5 ok, amiért Marokkó csatlakozott-csatlakozhatott ismét az Afrikai Unióhoz

Közzététel ideje:| február 3, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Miközben a sajtó Donald Trump amerikai elnök telefonhívásaival, az újabb francia késes támadással vagy éppen a legendás kongói ellenzéki vezető, Etienne Tshisekedi halálával van elfoglalva, egészen kis sajtóvisszhang kíséretében történelmi lépésként január harmincadikán Marokkó ismét csatlakozott az Afrikai Unióhoz, amely lépést a tagországok többsége megszavazott a szervezet etiópiai csúcstalálkozóján. Az egyetlen afrikai ország, amely nem volt tagja eddig az Afrikai Uniónak, még 1984-ben lépett ki a szervezet jogelődjének számító Afrikai Egység Szervezetéből, miután az a testület elismerte Nyugat-Szahara függetlenségét – az alapelvének számító gyarmatosítás-ellenesség okán. Persze az újbóli csatlakozás nem jelenti a nyugat-szaharai kérdés megoldódását, hiszen az Afrikai Unió tagjának számító Nyugat-Szahara továbbra is tag marad, amely csatlakozási feltételt Rabat el is fogadott. Hivatalosan mindkét fél pont ettől a csatlakozástól várja a nyugat-szaharai patthelyzet változását, ahogy a Polisario Front függetlenségi mozgalmát vezető Mohamed Beiset fogalmazott: “…így talán könnyebb lesz afrikai megoldásokat találni afrikai problémákra.” Sokan valószínűleg felteszik magukban a kérdést, hogy így nagy hirtelenjében (persze jelentős munka előzte azért meg a történéseket) 33 év után miért is csatlakozott Marokkó ismét az Afrikai Unióhoz – vagy egyáltalán miért is csatlakozhatott? A következőkben 5 indok kerül listázásra, amelyek talán magyarázatot szolgáltathatnak az eseményekre.

1. Az első ilyen ok egyértelműen Nyugat-Szahara – ahogy fentebb már szó volt róla, még maguk a szaharai függetlenségpártiak is bíznak benne, hogy Marokkó csatlakozásával megindulhat egy megoldási folyamat, felállításra kerülhet egy olyan bizottság, amely többet hozzá tud tenni a kérdéshez, mint amire az ENSZ valaha képes volt. Értelemszerűen Marokkó szintén ebben bízik, persze egészen más kimenetelben reménykedve (hosszútávon értelemszerűen a teljes kérdéskör eltüntetése lehet csak a céljuk), amely reménynek jó alapot adhat a tény, hogy 39 ország az újbóli csatlakozása mellett szavazott és csak a nyugat-szaharai függetlenségpártiak elkötelezett támogatóit nem tudta maga mellé állítani (értelemszerűen Algériát vagy éppen a Dél-afrikai Köztársaságot). Marokkói remények szerint ez csak most történt így, a jövőben ezeket a támogatókat is fel tudja sorakoztatni maga mögött – Algéria esetében persze ez nem valószínű, hogy meg fog történni.

2. A második magyarázat szintén nyilvánvaló módon gazdasági, a kereskedelmének 60%-át az Európai Unióval bonyolító Marokkó egyértelműen növelni szeretné lábnyomát Afrikában – Rabat már eddig is több száz egyezséget kötött afrikai országokban a 21. század kezdete óta, és bolond, aki nem látja meg az afrikai növekedésben rejlő döbbenetes lehetőségeket és szintén bolond, aki nem szeretne ezen lehetőségekből részesedni. És ehhez tökéletes út vezet az Afrikai Unión keresztül, hiszen a csatlakozás csak újabb lökést adhat és teret engedhet a már eddig is igen erőteljes marokkói befektetéshullámnak.

