Bénító sztrájk a Dél-afrikai Köztársaságban – Videók
Közzététel ideje:| augusztus 27, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Nukleáris forradalom Afrikában?
Közzététel ideje:| augusztus 26, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
A szerdai napon a maga nemében történelmi bejelentésre került sor Egyiptomban, amikor Hoszni Mubarak államelnök bejelentette, hogy a Földközi-tenger partján található el-Dabaa városában fog elkezdődni az első egyiptomi atomerű építése. Ezzel pedig végleg pont került egy évtizedes vita és függőben lévő kérdés végére, hiszen ezt a helyet már a nyolcvanas években kijelölték erre a célra, de akkor a csernobili atomkatasztrófa miatt az egész projekt holtvágányra került, másrészt pedig rengeteg támadás érte a tervet, hiszen el-Dabaa csodálatos partszakaszairól és természeti adottságairól ismert, és így több üzletember akart volna szállodakomplexumokat építeni ide, ráadásul a környezetvédők sem repestek az örömtől.
Végül az elnök maga lépett közbe és hozta meg a végső döntést, teljes nemzetközi felügyelet és támogatás mellett fog az évtized végére elkészülni a másfél milliárd dolláros komplexum, amelyet a tervek szerint még pár fog majd követni a távoli jövőben. A pályázatot az építésre még idén kiírják, bár az még nem tiszta teljesen, hogy az állam mennyiben fog résztvenni a források biztosításában. Az országnak óriási szüksége van az energiára, hiszen csak ezen a nyáron tucatnyi várost bénított meg napokra áramszünet, ráadásul az energiaigény évente legalább hat százalékkal növekszik, továbbá a költségvetés számára fontos bevételt jelent az energiaexport a szomszédos országokba.
Jelenleg Egyiptom főleg gázból, olajból és vízből termeli meg energiaszükségletét (és többletét), de előbbi kettő felejthetővé válik az elkövetkező években, így érthető Mubarak miért csapott már az asztalra közel két évnyi huzavona után. Jelenleg Afrikában egyetlen ország rendelkezik atomerűvel, nukleáris reaktorral (nem kutatási célú), a Dél-afrikai Köztársaság, ahol az állami energiavállalat két reaktort működtet a Fokvároshoz közeli Koeberg Atomerűben, de azon országok listája, amelyek komolyan fontolgatják az atomenergia polgári célú hasznosítását egyre hosszabb: ha csak az igazán komoly terveket nézzük, akkor is mindenképpen meg kell említeni Namíbiát, Nigériát, Marokkót, Algériát, de Szenegál, Szudán és Líbia is kilátásba helyezett ilyen projekteket.
Szenegál például az év elején egy konferencián jelentette be, hogy már keresik a megfelelő területet a francia segítséggel megépülő első atomerőművük számára, amely 2020-ban kezdené meg termelni az energiát a nyugat-afrikai országban, de hasonló bejelentést tett a Szudáni Atomenergia Ügynökség vezetője is, aki szerint már tervezési fázisban van a 2020-ban üzembe álló első szudáni atomerőmű építése. Miközben tehát a világ más részein az atomenergia előnyeiről és hátrányairól folyik komoly vita, addig Afrikában most jött el a nukleáris forradalom ideje, a fentebb említett államok mindegyikében ettől az “energiahordozótól” várják a jövőbeni energiaszükségleti problémák megoldását.
Nem csoda, hiszen az energiafogyasztás döbbenetes mértékben növekszik a fekete kontinensen (miközben persze még így is elenyésző a világ többi részéhez képest), ráadásul az infrastruktúra hiányosságai miatt súlyos áramszünetek és ellátási problémák bénítják még a nagyobb városokat is. Energiakrízist vizionálni Afrikában nem is olyan elvetemült gondolat, hiszen az elektromos áram előállítása rendkívül alacsony mértékű, ráadásul néhány helyen koncentrálódik az energiahordozók többsége: az olaj és gáz, főleg a Guineai-öböl környékén és Észak-Afrikában, a szén főleg Dél-Afrikában, a középső régiók számára főleg a víz a fő energiaforrás (gondoljunk csak a Kongó folyóra), de a Dél-afrikai Köztársaság néhány északi állammal (itt Marokkóra, Algériára vagy mondjuk Egyiptomra asszociáljunk) együtt állítja elő az összes energia 80%-át!
