A határok ismét zárva: a csádi lépés a múltat idézi

Közzététel ideje:| február 20, 2017 | 1 hozzászólás | GaceTillerro

Nagyjából az év eleje, január ötödike óta hivatalos le van zárva Csád és Líbia megközelíteleg 1000 kilométeres közös határszakasza, a hivatalos álláspont szerint a terrorista elemek beszivárgásának megakadályozása érdekében. Emellett a határmenti területeket katonai műveleti területeknek minősítették – mindez nem sokkal azután került bejelentésre, hogy az Afrikai Unió egy olyan jelentést tett közzé, amelyben arra figyelmeztette a Líbiával szomszédos országokat, hogy az Egyesült Államok légitámadásai következtében menekülni kényszerülő, Iszlám Államhoz köthető elemek a szomszédoknál keresnek menedéket. A határlezárás és a katonai műveletek bejelentése után nem sokkal a hadsereg egységei meg is indultak a határ felé, hogy ott őrjáratokat végezzenek és biztosítsák a területek biztonságát és stabilitását.

Ezzel pedig Csád most már két irányban küzd a szélsőségesek ellen, egyrészt déli határain (Nigéria illetve Kamerun vonatkozásában) az Iszlám Államnak felesküdött Boko Haram ellen, másrészt most harcot indított a becslések szerint pár száz, Észak-Csádban tartózkodó szélsőséges ellen. Szóval teljesen jogos és érthető a csádi vezetés lépése, de egyes publicisták és magukat szakértőnek tartó újságírók szerint a döntés hátterében a régióban ismét egyre erősödő kormányellenes lázadó mozgalmakkal szembeni fellépés is állhat – erre pedig vannak bizonyítékok, csak decemberben több, lázadók elleni akciót hajtott végre a csádi hadsereg az északi határ mentén (az északi határ mentén, amely hosszú ideig háborús konfliktust kiváltó, vitatott pont volt Líbia és Csád kapcsolatában és a mai napig több ezer akna rejtőzik errefelé a földben).

A rendkívül szigorú intézkedések ellen a napokban hangot emeltek a legészakibb, hatalmas Tibesti régió lakosainak képviselői is (pedig nincsenek túl sokan, alig 30 ezren laknak itt), akik szerint a rengeteg ellenőrzőpont és katona jelentősenn megnehezíti a mindennapi életet, ráadásul a határ lezárása miatt mindennek döbbenetes módon megdrágult az ára – tekintve, hogy itt az üzemanyagtól kezdve a cukron át a ruhákig mindent Líbiából szereztek be eddig. A régióban egészen 2003-ig elég komoly lázadást folytató Mozgalom a Demokráciáért és Igazságért (MDJT) egykori helyettes vezetője, Hassan Soukaya Youssouf is arra figyelmeztetett, hogy az “emberek szörnyen szenvednek a jelenlegi helyzettől”, ami növelheti eddig sem alacsony frusztrációjukat.

A fentebb már röviden taglalt aggályok mellett eléggé valószínűsíthető az is, hogy az Egyesült Államok terrorizmus elleni harcában fontos afrikai szövetségesnek számító Csád ezzel a lépésével is szerezte volna jelezni az új amerikai elnöknek, hogy N’Djamena továbbra is fontos partner szeretne lenni – és ennek értelemszerűen azt az oldalát is élvezni, hogy bizonyos mértékig a világhatalmak szemet hunynak ilyen-olyan kormányzati lépések felett. De akármilyen okok is vannak a háttérben, az biztos, hogy jelenleg a határ határozatlan ideig le van zárva.

twitter.com/napiafrika

10 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

A kenyai egészségügy a teljes összeomlás határán – tovább folytatódik az orvosok sztrájkja

