'

Rodrigues: Mauritius függetlenedni vágyó kistestvére

Közzététel ideje:| július 30, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Rodriques szigete egy alig 108 négyzetkilométeres, autonóm státusszal bíró földdarab nagyjából 560 kilométerre Mauritiustól és annak 10. körzeteként képezi a Mauritiusi Köztársaság részét az Indiai-óceánban. 2001 óta bír autonómiával, kormányzati teendőit a régiós parlament látja el, fővárosaként pedig Port Mathurin szolgál. Időről-időre felröppennek olyan elméletek, hogy a sziget egyszer függetlenné válhat, amely elméletek táptalaját azok a kinyilatkoztatások és megnyilvánulások adják, amelyek az elmúlt évtizedek során hangzottak el különféle politikai személyiségek szájából – ez olyannyira létező elgondolás, hogy a következő száz évben függetlenséget szerző lehetséges területek között számontartják ezt a szigetet is.

A következő írásban azt fogjuk áttekinteni, hogy ilyen függetlenségi törekvéseknek milyen okai és milyen valódi esélyei lehetnek, főleg azt figyelembe véve, hogy alig 40 ezer ember lakik ezen a kis szigeten. Az elmúlt években a rodriguesi politikai paletta több jelentős szereplőjének képviselői tartottak konferenciát a sziget mindennapjairól és jövőképéről, többek között a függetlenséget folyamatosan napirenden tartó Rodriguesi Hazafias Front (RPF), amely szerint az 1967-ben kikiáltott mauritiusi függetlenség kidolgozási folyamatában Rodrigues semmilyen formában nem volt résztvevő, pedig akkor is teljesen egyértelmű volt Rodrigues lakói számára, hogy egy közös unió fenntartása Nagy-Britanniával jobb lenne a sziget számára.

Ennek okai egyértelműek és szerte Afrikában mind a mai napig témát jelentenek sok egykori gyarmat számára: Rodrigues lakóinak jelentős része marginalizáltnak érzi magát, több munkahelyre és fejlesztésre vágynak, hogy fiataljaik számára reális opció legyen a szigeten való maradás, így Mauritius vagy lépéseket tesz az egyenlőtlenségek megszüntetése érdekében vagy Rodrigues Skóciához hasonlóan a függetlenség kivívásának útjára lép ismét – legalábbis az RPF és több kisebb politikai párt szerint. A mai napig komoly problémaként éli meg Rodrigues politikai vezetése, hogy olyan sorsdöntő témákban, mint a halászat vagy az oktatás, Mauritiusról érkeznek az utasítások és rendelkezések, anélkül, hogy a kis sziget valódi igényeit figyelembe vennék. És ez persze azt is jelenti, hogy a 2001. november 20-án létrejött Rodriguesi Regionális Parlament végrehajtó bizottságának döntéseit felülírják a mauritiusi parlament döntései, a sziget kormányzójának fő funkciója a szigetország kormánya által hozott döntések végrehajtása, informálás a mindennapi témákról és a központi költségvetésből Rodriguesnek juttatott összegek felhasználásáról.

Rodrigues nevét egyébként Diego Rodrigueztől, egy portugál hajóskapitánytól kapta, aki 1528-ban látogatta meg ezt a szigetet, de 1638-ban már a közeli Réunion szigetéről a franciák irányították a területet egészen 1809-ig, amikor brit katonák foglalták el (azért, hogy bázist szerezzenek az akkor franciák által uralt Mauritius megtámadásához) és 1814-ig közvetlenül a britek irányították – akkor adták át az irányítást Mauritiusnak. Innentől kezdve azért jobban ismert már a történet, amelynek végén 1968-ban Rodrigues akarata ellenére függetlenné vált Mauritius egyik megyéjeként (a Londonban tartott tárgyalások egyikén sem vett részt Rodrigues képviselője, sem 1961-ben, sem 65-ben, sem 67-ben), annak ellenére, hogy 1967-ben nagyjából az összes rodriguesi polgár úgy szavazott egy népszavazáson, hogy Nagy-Britannia részei kívánnak maradni. És bár erről nem nagyon szólnak a történelemkönyvek, az ezt közvető években ilyen szinten nézve komoly feszültségek voltak Mauritius és Rodrigues között, 1968-ban például csak állig felfegyverzett katonák biztosításával sikerült felhúzni a mauritiusi zászlót Port Mathurinban és később még a briteknek is vissza kellett jönni, hogy egy elszabaduló tüntetést megfékezzenek.