És mégis ezek az államok tervezik atomerőművek nyitását és építését, míg egyes afrikai régiók energiaszempontból konkrétan fehér foltnak számítanak, pedig a folyton létező súlyos problémákra (éhezés, vízhiány, elsivatagosodás stb.) lehet, hogy a megfelelő válasz az energia lenne? Az uránnal nem lenne gond (a világ tartalékainak ötöde itt van), ahogy az építéssel és szakértelemmel sem (tolonganak a jelentkezők, Nigéria például folyamatos tárgyalásban van Kínával a kérdésről) de aggasztóbb a sok helyen fennálló bizonytalan politikai helyzet, a nagy forrásigény, a konfliktusok és egyáltalán, az instabilitás és a biztonság hiánya maga (hangsúlyozom, a posztban a kutatási célú reaktorokat még figyelembe se vettem). A nemzetközi hatalmak persze már meglátták az afrikai nukleáris vágyakban a lehetőséget (és persze szemet vetettek az uránra is), Oroszország, Kína (Niger az egyik fő célpont, nem hiába, a sok urán mégis csábító), India (Zambia a fő cél), Franciaország és az USA is házal a technológiájával, szakértelmével és támogatásával, de például Algériában Irán is feltűnt, mint az ország atomprogramjának fővédnöke.
A sok kétség ellenére a nukleáris “kincs” békés célú hasznosítása a kontinens rengeteg problémájára megoldást jelentene, a kérdés csak az, elég érett már erre Afrika?
Címkék: afrika > dél_afrikai_köztársaság > egyiptom > szenegál > szudán
Az észak-afrikai al-Kaida nem nyugszik
Közzététel ideje:| augusztus 25, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Egy hosszabb, valamennyire eseménytelennek nevezhető időszak után az elmúlt hetekben az al-Kaida Szervezete a Maghreb Államokban (AQIM) rendszeres vendég az újságok és internetes portálok főoldalán, miután a szervezet eléggé aktivizálta magát. Korábban már írtam róla, hogy egy elbaltázott francia-mauritániai közös katonai akció miatti bosszúból meggyilkoltak egy francia segélymunkást, később az évtized éhínségével küzdő Nigert fenyegették meg, aztán egy hete sikerrel elérték egyik ismert harcosuk, a mali származású Omar Sid-Ahmed Ould Hamma kiadatását Mauritániából Maliba, akit tavaly 12 év kényszermunkára ítéltek ott spanyol segélymunkások elrablásáért.
A három spanyolt (Albert Vilalta, Roque Pascual, Alicia Gomez) még 9 hónappal ezelőtt rabolták el, és bár Gomezt idén márciusban elengedték, a másik két munkás szabadon bocsátásáért az AQIM azt követelte, hogy Mauritána adja ki Hammát hazájának, Malinak, amelynek végül hosszas tárgyalások és burkina faso-i közbenjárás után a nouakchotti hatóságok eleget is tettek két hete. Az még nem tisztázott, hogy a kiszabott büntetést Maliban is le kell töltenie vagy sem (jelenleg úgy tűnik, nem), de a gesztust a terroristaszervezet elfogadta és így múlt héten szabadon engedték Vilaltát és Pascualt, akik augusztus 24.-én meg is érkeztek hazájukba, Spanyolországba. Más források szerint a kiadatás mellett Madrid még pénzt is fizetett a szélsőséges csoportnak a két ember szabadságáért, de ezt nem erősítette meg senki. Mindenesetre eléggé logikátlan, hogy pont az elrablás kitervelőjéért cserébe engedik szabadon a segélymunkásokat, így erősen valószínűsíthető, hogy más is van a háttérben, de ez már csak egyszerű találgatás.
Mindenesetre Spanyolország sokat köszönhet Burkina Faso-nak, amely sokszor járt közben az ügyben, Mustafa Shafi, az elnök személyes tanácsadója több alkalommal is a kietlen sivatagi vidékekre utazott, hogy közvetítsen az ügyben és végül neki köszönhető “a szaharai Omar” becenévre hallgató terrorista kiadatása is Malinak. Érdekesség, hogy Omar és Shafi együtt érkeztek meg Bamakoba a kiadatás napján, ahonnan mindketten néhány óra múlva a burkina faso-i fővárosba, Ouagadougouba távoztak. A két spanyol szabadon engedése után nem sokkal egy közlemény látott napvilágot az AQIM-től, amelyben kiemelték, hogy ez az ügy lecke lehet a francia titkosszolgálatnak, amely tárgyalás helyett a harcot választotta és ezzel halálra ítélt egy francia állampolgárt. Aztán augusztus 25.-ére virradóan a radikális csoport támadást akart végrehajtani egy mauritánai laktanya ellen, sikertelenül.
