Ez a “távoli” irányítás azonban egyre kevésbé tetszett Déli-Kamerun lakosságának és politikai képviseletének, ezért hosszas politikai küzdelem után 1954-től kezdve már autonóm területként léteztek, egész nagy politikai szabadsággal a brit fennhatóság alatt. Ahogy azonban jöttek a függetlenségi törekvések a régióban, egyre nyilvánvalóbbá vált: a nemzetközi közösség nem fogja megengedni, hogy a két brit kameruni terület független legyen, így szavazás útján eldöntendő opciót kínáltak nekik. Északi-Kamerun végül Nigériával, Déli-Kamerun pedig a független Kamerunnal lépett unióra 1961-ben. Azonban a remélt szabadság és békés egymás mellett élés ábrándja gyorsan tovatűnt, az egykori francia területek vezetése egyre jobban elnyomta az apró “angol” részt, az 1972-ben elfogadott új kameruni alkotmánnyal pedig meg is szüntette az unió intézményét és Déli-Kamerun autonóm státuszát is.

Ekkora tehető több függetlenségéért de legalább ismét autonómiáért küzdő csoport létrejötte is, akik szerencsére főleg csak politikai úton küzdöttek a kis régió elnyomása ellen, majd a kilencvenes években jött létre máig legismertebb létező szervezetük a Déli-Kameruniak Szövetsége (SCAPO), melynek irányító testülete és politikai feje a Déli-Kameruniak Nemzeti Tanácsa (SCNC) lett. 1999. december 31.-én aztán az SCNC kikiáltott az Ambazóniai Köztársaságot, amelynek nevét később Ambazániai Köztársaságra módosítottak, hogy a vitatott Bakassi-félsziget is bekerüljön Déli-Kamerun függetlenségi törekvéseibe. Petíció az ENSZ-nek, száműzetésben működő politikai párt létrehozása, nem elismert népszavazás az elszakadásról és hasonló akciókkal próbált meg mindent a SCAPO, de tevékenységének eddig csak annyi eredménye lett, hogy a kameruni kormányzat agresszív elnyomó politikát folytat a függetlenségért küzdő aktivisták ellen, főleg néhány napos bebörtönzések, szervezetek és gyűlések betiltása jellemzi ezt – mindent elmond, hogy maga a SCAPO és az SCNC is illegális szervezetnek minősül az országban 2001-től.

Ezt megelőzően a kilencvenes éveket végig erőszakos cselekmények jellemezték, minden évre jutott pár összecsapás az elszakadáspártiak és a hatóságok között, de sajnos az új évezredre sem lett jobb a helyzet, a szervezetek betiltása egyre inkább az agresszív eszközök felé sodorja az amúgy békepárti Déli-Kamerunt. Amiért most aktuális ez a téma, az a tény, hogy a szervezetek egyik magas beosztású vezetője, Nfor Ngala Nfor két hónapos európai útját kezdte meg nemrégen Párizsban (az SCNC vezetője napjainkban Ayamba Ette Otun), amelynek célja a világ figyelmének felhívása az elfelejtett és elnyomott “angol Kamerunra”.

Ahogy az RFI rádióállomásnak adott interjújában kifejtette és megerősítette, nem egy kitalált vagy megálmodott országot akarnak létrehozni, Déli-Kamerun létezésének jogalapja, a nem elismerten létező államnak történelme és kultúrája van, amely napjainkban katonai megszállás alatt áll, sok száz aktivista pedig börtönben sínylődik azért, mert ki akart állni egy jogsértés ellen. Egyben fel is szólította a kameruni kormányt a jogtalanul fogvatartottak szabadon bocsátására, példának pedig az egyetemi tanárt, Justice Muluh Mbut hozta fel, aki már több mint egy éve tárgyalás és vádemelés nélkül szenved börtönben (magát Nfort is több ízben tartóztatták le és bántalmazták a hatóságok). Ahogy Nfor rámutatott, az ENSZ még a 21. század elején elismerte Déli-Kamerun létezésének jogosságát, az Afrikai Unió emberi jogi bizottsága pedig azt ismerte el, hogy a területen élő emberek különböznek a Kameruni Köztársaság egyéb részein élőktől, így egyedi népcsoportnak tekinthetőek, ez a két ítélet pedig minden jogot megad egy független de legalább autonóm állam létrehozására.

