Líbia: eddig tartott az egység?
Közzététel ideje:| január 4, 2012 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Egyre inkább úgy tűnik, hogy Moammar al-Gaddafi (Kadhafi) rendszerének bukásával, az évtizedekig uralkodó diktátor meglincselésével és a november végén létrejött átmeneti kormánnyal Líbia még mindig csak az átalakulás útjának az elején jár, legalábbis ha az elmúlt napok eseményeit vesszük. Emlékezhetünk, november 24.-én esküdött fel az az átmeneti kormány, amelyet minden külföldi erő elfogadhatónak tartott és amelynek feladata egy új alkotmány megalkotása valamint általános választások levezénylése hét hónapon belül. Abdel Rahim al-Kib ideiglenes miniszterelnök és Mustafa Abdel Jalil ideiglenes elnök egyaránt a februári forradalom céljaihoz való hűségről valamint a líbiai nép valós képviseletéről beszélt a beiktatás során, ez utóbbinak való megfelelés jegyében Kib kormányában minden jelentősebb etnikum (többek között a kisebbséget alkotó berberek) is képviselteti magát.
Persze a kormánynak az úgymond általános kormányzati feladatok helyett konkrétan az ország újjáépítésére kell koncentrálnia, igazából még szinte sehol nem áll a program, melynek keretében a régi rezsim embereitől kellene megtisztítani az állami intézményeket, közel 120 ezer egykori forradalmár lefegyverzésével is meg kell birkóznia, akik még mindig egész városokat tartanak ellenőrzésük alatt és rendfenntartó, igazságszolgáltató feladatokat látnak el (egyes milíciák a mai napig vadásznak Gaddafi híveire), a határok őrizete egyáltalán nem megoldott, nap-nap után jönnek hírek fegyverek, autók, emberek csempészéséről és ezek még csak a jéghegy csúcsát jelentik. Alul valószínűleg a puskaporos hordó rejtőzik, hiszen a háború során annyira egységes forradalmárok ma már egyáltalán nem egységesek (talán a hatalom közelsége teszi?), ahogy azt az a tegnapi összecsapás mutatja, amelyben a főváros, Tripoli utcáin (a Zawiya és a Saidi kereszteződésénél) csapott össze egy misrata-i milícia és az átmeneti kormány fegyveres csoportja, amikor előbbiek megpróbálták kiszabadítani bebörtönzött társaikat. Ez nem az első hasonló összecsapás volt Tripoliban és a többi nagyvárosban, a háborúban oly sokat harcolt csoportok fegyveresei a mai napig nem hagytak fel a forradalmár-életmóddal és ez, az egységes nemzeti hadsereg és rendőrség hiányával együtt rendkívül veszélyes helyzetet hozott létre, amelynek megoldására csak részleges megoldást jelent a nagyon lassan haladó lefegyverzési program.
A tripoli nemzetközi repülőtér biztonságára a mai napig különböző milíciák felügyelnek (vagyis főleg egy, a zintani dandár), akik egyébként már nem akarnak egyszerűen visszatérni “előző” életükhöz, hanem most már szerepet akarnak az új kormányban és sok esetben nem fogadják el a vezetés ajánlatát az új hadseregbe való integrációra. Odáig jutottunk, hogy néhány nappal ezelőtt az egykori forradalmárok közel 70%-át képviselő Líbiai Forradalmárok Szövetsége (ULT) követelést terjesztett elő a vezetés felé, amelyben az átmeneti tanács képviselői helyeinek 40%-át követelik. Hogy mennyire is számít már a politikai képviselet, azt mi sem mutatja jobban, hogy a korábban az új vezetéssel eléggé ellenséges, fentebb említett zintani dandár gyorsan félhivatalos kormányerővé vált, miután egyik vezetőjét védelmi miniszternek nevezték ki. De a különböző csoportok rendkívül változatos álláspontot képviselnek, ahogy ez néhány napja az ULT egyik gyűlésén ki is derült, ami nyílt konfrontációba és kölcsönös vádaskodásba fulladt, ráadásul a megbeszélés félbe is szakadt, amikor egyes milíciák fegyveresei megérkeztek a helyszínre.
