A másik pénteki esti zenei darab a Café Negro névre hallgató angolai rockbanda egyik száma. Ez nem a hagyományos értelemben vett rock, ahogy érezhető is, a klasszikus rockra jellemző vonásokat valamiféle különleges, afrikai hangulat lengi át. Ez a stílusú zene az angolai polgárháború alatt emelkedett ki, mint új műfaj, amelynek születésében kongói, zöld-foki zenék és hip-hop is közreműködött.

Ez pedig egyik legismertebb felvételük, a Kilapanga do órfão.

A sűrű erdők mélyén táborozó és gyakorlatozó harcosok között az egykori elefántcsontparti elnök, Laurent Gbagbo egykori hívei mellett a térség szinte összes háborújában aktívan résztvevő libériai zsoldosok vannak legnagyobb arányban, utóbbiak például a 2010-es elefántcsontparti választások után kialakult fegyveres harcokban is harcoltak Gbagbo mellett és a Human Rights Watch jogvédő csoport szerint brutális tettekért, fosztogatásokért felelősek. A rajtaütést a libériai rendőrség különleges egységei hajtották végre az egyik zwedrui aranybányánál és egy kisebb sérülés kivételével probléma nélkül letartóztatták a gyanúsítottakat, akik előzetesen azt vallották, hogy csak dolgoznak a bányában. Persze ez könnyen kétségbe vonható, főleg annak ismeretében, hogy Libéria határmenti vidékein egyáltalán nem ismeretlen az efféle szervezkedés és nem meglepő, ha elefántcsontpartiakból álló csoportok tűnnek fel egy-egy település környékén, ráadásul augusztusban több megyében (Maryland, Nimba, River Gee) is nagy mennyiségű fegyvert foglaltak le a hatóságok.

Azonban mindenképpen szükség van egy tisztességes bírósági eljárásra, hogy bebizonyosodjon a most letartóztatott emberek valódi célja és tevékenysége, hiszen a 2010-es véres harcok után ezrek menekültek Elefántcsontpartról Libéria határmenti vidékeire így akár elképzelhető, hogy most tényleg csak egyszerű munkások letartóztatásáról van szó. A jelenleg kormányzó elefántcsontparti elnök Alassane Ouattara és Ellen Johnson-Sirleaf egyébként néhány hete tárgyalásokat is folytatott a határok ellenőrzésének javításáról mert jelenleg bárki, bármikor könnyedén átkelhet egyik helyről a másikra. Libériában 2011-ben szinte minden hónapra jutottak ilyen letartóztatások állítólagos zsoldosok ellen, májustól kezdve egészen decemberig és ezzel párhuzamosan Elefántcsontparton több per is kezdődött libériai zsoldosok ellen, akik Gbagbo mellett harcoltak a véres utcai összecsapásokban és akiknek visszatérése Libériába sokak szerint az ország belbiztonságára is veszélyt jelenthet. Egy ilyen állítólagos zsoldosvezér volt Augustine “Erdei Kutya” Vleyee is, akit még 2011 elején tartóztattak le az elefántcsontparti határon és aki a választási villongások során Gbagbo ex-elnök mellett harcolt, főként Bloléquin környékén, amely borzalmas harcokról vált hírhedtté.

A szemtanúk és egykori társak beszámolói alapján ellene felépített vádiratból kiderült az is, hogy egy ún. Lima-csoport vezetője volt (ezek a főleg libériaiakból álló milíciák az amerikai kódjelről kapták a nevüket és már az elefántcsontparti polgárháború során is megmutatták magukat), amely a két ország határán portyázott Guiglo és Touba városai között a Solomon Seakor vezette Guiglo-Bloléquin brigád keretein belül. Az is kiderült, hogy Vleyee és Seakor csoportja Célestin Koffitól, a Gbagbohoz hű katonaság regionális parancsnokától kapta az utasításokat és szorosan együttműködve a tucatnyi fiatalokból álló Gbagbo-párti milícia egyikével, a jelentős erővel bíró Nagy Nyugati Felszabadítási Front (FLGO) egyik vezetőjétől kapta az utasításokat. A Vleyee-féle Lima-csoport egyébként több járművel és nehézfegyverrel is rendelkezett és pont ez volt az, ami végül a letartóztatásához vezetett, hiszen amikor két lopott terepjáróval megpróbált visszatérni Libériába, a határon lekapcsolták több, korábban kiszabadított libériai és elefántcsontparti zsoldostársával egyetemben – ez intő jel volt Seakornak, aki más határátkelési pontot keresett magának. Libériában lezajló pere végül egy hét alatt befejeződött 2011. április 20.-án, miután bizonyítékok hiányában felmentették, ami jogvédőik szerint főleg a tanúk egymásnak ellentmondó vallomásainak és a helyi hatóságok közötti kommunikációs problémáknak tudható be. A társaságában utazó 86 elefántcsontparti többsége szintén szabadlábra került.

