Zajlik az élet a szigeteken is: Patrice Trovoada ismét nyeregben
Közzététel ideje:| augusztus 14, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
A világsajtó teljes közönyétől kísérve augusztus első napján parlamenti választásokat tartottak az aprócska szigetország, a Guineai-öbölben fekvő Sao Tomé és Príncipe szigetein, melynek kimenetele és előzményei sem voltak igazán pozitívak, annak ellenére, hogy csak egy alig 180 ezer lakosú országról beszélünk. Alapvetően tisztázni kell a szigetország politikai berendezkedését, amely nem teljes egészében, de nagyjából hasonlítható Magyarországéhoz,
van egy államfő (jelenleg Fradique de Menezes), csekély valódi hatalommal és a tényleges irányítást végző kormány, miniszterelnökkel illetve egy többpárti törvényhozás.
Ebből a berendezkedésből alapvetően nem következne az a probléma, ami a szigeteken létrejött, ugyanis a mostani parlamenti választásokat már februárban meg kellett volna tartani (az önkormányzati választást pedig már tavaly szeptemberben), de az államfő és a politikai erők közti szembenállás miatt, először áprilisra halasztották, majd március 17.-én szerencsére Menezes végül bejelentette, hogy július 25.-én lesznek az önkormányzati és augusztus elsején a parlamenti választások, amelyek végül le is zajlottak. Mindenesetre a parlament és a pártok újabb arculcsapásaként az államfő a márciusi bejelentéskor azt is kiemelte ismételten, hogy a választási időpontok kitűzése kizárólag az ő feladata, abban nem kell konzultálnia senkivel és nem kell követnie semmiféle előírást.
És így is tett egyébként, hiszen a mostani választások szigorúan véve alkotmányba ütköznek, a szigetek alkotmánya szerint ugyanis csak négy hónapos választási csúszás engedélyezhető. A hihetetlen szegénységgel küzdő (közben pedig hihetetlenül gyönyörű – turistáknak ajánlott) államban a választások nagy terhet róttak a választási bizottságra, amely rendkívül alulfinanszírozott és igazából nem álltak rendelkezésre számára a feltételek ahhoz, hogy a visszaélések száz százalékosan kizárhatóak lettek volna. Ahogy eddig mindig, a voksolás békében zajlott, a szigeteken még sosem kellett komolyabb erőszaktól és megmozdulásoktól tartani, a fő harc és konfliktus a pártok és politikai erők között van, nemhiába repkedtek a csalási és korrupciós vádak, de végül egy összességében demokratikusnak mondott voksoláson megbukott az eddigi miniszterelnök, Rafael Branco és pártja, a szép hosszú nevű Sao Tomé és Príncipei Felszabadítási Mozgalom/ Szociáldemokrata Párt (MLTSP/PSD), és kénytelen volt átengedni a győzelmet a feltörekvő ellenzéki pártnak, a Független Demokratikus Megmozdulásnak (ADI): a közel 88%-os részvétel mellett, előbbi 21 helyet szerzett az 55 tagú törvényhozásban, utóbbi pedig 26-ot, a maradékon pedig két kisebb párt osztozott, igazi mérleg nyelve pozícióba kerülve a Demokratikus Összetartás Párt (PCD) hét helyet kaparintott meg, az utolsó hely pedig az államfő pártjának, a Mozgalom a Demokratikus Változásért – Liberális Párt szövetségnek (MDFM-PL) jutott.
Ebből már egyértelművé vált, hogy Branco bukott, hiszen a PCD már korábban is kijelentette, hogy nem hajlandó alkura lépni az MLTSP/PSD-vel, így a korrupció elleni harcot és az államhatalom dicsfényének helyreállítását zászlajára tűző ADI-val kezdtek tárgyalásokat, amelyek eddig úgy tűnik, nem vezettek eredményre. Augusztus 13.-án beiktatták a régi-új miniszterelnököt, Patrice Trovoadát (civilben sikeres olaj-üzletember), akinek célja a szigetországon uralkodó politikai instabilitás és szegénység mielőbbi megszüntetése. Nehezen hihetünk neki, mert ő egy elég ismert alakja már a sao toméi politikának, egyrészt édesapja 1991-től 2001-ig elnöke volt az országnak, másrészt maga Patrice Trovoada 2008. februárja és júniusa között már volt miniszterelnök (2006-ban elnöknek is indult) az eddig 20 év alatt 14 miniszterelnököt elfogyasztó szigeteken. Hiába ígéri azonban a politikai instabilitás felszámolását, dolga nem lesz egyszerű, hiszen többség nélkül kellene kormányoznia, azaz konkrétan bármilyen döntését és intézkedését megfúrhatják, azaz a választások igazi nyertese egyértelműen a PCD lett. Érdeklődve figyeljük a fejleményeket.
