Ugandai katasztrófa – Videókkal
Közzététel ideje:| március 3, 2010 | 3 hozzászólás | GaceTillerro
A Mindennapi Afrika sem mehet el szó nélkül a hétfőn történt, egész Ugandát megrázó borzalmas katasztrófa mellett, amely még a mainstream médiában is fő hírként jelent meg – mily meglepő, ha emberi szenvedésről, nyomorról, szörnyűségekről van szó. A kenyai-ugandai határon fekvő Elgon hegység lábainál nem ritkák a heves esőzések és az emiatt létrejövő földcsuszamlások, de a Bududa tartomány keleti részén – és egyben az ország legkeletibb részén – hétfőn történt katasztrófa eddig példa nélküli volt.
Több falut is sárlavinák terítettek be (de igazából egy volt a fő áldozat), a megerősített halálos áldozatok száma jelenleg 92, de ez biztosan emelkedni fog, hiszen sokan még most is a föld alatt vannak, becslések szerint legalább 3-400 ember veszíthette életét a katasztrófában. Yoweri Museveni ugandai elnök is felkereste helikopteren az érintett régiót, és a segítség azonnali elrendelése mellett azért kritikát is megfogalmazott a lakosság felé. A falvak ugyanis a Manafa folyó árterében fekszenek, és a környék növényvilágát – amely pedig segítene meggátolni az ilyen jellegű tragédiákat – jelentősen lepuszították már a helyi farmerek. A mentési munkálatok azonnal megkezdődtek, de miután a régiót gépek képtelenek megközelíteni az utak pusztulása miatt, így a mentőalakulatok és a katonák puszta kézzel, ásókkal próbálnak túlélők után kutatni, miközben a lakosság rettegve keres menedéket iskolákban és más, biztonságosnak ítélt helyeken.
Azonban ez sem jelent semmit, a sárlavinák egy kórházat és egy templomot is maguk alá temettek (ahol pedig sokan menedéket kerestek a heves esők miatt), utakat tettek járhatatlanná, és még mindig nincs vége: legalább egy hónap még hátravan az esős évszakból. A jelenleg eltűntként nyilvántartott emberek jelentős része gyermek, így nem csoda, hogy iszonyatos gyász lett úrrá a lakosságon, amely a kormánytól várja a segítséget. A messze leginkább sújtott faluban, Nametsiben legalább 5 méteres sárréteg borított be mindent, ennek ellenére az elmúlt két napban több túlélőt is sikerült előásniuk a mentésben résztvevőknek. Museveni elnök rendelkezésének megfelelően tegnap katonai helikopterek szállították el a falvak lakosait nagyjából 10 kilométerrel messzebbre, biztonságos területre. A tartomány szinte egészét érintő heves esőzések miatt a kormány mindenkit felszólított az óvatosságra, hiszen valószínűleg további sárlavinák várhatóak a régióban.
Szomália: a segély csak a gonosz “nyugat” mérge
Közzététel ideje:| március 2, 2010 | 16 hozzászólás | GaceTillerro
Az ENSZ égisze alatt működő Világélelmezési Program (WFP) néhány nappal ezelőtti jelentése csak megerősítette azt a feltevést, hogy a Szomália egy jelentős részét uraló, az al-Kaidával való kapcsolatát nyíltan vállaló és egész Kelet-Afrika stabilitását veszélyeztető al-Shabaab iszlám milícia iszonyatos “nyugatellenes” politikáját kiterjesztve, most már a segélyszállítmányok mozgását is korlátozza, tiltja az ország általa uralt részein.
Ez pedig az ország egyharmada, ahol a WFP becslései szerint – amit a milícia persze kitartóan cáfol – nagyjából fél millió ember szorulhat napi szinten élelmiszersegélyre. Az elmúlt hónapok harcainak következtében a segélyszervezetek már eddig is kivonultak Dél-Szomália jelentős részéről és csak egy-két fő “csomópontot” tartanak fenn a rengeteg menekült számára, de a jövőben valószínűleg ezeknek is befellegzett. Hétfőn az egyik ilyen tábor, Afgoye felé tartó kamionokat fegyvereseket állítottak meg és fordítottak vissza, miután az al-Shabaab elkezdett érvényt szerezni annak az elméletének, mely szerint a segélyek csak növelik a szomáliai lakosság külföldi függőségét és tönkreteszik a falusi, vidéki gazdálkodást.