A jelenleg száműzetésben működő átmeneti déli-kameruni kormány honlapja:

http://www.southerncameroonsig.org/

Issa Sesay-ról van szó, aki a sierra leonei polgárháborúban főszerepet betöltő Forradalmi Egységfront (RUF) egyik vezetője volt éveken át, amely szervezetnek a célja az akkori kormányzat megdöntése és a libériaihoz hasonló teljes hatalomátvétel volt a célja. Bár Sesay anno a tárgyalásán végig tagadta, tény, hogy a kilencvenes évek végén ő volt a RUF vezetője, korábban pedig magas pozíciót töltött be és ő volt azok egyike, aki kapcsolatot tartottak fenn Taylorral, a mostani tárgyalási napon pedig a vád azt próbálta bebizonyítani, hogy gyémántokért cserébe fegyvereket és lőszert (valamint utasításokat) kapott a libériai vezetőtől, ezzel pedig Taylort konkrétan háborús gyémántokhoz és a RUF tetteihez próbálta kötni.

Ha röviden össze akarjuk foglalni a keddi tárgyalási nap eseményeit, akkor elmondhatjuk, hogy bár Sesay minden Taylorhoz fűződő kapcsolatot tagadott, azt elismerte, hogy az Egységfront követett el háborús bűncselekményeket (pl. gyilkosságok, fosztogatások) sierra leonei polgárok ellen, elismerte azt is, hogy a szervezet gyermekkatonákat alkalmazott a harcában, de Sesay minden kérdésben megvédte Taylort. A Ruandában raboskodó egykori vezető tanúvallomása a mai napon folytatódott, amelyben már nem csak, hogy megvédte Charles “Emberevő” Taylort, hanem már az ENSZ nyugat-afrikai békefenntartóit és libériai Taylor-ellenes csoportokat vádolt meg azzal, hogy azok látták el támogatással, fegyverekkel a RUF csoportját a sierra leonei polgárháború során gyémántokért cserébe.

Mily meglepő, a fő megvádolt szervezet Taylor Libériai Nemzeti Hazafias Frontjának (NPFL) akkori legnagyobb ellenfele, az Egyesült Felszabadítási Mozgalom a Libériai Demokráciáért (ULIMO) volt, amely Sesay szerint az egyetlen libériai szervezet volt, amellyel üzleteltek akkoriban.  Akárhogy is, a brutális kínzásairól elhíresült Sesay mindkét napon megvédte Taylort, minden kérdésben kiállt mellette, ami nem meglepő, tekintve a két férfi korábbi, szinte barátinak is mondható viszonyát – kár is volt ezt tagadni, hiszen korábban tanúk már az SCSL előtt ezt megerősítették. Maga a Taylor-per egyébként most már több mint három éve folyik, a hivatalos oldalon napi szinten lehet követni az eseményeket részletesen (de tényleg, akit érdekel meg is hallgathatja a tárgyalási napokat), nagyjából a tavalyi év elején a vád befejezte bizonyítékai előtárását, 91 tanú is tanúskodott, 2009. júliusában pedig a védelem kezdte meg munkáját, bizonyítékai és tanúi elővezetését, ennek sorában volt egy a fentebb megismert Issa Sesay.