3. Rabat is belátta, hogy bizonyos, sokat bírált ügyekben nyitottsága jelzéseként új lépéseket is meg kell tennie, így nagy körítéssel újra megnyitották a nyomozást annak a 2010-es vérengzésnek az ügyében, amikor a marokkói biztonsági erők a nyugat-szaharai Gdim Iziknél összecsaptak szaharai tüntetőkkel és több marokkói rendőr és szaharai tüntető is életét veszítette. Akkor több tucat szaharait ítéltek el az ügyben, de most új tárgyalások lefolytatását rendelték el, amelyeken engedélyezték külföldi megfigyelők részvételét is – ezzel is jelezve, hogy szeretnék tisztázni az igazságtalan ítételek miatti vádak alól magukat.

4. Marokkó iszonyatos mértékben igyekezett és igyekszik még mindig egyre szorosabbra fűzni kapcsolatát az afrikai és főleg a frankofón országokkal, az Attijariwafa bankja például több ezer fiókot nyitott már a kontinensen, Nigériával közösen pedig Rabat egy közös vállalkozásba is kezdett, hogy gázvezetéket építsen a Niger-deltából nyugat-afrikai országokba. A rengeteg látogatás, a rengeteg gazdasági egyezmény (mint az előbbi két példa) eredménye nem is lehetett más, mint a tény, hogy egyre több és több ország már barátként tekint Marokkóra, így nem is volt kérdés számukra a szavazáson a támogatói voks.

5. Az észak-afrikai régió stabilitásának megteremtéséhez és biztonságának növeléséhez jelentős mértékben hozzájárulhat ez a csatlakozás, egyrészt az első pontban már részletezett nyugat-szaharai kérdés megoldása okán, másrészt pedig azért mert Észak-Afrikában Marokkó mindig egy biztonságos, stabil pontnak számított és az ország a líbiai válság rendezésében is komoly szerepet vállalva vitathatatlanul sokat küzd a régió stabilitásáért. Plusz az erős amerikai és európai kapcsolatok okán az Afrikai Unió erejét is növelheti, szavának súlyát erősítheti.

twitter.com/napiafrika

6 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Watatu – egy kenyai film, amit látni kell

Közzététel ideje:| január 30, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A szuahéli nyelven hármat jelentő, Watatu címet viselő kenyai film már nem igazán mai darab (manapság egy 2015-ös filmet már nem szokás friss alkotásnak nevezni), de azon afrikai alkotások közé tartozik, amelyiket mindenképpen érdemes megnézni, ha esetleg az elég sűrűn egy kaptafára készülő amerikai sztárfilmek után megfáradt szemünk valami újra vágyna. A történet teljesen egészen a kenyai Mombasában játszódik (a forgatás is ott történt, úgyhogy a külső vagy éppen panorámafelvételek tökéletes hangulatot alakítanak ki az ország második legnagyobb városáról), főszereplője pedig a “hármas”, azaz Salim, egy muszlim házasember, unokaöccse, a gazdasági problémák okán egyre inkább radikalizálódó Yusuf, és Salim barátja, a rendőrként dolgozó Jack – aki egyébként Yusuf szemében csak egy betolakodó, a közösséghez nem tartozó idegen.

Nem túlzás azt állítani, hogy a nagyszerűen megírt forgatókönyv okán a film beszippantja az embert, az alkotás első fele amely bemutatja, hogy mi és hogyan történt, második fele pedig igazából Mombasa hangja, hiszen a mombasai közösség nyilatkozott arról, hogy mit kellett volna másképp tenni – és ez a másfajta befejezés ezt a közösségi akaratot mutatja be. Utóbbi vonal egyébként teljesen érthető, hiszen a mű teljes egészében a SAFE Kenya névre hallgató kenyai-brit non-profit szervezet produkciója, amely a céljaként kitűzött társadalmi változásokat filmeken, színházi előadásokon keresztül kívánja elérni, a közösség bevonásával. Nick Reding rendező nagyjából az összes fesztiválon megkapta azt a kérdést az újságíróktól és nézőktől, hogy miért érezte a SAFE fontosnak, hogy a radikalizációról készítsen filmet Mombasában – Reding azt a választ adta nagyjából mindig, hogy rá akart mutatni arra, a jelentős lélekszámú mombasai békés muszlim közösség hangját elnyomja a csekélyszámú radikális hangja és valójában a mombasai muszlim közösség békés, a legtöbb ember a közösségen belül nem a radikális csoportokhoz tartozik, azokkal nem is azonosul.