Közzététel ideje:| február 15, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Sokszor, sok sztrájk kapcsán fel szokott merülni (a támogató hangok mellett) a sztrájk miatt problémákkal szembesülő utasok, ügyfelek, páciensek stb. részéről, hogy az állam miért is nem kényszeríti-kényszerítheti rá a sztrájkolókat a munka felvételére, amelynek felfüggesztése súlyos problémákat okoz, esetenként egész társadalmakat bénít meg. Egy ilyen eset például a brazil rendőrsztrájk, amelynek eredményeként döbbenetes káosz szabadult el egyes városokban és az államnak a katonaságot is be kellett vetnie – miközben a rendőröket megpróbálják a munka felvételére kényszeríteni. De hogy a kényszerítés valószínűleg nem a legjobb megoldás, azt most látjuk Kenyában is, ahol a tavaly december ötödike óta sztrájkoló orvosokat a kormány a legkeményebb eszközökkel akarja a munka újbóli felvételére kényszeríteni – a napokban hét szakszervezeti tisztviselőt zártak börtönbe egy hónapra, amiért nem tettek meg mindent a sztrájk felfüggesztéséért (bár nemrégiben végül szabadon engedték őket egy másik bírósági döntés alapján).

A majdnem 6000 orvos munkabeszüntetése nagyjából padlóra küldte a kenyai egészségügyi rendszert, kórházakat kellett bezárni és betegek sokasága maradt teljes ellátás nélkül. A szakszervezetiek bebörtönzése mindenesetre ellenkező reakciót váltott ki a sztrájkolókból, ugyanis a szakszervet azonnali hatállyal berekesztette a megbeszéléseket a kormánnyal és virrasztást kezdett a börtönnél társaik szabadon bocsátása érdekében. És persze ahogy ilyenkor lenni szokott, a történetből már politikai ügy is kerekedett, hiszen az augusztusi választások közeledtével az ellenzék tökéletes eszközt lát az orvosok ügyében arra, hogy leszámoljon Uhuru Kenyatta elnökkel, így megállás nélkül mennek a vádaskodások és bírálatok a kormány irányában, amely úgy tűnik, hogy képtelen beváltani azt az ígéretét, amelyet egy 2013-ban kötött egyeszségben tett az orvosok munkakörülményeinek, életszínvonalának javítására.

Többek között a munkaórák szabályozását, a kórházak felszerelésének javítását, oktatási programokat és béremelést ígért anno a vezetés, amelyeket most képtelen ebben a formában valóra váltani, a sztrájkolóknak pedig értelemszerűen az egyszeri 40%-os emelés nem teljesíti a követelését, hiszen ők a teljes bérrendszer átalakítását szeretnék (alapbérek emelése, túlórapénz emelése stb.). A sztrájk hatásaként milliók nem jutnak jelenleg ellátáshoz vagy csak a rendkívül drága magánintézményekben tudják azt megkapni és rengeteg olyan elhalálozás történt, amely egyértelműen a kórházak bezárásához, az orvosok munkabeszüntetéséhez köthető. Ráadásul mivel oktatókórházak is bezártak, az új orvosok megérkezése a munkaerőpiacra szintén késlekedik, így az amúgy is krónikus orvoshiány nem mostanában kerül megoldásra. Tehát jelenleg a az ötvenmilliós Kenyában minden egészségügyi terhet a magánkórházak és a vallási alapon, egyházak által működtetett intézmények viselnek, miközben a kormány elbocsátásokkal, a jelenlegi fizetés teljes felfüggesztésével és külföldi orvosok behozatalával igyekszik megoldani a problémát.

És hogy milyen pénzekről beszélünk? Az átlagos orvosi fizetés átszámítva nagyjából 200-250 ezer forintnak megfelelő kenyai schilling környékén mozog, a tapasztaltabbak 300-400 ezer forintnyi schilling környékén keresnek és ezeket a pénzeket szeretnék most megsokszorozni úgy, hogy jelentősen átlépjék az 1 millió forintnyi schillinges határt a tapasztalat függvényében – 500 ezer forintnak megfelelő schillinges kezdőfizetést akarnak egy, szakmába éppen belépő új orvosnak. Érdekes kérdés az orvosi eskü is, hiszen a szakszervezet szerint az orvosok pont azzal tesznek jót az ország lakosságának, hogy most nem dolgoznak, hiszen ha több pénzt, jobb eszközöket kapnak, akkor még lelkesebben, elhivatottabban fognak dolgozni majd és jóval több orvos lesz majd a rendszerben. Persze azt is be kell látni, hogy ez nem vigasztalja azokat, akik azért veszítették el családtagjaikat, mert az orvosok nem voltak hajlandóak ellátni őket – és hát az emberek a kormánynak fizetik az adójukat, ők nem felelősek azért, hogy az adóból mennyi jut az egészségügyre.

