Az eddigi adatok szerint legalább 16 ember halála köthető a hirtelen jött hideg időhöz és havazáshoz, ami egyébként rendkívül ritka errefelé, tekintve Algéria földrajzi adottságait: egyrészt a Földközi-tenger közelsége, az alacsony tengerszint feletti magasság és az ország fekvése – ennek ellenére csak az alacsonyabb területeken ritka a hideg, havas idő, példának okáért az Atlasz-hegységben teljesen megszokott látvány a hó. Meg egyáltalán, a fekete kontinensen nem annyira elképzelhetetlen és ritka a hóesés, példának okáért 1979-ben még a Szahara középső részén is hullott pár pehely, de például Marokkó, Tunézia és a fentebb említett Algéria már jópárszor megtapasztalhatta a kemény teleket. Délebbre azonban már csak a magasabb pontokon találkozhatunk ilyen csapadékkal, többek között a Kenya-hegyen, a Kilimandzsárón vagy az etióp Semien-hegységben, még délebbre pedig a Dél-afrikai Köztársaságban és Lesotho magasabb részein. Az Algériát sújtó hideg időjárásnak még nagyobb különlegességet kölcsönöz a tény, hogy az ország nyugati részén fekvő Bechar tartományban, a Szahara északi részén is 24 órán át hullott a hó, ami a helyiek szerint nagyon jó hatással van a pálmafákra, mert elpusztítja a rajtuk élő élősködőket.

A másik pénteki esti zenei darab a Café Negro névre hallgató angolai rockbanda egyik száma. Ez nem a hagyományos értelemben vett rock, ahogy érezhető is, a klasszikus rockra jellemző vonásokat valamiféle különleges, afrikai hangulat lengi át. Ez a stílusú zene az angolai polgárháború alatt emelkedett ki, mint új műfaj, amelynek születésében kongói, zöld-foki zenék és hip-hop is közreműködött.

Ez pedig egyik legismertebb felvételük, a Kilapanga do órfão.

A másfél éven át forgatott film igazi “insider” bepillantást enged ebbe a különleges történetbe és szinte minden érintett személyesen mondja el saját nézőpontját, köztük maga Obiang is. A film szerint maga a puccskísérlet 2003-ban, a Nagy-Britannia egyik leggazdagabb emberének számító üzletember (főleg olajjal üzletel) Ely Calil londoni otthonában kezdődött, ahol az egykor hírhedten híres Executive Outcomes dél-afrikai zsoldosszervezetben dolgozó Simon Mann részt vett egy megbeszélésen, amelyen megfogant egy Obiang elleni puccs terve (Calil és Mann között a mai napig vita van a tényekről). Az Executive Outcomes neve akkor került fel a térképre, amikor a sierra leonei polgárháború során alig néhány nap alatt darabokra szedték a Forradalmi Egységfront (RUF) lázadóit – a filmben megszólal több, egykori zsoldos, akik mindegyik kivételes stratégának nevezi Mann-t.

A hatalmas olajvagyonnal rendelkező Egyenlítői-Guinea rövid bemutatása után megismerjük Obiang pályafutását is röviden, aki saját nagybátyjának, Macías Nguemának puccsal történő eltávolítása után jutott hatalomra és állítólagosan a mai napig magánál tartja azt a koponyát, amelynek a Nguema család varázserőt tulajdonít. Szépen felépítve a filmet, a második negyedórában Simon Mann és pályafutásának elmúlt évtizede kerül terítékre, amely aztán nem nélkülözte a borzalmas zsoldosakciókat – sokkoló sierra leonei felvételekre lehet készülni. Aztán amikor megszületik a puccs terve, Simon Mann elkezd támogatókat és finanszírozókat keresni (így kerül a képbe az Egyesült Királyság egykori miniszterelnökének a fia, Mark Thatcher is), valamint kidolgozni a részleteket, de lassacskán annyi érdekelt fél, lehetséges támogató és résztvevő kerül a képbe, hogy a terv már szinte nyílt titok volt az egész világon és a film szerint csak a konkrét zsoldosok nem tudtak róla az elején – azok a dél-afrikai fegyveresek, akiket Mann állítólagosan egy kongói bánya védelmére bérelt fel (ők is megszólalnak). Ekkor kezd igazán megdöbbentővé és érdekessé válni a doku, hiszen kiderül, hogy a száműzetésben élő Severo Moto, híres egyenlítői-guineai ellenzéki vezetőt kormányra juttatni kívánó puccsról már előzetesen tudott a Dél-afrikai Köztársaság kormánya és titkosszolgálata is, de Mann szerint ők azt mondták: “Vágj bele.”