Ha valakit most a WFP-vel való együttműködésen érnek – ebbe pedig beletartozik a segély elfogadása is -, az a szomáliai gazdaság elleni bűncselekménynek minősül és súlyos büntetés lehet a következménye. Persze, ez nem újdonság, ez a politika már korábban napvilágot látott, de csak mostanában érezhető, hogy ennek igyekeznek egyre erősebben érvényt is szerezni. Olyan vad vádak is repkednek a levegőben, mely szerint a világszervezet lejárt szavatosságú élelmiszert osztogat és a segítő tevékenység csak a “nyugati” propaganda terjesztését igyekszik fedezni. Emellett újabb szörnyű jelenség ütötte fel a fejét az országban (ha ezt még lehet annak nevezni), egyre gyakoribb az is, hogy az ENSZ kamionjait, járműveit vezetőikkel együtt elrabolják és hasonlóan a tengeren már bevált taktikához, váltságdíjat követelnek értük.
És ez nem csak az al-Shabaab uralta délre jellemző, az északon fekvő, autonóm Puntföld sem túlságosan biztonságos, pedig az ENSZ a sokkal veszélyesebb Mogadishu helyett inkább onnan dolgozik. Legutóbb a közép-szomáliai Eyl városának közelében raboltak el három, kíséret nélkül haladó WFP teheruatót, de múlt héten további kamionokat is elraboltak a régió más részein. A helyi lakosság által segített szárazföldi “kalózok” dupla haszonra hajtanak, hiszen megvárták míg a segélymunkások lepakolták az élelmiszerszállítmányt, majd azután csaptak le. Jelenleg öt kamion és vezetőik Eyl városában állnak őrizet alatt, az ENSZ tárgyal a fogvatartókkal a szabadon engedésükről. A helyzet tehát nem könnyű, főleg, hogy magára a segélyezésre is egyre szigorodó szabályok vonatkoznak, annak megakadályozására, hogy esetleg a szállítmányok az al-Shabaab kezére kerüljenek.
A WFP szóvivője, Peter Somerton mindenesetre megerősítette, munkájukat folytatni fogják, bármilyen áron. És szükség is lesz rájuk, ugyanis a friss hírek is megerősítették, hogy egyre durvább harcok várhatóak: egy másik nagy iszlám milícia, a Hizbul Islam megerősítette, hogy már az al-Shabaab a legnagyobb ellenségük és minden eszközzel harcba szállnak a teljesen elvakult radikálisokkal.
Főbb források: WFP, Reuters, BBC
Szabad egy körre? Autós utazás Libéria fővárosában, Monroviában
Közzététel ideje:| március 1, 2010 | 1 hozzászólás | GaceTillerro
Ha már tegnap Libéria volt a főszereplő, akkor ma tegyünk egy kis lazító túrát Monroviában és gyönyörködjünk a csodálatos, a polgárháború romjaiból szépen lassan éledező fővárosban.
Vallási erőszak már Libériában is
Közzététel ideje:| február 28, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Nyugat-Afrikában a vallási alapú konfliktusok az elmúlt években főleg csak Nigériában voltak jellemzőek, az ottani keresztény-muszlim összecsapásokban csak az elmúlt évben több száz ember veszítette életét (de az idei év sem volt mentes az erőszaktól ott). Most olyan helyen ütötte fel fejét az erőszak a régióban, ahol bár a vallási, etnikai sokszínűség és a szörnyű múlt mindig is jelen volt, vallási alapú összecsapások nem voltak jellemzőek.