Az ezt követő évtizedek távoli irányítást, növekvő munkanélküliséget, növekvő árakat, növekvő gyermekhalandóságot és növekvő írástudatlanságot hoztak, néhány hamvába holt kormányzati kezdeményezéssel, hogy Rodrigues is felzárkóztatásra kerüljön. A 2001-ben annyira várt autonómia megérkezése sem jelentette azt a szabadságot, amelyre oly sokan vágytak, nem csoda, hogy tovább folytatódott és folytatódik a mai napig a kivándorlás Dél-Afrika, Kanada vagy éppen Ausztrália felé, ugyanis az autonóm regionális parlament is – ahogy fentebb már említésre került – kizárólag a központi kormányzat döntéseit hajtja végre, valódi autonómiáról nem beszélhetünk. Egy-két radikálisnak nevezhető nacionalista egyébként Mauritius és Rodrigues esetét Etiópia és Eritrea esetéhez hasonlítja, hiszen Rodrigues saját akarata ellenére került Mauritiushoz, így szerintük konkrétan még mindig gyarmatnak tekinthető. Etnikailag is van különbség a két ország lakossága között, Mauritius másfél milliós lakosságának nagy része indiai kényszermunkások leszármazotttja, akiket a britek hoztak a cukornádültetvényekre dolgozni, Rodrigues 40 ezres lakossága pedig 99%-ban afrikai rabszolgáktól eredezteti magát.

De hogy ténylegesen van-e esély arra, hogy Rodrigues függetlenné váljon? Ha közelről megnézzük a helyzetet, akkor egyértelműen azt mondhatjuk, hogy nincs, egyrészt a kis szigetnek semmiféle katonai esélye nem lehet Mauritiussal szemben, sőt az elmúlt években olyan erős bevándorlás mutatkozik Mauritiusról Rodrigues felé, hogy néhány évtizeden belül a kis méret és csekély lakosságszám okán kulturális, etnikai különbségét megőrző kis sziget teljesen integrálódni és asszimilálódni fog a többségi társadalomba. Aminek nagyobb esélye van, az az, hogy a rodriguesi politikai paletta legerősebb tényezője, az 1976-ban alapított Rodriguesi Népi Szövetség (OPR) Louis Serge Clair vezetésével még komolyabb autonómiára tesz majd szert, hiszen pontosan ennek a szervezetnek köszönhető a 2001-es autonómia megszerzése is.

Most azért ennél kisebb problémákkal küzdenek, a legutóbbi nagy fellángolás az volt, amikor az OPR a rodriguesi Sir Gaetan Duval repülőtér átnevezését javasolta Plaines Corail repülőtérre, ezzel felülírva a nagy rivális mozgalom a Rodriguesi Mozgalom (MR) 2007-es döntését a változtatásról. A döntés egyértelműen politikai jellegű, hiszen Gaetan Duval az a mauritiusi politikus volt, aki 1967-ben a függetlenség ellen kampányolt, de pártja onnantól kezdve az OPR komoly ellenfelének számított, egészen 1982-ig, amikor Duval feladta Rodriguest és többé nem vett részt az ottani politizálásban. Összefoglalva a fentieket, Rodrigues függetlenségi törekvéseinek van múltja és van jelene is, viszont, hogy jövője van, az már annyira nem biztos, ugyanis a téma egyre inkább kezd a múlt homályába tűnni, ráadásul az asszimiláció is egyre erősebben van jelen Rodrigues társadalmában – egyszerűen ez a kérdés ma már alig van napirenden.

twitter.com/napiafrika

12 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Az Új Erők ismét meghatározó tényező Elefántcsontparton – sőt, rajtuk múlhat az ország jövője

Közzététel ideje:| július 23, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A két súlyos polgárháború után lábadozó és egy elég hosszú periódusig stabilnak tűnő Elefántcsontparton az elmúlt néhány hónapban aggasztó események kezdték el követni egymást – csak az elmúlt néhány napban több halálos áldozatot követeltek támadások, amelyek során körülményeik és fizetésük miatt elégedetlen katonák kezdtek lövöldözni az ország több részén. Ha a kisebb konfliktusokat nem nézzük, akkor is legalább egy tucat zendülés vagy annak induló cselekmény volt 2017-ben Elefántcsontparton és mindegyikben azok a katonák vettek részt (a 22 ezer fős elefántcsontparti hadseregből 8400 egykori lázadó), akik jópár évvel ezelőtt az Elefántcsontparti Új Erők (FNCI) lázadó mozgalmának voltak a tagjai – emlékezhetünk, ez volt az a koalíció különféle lázadó csapatok között, amelynek élén az elefántcsontparti parlament elnöke, Guillaume Soro 2002 és 2007 között Elefántcsontpart 60%-át uralta a polgárháborús időszakban.

