Az APRD katonai vezetőjének, Henri Tchebo Wanfionak közleménye szerint a lépés hátterében az áll, hogy a különleges erők január elején letartoztatták a csoportosulás politikai vezérének számító egykori védelmi minisztert, Jean-Jacques Demafouth-ot államellenes szervezkedés és lázadó mozgalmak közötti egység megteremtésének vádjával – Demafouth a vádak szerint megpróbált három másik lázadó mozgalmat beolvasztani az APRD-be (köztük a hírhedt  Hazafias Front a Békéért és az Igazságért – CPJP csoportot) és ezzel a térség legjelentősebb kormányellenes csoportját létrehozni.

Ez már csak azért is érdekes, mert pont Demafouth volt az 2008-ban, aki tárgyalóasztalhoz ült a kormánnyal és aláírta a térséget valamennyire stabilizáló békepaktumot, melynek keretében elkezdődhetett az egykori lázadók rehabilitálása. A szerződéstől való visszatáncolás és a fegyveres harc újrakezdése még nem hivatalos, de a Wanfio-közlemény szerint hamarosan sor kerülhet rá, amennyiben nem kerül szabadlábra az egyébként a demobilizációs folyamat alelnökének számító APRD vezér. További öt embert is letartóztattak a fent említett szervezkedés vádjával, köztük a Demokratikus Erők Szövetsége az Egységért (UFDR) alvezérét, Abdelkader Kalilt is, amely csoport a hír után szintén a fegyveres harc folytatásával fenyegette meg Bozizét. Az Igazságügyminisztérium álláspontja szerint a letartóztatások teljesen jogosan történtek és a fegyveres harc újbóli kirobbantása csak megerősítené ezt a jogosságot – nos, logikailag helytálló magyarázat, de valószínűsíthetőbb azonban az, hogy a kormány a békefolyamat újabb lépéseként lassan megpróbálja felszámolni az esetlegesen később államellenes mozgalmak létrehozására
képes személyeket.

Vagy talán Bozizé próbálja eltávolítani lehetséges politikai ellenfeleit (Demafouth például 2011-ben 2.79%-ot kapott az elnökválasztáson az Új Szövetség a Haladásért párt képviseletében, de már 2005-ben is jelölt volt)? Biztosat nem lehet tudni, hiszen még akár a napokban az ország északi felén Csáddal közösen indított katonai hadművelethez is lehet köze, melyben a két ország hadserege átfogó hadműveletet kezdett a 2008-as béke után az ország egyik legjelentősebb lázadó erejévé előlépő Népi Újjáépítési Front (RFP) lázadói ellen. A Kaga Bandoro városának környékén lezajlott első összecsapásokban a csádi légierő és gyalogság északról, a Közép-Afrikai Köztársaság regulárisai pedig délről vették támadás alá a csádi Abdel Kader Ladd által vezetett csoport egységeit. A széles sávban indított támadásoknak a célja az, hogy a kis csoportokban működő lázadókat szétmorzsolják, amelyeket egy egyszerű katonai csapással nem is lehetne felszámolni. Csád beavatkozása egyrészt Ladd Csádban is kockázatot jelentő szerepe miatt, másrészt Bozizé és Idriss Déby a közép-afrikai államok legutóbbi regionális tanácsán született megállapodásának megfelelően történt. A hétfői akcióban csádi részről minimum 400-500 katona vett részt és több helikopter támogatta a csapatmozgásokat.

Kader Ladd és az RFP állítólagosan a fulani népcsoport elnyomása ellen lép fel, főként egykori “zaraguinákat”, munkanélküli fiatalokat, nigériai, kameruni és csádi zsoldosokat alkalmaz, hozávetőlegesen 1000 fős létszámban. Bevételeiket főleg a helyiek megsarcolásából, váltságdíjakból és csempészetből szerzik, az elmúlt hónapokban tucatnyi kormányellenes támadással vetették észre magukat, legutóbbi akciójukban Banguitól alig 75 kilométerre több embert meggyilkoltak. Az ENSZ szerint egyébként a Közép-Afrikai Köztársaság belbiztonságára a legnagyobb kockázatot az RFP jelenti, amely nem csak a kormányokkal, de más lázadó csoportokkal is harcol, december végén Vafio falucskájában harcosaik a Közép-afrikai Népi Demokratikus Front (FDPC) fegyvereseivel bonyolódtak összecsapásba. Néhány nappal később bosszúból az RFP 300 emberével megtámadta Kabo városát (az FDPC egyik fő bázisát) és súlyos pusztítást vittek végbe, több embert meggyilkoltak, motorokat, állatokat raboltak el a menekülő lakosság kíméletlen támadása során. A helyzet elég bonyolult, hiszen az RFP még 2011. júniusában előzetes békemegállapodást írt alá a kormánnyal, de aztán az ebben foglaltakat nem teljesítette (külföldi harcosai jelenleg is az országban vannak), aminek egyébként az lett a következménye, hogy több kisebb csoport, illetve a fent említett APRD egyik frakciója is visszatáncolt a további tárgyalásoktól.

