Casamance: friss akciók a választások előtt – örök zsákutca?
Közzététel ideje:| december 22, 2011 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Most már lassan harminc éve lesz, hogy a Casamance-i Demokratikus Erők Mozgalma (MFDC) alacsony intenzitású gerillaháborút kezdett a szenegáli kormány ellen az ország déli részét képező (és a közbeékelődött Gambia által az északi résztől bizonyos fokig elválasztott) Casamance régió függetlenségéért, ami szerintük és történészek szerint is jár nekik. Ahogy egy korábbi posztban már volt róla szó és az interneten is több írás foglalkozik a kérdéssel, anno a szenegáli függetlenség (1960) kikiáltásakor az akkori elnök, Leopold Senghor azt ígérte a régiónak, hogy ha 20 évig Szenegál része marad, utána háború nélkül megkaphatja a függetlenségét Casamance is. Ez nem történt meg, ezért tüntetések kezdődtek a tartomány fővárosában, Ziguinchorban, amelyek egészen 1982-ig, a megmozdulások vérbefojtásáig és a régió függetlenségi mozgalma képviselőinek letartóztatásáig tartottak – utána jött létre a már nyíltan a fegyveres utat választó MFDC.
Az ezt követő évtizedek aztán hoztak véres és nyugodt éveket is, voltak MFDC-n belüli harcok, súlyos összecsapások a kormányerőkkel, a csoport többször is frakciókra bomlott, volt jópár tűzszünet és újságfőcím, de a mai napig folytatódik a megkezdett gerillaharc a függetlenségért, de legalább autonómiáért, amit persze Abdoulaye Wade szenegáli elnök és kormánya teljességgel kizártnak tart. 2011-re a bignonai összecsapással fordult az ország, amikor a gambiai határ közelében fekvő kisváros elfoglalásáért folytak véres összecsapások a felek között. Aztán végig az év során voltak kisebb-nagyobb összecsapások és konfliktusok, amelyek kimenetelét mindkét oldal cáfolta, aztán voltak közbelépő közvetítők, voltak a kérdésről tárgyalások Gambiával (amely állítólagosan támogatja a lázadókat), de a lényeg nem változott: ha nem is szomáliai mértékben, de a régió továbbra is instabil, amelyet mi sem jelez jobban, mint hogy például a brit külügyminisztérium honlapja nem ajánlja a Casamance-ba történő utazást (ahogy nem ajánlja ezt az utat tucatnyi más ország sem). Aminek kapcsán ismét szóba került a térség ügye, az az év vége felé ismét fellángolni készülő konfliktus, az elmúlt két hétben ugyanis két különböző támadás is történt, legutóbb kedden (dec. 20.), amikor reggel több tucat MFDC harcos támadta meg aknavetőkkel és gépfegyverekkel a szenegáli hadsereg diégounei (a falu nagyjából 50 kilométerre van a regionális fővárstól, Ziguinchortól) laktanyáját, amely támadást a regulárisok kisebb áldozatok (2 halálos áldozat és egy sebesült) árán visszavertek – a tényleges áldozatok száma ennél azért több, mert a lázadók letérítettek az útról egy, a laktanyához erősítéssel igyekvő teherautót, amely így becsapódott egy iskolába, két gyermek halálát okozva a balesetben életét veszítő 7 további katona mellett. A fél óráig tartó intenzív tűzharc eredményeként állítólagosan 5 lázadót is megöltek a fegyveres erők.