Amiért még a bulvárt kedvelők számára is érdekes lehet az ügy, az a tény, hogy a bíróság június végén úgy döntött, július 29.-én tanúskodnia kell az ügyben Naomi Campbell, brit szupermodellnek is, aki az ügyészek szerint 1997-ben Nelson Mandela dél-afrikai házában egy “véres gyémántot” kapott ajándékba hódolójától, az emberi testrészeket is fogyasztó Charles Taylortól (akinek fia egyébként háborús bűnök miatt 97 évet kapott az Egyesült Államokban). De nem csak őt, hanem egykori ügynökét, Carole White-ot és az azon a napon szintén Mandela házában tartózkodó Mia Farrow-t is beidézték, amely utóbbi korábban azt állította, hogy látta, amint Taylor emberei egy hatalmas, csiszolatlan gyémántot adnak át a modellnek. Míg azonban az ügynök és Farrow hajlandó tanúskodni az ügyben, Campbell már 2009-ben is több alkalommal elzárkózott ettől és így most akár hatósági erővel is a bíróság elé “citálhatják”. A védelem nagyjából szeptemberben zárja le az ügyet, amely talán végre igazságot szolgáltat a Taylor-éra alatt meghalt és megkínzott emberek ezreinek.

A legegyszerűbb Burundiról beszélni, ahol konkrétan egyetlen jelölt volt az elnökválasztáson, az eddigi elnök, a lázadó vezérségből politikai csúcsra jutott Pierre Nkurunziza, aki az ellenzéki jelöltek bojkottjának köszönhetően már előzetesen megnyerte a szavazást. Ennek megfelelően a voksolás teljes érdektelenségbe fulladt, rendkívül alacsony volt a részvétel, de itt még lesz egy-két érdekes kör az eredmények elismerésének ügyében. Már most is erőszakos attrocitások jellemzik a légkört, és ismerve a kis ország múltját és a csak 2009-ben lezárult alacsony intenzitású kormányellenes lázadást, nagyon kell figyelni Bujumburára.

Szomáliföldön már sokkal kellemesebb volt a légkör, ahol a szavazatok 50%-át megszerző ellenzéki vezető, Ahmed Mohamud Silanyo (ő a Kulmiye vezetője) nyert az eddigi elnökkel, Dahir Riyale Kahinnal szemben, aki csak 33%-ot kapott, míg a harmadikként befutó Faisal Ali Warabe szerezte meg a voksok maradékát. A szavazás végig békés volt és a megfigyelők szerint teljesen szabályos és demokratikus, és Afrikában oly meglepő módon a vesztes Kahin elismerte vereségét.

Attrocitások nem történtek, pedig a félelem megvolt az emberekben azután, hogy a kaotikus Szomália teljes uralmáért küzdő iszlám milícia, az al-Shabaab megfenyegette az országot a választások miatt. A Puntfölddel határos régiók némelyikében nem volt szavazás a biztonsági kockázatok miatt (ugyebár az egységes Szomáliáért küzdő Puntföld és Szomáliföld több terület miatt is vitában áll), amely okán már a mostani választást is elhalasztották korábban. Az elkövetkező hetekben tehát békés átmenet és hatalomváltás várható, az igazi feladat azonban majd csak utána jön a függetlenség elismerésével kampányoló Silanyo számára: eredményt elérni a tett ígéretei tekintetében.

A legnagyobb figyelem és médianyilvánosság mégis a természeti kincsei okán kulcsfontosságú nyugat-afrikai ország, Guinea voksolását kísérte, ahol a függetlenség óta az első igazán tisztességes és demokratikus választás volt várható előzetesen, köszönhetően a katonaság és az ország katonai vezetője, Sekouba Konaté hozzáállásának és támogató szemléletének. A múlt hétvégén zajlott szavazás alapvetően békés zajlott, az emberek rendkívül nagy számban járultak az urnák elé, hogy a 24 jelölt valamelyikére leadják voksukat.