A lázadások oka minden esetben a pénz volt, a zendülők ugyanis fejenként 7 millió forintnak megfelelő összeget követelnek azért, hogy súlyos harcokban segítették hozzá Alassane Ouattarát az elnöki pozícióhoz Laurent Gbagbo erőivel szemben. És akkor arról a sok ezer további lázadóról még nem is beszéltünk, akiket még nem sikerült teljesen integrálni, a leszerelési-lefegyverzési-reintegrációs program valamely fázisában vannak most, többnyire teljesen kilátástalan jövőképpel és ha ehhez hozzávesszük azt, hogy az Új Erők több száz tonnányi fegyver felett rendelkezett anno, amelynek jelentős része nem került beszolgáltatásra illetve azt, hogy az ENSZ elefántcsontparti missziója, az UNOCI június 30.-án lehúzta a rolót, akkor láthatjuk, hogy miért is aggódik egyre jobban az ország közvéleménye a biztonsági helyzet miatt.

Mindenesetre elégedetlen katonák vannak, voltak és lesznek, ha nincs mellettük politikai erő és társadalmi támogatás, akkor egy-egy laktanya zendülése még nem dönthet meg egy teljes országot – viszont sokan egyre jobban aggódnak amiatt, hogy Guillaume Soro, az egykori lázadó vezető már 2020-ra tekint előre, amikor a következő elnökválasztáson valóra szeretné váltani régóta dédelgetett álmát, hogy Elefántcsontpart elnöke legyen. Ez önmagában még nem jelent semmit, de Soro és több vezető politikus között fokozatosan feszült viszony kezd kialakulni, példának okáért a néhány napja kinevezett védelmi miniszterrel, a 2020-ban szintén elnöki pozícióban reménykedő Hamed Bakayokóval is (ő belügyminiszterből lett védelmi miniszter, Ouattara azon szándékával, hogy Bakayoko majd kemény kézzel rendet tesz a hadseregben) – és például nemrég, rengeteg fegyvert találtak egy házkutatás során Soro protokolért felelős vezetőjének otthonában.

Plusz Ouattara kemény kézzel csapott oda az egykori lázadó vezér holdudvarának, a Sorohoz hű Meité Sindou vagy Issiaka Fofana eltávolítása akár jel is lehetett Soro számára, aki maga többször hangoztatta, hogy az egységben hisz, nem szeretne még egyszer megosztottságot látni az országban és jópárszor megint elnézést kért a polgárháborús időszakban elkövetett tetteiért. Az biztos, hogy az elmúlt hónapok során egyértelműen kirajzolódtak a hadseregen belüli csoportok, Ouattara támogatói, Soro támogatói vagy éppen Gbagbo támogatói körül. Remélhetőleg persze a biztonsági helyzet romlása nem fog folytatódni, főleg, hogy július 21-én Ouattara megnyitotta a a 8. Frankofón Játékokat Abidjanban, aminek 4000 résztvevőjére sok ezer katona vigyáz majd a városban – de ha gyors kört futunk az interneten, akkor azt láthatjuk, hogy csak ezen a hétvégén több olyan esemény is történt, ami elég aggasztó, például az Abidjantól 40 kilométerre fekvő Azaguié csendőrségét érte támadás, nem sokkal korábban pedig egy abidjani rendvédelmi iskolát támadtak meg fegyveresek.

És a helyzetnek van (legalább) egy gazdasági aspektusa is, hiszen példának okáért az ország második legnagyobb városában, Bouakéban nemrégiben történt zendülés ezt a kakaótermelés szempontjából oly fontos várost is a konfliktus szélésre sodorta, de ugyanezzel egyidőben voltak lövöldözések San Pedróban, a világ legnagyobb kakaóexportáló városában és Daloában, egy szintén jelentős kakaókereskedelmi központban is. És ezek mellett ott van a kakaószektorban uralkodó bizonytalanság, a rossz kommunikáció, az ellenőrzések hiánya és a 2012-ben bevezetett reformok kudarca is. Nagyjából a sok évvel ezelőtt bevezetett majd most néhány éve ismét elindított reformcsomaggal a kormány célja az volt, hogy stabil rendszer alakuljon ki, azaz nagyjából a termés 80%-át már előzetesen értékesítették, így pedig garantálni lehetett a nagyjából 800 ezer kistermelőnek egy stabil árrendszert, ami segített volna elvileg a tervezhetőségben.