A szinte követhetetlen frakciók, kis csoportok, külföldi lázadók, Zaraguinák egy kaotikus állam képét mutatják számunkra, de az igazság az, hogy ezen csoportok egyike sem rendelkezik jelentős erővel, a probléma inkább az, hogy a végletekig szegény Közép-Afrikai Köztársaság a fővároson kívül sehol sem képes biztosítani az államhatalmat, a katonaság alulfinanszírozott, rosszul felszerelt és relatíve kis létszámú, így pedig nem képesek hatékonyan működni egy minimális infrastruktúrával rendelkező országban. A megoldás tehát nem hadműveletekben, békefenntartók idevezénylésében rejlik, hanem szimplán egy stabil állam létrehozásában Afrika gyönyörű szívében.

A jelentés letölthető többek között innen is: EIU 2011

Maga az elnök azonban ezt a vádat elvetette és szerinte Saleh Kebzabo, Wadal Abdelkader Kamougue és Ngarlejy Yorongarhave ellenzéki politikusok csak a vereségtől való félelmükben léptek vissza. Így két, kis pártok támogatását élvező jelölt szállt szembe Débyvel az április 25.-én tartott első körben, ahol csak a részvétel volt a kérdés (az elnök népszerűségét lemérendő), mert a győzelmet majdnem 90%-os szavazati aránnyal a hatalmához vasmarokkal ragaszkodó, bár azt megvédeni csak külföldi segítséggel képes jelenlegi elnök szerezte meg. Albert Pahimi Padacké 6.03%-át, míg Nadji Madou 5.32%-át kapta a leadott voksoknak, de ők azonnal elutasították az eredményt, amely szerintük nem a valóságot tükrözi – jellemző, hogy míg a “független” választási bizottság szerint a jogosultak 65%-a az urnák elé járult, addig az ellenzékiek szerint alig minden 5. ember ment el szavazni.

Mindenesetre azért a két vesztes bíróság előtt nem támadta meg az eredményt és később, májusban már sokkal elfogadóbban nyilatkozott – köszönhetően a ténynek, hogy mindketten Déby holdudvarához, az őt támogató pártokhoz tartoznak. Az eredmények ismeretében aztán már 2. fordulóra nem is volt szükség, így igazából nyitott kérdésként csak a pontos részvételi arány meghatározása maradt, amely végül szintén a korábban kihirdetett 65% maradt. A csádi elnökválasztás egyébként tökéletes mintapéldája volt az Afrikában oly szomorúan trendszerű hatalomhoz ragaszkodásnak, ha valaki egyszer hatalomra jut, akkor bármi áron megpróbálja pozícióját megtartani – és sajnálatos, de ez az irány begyűrűzött már Európába is, a hatalmon lévő pártok, politikusok minden esetben elkeseredetten igyekeznek hatalmukat megőrizni, mindent és mindenkit figyelmen kívül hagyva.

A politikai élet eme irányban való eltolódása egyébként egyre erősebben kérdőjelezi meg a modern állam szerepét, hiszen nem kell 10 ezer kilométereket utazni egy példáért arra, hogy egy demokráciának nevezett rendszerben az állampolgár semmiféle segítséget, támogatást, védőhálót nem kap adójáért, vagy csak szimplán állampolgári létezéséért cserébe. Visszatérve Csádba, a régi-új elnöknek kapásból két komolyabb kihívással kellett-kell szembenéznie, elsőként a héten zajlott egy kétnapos konferencia Csád, Szudán és a Közép-afrikai Köztársaság elnökei között, amelyen a régió helyzetét, problémáit vitatta meg egymással Omar al-Bashir, Déby és François Bozizé Kartúmban. Ismét szóba került a közös határvonalakon való közös járőrözés, illetve az úthálózatok összekapcsolása és a gazdasági kapcsolatok élénkítése.

A másik kihívás azért jelentősebb, május 23.-ára, hétfőre (amikor Déby Szudánba utazott) kisebb ellenzéki tüntetést hirdettek meg N’Djamenában a városi bíróságnál a 2008. februárjában gyanús körülmények között meghalt Ibni Oumar Mahamat Saleh, neves ellenzéki vezető támogatói, de akciójukat a helyszínre vezényelt rendőri erők gyorsan meghiúsították. A Politikai Pártok Összefogása az Alkotmány Védelmében (CPDC) ellenzéki szövetség szóvivője a külföldön élő, tanult ellenzékiek és a csádi helyi csoportok összefogásával igyekezett fegyver nélkül megdönteni Déby uralmát. De amikor 2008. február 2.-án a csádi lázadók megtámadták N’Djamenát, szemtanúk szerint a harcok közepette kormánykatonák tartóztatták le Saleh-t és ismeretlen helyre hurcolták. Élve többé már nem került elő, ahogy az a sok tucat ember sem, akiket a támadás utóhatásaként vittek el otthonából Déby katonái.