Nem az Úr segíti őket: 9 ok, amiért még mindig létezik az LRA
Közzététel ideje:| augusztus 13, 2010 | 2 hozzászólás | GaceTillerro
Tegnap látott napvilágot az egyik legismertebb és legnagyobb jogvédő szervezet, a Human Rights Watch (HRW) legújabb jelentése az alapvetően ugandai gyökerekre épülő Úr Ellenállási Hadserege (LRA) utóbbi hónapokban végrehajtott “tevékenységéről”, és bár a HRW-t sokszor elkövetett túlzásairól és csúsztatásairól is ismerhetjük, a sajtó számára kiadott közlemény brutális dolgokról számol be, amelyeknek ha már csak a fele igaz, akkor is borzalmas adatokról beszélünk. Az elmúlt 18 hónap során folytatott erőszakos toborzókampányához az LRA legalább 700 felnőttet és gyermeket rabolt el főleg a Közép-afrikai Köztársaságból és a Kongói Demokratikus Köztársaság északi területeiről (csak néhány az érintett települések közül a teljesség igénye nélkül: Rafai, Guérékindo, Gouyanga, Kitessa, Djema, Baroua stb.), de az elraboltak egyharmada nem sokkal élte túl elrablását, különböző okok (lassú haladás, vonakodás az öléstől, menekülési próbálkozás) miatt szó szerint lemészárolták őket.
A számokat és az információkat a szervezet az elmúlt hónapban végrehajtott helyszíni kutatásaira alapozza, melynek keretében megtámadott falvakat kerestek fel a két országban és fogvatartóiktól elszökött emberekkel beszéltek. Bár az akciók során főleg emberek és tárgyak elrablására koncentráltak, minden egyes támadásuk gyilkosságokat is hozott magával, így 2009 óta bőven 2500 felett van az LRA által szörnyű módon lemészárolt emberek száma (ott van például a tavaly karácsonyi 321 halálos áldozatot követelő kongói “karácsony”, amelyet azóta sem sikerült teljes mértékben megerősíteni). A külvilág és a helyi erők által nehezen megközelíthető helyek közösségeit az akciók teljesen megváltoztatták, egész falvak váltak elhagyatottá a Közép-afrikai Köztársaságban, miután az ország déli részéről 15-20 ezer ember menekült északabbra, nagyobb városokba.
Ugyanez a helyzet a határ másik oldalán, a “nagy” Kongóban, ahol becslések szerint több mint 50 ezer ember menekült el otthonából az LRA-tól való félelmében, hiába vezényelt mindkét ország több száz katonát az érintett térségekbe és hiába érkeztek ugandai csapatok is a helyzet normalizálására, kevesen vannak, rosszul felszereltek, nem összehangoltak, így konkrétan esélyük sincs a gyorsan mozgó, pár tucat fős csapatok elkapására. Az ENSZ közel 20 ezer fős kongói missziója még az egykori népirtókból is álló Ruandai Demokratikus Felszabadítási Erők (FDLR) ellen sem képes semmit tenni, így nem csoda, hogy az LRA probléma megoldását a világszervezetnél csak szóbeli síkon képesek értelmezni több ezer kilométerre lévő klímás irodákban. Az LRA tagjai által elkövetett szörnyűségekről tucatnyi oldalt tele lehetne írni, ahogy szexuálisan kizsákmányolnak gyermeklányokat, ahogy társaik meggyilkolására kényszerítenek gyerekeket, ahogy megcsonkítanak anyákat vagy ahogy kisgyermekekből rövid idő alatt gyilkológépeket képeznek, de most nem is a borzalmak halmozása a cél, hanem azon okok feltárása, amelyek miatt Joseph Kony hírhedt szervezete több évtized után is aktívan létezhet és pusztíthat a közép-afrikai régióban.
Az 1987-ben létrejött szervezet eredetileg fő bázisaként Észak-Ugandát használta (hiszen mint ismert, fő, mára homályba veszett fő céljuk egy acsoli hagyományokon és a Tízparancsolaton alapuló ugandai állam létrehozása), ahonnan hosszas küzdelem után 2005-ben sikerült az ugandai hadseregnek úgy-ahogy kiűzni őket, így ma az Ellenállási Hadsereg fő működési területe egész régiókat ölel fel, Kongó északi területeit, szinte az egész Közép-afrikai Köztársaságot, Szudán déli részeit.
1. És ez lenne az első indok túlélésükre, óriási területen, sok kis csapatban működnek, kevés fix bázissal és ráadásul ezek a területek nehezen megközelíthetőek, nagyobb katonai csapatok haladása nehézkes, így nem csoda, hogy a 2008. decemberében kezdődött hatalmas közös hadművelet (Uganda vezetésével, szudáni, kongói és közép-afrikai katonák amerikai logisztikai és taktikai támogatással) is kudarcot vallott, néhány kisebb sikertől eltekintve semmi eredményt nem sikerült elérni. Uganda még mindig erősen magáénak érzi az LRA és Kony levadászását, ehhez talán majd segítséget nyújthat az Egyesült Államok, amely májusban elfogadta azt a törvényt, amely kötelezi az Obama-kormányt, hogy komolyan foglalkozzon a problémával (az illetékes minisztériumnak november végéig kell stratégiát kidolgoznia a Kony-csoport elpusztítására).