A helyzetre talán a nemzeti hadsereg újraszervezése és hatályba léptetése lenne a megoldás, de ehhez még abban is meg kellene egyezni, hogy ki vezesse a fegyveres erőket – ezt pedig szintén a megosztott forradalmároknak kellene eldönteni. A jövő jelenleg tehát nagyon zavaros és jósolni is szinte lehetetlen, az biztos, hogy az átmeneti kormány előtt nagyon hosszú és nehéz út áll.
Az év afrikai embere és Afrika leggazdagabb embere 2011
Közzététel ideje:| január 3, 2012 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
A világon főleg listáiról, rangsorairól híressé vált amerikai gazdasági magazin, a Forbes néhány héttel ezelőtt megválasztotta az afrikai kontinens 2011-es emberét, aki nem más lett, mint a nigériai Központi Bank vezetője, Mallam Lamido Sanusi, aki Nobel-békedíjasokat, egykori elnököket és a kontinens leggazdagabb emberét utasította maga mögé. A Cunami Sanusi becenévre hallgató és a jelenlegi pozíciójába 2009. júniusában kerülő üzletember valószínűleg a Nigériában végrehajtott reformjai miatt érdemelte ki e megtisztelő címet (és egyben becenevét is), ugyanis első intézkedéseinek egyikeként megmentett kilenc különböző nigériai bankot több milliárd (!!) dollár ráfordítással, majd utána ezek teljes vezetését eltávolította és irányítási struktúrájukat átalakította – az egykori vezetők többségét aztán bíróság elé állították korrupció és csalás miatt.
Valószínűleg azonban nem ez volt az, amiért az internetes szavazáson rá voksoltak a legtöbben (bár tudjuk, egy internetes szavazás a különböző visszaélési lehetőségeknek köszönhetően nem mindig tükrözi a tömegek véleményét), hanem szókimondó stílusa és nyilatkozatai miatt, többször és keményen bírálta például a nigériai kormányt azért, amiért az még mindig nem tudott olajfinomítót beindítani az országban. A 2011. november 29.-én, Lagosban tartott díjátadón egyébként a győztes azt hangsúlyozta, hogy ez nem az ő érdeme, hanem a Központi Bank közel 5000 dolgozójáé, továbbá válaszolt azokra a vádakra is, melyek szerint intézkedéseinek köszönhetően növekedett a munkanélküliség – Sanusi szerint a Központi Bank feladata nem a munkahelyek, hanem egy olyan gazdasági környezet megteremtése, ahol a vállalatok, vállalkozások fejlődni tudnak.
Mögötte olyan végeztek a rangsorban, mint Ellen Johnson Sirleaf, libériai elnök, Pedro Veron Pires, egykori zöld-foki elnök vagy például Afrika leggazdagabb embere, Aliko Dangote (róla még lesz szó). A Forbes a fekete kontinensen azért még nem bír akkora hagyományokkal, mint az Egyesült Államokban, csak 2011. szeptemberében jelent meg a legelső szám, de a szerkesztőség szerint Afrikában is hatalmas szó lesz majd a címlapra kerülni és a rangsorokat később aztán mindenki, mindenhol idézni fogja majd – ebből következően a decemberi szám címlapjára Sanusi került. Azért a szavazók és a magazin sem nyúlt nagyon mellé, hiszen a bankár több nigériai és külföldi egyetemen kapott már kitüntetést munkájáért, de 2010-ben és 2011-ben is megkapta az Év Legjobb Központi Bank Vezetője címet egy neves külföldi magazintól, ráadásul 2011-ben bekerült a Time magazin 100 legbefolyásosabb emberről készített listájára is. A legfrissebb afrikai Forbes egyébként listázta a kontinens 40 leggazdagabb emberét is (ez egybevág egyébként a 2011. áprilisában a világ leggazdagabb embereiről készített listával), akiknek összes vagyona megközelíti a 70 milliárd dollárt, átlagéletkoruk 61 év és kivétel nélkül férfiak – ez tökéletesen mutatja az afrikai nők üzleti életben létező nehézségeit is. A negyven emberből nem meglepő módon 15 a Dél-afrikai Köztársaság szülötte, többen közül a legjobb tízbe is bekerültek: Nicky Oppenheimer (gyémántszektor, 2011. novemberéig a De Beers 40%-os tulajdonosa – 6.6 milliárd dolláros vagyon) vagy éppen Johan Rupert (4.7 milliárd dolláros vagyon – Richemont-konszern, amely például a Cartier nevű luxusmárka tulajdonosa is).