A jelenleg rendelkezésre álló minimális információ szerint egy robbanószerekkel megrakott terepjáró (és a benne utazó öngyilkos merénylő) nem állt meg a kelet-mauritánai Nema városának laktanyája előtti ellenőrzőpontnál többszöri felszólításra, ezért célzott lövéseket adtak le a gépjárműre, amelytől a robbanószerek működésbe léptek, komoly anyagi károkat okozva – szerencsére személyi sérülés nem történt, kivéve a merénylőt, aki életét vesztette. Még nem megerősített száz százalékosan, hogy az AQIM volt a háttérben, de a végrehajtás módja egyértelműen rájuk utal, ráadásul a júliusi közös mauritániai-francia katonai akció óta Nouakchott számos fenyegetést kapott a terroristáktól. A legutolsó öngyilkos támadás az országban egyébként közel pontosan egy éve, tavaly augusztusban történt, amikor Nouakchottban, a francia nagykövetség közelében robbantotta fel magát egy fanatikus.
Akárhonnan is szemléljük most a helyzetet, egy dolog tisztán látszik: nincs elérhetetlen célpont az AQIM számára, amely Algéria mellett Mauritániát, Nigert és Malit is kíméletlenül sanyargatja, utóbbit például sokan a szervezet egyik fő bázisának tartják az ottani gyenge biztonsági körülmények és a vezetés hozzáállása miatt (a mali kormány már többször kötött alkut a csoporttal). Hogy mikor lesz vége az észak-afrikai al-Kaida ámokfutásának, azt nem lehet tudni, mert a csoport bizonyos szempontból hasonlít az Úr Ellenállási Hadseregéhez (LRA), annyira szétaprózott csoportokban és annyira kemény körülmények között működnek, hogy normál eszközökkel megfoghatatlannak tűnnek.
Rövid, ám annál jobb hír Tanzániából
Közzététel ideje:| augusztus 23, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Míg a világ figyelme Tanzániára jelenleg csakis az államelnök, Jakaya Kikwete nyilvános rosszulléte miatt figyel, aki egy kampányrendezvényen esett össze a mai napon most már nem első alkalommal az elmúlt években, addig történt még Tanzániában egy csodálatos dolog, amelyről valószínűleg néhány elvakult természetimádón kívül nem sokak figyelmét keltette fel: a néhány éve kihaltnak nyilvánított Kihansi permetvarangy (Nectophrynoides asperginis) 100 példányát múlt héten visszaszállították eredeti élőhelyükre, Tanzániába (élőhelyük amúgy a tanzániai Kihansi és Mhalala vízesések nagyjából kéthektáros ún. permetzónája, ahonnan 2004-ben tűntek el véglegesen).
A sokszor-sokat bírált állatkertek azonban ismét megmutatták, hogy szerepük fajok megmentése szempontjából is jelentős, miután az Egyesült Államokban található bronxi (New York városában) és toledo-i (Ohio állam) állatkert pár száz fős példányszámú populációjából (csak itt tartottak fogságban ilyen varangyokat) sikerült több mint 7000 példányból álló populációt létrehozni és így nagy nemzetközi összefogás keretében elkezdődhetett a vadonba való visszatelepítésük. A most Tanzániába érkezett 100 példány először egy dar es Salaami központban fog még egy kicsit éldegelni, de a közeljövőben szeretnék kiköltöztetni őket a Kihansi vízeséshez. A Kihansi permetvarangy pusztulása akkor kezdődött, amikor 1999-ben elkészült a Kihansin az a hatalmas gát, amely most az ország energiatermelésének egyharmadát biztosítja és amely gát miatt a vízesésnél tizedére esett vissza a vízhozam és így értelemszerűen
az élettérnek számító permetzóna is szinte megszűnt, ráadásul pedig egy elég pusztító betegség is felütötte a fejét a varangyok között (amelyek több, érdekes jellemzőt tudhatnak magukénak: például élő utódokat hoz a világra a nőstény, amelyeket aztán a hátán cipel).
Jelenleg tehát a varangyokat szigorú megfigyelés alatt tartják, miközben a Kihansinál már készülnek az érkezésükre, mesterséges permetezőrendszert építettek ki, hogy ez se gátolja szaporodásukat, és ezt a projektet, ahogy a gát építését is, a Világbank finanszírozta.