A zsoldos szerint a britek és a spanyolok is rábólintottak a tervre (ők még hadihajót is küldtek a térségbe a puccs tervezett időpontja környékén), de még az Egyesült Államokban is azt az információt kapta a csoport egyik tagja, hogy amennyiben demokratikus átmenet lesz és nem sérülnek gazdasági érdekek, nem lesz beavatkozás (egy ilyen találkozót maga a Pentagon is elismer, bár a puccsról szóló rész állításuk szerint hazugság). 2004-ben aztán elindult a művelet (a film tökéletesen bemutatja az előkészületeket és a lépéseket is), de a dél-afrikai-zimbabwei határon aztán letartóztatták a 64 férfit, állítólagosan azért mert Pretoria az utolsó pillanatban meggondolta magát és egy Egyenlítői-Guineának tett szívességként eladta a zsoldosokat. Tehát Mann-t letartóztatták és a harmadik negyedóra nagyjából az egyenlítői-guineai olajjal kapcsolatos ügyködések, szervezkedések és játszmák mellett azt mutatja be, hogy a puccs egykori állítólagos támogatói pillanatok alatt egyedül hagyták a zsoldosvezért.

A férfit végül 2008-ban Zimbabwe érdekes körülmények között kiadta Egyenlítői-Guineának, ahol egyből a hírhedt Fekete Part nevű börtönbe került és négy hónap alatt le is zajlott a pere, amelyben 34 év 4 hónapos büntetésre ítélték. De mindenki tudta, hogy ő csak egy paraszt volt a sakkjátszmában, mindenki tudta, hogy mekkora erők álltak a háttérben és ezért nem volt akkora meglepetés, hogy egészségügyi okok miatt 2009. novemberében Mann elnöki kegyelmet kapott és elhagyhatta az országot. Akárki is támogatta a puccsot, akárki volt ellene, a Nyugat óriásit veszített a film szerint a puccskísérlettel, ugyanis Obiang nyilvánvalóvá tette, tudott róla, hogy állítólagos nyugati “barátai” a kisujjukat sem mozdították, amikor az élete volt a tét, így vált Kína először fő partnerré majd legjobb baráttá Malabo-ban. A Black Beach: Simon Mann’s African Coup tökéletes dokumentumfilm az afrikai politika iránt érdeklődőknek és bár több helyen szubjektivitás tapasztalható, mindenképpen kötelező darab.

A sűrű erdők mélyén táborozó és gyakorlatozó harcosok között az egykori elefántcsontparti elnök, Laurent Gbagbo egykori hívei mellett a térség szinte összes háborújában aktívan résztvevő libériai zsoldosok vannak legnagyobb arányban, utóbbiak például a 2010-es elefántcsontparti választások után kialakult fegyveres harcokban is harcoltak Gbagbo mellett és a Human Rights Watch jogvédő csoport szerint brutális tettekért, fosztogatásokért felelősek. A rajtaütést a libériai rendőrség különleges egységei hajtották végre az egyik zwedrui aranybányánál és egy kisebb sérülés kivételével probléma nélkül letartóztatták a gyanúsítottakat, akik előzetesen azt vallották, hogy csak dolgoznak a bányában. Persze ez könnyen kétségbe vonható, főleg annak ismeretében, hogy Libéria határmenti vidékein egyáltalán nem ismeretlen az efféle szervezkedés és nem meglepő, ha elefántcsontpartiakból álló csoportok tűnnek fel egy-egy település környékén, ráadásul augusztusban több megyében (Maryland, Nimba, River Gee) is nagy mennyiségű fegyvert foglaltak le a hatóságok.