Még a múlt héten (dec. 13.) szintén volt egy hasonló akció, akkor egy kabeumbi (a kis falu nem messze fekszik Sedhiou városától) katonai bázist támadtak meg állítólagosan MFDC-hez köthető fegyveresek (azért az állítólagosság, mert a lázadók oldalára senki nem erősítette meg az akciót, sőt..), amely összecsapásban több civil és katona is életét veszítette (pontos információt egyszerűen képtelenség megtudni a mindent elkendőzni próbáló hadseregtől), öt további katona pedig nyomtalanul eltűnt. Az ő keresésükre indított akció során további három katona meghalt, kettőt egy pokolgép, egyet pedig egy akna ölt meg a régió más részein. Hasonló jellegű és erejű összecsapásra legutóbb november 21.-én volt példa, amikor legalább 10 civil veszítette életét egy, Ziguinchor közelében történt konfliktusban. Szakértők szerint egyébként a mostanában megszaporodó támadások azt is jelzik, hogy a 2012-ben sorra kerülő választások során az MFDC szeretné a középpontba állítani a Casamance-kérdést, amely így majd adukártya lehet bizonyos politikai erők kezében. Ezzel pedig sajnos nem is látszik semmiféle kiút a jelenlegi helyzetből, egyrészt tucatnyi tárgyalás és békepaktum elbukott már, másrészt maga az MFDC is több frakcióból áll, amelyek között nincs megegyezés, bónuszként pedig a békére hajló legendás MFDC vezető, Augustin Diamacoune Senghor 2007-es halála óta nincs vezető, akivel lehetne tárgyalni.
Persze itt is van jópár összeesküvés-elmélet, az egyik legnépszerűbb szerint a gambiai elnök, Yahya Jammeh áll az akciók mögött, ő pénzeli és támogatja a harcosokat (a történet szerint ők mindannyian a hírhedt gambia vezető szülőfalujából származnak), akik egyébként meglepően felszereltek, többször tűntek már M16-osokkal és aknavetőkkel is az elmúlt hónapokban. Valószínűbb azonban, hogy a konfliktus megoldása gazdasági jellegű, nem kell hozzá elvakultnak lenni, hogy lássuk, Casamance jóval fejletlenebb, mint Szenegál északi része, nincsen igazi ipar, hiányzik az infrastruktúra, nincs megfelelő légi összeköttetés északkal és így tovább. Ez majd biztos a választási kampányokban is fel fog tűnni, amely választásra az MFDC mérsékeltebbjei is készülnek, nemrég Jean-Marie François Biagui, a csoport egyik frakciójának főtitkára felszólította a többi frakciót az egyesülésre és egy közös parlamenti párt megalapítására, amely a Szenegáli Köztársaság és népének érdeke. Szerinte ugyanis a fegyveres harc helyett a politika lehet az út egy Casamance szövetségi állam létrehozására és az itt élők érdekeinek megfelelő képviseletére – nem ez volt az első ilyen beszéd, kb. 30 éve ezt hallgatjuk.
Moncef Marzouki: Tunézia ideiglenes elnöke szerda óta
Közzététel ideje:| december 16, 2011 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Napi bulvár: a Gatwicken ragadtak
Közzététel ideje:| december 14, 2011 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
A hét elején jópár utazónak érdekes élményben lehetett része az egyik londoni repülőtéren, a Gatwicken, ahol az utolsó pillanatban törölték az Air Zimbabwe londoni járatát, miután a légitársaság egyik, 1.2 millió dolláros tartozásának fejében az egyik beszállító lefoglaltatta a repülőgépet. Az ekkor még valamennyire megértő utasok (nagyjából úgy kétszázan lehettek) aztán a hétfő éjszakát a repülőtér környéki szállodák valamelyikében töltötték, majd kedden próbáltak információt szerezni arról, hogy mi is történt. Az ünnepre hazaigyekvő utasok között aztán válaszok hiánya és a légitársaság hozzáállása miatt elszabadult a káosz, és egyes embereket a rendőrségnek kellett megfékezni (volt, aki felismerte a légitársaság üzemeltetési igazgatóját, David Mwengát és üldözőbe is vette a menekülő férfit). Dühük érthető volt, hiszen annak ellenére, hogy a légitársaság képviselői már jóval korábban tudták, a gépet le fogják foglalni, mégis becsekkoltatták az utasokat, sőt állítólag még a foglalásokkal sem volt minden rendben.