Az elég gyorsan kiderült amúgy a film kapcsán végzett kutatásokból és közönségtalálkozókból, hogy a radikalizáció Kenyában leginkább a gazdasági problémákhoz, frusztrációhoz és szegénységhez köthető, nem csoda, hogy a munkanélküliség által leginkább sújtott fiatal generáció 30%-a támogat valamiféle radikális csoportot, többségében a Mombasai Köztársasági Tanácsot (MRC). A film második, alternatív befejezéséhez (amelyben a párbeszédek szinte teljes egészében a közösségtől származnak) gyűjtött visszajelzések alapján az is egyértelmű vált, hogy a közösség, a mombasai társadalom a radikalizálódás elkerüléséhez a két legjobb eszközként a család szerepét illetve a kormány által biztosított fejlődési, kitörési lehetőségeket tartja, ahogy ez meg is jelenik az alternatív befejezésben.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Tovább folytatódik a külföldi edzők dominanciája az afrikai labdarúgásban?

Közzététel ideje:| január 24, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Miközben komolyabb meglepetések nélkül kezd kialakulni a 2017-es Afrikai Nemzetek Kupáján a legjobb 8 csapat névsora (eddig Burkina Faso, Tunézia, Szenegál és Kamerun biztosította továbbjutását), addig a kontinens labdarúgását régóta nyomon követők ismét megállapíthatták, hogy nincs új a nap alatt, Afrikában továbbra is rendkívül erős a kontinensen kívüli edzők dominanciája a nemzeti válogatottak élén. A kupán most induló 16 csapat közül mindössze négynek volt afrikai vezetőedzője (Szenegál – Aliou Cissé, Bissau-Guinea – Baciro Candé, Zimbabwe – Callisto Pasuwa, Kongói DK – Florent Ibengé) és bár ők mindannyian az adott nemzet képviselői, összességében az egész kontinenst figyelembe véve megállapítható, hogy az afrikai szövetséget alkotó labdarúgó-válogatottak 60-70%-ának kisebb-nagyobb megszakítással mindig Afrikán kívüli vezetőedzője van. A kérdést ismét csak fel lehet tenni: miért van ez így?

Az elmúlt években végig azt láttuk, hogy hiába éri sokszor kritika és támadás a nemzeti szövetségeket a hazai tehetségek és edzők elhanyagolása okán, a tendencia nem akaródzik megváltozik és minden komolyabb torna idején komoly vita kerekedik ezekből a vádaskodásokból – eredmények nélkül, hiszen láttunk ilyen fellángolásokat az összes komolyabb torna okán, például 2002-ben vagy éppen 2013-ban is, amikor egy-egy edző súlyos kirohanással támadta a szövetségek vezetőit. Sok afrikai edző diszkriminációról és kishitűségről beszél, azaz hogy az afrikai labdarúgás vezetői egyszerűen nem hisznek a hazai edzői paletta lehetőségeiben, még akkor sem, ha az európai vagy éppen dél-amerikai edzőkkel sem mutat jobb eredményeket egy nemzeti válogatott, mint mondjuk egy afrikai trénerrel, ráadásul az ilyen pozíciókra esélyes afrikai edzők jelentős része külföldön, éppen pont Európában játszott korábban vagy végezte el éppenséggel ugyanazokat a tanfolyamokat, mint európai vagy dél-amerikai társaik.