Azonban mindenképpen szükség van egy tisztességes bírósági eljárásra, hogy bebizonyosodjon a most letartóztatott emberek valódi célja és tevékenysége, hiszen a 2010-es véres harcok után ezrek menekültek Elefántcsontpartról Libéria határmenti vidékeire így akár elképzelhető, hogy most tényleg csak egyszerű munkások letartóztatásáról van szó. A jelenleg kormányzó elefántcsontparti elnök Alassane Ouattara és Ellen Johnson-Sirleaf egyébként néhány hete tárgyalásokat is folytatott a határok ellenőrzésének javításáról mert jelenleg bárki, bármikor könnyedén átkelhet egyik helyről a másikra. Libériában 2011-ben szinte minden hónapra jutottak ilyen letartóztatások állítólagos zsoldosok ellen, májustól kezdve egészen decemberig és ezzel párhuzamosan Elefántcsontparton több per is kezdődött libériai zsoldosok ellen, akik Gbagbo mellett harcoltak a véres utcai összecsapásokban és akiknek visszatérése Libériába sokak szerint az ország belbiztonságára is veszélyt jelenthet. Egy ilyen állítólagos zsoldosvezér volt Augustine “Erdei Kutya” Vleyee is, akit még 2011 elején tartóztattak le az elefántcsontparti határon és aki a választási villongások során Gbagbo ex-elnök mellett harcolt, főként Bloléquin környékén, amely borzalmas harcokról vált hírhedtté.

A szemtanúk és egykori társak beszámolói alapján ellene felépített vádiratból kiderült az is, hogy egy ún. Lima-csoport vezetője volt (ezek a főleg libériaiakból álló milíciák az amerikai kódjelről kapták a nevüket és már az elefántcsontparti polgárháború során is megmutatták magukat), amely a két ország határán portyázott Guiglo és Touba városai között a Solomon Seakor vezette Guiglo-Bloléquin brigád keretein belül. Az is kiderült, hogy Vleyee és Seakor csoportja Célestin Koffitól, a Gbagbohoz hű katonaság regionális parancsnokától kapta az utasításokat és szorosan együttműködve a tucatnyi fiatalokból álló Gbagbo-párti milícia egyikével, a jelentős erővel bíró Nagy Nyugati Felszabadítási Front (FLGO) egyik vezetőjétől kapta az utasításokat. A Vleyee-féle Lima-csoport egyébként több járművel és nehézfegyverrel is rendelkezett és pont ez volt az, ami végül a letartóztatásához vezetett, hiszen amikor két lopott terepjáróval megpróbált visszatérni Libériába, a határon lekapcsolták több, korábban kiszabadított libériai és elefántcsontparti zsoldostársával egyetemben – ez intő jel volt Seakornak, aki más határátkelési pontot keresett magának. Libériában lezajló pere végül egy hét alatt befejeződött 2011. április 20.-án, miután bizonyítékok hiányában felmentették, ami jogvédőik szerint főleg a tanúk egymásnak ellentmondó vallomásainak és a helyi hatóságok közötti kommunikációs problémáknak tudható be. A társaságában utazó 86 elefántcsontparti többsége szintén szabadlábra került.

Szintén jelentősebb zsoldosvezérnek tartják Isaac “Bob Marley” Chegbo-t is, akit 2011.április 13.-án, Zwedruban tartóztattak le miután terepjárójában fegyvert találtak egy ellenőrzés során. Ő azonban még jelenleg is egy libériai börtönben van, miután emberiség elleni bűncselekmények miatt fognak vádat emelni ellene, mert egy egy Human Rights Watch jelentés szerint Bloléquin környékén két, etnikai alapú tömeggyilkosságnál is jelen volt, amikor a hozzá tartozó zsoldosok az FLGO egységeivel együtt legalább 120 embert megöltek. A zsoldosok részvétele az elefántcsontparti harcokban senki számára nem volt kétséges, 2011 elejétől kezdve sok százan lépték át a határt, hogy az elefántcsontparti milíciákkal együtt harcoljanak Laurent Gbagbo elnöki pozíciójáért és ez a kapcsolat olyan szoros fedésben működött, hogy valószínűleg képtelenség lesz feltárni a pontos működési és finanszírozási részleteket.

A Way-C-nek (”A csillagok fénye” az egyik helyi nyelven) nevezett táblagép tervezésének és készítésének projektje még 2006-ban kezdődött és hozzávetőleg 40 millió forintot emésztett fel 2011. szeptemberéig, amikor hivatalosan először került bemutatásra a gép. A kongói üzletember, a mindössze 26 éves Vérone Mankou cégének, a VMK-nak a terméke jelenleg ugyan még csak a fővárosban, Brazzaville-ben, illetve a nagy kikötővárosban, Pointe-Noire-ban kapható körülbelül 70 ezer forintnak megfelelő frankért az Airtel Congo boltjaiban (ez egy indiai cég helyi leányvállalata), de a tervek szerint hamarosan további országokban is bevezetésre kerül, 2012. február 15.-étől 10 nyugat-afrikai államban (többek között Gabon, Kamerun, Szenegál), Belgiumban, Franciaországban és Indiában. Az iPadnél valamivel kisebb, 1.2 gigahertzes processzorral és 4 GB belső memóriával készülő tablet wifi (és a későbbiekben 3G eléréssel is) rendelkezik, ami az afrikai infrastruktúrát figyelembe véve egy rendkívül fontos tényező. Az egyik helyi újság még 2011-ben interjút készített Mankou-val, aki akkor elmondta, hogy azért esett választása egy táblagép fejlesztésére mert mindenképpen igazodni akart az afrikai sajátosságokhoz: internetelérés, könnyű szállíthatóság és elektromos áram nélkül is hosszú használati idő.