2. Más lázadó szervezetekkel szemben az LRA már régóta nem rendelkezik olyan közös ideológiával (tagjai között változatos etnikumok tagjait találhatjuk, nem csak az egykoron kizárólagos acsolit), filozófiával, amellyel esetleges béketárgyalásokon feltűnhetnének (emlékezhetünk 2008-ban, a legutóbbi ilyen tárgyaláson Kony milyen kérésekkel és érvekkel állt elő), vagy amellyel a lakosság körében támogatókra lelhetnének, így egy olyan utat választottak, amellyel nem csak rendet képesek tartani saját soraikban és megfélemlíteni a lakosságot, de hónapról-hónapra erős életjelet küldenek létezésükről a világnak: ez pedig a gyilkolás útja. És mivel ezt az “eszmét” választották magukénak, megtörésük és legyőzésük sem annyira egyszerű, mint egy határozott célért küzdő szervezeté, hiszen ebben az esetben konkrétan bűnözőkről, gyilkosokról beszélünk, akikkel még egyes, mintademokráciákban sem könnyű boldogulni, nem a kongói erdők mélyén.
3. Az LRA közismerten gyermekkatonákra építi csapatait (akik egyébként később a legbrutálisabb gyilkosok mind közül, szemtanúk beszámolói szerint) és ha ehhez hozzáadjuk a tényt, hogy nincsen egységes ruházatuk, nincsenek gyakran használt, felismerhető jelképeik, akkor tegyük fel a kérdést: a katonai osztagok megérkeznek egy aprócska faluba, valahol a Közép-afrikai Köztársaság egyik eldugott szegletében, honnan tudják, hogy a poros úton focizó meztelen tizenéves gyerkőcök gyermekkatonák-e vagy sem? Azért eme kérdés, mert már többször megesett, hogy az LRA gyermekkatonái beolvadtak a megfélemlített falvak lakosságába, amikor bajba kerültek, és a baj (ezekben az esetekben az ugandai hadsereg) “távoztával” tüzet nyitottak azokra, akikkel percekkel korábban még “önfeledten” fociztak. Egyáltalán hogy lehet gyermekek ellen harcolni?
4. Egyértelműen és kétséget kizáróan túlélésük egyik fő alappillére katonai hatékonyságukban rejlik. Erre a mondatra sokan lehet, hogy rálegyintenek, de nem, a több mint 20 év alatt a szervezetet magasabb szintekről irányító vezérek (gondoljunk csak Kony alvezéreire, az LRA Belső Körének tagjaira, Okot Odhiambóra, vagy Dominic Ongwenre) komoly taktikai és katonai tapasztalatra tettek szert és bár a legalsóbb szinten a 10-20 fős csoportok csak csőcseléknek tűnnek, Konyék igen is tudják mit csinálnak és mit kell csinálniuk. A Nemzetközi Büntetőbíróság első elfogatási parancsának “nyertese”, aki Istennel beszélget, Joseph Kony sem azért van még mindig életben a rá ácsingózó hadseregek akciói ellenére, mert szerencséje volt. A legnehezebb természeti körülmények között is boldogulnak, gyorsan mozognak, nem használnak stabil bázisokat és harcukhoz ártatlanokat használnak.
5. Összeesküvés-elméletnek tűnhet, de van rá esély, hogy Szudán még mindig nyújt valamiféle támogatást az LRA-nak (hangsúlyozni kell, ez csak egy nem megerősített elképzelés), amelyet több ok is alátámaszt: egyrészt régebben elismerten támogatták a szervezetet bosszúból azért, mert Uganda a szudáni polgárháborúban a Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalomnak (SPLA) nyújtott komoly katonai támogatást, másrészt pedig felröppentek olyan hírek, hogy a dél-szudáni LRA vezetői szudáni katonai személyekkel találkoztak még hónapokkal ezelőtt, amely kapcsolat Kartúm számára Dél-Szudán függetlenedése során jöhet nagyon jól. Gondoljunk csak bele, amikor az ugandai hadsereget beengedték Dél-Szudánba az LRA nyomában, Kartúm akkor is meghatározott egy vonalat, amelyet az ugandai regulárisok nem léphettek át egészen egy bizonyos időpontig…pont addig, míg Kony megléphetett.
6. Ami igazából nem csak az LRA-ra lehet érvényes, de az ő esetük is tökéletesen igazolja a feltevést: határok és szabályok nélkül egyszerűen helyzeti előnyből indulnak az őket üldözőkkel szemben, megvan a teljes szabadságuk, hogy azt tegyék, amit szükséges, nem kell engedélyeket kérniük határok átlépéséhez, nem kell alkalmazkodniuk normákhoz, nem kell hetekig tárgyalniuk egy hadművelet előtt, ráadásul nem egy teljesen egységes szervezetről beszélünk, tehát az elfogott telefonos beszélgetések szerint például Kony csak azt határozza meg, hogy mondjuk növelni kell a létszámot minden területen minden áron, a mikéntről és a mikorról az adott “sejt” vezetője dönthet. Ezért volt/van akkora hajsza például Okot Odhiambo nyomában, hiszen az észak-kongói mészárlások fő kitervelője ő volt, nem pedig Kony. Ez az egységességről szóló rész mindenesetre nem áll túl stabil lábakon, hiszen valószínűsíthető, hogy Kony halálával szétesne az LRA szervezete.