És arra is van bőven példa, hogy egy csapat éppen egy helyi edzővel ér el óriási sikereket, mint például láthattuk ezt Egyiptom vagy éppen Ghána esetében is az elmúlt évtizedekben. Gondoljunk csak bele, nem lehet azt mondani, hogy tehetségekből hiány lenne, hiszen a mostani Afrikai Nemzetek Kupáján is sok tucat játékos érkezett európai vagy éppen amerikai topligákból hazája válogatottjába – ergó a merítési lehetőség edzőkből is meglenne (lásd a mostani szenegáli edzőt, Aliou Cissét, aki Nagy-Britanniában töltötte labdarúgó pályafutása jelentős részét), csak éppenséggel elég érthetetlen módon a legtöbb afrikai szövetség újra és újra külföldön keresgél. Persze ezzel nincs egyedül, hasonló tendenciákat felfedezhetünk Európában és Ázsiában is – de azért igazságtalan és szubjektív dolog lenne kizárólag bírálni, hiszen azért ezek a külföldi edzők eredményeket is fel tudnak időnként mutatni, gondoljunk csak hazamutató példaként nagyon messze vissza a múltra, 1959-re, amikor Titkos Pál vezetésével Egyiptom megnyerte a Nemzetek Kupájának második kiírását.

De hogy ne csak céltalan frázisok összevisszasága uralja ezt a posztot, térjünk is csak vissza a kiinduló pontunkhoz: azaz van-e jövője a helyi edzőknek, várható-e a jelenlegi trend megfordulása? Ha egyből a konkluzióra szeretnénk ugrani, akkor azt meg lehet állapítani, hogy az elmúlt évtizedek tapasztalata azt mutatja, hogy ez a tendencia megmarad és nem igazán változik, amihez talán köze lehet az egyes országok közötti, múltból fakadó erős összefonódásnak (innen fakadhat a francia edzők dominanciája is), de akár azoknak a vádaknak is, miszerint az afrikai edzőknek nincs meg az a komoly nemzetközi tapasztalata és rutinja, ami sok, Afrikába már csak levezetni érkező edzőnek megvan. És sajnos amíg nem lesznek olyan bátrak, mint a Kongói DK szövetsége vagy éppen a szenegáli vezetés, addig ez egy önbeteljesítő jóslat, hiszen ha hazájuk sem ad lehetőséget ezeknek az afrikai edzőknek, akkor hol tudnának igazán komoly nemzetközi rutint szerezni? És pont ezért, a legkisebb részrehajlás nélkül lehet örülni Szenegál már teljesített és a Kongói DK nagy valószínűséggel megtörténő továbbjutásának, hiszen ha a 8 legjobb csapat között 2 hazai vezető által irányított válogatott ott tud lenni, akkor talán még nincs minden veszve és kialakulhat a külföldi és hazai edzők közötti egészséges, az afrikai foci jövőjét leginkább segítő arány.

twitter.com/napiafrika

7 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Tanganyika alig ismert, ám súlyos konfliktusa: pigmeusok és lubák egymás ellen

Közzététel ideje:| január 22, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A Kongói Demokratikus Köztársaság 26 tartományának legfiatalabbika, a korábban Katanga részének számító Tanganyikáról elég keveset olvasni és hallani a mainstream médiában, pedig a nevét értelemszerűen a Tanganyika-tóról kapó, egykoron Észak-Katanga néven ismert régióban szintén elég jelentős az instabilitás a mai napig, főként köszönhetően a második kongói háborúban itt kialakult helyzetnek, amikor a 21. század elején a Tömörülés a Kongói Demokráciáért (RCD) két frakciója vívott súlyos harcokat a hatalomért. A háború ugyan befejeződött és ezen katonai frakciók jelentős része beintegrálódott a kongói hadseregbe, sok ezer mai mai harcos viszont cél és kontroll nélkül maradt, majd bűnözői csoportokat kialakítva, azokhoz csapódva csökkentette a mindennapi biztonság szintjét a régióban.