A fanyalgóknak is üzent a kínai gyártásról szóló kérdés kapcsán, hiszen ha a Way-C emiatt nem afrikai, akkor az iPad sem amerikai termék. A pénzügyi kérdésekre is kitért, nyilatkozatából kiderült, hogy két éven keresztül kellett házalnia forrásokért a projekthez és jelenleg is tárgyal a kormánnyal valamiféle költségcsökkentést elősegítő megállapodás érdekében, de a végeredmény az lett, amit szeretett volna: a Way-C kevesebb mint feleannyiba kerül, mint a Kongóban eddig elérhető legolcsóbb termék. Interjúja végén pedig rávilágított egy olyan trendre, ami előbb-utóbb valóra fog válni: “…az afrikaiak nem maradhatnak örökké fogyasztók. Termelőkké kell válnunk.” És hogy ez milyen igaz, azt tökéletesen mutatja, hogy heteken belül piacra kerül a második afrikai táblagép, a Dél-afrikai Köztársaságban kifejlesztett WISE TOUCH, amelyről ugyan még technikai részleteket nem nagyon ismerni, de elismert tény, hogy a dél-afrikai piacra szánják, helyiek számára hasznos alkalmazásokkal.

A kongói tablet megjelenésével talán elkezdődik végre egy fejlődési folyamat Közép-Afrikában is, mármint ami a cégek és vállalkozások mikroszintről való továbblépését illeti, hiszen a Forbes legnagyobb cégeket összesítő listáján Afrikára vonatkozóan messze a Dél-afrikai Köztársaság az egyeduralkodó, egy-egy libériai illetve egyiptomi cég tudott csak legutóbb a legnagyobbak közé emelkedni. A VMK példáján is tökéletesen látható tehát, hogy ugyan hosszú küzdelem után, de a semmiből kiemelkedhetett valami olyan, amit eddig sokan nem néztek volna ki Afrikából.

Taylor jelenleg az ENSZ által is támogatott Sierra Leonei Különleges Bíróság ítéletére vár Hágában az ellene felhozott 11 vádpontban, köztük olyanokban mint gyilkosság, nemi erőszak, gyermekkatonák – valószínűleg az Emberevő becenevet is birtokló 63 éves hadúr pályafutását nem kell részletezni. Az első, alappal is rendelkező pletykák az egykori hadúr és az Egyesült Államok hírszerzése között még 2009-ben röppentek fel, amikor Taylor azt vallotta a hágai bíróságon, hogy amerikai különleges ügynökök segítettek neki megszökni 1985-ben egy bostoni szigorúan őrzött fegyintézetből és ők segítettek neki gond nélkül átjutni nemzetközi határokon is. Maga Taylor pere során azt vallotta, hogy nem szökésről volt szó, egy őr egyszerűen kinyitotta előtte az ajtót, ami furcsa is volt számára, hiszen nem fizetett senkinek és nem is tájékoztatták őt esetleges tervekről. Bár a kapcsolat tényét a CIA akkor és most is határozottan cáfolta, a Pentagon illetékesei állítólagosan annyit elismertek a Globe riporterének, hogy a nyolcvanas évek elején jött létre az informátori kapcsolat, de hogy pontosan mikről informálta Taylor a hírszerzést, azt nem tudni. És annak ellenére, hogy nem sokkal később a Globe helyreigazítást közölt a január 17.-i cikkel kapcsolatban, az egykor összeesküvéselméletnek számító pletyka elkezdett erősödni és terjedni, tucatnyi blogon és ismertebbnek számító újságíró tollából jöttek le elég sokszor elvakult összeesküvés-elméleteket sem nélkülöző eszmefuttatások.