7. Ebből következik, hogy a Kony által teremtett kultusz az a kötelék, amely egyben tartja a jelenleg négy országban működő szervezet sejtjeit (bár Ugandában legutoljára 2006-ban hajtottak végre akciót), mert ahogy egy pár évvel ezelőtti interjú után a készítő riporter rávilágított, személyesen a férfi csendesnek, félénknek tűnik, akiről sugárzik az iskolázatlanság, azonban szónoki képessége és kisugárzása lenyűgöző, nem csoda, hogy az LRA harcosai ismeretlenül is fanatizmusig lojálisak felé (és félnek is brutális dühétől), ahogy több, elmenekült egykori katona is beszámolt róla, sokan hisznek benne, hogy Kony tényleg az Úr hangja. És egy ekkora területen működő, ilyen szétaprózott szervezetnél a túlélésnek és az egybenmaradásnak ez a fő záloga.
8. Egymással szorosan összefüggő pontként mindenképpen meg kell említeni az LRA elpusztítására irányuló erős politikai akarat és a megfelelő katonai erő, háttér hiányát. Ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy jelenleg szinte csak egyetlen ország viseli igazán szívén az ügy alakulását, az az Uganda, amely saját területéről képes volt kiűzi Kony szervezetét. Az az Uganda, ahol a hadseregben tombol a korrupció és a zsoldok elsikkasztása, a dzsungelben 10-20 fős csapatok után kutató katonai alakulatok tagjai rosszul felszereltek, rosszul fizetettek és tápláltak. A Közép-afrikai Köztársaságban egyszerűen a többi lázadó szervezet és a kormány gyengesége miatt nem is tudnak törődni a problémával igazán, Kongóban pedig szintén a hadsereggel van a probléma, egyszerűen nincs meg a felszerelés, a pénz és a vezetői akarat egy komolyabb akcióra.
9. És bár minden pontban hivatkoztam már rá valamilyen formában, a legfőbb oka mégis az LRA túlélésének, nincs rá jobb szó: a katonai hozzá nem értés. Anélkül, hogy most ezt elkezdenénk taglalni mély részletekbe menően, a legjobban egy példával lehetne bemutatni miről is van szó (akkor a nemzetközi sajtó ettől zengett): 2008. végén, a közös hadművelet közepén az amerikai hírszerzés megszerezte Joseph Kony akkori aktuális tartózkodási helyének koordinátáit, amelyet aztán átadott az ugandai hadseregnek, amely felkészült arra, hogy lebombázza a kis házegyüttest és vele együtt a hírhedt vezért. Első hiba az volt, hogy az utolsó pillanatban a csendes támadó harci gépek helyett az ugandai légierő hangos helikoptereit küldték a támadásra. Második hiba az volt, hogy a földi egységek jelentősen túlbecsülték magukat és három nappal később értek a területre, mint kellett volna. A harmadik hiba az volt, hogy a műveletben számítottak a kongói hadseregre, amelynek feladata az esetleg menekülő LRA tagok elfogása és a környékbeli civilek védelme lett volna..nos, a kongóiak soha nem is érkeztek meg a műveleti területre.
Egyértelmű, hogy ez a lista nem teljes, nem is lehet az, mindenesetre remélhetőleg segít megválaszolni sokak kérdését, amelyet önkéntelenül is feltesz magának az ember az időnként fel-feltűnő brutális és megdöbbentő hírek hallatán.
Egy ritka személyes megjegyzés a poszt végére: ezt az írást annak, a szívemnek oly kedves embernek ajánlom, akinek barátsága és támogatása felbecsülhetetlen a számomra és aki nélkül ez az írás sem jött volna létre. Melesí!
Címkék: kongói_demokratikus_köztársaság > közép_afrikai_koztársaság > szudán > uganda
Rövid gondolatébresztés: eritreai menekültek Etiópiában
Közzététel ideje:| augusztus 12, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
A kilencvenes évek rendkívül feszült és katonai konfliktusoktól (ott van példának okáért az 1998. májusában területi viták miatt kirobbant etióp-eritreai háború) sem mentes időszaka során és később a 2000-es években is több tízezer eritreai menekült el hazájából és éppen Etiópiában keresett menedéket (az már megint más kérdés, hogy voltak, akik valamilyen szinten önként döntöttek így, de voltak, akiket szó szerint száműztek, mint biztonsági kockázat), ahol egészen mostanáig, ellentétben a más országból érkezett menekültekkel (pl. Szomália) táborokban voltak kénytelenek élni.