Libéria legészakibb tartományában, a guineai határ mellett fekvő Lohában a mostani hétvége azonban az első olyan alkalom volt, amikor a keresztények és a muszlimok súlyos összecsapásokba bonyolódtak. A harcok zömmel a tartomány fővárosára, Vionjamára korlátozódtak – miközben a határ túloldalán, Guineában szintén vallási és etnikai feszültségek borzolják a kedélyeket -, a pénteken kirobbant friss harcokban legalább négy ember meghalt és tucatnyi megsérült a kormány közleménye szerint. A harcok kirobbanásának oka nem igazán ismert még, több teória is létezik, egyes helyiek szerint a tartományi székhely közelében fekvő Konia falucskában meggyilkolt keresztény diák halála lehetett a kirobbantó ok, mások szerint egy muszlim kisfiú megcsonkított holtteste szabadította el az indulatokat, nemzetközi újságírók szerint viszont a háttérben meghúzódó területi és földviták vallási vetületéről lehet szó.
Bárhogy is legyen, a keresztény és muszlim fiatalok fegyverekkel, bozótvágókkal, botokkal támadtak egymásra az utcákon, továbbá a vallások szent helyeit sem kímélték, legalább 1 keresztény templomot és 1 mecsetet porig égettek, de más források ennek többszöröséről beszélnek. További épületek is súlyosan károsodtak, amikor az őrjöngő fiatalok lángokba borították őket. Az emlékezetes nigériai vérengzéssel ellentétben itt a libériai hatóságok képesek voltak gyorsan úrrá lenni a szituáción, azonnal rendőri erősítés valamint katonai egységek érkeztek a térségbe és teljes kijárási tilalmat rendeltek el. Ami rendkívül súlyos intézkedés, de úgy gondolom egy ilyen helyzet valószínűleg legjobb tüneti kezelése.
Az események további elfajulásától tartva és a helyi erőket segítendő, a libériai ENSZ misszió (UNMIL) is egységeket küldött a térségbe. Amely misszió valószínűleg idén, a választások után be is fogja fejezni működését, hiszen mandátuma lejár – bár nem ez lenne az első alkalom egy hosszabbításra. Szombaton egyébként, tartva a további erőszaktól, sok százan lépték át a guineai határt, hogy menedéket keressenek az őrjöngő fiatal bandák elől, de többségük ma, a rend teljes helyreállítása után már vissza is tért. Kormányzati források szerint a nyomozás és a vizsgálat már folyamatban.
Csak megjegyzésként: Libéria közel 3 és fél milliós lakosságának jelentős része, nagyjából 40-45% keresztény vallású, 20-25% az iszlám követője, a többiek pedig egyéb, kisebb természeti vallásokat követnek. Amúgy az ENSZ és a kormány gyors reagálása is érthető, az iszonyú polgárháborúját nem is olyan régen lezáró Libéria Sierra Leone, Elefántcsontpart és Guinea ölelésében fekszik, az itt elszabaduló erőszak pillanatok alatt lángba boríthatja egész Nyugat-Afrikát.
Dadaab: a világ legnagyobb menekülttábora, a valódi pokol
Közzététel ideje:| február 27, 2010 | 2 hozzászólás | GaceTillerro
Dadaab. A név valószínűleg kevesek számára mond valamit, pedig ennek az aprócska kenyai városnak a neve összeforrt az emberi szenvedéssel és nyomorral. Dadaab a kenyai-szomáliai határtól pár tucat kilométerre fekszik Kenyában és körülötte-mellette található a világ legnagyobb menekülttábor-együttese, három tábor szomorú kombinációját alkotva. Lakosainak 96%-a az ENSZ menekültügyi szervezetének (UNCHR) becslése szerint szomáliai állampolgár, akik a Szomáliát sújtó polgárháború elől menekültek el, amely háborúban jelenleg a szélsőséges iszlám szervezetek (élükön az al-Shabaab-bal) állnak nyerésre és a szinte nem is létező központi kormányzat csak a főváros, Mogadishu egy részét képes fennhatósága alatt tartani erős nemzetközi segítséggel.
Az 1991-ben kezdődött (bár az évszámon lehetne vitatkozni) szomáliai polgárháború egykori lázadói által alkotott jelenlegi központi kormányzat képtelen gátat szabni az al-Kaidához való szoros kapcsolatát nyíltan vállaló al-Shabaab-bal, amely az iszlám annyira radikális vonulatát képviseli, hogy az egykoron vállvetve mellette harcoló más szervezetek (főleg a Hizbul Islam) is konfliktusokba kerültek már vele. A folyamatos harcok elől a kilencvenes évek elejétől szabályos népvándorlás kezdődött az országból a szélrózsa minden irányába, a menekülők jelentős része pedig Kenyát, a Dadaab város környékén felállított, ideiglenesnek gondolt táborokat vette célba.