Magában a helyreigazításban január 25.-én az újság elismerte, hogy tévesen vonta le a fentebb taglalt következtetést a Pentagon információi alapján, hiszen a hírszerző ügynökség csak annyit erősített meg, hogy birtokában van 48 olyan dokumentum, ami Taylor és az amerikai hírszerzés 1982-ben kezdődött kapcsolatára vonatkozik. Ez pedig nem az informátori minőség megerősítése. Akárhogy is, a 153 oldalnyi információ kiadásának elutasítása kétségeket vethet fel mindenkiben a libériai polgárháborúban betöltött nemzetközi szereppel kapcsolatban, főleg hogy a dokumentumok visszatartásának magyarázata egyszerűen a “nemzetbiztonsági kockázat” volt. Ezek a biztos tények, ezen felül minden találgatás, de afelől senkinek ne legyenek kétségei, hogy amivel a mainstream médiában szembesülünk általában, az csak a jéghegy csúcsa. Ahogy a libériai polgárháború esetében is.

A cikkhez kapcsolódóan ajánlható megtekintésre az Egyesült Államok és Libéria közös történelméről és kapcsolatáról szóló, Nancee Oku Bright, libériai rendező America’s Stepchild című filmje. Kifejezetten érdekes darab, hat részletben lentebb megtekinthető.

A mai poszt fő témája azonban nem a választás, hanem egy több mint 11 éves történet, a mostani elnök apjának, Laurent Kabilának 2001. január 16.-án történt meggyilkolása. Magáról a merényletről kétrészes posztban írtam már korábban (első rész, második rész), amiért most újra szóba került ez a rejtélyes történet, az annak köszönhető, hogy Laurent Kabila egyik legközelebbi barátja, akkori igazságügyminiszter, Mwenze Kongolo hosszabb interjút adott az RFI hírügynökségnek az esettel kapcsolatban. Az apropót az adta, hogy Kongolo ismét kérelmet nyújtott be az egykori elnök elleni merénylet szervezői, végrehajtói ellen lefolytatott tárgyalás újra megnyitására, mert szerinte a 2003-as per gyorsan, kapkodva zajlott le. Mint emlékezhetünk, magát a merényletet végrehajtó testőr, Rashidi Kasereka életét vesztette, de később 135 embert fogtak perbe az esettel kapcsolatban (köztük Kasereka feleségét vagy éppen Eddy Kapende ezredest) és közülük a kinshasai katonai bíróság harmincat halálra is ítélt és bár az ítéleteket nem hajtották végre, többségük még mindig börtönben van. Kongolo szerint egyébként jelentős részük ártatlanul ül, hiszen a valódi összeesküvők többsége Európában illetve Ruandában él a mai napig szabadlábon, köztük például Georges Mirindi, az egykori testőr, aki Kasereka közvetlen társa volt a gyilkosság végrehajtásában – ő jelenleg Svédországban lakik. De az interjúban röpködtek az összeesküvés-elméletek, az egykori miniszter szerint ugyanis a merényletet pénzelő csoport libanoni gyémántkereskedők szövetsége volt, akik Kabila, őket érintő, monopóliumot célzó intézkedései miatt kívántak megszabadulni a politikustól.

De Ruanda is szóba került – helyi politikusok szerint állítólag nincs is olyan összeesküvés, amelyek mögött ne lenne ruandai kapcsolat -, amely közvetlenül a merénylet után menedéket nyújtott egyes összeesküvőknek. A kérdésre, hogy a főszervezőnek tartott Eddy Kapende – aki amúgy Kabila unokatestvére és jelenleg a makalai börtönben ül – tényleg a gyilkosság kiötlője és megtervezője volt-e, egyértelmű nemmel válaszolt: egyrészt mert a merénylet estéjén végig együtt tartózkodtak, másrészt pedig a tárgyaláson végig lehetett érezni, hogy politikai célokból próbálják eltávolítani Kapendét a közéletből. Az interjú végén pedig szót emelt néhány, szintén Makalában raboskodó elítélt érdekében (például az egykori biztonsági tanácsadó Nono Lutula mellett), akik súlyos betegen még további éveket kénytelenek eltölteni börtönben, hacsak Kongolo ajánlásának megfelelően nem kapnak elnöki kegyelmet.