Mauritániában elkezdődött a Nagy Zöld Fal építése
Közzététel ideje:| augusztus 22, 2010 | 4 hozzászólás | GaceTillerro
A tegnapi nap egy eljövendő szép jövő csodás első állomása lehet Mauritánia számára, miután Mohamed Ould Abdel Aziz államelnök elültette az első fáját annak a hatalmas projektnek, melynek keretében közel 2 millió fát fognak elülteni az ország területén (főleg a főváros, Nouakchott környékén), így próbálva meg felvenni a harcot az elsivatagosodás és az áradások ellen.
A nagyszabású program elindulásán több ezren voltak jelen, miniszterek, hivatalnokok, környezetvédők és egyszerű civilek, akik mindannyian nagy örömüknek adtak hangot, hiszen várakozásaik szerint az erdősáv nem csak a sivatag és a víz megállítása szempontjából lesz jelentős, de több ezer munkahelyet és az alacsony jövedelműek számára oly fontos faszenet és tűzifát is remélhetnek a majdani erdőből. Az ügy mögé egyébként több tucat non-profit szervezet is felsorakozott (ahogy az ENSZ és kutatók sokasága is), nemzetközi forrásokból pedig több millió dollár kerül a projekt végrehajtására, amelyre már most több száz hektárt jelöltek ki. Kutatók és szakértők segítségével határozták meg egyébként azokat a fafajtákat, amelyekkel a legjobban elérhető a dűnék megállítása, illetve amelyek a leghasznosabbak lehetnek majd a lakosság számára, amikor a négy éves időtartam végeztével a 2 millió fa országszerte a földbe kerül.
Maga ez a mauritániai erdősítési projekt az első konkrét állomása a “Nagy Zöld Fal” elnevezésű, még 2005-ben kitűzött Afrikai Uniós célnak, melynek eredménye elvileg az lenne, hogy elkészül egy egész Afrikát átszelő, Szenegáltól Dzsibutiig tartó, 15 kilométer széles és több mint 7000 kilométer hosszú erdősáv, amelynek célja (rendkívül jól megválogatott fafajták segítségével), hogy egyrészt meggátolják a sivatag terjedését, másrészt pedig javítsák a Száhelben a földek minőségét és így az élelmiszerbiztonság helyzete is fejlődjön az érintett országokban. Remélhetőleg ez a mauritániai ünnepség tényleg valami nagyszerű kezdete lesz, ugyanis hiába az eltelt 5 év, a források hiánya miatt a Nagy Zöld Fal létrehozása néhány jelképes lépéstől eltekintve megfeneklett.
Még júniusban találkozott az érintett 11 ország (Burkina Faso, Csád, Dzsibuti, Eritrea, Ethiopia, Mali, Mauritánia, Niger, Nigéria, Szenegál és Szudán) vezetője a csádi fővárosban, N’Djamenában, hogy a projekt állásáról, jövőjéről, finanszírozásáról tárgyaljon. A megbeszéléseken jelen volt a Globális Környezeti Alap (GEF) vezetője, Monique Barbut is, aki kiemelte, hogy szervezete (amelyet 1991-ben hoztak létre a klímaváltozás hatásainak kivédésére és előzetes kiküszöbölésére, ma 182 ország tagja és jelenleg is van Magyarországon támogatott projektje, a Duna szenyezettségének csökkentésére) összessen 119 millió dollárral fogja támogatni a Fal létrehozásában résztvevő országokat, továbbá segíteni fogja őket további támogatók felkutatásában.
Az már jelenleg is látható, hogy bizonyos országok sokkal jobban magukénak érzik az ügyet (bár ez nem minden esetben a többiek hibája, hiszen ki hibáztathatja Nigert azért, amiért éhező lakossága mellett nem az erdősítés a prioritás), gondolok itt mondjuk Szenegálra, amely már a tavalyi koppenhágai klímacsúcson is erősen kardoskodott a projekt mellett és már eddig is közel 2 millió dollárt költött erdősítésre (függetlenül a Nagy Zöld Fal projektjétől) és lakossági felvilágosító programokra. A szárazságtűrő és nem tájidegen fajták telepítésével remélhetőleg sikerülne lassítani a talajeroziót, csökkenteni a szél sebességét és az esővíz földbe szivárgását elősegíteni, tehát összefoglalva: megállítani a sivatagot, de legalábbis lelassítani. Ez egy fantasztikus projekt, akármilyen nézőpontból is nézzük (egyébként egy ugyanilyen névre hallgató projekt már fut egy ideje Kínában), remélhetőleg nem csak íróasztalon és hangzatos beszédekben fog létezni, ahogy sok hasonló projekt a kontinensen.