Az események után létrehozott bizottság pedig az elmúlt három évben semmit nem volt képes elérni, hiába vontak be külföldi szakértőket is a vizsgálatokba, úgy tűnik, hogy a múlt eseményei örök homályban maradnak, Idriss Déby pedig tovább uralkodhat. Mindenesetre a fentebb említett konferenciához kapcsolódva tényként elmondható, hogy az elmúlt másfél évben Szudán és Csád viszonya rendkívüli mértékben javult, ami annak fényében volt igazán meglepő, hogy a két ország vezetése mennyire szoros kapcsolatot ápolt a másik ország területén működő lázadó szervezetekkel. Az igazi nagy áttörés 2010. februárjában történt, amikor Déby Kartúmba látogatott két napra, ahol a felek megállapodtak a fennálló konfliktus mielőbbi rendezésében és ennek első lépéseként néhány héttel később az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) darfúri lázadócsoport vezetője, Khalil Ibrahim tűzszüneti keretmegállapodást írt alá.

Aztán elkezdődött a határszakasz közös felügyelete, majd tavaly május 19.-én a korábban elfogadott és tisztelt Ibrahimot visszafordították az n’djamenai repülőtérről és megtagadták számára a belépést az országba. Júliusban Kartúm elkezdte kiutasítani a csádi lázadókat területéről és később már lefegyverzésük is megkezdődött a darfúri területen. És hogy igazából mennyit is számított a két kormány támogatása a lázadóknak, az abból a tényből szűrhető le legjobban, hogy a tavaly februári történelmi Déby látogatás óta folyamatosan csökkent a katonai akciók száma mindkét ország érintett részein, 2011-ben pedig szinte – relatíve – békés helyzetről beszélhetünk.

Míg azonban Csádban a teljesen széthullott és konkrétan apró, bűnözésből élő kis csoportokká átalakuló lázadó szervezetek igazi konkrét veszélyt már nem jelentenek Déby hatalmára, Darfúrban a JEM megőrizte erejének egy jelentős részét és egyrészt meglovagolva a líbiai helyzetből adódó lehetőségeket, másrészt Dél-Szudán létrejöttét, ismét fegyveres konfliktus kirobbantására törekszik. Aztán még nem megoldott a több ezer, leszerelt csádi ex-lázadó jövőképe sem, ők többségében fegyveresen, céltalanul vándorolnak, tanyáznak Csád és Darfúr elzárt vidékein, bármikor mozgósíthatóan egy karizmatikus vezető által.

A két kormány kapcsolatának javulásával szintén nem oldódott még meg a határvidékeken élő etnikumok illetve nomádok és földművelők közötti konfliktus, amely helyzet megoldására nemzetközi segítség nélkül esély sincs, ahogy a “Nyugat” kezére van szükség a határok egyik illetve másik oldalán élő menekültek életének rendezéséhez is. Jelenleg azonban Csád nagyjából stabil és a mostani folyamatokat figyelembe véve, egy darabig az is maradhat, de a régió helyzetének kulcsa most máshol van: Dél-Szudánban.

Tegyük fel magunkban a kérdést: hol voltak a kritikus hangok például 2008-ban, amikor a csádi lázadók hajszálnyira voltak a csádi főváros, N’Djamena elfoglalásától vagy hol voltak, amikor a Közép-afrikai Köztársaság lázadói indultak meg a főváros ellen? Mert ha megfordítjuk a képet, akkor lehet, hogy felszabadítók küzdöttek egy diktátor ellen ezeken a helyeken is? Mindenesetre Gaddafi rendkívül gyorsan elveszítette korábbi támogatói és barátai jelentős részét, most már csak az amúgy is kritizált államok és vezetőik tartanak ki mellette külföldön (csak néhány név: Daniel Ortega Nicaraguája, Hugo Chavez Venezuelája vagy Islam Karimov Üzbegisztánja) és katonaságának is csak néhány vezetője áll mögötte, plusz a főleg Tripoliban koncentrálódó, őt pártoló lakosság, amely ezrével vonult fel néhány napja is vezetője támogatását jelezve. Főleg a katonaság soraiban bekövetkezett hitelvesztése miatt került a megbuktatásáért küzdők kezére Líbia egy elég jelentős része, de míg mondjuk Tunéziában nem volt kérdés Ben Ali bukása, addig Gaddafi felvette a kesztyűt és harcot indított a hatalom megőrzéséért.