Eredetileg 90 ezer emberre tervezték a három tábort (Hagadera, Ifo, Dagahaley), amely számot aztán rövid idő alatt gyorsan túllépte a menekültáradat, a jelenlegi legóvatosabb becslések szerint is nagyjából 300-310 ezer ember tengődhet itt iszonyú körülmények között. Ezen menekültek többsége a kilencvenes években érkezett ide, de annak ellenére, hogy 2006-ban Kenya rendkívül szorosra zárta szomáliai határát, a mai napig is naponta több tucat ember érkezik az UNCHR és több külföldi segélyszervezet által üzemeltett táborokba – számuk főleg az al-Shabaab felemelkedése óta nőtt meg. Maga Dadaab városa és a környező táj is jelentősen változott a táboroknak köszönhetően, a város lakosainak mára egy jelentős része a menekülttáborokból “élő” dolgozó vagy valamilyen kereskedő, aki távolabbról érkezett ide üzletelni, de a természeti panorámára is rányomja bélyegét a közel 60 négyzetkilométeres sátor- és bádogváros.
Maguk a segítők általában vagy a táborokban, a városban vagy egy csak nekik fenntartott kis táborban élnek. A folyamatosan érkező újabb menekültek már évek óta kritikus helyzetet eredményeznek a nem megfelelő mennyiségű ellátmány miatt, ráadásul a természet sem bánik kesztyűs kézzel az itt élő emberekkel: 2006. novemberében súlyos áradások voltak a régióban, azóta viszont szárazság tombol, mindkettő rendkívül megnehezítette a segélyszervezetek munkáját is, több ezer embert kellett áttelepíteni és ekkor kezdődött el a negyedik, Ifo 2 névre hallgató tábor létrehozása is, amely jelenleg sem fejeződött még be (főleg a kenyai kormány ellenállása miatt, amely még új kutak fúrását sem engedélyezi a táborok bővülése miatti félelmében). A segélyszervezetek, az UNCHR és a Világélelmezési Program teljes kapacitással dolgozik Dabaabnál, de még így sem képesek megfelelő ellátást biztosítani a menekültek számára, pár hónapos adatok szerint egy menekült tizenöt naponta kap 4 kiló lisztet, 1 kiló babot, 1 liter olajat és közel 4 kiló gabonát. Ezt most szorozzuk meg 300 ezerrel és máris láthatjuk, micsoda iszonyatos mennyiségű segélyre van szükség ennyi ember rendszeres ellátásához.
De ez sem igazán kielégítő és dús étrend, így gyakoriak a betegségek és a járványok, amelyek ellátását a három táborban működő 1-1 kórháznak nevezett egészségügyi intézmény látja el, elég hiányos felszerelésekkel és kizárólag önkéntes segítőkkel. Miután a táborok lakóinak közel fele iskolás korú gyermek (a másik fele pedig zömében nő), természetes, hogy iskolák is vannak, de ezek többsége rosszul felszerelt, szűkös kis bádogépület és az alapképzésen (nagyjából egy általános iskola) kívül nagyon sok egyéb lehetőség nincs. Jellemző, hogy a kórházakban, iskolákban és egyáltalán az egész táborban rengeteg a külföldi önkéntes, de még így sincs elég segítő, az élelmiszer pakolását, a műanyag burkolatok és fémlapok pakolását például menekültek végzik. A kenyai kormány a menekültek szabad mozgását is korlátozza, de szerencsére – ahogy Afrikában a legtöbb helyen – a helyiek elfogadóak embertársaikkal szemben, sőt több kisebb piacot is üzemeltetnek a táborokban.