Szintén jelentősebb zsoldosvezérnek tartják Isaac “Bob Marley” Chegbo-t is, akit 2011.április 13.-án, Zwedruban tartóztattak le miután terepjárójában fegyvert találtak egy ellenőrzés során. Ő azonban még jelenleg is egy libériai börtönben van, miután emberiség elleni bűncselekmények miatt fognak vádat emelni ellene, mert egy egy Human Rights Watch jelentés szerint Bloléquin környékén két, etnikai alapú tömeggyilkosságnál is jelen volt, amikor a hozzá tartozó zsoldosok az FLGO egységeivel együtt legalább 120 embert megöltek. A zsoldosok részvétele az elefántcsontparti harcokban senki számára nem volt kétséges, 2011 elejétől kezdve sok százan lépték át a határt, hogy az elefántcsontparti milíciákkal együtt harcoljanak Laurent Gbagbo elnöki pozíciójáért és ez a kapcsolat olyan szoros fedésben működött, hogy valószínűleg képtelenség lesz feltárni a pontos működési és finanszírozási részleteket.

Taylor jelenleg az ENSZ által is támogatott Sierra Leonei Különleges Bíróság ítéletére vár Hágában az ellene felhozott 11 vádpontban, köztük olyanokban mint gyilkosság, nemi erőszak, gyermekkatonák – valószínűleg az Emberevő becenevet is birtokló 63 éves hadúr pályafutását nem kell részletezni. Az első, alappal is rendelkező pletykák az egykori hadúr és az Egyesült Államok hírszerzése között még 2009-ben röppentek fel, amikor Taylor azt vallotta a hágai bíróságon, hogy amerikai különleges ügynökök segítettek neki megszökni 1985-ben egy bostoni szigorúan őrzött fegyintézetből és ők segítettek neki gond nélkül átjutni nemzetközi határokon is. Maga Taylor pere során azt vallotta, hogy nem szökésről volt szó, egy őr egyszerűen kinyitotta előtte az ajtót, ami furcsa is volt számára, hiszen nem fizetett senkinek és nem is tájékoztatták őt esetleges tervekről. Bár a kapcsolat tényét a CIA akkor és most is határozottan cáfolta, a Pentagon illetékesei állítólagosan annyit elismertek a Globe riporterének, hogy a nyolcvanas évek elején jött létre az informátori kapcsolat, de hogy pontosan mikről informálta Taylor a hírszerzést, azt nem tudni. És annak ellenére, hogy nem sokkal később a Globe helyreigazítást közölt a január 17.-i cikkel kapcsolatban, az egykor összeesküvéselméletnek számító pletyka elkezdett erősödni és terjedni, tucatnyi blogon és ismertebbnek számító újságíró tollából jöttek le elég sokszor elvakult összeesküvés-elméleteket sem nélkülöző eszmefuttatások.

Magában a helyreigazításban január 25.-én az újság elismerte, hogy tévesen vonta le a fentebb taglalt következtetést a Pentagon információi alapján, hiszen a hírszerző ügynökség csak annyit erősített meg, hogy birtokában van 48 olyan dokumentum, ami Taylor és az amerikai hírszerzés 1982-ben kezdődött kapcsolatára vonatkozik. Ez pedig nem az informátori minőség megerősítése. Akárhogy is, a 153 oldalnyi információ kiadásának elutasítása kétségeket vethet fel mindenkiben a libériai polgárháborúban betöltött nemzetközi szereppel kapcsolatban, főleg hogy a dokumentumok visszatartásának magyarázata egyszerűen a “nemzetbiztonsági kockázat” volt. Ezek a biztos tények, ezen felül minden találgatás, de afelől senkinek ne legyenek kétségei, hogy amivel a mainstream médiában szembesülünk általában, az csak a jéghegy csúcsa. Ahogy a libériai polgárháború esetében is.

A cikkhez kapcsolódóan ajánlható megtekintésre az Egyesült Államok és Libéria közös történelméről és kapcsolatáról szóló, Nancee Oku Bright, libériai rendező America’s Stepchild című filmje. Kifejezetten érdekes darab, hat részletben lentebb megtekinthető.