Hogy kik és hogyan segítik ebben, arról rengeteg pletyka és bizonytalan információ kering (amelyeket aztán könnyelműen felkap az Afrikával korábban soha nem foglalkozó média – egyes riportokat posztban lehetne elemezni a szomorú csúsztatások okán), most eme sorokkal megpróbálok átlátható képet adni a Gaddafi harcát segítő erőkről. Egyik leginkább valószínűsíthető külföldi támogatója és segítője a legtöbb afrikai konfliktusban valamilyen formában érintett Fehéroroszország (voltak fehérorosz zsoldosok Elefántcsontparton, Sierra Leonéban is az ottani polgárháborúk idején), amely egy svéd székhelyű kutatóintézet jelentése szerint február 15.-től (az első nagyobb líbiai megmozdulás napja) több ízben küldött gyanús repülőgépeket az afrikai országba és mindannyiszor az egyik nagy fehérorosz fegyverlerakat közelében található Baranovichi-reptérről.

De az ezt követő napokban is jelentősen megnövekedett repülőgép-forgalom zajlott le a két ország között, amelyek célját homály fedi, tehát alaptalan vádaskodás lenne tényként kezelni ezt az információt, de mindenesetre figyelemreméltó, hogy a megnövekedett teherforgalom mellett február 24.-én majd 25.-én is hírek érkeztek Líbiából, amely szerint “európai kinézetű és oroszul beszélő” fegyveresek csaptak össze Gaddafi ellen tüntető emberekkel. Na ez utóbbi azért jelentős túlzás és csak riogatás lehet, de az tény, hogy február 27.-én maga Ban Ki-moon ENSZ-főtitkár is aggodalmának adott hangot Fehéroroszország elefántcsontparti (itt harci helikopterek szállításának pletykája borzolja a kedélyeket) és líbiai szerepét illetően.

Afrikán belül azért jóval többen sorakoznak fel hivatalosan és állítólagosan is a most már diktátornak nevezett vezető mögött, Kenya, Niger, Mali, Csád és Zimbabwe neve is felmerült azon a virtuális listán, amelyekre azon országok kerülhettek rá, akik valamilyen formában fizikailag segítik Gaddafit. A zimbabwei kapcsolat pletykája azután kapott lábra, hogy az ország védelmi minisztere szerdán elkerülte a konkrét választ arra a kérdésre a parlamentben, hogy zimbabwei katonák is vannak-e Líbiában, és egyszerűen csak kijelentette, hogy vannak afrikai zsoldosok az észak-afrikai országban. Ami tény, hogy a Zimbabwét évtizedek óta uraló Robert Mugabe már hangsúlyozta, hogy mindig szívesen látja hazájában jóbarátját, Gaddafit, akinek ezzel újabb lehetősége maradt békében, gazdagon leélni hátralévő éveit. Majd jól elkávézgat az emberiség elleni bűnökért távollétében már halálra ítélt, vörös terrorjáról ismert Mengistu Haile Mariam, etióp ex-diktárorral, aki szintén Hararéban tengeti életét és dolgozik második életrajzi könyvén.

Fontos hangsúlyozni, hogy a zsoldosok jelenlétéről szóló hírek többsége szinte biztosan csak kacsa, eredetük pedig ahhoz a nacionalista és agresszív  hangulathoz köthető, ami főleg pont a külföldi harcosok jelenlétéről szóló beszámolók kapcsán alakult ki a líbiai lakosságban – ennek tudható be, hogy a napokban már ezrével menekülnek a Líbiában dolgozó, más afrikai országból származó emberek az országból az őket érő támadások és erőszakos megnyilvánulások elől. Az ún. felszabadított országrészeket uraló Nemzeti Líbiai Tanács állítása szerint Niger, Csád, Kenya és Mali is küldött harcosokat Gaddafi megsegítésére és bár erre valódi bizonyítékokat nem tudtak elővezetni, közleményeik csak hozzájárultak az idegengyűlölet fokozásához.

Az érintett országok vezetése mindenesetre határozottan cáfolta a vádakat és mindegyik kormány főleg csak a Líbiában tartózkodó állampolgárai sorsa miatt aggódott – Niger és Mali is a Szaharán keresztül menti több ezer polgárát a harcok elől. Csád helyzete azonban érdekesebb, mint a fentebb említett államoké, ugyanis különböző források (például az egyik, száműzetésben működő líbiai ellenzéki csoport, a Líbiai Emberi Jogi Liga) szerint több ezer csádi katona állomásozik Tripoliban illetve környékén és őket két reguláris csádi tábornok irányítja, ráadásul szinte tényként kezelhető, hogy a többek között Líbia délnyugati (Fezzan) illetve Csád északi részén élő tuareg törzsek aktívan részt vesznek a konfliktusban – konkrétan pénzért harcolnak a Gaddafi-rezsim oldalán.