Előbbivel azt próbálták meg valahogy elkerülni, hogy vissza kelljen fizetni az emberek pénzét egyből, hiszen a becsekkolás után már a hararei repülőtér a felelős és Londonban senki nem köteles fizetni. Végül az Air Zimbabwe képviselői adtak 10 fontot mindenkinek (alig több mint háromezer forintot!!) majd megkérték az embereket, hogy szerdán, azaz ma érdeklődjenek újra. És ennyi, tehát aki nem Londonban lakott/nem voltak ott ismerősei az saját pénzén bérelhetett szállodai szobát (az első nap még a cég állta a szobák költségét), volt aki az eset miatt lekéste a csatlakozását és több idős embernek a repülőtéren kellett töltenie az éjszakát. Az alapvetően Robert Mugabe, zimbabwei elnök személyes légiflottájának tartott légitársasággal szemben az amerikai American General Supplies (egy alkatrészgyártó) élt a pénzbehajtás eme módjával, miután hónapokon keresztül hiába próbálta megszerezni kintlevőségét – most viszont hamarosan már árverezik is a Boeinget. Figyelembe véve, hogy az Air Zimbabwe jelenleg is 40 millió dollárral tartozik beszállítóknak, így nem meglepő, hogy nem ez volt az első ilyen lefoglalás a cég történetében. Alig egy hete egy dél-afrikai cég foglaltatott le egy másik gépet egy 500 ezer dolláros tartozás fejében, akkor az utasoknak maguknak kellett besétálni a kifutópályáról és csomagjaikat is csak hét órás várakozás után kapták meg.
A helyzetet Jonathan Kadzura, az Air Zimbabwe vezetője egyértelműen a hatalommegosztáson alapuló kormány hibájának tartja, mert szerinte a pénzügyminisztérium késve utalja a szükséges összegeke, amely minisztériumot pedig Tendai Biti, a Mugabe ellenfelének számító Morgan Tsvangirai közeli embere irányítja. Biti egyébként állítólag addig nem fogja jóváhagyni az utalásokat, amíg nem kapja meg a cég teljes könyvelésért és üzleti tervét. Állóháború van, tehát aki esetleg Air Zimmel készül utazni, az mindenképpen figyelje a híreket – további lefoglalások jöhetnek.
Film: Blood in the mobile – Okostelefon, de milyen áron?
Közzététel ideje:| december 13, 2011 | 8 hozzászólás | GaceTillerro
Valószínűleg Frank Poulsen neve nem sokat mond még a dokumentumfilmes berkekben járatosabb Olvasóknak sem, de nagy eséllyel a Blood in the Mobile című filmjének megtekintése után ez gyorsan meg fog változni, ugyanis a dán fiatalember először 2010. szeptemberében bemutatott alkotása rendkívül hatásosan és tartalmasan járja körül a Kongói Demokratikus Köztársaság bányáiban kitermelt és főleg mobiltelefonokhoz, laptopokhoz elengedhetetlen kassziterit, koltán vagy éppen ón útját, problémakörét. A filmben Poulsen arra keres választ, hogy vajon a mobiltelefonokat gyártó cégek (köztük specifikusan a legnagyobb, a Nokia) mindent megtesznek-e azért, hogy ellenőrizzék a termékeikhez vásárolt nyersanyag származását, ezáltal pedig esetlegesen nem finanszíroznak-e Kelet-Kongóban lázadó csoportokat és korrupt hadurakat.
Közben pedig végigkövetjük a szinte csupasz kézzel előkapart ónkő (másnéven kassziterit) életútját, a hevenyészett bányák mélyéből szinte egészen mobiltelefonjainkig. Az alkotás elején a rendező és egyben főszereplő, Poulsen megpróbál egy kiállításon információt szerezni a Nokiától a telefonjaikhoz használt nyersanyagok származásáról, de miután zárt kapukba ütközik, repülőre száll és Kongóba utazik. Itt rendkívül kalandos úton Kinshasa-Goma-Walikele érintésével, hosszú gyaloglás úton megérkezik a hírhedten híres Bisie bányához, amely a film forgatásának időpontjában éppen a hadseregnek csak névleg részét képező egykori CNDP harcosokból álló 86. dandár felügyelete alatt állt és ezért rendezőnk és kísérői csak rengeteg engedély megszerzése után magukról a konfliktus-ásványokról már hallhattunk, tájékozódhattunk, de eddig senki nem forgatott Bisie-ben és egy közel 100 méter mély, kézzel kiásott tárna mélyén. Ez a dán fiatalember most megtette és így láthatjuk, hogy a sokszor 10-14 éves gyerekek milyen embertelen körülmények között, milyen eszközökkel, milyen melegben, milyen veszélyek közepette kénytelenek vésni a falat. Az egyik megszólaltatott és bemutatott fiú elmondása szerint, van aki 1 hétig nem is jön fel a tárnából, mert annyira nehézkes a fel- illetve lejutás.