Na ebből igazából túl sok minden nem valósult meg, olyannyira, hogy a kormánynak márciusban csökkentenie kellett a garantált minimumárat egy kiló kakaóbabért – 450 forintról 290 forintra és ki kell találnia, hogyan pótolja ki a Kávé-Kakaó Tanács (CCC) 300 millárd frankos veszteségét. És hiába voltak hangzatos célok, a nagy felvásárlókkal nem igazán sikerült fix árakban megegyezni, sem hosszútávú felvásárlási szerződésekben és még a szerződések 2.5%-ában előírt letétet is nagyon gyorsan lecsökkentette a CCC 1%-ra, mert az elefántcsontparti termelői szövetkezetek még ezt is képtelenek voltak kigazdálkodni. Pedig eredetileg az egészet azért találták ki, hogy minél több helyi erő kerüljön a rendszerbe és lenyomják az olyan multinacionális cégek uralmát, mint a Cargill, a Barry Callebaut vagy az Olam Daniels Midland, de egyszerűen a kis szereplők kezében nem volt elég tőke ahhoz, hogy nagyokká váljanak ilyen rövid időtávon belül.

De a legnagyobb problémát az árak zuhanása jelentette, az árutőzsdéken nagyon sokat veszített értékéből a “fekete aranynak” is titulált kakaó és a CCC elnöke hosszú heteken át túrázott az országban, hogy a termelők ne lázongjanak túlzottan majd a minimum garantált ár lecsökkentése miatt. És túlságosan jó dolgokra a jövőben sem lehet számítani, a következő néhány évben biztosan túltermelés lesz kakaóból a világon, így most óriási szükség lesz a reform “megreformálására” és rendkívül keménykezű ellenőrzésekre, különben a termelők komoly spirálba kerülhetnek – és hát arra emlékezhetünk, hogy nekik a polgárháborúban is komoly szerepük volt, több dokumentumfilmben és könyvben konkrétan “kakaóháborúként” hivatkoznak az első ilyen háborúra (persze ez csak egy faktor volt, de jól mutatja a fontosságát a szektornak).

twitter.com/napiafrika

12 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Katar elszigetelésének afrikai hatásai

Közzététel ideje:| július 1, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Egy átlagos magyar vagy éppen uniós állampolgár számára nagy valószínűséggel teljes meglepetésként jöttek a néhány héttel ezelőtti, Katart és Szaúd-Arábiát érintő események az arab világban de aztán egy-két nap után a mainstream médiában tova is tűntek az erről szóló beszámolók. Elég sok szakértő szólalt meg a témában, mindenféle elemzések láttak napvilágot, de alapvetően a történet magja annyi, hogy június elején Szaúd-Arábia vezetésével több arab állam (például az Egyesült Arab Emirátusok vagy Bahrein) és afrikai ország (például a Comore-szigetek, Egyiptom, Mauritánia, Szenegál) teljesen megszakította diplomáciai kapcsolatait Katarral, miután azzal vádolták meg az aprócska arab országot, hogy pénzügyileg is támogatja a terrorizmust, titkos egyezségeket tart fenn Iránnal bizonyos országok destabilizálása érdekében és az Al Jazeera hírügynökségen, televíziós csatornán keresztül antiszemita és Iránt, Törökországot támogató propagandát folytat.

Az akció keretében az érintett országok utazási és kereskedelmi tilalmat vezettek be, valamint nagyköveteket hívtak vissza, de a teljes megszakítás mellett több olyan ország is van, amelyik részlegesen csökkentette a Katarral fennálló kapcsolatát (például Csád vagy éppen Niger). Sokan azzal vádolták Szaúd-Arábiát, hogy pénzzel próbál az akcióhoz további támogatókat gyűjteni, beszámolók vannak arról, hogy a szomáliai elnök, Mohammed Abdullah Farmajo egy 80 millió dolláros segélyt utasított vissza annak érdekében, hogy távoltartsa országát a Katarral szembeni támadásoktól. Jelenleg nagyjából ott tart a történet, hogy a Szaúd-Arábia vezette (és az Egyesült Államok vagy éppen Nagy-Britannia által is támogatott) koalíció 13 pontos ultimátumot adott Katarnak, amelynek teljesítése a szankciók feloldásának feltétele – köztük például az Iránnal fennálló katari kapcsolatok minimalizálása, az Al Jazeera teljes leállítása vagy éppen egy dohai török katonai bázis bezárása.