Míg a “több ezer csádi katona” történetére nincsenek kézzelfogható bizonyítékok (képek, videók, szemtanúk stb.) és ezért nem is tekinthetőek semmilyen formában hitelesnek, addig a tuaregek szerepét több jelentős hírügynökség és helyi törzsi vezetők is megerősítették: becslések szerint olyan 4-500 tuareg kelhetett át eddig a Szaharán, hogy a szinte hihetetlennek tűnő, napi több tízezer forintnyi dollárért harcba szálljanak a líbiai vezető oldalán. Nem ez lenne az első ilyen alkalom, a tuaregek már a hetvenes-nyolcvanas években felsorakoztak Gaddafi Iszlám Légiója mellett, hogy segítsék egy egységes észak-afrikai iszlám állam megteremtését, de például a Malit és Nigert évek óta sújtó tuareg lázadás kapcsán is felmerült, hogy Líbia segítheti a lázadó törzseket.

A legtöbb, zsoldosokról szóló pletyka egyébként azért üti fel a fejét, mert szemtanúk és felvételek szerint is sötétebb bőrű, jellegzetesen fekete afrikai katonák szálltak szembe a tüntetőkkel több városban, de a “zsoldos” fogalom merő találgatás, hiszen Líbiában évtizedek óta több tízezer fekete-afrikai él, Csádból is rengetegen menekültek ide anno – és ők miért ne szolgálhatnának a hadseregben? De azt, hogy most vannak afrikai zsoldosok Líbiában és mennyien, igazából valószínűleg senki sem tudja pontosan (a mellékelt képek sem igazán hinném, hogy bizonyítanának bármit is). És ez talán így is van jól.

Szeptember közepéig legalább 70 ezer csádi lakosnak kellett elhagynia otthonát és vált hajléktalanná az árvizek miatt, de legalább még 150 ezer polgár volt valamilyen formában érintett az áradásoktól, köztük a délkeleten fekvő Yarounga és Moula menekülttáborok lakói. Rengeteg termőterület került víz alá és pusztult el a termény, emellett kolerajárvány is felütötte a fejét, köszönhetően a sok elöntött emésztőgödörnek és latrinának. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) azonnal a rászorulók segítségére sietett, több tábort állítottak fel a hajléktalanná vált emberek számára és alapvető háztartási cikkeket, élelmiszert osztottak köztük. De az idő nem hozta meg a várt javulást (egy-két területet leszámítva), hanem 2009-hez hasonlóan N’Djamena ismét nagy bajba került, miután szeptember legvégén a Chari folyó kilépett medréből és elöntötte a főváros Walia kerületét.

A konkrétan érintett emberek száma jelenleg még nem túlzottan nagy a szeptemberi adatokhoz képest, hozzávetőleg 4-5 ezer embert érinthetett az áradás, akiknek jelentős része távozott elpusztult otthonából, rokonokhoz, barátokhoz a város más részein, így humanitárius gondok ebből a szempontból még nem fenyegetnek, helyette azonban ott a kolera. A Chari rengeteg latrinát, emésztőt öntött el és mosta bele tartalmukat kutakba, így a nyár óta alacsony intenzitással jelenlévő járvány most már komolyabb kitöréssel fenyeget. Hiába igyekeznek az ENSZ segélymunkásai víztisztító berendezésekkel és felvilágosító kampányokkal elejét venni a problémáknak, az emberek többségének nincs lehetősége tiszta ivóvízhez jutni az érintett területeken, és sokan nem hajlandóak a felállított szükségtáborokba menni a biztonságosan iható vízért. A vízszint pedig még a hét elején is emelkedett, két napja már egy felnőtt embert majdnem teljesen ellepett volna, így további kerületek kerültek veszélybe. Ráadásul a város más részein is érezhető az áradás, hiszen az alapvetően a város szennyvízét a folyóba vezető csatornákon most visszafelé történik mozgás, így a magasabban fekvő részeken is van miért aggódni.

A napokban már csónakkal kellett az embereket menteni és önkéntesek százai igyekeznek homokzsákokkal védeni szegényes otthonaikat, és persze itt nem ingyen osztják a zsákokat sem, majdnem ötven forintnyi frankot kell fizetni egy darabért. Összességében tehát Csád az árvizzel küzd, 22 tartományából 19-ben problémát okoznak az áradások, a kolera már járványszerűen tombol és az alig 3%-nyi megművelhető területtel rendelkező országban rengeteg hektár termőterület is víz alá került. De még mindig szerencsésebbnek érezhetik magukat, mint mondjuk Benin, ahol a történelem legsúlyosabb árvize csapott le, a nyugat-afrikai állam területének kétharmada víz alatt áll, tombol a kolera, óriási humanitárius katasztrófa küszöbén állunk.