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) köszönhetően ezekben a táborokban a helyzet elég stabilnak volt mondható, de sajnos a szigorú etióp szabályoknak köszönhetően eléggé konzerválódott is, hiszen míg a többi országból érkezett menekültek – úgy nagyjából 150 ezren hivatalosan – nem voltak helyhez kötve és ezért már városokban és falvakban éltek és dolgoztak, addig a kb. 50 ezer eritreai kénytelen volt táborokban tengődni. Az UNHCR és az etióp kormány hosszas tárgyalásainak eredményeként azonban múlt héten bejelentették, hogy azok az eritreaiak, akik képesek magukat anyagilag fenntartani (tehát kormányzati vagy nemzetközi segítség nélkül), vagy van olyan rokonuk, barátjuk, aki kezeskedik értük, nos, ők elhagyhatják a táborokat és akármelyik etióp településen letelepedhetnek, munkát vállalhatnak legálisan (eddig az ő munkavállalásuk illegális, de megtűrt volt) és oktatási programokban is résztvehetnek.
A döntésnek nagyon jó hatása lehet a két ország népei közötti kapcsolatokra, ráadásként pedig jelentősen csökkenhet az UNHCR szervezetén nehezedő teher a még meglévő táborok fenntartásának költségeit illetően. Eközben persze az UNHCR többi programja is folytatódik a súlyosbodó eritreai menekültkrízis megoldására (tényleg durva számokról beszélünk, az állítólagosan brutális eritreai diktatúra elöl naponta több tucat ember menekül át az etióp határon, havi szinten átlagos 2000 emberről beszélünk és ez csak Etiópia vonatkozásában), épp júliusban sikerült több mint száz menekültet az Egyesült Államokba költöztetni, amely már évek óta a legnagyobb befogadója az Etiópiában élő eritreai menekülteknek (eddig úgy 2500 főről beszélünk), de Európában is több ország van (pl. Svédország), amely több-kevesebb menekültet hajlandó volt befogadni és a program kezdete óta 6000 embert sikerült más országban “elhelyezni”.
A folyamatosan érkező eritreai polgárok miatt azonban ettől a helyzet jelentős javulása nem várható, hiszen, ahogy fentebb már olvasható volt, átlagosan havonta hozzávetőleg 2000 fiatal nő és férfi lépi át a határt menekülve Isaias Afewerki eritreai elnök katonai diktatúrája és a hihetetlenül nehéz életkörülmények elől, nemhiába kellett áprilisban megnyitni a negyedik etiópiai menekülttábort az eritreaiak számára.
A helyzetről így vélekedett egy régebbi interjúban az eritreai elnök:
Állítása szerint tehát mondjuk a Shimelba menekülttábor nem létezik:
Puntföld: az al-Shabaab megvetette a lábát
Közzététel ideje:| augusztus 10, 2010 | 2 hozzászólás | GaceTillerro
Az ember azt hinné, hogy a jelenleg Szomáliában uralkodó pusztító káoszt már nem lehet nagyon fokozni, de sajnos pont az emberi természet az, amely lehetővé teszi, hogy ne így legyen. Szomáliában a jelenlegi stratégiai helyzet nagyjából könnyen felvázolható: az 1991-ben végleg összeomló, oly sokat szenvedett ország déli részét teljes egészében az al-Shabaab szélsőséges, muszlim milícia uralja (az általa szintén “igába” hajtott kisebb szervezetekkel együtt), a harmatgyenge átmeneti kormány Mogadishuban és egyes középső régiókban tudja hatalmát úgy, ahogy érvényesíteni (köszönhetően egy, az al-Shabaabbal szembeforduló muszlim szervezet és az Afrikai Unió támogatásának), az északi “sarokban” létezik Puntföld, a klánalapú társadalmon és irányításon alapuló autonóm állam, amely még bízik egy egységes Szomáliában, vele néhány vitatott tartományon keresztül nyugaton szomszédos a sokak által mintademokráciának álmodott Szomáliföld.
Annak ellenére, hogy utóbbi és Puntföld rendszeres harcokat folytat bizonyos területek birtoklásáért, ez a két terület alapvetően békésnek mondható, szemben a déli (ahol ugyan többnyire szintén béke van, csak éppen brutális vallási elnyomással kiegészítve) és középső országrészekkel (ahol viszont tényleg a káosz az úr). Bár Puntföldön van a szomáliai kalózkodás fő bázisa és sok bűnszervezet is működik itt (szinte kizárólag csempészek), mégis a hozzávetőleges biztonság miatt rengeteg segélyszervezet és újságíró fő bázisát ez a terület képezi. Időnként fel-feltűntek önjelölt hadurak (többnyire bűnözésből megerősödve), akik megpróbáltak hatalmat is szerezni a pénz mellé és harcot kezdtek az aktuális elnök és puntföldi kormány ellen (2009. januárja óta Abdirahman Mohamud Farole az autonóm állam 4. elnöke) általában alacsony intenzitással, amit vagy elfojtottak vagy magától elhalt.