Az al-Kaida a Maghreb Államokban (AQIM) terroristaszervezetével amúgy is megáldott Mali gondjai (több külföldi még mindig fogságban van mali területről történt elrablása után) tehát tovább súlyosbodtak, ráadásul ezúttal a tuaregek változtattak korábbi stratégiájukon és most nem vonultak vissza a hegyes területekre a támadások után, hanem a helyszínen maradva napokig harcot vívtak a városok feletti ellenőrzésért – ez utóbbit csak napokkal később, súlyos áldozatok árán sikerült a Gao városából irányított hadseregnek visszaszereznie (de az információk még mindig nem megerősítettek). A harcokról annyi bizonyos, hogy nehézfegyvereket is használtak a felek és mindkét oldalon voltak elesett harcosok, de míg a mali hadsereg 45 meggyilkolt tuaregről beszél, addig az MNLA szóvivője, a magát Moussa Salamnak nevező férfi csak sebesült tuaregeket és több tucatnyi meggyilkolt mali katonát említ nyilatkozatában. A harcok azonban a városok körül is lángoltak, január 20.-án Aguelhoc-tól délre a lázadók rajtaütöttek a Gao-ból küldött katonai erősítésen (főleg teherautók és autók) és súlyos csapást mérve a hadseregre, több embert meggyikoltak, másokat elraboltak és egyes autók a lángok martalékává váltak (sőt helikopterek lelövéséről is jöttek hírek).

A mali hadsereg északi parancsnoka, Ould Meydou csak nagy nehézségek árán tudott elmenekülni, bár menekülésének tényét egyes források kétségbe vonták. Január 21.-ére aztán végre nagyjából rendeződött a helyzet, a regulárisok valamennyire ellenőrzésük alá vonták a régiót, a Niger partján fekvő Gao laktanyájában Poudiougou Gabriel tábornok pedig lelkesítő beszédet tartott és felszólította katonáit a harcra a béke és a biztonság megteremtése érdekében. Az áldozatok számáról, személyéről nem beszélt, de nyilvánvalóvá tette, hogy a kormány ugyan nyitott rá, de még nem tárgyal az MNLA-val, ennek jeleként egyébként a hétvégén két kamionnyi lőszer és fegyver érkezett Gao-ba (100 kilométerre Bamakótól) újabb katonákkal együtt, a fővárosban Bamakóban pedig a harci helikoptereket készítettek fel a harcra (az újabb katonai erősítést az MNLA szóvivője hadüzenetnek nevezte). A 2009-es békemegállapodás utáni első akcióban az MNLA megmutatta, hogy a líbiai konfliktusban edződött harcosai megfelelő fegyverekkel és elszántsággal rendelkeznek az újabb fegyveres harcra (szemtanúk is megerősítették, hogy jól felszerelt harcosokról volt szó), az algériai határ közelében fekvő Tessalit városában 11 órán keresztül ropogtak a fegyverek, de hogy mégsem voltak civil áldozatok, az a lázadók stratégiájának köszönhető (és talán ezért sem annyira ellenségesek velük szemben), hiszen a támadás előtt tuareg harcosok vonultak végig az utcákon felszólítva mindenkit az elrejtőzésre (Tessalitban például a mecsetben terjesztették az információt) – ezzel persze időt adva a mali hadseregnek a gyors felkészülésre (bár a támadás már napok óta pletykaként keringett).

A kiszivárgott hírek szerint az MNLA azért kezdte újra a fegyveres harcot, mert nem látta a tuareg népcsoport helyzetének jóra fordulását 2009 után (plusz hazatértek a líbiai harcosok) és most egy újabb tárgyalást szeretnének elérni a kormánnyal az azawadi régió autonómiájáról. Az elszabadult erőszak ismét reflektorfénybe helyezte a sivatagi nomád életmódot élő tuaregek helyzetét és szomorú sorsát, hiszen a nagyjából másfél milliónyi, indigókék kendőjűkről/fátyolukról csak “kék népnek” hívott tuareg populáció több országban (Niger, Mali, Algéria, Líbia, Burkina Faso), körülbelül két millió négyzetkilométeres területen él és az elmúlt évtizedekben többször indított fegyveres harcot diszkriminációja ellen és egy esetleges független állam megszületéséért. Az állami oktatás elutasítása, az éhínségek és a függetlenedési folyamat a nyolcvanas évekre a Száhel-övezet és a Szahara legszegényebb embereivé tették őket, így nem csoda hogy nyitottak voltak először Gaddafi, líbiai vezető Iszlám Légiójára, majd később a saját lázadásukra. 1990-ben kezdték első igazi harcukat (bár már 1960-ban is volt egy jelentős lázadás), amely háború nagyjából hat éve alatt régiószerte sok százan haltak meg, de a békeszerződésben foglaltak meg nem valósulása miatt a 2000-es években ismét újrakezdődtek a harcok, legutóbb 2007-ben, amikor a Nigerben kirobbant lázadás Malira is átterjedt.