Az eredményekkel azonban már voltak gondok, a felfokozott várakozás ellenére a független választási bizottság bejelentése szerint logisztikai és biztonsági problémák miatt az előzetes eredmények közlése a kitűzött szerdához képest csúszott. Ez persze azonnal felvetette a csalás lehetőségét az esélytelenebb jelöltek és támogatóik köreiben, rengeteg panasz érkezett visszaélésekről az ezeket konzekvensen cáfoló választási bizottsághoz. Ilyen vádak voltak például a szavazók megfélemlítése, eltűnt urnák, egyes szavazókörökben többszörös szavazások, de minden egyes panaszt megcáfoltak.

A nemzetközi közösség békés várakozásra és az eredmények demokratikus módon történő elfogadására szólított fel, egyben hangot adott elégedettségének a demokratikus átmenet pozitív fejleményei miatt. És akkor jöjjenek az annyira várt eredmények: ahogy azt az előzetes posztban már jósoltam, a választási bizottság előzetes eredményei szerint (ezt még majd pontosítják és megerősítik, de az alapvető helyzet már nem változik) a Lansana Conte-féle diktatúrában miniszterelnökként szolgáló Cellou Dalein Diallo nyert, miután a voksok közel 40%-át megszerezte.

Ő volt a 2009 szeptemberében történt, erőszakba torkolló conakry-i tömegtüntetés egyik fő szervezője és a katonai diktatúra egyik fő ellenzéke. Az összes eddigi guineai kormány ellen ellenzékiként küzdő nagy öreg, Alpha Condé lett a második a szavazatok 20%-ának megszerzésével, így miután egyetlen jelölt sem szerzett 50%-ot, július 18.-án az első két helyezett második fordulóban fog összecsapni Guinea elnöki székéért. Összességében tehát a guineai választások békésen és demokratikus úton zajlottak, a megfigyelők szerint néhány probléma felmerült, de az eredmények tisztaságához nem férhet kétség. A papírforma egyébként így már Diallo győzelmét ígéri, Condé számára az a kérdés, képes lesz-e a többi jelölt támogatói közül eleget maga mellé állítani, hogy nagy előnnyel vezető vetélytársa előnyét behozza. Érdekes lesz.

Az országot vezető diktátor, Teodoro Obiang Nguema 1979-ben került hatalomra és azóta tényleg tökéletes diktatúrát épített ki, minden irányítás és vagyon egy szűk elit kezében koncentrálódik, az ellenfeleket és ellenzékieket gyorsan elhallgattatják, bebörtönzik, ennek ellenére meglepő, hogy az ellene irányuló jópár puccskísérlet mindegyike kudarcba fulladt (volt pár emlékezetes ilyen, az egyikben a legendás Margaret Thatcher fia, Mark is érintett volt). Obiangot és rendszerét évek óta folyamatosan támadják a jogvédő szervezetek és demokráciáért harcoló civilek, talán ezeknek a folyamatos támadó hangoknak is köszönhetően, de néhány változás azért történt, felújították az ország kínzásokról elhíresült hírhedt börtöneit, többek között a Black Beach-et is, minden erőszakos vallatási módszert és kínzást betiltottak (persze azért űzik), emellett az ország egész infrastruktúrája jelentősen fejlődött – úthálózat, elektromos hálózat stb. -, legújabban pedig a diktátor teljes reformot és az olajbevételek elosztásának átalakítását helyezte kilátásba.

A dél-afrikai Fokvárosban megrendezésre került Fortune-Time-CNN Global Forum elnevezésű konferencián, ahol főleg a legmagasabb szintű üzleti szféra (többek között közel 350 vezető menedzser multinacionális cégektől) képviseltette magát és amelynek célja a világgazdaság jelenlegi folyamatainak és az afrikai üzleti lehetőségek átbeszélése volt, hétfőn beszédet mondott Obiang is. Ebben a beszédben helyezte kilátásba az ország demokráciájának megreformálását és a természeti kincsekből származó bevételek átláthatóságának megteremtését, amikor ismertette az Egyenlítői-Guineában rejlő hihetetlen befektetési lehetőségeket és előtárta öt pont köré csoportosítható reformterveit. A 2020-ra, a nemzetközi közösséggel és az őt bíráló szervezetekkel együttműködve elérni kívánt célok között az első az átláthatóság megteremtése az olajbevételek terén, amely általában a legsúlyosabb bírálati pont Obianggal és rendszerével kapcsolatban.