Sajnos a helyzet tényleg iszonyú, a kezdetleges infrastruktúra elavult, nincsen jól működő vízhálózat, sőt, megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvíz sincs (egy ember alig pár liter vizhez jut egy nap), latrinákra, szennyvízelvezetőkre is égető szükség lenne, de nincs elegendő támogatás. A néhány víznyerő hely rendkívüli kihasználtsága miatt már voltak összetűzések a helyi lakosság és a menekültek között (az előbb említett elfogadás ellenére), és a szárazság erősödésével az ellentétek is növekedni fognak, ehhez nem fér kétség. Aggasztó még a zsúfoltság és az unalom, nagyon kevés embernek van lehetősége dolgozni valamilyen minimális összegért, a kenyai kormány pedig elzárkózik attól, hogy lehetőséget adjon a tábor lakóinak a letelepedésre Kenyában. Az Orvosok Határok Nélkül szervezetének önkéntesei szerint rengeteg a mentálisan sérült ember a táborokban, és azonnal szükség lenne a táborok kibővítésére vagy új tábor létesítésére – az Ifo 2 projekt nem sokat haladt 2007 óta.
Jelenleg sajnos nem látni a jövőképet, mikor térhetnek vissza ezek az emberek hazájukba, egyáltalán akarnak és tudnak-e visszatérni, hiszen sokuk számára az álom továbbra is a “nyugat”. Az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália közös programmal segíti Dabaabot, évente 5 ezer menekült letelepedhet a három ország valamelyikében, továbbá az UNHCR segítségével más kenyai menekülttáborokba költöztetnek át embereket, hogy így csökkentsék a zsúfoltságot. Veszélyes tény, hogy az önkéntesek szerint a radikális szomáliai milíciák emberei beszivárogtak a táborokba is, ahol kémtevékenységet végeznek és megpróbálnak újoncokat szerezni harcukhoz a “hitetlen világ” ellen.
A folyamatosan érkező, több ezer új menekült helyzete még rosszabb, mint már itt nyomorgó társaiké, hiszen őket már nem is regisztrálják megfelelően, nem kapnak ún. “kezdőcsomagot” sem, és már vannak olyanok, akik az itteni nyomor helyett inkább visszatérnének Szomáliába. Mondjuk ha ma érkezik egy menekült Dabaabhoz (sokszor embercsempészek segítségével), akkor nincs semmiféle eligazítás a számára, úgy keres szabad földterületet, ahogy tud, nincs orvosi vizsgálat, oltás, semmi. Egyedül egy élelmiszeradagra jogosító kártyát tud kérni magának öt nap után, és sokak számára már ez is elegendő ok az örömre. Az öröm ellenére tavalyi adatok szerint a táborban élő gyermekek közel 25%-a szenved krónikus alultápláltságtól, és ez rendkívül aggasztó adat, ha azt vesszük, hogy havonta több száz gyermek jön a világra a három táborban.
A helyi önkéntesek szerint a legnagyobb problémák egyike mégis a túlzsúfoltság, amely a naponta érkező több tucat új menekült miatt folyamatosan nő ebben a “földi pokolban” és az Ifo 2 projekt nagyjából egy éve áll a kenyai kormány ellenállása miatt. Ebből az írásból is egyértelműen láthatjuk, hogy egy háborús konfliktusnak milyen humanitárius következményei lehetnek egész generációkra és egész régiókra vetítve. Sötét jövőkép ez az emberiségnek.
Sarkozy Ruandában: akik sosem tettek semmi rosszat
Közzététel ideje:| február 26, 2010 | 3 hozzászólás | GaceTillerro
Ha már tegnap Ruandáról videóztunk, egy kicsit járjuk körbe az országot napjainkban foglalkoztató kérdéseket. Kereken egy hete, péntek este a ruandai főváros, Kigali lakosainak jelentős része nagy robbanásokat hallhatott a város több részéből, és bár először senki nem tudta, mi is történt valójában, gyorsan kiderült, hogy akárcsak majdnem egy hónapja, ezúttal is gránátokkal támadtak három nyilvános helyet. Míg januárban csak hat sérültje volt a népirtás egyik emlékhelye közelében végrehajtott akciónak, addig most egy ember meg is halt, további 18 pedig megsérült, amikor az elkövetők egy vasútállomást, egy éttermet és egy bevásárlóközpontot támadtak meg.