A régióban, amely Maniema, Katanga és Kasai mellett a bantu népcsoporthoz tartozó lubák fő életterének számít, amely etnikum egyébként a múltban már többször elég komoly harcot vívott a központi kormányzat ellen – például a Kongói DK függetlenedésének idején, 1960-ban Katanga is kikiáltotta a saját elszakadását a lubák jelentős részének támogatásával. Persze Tanganyika tartomány sem teljesen egységes, ahogy a katangai függetlenség idején is volt megosztottság a kérdésben, most is vannak feszültségek ezen a területen, jelenleg a Kongó területén elég sok helyen szétszórva élő pigmeusok és a lubák között fennálló, alapvetően alacsony intenzitású, ám igencsak élő szembenállás okoz problémát, amely úgy 2013 környékén kezdődött újra. Előtte is voltak hasonló problémák, de a pigmeusok 3-4 éve kezdtek el ismét a jogaikért kiállni elég harcias módon, azzal vádolva a lubákat, hogy rabszolgaként dolgoztatják őket, illegális adókat szednek tőlük és minden földüktől megfosztják őket – persze a másik fél ezt cáfolja és hasonló vádakkal illeti a főleg alacsony magasságukról ismert pigmeusokat.

A két szembenálló fél fiatal harcosai milíciákba tömörültek és harcot indítottak a másik ellen, a néhány helyi tudósítás és helyszínen megjelenő segélyszervezet szerint a Perci néven futó pigmeus csoportok 2013 óta több tucat lubával végeztek, az “Elemek” névre hallgató luba milícia szintén több száz pigmeus haláláért lehet felelős. Többször voltak béketárgyalások és közvetítések a felek között, de kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatos a harc 2013 óta, csak tavaly július óta legalább 200 ezer ember menekült el otthonából a támadások miatt – de ők nem jelennek meg semmiféle statisztikában, hiszen nem ENSZ-táborokban élnek, nem kapnak segítséget nagyjából senkitől, egyszerűen már kénytelenek máshol élni, mint korábban, Manono járásban például az iskolákban sokszor azért nincs tanítás, mert ott szállásolnak el menekülőket.

Az ENSZ egyik helyi tisztviselője például egy nemrégiben adott interjúban el is ismerte, hogy a szervezetnek nincs pénze, semmilyen erőforrása ennek a konfliktusnak a kezelésére, így nagyjából a világszervezet csak tétlen szemlélője a történéseknek. Ráadásul segíteni sem lenne könnyű, hiszen korábban már megtörtént, hogy azért támadtak egymásra lubák és pigmeusok, mert azzal vádolták a másik felet, hogy jogosulatlanul kap segítséget a segélyszervezetektől. Plusz a gazdasági helyzet sem túl jó, hiszen bár ez a régió (főként a korábbi Dél-Katanga) bővelkedik a természeti kincsekben, Tanganyika jelentős részében nem ez a helyzet, így a szűkös erőforrásokért komoly harc és tülekedés alakult ki, amelyben már máshol is látott módon a pigmeusok elég sokszor hátra kerülnek, így jelenleg csak a helyi vezetők és a kongói hadsereg egységein múlik, hogy nem eszkalálódik tovább a helyzet.

A kongói hadsereg helyzete sem egyszerű (ahogy máshol sem az), hiszen a fentebb említett második kongói háború után szétszéledő majd újra összeálló mai mai milíciák többségében lubákból állnak, akik azóta is folyamatosan azzal vádolják a pigmeusokat, hogy utóbbiak együttműködnek a katonasággal és segítik az ellenük folyó hajtóvadászatot. És ennek a vádnak elég szörnyű, embertelen tettekkel is hangot adnak, amelyeket a köz érdekében talán célszerű nem is részletezni.

twitter.com/napiafrika

 

9 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

A társak, akik hatalomra juttatták Yahya Jammeh gambiai elnököt – eltérő sorsok és életek