És ez miért baj? Mert azzal, hogy a média más “célpontot” talált magának, a közvélemény számára sem vált nyilvánvalóvá még, hogy Goodluck Jonathan államelnök és kormánya nem talált ellenszert a fanatikus muszlim szekta brutalitása és tevékenysége ellen, amit mi sem jelez jobban, hogy szinte egyetlen hírportál, újság sem hozta le még a hírt, mely szerint a tavalyi év karácsonyán templomok ellen intézett Boko Haram támadások ügyében megfeneklett a nyomozás és úgy tűnik, a rendőrség sötétben tapogatózik – néhány őrizetbevétel történt ugyan, de ezzel úgy tűnik, ennyi. Ez pedig nem elég egy olyan szervezet elleni harcban, amely az északi terület korlátlan urának hiszi magát, többször felszólítva az északon élő keresztényeket és délieket a távozásra, követelésének két újabb, januári, keresztények elleni támadással adva nyomatékot (január 7. – Adamawa, január 8. – Yobe). A kihirdetett szükségállapot, kijárási tilalom és megnövelt katonai, rendőrségi jelenlét úgy tűnik, nem sokat számított, ráadásul tegnap (január 12.) felkerült a Youtube videómegosztóra egy felvétel, amelyben a szervezet állítólagos vezetője, Abubakar Shekau a nemrégiben történt Boko Haram akciókat bosszúnak nevezte a korábbi, muszlimok elleni támadások miatt.

A lassan al-shabaabi magasságokba emelkedő csoport irányítója piros-fehér turbánban, golyóálló mellényben és Kalasnyikovok előtt 15 percen keresztül ecsetelte, hogy a támadások a korábban, Josban megölt muszlimok miatt történnek, amikor keresztények még az elhunyt iszlamisták húsát is megették. Hangsúlyozta továbbá, hogy a csoport fő célpontja azonban továbbra is a biztonsági erők, akik 2009-ben őrizetbevétele után kivégezték a Boko Haram alapítóját és szellemi vezérét, Mohammed Yusufot. Shekau esetleges tárgyalásokat a kormánnyal kizárólag az iszlám előírásainak megfelelően hajlandó lefolytatni, teljes összhangban a Koránnal. Ez a muszlimok oldala, de úgy tűnik, a keresztények is elkezdtek  szervezkedni, Benin államában nemrégiben felgyújtottak egy mecsetet és szintén ugyanitt több muzulmánt meggyilkoltak, de szerte Dél-Nigériában érték attrocitások az iszlám közösséget – több csoport (például a Niger-Delta Fiataljai a Radikális Változásért) felszólította a muzulmánokat és az északiakat a déli területek elhagyására. Ebből az összefoglalóból is tökéletesen látszik, hogy egy széleskörű etnikai konfliktus küszöbén áll az ország, amelynek megoldására jelenleg úgy tűnik, Goodluck Jonathannak nincs “ötlete” és hatalma (főként, hogy nemrégiben ő maga úgy nyilatkozott, sokan a kormányzatban és a helyi közigazgatásban, rendfenntartásban is szimpatizálnak a 2002-ben alapított vallási csoporttal) és sokan már most az 1967 és 1970 között zajló polgárháborút vizionálják, amikor Nigéria széthullása volt a tét.

Az élesedő ellentét mögött azonban helyi újságírók és szakértők is többet sejtenek mint a vallási vonal, szerintük ugyanis a viták egy része mögött gazdasági (földek birtokjoga), politikai érdekek is állnak, de akárhogy is, a Boko Haram tavaly már az ENSZ székházát és az abuja-i rendőrséget is támadás alá vette. A csoport közel 100 merényletet hajtott végre már Nigériában, legalább 3000 ember halálát okozva, amely az általuk vallott extrém Korán-értelmezésnek megfelelően szent cselekedet volt, hiszen a hitetlenek elleni harc az ún. “maitasine” felfogás szerint elfogadott. A csoport elleni harcot csak nehezíti a körülötte kialakult titokzatosság, hiszen a mai napig nem lehet tudni semmit felépítéséről (struktúrája pedig biztosan van, tekintve támadásai szervezettségét), vezetéséről és még konkrétan az sem ismert, hányan tagjai a radikális iszlám törvények szerint élő Nigéria megteremtését megcélzó Boko Haramnak – mondjuk céljaik sem egészen tiszták, volt már nyilatkozat, amely az iszlám törvények szerinti országot tűzte ki célul, de volt már, amelyik börtönben ülő tagjaik és vezetőik szabadon engedését követelte. És pontosan ezért jött nagyon rosszkor Goodluck Jonathan hosszú hónapok óta bejelentett lépése, amellyel megszüntette az üzemanyag-ártámogatást, hiszen az amúgy sem túl népszerű kormány népszerűsége mélypontra zuhant, az emberek pedig az utcákra vonulva napok óta totális sztrájkot folytatnak.