Ilyen hadúrnak tűnt először Mohamed Said Atom is, akinek harcosai az elmúlt hónapokban kezdtek támadásokat végrehajtani a kormány erői ellen, főként a Szomáliföld és Puntföld közötti vitatott területeken (itt amúgy is bőven van önjelölt militáns csoport), valamint az északon fekvő Galgala-hegység környékén. Maga a dolog azonban azonban július végén vált igazán érdekessé, amikor egy rádióüzenetben Said Atom bejelentette, hogy csoportja az al-Shabaab szövetségese és a déli radikálisok által megálmodott szigorú szabályokra épülő iszlám államot szeretné létrehozni Puntföldön is. Ahogy ő mondta: “Az al-Shabaab a mi testvérszervezetünk. Mi velük vagyunk és ők velünk vannak, egy a célunk.” Ahogy a bejelentésből kiderült, már pár éve igyekszik elérni a puntföldi vezetésnél, hogy szigorú iszlám törvénykezést vezessenek be, de mivel szavai nem értek célt, ezért döntött a fegyveres harc mellett.
Amely a bejelentés után rendkívül intenzívvé vált, a puntföldi regulárisok és Atom katonái között súlyos harcok bontakoztak ki az elmúlt két hét során több területen és legalább két tucat ember életét vesztette. Maga Mohamed Said Atom nem ismeretlen a nemzetközi színtéren, az egyik legismertebb kelet-afrikai fegyverkereskedőnek tartják, azon kevesek egyikének, aki a szomáliai fegyverembargót is megszegve csempészett fegyvereket a konfliktus sújtotta területekre, fő vásárlója pedig pont az al-Shabaab volt, és már legalább 2006 óta kisebb milíciát vezet. És hogy a probléma igazán súlyos, mi sem jelzi jobban, minthogy az elmúlt hetek beszámolói szerint több száz fiatal harcost sikerült mozgósítania a “szent harcra”, egyes északi falvakon már ott leng az al-Shabaab hírhedt fekete lobogója is, sőt falusiak már többször láttak több tucatnyi kisteherautóból álló konvojokat fegyverekkel és fegyvereket
lobogtató harcosokkal.
Bár a helyi biztonsági erők szerint a hatóságok készen állnak a lázadás leverésére, nem lesz egyszerű dolguk: a kiképzőtáborok a hegyekben vannak, nehezen megközelíthető és könnyen álcázható helyeken, ráadásul az al-Shabaab kapcsolat napvilágra kerülése csak jót tett a létszám növekedésének. Ami jelenleg még nem tisztázott, hogy vajon Atom szervezete kap-e bármiféle támogatást az al-Shabaabtól (akár emberek biztosítása, akár más formában), de a lázadó vezér akciója pont kapóra jön a radikális milíciának, hiszen a mogadishui átmeneti kormányt eddig elég masszívan támogató Puntföld segítsége jelentősen lecsökkenhet, ha belső ellenséggel kell szembeszállnia.
Egészen friss hír szerint a hétvégén a puntföldi csapatok átfogó műveleteket kezdtek Atom alakulatai ellen a Szomálifölddel határos Sanaag régióban és a több órán át tartó harcokban – állítólagosan – több bázist elfoglaltak és menekülésre késztették a milícia harcosait. A helyzet tehát nagyon instabil Szomália ezen részén is, így ha a nemzetközi közösség valamit tenni akar, akkor egyre sürgetőbb, hogy megtegyék ezt a lépést.
Ruanda választ, de minek? Paul Kagame nyert.
Közzététel ideje:| augusztus 8, 2010 | 1 hozzászólás | GaceTillerro
Miközben már csak egyetlen nap választ el bennünket az augusztus 9.-én esedékes ruandai elnökválasztástól, még mindig folyamatos a feszültség, hogy vajon minden rendben lesz-e és igazából, hogy minden rendben volt-e, ugyanis az anno az 1994-es népirtás után a ruandai tuszik életét megmentő Ruandai Hazafias Front (RPF) vezetőjeként hatalomra jutó Paul Kagame elnököt sok bírálat éri, mely szerint diktatórikus eszközökkel, gyilkosságokkal igyekszik hatalmát megőrizni.
Bárhogy is legyen, a népirtás utáni első, 2003-as elnökválasztáshoz hasonlóan (amikor a voksok 95%-át megszerezte) most sincs reális esélye egyetlen kihívójának sem, főleg azért nem, mert az ellene induló mindhárom jelölt (az egykori egészségügyi miniszter, Jean Damascène Ntawukuriryayo, a törvényhozás alelnöke, Prosper Higiro és Alvera Mukabaramba képviselő) mindegyike olyan pártok képviseletében indul, amelyet az RPF holdudvarához tartoznak és 2003-ban is az RPF-et és Kagamét támogatták. Az persze már érdekesebb kérdés, hogy vajon tiszta és szabad választásokra kerül-e sor, hiszen a leginkább esélyes két ellenzéki jelölt jelöltségét formai okok miatt elutasították, a többi ellenzéki párt pedig annyira gyenge, hogy jelöltet is képtelen volt állítani.