De a leggazdagabb ember nem más a Dangote-csoport milliárdos vezetője, az 53 éves Aliko Dangote, aki az áprilisi “Világ leggazdagabb embere” Forbes listán az 51. helyre került, az előző évhez képest közel 560%-kal növelve vagyonát. Akkor egyébként a világ leggazdagabb emberei közé 14 afrikai került be, két nigériai (Dangote mellett egy bankár, Dr. Mike Adenuga Jr.), négy dél-afrikai és nyolc egyiptomi. Danote, aki kezdetben különböző árucikkek kereskedelmével kezdte pályafutását, a mobiltelefonok afrikai korszakának eljövetelével alapozta meg ezt a brutális növekedést, Globacom névre hallgató vállalata elsöprően uralja a nigériai és a nyugat-afrikai piacot, de további érdekeltségei, többek között a Niger-deltában érdekelt olajvállalata, a Conoil (Dangote volt az első nigériai, aki olajat talált és kezdett kitermelni a deltában, még 1991-ben), vagy 14 országban jelen lévő cementgyárai és közel 20 éve meglévő bankja is folyamatos növekedést tudnak elérni évről-évre. Dangotét, aki nem csak a leggazdagabb fekete ember a világon, de gazdagabb mint a Facebook-alapító Mark Zuckerberg, a nigéria üzleti szellemiség tökéletes példájának tartják sokan.
Címkék: dél_afrikai_köztársaság > egyiptom > nigéria
Egy halál margójára: Khalil Ibrahim – az ember az Igazság és Egyenlőség mögött
Közzététel ideje:| december 31, 2011 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Film: The Redemption of General Butt Naked – Az ember, aki megtért
Közzététel ideje:| december 30, 2011 | 2 hozzászólás | GaceTillerro
Akár egy másodkategóriás hollywoodi alkotás vagy a nigériai filmipar egyik remekműve, úgy kezdődik a 2010-ben, a True Stories sorozat keretében készült The Redemption of General Butt Naked (Csupaszfenék tábornok jóvátétele) című másfél órás dokumentumfilm: egy megtermett, középkorú férfi reggeli készülődését láthatjuk, fogmosás, öltözködés, majd távozás a bérelt szobából. Aztán a következő képsorok szinte sokkolóan kontrasztosak, ugyanő már egy apró kápolnában magából kikelve prédikál a híveknek a Sátánról, a bűnbocsánat és megbocsátás erejéről. Teszi mindezt annak ellenére vagy éppen ezért, mert nem más ő, mint a libériai polgárháborúban hírhedtté vált Csupaszfenék tábornok (és ez a legszebb fordítás), polgári nevén Joshua Milton Blahyi, akinek saját bevallása szerint is ezrek köszönhetik halálukat – köztük nők, öregek és egészen kicsi gyermekek is.
Az első libériai polgárháború idején, a kilencvenes évek elején tűnt fel mint Roosevelt Johnson hadúr egyik dandárjának/milíciájának, a később Csupaszfenekű dandárként ismertté vált osztagnak a vezetője és gyermekkorából magával hozott tradícionális hitvilágát a kereszténység tanaival keverve egészen extrém harcmodort alakított ki embereivel a Charles Taylor és szövetségesei elleni harcban. Általában egyetlen fegyverrel, egy szál cipő kivételével teljesen meztelenül vezette a javarészt gyerekekből álló csapatait a harcba, mert hitük szerint a meztelenségük védelmet jelentett számukra a csatában. Ezenkívül az általa elkövetett borzalmaknak részét képezték az emberáldozatok is, mert Blahyi szerint a friss vér (általában ez egy gyermek vagy tinédszer volt) olyan mágikus hatalmas kölcsönzött neki, hogy egymaga is el tudott foglalni egy falut, ezért szinte minden akciójuk előtt megöltek valakit az adott környéken és ittak a véréből, vagy ettek a szívéből.
