Hiába segítenek a non-profit szervezetek állatok osztásával, oktatással és élelmiszersegélyekkel, a Száhel-övezet országaiban a legóvatosabb becslések szerint is legalább 16 millió ember létezik az éhínség határán. Az Oxfam non-profit szervezet sürgős segítségre és adományokra szólított fel, egyrészt a “tüneti kezelésre”, másrészt pedig a hasonló helyzetek elkerülésére kidolgozott terv megvalósítására – amelynek alapvetően egy olyan előrejelző rendszer is részét képezi, amellyel már előzetesen lehetne sejteni, hogy mi várható az adott térségben – olyan paraméterek alapján mint például a kevés eső, a rossz termés, magas élelmiszerárak, a külföldön dolgozóktól hazautalt összegek csökkenése és így tovább. A nigeri (és alapvetően több Száhel-ország) helyzetet súlyosbítja a Maliban jelenleg is fennálló instabilitás, hiszen az amúgy is nehéz napokkal küzdő burkinai, nigeri és mauritániai határvidékeknek több mint 200 ezer menekült ellátásával is meg kellene birkózniuk, amely még a területen jelenlévő segélyszervezetek támogatásával is kritikus szinten van. Sokan már most a 2010-es krízishez hasonló kilátásokkal riogatnak, amikor a közel négy hónapos esős időszak helyett mindösszesen két alkalommal esett eső és ez teljes mezők, kutak eltűnéséhez és falvak elnéptelenedéséhez vezetett és az országosan előállított gabona mennyisége 30%-kal zuhant.A korábbiakhoz képest 2012-ben a helyzet csak még súlyosabb lehet Nigerben, hiszen a lakosság lélekszáma azóta folyamatosan növekedett és ezúttal a mezőgazdaság mellett már az állattenyésztők is érintettek, valamint az élelmiszerárak is elég keményen emelkedtek a régióban, akinek pedig az állatai nem pusztultak el eddig a szárazság miatt (Niger nem önellátó még szénából sem, alig az állatok harmadát tudják ellátni ezzel a táplálékkal) az a nigériai kereslet visszaesése miatt még nyomott áron is kénytelen eladni őket – ezzel persze növekszik a kínálat és így az árak még lejjebb mennek. Aki tehát teheti, odébbáll, máshol keresi a megélhetést, az éhezéstől és szárazságtól leginkább sújtott nigeri régiókban (ahol az ember 70%-ának nincs elegendő napi betevője) a falvak jelentős részéből tucatjával vándorolnak el az emberek valamiféle megélhetést, jobb életet keresve – akár csak időszakosan is. Egy nemrégiben Niger nyugati és keleti részein végzett felmérés szerint az emberek közel 70%-a úgy becsüli, hogy el fog fogyni élelmiszertartaléka még a következő aratás előtt és az összes megkérdezett úgy nyilatkozott, hogy az éhezés elkerülése érdekében már márciustól csökkentették a napi élelmiszeradagokat, az étkezések számát, ami egyébként azt is jelenti a korábbi éhínségek (2005, 2010) tapasztalatai alapján, hogy az idei helyzet minden eddiginél durvább lesz – anno ugyanis a napi adagokból csak május-június végén vettek vissza az emberek.

A felmérésből az is kiderült, hogy rengeteg gyereknek kell abbahagynia az iskolát mert egyszerűen nincs pénz ételt adni a diákoknak a tanítási idő alatt, szimplán dolgozniuk kell vagy a szüleikkel együtt elvándorolnak. Niger és az egész Száhel-övezet súlyos katasztrófa felé tart, hiszen nem elég az idei helyzet nehézsége, nincs jobb kilátás sem a jövőre, az érintett populáció egyharmada jelenleg is nyögi a korábbi éhínségek miatt kialakult adósságokat, és ehhez kapcsolódik az a tény is, hogy a jövő évi szezonra magokból sem áll megfelelő mennyiség rendelkezésre – így nem csoda, hogy az Oxfam becslése szerint csak Nigerben hat millió ember áll az éhezés szélén, két milliónak pedig most azonnal szüksége van segítségre. És a helyzet csak rosszabb lesz, tényleg cselekedni kellene – mégis valami furcsa módon erről alig hallani a médiában, egy tankerhajó elrablására több műsoridő jut, mint több millió ember éhezésének ügyére.