A második cél afféle általános cél, amely igazából már évek óta létezik: az oktatás, az egészségügy, a lakhatási körülmények, az infrastruktúra és a demokratikus intézményrendszer fejlesztése – valószínűleg ez az a pont, amelyben tényleg várható további javulás. A harmadik kiemelt téma az emberi jogok helyzetének, a sajtó szabadságának javítása, támogatása, és ezzel kapcsolatos a negyedik kitűzött cél, amely nemzetközi megfigyelőket hív meg az országba a sokat bírált egyenlítői-guineai igazságügyi rendszer vizsgálatára. Az Egyesült Államokkal való kapcsolatát az idei évben még szorosabbra fűző ország elnöke utolsóként pedig a környezetvédelmet helyezte a 2020-re végrehajtandó reformcsomagjába, amelyre igazából szükség is van, mert a téma elég mostoha gyermek az országban.

Obiang továbbá meglepő módon elismerte, hogy kormányzása során követett el hibákat, de a nemzetközi közösség segítségét és támogatását kérte, hogy Egyenlítői-Guinea tovább haladhasson a megkezdett fejlődés útján. Ha most egy pozitív, Obiangot dicsérő posztot írnék, akkor eddig tartana, viszont nem mehetünk el szó nélkül a válaszreakciók és tények mellett. Az eléggé minimális, és szinte kizárólag száműzetésben működő ellenzék egyöntetűen hazugságnak, a befektetők előtti pozitív kép kialakítására tett törekvésnek nevezte a beszédet, és ezt a nézetet osztják civil csoportok is, például a Global Witness nevű amerikai emberi jogi csoport is (amely évek óta követi Obiang tevékenységét). 

Ez a szervezet volt az, amely feltárta, hogy Obiang fia közel 75 millió dolláros vagyont menekített az Egyesült Államokba, hogy ott aranyifjúként élje gondtalan életét, miközben hivatalosan alig keres pár ezer dollárt havonta. Az egyöntetű vélemény tehát az, hogy Obiang csak próbálja valamelyest helyreállítani megtépázott tekintélyét, amelynek nem igazán tett jót, hogy jelenleg is több országban folyik ellene vizsgálat a bankszámláin lévő ismeretlen eredetű pénzek miatt. 2009-es ENSZ adatok szerint a lakosság alig felének van hozzáférése rendszeresen tiszta ivóvízhez és döbbenetes módon a gyermekek közel 20%-a meghal ötéves kora előtt az élet- és egészségügyi körülményeknek köszönhetően.

Jó kórházak vannak, de megfizetethetetlen a titkolt nyomornegyedek lakói számára, a korrupció konkrétan a mindennapok része, például az olajiparban csakis jó kapcsolatok és ajánlólevelek segítségével lehet elhelyezkedni.  Az oktatás sem túl stabil, hiába a jó intézmények, bár a beiskolázási ráta elég jó, az általános iskola legutolsó osztályát már csak a diákok 40%-a éri el, így nem meglepő, hogy a középoktatásban már jóval kisebb a beiskolázottság. Ezek csak kiragadott tények voltak, a lényeg, amivel Obiang beszéde előtt és utána is tisztában kell lenni: egy milliomos országban a lakosság 40%-a még mindig nyomorban tengődik és a rendszer csak nevében demokrácia.

Ezt még csak tetézik az erőszakos cselekmények országszerte, gránátdobálások és a csúcs az a szerdán tett ellenzéki nyilatkozat, amelyben Alexis Sinduhije, a Mozgalom a Szolidaritásért és Demokráciáért párt vezetője jelentette ki, hogy akár fegyveres harc árán is megakadályozzák, hogy egy törvénytelen vezetés tússzá tegye Burundi több millió lakosát.