Ahogy már volt róla korábban szó itt a blogon, a bányában nem rabszolgaként dolgoznak az emberek, hanem a területet éppen felügyelő lázadó csoport, dandár mindenre és mindenkire adót vet ki: így fizetni kell a sátorállításért, a kilépésért, a belépésért, a ruháért, a csákányért, a kitermelt érc kilójáért, mindenért. Kongói élményei után Poulsen egyből Finnországba, a Nokia központjába utazik, ahol megpróbálja szembesíteni a cég vezetését a helyzettel, de nem igazán talál megértő fülekre, ezért maga próbálja meg felderíteni a cég beszerzőit, de miután ez sem megy neki túl sikeresen Ázsiában, egy new york-i alapítványhoz látogat (Raise Hope for Congo), akik az Egyesült Államokban igyekeznek felhívni a figyelmet a problémára és a törvényi szabályozás szigorítását kicsikarni. Végül a Nokiánál fejeződik be a film, ahol a különböző vezetők hangzatos és üres frázisai közben szívszorító képek villannak fel a Bisie bánya egyik tárnájában szenvedő gyermekekről..végül a konkluzió az, hogy eredmények nincsenek csak ígéretek és bányákban felejtett gyermekkorok. A tulajdonképpen másodfilmesnek nevezhető Poulsen (első filmjéhez, az 1995-ös Guerilla Girl-höz is volt e poszt szerzőjének szerencséje – az más téma, de azon még bőven érződik az elsőfilmes hangulat) ezzel az alkotással letette névjegyét a dokumentumfilmes szakmában, mert bár technikailag hagyott kívánnivalókat maga után, a narráció sem volt mindig a legtökéletesebb és voltak kitérő, sehova sem tartó szálak is, összességében egy rendkívül élvezetes, tartalmas filmről van szó, amely jól felépítve mutatja be a Kelet-Kongóban fennálló állapotokat, bányászati helyzetet az ezzel szorosan szimbiózisban létező multinacionális kultúrát. Egyértelműen ajánlott minden Afrika-szeretőnek!
Sirleaf Nobel-békedíja: megérdemelte?
Közzététel ideje:| december 12, 2011 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
December 10.-én, azaz most szombaton a norvég fővárosban, Osloban átadták az idei Nobel-békedíjakat, amelyeket a nők biztonságáért és a béke építésében való teljes körű részvételük jogáért folytatott erőszakmentes küzdelmükért három nő, a nemrégiben újraválasztott libériai elnök, Ellen Johnson-Sirleaf, Leymah Gbowee, libériai (a libériai polgárháború lezárásához vezető ún. szexsztrájk egyik szervezője) és Tavakkul Karmán, jemeni (a jemeni “arab tavasz” egyik fő alakja) jogvédő/aktivista kapott. A Nobel-bizottság elnöke, Thorbjoern Jagland az átadás alkalmából ismételten kiemelte, hogy ezzel a díjjal a nők egyenjogúságáért folytatott harcban és az emberi jogok védelmében betöltött szerepüket ismerik el.