Rövidtávon így nem is lehet kérdés, hogy a kormánynak bármi áron helyre kell állítani az egészségügy működését (és ehhez valószínűleg az út nem az erőszakon keresztül vezet), hogy ne legyen teljes az összeomlás, hosszabb távon viszont betartott és lefektetett egyezségekkel kell megtámogatni, illetve teljes törvényi reformokkal kell átalakítani a kenyai egészségügyet, amely jelenleg pénzügyi szempontból óriási teher egy átlagember számára, aki ellátáshoz szeretne jutni. És ha ehhez külföldi orvosokat kell behozni az országba, ha a nulláról kell újra felépíteni a társadalombiztosítást, akkor azt kell meglépnie a kormánynak, de a jelenlegi állapotok nem tarthatóak fenn tovább és főleg azért nem, mert az egész történetben a legnagyobb áldozat az az átlag kenyai, aki semmit sem tud az orvosok követeléseiről vagy éppen a kormány intézkedéseiről, ő csak azt tudja, hogy nem számíthat sehol sem állami ellátásra, ha problémája támad, így ha élni akar, akkor egy életre eladósodik a magánkórházi számlája okán. Az orvosok esetében pedig tömeges a kivándorlás Botswana, Namíbia irányába szinte kizárólag a fizetések okán, amely iszonyú terheket tesz az otthon maradó doktorok vállára, jelenleg a nemzetközileg is elfogadott 1000 páciens/1 orvos arányhoz közel 40 ezer orvos hiányzik a rendszerből. Milyen ismerős problémák ezek…pedig Kenyában járunk.

twitter.com/napiafrika

7 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Tshisekedi emlékére – a kongói helyzet rövid áttekintése jövőképpel

Közzététel ideje:| február 8, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

2016. december 31-én este, a Kongói Demokratikus Köztársaság jelenlegi elnökének, Joseph Kabilának a politikai tömörülése (szimplán csak Elnöki Többség – PM) és a Rassemblement néven ismertté vált ellenzék blokk Etienne Tshisekedi, nemrégiben elhunyt ellenzéki vezér vezetésével egyezséget kötött, hogy a totális káosz helyett (amely azért várt volna a Kongói DK-ra, mert Kabila nem adta át az alkotmánynak megfelelően pozícióját egy demokratikusan megválasztott elnöknek december 20-án) 2017 végéig egy átmeneti időszak során Kabila tovább vezetheti az országot egy, a Rassemblement által delegált miniszterelnök mellett, akinek feladata a sokadszorra elhalasztott választások megszervezése és lebonyolítása lesz.

Ennek az átmenetnek a biztosítása érdekében külön bizottságot hoznak majd létre, illetve Kabila jószándéka jeléül politikai foglyok tucatjainak elengedésére tett ígéretet. Persze az egyezség csak a legmagasabb szinteken mutat jól, a PM és a Rassemblement folyamatos harcban áll egymással, hogy most akkor figyelembe kell-e venni még az ország alkotmányát a december 31-én kötött egyezségnél vagy sem, illetve most akkor egyetlen miniszterelnököt jelöl az ellenzék, vagy jelölteket kell adniuk Kabilának, akik közül majd ő választhat. És akkor ezek még csak a politikai csatározások voltak, ugyanis már 2016 során végig és most az alku megkötése, majd Tshisekedi halála után is egyre csak romlik a biztonsági helyzet, tüntetések sokasága történt és történik és már nem csak Kinshasában feszült a helyzet, hanem az ország egészében.

Észak-Kivunál már majdnem le lehetne írni azt a szörnyű frázist, hogy “ahogy megszokhattuk”, de sajnos Beni környékén tényleg tovább folytatódik a helyi milíciák erőszakhulláma, viszont aggasztó módon Középső-Kasai (a Kamwina Nsapu milícia harcosainak vezetésével) és Középső-Kongó (a Bundu Dia Kongo fellángoló agressziójának eredményeként) tartományaiban is felütötték fejüket ellenálló csoportok és elemek, ráadásul egyes blogok és hírforrások arról számoltak be, hogy a hírhedt M23-hoz köthető egykori harcosok ismét milíciába tömörülve akcióznak a Virunga-park környékén. Ráadásul Tshisekedi halálával a megosztott és apró frakciókra töredezett ellenzék legendás vezérét veszítette el, aki évtizedes politikai harcai és kudarcai után 2016-ban sikerrel tért vissza a politikai palettára a Rassemblement létrehozásával és tízezrek utcára hívásával a változás érdekében.

