Meg is érthetjük a tüntetők dühét, hiszen még a környező országokból is sokan jöttek nap mint nap Dakarba, hogy a fő utcákon kipakolt árusoktól vásároljanak, esetleg ők is portékájukat próbálják eladni itt. Aki volt ebben a városban már, az tudhatja, hogy itt aztán tényleg mindent meg lehet venni, márkás cipőktől kezdve festményeken át szamurájkardokig és gyógynövényekig mindent. A kormány döntése után azonban az árusok forgalma nagy mértékben csökkent, ami az amúgy is rendkívül szegény szenegáli lakosságot nagyon érzékenyen érintette. A bevezető soraim mást sugalltak ugyan, de azért azzal legyünk tisztában, hogy Szenegál is egy rendkívül szegény ország, csak minden második embernek van állandó és általában alulfizetett munkája.

A rendőrség ugyan egy időre szétoszlatta a tüntetők fő csoportját, de az elégedetlenkedők nem sokkal később ismét akcióba lendültek, betört kirakatok, égő gumihalmok és megrongált elektromos transzformátorok jelezték dühüket. Ahogy az egyik tüntető mondta: „Addig fogunk tüntetni, amíg a döntést nem vonják vissza, ugyanis a vidéken élő rokonaink a mi pénzükből képesek csak életben maradni. Jogunk van itt lenni.” A keményebb összecsapások után aztán végre összeültek az illetékesek és a tüntetők képviselőivel folytatott tárgyalások után sikerült átmeneti egyezségre jutni. Eszerint két utcát újra megnyitanak hétvégenként az árusok előtt, továbbá másik három területet is felkínálnak a kereskedők számára. A bejelentés hatására egyébként az indulatok csak minimális mértékben csökkentek (csak estére nyugodtak meg valamelyest a kedélyek, de még tegnap is voltak kisebb tüntetések), érezhető volt, hogy a szegénységgel és nyomorral töltött puskaporos hordónak ez a korábbi döntés csak a szikra volt. A tüntetők soraiban a kereskedők mellett ugyanis tanárok, közalkalmazottak és egyéb szakszervezetek tagjai is voltak, akik a jobb életért vonultak fel. Egyikük elmondta, havonta nagyjából 4000 forintnyi frankot visz haza, (ha hazaviszi, ugyanis idén még nem kapott fizetést!) de az árak lassan már az európai szintek felé közelednek.

Egyszerűen nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot a szenegáli és más, demokratizálódási fázisban lévő afrikai országok, valamint a kelet-európai országok helyzete között. Az élet egyre nehezebb lesz, az árak megállás nélkül nőnek miközben a fizetések csak stagnálnak, egyre több fiatal vándorol külföldre, továbbá a kormány az egyetlen értelmes intézkedésnek a tüneti megoldást tartja, azaz a tüntetések elfojtását. Abba soha nem gondolnak bele a vezetői szinteken, hogy mi is a valódi oka egy radikalizálódó tüntetéssorozatnak. Kenjük a szélsőségesekre, aztán kész. Például Mauritániában nemrég volt egy tüntetés a magas élelmiszerárak ellen, amelyet a kormány véres akcióval veretett szét és végül az egészet lázadó csoportokra kente. A szenegáli „forró november” eredménye: 2 ember súlyosan megsérült, körülbelül 200-at pedig letartóztattak.