Rajoelina jelenlegi legnagyobb vetélytársának és ex-elnöknek, Marc Ravalomananának a kormánya ellen még 2009. januárjában kezdtek tüntetni előbbi hívei és a hónapokon át tartó véres megmozdulások (erről írtam már itt) eredményeként Ravalomanana lemondott és egy katonai tanácsnak adta át a hatalmat – azt feltételezve, hogy a mindig semleges hadsereg majd rendezi a helyzetet, nem így történt, a katonák azonnal átadták a vezetést Rajoelinának, aki így 2009. március 21.-én a néhány héttel korábban létrehozott Átmeneti Főhatóság (attól átmeneti, hogy elvileg 24 hónap múlva átadta volna a hatalmat egy demokratikusan választott vezetőnek) fejeként az ország elnökévé vált és ugyanezen a napon feloszlatta a parlamentet is. Ezt azonban a nemzetközi közösség azóta sem igazán volt hajlandó elismerni (egy-két kivételtől eltekintve), ráadásul Ravalomanana hívei folyamatosan tüntetéseket tartanak, hiába ültek már a felek több ízben tárgyalóasztalhoz.

Ugyebár az volt az eredeti elképzelés egy 2009. augusztusi maputo-i megállapodásnak megfelelően, hogy majd az Átmeneti Főhatóság onnantól számított 15 hónapon belül elnökválasztást szervez és egy többpárti kormányt hoz létre, de miután sem előbbinek időpontjában, sem utóbbinak összetételében nem sikerült megállapodni (Rajoelina egyébként megfigyelhetően ritkán hajlandó kompromisszumokra), 2010-et Madagaszkár már úgy köszöntötte, hogy nem volt többpárti kormánya és az elnökválasztást is hónapról-hónapra halasztgatták. Hiába jöttek évközben nemzetközi szankciók az Afrikai Unió részéről és hiába fogott össze Ravalomananával szinte a teljes ellenzék, az elnökválasztás és a parlamenti választás időpontja már 2011-re tolódott, és ezt még Rajoelina megspékelte egy tervezett alkotmányos szavazással is (ezt is többször betervezték már a 2009-es hatalomátvétel óta), amellyel hatalmát kívánta legitimizálni (hiszen a korábbi alaptörvény szerint minimum 40 éves életkorral lehet valaki elnök, az egykori polgármester pedig még mindig bőven a limit alatt van). Az új alkotmányt végül elfogadták 2010 végén, de ez semmiben nem befolyásolta a politikai helyzetet, tüntetések sorozata zajlott az országban, bizonyos katonai frakciók puccsot terveztek és próbáltak meg sikertelenül, az elnök- és parlamenti választás időpontja pedig továbbra sem volt rögzítve, csak ígéretekben létezett.

Ismét született egy egyezség a felek között még tavaly szeptemberben, hogy 2013. szeptemberéig megrendezésre kerülnek a választások és végre a távollétében (hatalomból történő eltávolítása után a Dél-afrikai Köztársaságba menekült) életfogytiglani börtönre és kényszermunkára ítélt Ravalomanana hazatérését is engedélyezték – bár nem hivatalosan köztudott a tény, hogy amint hazatérne, letartóztatnák. 2011 tehát ismét csak a halasztásokról szólt, de az idei év májusára kitűzött új választási dátumot is eltolták már valószínűleg novemberre, annak ellenére, hogy néhány héttel ezelőtt az ENSZ bejelentette, hogy a feltételek már adottak a voksolások lebonyolítására, miután vizsgálatokat folytatott országszerte. Jelenleg mindenki az idén februárban létrehozott Átmeneti Független Nemzeti Választási Bizottság (CENIT) május 28.-i tájékoztatójára vár, amikor be fogják jelenteni a tervezett választási dátumokat – helyi médiumok már megszellőztették, hogy a korábban egy napra tervezett elnök- és parlamenti választásokat kettéválasztják és november, de legkésőbb jövő januárban urnákhoz járulhatnak az emberek. A vélemények persze megoszlanak, míg egyesek, főleg civil csoportok és az afrikai közösség, mindenképpen idén szeretnének választásokat látni (ezzel is csökkentve a három éve tartó káosz további hatásait és megakadályozva egyes személyi érdekek további érvényesülését), addig az ENSZ, az Európai Unió és a helyi politikai elit jövő évi voksolást akar, mert szerintük az idei évben hátralévő időszakban már nem lehetne jól megszervezni egy ilyen méretű szavazást, ezzel pedig újabb krízis alakulhatna ki – sárdobálás, eredmények el nem ismerése, tüntetések.