Aztán eljött 1996, amikor végetért az első libériai polgárháború és ezzel együtt hirtelen módon a tábornok is “megvilágosodott”, állítólagosan megjelent előtte maga Jézus és ekkor az őt megszálló sátáni erők tovatűntek, majd 1997-ben egy ghánai menekülttáborban (ahová önkéntes száműzetésbe vonult félve a retorzióktól, bosszúállóktól és az esetleges felelősségre vonástól), egy templomban meggyónta bűneit és maga is prédikálni kezdett. Több mint tíz év ghánai száműzetés után végül 2008-ban visszatért hazájának fővárosába, Monroviába, ahol egyrészt folytatta igehirdetését, másrészt pedig megjelent az Igazság és Megbékélés Bizottság (TRC) előtt, ahol tanúskodott a háborúban elkövetett bűneiről – ekkor állította azt, hogy ő és emberei legalább 20 ezer libériai haláláért felelősek. Maga a The Redemption of General Butt Naked nehézkesen indul, a másfél órás film első 15-20 perce az egykori tábornokról, az általa elkövetett tettekről és állítólagos mágikus hatalmáról szól, amelyet többször megszakítanak hosszas prédikációi (e poszt szerzője valahogy egyszer sem tudott elvonatkoztatni attól, hogy a film főszereplője egykor többek között kivágta egy kisfiú szívét és megette – utóbb aztán már a szeretetről és a békéről prédikál).
Később láthatjuk, amint Blahyi bocsánatért esedezik az általa meggyilkoltak családtagjainak – az ember nem tudja, hogy gyűlölje-e azért, amit tett vagy elhiggye, hogy megváltozhatott, nem tudja, hogy csak a kamerának játszik-e, de talán ez is volt a célja Eric Strauss és Daniele Anastasion rendezőpárosának: döntsön a néző, hogy ez vajon tényleg jóvátétel-e vagy sem. Megismerjük Szenegálit, a lábak nélkül vegetáló fiút, Csupaszfenekű egykori testőrét, akit maga a tábornok nyomorított meg és hagyott órákon át szenvedni, megismerjük “fiait”, azokat a fiatalokat, akik egykor gyermekkatonaként szolgáltak Blahyi alatt (itt egyébként az egykori hadúr elmeséli, hogyan hitette el hollywoodi filmek segítségével a gyerekekkel, hogy sebezhetetlenek) és közben bepillantást nyerünk a férfi magánéletébe is, megismerjük feleségét és gyermekeit is, akik jelenleg is Ghánában bujkálnak.
És ahogy az egy dokumentumfilmben általában megszokott, a képsorokat meg-megszakítják újságírók, szakértők, ügyvédek, egykori áldozatok és elkövetők nyilatkozatai valamint archív felvételek is. A mű egyik érdekes mozzanata, amikor az interneten keringő borzalmas videójáról elhíresült Prince Johnson védi a mundér becsületét – csak azt nem tagadja le, amit nem lehet, a videót, amin sörrel a kezében röhög az általa a felvételen megkínzott majd meggyilkolt Samuel Doe egykori elnök arcába. Ezt ugyan a nemrégiben még elnöki székért is indult politikus elismeri, de szerinte “nem szabad mindig a múltat felhozni, a jövőbe kell tekinteni”.
Visszatérve Blahyira, megtudjuk, hogy végül a TRC felmentette a háborús bűnök vádja alól, amit persze a tábornok isteni jelként értelmez és végül a film utolsó harmadában egykori áldozatainak hozzátartozóival találkozik illetve megszólalnak egykori emberei is megint: van, aki állást szerzett és családot alapított, valaki az utcán él (ők vannak többségben) és van, aki nem élte túl a megpróbáltatásokat. A film legvégéről ne essék ebben a posztban most szó, akármit is gondoljunk Csupaszfenék tábornokról a film előtt vagy után, az utolsó képsorok megérintik az embert.