Aztán a 2009-es békeszerződés után a tuareg lázadók visszatértek egykori nagy pártolójuk, Gaddafi mellé és a diktátor bukásával zárult líbiai háború során elkötelezetten küzdöttek Gaddafi mellett – pletykák szerint napi ezer dollár körüli zsoldért (ráadásul ők voltak, akik kimenekítették a vezér fiát Nigerbe). A harcok befejeztével ezek a lázadók visszatértek ősi földjükre, a nagyrészt Maliban található Azawad régióba, ahol a fentebb taglalt háborút indították el egy saját országért (hangsúlyozottan csak Azawad függetlensége a cél Mali határain belül). Január 24.-én a kormány egyébként hivatalosan is bejelentette, hogy stabilizálták a helyzetet északon, erre nagy csattanóként a mai napon (január 26.) az MNLA emberei Anderamboukane városánál (nagyjából 1600 kilométerre Bamakótól) súlyos összecsapásba bonyolódtak a mali hadsereg egységeivel és annak ellenére, hogy helikopterek is támogatták a regulárisokat, délutánra az MNLA irányítása alá vonta a települést. A híres tuareg fesztiváljáról nevezetes, 3000 fős városka egyébként alig 100 kilométerre fekszik a múlt héten megtámadott Tessalit városától és valószínűsíthető, hogy visszafoglalása jelentős véráldozatokat fog kívánni a mali kormánytól.

A kormánytól, amely január 24.-én a mauritániai fővárosban, Nouakchottban találkozott a házigazda, Niger és Algéria képviselőivel, hogy a Száhel biztonsági helyzetéről tárgyaljanak, amelyet az AQIM mellett most már a tuareg lázadás is egyre instabilabbá tesz. Mali a konferencián is hangsúlyozta, hogy nyitottak az MNLA-val való párbeszédre (ha a szervezet a függetlenségen kívül hajlandó más ajánlatot is elfogadni), de az erőszakos fellépést nem hajlandóak elfogadni, erőszakra erőszak lesz a válasz. Ez pedig akár a poklot is elszabadíthatja ebben a szegény észak-afrikai országban, ugyanis a mostani harcok mindenképpen mások, mint a korábbi lázadások esetén, hiszen ezúttal fegyvereiktől, képzettségüktől támogatva a tuareg lázadók szemtől-szemben felvették sikeresen a kesztyűt a hadsereggel, másrészt viszont ezúttal nincs ott a “kék nép” mögött a líbiai diktátor pénze, biztonságot nyújtó országa és politikai támogatása. A helyzetet tökéletesen jellemzi Ibrahim Ag Mohamed Assaleh, a mali parlament tuareg tagjának nyilatkozata: “Ezek az emberek küzdeni fognak a végsőkig.”

Az APRD katonai vezetőjének, Henri Tchebo Wanfionak közleménye szerint a lépés hátterében az áll, hogy a különleges erők január elején letartoztatták a csoportosulás politikai vezérének számító egykori védelmi minisztert, Jean-Jacques Demafouth-ot államellenes szervezkedés és lázadó mozgalmak közötti egység megteremtésének vádjával – Demafouth a vádak szerint megpróbált három másik lázadó mozgalmat beolvasztani az APRD-be (köztük a hírhedt  Hazafias Front a Békéért és az Igazságért – CPJP csoportot) és ezzel a térség legjelentősebb kormányellenes csoportját létrehozni.

Ez már csak azért is érdekes, mert pont Demafouth volt az 2008-ban, aki tárgyalóasztalhoz ült a kormánnyal és aláírta a térséget valamennyire stabilizáló békepaktumot, melynek keretében elkezdődhetett az egykori lázadók rehabilitálása. A szerződéstől való visszatáncolás és a fegyveres harc újrakezdése még nem hivatalos, de a Wanfio-közlemény szerint hamarosan sor kerülhet rá, amennyiben nem kerül szabadlábra az egyébként a demobilizációs folyamat alelnökének számító APRD vezér. További öt embert is letartóztattak a fent említett szervezkedés vádjával, köztük a Demokratikus Erők Szövetsége az Egységért (UFDR) alvezérét, Abdelkader Kalilt is, amely csoport a hír után szintén a fegyveres harc folytatásával fenyegette meg Bozizét. Az Igazságügyminisztérium álláspontja szerint a letartóztatások teljesen jogosan történtek és a fegyveres harc újbóli kirobbantása csak megerősítené ezt a jogosságot – nos, logikailag helytálló magyarázat, de valószínűsíthetőbb azonban az, hogy a kormány a békefolyamat újabb lépéseként lassan megpróbálja felszámolni az esetlegesen később államellenes mozgalmak létrehozására
képes személyeket.