A legvalószínűbb helyzet jelenleg egyébként az, hogy még hosszú hónapokon át konzerválódó szankciók válnak a jelenleg ideiglenesnek tűnő korlátozásokból, miközben Irán és Törökország annyira keményen kapaszkodik szövetségesébe, amennyire Szaúd-Arábia a követeléseibe – a dohai bázisra például nem is olyan régen újabb török katonák érkeztek kiképzési célokkal. A globális palettán zajló eseményeknek vannak hatásai regionális, nemzeti szinten is, példának okáért a médiában szinte soha meg nem jelenő Eritra és Dzsibuti határán, ugyanis míg a korlátozások bejelentésekor Szomália és Etiópia a semlegesség irányába mozdult el, Eritrea és Dzsibuti egyaránt Szaúd-Arábia mellé állt, ezzel viszont azt érték el, hogy Katar visszavonta a lassan már 10 éve vitatott dzsibuti-eritreai határterületekről békefenntartó katonáit – így pedig újabb fegyveres konfliktus esélye merült fel. Hasonló ahhoz, ami 2008-ban történt, amikor napokon át harcolt a két ország egymással a Dumeira-hegység és Dumeira-szigetek birtoklásáért, amely harcoknak végül Katar közbelépésbe és közvetítése vetett véget.

És onnantól kezdve egészen mostanáig Doha egy nagyjából 500 fős kontingenssel vigyázott a határra, ami viszont már a múlt és dzsibuti vádak szerint alig néhány nappal a katariak távozása után eritreai katonák nyomultak be a vitatott területekre. Eritrea ezt cáfolja, de akárhogy is, a helyzet nem egyszerű, látni kell, hogy iszonyú harc dúl az Afrika keleti felén fekvő országok szövetségéért, Törökország, az Egyesült Arab Emirátusok vagy éppen Szaúd-Arábia is komoly gazdasági energiát fektet abba, hogy például Szomáliában vagy Dzsibutiban (ebben az aprócska kis országban döbbenetes verseny folyik a nagyhatalmak között a stratégiai pozíciókért) jelentős befolyást érjen el és a mostani, Katar elleni akcióban is azt lehetett megfigyelni, hogy a Szaúd-Arábia mellé álló államok többet remélnek ettől a döntéstől, mint amennyit elveszítenek Katar oldalán.

twitter.com/napiafrika

13 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Darfúr továbbra sem nyugszik: súlyos összecsapások, civilek elleni erőszak továbbra is

Közzététel ideje:| június 7, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Ahogy arról már többször volt szó itt a blogon, a nagy hírportálokon, hírcsatornákon most már a margón sem kerül megemlítésre a szudáni Darfúr régióban közel másfél évtizede zajló erőszakos konfliktus, amely 2003-as kirobbanása óta óvatos becslések szerint legalább 200-300 ezer ember halálát okozta, a konfliktus miatt elmenekültek száma pedig mindenképpen milliósra tehető. És bár 2010-ben a legnagyobb darfúri lázadó csoport, az Igazság és Egyenlőség Mozgalma (JEM) békét kötött a kartúmi kormánnyal, az az erőszakos cselekmények állítólagos folytatódása miatt rövidesen a múlt ködébe veszett és a mai napig kisebb-nagyobb intenzitással zajlik a háborúskodás a szudáni kormány egységei és a kormányhoz hű, főként arab afrikaiakból álló Janjaweed milícia (most már Gyorsreagálású Erők – RSF néven futnak) valamint a JEM és a Szudáni Felszabadítási Mozgalom (SLM) különféle frakciói között.

Jelenleg ismét egy nagyobb intenzitású szakaszba ért a harc, miután helyi tisztviselők és a témával foglalkozó független bloggerek állításai szerint az RSF megtorló akciókat kezdett a darfúri civil lakosság ellen, több tucat embert megöltek, házakat gyújtottak fel, emberek százait üldözték el otthonukból az elmúlt két hétben. A megtorlás az után kezdődött, hogy május 19-én a Szudáni Felszabadítási Mozgalom Minni Minawi-féle frakciója (SLM-MM) illetve a mozgalom Átmeneti Tanács néven ismert egy másik frakciója összecsapott szudáni kormányerőkkel és sokak meglepetésére a lázadók igen komoly ellenállást tudtak kifejteni, sőt igazából (állításuk szerint) ők kerültek ki nyertesként a helyzetből – az összecsapások kirobbanásáért egyébként mindkét fél a másikat tette felelőssé, a harcok alakulása miatt pedig a szudáni elnök, Omar al-Bashir Egyiptomot és Dél-Szudánt vádolta meg, hogy nehézfegyverzettel és logisztikai támogatással segítik a darfúri lázadókat.