Meg aztán kérdés, hogy indulhatna-e Ravalomanana? Bár elfogadták az amnesztiáról szóló törvényt és papíron hazatérhetne, sokan valószínűsítik, hogy hazatérése nem menne olyan simán, mint azt gondolnánk, főleg azt figyelembe véve, hogy hívei hetek óta tüntetnek rendszeresen és az általa jelölt képviselők többször maradtak távol a Rajoelina-kabinet megbeszéléseiről. A visszatérés ellen szól az is, hogy egy újabb megbeszélés keretében az ellenzékiek hivatalos nyilatkozatot akartak aláíratni a száműzetésben élő politikusok visszatéréséről, de arról a találkozón az összes, Rajoelinához közeli csoport képviselője közül senki sem jelent meg. Látható, hogy a választási bizottságnak most óriási szüksége van az ENSZ segítségére, mert az biztos, hogy a világszervezet szakértőinek támogatása nélkül idén biztosan nem lesz választás, ezt a bizottság elnöke, Beatrice Atallah is elismerte néhány napja.

Ilyen meg nem énekelt hős, Leul Abate kapitány, akinek a neve elsőre valószínűleg nem ismerős sokak számára, de ennek a videónak a megtekintése után már többen kapizsgálni fogják, miről is nevezetes ez az etióp pilóta:

Abate volt a kapitánya az Etióp Légitársaság ET961-es járatának 1996. november 23.-án, amikor alig 15 perccel az Addisz-Abebából történt felszállás után (ez volt a második állomás a Bombay – Addisz-Abeba – Nairobi – Brazzaville – Lagos – Abidjan útvonalon) három etióp merénylő, név szerint Alemayehu Bekeli Belayneh, Mathias Solomon Belay és Sultan Ali Hussein, irányítása alá vonta a gépet és a személyzetet arra kényszerítette, hogy a 175 utassal együtt Ausztrália felé vegyék az irányt – annak ellenére, hogy ennyi üzemanyag nem volt a repülőgépben. A szemtanúk beszámolója szerint a húszas éveikben járó, idegileg instabilnak tűnő fiatalok közül az egyik rohant elsőként a pilótafülkéhez azt kiabálva, hogy bomba van nála, míg társai követték, majd miután a pilóták engedelmeskedtek a fenyegetésnek, a fedélzeti hangosbemondón bejelentették, hogy ők az etióp kormány ellenfelei, nemrég szabadultak és most Ausztráliába tartanak politikai menedékjogban reménykedve. Bár kezdetben még azt hangoztatták, hogy tizenegyen vannak és éles bomba van náluk, később kiderült, hogy sem bombáról, sem komolyabb csapatról nem volt szó. Miután a minden ülés mögött megtalálható magazinból kiderült, hogy a Boeing 767-260ER teli tankkal képes lenne megtenni az utat Addisz-Abebából Ausztráliáig, a túszejtők nem hitték el a kapitány indoklását, mely szerint a tankot csak az útvonalnak megfelelő mennyiségű üzemanyaggal töltötték fel – ennek ismeretében kezdetben a pilóta végig az afrikai partok mellett repült (azt állítva, hogy egyenesen Ausztrália felé tart) és amikor a gépeltérítők ezt észlelték, Abate úgy döntött a Comore-szigeteken fogja letenni a gépet.