Jelenlétével, személyiségével képes volt a folyton marakodó ellenzékieket nagyjából egységbe tömöríteni és szintén neki volt köszönhető a december 31-én kicsikart egyezség, de most pont akkor ment el az egyébként egészségi problémákkal már évek óta küzdő politikus, amikor annak az alkunak a megvalósítása komoly problémákba ütközött – és a Rassemblement a fókuszt is elveszítette, hiszen jelenleg már az utódlásért megy a harc. A több felmerült név (köztük Tshisekedi fia) közül talán Moïse Katumbi lenne az egyértelmű választás, de az ő függő bírósági ügye még nem zárult le, így bizonyos mértékig száműzetésben él külföldön – plusz népszerűségét leszámítva semmiféle politikai súlya nincs.

Amiben egyébként most mindenki reménykedhet az egyrészt az a tény, hogy minden vita ellenére egy dologban az ellenzék egységes, a követelésben, hogy Kabilának mennie kell, másrészt ha a nemzetközi támogatás sem csökken a változás irányában, akkor Kabila nem tudja meglovagolni az ellenzéki megosztottságot és nem tud valamilyen módon továbbra is hatalmon maradni. Mindentől függetlenül reménykedjünk abban, hogy hasonlót nem fogunk soha többé ebben a hatalmas országban látni, mint amit az elmúlt két évtizedben láttunk. És persze ne felejtsünk el megemlékezni Tshisekediről sem, akinek a nevéhez az első kongói ellenzéki párt megalapítása fűződik és aki szembeszállt Mobutu Sese Sekoval és Laurent Kabilával is.

twitter.com/napiafrika

9 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

5 ok, amiért Marokkó csatlakozott-csatlakozhatott ismét az Afrikai Unióhoz

Közzététel ideje:| február 3, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Miközben a sajtó Donald Trump amerikai elnök telefonhívásaival, az újabb francia késes támadással vagy éppen a legendás kongói ellenzéki vezető, Etienne Tshisekedi halálával van elfoglalva, egészen kis sajtóvisszhang kíséretében történelmi lépésként január harmincadikán Marokkó ismét csatlakozott az Afrikai Unióhoz, amely lépést a tagországok többsége megszavazott a szervezet etiópiai csúcstalálkozóján. Az egyetlen afrikai ország, amely nem volt tagja eddig az Afrikai Uniónak, még 1984-ben lépett ki a szervezet jogelődjének számító Afrikai Egység Szervezetéből, miután az a testület elismerte Nyugat-Szahara függetlenségét – az alapelvének számító gyarmatosítás-ellenesség okán. Persze az újbóli csatlakozás nem jelenti a nyugat-szaharai kérdés megoldódását, hiszen az Afrikai Unió tagjának számító Nyugat-Szahara továbbra is tag marad, amely csatlakozási feltételt Rabat el is fogadott. Hivatalosan mindkét fél pont ettől a csatlakozástól várja a nyugat-szaharai patthelyzet változását, ahogy a Polisario Front függetlenségi mozgalmát vezető Mohamed Beiset fogalmazott: “…így talán könnyebb lesz afrikai megoldásokat találni afrikai problémákra.” Sokan valószínűleg felteszik magukban a kérdést, hogy így nagy hirtelenjében (persze jelentős munka előzte azért meg a történéseket) 33 év után miért is csatlakozott Marokkó ismét az Afrikai Unióhoz – vagy egyáltalán miért is csatlakozhatott? A következőkben 5 indok kerül listázásra, amelyek talán magyarázatot szolgáltathatnak az eseményekre.