Logikusan nézve egyértelmű a hirtelen leszerelés oka, az UFR mindig is Kartúm támogatásával, segítségével működött, és Szudán néhány hónapja kihátrált a csoport mögül és a teljes leszerelésükre szólított fel, darfúri bázisaikat pedig felszámolja. A jelenlegi helyzet szerint az UFR-t alkotó lázadó szervezetek szinte mindegyike a politikai harc felé kacsingat és pártként, politikai erőként kívánnak a jövőben működni, azok a radikális szélsőségesek pedig, akik elutasítják a mostani békét és minden valószínűség szerint kilépnek a szövetségből, nos, ők már annyira kevesen maradtak, hogy Szudánhoz hasonló támogató nélkül csak porszemek lesznek a gépezetben, akik leginkább Csád és a Közép-afrikai Köztársaság határán fogják majd keseríteni az emberek életét (pletykák szerint már vannak is csádi bázisok a Közép-afrikai Köztársaság északi részén). Az UFR pedig valószínűleg a fentebb már említett Acyl által alapított Köztársaság Fejlődéséért Mozgalomban (FSR) fog továbbélni, amely a lázadó szervezet több vezetőjét tömöríti és jelentős politikai erővé kíván válni.

Az AN-t vezető Mahamat Nouri a többszöri kudarc miatt elég erős belső ellenzékkel volt kénytelen szembenézni, amelynek élén egy bizonyos Timan Erdimi, Déby közeli rokona állt, de egészen 2009-ig, a mögötte álló szudáni támogatás miatt megmaradt vezetőnek, végül azonban 2009. január 18.-án (állítólagosan) a szudáni vezetés is áldását adta az UFR létrehozására Erdimi vezetésével. A szövetkezés egyik legjelentősebb tagja pont utóbbi saját szervezete, a 2005-ben létrehozott Erők a Változásért Párt (RFC) lett, amely főként a bideyat sivatagi közösségére épít, és nagyjából 800-1000 aktív tagja lehet. A másik, az UFR létezését meghatározó erő éppen Mahamat Nouri mozgalma, a szudáni vezetés által éveken át favorizált Demokráciáért és Fejlődésért Tömörülés (UFDD) volt, amely az idei év májusáig teljes egészében elfogadta Erdimi vezetését, de ekkorra már a rivalizálás és a feszültség olyan mértékű lett a két lázadó vezér között, hogy Nouri az UFDD egy részével elhagyta az UFR-t és saját szövetséget hozott létre (Nemzeti Szövetség a Demokratikus Változásért – ANCD). Az UFR kötelékében maradók mindegyike sem maradt túl sokáig, hatalmi harcok illetve a szudáni kormány felszólításai (és a támogatás megszűnése) után egy nagyjából 40 autóból és 500 harcosból álló csoport Maliba tette át székhelyét, így az UFDD konkrétan kijelenthető, hogy megszűnt létezni és darabokra hullott.

Legnagyobb darabja, a belőle már 2008. elején kiváló Demokráciáért és Változásért Tömörülés (UFCD), Adouma Hassaballah Djadareb vezetésével az egész csádi lázadás legaktívabb csoportjának tekinthető jelenleg, nagyjából 1500 felszerelt harcossal rendelkeznek az ország keleti részén és Darfúrban, ők képezve az UFR motorját. Egy aprócska, 2007-ben, szintén az UFDD-ből kivált arab lázadó csoport is tagja még az UFR-nek jelenleg, az UFDD-Fondamentale nem túl jelentős erővel rendelkezik, ennek ellenére vezetőjük, Abdelwahid Abouod Makaye jelentős befolyással bír a szövetségen belül. Tagja még a szövetségnek Csád legrégebbi ellenzéki csoportja, a Forradalmi Demokratikus Tanács (CDR), amely 1978-as alapítása óta a csádi arabok jogaiért és fejlődéséért küzd, erejét főleg az erős francia kapcsolatok jelentik, nem csoda, hogy Acheikh Ibn Oumar személyében ők adják az UFR franciaországi szóvivőjét.

Rendkívül visszatetsző a Front a Köztársaság Felszabadításáért (FSR) szerepe, amely alig három éves létezése során rengeteg változást élt át, alapítója, Ahmat Hassaballah Soubiane, kezdetben véres harcokat vezetett Nouri jobbján a Déby-kormány ellen, majd néhány hétig szervezetét még az UFR-be is beolvasztotta, de hatalmi ellentétek miatt (főleg Erdimivel) embereinek egy részével kilépett és Líbiában alkura lépett a kormánnyal, amelyért pedig elnöki tanácsadói poszt lett a jutalma. A főként arabokra építő csoport soraiban a Darfúrban is pusztító Janjaweed arab milíciák tagjait is megtalálhatjuk-megtalálhattuk és főleg a keleti határon tevékenykedtek. Nem csak részben, hanem teljes egészében távozott az UFR-ből néhány hét együttműködés után a Népi Front a Nemzeti Újjászületésért (FPRN), amely hasonlóan a még mindig tag Demokratikus Szövetség a Változásért (UDC) mozgalmához, főleg politikai színtéren igyekszik napjainkban valamit elérni, bár az FPRN-nek volt néhány elég jelentős katonai akciója az FSR-rel együtt.