Tehát Leul és másodpilótája, Yonis Mekuria a tragikus kilátások ellenére a gépeltérítők kívánságának megfelelően cselekedett és látszólag Ausztrália felé vették az irányt, de négy órával később amikor a Comore-szigetek közelében, 12000 méter magasan már biztos volt, hogy rövidesen elfogy a kerozin, Leul kétségbeesetten megpróbálta meggyőzni az akkor már eléggé részeg támadókat, hadd szálljanak le üzemanyagért a szigetország repülőterén  – közben a géppel több kört írt le a szigetek körül. Ekkor már az egyik motor és a kommunikációs berendezések nem működtek, másodpilótáját le is ütötték egy fejszével és fokozva a feszültséget, az egyik részeg támadó saját maga ült a pilótaszékbe, megpróbálva irányítani a hatalmas gépet. Nem sokkal később elfogyott az üzemanyag, leállt az összes motor, így a közben magához tért Mekuria utolsó esélyként rátámadt a gépeltérítőkre 90 másodperccel a becsapódás előtt, megkísérelve visszavenni az irányítást, ami rövid ideig sikerült is neki – ez időt adott arra Abaténak, hogy egy manuális kis turbinát használva minimális funkciókat visszacsaljon a repülőgépbe és nagyjából 300 méterre a Grande Comore-sziget homokos partjától elkerülje a Le Galawa hotelbe való becsapódást és 320 kilométer per órás sebességgel leszállást kíséreljen meg a sekély vízben.

A pilóták beszámolója szerint akár teljes sikerrel is végződhetett volna a történet, ha a támadók nem zavarják meg Abatét, aki így elveszítette tájékozódási pontját és a Grande Comore-sziget repülőtere helyett, ahogy a videón is látszik, a vízben landolt a géppel – tapasztalatának számlájára írható, hogy a hullámokkal párhuzamosan érkezett és ha a gép bal szárnya nem akad el egy zátonyban, akár hibátlan is lehetett volna a kényszerleszállás. Így sajnos 125 utas életét vesztette, a két pilóta azonban életben maradt és ki is tüntették őket az esemény után bátor helytállásuk miatt – a sok halálos áldozat egyébként a pániknak és nem a becsapódásnak tudható be, ugyanis rengeteg olyan utas volt, aki már a géptestben felfújta a mentőmellényét, így pedig végzetesen beszorult a süllyedés után. Abaténak nem ez volt az első ilyen eltérítéses esete, 1991-ben és 1995-ben belföldi Boeing 737-es járatokon támadták meg és próbálták rávenni egy új úticélra, de mindkét esetben sikerrel lebeszélte támadóit és sértetlenül letette a gépeket. Ahogy nem sokkal a comore-szigeteki kényszerleszállás után elmondta, ez alkalommal tudta, hogy szavakkal nem fog semmire jutni, mert a már részegen akcióba lépő gépeltérítők tudták, hogy vágyuk reménytelen – Ausztrália túl messze van. Ebben a nyilatkozatában mondta azt is, hogy ő csak azt tette, amit kellett, hogy megmentse utasait és igazából a kényszerleszállás közben biztos volt benne, hogy képes lesz megcsinálni, csak a sekély víz és a zátony meglepte, plusz a gépeltérítők utolsó támadása megzavarta a koncentrációban.

A zuhanás után a két pilóta egy mentőtutajjal hagyta el a roncsot és rövid pihenő után tovább folytatta a munkát az etióp légitársaságnál. Egy kollégájuk szerint, a két férfi Afrika legjobb pilótái közé tartozik és a helyzet meglepően hatékony kezelésében valószínűleg szerepet játszott az is, hogy az etióp belföldi légiközlekedésben rengeteg apró, nehezen megközelíthető és rossz minőségű kifutópálya van használatban, így Abaténak volt hol gyakorlatot szereznie. A lezuhant, Zulunak becézett gép egyébként első repülését 1987. szeptember 17.-én hajtotta végre és a katasztrófa napján 9 éves és 67 napos volt.