1. Az első ilyen ok egyértelműen Nyugat-Szahara – ahogy fentebb már szó volt róla, még maguk a szaharai függetlenségpártiak is bíznak benne, hogy Marokkó csatlakozásával megindulhat egy megoldási folyamat, felállításra kerülhet egy olyan bizottság, amely többet hozzá tud tenni a kérdéshez, mint amire az ENSZ valaha képes volt. Értelemszerűen Marokkó szintén ebben bízik, persze egészen más kimenetelben reménykedve (hosszútávon értelemszerűen a teljes kérdéskör eltüntetése lehet csak a céljuk), amely reménynek jó alapot adhat a tény, hogy 39 ország az újbóli csatlakozása mellett szavazott és csak a nyugat-szaharai függetlenségpártiak elkötelezett támogatóit nem tudta maga mellé állítani (értelemszerűen Algériát vagy éppen a Dél-afrikai Köztársaságot). Marokkói remények szerint ez csak most történt így, a jövőben ezeket a támogatókat is fel tudja sorakoztatni maga mögött – Algéria esetében persze ez nem valószínű, hogy meg fog történni.

2. A második magyarázat szintén nyilvánvaló módon gazdasági, a kereskedelmének 60%-át az Európai Unióval bonyolító Marokkó egyértelműen növelni szeretné lábnyomát Afrikában – Rabat már eddig is több száz egyezséget kötött afrikai országokban a 21. század kezdete óta, és bolond, aki nem látja meg az afrikai növekedésben rejlő döbbenetes lehetőségeket és szintén bolond, aki nem szeretne ezen lehetőségekből részesedni. És ehhez tökéletes út vezet az Afrikai Unión keresztül, hiszen a csatlakozás csak újabb lökést adhat és teret engedhet a már eddig is igen erőteljes marokkói befektetéshullámnak.

3. Rabat is belátta, hogy bizonyos, sokat bírált ügyekben nyitottsága jelzéseként új lépéseket is meg kell tennie, így nagy körítéssel újra megnyitották a nyomozást annak a 2010-es vérengzésnek az ügyében, amikor a marokkói biztonsági erők a nyugat-szaharai Gdim Iziknél összecsaptak szaharai tüntetőkkel és több marokkói rendőr és szaharai tüntető is életét veszítette. Akkor több tucat szaharait ítéltek el az ügyben, de most új tárgyalások lefolytatását rendelték el, amelyeken engedélyezték külföldi megfigyelők részvételét is – ezzel is jelezve, hogy szeretnék tisztázni az igazságtalan ítételek miatti vádak alól magukat.

4. Marokkó iszonyatos mértékben igyekezett és igyekszik még mindig egyre szorosabbra fűzni kapcsolatát az afrikai és főleg a frankofón országokkal, az Attijariwafa bankja például több ezer fiókot nyitott már a kontinensen, Nigériával közösen pedig Rabat egy közös vállalkozásba is kezdett, hogy gázvezetéket építsen a Niger-deltából nyugat-afrikai országokba. A rengeteg látogatás, a rengeteg gazdasági egyezmény (mint az előbbi két példa) eredménye nem is lehetett más, mint a tény, hogy egyre több és több ország már barátként tekint Marokkóra, így nem is volt kérdés számukra a szavazáson a támogatói voks.

5. Az észak-afrikai régió stabilitásának megteremtéséhez és biztonságának növeléséhez jelentős mértékben hozzájárulhat ez a csatlakozás, egyrészt az első pontban már részletezett nyugat-szaharai kérdés megoldása okán, másrészt pedig azért mert Észak-Afrikában Marokkó mindig egy biztonságos, stabil pontnak számított és az ország a líbiai válság rendezésében is komoly szerepet vállalva vitathatatlanul sokat küzd a régió stabilitásáért. Plusz az erős amerikai és európai kapcsolatok okán az Afrikai Unió erejét is növelheti, szavának súlyát erősítheti.

twitter.com/napiafrika

6 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Watatu – egy kenyai film, amit látni kell

Közzététel ideje:| január 30, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A szuahéli nyelven hármat jelentő, Watatu címet viselő kenyai film már nem igazán mai darab (manapság egy 2015-ös filmet már nem szokás friss alkotásnak nevezni), de azon afrikai alkotások közé tartozik, amelyiket mindenképpen érdemes megnézni, ha esetleg az elég sűrűn egy kaptafára készülő amerikai sztárfilmek után megfáradt szemünk valami újra vágyna. A történet teljesen egészen a kenyai Mombasában játszódik (a forgatás is ott történt, úgyhogy a külső vagy éppen panorámafelvételek tökéletes hangulatot alakítanak ki az ország második legnagyobb városáról), főszereplője pedig a “hármas”, azaz Salim, egy muszlim házasember, unokaöccse, a gazdasági problémák okán egyre inkább radikalizálódó Yusuf, és Salim barátja, a rendőrként dolgozó Jack – aki egyébként Yusuf szemében csak egy betolakodó, a közösséghez nem tartozó idegen.