Afrika legnagyobb és a világ nyolcadik legjelentősebb olajexportőrénél ez a húzás az állam létét és szerepét kérdőjelezheti meg, hiszen a legtöbb nigériai számára ez a támogatás volt az egyetlen olyan dolog, amiből érezhették, hogy milyen gazdag is olajban országuk. A támogatást 1973-as bevezetése óta többször, többen próbálták megszüntetni, de a megmozdulások és sztrájkok minden egyes alkalommal meghiúsították a terveket (1976, 1988, 2003 stb.), viszont ez Goodluck Jonathan mostani tervei szerint nem fog megtörténni, hiszen a 12 milliárd forintnak megfelelő költségvetési tétel óriási forrást jelent a kormány számára, amelyből óriási infrastrukturális fejlesztéseket lehet majd végrehajtani. A kérdés, hogy mennyire képes a kormányzat mérlegelni: az egyik oldalon az üzemanyag-ártámogatás megszüntetése miatt dühös, kiábrándult emberek és ezáltal ideális fejlődési lehetőség a Boko Haramnak, másrészt viszont óriási bevétel, amelyből az előbbi radikális csoport elleni harc és a biztonsági intézkedések szigorítása is finanszírozható – a mérleg nyelve valószínűleg a Goodluck Jonathanra nehezedő nyomás lesz, az egyre jobban elszigetelődő kormány ugyanis akár még a polgárháborút is kockáztatja, ha nem hajlandó valamiféle engedményekre.

A nyomás pedig csak növekszik, hiszen a napokban már az olajipari dolgozókat képviselő szakszervezetek legnagyobbika, a húszezer embert képviselő PENGASSAN is jelezte, vasárnap reggeltől (január 15.) felfüggesztik a munkát és leállítják a termelést, amennyiben a kormány nem vonja vissza az ártámogatás megszüntetéséről szóló döntést, ez pedig napi másfél milliárd forintjába kerülhet a költségvetésnek. Na ez az a pont, ami minden autóst érinteni fog a világon, hiszen egy teljes leállás hetekre visszavetheti a napi két millió hordó nyersolajat kitermelő Nigéria termelését, ez pedig megint megnövelheti a hordónkénti árat a világpiacon (1 dollárral már meg is tette) – annak ellenére, hogy elemzők szerint hozzávetőleg 6 hét exportra elegendő olaj már hordókban van. A hivatalos piacon az eddigi kb. 100 forintról kb. 200 forintra emelkedő (a fekete piacon még ennél is többre) üzemanyagár miatt százezrek vonultak utcára a hét elején és a megmozdulások több helyen erőszakba torkolltak (pl. Niger, Kano, Borno államok), és amelyek végül a hét második felére tudták tárgyalóasztalhoz kényszeríteni az elnököt, minisztereit és a szakszervezetek, polgári csoportok képviselőit. A január 13.-án kiszivárgott információk szerint ezeknek a tárgyalásoknak már eredménye is lett, a szakszervezetek két napra felfüggesztették a sztrájkokat és megmozdulásokat, lehetővé téve a további tárgyalásokat – bár bennfentesek szerint a kormány hajlandó hétfőtől (január 16.) egy kisebb összegű üzemanyag-ártámogatást visszaállítani, ami nagyjából 20 forintnyi árcsökkenést jelentene.

Az egyik hírügynökség beszámolója szerint mindenesetre Kadunában (az egyik, vallási feszültségektől különösen sújtott régióban) a tüntetések alatt keresztények és muszlimok együtt vonultak fel, egymást védték, miközben társaik imádkoztak – hasonló jelenetekre Kano városában és a fővárosban, Abujában is sor került a héten. A fentebb említett hátrányok mellett tehát talán eredménye is lehet a tüntetéseknek, amelyek eddig már közel 80 milliárd forintnyi kárt okoztak a gazdaságnak. A poszt végére pedig néhány gondolat a nigériai vallási megosztottság szóba kerülése esetén sokszor hangoztatott tézisről, mely szerint az országnak már rég két részre kellett volna válnia. Ennek lennének előnyei és hátrányai is. Az előnyök egyike maga a vallási ellentétek megszűnése lenne, a hatvan évvel ezelőtti India-Pakisztán kettéválás mintáján valószínűleg ez itt is sok száz ember életét mentené meg, másodsorban, a hatalommegosztás folyamatos gondját (”északi elnök-déli elnök”) is megoldaná a kettéválás, harmadrészt pedig az olajvagyon és olajbevételek miatti folytonos vitát és a “gazdag dél-szegény észak” felfogást is egyszer s mindenkorra sikerülne lezárni. Ha sikerülne. Mert egy esetleges kettéválásnak azonban valószínűleg több hátránya lenne mint előnye, elég ha megnézzük Szudán példáját, egy ilyen lépés valószínűleg felcsillantaná a lehetőséget több, önjelölt vezér számára és elszabadítaná a káoszt a két új ország határain belül és akár a két új ország között is. Aztán ott vannak a kettéválás költségei, a határsáv megállapítása, a természeti kincsek elosztása és a tény, hogy igazából a nigériaiak többsége sem akar szétszakadást. De ez már csak földtől elrugaszkodott képzelődés, hétvégén, legkésőbb jövő hét elején minden kiderül – a legvalószínűbb, hogy bizonyos mértékű támogatás újra létezni fog és Goodluck Jonathan tovább folytatja erőn alapuló harcát a Boko Haram ellen.