Ez pedig a történet a főszereplők szájából elmesélve:

A 2003-ban kezdődött és a mai napig nem lezárult darfúri konfliktus kiújulása minden valószínűség szerint a Kartúm és Juba közötti feszült helyzet szülte biztonsági vákumnak köszönhető, hiszen azzal egyidőben, hogy minden hírügynökségnél vezető hírként kezdtek megjelenni a Heglig-olajmezők körüli katonai akciók, jelentések érkeztek Dél-Darfúrból is lázadó támadásokról. Az ENSZ és az Afrikai Unió közös békefenntartó missziója, az UNAMID nem nagyon képes komolyabb változást elérni és a régió biztonságát javítani, ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a mostani, Giraydát ért támadást is konkrétan csak “tudomásul vették”, semmiféle akciót nem tettek egészen addig (annak ellenére, hogy egy jelentősebb menekülttábor és egy UNAMID bázis is van a városkában illetve annak közelében), míg a mai napon (05.09.) a szudáni hadsereg megerősített egységei véres harcban vissza nem foglalták a települést a lázadóktól.

Egyes helyszíni beszámolók szerint a város üzleteit kifosztották, több civil életét veszítette a harcokban és épületekben is károk keletkeztek, ami tökéletesen igazolja a helyzet jelenlegi állapotát – az egykoron komoly katonai konfliktusként létező darfúri harcokban a lázadók mára már majdnemhogy bűnözői szintre süllyedtek le. Mindenesetre a Minnawi-frakció szóvivője, Abdullah Mursal egy telefonos interjúban cáfolta, hogy az SRF harcosait kiűzték volna a területről, így jelenleg helyszíni információk hiányában nem lehetünk biztosak, mi is történik Giraydában.

Az Afrikai Unió és egyben Benin elnöke, Dr. Thomas Boni Yayi hatalmas változásokat remél a szocialista hatalomátvétel után, a politikus ugyanis abban bízik, hogy Hollande jobban Afrika mellé áll az ENSZ-ben és egyáltalán az egész nemzetközi diplomáciában – például nagyon érdekes lesz, hogy változik-e Párizs hozzáállása Marokkó és a nyugat-szaharai helyzet rendezését illetően. Rabatban erre nem igazán számítanak, VI. Mohammed király legalábbis nyilatkozatában nem fejezte ki aggodalmát a jövőt illetően, gratulált Hollande győzelméhez és a jó kapcsolatok (Marokkó első számú kereskedelmi partnere Franciaország) stabil fenntartását helyezte kilátásba a következő időszakra – az afrikai gazdasági kapcsolatok javításáról és még szorossabbá fonásáról Hollande is beszélt már többször. Megfigyelhető volt egyfajta tendencia az afrikai reakciókban, hiszen például Gabonban, Csádban és Elefántcsontparton a kormány a kapcsolatok javulását de legalábbis szinten tartását reméli Hollande hatalomra jutásától, míg a helyi ellenzék kivétel nélkül az erős francia befolyás csökkenését várja.

De amiért Afrika-szerte többen örültek a szocialista győzelemnek, mint ahányan nem, az a bevándorlási politika jövője miatt volt, hiszen valószínűsíthető, hogy ugyan komolyabb átalakítások árán, de az új francia elnök kedvezőbb bevándorlási irányzattal fogja segíteni az afrikai emberek Európába jutását (bár előzetesen a bevándorlási kvóták csökkentéséről beszélt az új vezető) – ennek örültek nagyon Szenegálban és a Comore-szigeteken is, ahol még ünneplés is volt az utcákon. Amiben azonban biztosak lehetünk, hogy bár Nicolas Sarkozy-hez képest Hollande enyhébb és kevésbé arrogánsabb hangnemet fog megütni a francia Afrikával szemben (emlékezhetünk a most távozó elnök egy-két igen szélsőséges megnyilvánulására a fekete kontinenst illetően), Franciaország Afrika-politikája alapjaiban nem fog megváltozni, hiába is reménykednek ebben oly sokan – ami változás lehet, hogy ebben a periódusban Párizs már inkább partnerként fog az afrikai országokra tekinteni, nem pedig a múlt miatt “kötelezően dédelgetendő” kisgyermekekként.