Jelen posztban most csak Sirleaf díjával és az ehhez kapcsolódó ellentmondásokkal foglalkozunk, mert az elmúlt napok eseményei és az interneten megjelent különböző cikkek is azt mutatják, hogy elég sokan vannak, akik nem teljesen értenek egyet Afrika első demokratikusan megválasztott női elnökének Nobel-békedíjával. Ahogy az egyértelmű, Sirleaf elnökasszony rengeteget tett Libéria megbékélésért és a társadalmi feszültségek, sebek begyógyításáért, de ahhoz sem férhet kétség, hogy sötét foltok borítják a ma a béke hírnökeként számontartott politikus múltját. Anno a nyolcvanas években ugyanis nemzetközi koordinátorként dolgozott a most háborús bűnökért perbe fogott Charles Taylor nevével fémjelzett Libériai Hazafias Nemzeti Frontban (NPFL), több ezer dollárt gyűjtve a szervezet harcához és az akkori kormányzat uralmának megdöntéséhez – azt meg ugyebár a borzalmas képekről tudhatjuk, hogy az NPFL harcosai mit is tettek a civil lakossággal. Aztán később, amikor az országban létrehozott Igazság és Megbékélés Bizottság ezért a szerepéért kizárta a libériai politikából 30 évre, a legfelsőbb bíróság gyorsan eltörölte ezt a döntést. Ezen mondatok alapján azt mondhatnánk, hogy Sirleaf egyáltalán nem érdemelte meg a Nobel-békedíjat, de ez nem állná meg a helyét, mert akármi is történt évtizedekkel korábban, az biztos, hogy ő volt az, aki kivezette Libériát a háború sötétjéből és pénzügyi reformjának köszönhetően sikerrel növelte meg az állami költségvetést, sok milliárd dollárnyi befektetést hozott az országba és nem megalkuvó természetének köszönhetően az állam napjainkra már egy elég stabil ponttá vált a régióban.
Persze a “Nyugattal” való összeborulás mellett van jópár, szőnyeg alá söpört probléma, például a bűnözés (a rosszul végrehajtott lefegyverzési programoknak is köszönhetően), a munkanélküliség és a korrupció súlyosan veszélyeztetheti a szép jövőt. Az ellentmondások persze felvetik a Nobel-békedíj és az azt kiosztó bizottság munkájának hatékonyságát is, hiszen ha visszatekintünk az elmúlt mondjuk 20 évre, láthatjuk, hogy korábban is kaptak már olyan emberek Nobel-díjat, akiknek pályafutása több szempontból sem köthető igazán a világbékéhez és a társadalmi megbékéléshez (lehet tippelni). Sokak már abban is politikát látnak, hogy a libériai elnökválasztások előtt négy nappal jelentették csak be Sirleaf díját, amit legerősebb kihívója Winston Tubman (Egység a Demokratikus Változásért – CDC) egyenesen érdemtelennek nevezett. Mindenesetre a szombaton, a díjátadás idején történt libériai incidensek inkább a választások okozta csalódottsághoz, mintsem a Nobel-békedíjhoz köthetőek, de az biztos, hogy egy maroknyi, állítólagos CDC aktivista norvég zászlót égetett az Európai Unió monroviai nagykövetsége előtt, akik a rendőrség megérkezésekor elmenekültek – végül három férfit vettek őrizetbe.
A korábban, még a rendőrség által engedélyezett megmozdulásokon a “Háború Áldozatainak Libériai Mozgalma” transzparens alatt vonuló fiatalok táblákat emeltek a magasba (például: “Az ártatlan emberek vére sikolt”, “Most mi van a Megbékélési Bizottság jelentésével?”) és énekelve vonultak a nagykövetség elé, ahol vezetőjük, Tyrone Marshall elmondta, hogy Sirleaf nem érdemli meg a díjat, hiszen tevékeny részese volt közel 250 ezer libériai lemészárlásának. És ezzel egy olyan demokratikus országnak is, mint Norvégia, tisztában kellene lennie.
Mindenki lélegzetvisszafojtva figyel: mi lesz veled Kongó?