Közzététel ideje:| január 17, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A friss hírek egyértelműen arra utalnak, hogy a 22 éve hatalmon lévő gambiai elnök, Yahya Jammeh semmiképpen nem szeretné elfogadni a tavaly decemberi elnökválasztás eredményét és legalább a Legfelsőbb Bíróság döntéséig mindenképpen hatalmon akar maradni – a Legfelsőbb Bíróság pedig az indoklás szerint bírók híján legkorábban májusban tud erről döntést hozni. Így marad a patthelyzet, amelyben Jammeh egyértelműen keményíteni próbál, a mai napon (01.17) 90 napos szükségállapotot rendelt el Gambiában, hogy bármi áron megakadályozzon egy belső konfliktust, ráadásul komoly bírálattal illette a nemzetközi közösséget, amelyet azzal vádolt meg, hogy illetéktelenül avatkoznak be egy független ország belügyeibe.

Szóval jelenleg az még nem ismert, hogy a Nigéria vezetésével a helyzet rendezéséért küzdő Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) mit fog lépni, de az elmúlt napok lépéseiből az látszik kirajzolódni, hogy a közösség nem fog még 90 napot várni Jammeh eltávolítására (legalábbis erre utal az ország partjainál felvonult nigériai hadihajó vagy a szenegáli hadsereg készülődése). Mindenesetre a patthelyzet okán most van egy kis idő visszatekinteni a gambiai múltba és megnézni, hogy mi történt a Fegyveres Erők Ideiglenes Kormányzótanácsának (AFPRC) maradék négy tagjával, akik Jammeh vezetésével 1994. július 22-én katonai puccsal megbuktatták Dawda Kairaba Jawarát, az ország első elnökét.

A puccs konkrét eseményeire nem érdemes a szót vesztegetni, hiszen azok elég részletesen elérhetőek bármilyen történelmi jellegű portálon, úgyhogy legyen elég annyi, hogy azon a júliusi napon elégedetlen katonák egy csoportja Yahya Jammeh, Sana Sabally, Sadibou Hydara, Edward Singateh és Yankuba Touray vezetésével saját maguk legnagyobb meglepetésére egy vértelen puccsban képesek voltak átvenni az ország irányítását a főváros kulcsfontosságú épületeinek elfoglalásával. És bár azonnal a demokratikus vezetés hiányát és Jawara elnyomó vezetését hozták fel a puccs magyarázataként, eléggé közismert volt már akkor is, hogy ezek a fiatal katonatisztek főként a fizetésük és rossz életkörülményeik okán hajtották végre a katonai puccsot. Az országot kezdetben az AFRPC tanácsa irányította Jammeh vezetésével, de aztán szép sorban mindenki kiesett a fiatal katonatiszt kegyeiből, így elsőként néhány hónappal a puccs után Sadibou Hydara, az AFRPC szóvivője és Sana Sabally, a tanács vezetőhelyettese került összetűzésbe az elnökkel, aki puccskísérlet vádjával börtönbe vetette őket. A valóságban igazából a legtöbb forrás szerint az állt a lépés hátterében, hogy míg Jammehnek egyre jobban tetszett az egyszemélyi hatalom, addig két egykori katonatársa inkább visszatért volna egy demokratikus rendszerhez.

A börtönben aztán a hivatalos álláspont szerint magas vérnyomásából adódó szövedmények (31 éves volt ekkor) okán 1995. júniusában Hydara elhalálozott (a valódi ok sokak szerint a brutális kínzás volt), Sabally viszont 9 évet húzott le a rácsok mögött, mire végre szabadulhatott és azonnal külföldre távozott. A jelenlegi információk szerint ő most Németországban él elkötelezett vallásos életet, a politikától és a gambiai történelemben betöltött szerepétől eléggé eltávolodott, bár az elmúlt évek során egyszer-egyszer nyílt levélben azért megemlékezett egykori bajtársáról, Hydaráról vagy éppen nekiugrott Jammehnek. Ezt ennyi év távlatából már nehéz megítélni, de az akkori beszámolók és egykori tanúk szerint a puccsot igazából Sabally és Edward Singateh kezdeményezték és találták ki egy kudangi erdei kiképzés során (három másik katonával, akik viszont az utolsó pillanatban meggondolták magukat), a többiek csak sodródtak velük, így nem meglepő módon Hydara és Sabally után néhány évvel Yankuba Touray és Singateh is kiestek az elnök kegyeiből és távozniuk kellett a hatalomból.