Nem túlzás azt állítani, hogy a nagyszerűen megírt forgatókönyv okán a film beszippantja az embert, az alkotás első fele amely bemutatja, hogy mi és hogyan történt, második fele pedig igazából Mombasa hangja, hiszen a mombasai közösség nyilatkozott arról, hogy mit kellett volna másképp tenni – és ez a másfajta befejezés ezt a közösségi akaratot mutatja be. Utóbbi vonal egyébként teljesen érthető, hiszen a mű teljes egészében a SAFE Kenya névre hallgató kenyai-brit non-profit szervezet produkciója, amely a céljaként kitűzött társadalmi változásokat filmeken, színházi előadásokon keresztül kívánja elérni, a közösség bevonásával. Nick Reding rendező nagyjából az összes fesztiválon megkapta azt a kérdést az újságíróktól és nézőktől, hogy miért érezte a SAFE fontosnak, hogy a radikalizációról készítsen filmet Mombasában – Reding azt a választ adta nagyjából mindig, hogy rá akart mutatni arra, a jelentős lélekszámú mombasai békés muszlim közösség hangját elnyomja a csekélyszámú radikális hangja és valójában a mombasai muszlim közösség békés, a legtöbb ember a közösségen belül nem a radikális csoportokhoz tartozik, azokkal nem is azonosul.

Az elég gyorsan kiderült amúgy a film kapcsán végzett kutatásokból és közönségtalálkozókból, hogy a radikalizáció Kenyában leginkább a gazdasági problémákhoz, frusztrációhoz és szegénységhez köthető, nem csoda, hogy a munkanélküliség által leginkább sújtott fiatal generáció 30%-a támogat valamiféle radikális csoportot, többségében a Mombasai Köztársasági Tanácsot (MRC). A film második, alternatív befejezéséhez (amelyben a párbeszédek szinte teljes egészében a közösségtől származnak) gyűjtött visszajelzések alapján az is egyértelmű vált, hogy a közösség, a mombasai társadalom a radikalizálódás elkerüléséhez a két legjobb eszközként a család szerepét illetve a kormány által biztosított fejlődési, kitörési lehetőségeket tartja, ahogy ez meg is jelenik az alternatív befejezésben.

twitter.com/napiafrika

7 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Tovább folytatódik a külföldi edzők dominanciája az afrikai labdarúgásban?

Közzététel ideje:| január 24, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Miközben komolyabb meglepetések nélkül kezd kialakulni a 2017-es Afrikai Nemzetek Kupáján a legjobb 8 csapat névsora (eddig Burkina Faso, Tunézia, Szenegál és Kamerun biztosította továbbjutását), addig a kontinens labdarúgását régóta nyomon követők ismét megállapíthatták, hogy nincs új a nap alatt, Afrikában továbbra is rendkívül erős a kontinensen kívüli edzők dominanciája a nemzeti válogatottak élén. A kupán most induló 16 csapat közül mindössze négynek volt afrikai vezetőedzője (Szenegál – Aliou Cissé, Bissau-Guinea – Baciro Candé, Zimbabwe – Callisto Pasuwa, Kongói DK – Florent Ibengé) és bár ők mindannyian az adott nemzet képviselői, összességében az egész kontinenst figyelembe véve megállapítható, hogy az afrikai szövetséget alkotó labdarúgó-válogatottak 60-70%-ának kisebb-nagyobb megszakítással mindig Afrikán kívüli vezetőedzője van. A kérdést ismét csak fel lehet tenni: miért van ez így?