A hatóságok ugyan gyorsan elfogtak néhány gyanúsítottat, a támadások háttere azonban csak találgatás tárgyát képezi, külföldi újságok szerint az akciónak az augusztusi választásokhoz lehet köze, mások szerint a héten látogatóba érkezett Nicolas Sarkozy francia elnöknek szóló üzenetről volt szó (ez szerintem kizárt), de mindig figyelembe kell venni a Ruandai Demokratikus Felszabadítási Erők (FLDR) lázadó szervezetét, mint lehetőséget. A választások előtt amúgy is forrongó hangulatnak nem tesznek jót az ilyen támadások, egy szörnyű múlt árnyékát vetítik ismét Kigalira, miközben az ellenzék egyre gyakrabban panaszkodik elnyomásra, zaklatásra, sőt csak az idei évben több támadást hajtottak végre az ellenzék képviselői ellen állítólagosan Paul Kagame elnök megbízásából.
És ha ehhez még hozzáadjuk a tényt, hogy az államelnök és kormánya erősen tuszi többségű, egyértelműen elképzelhető az a verzió, hogy a hutu szélsőségesek igyekeznek kiegyenlíteni a számlát egyes ellenzékiek zaklatásáért vagy csak az elmúlt 16, hatalom nélküli évért. Akárhogy is, augusztus fordulópont lesz Ruanda életében, végleg eldőlhet, hogy az ország a demokrácia és béke útján marad-e vagy a múlt árnyai ismét kísérteni fognak.
Erre egyébként a tegnap Ruandába érkező francia államelnök is rávilágított, amikor Kagame mellett állva újságírók előtt mondott beszédet Kigaliban. És bár sokan várták, hogy Sarkozy beszél a franciák népirtásban betöltött esetleges szerepéről, ez nem történt meg, mindössze annyit ismert be, hogy országa nem kapcsolt időben és nem mérte fel jól a mészárlás mértékét időben. Ahogy már itt volt róla szó, tucatnyi alkalommal érte vád Franciaországot, hogy a népirtást tulajdonképpen kirobbantó Habyarimana-merényletben franciák segítettek lelőni az akkori hutu elnök gépét.
A nagyjából egy éve helyreállt ruandai-francia kapcsolatban fordulópontot jelentő találkozás során a két elnök abban is megállapodott, hogy Párizs mindent meg fog tenni, hogy az 1994 után Franciaországba menekült népirtó gyilkosokat elfogják és megbüntessék – becslések szerint több tucat egykori “mészáros” élhet francia földön jelenleg is. A párbeszéd során szóba került az egész régiót destabilizáló FDLR szerepe és az ellene való küzdelem is, és bár nagyon sok érzékeny területet kerültek a politikusok (többek között azt a három évvel ezelőtti ügyet, amely a két ország diplomáciai kapcsolatának összeomlását eredményezte – emlékezhetünk, a franciák letartóztatási parancsot adtak ki Kagame 9 közeli munkatársa ellen népirtási vádakkal), mindkét fél nagyon jónak értékelte a találkozót, amely azonban a ruandai nép számára nem hozta el a várva-várt bocsánatkérést.
Tegnap Sarkozy egyébként látogatást tett a ruandai főváros legnagyobb, a népirtási emlékhelyénél, ahol a francia nép nevében rótta le tiszteletét a halottak előtt. Egy helyi újság az utca emberét is megkérdezte a látogatásról, és a megkérdezettek egytől-egyig pozitívnak értékelték a két ország közeledését, amelyben csakis lehetőséget látnak egy jobb jövőre.
Csak a poszt végére jegyezzük fel: Sarkozy nem kizárólag Ruandát kereste fel a kontinensen, szerdán Gabonban találkozott a kis Bongoval, majd utána rövid látogatást tett Maliban, ahol találkozott azzal a francia segélymunkással, aki három hónapos fogság után szabadult ki nemrégiben elrablói karmaiból. Az az ügy sem vet jó fényt a franciákra, a szélsőséges, elismerten az al-Kaida észak-afrikai szárnyához tartozó radikális csoport ugyanis azután engedte szabadon a francia férfit, hogy Mali négy szélsőségest szabadon engedett – állítólag erős francia nyomásra. Bizony, a gyarmatok korszakának vége már egy ideje, de Franciaország szava még mindig szent a kontinensen.
« go back — keep looking »