Összességében egy rendkívül tartalmas és érdekes alkotásról van szó, a fekete kontinens közelmúltjára kíváncsiak számára kötelező darab – az egyetlen probléma, amit felhozhatunk a The Redemption of General Butt Naked ellen, az a tény, hogy ez a doku is csak egy a sok tucat közül, azaz végre már jó lenne látni olyan filmet is, ami nem csak a borzalmakról szól, hanem valami egészen hétköznapi Afrikáról: fociról, konyháról vagy akár közlekedésről.
Gabon: továbbra sincs porszem a Bongo-gépezetben
Közzététel ideje:| december 23, 2011 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Miközben Szenegálban a 2012-es választásokhoz kapcsolódóan már előzetesen tüntetések és összecsapások vannak, a Kongói Demokratikus Köztársaságban pedig a hivatalos bejelentés ellenére sem lehet tudni, mi lesz az elnökválasztás végkimenetele, Gabonban csendben, néhány soros hírügynökségi közlemények mellett fejeződtek be a parlamenti választások. Pedig itt sem teljesen tiszta a kép, hiszen annak ellenére, hogy a hivatalos eredmények szerint a 41 évig hatalmon lévő és 2009-ben elhunyt Omar Bongo fia, Ali Bongo jelenlegi államelnök pártja, a Gaboni Demokrata Párt (PDG) és támogatói a 120 parlamenti helyből 114-et megszereztek, szinte a teljes ellenzék elutasítja az általuk bojkottált voksoláson született eredményeket – a nagy nap előtt 12 párt képviselői együtt körbeutazták az országot felszólítva az embereket a bojkottra.
A szombati választáson mindössze 34.28%-os volt a részvételi arány, azonban az ellenzéki csoportokat tömörítő szövetség egyik képviselője, ismert ellenzéki politikus, Jules Aristide Bourdes Ogouliguende szerint még ez is túlzás, szerintük ugyanis maximum 10%-os lehetett a szavazók aránya, ami kizárja, hogy itt bármiféle népakaratról lenne szó. Maga a kormány és az afrikai megfigyelők szerint is demokratikus volt a voksolás, amelyen csak csak néhány ellenzéki párt állította ki jelöltjeit, így végül a 475 induló képviselőjelöltből, 250 a PDG vagy ahhoz közel álló párt embere volt. Az alapvető indok az ellenzék támadásai és tiltakozása mögött az volt, hogy az előzetesen beígért ún. biometrikus szavazati rendszerből semmi sem lett, felszerelések hiányában, például nem ujjlenyomatok alapján történt a szavazás, így a kisebb pártok szerint nem volt biztosítva a voksolás tisztasága. Talán a bojkottra felszólító kampány, talán a sok évtizedes Bongo-uralom, talán a világszerte általánosan terjedő “úgysem fog változni semmi az életemben” gondolat miatt, de a fővárosban, Libreville-ben is iszonyúan alacsony részvételt sikerült összehozni, volt olyan szavazóhelyiség ahol az előzetesen regisztrált voksolóknak a tizede nem jelent meg, ami összességében a másfél milliós Gabon 746 ezer szavazójának viszonyát is tükrözi az egész jelenlegi politikai rendszerhez.
Sokak szerint egyébként az ellenzék megosztottsága is kellett ahhoz, hogy ne sikerüljön teljes egészében egyoldalúvá tenni az eseményt és egy esetlegesen remélt, az észak-afrikaihoz hasonló “őszt” elindítani, mert több párt álláspontja szerint a bojkottra felszólítás semmit nem ér, az emberek távolmaradása máshol is szerves része mostanában az omladozó társadalmi rendnek. Az 1996-os választások óta ráadásul nincs is egyetlen jelentősebb ellenzéki erő sem, soktucat aprócska mozgalom próbál kibontakozni, minimális sikerrel. Mindenesetre Gabonban azért olyan súlyos gondok nincsenek, bár ugyan a társadalom fele hivatalos adatok szerint nagyjából 500 forintnyi összegből kénytelen megélni, nemrégiben elkezdett kialakulni egy jelentősebb középosztály Afrika 6. legnagyobb kőolaj-termelőjénél és a GDP adatok is azt mutatják, hogy a gyönyörű természeti adottságokkal rendelkező ország a kontinens egyik legélhetőbb állama (amely amúgy a 2012-es Afrikai Nemzetek Kupájának is házigazdája lesz Egyenlítői-Guineával karöltve). A megfigyelők összességében pozitívan nyilatkoztak és elismerték a választás tisztaságát, a hiányzó biometrikus eszközök (Afrikában egyre jobban előretörnek a digitális eszközök a szavazási folyamatban is), a biztonsági erők túlzott jelenléte és az egyes választási tisztviselők munkájának hanyagsága ellenére is.