A május 19-én történt súlyos összecsapások után következő, civil lakosság elleni akciók nem számítanak újdonságnak errefelé, ezt már többször lehetett látni a régióban különféle milíciáktól, de a legszomorúbb az egészben az, hogy nagyjából a világ teljes csendben fogadta a történteket, a sajtóban a legritkább esetben került bárhol is megemlítésre a dolgok rosszabbra fordulása és az ENSZ Darfúrba nominált, súlyos dollármilliókból fenntartott missziója, az UNAMID semmit nem tudott tenni az állítólagos mészárlások és gyújtogatások megakadályozása érdekében. A támadások helyi segélyszervezetek szerint főként Marla, Muzbad, Um Baru, Adoala és Ain Siro településeket érintik, de igazából a konkrétumokról nincsenek hírek és információk – Darfúrban továbbra is az a helyzet, ami az elmúlt években már megszokottá vált: a sajtó képviselői és a non-profit szervezetek itt nem szívesen látott vendégek és esetenként akár ezek a segíteni akaró emberek az életüket is kockáztatnák, ha a régióba mennének (lásd Daoud Hari és Phil Cox újságírók esetét, akik 2016 végén estek fogságba Darfúrban és bebörtönzést, kínzásokat voltak kénytelenek átélni magánakciójuk következményeként).

Ami azért konkrétumként elhangzott és megerősítést is nyert, az az, hogy a harcok során a kormánykatonák elfogták az SLM-Átmeneti Tanács frakciójának vezetőjét, Nimer Abdel Rahmant és megölték katonai vezetőjüket is – az ennek kapcsán megszólaló Minni Minnawi (az SLA-MM névadó vezetője) szerint egyébként a szudáni kormányzat már hónapok óta készült a mostani akciósorozatra, Kartúm viszont Líbiában megbújó és ott szervezkedő lázadó alakulatokról beszél. És hogy mit jelenthet ez a jövőre nézve? Az biztos, hogy óriási csapás ez a békének, hiszen az SLA-MM és az SLA-TC már több mint egy éve semmilyen komolyabb katonai műveletet nem hajtott végre Darfúrban és Minnawi már a teljeskörű békéről beszélt az elmúlt hónapokban, de a mostani akciókkal egyértelmű, hogy ez rendkívül távoli remény lett ismét.

A kormány szempontjából is kockázatos a helyzet, hiszen Bashir és kormánya arra vár, hogy közel 20 év után az Egyesült Államok megszüntesse az ország elleni gazdasági szankciókat – ennek pedig feltétele a darfúri béke. Figyeljük tehát a fejleményeket, az biztos, hogy az elkövetkező hónap vízválasztó lesz, egyrészt, hogy milyen akciók jönnek még az RSF-től, illetve hogy Minnawi és a többi SLM frakció miként reagál ezekre. Remélhetőleg a helyzet totális eszkalálódása elkerülhető lesz.

twitter.com/napiafrika

18 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Vége, ennyi volt: többé már nem vadásznak Joseph Kony-ra

Közzététel ideje:| április 23, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Néhány nappal ezelőtt, április 19-én az ugandai hadsereg megkezdte a Közép-afrikai Köztársaságba vezényelt katonáinak visszavonását, ezzel hivatalosan is befejezve az Úr Ellenállási Hadserege (LRA) és a vezetője, Joseph Kony elleni harcot. A katonák első csoportjának fogadásán, a gului repülőtéren Katsigazi Tumusiime vezérkari főnök elmondta, hogy a több mint harminc éve tartó konfliktusban ez a lépés igazából azt jelenti, hogy az ugandai vezetés már nem látja komoly fenyegetésnek Kony csoportját, regionális szinten semmiképp. Ezzel párhuzamosan az LRA elleni kampányra építő, azzal híressé váló Invisible Children névre hallgató non-profit szervezet közzétette legutóbbi számait, amelyek szerint az idei évben több tucat támadást hajtottak végre a csoport Közép-afrikai Köztársaságban rejtőző sejtjei és közel 100 embert raboltak ismét el.