Vagy talán Bozizé próbálja eltávolítani lehetséges politikai ellenfeleit (Demafouth például 2011-ben 2.79%-ot kapott az elnökválasztáson az Új Szövetség a Haladásért párt képviseletében, de már 2005-ben is jelölt volt)? Biztosat nem lehet tudni, hiszen még akár a napokban az ország északi felén Csáddal közösen indított katonai hadművelethez is lehet köze, melyben a két ország hadserege átfogó hadműveletet kezdett a 2008-as béke után az ország egyik legjelentősebb lázadó erejévé előlépő Népi Újjáépítési Front (RFP) lázadói ellen. A Kaga Bandoro városának környékén lezajlott első összecsapásokban a csádi légierő és gyalogság északról, a Közép-Afrikai Köztársaság regulárisai pedig délről vették támadás alá a csádi Abdel Kader Ladd által vezetett csoport egységeit. A széles sávban indított támadásoknak a célja az, hogy a kis csoportokban működő lázadókat szétmorzsolják, amelyeket egy egyszerű katonai csapással nem is lehetne felszámolni. Csád beavatkozása egyrészt Ladd Csádban is kockázatot jelentő szerepe miatt, másrészt Bozizé és Idriss Déby a közép-afrikai államok legutóbbi regionális tanácsán született megállapodásának megfelelően történt. A hétfői akcióban csádi részről minimum 400-500 katona vett részt és több helikopter támogatta a csapatmozgásokat.

Kader Ladd és az RFP állítólagosan a fulani népcsoport elnyomása ellen lép fel, főként egykori “zaraguinákat”, munkanélküli fiatalokat, nigériai, kameruni és csádi zsoldosokat alkalmaz, hozávetőlegesen 1000 fős létszámban. Bevételeiket főleg a helyiek megsarcolásából, váltságdíjakból és csempészetből szerzik, az elmúlt hónapokban tucatnyi kormányellenes támadással vetették észre magukat, legutóbbi akciójukban Banguitól alig 75 kilométerre több embert meggyilkoltak. Az ENSZ szerint egyébként a Közép-Afrikai Köztársaság belbiztonságára a legnagyobb kockázatot az RFP jelenti, amely nem csak a kormányokkal, de más lázadó csoportokkal is harcol, december végén Vafio falucskájában harcosaik a Közép-afrikai Népi Demokratikus Front (FDPC) fegyvereseivel bonyolódtak összecsapásba. Néhány nappal később bosszúból az RFP 300 emberével megtámadta Kabo városát (az FDPC egyik fő bázisát) és súlyos pusztítást vittek végbe, több embert meggyilkoltak, motorokat, állatokat raboltak el a menekülő lakosság kíméletlen támadása során. A helyzet elég bonyolult, hiszen az RFP még 2011. júniusában előzetes békemegállapodást írt alá a kormánnyal, de aztán az ebben foglaltakat nem teljesítette (külföldi harcosai jelenleg is az országban vannak), aminek egyébként az lett a következménye, hogy több kisebb csoport, illetve a fent említett APRD egyik frakciója is visszatáncolt a további tárgyalásoktól.

A szinte követhetetlen frakciók, kis csoportok, külföldi lázadók, Zaraguinák egy kaotikus állam képét mutatják számunkra, de az igazság az, hogy ezen csoportok egyike sem rendelkezik jelentős erővel, a probléma inkább az, hogy a végletekig szegény Közép-Afrikai Köztársaság a fővároson kívül sehol sem képes biztosítani az államhatalmat, a katonaság alulfinanszírozott, rosszul felszerelt és relatíve kis létszámú, így pedig nem képesek hatékonyan működni egy minimális infrastruktúrával rendelkező országban. A megoldás tehát nem hadműveletekben, békefenntartók idevezénylésében rejlik, hanem szimplán egy stabil állam létrehozásában Afrika gyönyörű szívében.