Végül egyébként a PDG-n és szövetséges pártjain kívül (utóbbiak mindössze 1 képviselőt adnak a győzelembe) az egykori libreville-i polgármester, Paul Mba Abessole pártja, a Gaboni Mozgalom (RPG) küldhet három, az egy egykori tábornokhoz köthető Liberális Reformerek Központja (CLR) egy, a Köztársasági Szövetség (UPNR) és a Szociáldemokrata Párt (PSD) szintén egy-egy képviselőt a parlamentbe. Mondjuk igazából a választáson való részvétel alacsony mivolta nem utal semmiféle csalásra, hiszen még Európában is átlagosan 40-50% körül mozog egy parlamenti választáson való részvétel, ráadásul Gambiában már az előző voksoláson is alacsony volt a jelenlét és akkor is elsöprő volt a PDG győzelme – megkockáztathatjuk, hogy ezúttal ez egy valós eredmény, ha mértékében talán nem is, de hogy jelenleg Gabonban Bongo és a PDG messze a legnépszerűbb (egy normális ellenzék hiányában), az biztos. Így pedig tovább folytatódhat a Bongo-fiú “Növekvő Gabon” programja ennek minden áldásos és kellemetlen hatásával, de akárhogy is legyen, a jövőkép pozitív.
Casamance: friss akciók a választások előtt – örök zsákutca?
Közzététel ideje:| december 22, 2011 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Most már lassan harminc éve lesz, hogy a Casamance-i Demokratikus Erők Mozgalma (MFDC) alacsony intenzitású gerillaháborút kezdett a szenegáli kormány ellen az ország déli részét képező (és a közbeékelődött Gambia által az északi résztől bizonyos fokig elválasztott) Casamance régió függetlenségéért, ami szerintük és történészek szerint is jár nekik. Ahogy egy korábbi posztban már volt róla szó és az interneten is több írás foglalkozik a kérdéssel, anno a szenegáli függetlenség (1960) kikiáltásakor az akkori elnök, Leopold Senghor azt ígérte a régiónak, hogy ha 20 évig Szenegál része marad, utána háború nélkül megkaphatja a függetlenségét Casamance is. Ez nem történt meg, ezért tüntetések kezdődtek a tartomány fővárosában, Ziguinchorban, amelyek egészen 1982-ig, a megmozdulások vérbefojtásáig és a régió függetlenségi mozgalma képviselőinek letartóztatásáig tartottak – utána jött létre a már nyíltan a fegyveres utat választó MFDC.