A választási bizottság szóvivője, Pacifique Nduwimana tegnap elmondta, hogy 5.2 millió szavazót regisztráltak a választási névjegyzékbe, a szavazás tisztaságára pedig 1394 megfigyelő (közül 214 külföldi, főleg Afrikai Uniós küldött) fog ügyelni, valamint azt is közölte, hogy a szavazókörök már készen állnak az esemény lebonyolítására. Az előzmények mindenesetre nem voltak ilyen szépek, ugyanis az elmúlt hónapokban olyan események történtek Ruandában, amelyek arra mutatnak rá, hogy a Kagame-kormánnyal szembemenni nem igazán tanácsos, sőt nagyon veszélyes, bár minden incidenst meg lehet más oldalról is magyarázni. A leginkább megrázó két esemény, Jean-Leonard Rugambagének, az Umuvugizi újság riporterének és az egyik jelentős ellenzéki mozgalom, a Demokratikus Zöld Párt alelnökének, André Kagwa Rwiserekának pár héttel ezelőtti meggyilkolása volt.
Rugambagét nem sokkal azután lőtték le július végén a ruandai fővárosban, Kigaliban, hogy cikket publikált a Kagame-kormány érintettségéről a Dél-afrikai Köztársaságban meglőtt, száműzött tábornok, Kayumba Nyamwasa ügyében, bár kormányzati álláspont szerint egyszerű bűncselekmény történt. Ezt megelőzően pedig július 14.-én lefejezve találtak rá a dél-ruandai Butare városában Rwisereka holttestére, aki a legerősebb ruandai ellenzéki párt egyikének alelnöke volt, azé a pártté, amelyet technikai hiányosságok miatt zártak ki a mostani elnökválasztáson való jelöltállításból. Bár két állítólagos tettest elkaptak, sokan mégis tudni vélik, hogy az RPF-ből korábban kilépő politikust a Kagamét bíráló nyilatkozatai miatt fenyegették hónapokon át és végül gyilkolták meg a választás előtt nem sokkal.
Elvileg így már csak az FDU-Inkingi és a PS-Imberakuri volt az a két igazán jelentős ellenzéki mozgalom, amely jelöltet állíthatott, de az Inkingit egyszerűen kizárták a regisztrációs folyamatból, ahogy a Zöld Pártot is korábban. Így maradt volna az Imberakuri, amelynek lehetséges jelöltjét és vezetőjét, Bernard Ntagandát azonban népirtási eszme terjesztésének és társadalmi megosztásnak a vádjával még június végén letartóztatták, ahogy tették ezt több neves ellenzéki politikussal is. Ugyanezekkel a mostanában errefelé igen népszerű vádakkal több, Kagamét bíráló újság vezetőjét találták meg, ketten elmenekültek az országból még időben, de az Urubayo főszerkesztője jelenleg is börtönben vár tárgyalására a népirtásra való felbujtás vádjában.
Aztán voltak még gránátdobálások is Kigaliban, szinte mindenki, aki ellenzéki oldalon áll-állt, fenyegetéseket kapott, így nem csoda, hogy Paul Kagamét már a mai napon akár győztesnek kiálthatjuk ki. De hogy a másik oldal véleményét is ismerjük, a kormány minden esetben cáfolta az őt ért vádakat, a gyilkosságokat egyszerű bűncselekményeknek tartják, a fenyegetésekről szintén nem tudnak semmit, és a legfőbb érvük minden vád cáfolatára a kérdés: mi érdeke lenne az amúgy is nagyon népszerű Paul Kagaménak és a kormánynak ilyen tettekre?
Maga az elnök pedig ezekkel a feltételezésekkel és vádakkal nem foglalkozva szombaton a “Nyugatot” bírálta, amikor választás előtti egyik szónoklatában feltette a kérdést, hogy miért Afrikától várják a kongói FDLR-probléma megoldását, amikor a lázadó szervezet vezetői és pénzelői nyugat-európai országokban élnek békésen. Összegezve a posztot elmondható, hogy bár választásról beszélünk, igazán választási lehetőség nincs, Paul Kagame nyert.
Yoweri Museveni régóta esedékes adósságai
Közzététel ideje:| augusztus 7, 2010 | 1 hozzászólás | GaceTillerro
Yoweri Museveni ugandai elnök egyike azon személyiségeknek a közép-afrikai régióban, akik életükkel és munkasságukkal visszafordíthatatlan változásokat idéztek elő, az ő élete a legnagyobb hatást értelemszerűen Ugandára gyakorolta. Bár manapság egyre gyakrabban hangzanak fel bírálatok az elnök diktatórikusságát illetően, azért azt mindenképpen tudni kell, hogy Museveni fiatalabb éveiben a diktatúra és az elnyomás elleni harc jelképe, vezéralakja volt, aki nagyon sokat tett azért, hogy a borzalmas Idi Amin végleg befejezze pusztító uralmát Ugandában.