Az észak-afrikai származású franciák és bevándorlók pedig igazán megkönnyebbülhettek Sarkozy bukása után, hiszen az előző elnök zéró tolerancia-elveinek köszönhetően a társadalom bizonyos rétegei bizonyos mértékben kirekesztetté kezdtek válni, és valószínűleg Hollande egészen más politikával fogja megközelíteni a Franciaországban oly érzékeny muszlim-kérdést is. Összefoglalva tehát kijelenthető, hogy az Európát és Franciaországot is fojtogató gazdasági problémák közepette nem igazán várható komolyabb változás Franciaország és Afrika kapcsolatában, kisebb változások elképzelhetőek, de semmi komoly vagy megrázó erejű.

Másrészt pedig ezúttal két ház lesz a valóságshow-ban, a Belváros és a Külváros, ahova minden ország egy-egy jelöltje költözhetett be, az idei évadban egy párral együtt, aki lehet rokon, élettárs, szerető és persze a korábbiaknak megfelelően lesznek híresebb résztvevők is, mint például Lady May, a namíbiai énekesnő – a hét különleges beköltöző fog a Belvárosban lakni, a Külváros pedig a 28 civil játékosé lesz (a 14 pár). A főnyereményt egyetlen ember viheti majd el, mégpedig az, akit a nézők erre leginkább érdemesnek tartanak és a tét óriási, több mint 60 millió forint. A játékospárok többnyire régi barátok (Botswana, Angola, Libéria, Namíbia, Nigéria, Sierra Leone, Tanzánia, Uganda, Dél-afrikai Köztársaság), párok vagy állítólagos párok (Ghána, Zimbabwe) illetve rokonok (Kenya, Malawi, Zambia), akiknek a többsége azt ígérte előzetesen, hogy kizárólag saját magát fogja adni a műsorban. Remélhetőleg az idei szezonban azért olyan érdekességek nem lesznek, mint az előzőben, amikor többeket erőszakos cselekmények miatt kellett kizárni a játékból és azt az évadot a rengeteg meztelenkedés és nyílt szexualitás miatt több országban bírálták is (Tanzániában még a parlamentben is vita volt róla).

Bár az országok többségében csak fizetős csatornákon lehet megtekinteni az összefoglalókat (a 24 órás közvetítésről ne is beszéljünk), még mindig a kontinens egyik legnézettebb műsoráról beszélünk és az idei évad előtt a legnagyobb várakozás a győztes kilétét illetően az, hogy a végső győztes vajon Nigéria képviselője lesz-e, mert a nyugat-afrikai ország már három éve uralja a műsort. Na majd meglátjuk, 91 nap múlva minden kiderül.

A masisi régióban eléggé instabil jelenleg a helyzet, több helyszíni beszámoló szerint a Ntagandához hű pár száz fegyveres válogatás nélkül fosztogat, rabol és gyilkol, de a kongói hadsereg erői ezúttal meglepően szervezetten és hatékonyan reagálnak az eseményekre. Szintén csütörtöki esemény, hogy az éjszaka folyamán nagyjából 100 katonával együtt Sultani Makenga tábornok és Masozera alezredes is dezertált a reguláris hadseregből, ami több ok miatt is érdekes lehet: egyrészt Makenga volt Ntaganda után a második legmagasabb rangú ex-CNDP vezető Kivuban (ami egy új CNDP-vonal kialakulását sejteti), másrészt pedig a mostani dezertálás esetleges jel lehet arra, hogy a kongói hadsereg mégsem jár olyan közel a helyzet lezárásához, mint azt a nyilatkozatok alapján sejtenénk. Annak ismeretében várható volt egy ilyen lépés (és még várhatóak is lesznek hasonlóak Gomában és Bukavuban is), hogy a kongói titkosszolgálat több magasrangú katonai vezető között Makenga ellen is vizsgálatot folytatott már egy ideje.