Az ezt követő évtizedek aztán hoztak véres és nyugodt éveket is, voltak MFDC-n belüli harcok, súlyos összecsapások a kormányerőkkel, a csoport többször is frakciókra bomlott, volt jópár tűzszünet és újságfőcím, de a mai napig folytatódik a megkezdett gerillaharc a függetlenségért, de legalább autonómiáért, amit persze Abdoulaye Wade szenegáli elnök és kormánya teljességgel kizártnak tart. 2011-re a bignonai összecsapással fordult az ország, amikor a gambiai határ közelében fekvő kisváros elfoglalásáért folytak véres összecsapások a felek között. Aztán végig az év során voltak kisebb-nagyobb összecsapások és konfliktusok, amelyek kimenetelét mindkét oldal cáfolta, aztán voltak közbelépő közvetítők, voltak a kérdésről tárgyalások Gambiával (amely állítólagosan támogatja a lázadókat), de a lényeg nem változott: ha nem is szomáliai mértékben, de a régió továbbra is instabil, amelyet mi sem jelez jobban, mint hogy például a brit külügyminisztérium honlapja nem ajánlja a Casamance-ba történő utazást (ahogy nem ajánlja ezt az utat tucatnyi más ország sem). Aminek kapcsán ismét szóba került a térség ügye, az az év vége felé ismét fellángolni készülő konfliktus, az elmúlt két hétben ugyanis két különböző támadás is történt, legutóbb kedden (dec. 20.), amikor reggel több tucat MFDC harcos támadta meg aknavetőkkel és gépfegyverekkel a szenegáli hadsereg diégounei (a falu nagyjából 50 kilométerre van a regionális fővárstól, Ziguinchortól) laktanyáját, amely támadást a regulárisok kisebb áldozatok (2 halálos áldozat és egy sebesült) árán visszavertek – a tényleges áldozatok száma ennél azért több, mert a lázadók letérítettek az útról egy, a laktanyához erősítéssel igyekvő teherautót, amely így becsapódott egy iskolába, két gyermek halálát okozva a balesetben életét veszítő 7 további katona mellett. A fél óráig tartó intenzív tűzharc eredményeként állítólagosan 5 lázadót is megöltek a fegyveres erők.
Még a múlt héten (dec. 13.) szintén volt egy hasonló akció, akkor egy kabeumbi (a kis falu nem messze fekszik Sedhiou városától) katonai bázist támadtak meg állítólagosan MFDC-hez köthető fegyveresek (azért az állítólagosság, mert a lázadók oldalára senki nem erősítette meg az akciót, sőt..), amely összecsapásban több civil és katona is életét veszítette (pontos információt egyszerűen képtelenség megtudni a mindent elkendőzni próbáló hadseregtől), öt további katona pedig nyomtalanul eltűnt. Az ő keresésükre indított akció során további három katona meghalt, kettőt egy pokolgép, egyet pedig egy akna ölt meg a régió más részein. Hasonló jellegű és erejű összecsapásra legutóbb november 21.-én volt példa, amikor legalább 10 civil veszítette életét egy, Ziguinchor közelében történt konfliktusban. Szakértők szerint egyébként a mostanában megszaporodó támadások azt is jelzik, hogy a 2012-ben sorra kerülő választások során az MFDC szeretné a középpontba állítani a Casamance-kérdést, amely így majd adukártya lehet bizonyos politikai erők kezében. Ezzel pedig sajnos nem is látszik semmiféle kiút a jelenlegi helyzetből, egyrészt tucatnyi tárgyalás és békepaktum elbukott már, másrészt maga az MFDC is több frakcióból áll, amelyek között nincs megegyezés, bónuszként pedig a békére hajló legendás MFDC vezető, Augustin Diamacoune Senghor 2007-es halála óta nincs vezető, akivel lehetne tárgyalni.
Persze itt is van jópár összeesküvés-elmélet, az egyik legnépszerűbb szerint a gambiai elnök, Yahya Jammeh áll az akciók mögött, ő pénzeli és támogatja a harcosokat (a történet szerint ők mindannyian a hírhedt gambia vezető szülőfalujából származnak), akik egyébként meglepően felszereltek, többször tűntek már M16-osokkal és aknavetőkkel is az elmúlt hónapokban. Valószínűbb azonban, hogy a konfliktus megoldása gazdasági jellegű, nem kell hozzá elvakultnak lenni, hogy lássuk, Casamance jóval fejletlenebb, mint Szenegál északi része, nincsen igazi ipar, hiányzik az infrastruktúra, nincs megfelelő légi összeköttetés északkal és így tovább. Ez majd biztos a választási kampányokban is fel fog tűnni, amely választásra az MFDC mérsékeltebbjei is készülnek, nemrég Jean-Marie François Biagui, a csoport egyik frakciójának főtitkára felszólította a többi frakciót az egyesülésre és egy közös parlamenti párt megalapítására, amely a Szenegáli Köztársaság és népének érdeke. Szerinte ugyanis a fegyveres harc helyett a politika lehet az út egy Casamance szövetségi állam létrehozására és az itt élők érdekeinek megfelelő képviseletére – nem ez volt az első ilyen beszéd, kb. 30 éve ezt hallgatjuk.