A jelentés letölthető többek között innen is: EIU 2011

Valószínűleg azonban nem ez volt az, amiért az internetes szavazáson rá voksoltak a legtöbben (bár tudjuk, egy internetes szavazás a különböző visszaélési lehetőségeknek köszönhetően nem mindig tükrözi a tömegek véleményét), hanem szókimondó stílusa és nyilatkozatai miatt, többször és keményen bírálta például a nigériai kormányt azért, amiért az még mindig nem tudott olajfinomítót beindítani az országban. A 2011. november 29.-én, Lagosban tartott díjátadón egyébként a győztes azt hangsúlyozta, hogy ez nem az ő érdeme, hanem a Központi Bank közel 5000 dolgozójáé, továbbá válaszolt azokra a vádakra is, melyek szerint intézkedéseinek köszönhetően növekedett a munkanélküliség – Sanusi szerint a Központi Bank feladata nem a munkahelyek, hanem egy olyan gazdasági környezet megteremtése, ahol a vállalatok, vállalkozások fejlődni tudnak.

Mögötte olyan végeztek a rangsorban, mint Ellen Johnson Sirleaf, libériai elnök, Pedro Veron Pires, egykori zöld-foki elnök vagy például Afrika leggazdagabb embere, Aliko Dangote (róla még lesz szó). A Forbes a fekete kontinensen azért még nem bír akkora hagyományokkal, mint az Egyesült Államokban, csak 2011. szeptemberében jelent meg a legelső szám, de a szerkesztőség szerint Afrikában is hatalmas szó lesz majd a címlapra kerülni és a rangsorokat később aztán mindenki, mindenhol idézni fogja majd – ebből következően a decemberi szám címlapjára Sanusi került. Azért a szavazók és a magazin sem nyúlt nagyon mellé, hiszen a bankár több nigériai és külföldi egyetemen kapott már kitüntetést munkájáért, de 2010-ben és 2011-ben is megkapta az Év Legjobb Központi Bank Vezetője címet egy neves külföldi magazintól, ráadásul 2011-ben bekerült a Time magazin 100 legbefolyásosabb emberről készített listájára is. A legfrissebb afrikai Forbes egyébként listázta a kontinens 40 leggazdagabb emberét is (ez egybevág egyébként a 2011. áprilisában a világ leggazdagabb embereiről készített listával), akiknek összes vagyona megközelíti a 70 milliárd dollárt, átlagéletkoruk 61 év és kivétel nélkül férfiak – ez tökéletesen mutatja az afrikai nők üzleti életben létező nehézségeit is. A negyven emberből nem meglepő módon 15 a Dél-afrikai Köztársaság szülötte, többen közül a legjobb tízbe is bekerültek: Nicky Oppenheimer (gyémántszektor, 2011. novemberéig a De Beers 40%-os tulajdonosa – 6.6 milliárd dolláros vagyon) vagy éppen Johan Rupert (4.7 milliárd dolláros vagyon – Richemont-konszern, amely például a Cartier nevű luxusmárka tulajdonosa is).

De a leggazdagabb ember nem más a Dangote-csoport milliárdos vezetője, az 53 éves Aliko Dangote, aki az áprilisi “Világ leggazdagabb embere” Forbes listán az 51. helyre került, az előző évhez képest közel 560%-kal növelve vagyonát. Akkor egyébként a világ leggazdagabb emberei közé 14 afrikai került be, két nigériai (Dangote mellett egy bankár, Dr. Mike Adenuga Jr.), négy dél-afrikai és nyolc egyiptomi. Danote, aki kezdetben különböző árucikkek kereskedelmével kezdte pályafutását, a mobiltelefonok afrikai korszakának eljövetelével alapozta meg ezt a brutális növekedést, Globacom névre hallgató vállalata elsöprően uralja a nigériai és a nyugat-afrikai piacot, de további érdekeltségei, többek között a Niger-deltában érdekelt olajvállalata, a Conoil (Dangote volt az első nigériai, aki olajat talált és kezdett kitermelni a deltában, még 1991-ben), vagy 14 országban jelen lévő cementgyárai és közel 20 éve meglévő bankja is folyamatos növekedést tudnak elérni évről-évre. Dangotét, aki nem csak a leggazdagabb fekete ember a világon, de gazdagabb mint a Facebook-alapító Mark Zuckerberg, a nigéria üzleti szellemiség tökéletes példájának tartják sokan.