Az ugandai hadsereg által most befejezett offenzíva új lehetőséget ad az LRA-nak az újraszerveződésre, a stabilizálódásra, bár Katsigazi azt is elmondta Guluban, hogy becslésük szerint alig száz főről lehet beszélni, mint LRA-tagról, akik igazából már szervezettség nélkül, apróbb bűnözői csoportokká süllyedve garázdálkodnak Közép-Afrikában és ebben az értelmezésben már nem különböznek a például a Közép-afrikai Köztársaság északi részén uralkodó fegyveres alakulatoktól. Az ugandai visszavonulással együtt a régióban 2011 óta tevékenykedő és hírszerzési támogatást nyújtó amerikai egységek is visszavonásra kerültek, így hivatalosan kijelenthető, hogy az LRA elleni hajsza végetért.

A küldetésben eddig résztvevő kétezer ugandai katona már nagyjából haza is tért és vitatkozni sem nagyon lehet Katsigazi érveivel, hiszen a komoly erőfeszítések és hírszerző tevékenységek okán az LRA sejtek oda jutottak, hogy mindenféle központi irányítás nélkül, telefonok használata nélkül bújnak meg a sűrű erdőségben és már tényleg nem különböznek a régióban extra adókat szedő, fosztogató kisebb-nagyobb csoportoktól. Persze ha a valódi okokra vagyunk kíváncsiak, akkor talán árnyaltabb a kép, hiszen mindenképpen szerepet játszik az ugandai döntésben az is, hogy a fentebb említett amerikai támogatás visszavonásáról a döntés már korábban megszületett, így az ugandai hadsereg csak reagált arra, hogy Washington kivonulásával jelentősen megnövekednének a műveletek költségei (az amerikai üzemeltették az ugandai katonákat szállító gépeket például). Plusz Donald Trump hatalomra lépésével Joseph Kony elfogása is jelentősen visszaesett a prioritási listán, sőt mondhatni, amíg amerikai érdekekre nem jelent veszélyt, Kony a közeljövőben nem lesz tényező az amerikai adminisztráció számára.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az LRA, mint fenyegetés többé már nem éri nagyon el a nemzetközi ingerküszöböt egy olyan világban, ahol az Iszlám Állam vagy a Boko Haram uralja a főcímeket – szóval egy ilyen szervezet elleni harcra elkölteni 1 milliárd amerikai dollárt, enyhén szólva is súlyos áldozat. Tehát összegezve, komolyabb harci cselekmények nélkül, rengeteg ugandai katonát ért váddal, az észak-ugandai nyugalommal és az amerikai támogatás nélkül már nincs egyetlen olyan észérv sem, ami alátámasztaná több ezer ugandai katonai közép-afrikai jelenlétét. És persze hát felmerül az emberben a kérdés, hogy Joseph Kony egyáltalán még életben van? Hosszú évek óta nem érkezett róla semmilyen hír, nincsenek felvételek, nyilatkozatok, közlemények, csak azokra a beszámolókra lehet támaszkodni, amelyek dezertőröktől, kiszabadult foglyoktól származnak – ezek pedig sokszor egymásnak ellentmondóak és nem ellenőrizhetőek, volt amelyik szerint Kony már letelepedett egy eldugott kis faluban, egy másik szerint gyomorfekéllyel küzd és rendkívül beteges, egy harmadik szerint pedig jelenleg is készül arra, hogy újult erővel indítsa be mozgalmát, mozgalmát, amelyben már elveszítette nagyjából összes ismert alvezérét. És hát milyen lázadó mozgalom az, amelynek vezetőjéről már szinte semmit sem tudunk és nem is ad magáról életjelet?

twitter.com/napiafrika

10 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Ha így folytatódik, a 2017-es év ismét éhínségeket hozhat Afrika egyes részein

Közzététel ideje:| április 8, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Egyértelműen a régióban fennálló élelmiszerbiztonsági helyzet súlyosságát mutatja, hogy tegnap (április 7.) az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének főtitkára, Graziano Da Silva ellátogatott a Csád-medencébe, kifejezetten azzal a céllal, hogy felhívja a világ közvéleményének figyelmét a jelenleg rendkívül kritikus helyzetre. A szárazságnak és az errefelé fennálló bizonytalan biztonsági állapotoknak köszönhetően (ez utóbbi leginkább a Boko Haram csoportjához köthető) a medence lakosságából több tízmillió ember mindennapi élelmezése is hajszálon függ, a napi többszöri étkezés elég sok településen és térségben luxusnak számít. Da Silva látogatása egyébként nagyjából a mezőgazdasági szezon elkezdődésével esik egybe és a főtitkár felkeresett a csádi medence hét országából kettőt is (N’Djamenát Csádban és Maidugurit Nigériában), hogy non-profit szervezetek programjait ismerje meg, találkozzon otthonukból menekülni kényszerült emberekkel és megnézzen néhány, mintául szolgáló projektet, amelyek segíthetnek a jövőben a régiónak az élelmiszerbiztonság stabilizálásában.