A sok kiválás és belső ellentét ellenére az UFR még mindig létezik és a legjelentősebb csádi lázadó mozgalomnak számít, azonban napjainkban súlyos problémával kell szembesülniük, amely lehet, hogy végleg megpecsételi sorsukat. A szervezet erői általában szorosan a csádi-szudáni határon tanyáztak, de fő bázisaik a határ túloldalán, Darfúrban voltak, ahol éveken át támogatást kaptak Kartúmtól, főleg Csád “kontrollálása” miatt, és bár a kormány a darfúri lázadók ellen is fel akarta őket használni, az UFR ebben egységes volt: kizárták eme harc lehetőségét. Ez volt az első nagyobb szakadás a csádi lázadók és Kartúm között, ennek ellenére egészen 2010 nyaráig biztosan jelentős anyagi és tárgyi támogatást (fegyverek, üzemanyag, élelmiszer) kaptak a szudáni kormánytól, amely végig bízott benne, hogy a lázadók képesek lesznek megdönteni Déby hatalmát. Az, hogy ez nem sikerült, a második nagy szakadást jelentette a lázadók és Kartúm között. A jelenlegi helyzet szerint az UFR-nek a fentebb már taglalt szervezetekkel úgy 4-5 ezer harcosa lehet és nagyjából 300 gépjárműve, de idén már megkapták az ultimátumot: távozniuk kell Darfúrból.

A júliusi felszólítás azonban inkább kérésnek volt nevezhető, helyszíni beszámolók szerint az UFR még mindig Szudánban állomásozik, de igazából menniünk nincs hova. A szervezet sikeres akciói után súlyos vereségeket szenvedett a csádi hadseregtől, amely most már Szudánnal közösen őrzi a határvidéket, ráadásul a folyamatosan javuló szomszédi kapcsolatok miatt jelenlétük Darfúrban is kezd igazán nemkívánatos lenni. Mindenesetre múlt héten jött a hír, hogy a szudáni kormány bejelentette, nincs több kérés és tárgyalás, az UFR bázisait bezárják, harcosainak pedig távozniuk kell, fegyvereik nélkül. Persze az UFR is reagált saját értelmezésében erre a bejelentésre, az ő értelmezésük szerint csak tárgyalások folynak a helyzet rendezése érdekében, de Abderaman Koulamallah szóvivő hangsúlyozta, hogy a szövetség hajlik a távozásra, amit megerősít a tény, hogy a kiszivárgott hírek szerint már meg is kezdték az előkészületeket “átköltözésükre” a Közép-afrikai Köztársaság senki földjének számító északi részére.

De a helyzet egyáltalán nem egyszerű az UFR számára: a csádi kormány a részét képező szervezetekkel külön-külön igyekszik tárgyalásokat folytatni, növelve a már most is létező megosztottságot, Szudán a különböző nyilatkozatok ellenére is most már egyértelműen meg akar szabadulni a rosszt fényt jelentő csádi harcosoktól, ráadásul szintén múlt héten jelentették be, hogy Szudán közös határőrjáratokat indított a Közép-afrikai Köztársaság hadseregével a két állam határvidékén.

1986 és 1988 között (a líbiai-csádi konfliktusban) Franciaország szintén nagy szerepet játszott abban, hogy Csád fel tudja venni a kesztyűt líbiai ellenfelével, de a konfliktus lezárultával katonai jelenléte nagyjából ezer főre zuhant vissza, és több bázist be is zártak. Hónapokkal később aztán a Karvaly-misszió már nem avatkozott aktívan közbe, amikor Idriss Déby megdöntötte Hisséne Habré (az ő története szintén megérne egy-két posztot) diktatórikus uralmát, de közreműködtek a csádi hadsereg átalakításában, képzésében és fejlesztésében a kilencvenes években, majd az 1996-os elnökválasztások lebonyolításában is segédkezett a francia katonaság. Az ezután következő évek relatíve eseménytelenül teltek a karvalyok számára, egészen úgy 2006-ig, amikor a Déby ellen harcoló lázadók (Egyesült Front a Demokratikus Változásért – UFDC) áprilisban megérkeztek a fővároshoz, N’Djamenához.

Ekkor, ahogy később 2008. februárjában (amikor szintén lázadók támadták meg N’Djamenát) a francia katonák rengeteget tettek azért, hogy az elnök pozíciójában maradhasson, mert bár a karvalyok egyik eseményben sem vettek konkrét küzdő félként részt, mindkét esetben komoly támogatást (felszereléseket, logisztikai támogatást) nyújtottak a csádi hadseregnek. Ebből a pár sorból is egyértelműen látszik, hogy a két ország kapcsolata nem újkeletű, ezért is volt bizonyos mértékig meglepő, hogy Déby a franciák jelenléte ellen szólalt fel, bár gyorsan kiderült, a valódi ok nem is az, hogy zavarja a jelenlét, inkább pénzt szeretne látni a Karvaly-misszióból.