Az első libériai polgárháború idején, a kilencvenes évek elején tűnt fel mint Roosevelt Johnson hadúr egyik dandárjának/milíciájának, a később Csupaszfenekű dandárként ismertté vált osztagnak a vezetője és gyermekkorából magával hozott tradícionális hitvilágát a kereszténység tanaival keverve egészen extrém harcmodort alakított ki embereivel a Charles Taylor és szövetségesei elleni harcban. Általában egyetlen fegyverrel, egy szál cipő kivételével teljesen meztelenül vezette a javarészt gyerekekből álló csapatait a harcba, mert hitük szerint a meztelenségük védelmet jelentett számukra a csatában. Ezenkívül az általa elkövetett borzalmaknak részét képezték az emberáldozatok is, mert Blahyi szerint a friss vér (általában ez egy gyermek vagy tinédszer volt) olyan mágikus hatalmas kölcsönzött neki, hogy egymaga is el tudott foglalni egy falut, ezért szinte minden akciójuk előtt megöltek valakit az adott környéken és ittak a véréből, vagy ettek a szívéből.

Aztán eljött 1996, amikor végetért az első libériai polgárháború és ezzel együtt hirtelen módon a tábornok is “megvilágosodott”, állítólagosan megjelent előtte maga Jézus és ekkor az őt megszálló sátáni erők tovatűntek, majd 1997-ben egy ghánai menekülttáborban (ahová önkéntes száműzetésbe vonult félve a retorzióktól, bosszúállóktól és az esetleges felelősségre vonástól), egy templomban meggyónta bűneit és maga is prédikálni kezdett. Több mint tíz év ghánai száműzetés után végül 2008-ban visszatért hazájának fővárosába, Monroviába, ahol egyrészt folytatta igehirdetését, másrészt pedig megjelent az Igazság és Megbékélés Bizottság (TRC) előtt, ahol tanúskodott a háborúban elkövetett bűneiről – ekkor állította azt, hogy ő és emberei legalább 20 ezer libériai haláláért felelősek. Maga a The Redemption of General Butt Naked nehézkesen indul, a másfél órás film első 15-20 perce az egykori tábornokról, az általa elkövetett tettekről és állítólagos mágikus hatalmáról szól, amelyet többször megszakítanak hosszas prédikációi (e poszt szerzője valahogy egyszer sem tudott elvonatkoztatni attól, hogy a film főszereplője egykor többek között kivágta egy kisfiú szívét és megette – utóbb aztán már a szeretetről és a békéről prédikál).

Később láthatjuk, amint Blahyi bocsánatért esedezik az általa meggyilkoltak családtagjainak – az ember nem tudja, hogy gyűlölje-e azért, amit tett vagy elhiggye, hogy megváltozhatott, nem tudja, hogy csak a kamerának játszik-e, de talán ez is volt a célja Eric Strauss és Daniele Anastasion rendezőpárosának: döntsön a néző, hogy ez vajon tényleg jóvátétel-e vagy sem. Megismerjük Szenegálit, a lábak nélkül vegetáló fiút, Csupaszfenekű egykori testőrét, akit maga a tábornok nyomorított meg és hagyott órákon át szenvedni, megismerjük “fiait”, azokat a fiatalokat, akik egykor gyermekkatonaként szolgáltak Blahyi alatt (itt egyébként az egykori hadúr elmeséli, hogyan hitette el hollywoodi filmek segítségével a gyerekekkel, hogy sebezhetetlenek) és közben bepillantást nyerünk a férfi magánéletébe is, megismerjük feleségét és gyermekeit is, akik jelenleg is Ghánában bujkálnak.

És ahogy az egy dokumentumfilmben általában megszokott, a képsorokat meg-megszakítják újságírók, szakértők, ügyvédek, egykori áldozatok és elkövetők nyilatkozatai valamint archív felvételek is. A mű egyik érdekes mozzanata, amikor az interneten keringő borzalmas videójáról elhíresült Prince Johnson védi a mundér becsületét – csak azt nem tagadja le, amit nem lehet, a videót, amin sörrel a kezében röhög az általa a felvételen megkínzott majd meggyilkolt Samuel Doe egykori elnök arcába. Ezt ugyan a nemrégiben még elnöki székért is indult politikus elismeri, de szerinte “nem szabad mindig a múltat felhozni, a jövőbe kell tekinteni”.

Visszatérve Blahyira, megtudjuk, hogy végül a TRC felmentette a háborús bűnök vádja alól, amit persze a tábornok isteni jelként értelmez és végül a film utolsó harmadában egykori áldozatainak hozzátartozóival találkozik illetve megszólalnak egykori emberei is megint: van, aki állást szerzett és családot alapított, valaki az utcán él (ők vannak többségben) és van, aki nem élte túl a megpróbáltatásokat. A film legvégéről ne essék ebben a posztban most szó, akármit is gondoljunk Csupaszfenék tábornokról a film előtt vagy után, az utolsó képsorok megérintik az embert.