Yankuba Touray, az AFPRC egykori, propagandáért felelős tagja egészen 2003-ig miniszterként dolgozott Jammeh kormányaiban, de akkor egy állítólagos illegális földügylet okán távozni kényszerült, de az azt követő években végig Jammeh közelében tartózkodott és sokféle pozíciót betöltött és az elmúlt években is végig Jammeh mellett kampányolt. Az utolsó, akinek jelenlegi sorsáról még nem beszéltünk, Edward Singateh, aki annak ellenére, hogy néhány évvel a puccs után kiesett Jammeh kegyeiből, elég magasra jutott, jelenleg ő az ECOWAS vezető bizottságának alelnöke a nigériai Abujában (azé a szervezeté, amely pont most fogja Jammeh sorsát majd eldönteni). Szóval az egykori AFRPC-tagok jelenleg így élik életüket és bár puccsuk tényleg vértelen volt, az utána következő években jópár olyan esemény történt, amelyek mindenféle nyilatkozat vagy cáfolat ellenére nem vetnek túl jó fényt rájuk – gondoljunk itt a rengeteg politikai gyilkosságra, amelyeket összemosnak az ő nevükkel vagy a Jammeh elnököt ért diktatórikus vádakra. Akárhogy is, az elmúlt időszakban ez a kis ország elég sok hírt szolgáltatott megint a világsajtónak, de érdemes egy pillanatra megállni és elgondolkodni, hogy Jammeh jelenlegi hatalmához, hozzáállásához elég sok eseménynek kellett mások figyelő szeme mellett végbemennie.

twitter.com/napiafrika

9 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Madagaszkár ragadozói a szakadék szélén egyensúlyoznak

Közzététel ideje:| január 13, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Madagaszkár szigetországáról az elmúlt időszakban főként politikai illetve gazdasági problémák kapcsán volt szó itt a Mindennapi Afrika blogon (ezekben a napokban pedig az országot sújtó földrengés hírével vannak tele a sajtóorgánumok), de van egy ezeknél fontosabb és szebb dolog is, amely miatt mindenképpen méltó figyelmünkre és aggodalmunkra ez a csodaszép ország: ez pedig nem más, mint élővilága. Az afrikai kontinenstől nagyjából 160 millió évvel ezelőtt levált szigeten élő fajok jelentős része sehol máshol nem él a világon csak itt, így az összes itteni hüllőfaj 95%-a, emlőseinek pedig 92%-a kizárólag Madagaszkáron él.

Ennek az írásnak nem célja semmiféle enciklopédia információnak duplikálása vagy bármiféle ilyen jellegű szerep felvállalása, de ettől függetlenül érdemes megemlíteni, hogy több mint 200 különféle emlősfaj él itt, közte pedig pontosan 103 (!) különféle makiféle (katta, lemúr), de semmiképpen nem feledkezhetünk el a majdnem 270 hüllő- és 300 madárfajról sem és akkor a növényvilágról még nem is beszéltünk – majdnem 15 ezer különféle növény őshonos a szigeten, amelynek legalább 80%-a kizárólag itt található meg a világon. Ebben az írásban azonban a rengeteg faj között a húsevőkre/ragadozókra fogunk most fókuszálni, amelyekből 10 különböző faj található Madagaszkáron, a fossza, a fanaloka, a falanuk, hat különféle mongúzfaj és az Ázsiából emberi beavatkozással betelepített és az ökoszisztémára azóta is súlyos csapást jelentő kis cibetmacska – úgyhogy a következőkben ez utóbbiról nem ejtünk szót.