Az elmúlt években végig azt láttuk, hogy hiába éri sokszor kritika és támadás a nemzeti szövetségeket a hazai tehetségek és edzők elhanyagolása okán, a tendencia nem akaródzik megváltozik és minden komolyabb torna idején komoly vita kerekedik ezekből a vádaskodásokból – eredmények nélkül, hiszen láttunk ilyen fellángolásokat az összes komolyabb torna okán, például 2002-ben vagy éppen 2013-ban is, amikor egy-egy edző súlyos kirohanással támadta a szövetségek vezetőit. Sok afrikai edző diszkriminációról és kishitűségről beszél, azaz hogy az afrikai labdarúgás vezetői egyszerűen nem hisznek a hazai edzői paletta lehetőségeiben, még akkor sem, ha az európai vagy éppen dél-amerikai edzőkkel sem mutat jobb eredményeket egy nemzeti válogatott, mint mondjuk egy afrikai trénerrel, ráadásul az ilyen pozíciókra esélyes afrikai edzők jelentős része külföldön, éppen pont Európában játszott korábban vagy végezte el éppenséggel ugyanazokat a tanfolyamokat, mint európai vagy dél-amerikai társaik.

És arra is van bőven példa, hogy egy csapat éppen egy helyi edzővel ér el óriási sikereket, mint például láthattuk ezt Egyiptom vagy éppen Ghána esetében is az elmúlt évtizedekben. Gondoljunk csak bele, nem lehet azt mondani, hogy tehetségekből hiány lenne, hiszen a mostani Afrikai Nemzetek Kupáján is sok tucat játékos érkezett európai vagy éppen amerikai topligákból hazája válogatottjába – ergó a merítési lehetőség edzőkből is meglenne (lásd a mostani szenegáli edzőt, Aliou Cissét, aki Nagy-Britanniában töltötte labdarúgó pályafutása jelentős részét), csak éppenséggel elég érthetetlen módon a legtöbb afrikai szövetség újra és újra külföldön keresgél. Persze ezzel nincs egyedül, hasonló tendenciákat felfedezhetünk Európában és Ázsiában is – de azért igazságtalan és szubjektív dolog lenne kizárólag bírálni, hiszen azért ezek a külföldi edzők eredményeket is fel tudnak időnként mutatni, gondoljunk csak hazamutató példaként nagyon messze vissza a múltra, 1959-re, amikor Titkos Pál vezetésével Egyiptom megnyerte a Nemzetek Kupájának második kiírását.

De hogy ne csak céltalan frázisok összevisszasága uralja ezt a posztot, térjünk is csak vissza a kiinduló pontunkhoz: azaz van-e jövője a helyi edzőknek, várható-e a jelenlegi trend megfordulása? Ha egyből a konkluzióra szeretnénk ugrani, akkor azt meg lehet állapítani, hogy az elmúlt évtizedek tapasztalata azt mutatja, hogy ez a tendencia megmarad és nem igazán változik, amihez talán köze lehet az egyes országok közötti, múltból fakadó erős összefonódásnak (innen fakadhat a francia edzők dominanciája is), de akár azoknak a vádaknak is, miszerint az afrikai edzőknek nincs meg az a komoly nemzetközi tapasztalata és rutinja, ami sok, Afrikába már csak levezetni érkező edzőnek megvan. És sajnos amíg nem lesznek olyan bátrak, mint a Kongói DK szövetsége vagy éppen a szenegáli vezetés, addig ez egy önbeteljesítő jóslat, hiszen ha hazájuk sem ad lehetőséget ezeknek az afrikai edzőknek, akkor hol tudnának igazán komoly nemzetközi rutint szerezni? És pont ezért, a legkisebb részrehajlás nélkül lehet örülni Szenegál már teljesített és a Kongói DK nagy valószínűséggel megtörténő továbbjutásának, hiszen ha a 8 legjobb csapat között 2 hazai vezető által irányított válogatott ott tud lenni, akkor talán még nincs minden veszve és kialakulhat a külföldi és hazai edzők közötti egészséges, az afrikai foci jövőjét leginkább segítő arány.

twitter.com/napiafrika

7 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

« go backkeep looking »
  • RSS és kapcsolat – Info

    Rss link:
    www.mindennapiafrika.info/rss
    Kapcsolat:
    mindennapiafrika@gmail.com
    Twitter:
    twitter.com/napiafrika

  • Szavazás

    Az új elnök megválasztásával tényleg ismét helyreáll a demokratikus rend Szomáliában?

    View Results

    Loading ... Loading ...
  • Címkék