Közzététel ideje:| december 10, 2011 | 5 hozzászólás | GaceTillerro
Megszületett a várva várt eredmény, a szavazókörzetekben megjelent rövid- és hosszútávú választási megfigyelők beszámolói szerint súlyos visszaélésekkel tarkított november 28.-i elnökválasztás győztese az eddigi elnök, Joseph Kabila lett a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Eddig a hír és a poszt leglényegesebb pontja, csak sajnos a történet ezúttal sem ilyen egyszerű. A nemzeti választási bizottság, többszörösen elhalasztott, végül pénteki bejelentése szerint a 2001-ben meggyilkolt lázadó-elnök, Laurent Kabila fia, Joseph a szavazatok 48.9%-át, majdnem 9 millió voksot szerzett, ezzel nagy előnnyel nyerve a legerősebb ellenzéki jelölt, Etienne Tshisekedi előtt, aki 5.8 millió szavazatával 32.33%-ot tudhat magáénak. Az 58%-os részvétel mellett lebonyolított voksoláson még jelentősebb számú embert tudhatott maga mögött Vital Kamerhe (7.74%), illetve Leon Kengo (4.45%).
Ahogy az előzetesen várható volt, Tshisekedi azonnal elutasította ezt az eredményt és az RFI francia hírügynökségnek adott interjújában saját magát nevezte meg az Európa kétharmadának megfelelő területen fekvő Kongó elnökének, amely állítást pártjának számításaival, “valódi” eredményeivel (eszerint ő 56%-ot, Kabila csak 26%-ot szerzett, amely számokat a fentebb már említett harmadik, Kamerhe is elismert) is alátámasztott. Eközben a Joseph Kabila fő támogatói bázisának számító Kelet-Kongóban ünneplés kezdődött a városok utcáin, míg a fővárosban, Kinshasában (ahol az ellenzéki jelölt sokkal népszerűbb a háttérben meghúzódó, csendes Kabila-fiúnál) nem sokkal a várva-várt hír bejelentése után tüntetések kezdődtek és ma már a hírügynökségi jelentések szerint összecsapások is történtek a megmozdulók és a rendőrök között, amelynek eredményeként hat halott maradt az utcákon – a rendőrség állítása szerint ők mindannyian fosztogatni próbáltak, aminek azért igazságtartalma is van. Az emberek többsége otthonába húzódva várja a helyzet alakulását, rengeteg bolt ki sem nyitott, a hadsereg bejelentése szerint pedig jelenleg is 20 ezer katona állomásozik a fővárosban, hogy elejét vegye bármiféle erőszak elharapódzásának, amelyre van esély, tekintve, hogy a nemzetközi közösség kivétel nélkül a választáson történt visszaélésekről, csalásokról beszél, ezzel is csak fűtve a hangulatot: az angol Afrika-minisztertől, Henry Bellinghamtől kezdve az amerikai Carter Intézeten át Franciaországig mindenki a bejelentett visszaélések, többek között az állítólagosan eltűnt 2000 urna vagy a Katangából érkezett hihetetlenül aránytalan eredmények kivizsgálását kéri, miközben persze mindannyian a békére, türelemre szólítanak fel (ma már egyébként Tshisekedi is visszafogta magát és az embereket a békés tüntetésre szólította fel). Összességében azonban a nemzetközi megfigyelők által közzétett több nyilatkozat szerint sem voltak olyan mértékű visszaélések, hogy azok érdemben megváltoztassák a választás kimenetelét, ami így rendkívül feszült helyzetet hozhat ebbe a hatalmas országba, tekintve, hogy Kabila támogatottsága elég alacsony Kinshasában, ahonnan aztán kormányozni nem lesz egyszerű egy esetleges egységkormány hiányában.
Az eredmény majd december 17.-én válhat hivatalossá, amikor a legfelsőbb bíróság is megerősíti az eredményeket, addig illetve azután három nagy kérdés marad még nyitva: Tshisekedi akarja-e és ha igen, milyen mértékben tudja mozgósítani támogatóit az utcákon, az állítólagos csalások mennyire lesznek bizonyíthatóak és végül, hogy mit szól a nemzetközi közösség az egész folyamathoz. De ahogy a témával foglalkozó blogok, sajtóorgánumok többségében is említik, a kulcsmomentum most az idő, hiszen már csak egy hét van hátra az eredmény hivatalossá válásáig, utána pedig már jóval nehezebb lesz bármin is változtatni.