Összességében egy rendkívül tartalmas és érdekes alkotásról van szó, a fekete kontinens közelmúltjára kíváncsiak számára kötelező darab – az egyetlen probléma, amit felhozhatunk a The Redemption of General Butt Naked ellen, az a tény, hogy ez a doku is csak egy a sok tucat közül, azaz végre már jó lenne látni olyan filmet is, ami nem csak a borzalmakról szól, hanem valami egészen hétköznapi Afrikáról: fociról, konyháról vagy akár közlekedésről.

Az ezt követő évtizedek aztán hoztak véres és nyugodt éveket is, voltak MFDC-n belüli harcok, súlyos összecsapások a kormányerőkkel, a csoport többször is frakciókra bomlott, volt jópár tűzszünet és újságfőcím, de a mai napig folytatódik a megkezdett gerillaharc a függetlenségért, de legalább autonómiáért, amit persze Abdoulaye Wade szenegáli elnök és kormánya teljességgel kizártnak tart. 2011-re a bignonai összecsapással fordult az ország, amikor a gambiai határ közelében fekvő kisváros elfoglalásáért folytak véres összecsapások a felek között. Aztán végig az év során voltak kisebb-nagyobb összecsapások és konfliktusok, amelyek kimenetelét mindkét oldal cáfolta, aztán voltak közbelépő közvetítők, voltak a kérdésről tárgyalások Gambiával (amely állítólagosan támogatja a lázadókat), de a lényeg nem változott: ha nem is szomáliai mértékben, de a régió továbbra is instabil, amelyet mi sem jelez jobban, mint hogy például a brit külügyminisztérium honlapja nem ajánlja a Casamance-ba történő utazást (ahogy nem ajánlja ezt az utat tucatnyi más ország sem). Aminek kapcsán ismét szóba került a térség ügye, az az év vége felé ismét fellángolni készülő konfliktus, az elmúlt két hétben ugyanis két különböző támadás is történt, legutóbb kedden (dec. 20.), amikor reggel több tucat MFDC harcos támadta meg aknavetőkkel és gépfegyverekkel a szenegáli hadsereg diégounei (a falu nagyjából 50 kilométerre van a regionális fővárstól, Ziguinchortól) laktanyáját, amely támadást a regulárisok kisebb áldozatok (2 halálos áldozat és egy sebesült) árán visszavertek – a tényleges áldozatok száma ennél azért több, mert a lázadók letérítettek az útról egy, a laktanyához erősítéssel igyekvő teherautót, amely így becsapódott egy iskolába, két gyermek halálát okozva a balesetben életét veszítő 7 további katona mellett. A fél óráig tartó intenzív tűzharc eredményeként állítólagosan 5 lázadót is megöltek a fegyveres erők.

Még a múlt héten (dec. 13.) szintén volt egy hasonló akció, akkor egy kabeumbi (a kis falu nem messze fekszik Sedhiou városától) katonai bázist támadtak meg állítólagosan MFDC-hez köthető fegyveresek (azért az állítólagosság, mert a lázadók oldalára senki nem erősítette meg az akciót, sőt..), amely összecsapásban több civil és katona is életét veszítette (pontos információt egyszerűen képtelenség megtudni a mindent elkendőzni próbáló hadseregtől), öt további katona pedig nyomtalanul eltűnt. Az ő keresésükre indított akció során további három katona meghalt, kettőt egy pokolgép, egyet pedig egy akna ölt meg a régió más részein. Hasonló jellegű és erejű összecsapásra legutóbb november 21.-én volt példa, amikor legalább 10 civil veszítette életét egy, Ziguinchor közelében történt konfliktusban. Szakértők szerint egyébként a mostanában megszaporodó támadások azt is jelzik, hogy a 2012-ben sorra kerülő választások során az MFDC szeretné a középpontba állítani a Casamance-kérdést, amely így majd adukártya lehet bizonyos politikai erők kezében. Ezzel pedig sajnos nem is látszik semmiféle kiút a jelenlegi helyzetből, egyrészt tucatnyi tárgyalás és békepaktum elbukott már, másrészt maga az MFDC is több frakcióból áll, amelyek között nincs megegyezés, bónuszként pedig a békére hajló legendás MFDC vezető, Augustin Diamacoune Senghor 2007-es halála óta nincs vezető, akivel lehetne tárgyalni.