És a fő érvek a külföldi vonóhálós túlhalászás ellen elég egyértelműek voltak, adott volt a rossz példa ugyanis, Szomáliában a kalózkodás is alapvetően a munkájukat elveszítő halászok alternatív megélhetési formájaként indult, ami tekintve az ország Európához való közelségét, elég égető probléma lehetne, továbbá az öreg kontinens manapság is nehezen birkózik meg a bevándorlók áradatával, további munkahely-vesztések pedig csak fokozhatják ezt a folyamatot. A legóvatosabb becslések szerint egyébként a 12 milliós Szenegálban legalább 1 millió ember megélhetése kötődik közvetve vagy közvetlenül a halászathoz és még egyszer ennyi ember számára a hal jelenti a fő és általában egyetlen táplálékot is. És ez nem az állandóan hallott és ismételt “Afrika problémáiért a Nyugat felelős” szlogen, egyszerűen tény, hogy míg az összes szenegáli halász alig fog ki 150 ezer tonnányi halat egy évben, addig a sokszor illegálisan kiadott engedélyek mellett működő vonóhálós hajók 300-400 ezer tonna körül teljesítenek – és ekkor még csak szenegáli vizekről beszéltünk.

A túlhalászás az ökoszisztémát is súlyosan károsítja, hiszen a hatalmas vonóhálókban mindenféle hal és tengeri élőlény fennakad, sokszor ritka és veszélyeztetett fajok is – de ez nem csak afrikai probléma. Persze, látni kell, hogy a növekvő populációnak köszönhetően évről-évre egyre nagyobb embertömegek érkeznek a parti településekre (néhány évtized alatt a partmenti populáció nyolcszorosára nőtt Szenegálban) és így a hal iránti igény is növekszik, de mégis van igazság a halászok követelésében, hogy ha nem is teljesen megszüntetni, de minimálisra kellene csökkenteni a külföldi halászhajók jelenlétét a szenegáli vizeken. Még 2011. áprilisában valamivel több mint 20 engedélyt bevontak ugyan (többnyire orosz, ukrán és belize-i zászló alatt dolgozó hajókét), de a most bevont 29-et is leszámítva még mindig sok tucat engedély van kiadva, így pedig a szenegáli halászok küzdelme folytatódni fog – ahogy a mostani bejelentés után ezt ők hangoztatták is. És ahogy arra az ENSZ elemzései is rámutattak, egyértelmű összefüggés van a nyíltvízi kalózkodás és bűncselekmények valamint a halászok megélhetési lehetőségeinek csökkenése között – Mauritániától egészen Dél-Afrikáig.

A hatóságok azonban nem minden esetben látják ennyire egyértelműen a dolgot, ahogy a halászati minisztérium hangoztatta már többször is, Szenegálnak joga van felhasználnia a rendelkezésére álló természeti erőforrásokat, hogy bevételhez jusson, ráadásul a halászati engedélyek kiadása szigorú feltételrendszer szerint történik és többnyire csak nyíltvízi és vándorló halakra adnak ilyen engedélyeket – ráadásul csak rövidebb időtávokra. Az egyéni halászokat tömörítő egyik szakszervezet néhány hónapja odáig ment a küzdelemben, hogy megfenyegette a kormányt, amennyiben nem történik meg a helyzet mielőbbi rendezése, a halászok megtámadják a vonóhálós külföldi hajókat és saját maguk oldják meg a problémát – ahogy már láttuk Afrikában több helyen, Szomáliában a legdurvább verzió valósult meg, de például Sierra Leonéban is rabolták már el külföldi hajó zsákmányát helyi halászok.

Az pedig, hogy Szomáliában a kalózkodás és a vonóhálós túlhalászás szoros összefüggésben áll egymással, nem kérdés, hiszen a hetvenes-nyolcvanas évek szárazságai elől a partokra menekülő nomád állattenyésztők és földművelők által létrehozott halászközösségek azzal voltak kénytelenek szembesülni a kilencvenes években kirobbant polgárháború alatt, hogy a külföldi hajók már egészen a part közelében is lefosztják a szomáliai vizeket – ekkor ragadtak először fegyvert, afféle parti őrség-szerepet játszva, de aztán a váltságdíjakból befolyó bevételek és a munka nélküli pénz lehetősége a helyzet gyors kriminalizálódásához vezetett és ma már ott tartunk, ahol tartunk. Persze a szomáliai krízisnek ez csak egy apró, ámde fontos szegmense, de a part menti populáció életének meghatározó eleme a halászat és ha ez veszélybe kerül, ki tudja mi történhet még.