Alapvetően a Csád-medence már hosszú-hosszú ideje küzd a szárazsággal, az élelmiszerhiánnyal (többször volt erről szó itt a Mindennapi Afrika hasábjain is), ezt azonban az elmúlt években még jobban megnehezítette a Boko Haram és egyéb szélsőséges szervezetek ténykedése, hiszen a farmerek a medence egyes részein nem mernek kimenni földjeikre az ott esetlegesen elásott aknák vagy otthagyott robbanószerek okán, de a piacra kimenni a a régió északi részein (pl. Észak-Nigerben) szintén nem mindig életbiztosítás. Úgyhogy az elsődlegesen felszámolandó probléma a biztonsági kockázat, de fontos a megművelhető föld méretének további növelése is és szintén nem szabad elfelejteni azt, hogy a különféle konferenciákon beígért milliók kifizetése nagyon fontos az itt élők számára, hiszen ha egy-egy szervezet nem kapja meg a neki felajánlott támogatást, az azt is jelentheti, hogy sok tucat farmer nem kapja meg a műtrágyát, a magokat és így tovább.

De nehogy azt higgyük, hogy ez egyedi probléma Afrikában és kizárólag a Csád-medencéhez köthető, Kelet-Afrika egyes részei szintén hasonló cipőben járnak a migrációs hatásoknak, a klímaváltozás hatásainak és a biztonsági helyzet romlásának köszönhetően. Az elmúlt 100 év egyik legdurvább szárazságával érkező 2011-es évben 12 millió ember közvetlenül érintett lett az élelmiszerellátás problémái miatt, de a mostani száraz időszak még ezen is túltesz, májusig olyan kevés esőt jósolnak Kelet-Afrikában, hogy a 2011-es szám duplájára lehet számítani az érintett emberek számát tekintve. Ez köszönhető a menekültek áradatának egyes helyekről, köszönhető a járványoknak és köszönhető annak is, hogy a 2016-os vagy éppen a 2015-ös év sem volt túl jó a mezőgazdaságban, egyszerűen nem volt lehetőség tartalékokat felhalmozni. És nem csak a konfliktusokkal érintett országok vannak nehéz helyzetben (Dél-Szudánban már hivatalosan is éhínséget jelentettek be és 5 millió embernek van szüksége külső segítségre a mindennapi betevőhöz, Szomália pedig szintén ilyen irányba tart megint a 2011-es tragédiája után), de olyanokban is felmerültek problémák, amelyek alapvetően modern és fejlett társadalmaknak számítanak – elég ha megnézzük a kenyai Nagy-hasadékvölgyet, ahol közösség közötti fegyveres konfliktus robbant ki a szűkös javak feletti ellenőrzésért.

A kormányok a maguk módján persze igyekeznek segíteni és nem csak a külső támogatásra várnak, de az egyértelműen látható, hogy egymagukban képtelenek lesznek megoldani ezeket a problémákat (Szomáliában például a gyenge kormány alig volt képes néhány millió dollárt összeszedni a szárazság hatásainak enyhítésére), így mindenhol nagyon szívesen fogadják a non-profit segélyszervezeteket és külföldi támogatókat – bár vannak országok, ahol még ezekből a segítőkből is hasznot akarnak húzni mindenféle belépési- és munkavállalási engedélyek alapján. Hosszútávon mi lehet az előrelépési esély? Értelemszerűen a konfliktusok felszámolása a legfontosabb, de emellett a kormányoknak arra kell fókuszálniuk, hogy a jelenlegi önellátásra berendezkedő mezőgazdasági szektort kereskedelmi alapokra helyezze és diverzifikálja a szektort, tehát mindent el kell követni azért, hogy ne az eső mennyisége határozza meg azt, hogy lesz-e mit enni vagy sem. És ez Európa számára különösen fontos, hiszen Afrika fiataljaitól nem igazán lehet elvárni a helyben maradást, ha a tévéből és a médiából az európai luxus ígérete árad, miközben otthon a kérdés az, hogy lesz aznap mit enni vagy sem.

twitter.com/napiafrika

15 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

« go backkeep looking »
  • RSS és kapcsolat – Info

    Rss link:
    www.mindennapiafrika.info/rss
    Kapcsolat:
    mindennapiafrika@gmail.com
    Twitter:
    twitter.com/napiafrika

  • Szavazás

    Paul Kagame...

    View Results

    Loading ... Loading ...
  • Címkék