Ahogy elmondta, a misszió ma már semmiféle jelentős szerepet nem lát el az országban, bizonyos logisztikai támogatástól eltekinve egy esetleges támadás esetén, ezért ha Franciaország továbbra is maradni szeretne, akkor fizetnie kell. Eddig ugyanis Párizs semmiféle támogatást nem adott pénzügyileg N’Djamenának a jelenlétért cserébe, néhány kisebb felszerelés vásárlásán kívül, így a két országnak Déby szerint egyezséget kell kötnie a pénzügyi feltételekről. Valószínűsíthető az is, hogy az elnök csak két kollégájának, a szenegáli Abdoulaye Wade-nek, és a dzsibuti Ismael Omar Guelleh-nek a példájától kapott kedvet, utóbbi kettő ugyanis már tárgyal Franciaországgal arról, hogy Párizsnak mennyivel kell növelnie az országoknak nyújtandó pénzügyi támogatást a katonai bázisai fenntartásáért cserébe. Fontos tényezőként figyelembe kell venni azt is, hogy Nicolas Sarkozy és kormánya már fontolgatja bizonyos afrikai bázisok bezárását pénzügyi okokból, továbbá azt is, hogy Csád számára előnyt is jelentene a Karvaly-misszió távozása, hiszen ez jelentősen javítaná diplomáciai kapcsolatát Szudánnal és Líbiával.

Ha a jeleket próbáljuk értelmezni, akkor valószínűleg a teljes francia távozás mellett tehetnénk le voksunkat: egyrészt Sarkozy 2010 elején már említette, hogy fel fogják számolni a csádi missziót, másrészt nem túl jelentős számú emberről van szó, harmadrészt pedig Párizsnak minden eurócentre szüksége van jelenleg. A franciák jelenleg 1100 katonával vannak Csádban az N’Djamena repülőtér melletti bázison illetve Abeche városában), további 800 pedig a fentebb már említett, idén befejeződő ENSZ-misszióban teljesít szolgálatot. Mindenesetre Déby egészen kultúrált hangnemet ütött meg, kormányának több tagja és a radikálisabb csádi politikai vonulat szerint Franciaország jelentősen hozzájárult az országban uralkodó instabil helyzethez, miután mindig saját érdekeinek és nem a csádi emberek érdekének megfelelően cselekedett.

A Száhel-övezet országainak csütörtöki találkozójára érkező Bashir szerint Csád és Szudán kapcsolatában egy teljesen új fejezet kezdődött az elmúlt hetekben (valószínűleg Idriss Deby Itno csádi elnök szudáni látogatása volt a vízválasztó pillanat), és ezt erősítette meg Deby is, aki egyenesen testvérének nevezte a szudáni politikust (ki gondolta volna ezt pár hónappal ezelőtt…). Omar al-Bashir ellen még 2009-ben adott ki az ICC elfogatási parancsot különböző háborús bűnök miatt, amelyeket állítólagosan a darfúri konfliktus során követett el, aztán később ezt még kiegészítették a népirtás vádjával is, bár ezeket a vádpontokat eddig nem sikerült megfelelően alátámasztani. És ahogy sokak véleményét szavakba öntve Ahmat Mahamat Bachir mondta az AFP hírügynökségnek, jelenleg mindenki a darfúri helyzet megoldásán dolgozik, amelyben nagyon nem lenne jó lépés a szudáni elnök letartóztatása – főleg azt figyelembe véve, hogy a végén Darfúrt Afrikának saját magának kell megoldania, ugyanis a nemzetközi diplomácia ezúttal is magára hagyta a kontinenst.

Mostani reakciójuk is arra terjedt csak ki, hogy Csád orrára koppintottak és felszólították az elfogatási parancs végrehajtására – az Egyesült Államok és az ICC is több közleményt adott ki erről, a jogvédők pedig keményen támadtak N’Djamenát, a Human Rights Watch egyenes szégyenteljesnek nevezte az ország viselkedését. Akárhogy is, mindenképpen örömteli a régió szempontjából, hogy Deby februári kartúmi látogatása óta rendkívüli mértékben javulni látszik a két ország viszonya, mindkét ország kölcsönösen kiutasított több csádi/szudáni lázadó vezért földjéről és gazdasági téren is tárgyalásokat kezdeményeztek egymással.

Csád döntése mindenesetre tökéletesen bemutatja, hogy viszonyul Afrika a konkrétan csak ismét egy haszontalan szervezetként létrehozott ICC-hez, hiszen eddig a büntetőbíróság mily meglepő módon csakis afrikai országokkal foglalkozott – nem csoda, hogy maga az Afrikai Unió is felszólította tagjait az elfogatási parancs figyelmen kívül hagyására.