrel az olimpiára, mint a gazdag társadalmak csapatai, és szerintem ez így is van jól. Én mindenképpen figyelemmel fogom követni a kicsi és "nem számító" országok versenyzőinek teljesítményét, és egy – egy jobb eredményt biztos, hogy megemlítek itt is.