Persze itt is van jópár összeesküvés-elmélet, az egyik legnépszerűbb szerint a gambiai elnök, Yahya Jammeh áll az akciók mögött, ő pénzeli és támogatja a harcosokat (a történet szerint ők mindannyian a hírhedt gambia vezető szülőfalujából származnak), akik egyébként meglepően felszereltek, többször tűntek már M16-osokkal és aknavetőkkel is az elmúlt hónapokban. Valószínűbb azonban, hogy a konfliktus megoldása gazdasági jellegű, nem kell hozzá elvakultnak lenni, hogy lássuk, Casamance jóval fejletlenebb, mint Szenegál északi része, nincsen igazi ipar, hiányzik az infrastruktúra, nincs megfelelő légi összeköttetés északkal és így tovább. Ez majd biztos a választási kampányokban is fel fog tűnni, amely választásra az MFDC mérsékeltebbjei is készülnek, nemrég Jean-Marie François Biagui, a csoport egyik frakciójának főtitkára felszólította a többi frakciót az egyesülésre és egy közös parlamenti párt megalapítására, amely a Szenegáli Köztársaság és népének érdeke. Szerinte ugyanis a fegyveres harc helyett a politika lehet az út egy Casamance szövetségi állam létrehozására és az itt élők érdekeinek megfelelő képviseletére – nem ez volt az első ilyen beszéd, kb. 30 éve ezt hallgatjuk.

Jelen posztban most csak Sirleaf díjával és az ehhez kapcsolódó ellentmondásokkal foglalkozunk, mert az elmúlt napok eseményei és az interneten megjelent különböző cikkek is azt mutatják, hogy elég sokan vannak, akik nem teljesen értenek egyet Afrika első demokratikusan megválasztott női elnökének Nobel-békedíjával. Ahogy az egyértelmű, Sirleaf elnökasszony rengeteget tett Libéria megbékélésért és a társadalmi feszültségek, sebek begyógyításáért, de ahhoz sem férhet kétség, hogy sötét foltok borítják a ma a béke hírnökeként számontartott politikus múltját. Anno a nyolcvanas években ugyanis nemzetközi koordinátorként dolgozott a most háborús bűnökért perbe fogott Charles Taylor nevével fémjelzett Libériai Hazafias Nemzeti Frontban (NPFL), több ezer dollárt gyűjtve a szervezet harcához és az akkori kormányzat uralmának megdöntéséhez – azt meg ugyebár a borzalmas képekről tudhatjuk, hogy az NPFL harcosai mit is tettek a civil lakossággal. Aztán később, amikor az országban létrehozott Igazság és Megbékélés Bizottság ezért a szerepéért kizárta a libériai politikából 30 évre, a legfelsőbb bíróság gyorsan eltörölte ezt a döntést. Ezen mondatok alapján azt mondhatnánk, hogy Sirleaf egyáltalán nem érdemelte meg a Nobel-békedíjat, de ez nem állná meg a helyét, mert akármi is történt évtizedekkel korábban, az biztos, hogy ő volt az, aki kivezette Libériát a háború sötétjéből és pénzügyi reformjának köszönhetően sikerrel növelte meg az állami költségvetést, sok milliárd dollárnyi befektetést hozott az országba és nem megalkuvó természetének köszönhetően az állam napjainkra már egy elég stabil ponttá vált a régióban.

Persze a “Nyugattal” való összeborulás mellett van jópár, szőnyeg alá söpört probléma, például a bűnözés (a rosszul végrehajtott lefegyverzési programoknak is köszönhetően), a munkanélküliség és a korrupció súlyosan veszélyeztetheti a szép jövőt. Az ellentmondások persze felvetik a Nobel-békedíj és az azt kiosztó bizottság munkájának hatékonyságát is, hiszen ha visszatekintünk az elmúlt mondjuk 20 évre, láthatjuk, hogy korábban is kaptak már olyan emberek Nobel-díjat, akiknek pályafutása több szempontból sem köthető igazán a világbékéhez és a társadalmi megbékéléshez (lehet tippelni). Sokak már abban is politikát látnak, hogy a libériai elnökválasztások előtt négy nappal jelentették csak be Sirleaf díját, amit legerősebb kihívója Winston Tubman (Egység a Demokratikus Változásért – CDC) egyenesen érdemtelennek nevezett. Mindenesetre a szombaton, a díjátadás idején történt libériai incidensek inkább a választások okozta csalódottsághoz, mintsem a Nobel-békedíjhoz köthetőek, de az biztos, hogy egy maroknyi, állítólagos CDC aktivista norvég zászlót égetett az Európai Unió monroviai nagykövetsége előtt, akik a rendőrség megérkezésekor elmenekültek – végül három férfit vettek őrizetbe.

A korábban, még a rendőrség által engedélyezett megmozdulásokon a “Háború Áldozatainak Libériai Mozgalma” transzparens alatt vonuló fiatalok táblákat emeltek a magasba (például: “Az ártatlan emberek vére sikolt”, “Most mi van a Megbékélési Bizottság jelentésével?”) és énekelve vonultak a nagykövetség elé, ahol vezetőjük, Tyrone Marshall elmondta, hogy Sirleaf nem érdemli meg a díjat, hiszen tevékeny részese volt közel 250 ezer libériai lemészárlásának. És ezzel egy olyan demokratikus országnak is, mint Norvégia, tisztában kellene lennie.