A különféle mongúzfajok esetében több közös jellemzőt is találhatunk, ezek legszomorúbbika, hogy még az alapvetően igen nagy területen elterjedt gyűrűsfarkú mongúz is rövidesen veszélyeztetett fajjá válik, hiszen becslések szerint az elkövetkezendő 20 évben legalább 20%-kal fog csökkeni az egyedszáma az erdőirtásnak, a vadászatnak és a fentebb is említett cibetmacskának is köszönhetően. A másik véglet az óriás szélescsíkos mongúz, amelyet alig 25 éve ismerünk, de szűk élettere (pár száz négyzetkilométeren él az összes egyed Madagaszkár déli csücskében a Tsimanampetsotsa-tó környékén) okán jelenleg nagyjából már csak úgy 2-3 ezer példánya élhet a szabadban. Ahogy a többi mongúzfaj is Madagaszkáron, ez a kettő is szöcskéktől kezdve skorpiókon át madarakon keresztül egészen csirkékig és más emlősökig mindent elfogyaszt, amit csak le tud vadászni. A másik négy mongúzfajról pedig igazából a nevükön és egy-két viselkedési mintán kívül túl sokat nem is tudunk (a veszélyeztetettségi szintet is csak becsülni lehet), olyannyira, hogy a Durrell-mongúzt csak 2010-ben ismerték el hivatalosan új fajként, azután, hogy 2004-ben felfedeztek egy példányt.

Az elmúlt évtizedekben ez, az Alaotra-tó körül élő mongúzfaj volt az egyetlen újonnan felfedezett ragadozó emlős a világon és a mai napig sem tudni róla nagyon sokat, még  természetvédelmi státuszát hivatalosan nem is határozták meg. Szomorú tény azonban, hogy élőhelyénél a környezetszennyezés, túlhalászás okán egy másik faj, az Alaotra-vöcsök nem is olyan régen halt ki. A madagaszkári cibetmacskafélék közé tartozó fossza, fanaluk és fanaloka fajai a mongúzokhoz hasonlóan egyaránt rossz állapotban vannak a mindenféle veszélyeztető tényezők (környezetszennyezés, erdőirtás, vadászat stb.) okán, ráadásul a kis cibetmacska súlyos probléma ezen fajok számára is. A fosszából már csak úgy 2500 darab élhet, ami azért is aggasztó, mert egyrészt ilyen ütemű pusztulása miatt néhány éven belül búcsút mondhatunk ennek a fajnak, másrészt ha így lesz, akkor mivel a sziget csúcsragadozójának számít, kihalása súlyos ökológia csapás lenne az ökoszisztémára.

Ugyanilyen egyedszám körül lehet a fanaluk és a fanaloka is, az ő sorsukban is egyedül a folyamatos fogyás a biztos, ráadásul ezek a fajok ételként is csemegének számítanak, így a vadászatuk sosem nyugvó és lassuló folyamat. Szóval túlságosan sok remény nincs hosszútávon, vannak ugyan szervezetek, amelyek ezen fajok megmentéséért küzdenek, de az eddigi jelek alapján kevés sikerrel – így amit tehetünk az az, hogy igyekszünk megismerni ezeket a fajokat, amíg csak lehet és ha van rá módunk, nézzük meg őket, mielőtt végleg tovatűnnek világunkból. És ehhez túl messzire nem is kell menni, Szegeden például megcsodálhatunk egy, a fogságban igencsak nehezen tartható fosszát is.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

« go backkeep looking »
  • RSS és kapcsolat – Info

    Rss link:
    www.mindennapiafrika.info/rss
    Kapcsolat:
    mindennapiafrika@gmail.com
    Twitter:
    twitter.com/napiafrika

  • Szavazás

    Az új elnök megválasztásával tényleg ismét helyreáll a demokratikus rend Szomáliában?

    View Results

    Loading ... Loading ...
  • Címkék