Abdoulaye Wade, szenegáli elnök a projektről:
Nyugat-Szahara: az ENSZ feladta
Közzététel ideje:| augusztus 21, 2010 | 13 hozzászólás | GaceTillerro
Az elmúlt napok hírei alapján most már majdnem biztosan levonható egy szomorú és tanulságos következtetés: az ENSZ – több, korábban felvállalt feladatához hasonlóan – belebukott Nyugat-Szahara helyzetének megoldásába. Ahogy az elmúlt hosszú-hosszú években már jópáran, úgy Ban Ki-moon ENSZ főtitkár jelenlegi személyes nyugat-szaharai ügyekkel megbízott embere, Christopher Ross is hiába kilincselt június 21.-től július 2.-ig öt különböző országban (Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Oroszország és USA) támogatókat keresve az ügy megoldásához, eddig úgy tűnik eredménytelenül tette.
Lehet tehát, hogy ő sem járt jobban, mint az eddigi nyugat-szaharai megbízottak, tárgyalásokat hozott össze, új feltételrendszereket, tervötleteket dolgozott ki eredmény nélkül, de még így sem közelítette meg egyik elődjét, James Bakert, aki több, konkrét tervet is a Biztonsági Tanács elé terjesztett 2001 és 2004 között, amelyek vagy a Nyugat-Szaharai Köztársaság függetlenségéért küzdő Polisario Front, vagy Marokkó ellenállása miatt buktak el. Ahogy az egy, az El Pais spanyol napilapban leközölt kiszivárgott levélből kiderült, Ross konkrétan a fentebb már említett öt országot kéri, hogy segítsenek meggyőzni a szembenálló feleket, mert az ENSZ főtitkár és maga Ross is “képtelen komolyabban előrelépni az ügyben”, a Polisario és Marokkó álláspontja pedig fikarcnyit sem változott az elmúlt években: Marokkó kizártnak tartja a függetlenséget a hosszú évtizedek óta megszállt ország számára, a Polisario pedig az ENSZ által nekik ígért népszavazást (a függetlenségről) de legalábbis egy rendkívül magas fokú autonómiát követel a kis lélekszámú, szinte alig ismert nép számára, amelynek jelentős része algériai menekülttáborokban (Tindouf) él sanyarú körülmények között.
Algéria előtt mindenesetre maximálisan le a kalappal, Nyugat-Szahara ügyének ez a saját belső problémáival is nehezen megbirkózó észak-afrikai ország a legfőbb támogatója és ez a támogatás azóta is Algéria és Marokkó kapcsolatának egyik fő hátráltató tényezője. Az ENSZ főtitkár megbízottja egyébként ellátogatott Rabatba, Algériába, Mauritániába és a Polisario vezetőivel is asztalhoz ült az elmúlt hetekben, de hiába minden, a felek továbbra sem tudnak megegyezni még a tárgyalásokról sem, nemhogy azok napirendjéről. Ross levele szerint a megoldás azért is sürgető, mert aggasztó a radikalizálódás a szaharai fiatalok körében (főleg Tindoufban, ahol az oktatás erőteljesen szélsőséges) és ezért az ENSZ attól tart, hogy komoly lépés híján a jópár éve kihunyt katonai konfliktus ismét fellángolhat a jövőben.
Tegnap VI. Mohammed marokkói király is kitért az ügyre néphez intézett beszédében, mely szerint az ügy megoldására tett (csekély szintű autonómia) marokkói javaslat rendkívül nagy nemzetközi támogatással bír, ellentétben a Marokkó területi integritását megtörni igyekvő ellenséges erők függetlenségi vágyaival, amelyet Rabat maximális mértékben elképzelhetetlennek tart. Rendkívül elszomorító, hogy maga a király beszél területi integritásról, miközben Marokkó évtizedek óta katonailag megszállva tartja a Nyugat-Szaharai Köztársaság területének jelentős részét, fallal zárja el a másik résztől, marokkóiak ezreit telepíti a területre és minden lehetséges módon igyekszik eltiporni a szaharaiak identitását.
« go back — keep looking »