A mostani poszt témájához előzményként mindenképpen fontos pár szóban beszélni erről a harcról, amely nagyjából a hetvenes években kezdődött, amikor a fiatal Museveninek sok társával együtt Tanzániába kellett menekülnie, miután 1971-ben Idi Amin átvette az uralmat. Tanzániai száműzetése alatt kezdődött politikusi karrierje, és amikor 1979-ben a tanzániai hadsereg a száműzött ugandaikkal együtt megdöntötte a brutális Amin-diktatúrát, elérkezettnek látta az időt a komolyan lépésekre, de miután az 1980-as választásokon újdonsült politikai pártja csúnyán felsült, 1981-ben létrehozta legendássá vált lázadó szervezetét, a Nemzeti Ellenállási Hadsereget (NRA), amellyel aztán harcot kezdett az Amin által megbuktatott, de később tanzániai segítséggel ismét hatalomra juttatott Milton Obote rezsimje ellen.
Obote egyébként nem maradt el sokban elődje, Amin brutalitásától, a civil lakosság szenvedéseit pedig csak tetézték a különböző lázadó szervezetek akciói (köztük az NRA-é is). A váltás akkor jött el, amikor 1985 környékén a nemzetközi közösség felsorakozott Museveni szervezete mögé és elkezdték támogatni Obote megbuktatását, amelyre aztán sor is került 1985 elején, csak Musevenit megelőzték Obote belső köreinek tagjai, és így Tito Okello acsoli katonatiszt került hatalomra. De csak időlegesen, mert Museveni csapatai végül 1986. januárjában elfoglalták Kampalát és innentől új időszámítás kezdődött Ugandában, amelyben Yoweri Museveni lett az állam elnöke. Aztán ahogy teltek az évek, szépen lassan kiderült, hogy az NRA nagy támogatást kapott harcában külföldről, ugyanis egymaga képtelen lett volna végrehajtani misszióját.
Az már a harcok során egyértelmű volt, hogy az Okello-féle marxista irányvonallal szemben az Egyesült Államok vezette nemzetközi közösség és nemzetközi szervezetek egyaránt felsorakoztak Museveni mögé, de míg a régióban Mobutu Zairéje egyértelműen az NRA fő ellenségének számított, addig a kilencvenes években nyilvánvalóvá vált, hogy Museveni harcosai értékes segítséget kaptak Ruandából, Burundiból és Tanzániából is. A poszt témája is pontosan ehhez a segítséghez kapcsolódik, ugyanis az 1995-ben (!!) kezdődött tárgyalások után végül Museveni és kormánya beleegyezett, hogy közel 2 milliárd forintnyi összeget fizet Burundinak, cserébe az utóbbi által az NRA-nak nyújtott pénzbeli- és eszköztámogatásért (utóbbi alatt fegyvereket is érthetünk).
A két kormány már korábban, 2005-ben megegyezett az anyagi jóvátételben, de az akkor megegyezett 2 milliárdos összegre Burundi azóta közel 1 milliárdnyi kamatot még rászámolt, amelyet most Museveniék el is fogadtak. A 2 milliárdos eredeti összeg fizetését öt részletben kötötték ki, az utolsó részlet kifizetésére 2009. augusztus 30.-át kitűzve. Bár ennek az összegnek egy jelentős részét kifizették már (illetve anyagi jóvátétel történt), még mindig vannak elmaradt részletek, amelyekhez most még hozzá fog jönni a brutális, 5.5 millió dolláros kamat is, így nem csoda, hogy a téma elég előkelő helyen szerepel a két ország kapcsolatában. Bár mivel megegyeztek már a kormányok, így utólagosan nincs értelme ezen gondolkodni, de mégis sokan eléggé kétségesnek tartják a fizetések jogosságát, hiszen szerződések nem voltak az NRA és az őt támogató magánszemélyek és cégek között, illetve ha volt is ilyen, az sem számít, hiszen az akkori ugandai törvények szerint az NRA nem létező jogi személy volt.
Egyes jogászok és szakértők szerint ráadásul korrupció is lehet a háttérben, azaz ugandai tisztviselők játszanak össze burundi hivatalnokokkal, hogy minél több pénzt eltüntessenek az üzletből. A kormányok mindenesetre azzal védekeznek, hogy a legmagasabb szintű igazságszolgáltatási szintek kötelezték a fizetésre Ugandát, amely pénzmozgást még a Nemzetközi Valutaalap is elismer és jogosnak tart. Uganda egyébként több hasonló ügyben érintett (volt), az Amin megdöntésében nyújtott segítségért és az elszenvedett károkért az ország Tanzániának is fizetett már hozzávetőleg 16 milliárd forintnyi összeget az elmúlt évtized folyamán, de még mindig vannak élő tartozások is: Líbiának és Jugoszláviának is több millió dollárral tartozik az ugandai állam a zűrös hetvenes és nyolcvanas években nyújtott segítségért cserébe. És csak érdekességképpen a poszt végére: míg az egykori lázadó vezér, aki még a mozambiki polgárháborúban is aktív szereplő volt, Uganda államelnöke lett, harcosai, akikkel éveken át harcoltak az erdőkből több államelnök megdöntésére, ma már az ugandai hadsereg alapját képezik (az NRA-t 1995-ben nevezték át Ugandai Népvédelmi Erővé).
« go back — keep looking »