De eme két választás között is lesz egy igazán érdekes voksolás, 27.-én ugyanis annak a Guineának a polgárai járulhatnak urna elé, hogy elnököt válasszanak, amely 1958-as függetlenné válása óta valószínűleg az első tisztességes és demokratikus döntésére készülhet, ráadásul a 24 jelölt között egyetlen katonai vezető nincs, ez pedig így már tényleg példa nélküli. Tavaly decemberben – sőt még az idei év elején – sem gondolta volna senki, hogy ez egyszer valósággá válhat, de először lelőtték a katonai diktatúrát építő, Moussa Dadis “A nép gyermeke” Camarát, aki aztán a hatalmat egészségi állapotában megrogyva katonatársának, jóbarátjának, Sekouba Konaténak adta át.

Ő pedig gyorsan nyilvánvalóvá tette céljait: demokratikus elnökválasztás, amelyen egyetlen katonai személy, köztük maga sem indulhat. Ahogy ő nyilatkozta, “a hadsereg most megmutatja, hogy képes lemondani a hatalomról”, erre pedig nagy szükség is van, ugyanis az országot megviselte a közel 18 hónapnyi hatalmi harc és katonai diktatúra, így most a legfontosabb feladat az új elnök számára az állam státuszának és a néphez való viszonyának a helyreállítása, miközben valamit kezdeni kell a Guinea ásványkincseiért vért izzadó multinacionális vállalatokkal is – Konate épp a napokban rúgta össze a port a Rio Tintoval és kilátásba helyezte, hogy két bányájától is megfosztja a céget. Ráadásul még ott van egy erősen létező pletyka, miszerint az eddig Burkina Fasóban családjával lábadozó Dadis Camara hívei (mert bőven vannak neki még, főleg szűkebb szülőföldjén) vezérük visszatérésére és így bajkeverésre készülnek.

A főváros és a nagyobb települések tele vannak a jelöltek plakátaival, posztereivel, mindenfelé választási gyűlésekbe, kampányrendezvényekbe futhatunk utunk során, minden jelöltnek megvan a maga támogatói köre és főleg a fiatalokon érezhető, hogy ez most egy igazi alkalom a változásra, az új útra. Persze nem ennyire szép a helyzet, ugyanis a jelöltek (tisztelet a kivételnek) főleg saját etnikumukat és nem egész Guineát képviselik (hiába mondanak mást), támogatóik között pedig az elmúlt hetekben bőven volt példa erőszakra. A választási névjegyzéket minden induló elfogadta, ahogy a menetrendet (az esetleges 2. fordulóra július 18.-án kerülhet majd sor) és a több mint ezer megfigyelő jelenlétét is, ami szintén pozitívum, tekintve a véres múltat.

Ahogy Konate többször kijelentette, a katonaság elfogadja bárki is nyer, mindent meg fog tenni azért, hogy semleges maradjon és kizárólag a rendre és a békére fog koncentrálni – ezért és az elmúlt hónapokban tanúsított hozzáállásáért, Sekouba Konatét csak dicséret érheti, mondhatjuk mindezt azután, hogy tudjuk a tényt, ő is egyike volt azoknak, akik pénzfeldobással döntötték el anno Lansana Conte halálakor, hogy ki legyen Guinea új elnöke. Helyi újságok, külföldi újságírók, non-profit szervezetek egybehangzó véleménye szerint a legesélyesebb a győzelemre Alpha Conde, aki az 1958 óta hivatalban lévő mindhárom elnök ellenzékét képviselte, ezért nagy tiszteletnek örvend, ráadásul a szinte kizárólag etnikai alapon szavazó országban az egyik fő etnikumhoz, a malinkéhez tartozik.

Fő ellenfele pont utóbbi szempont miatt Cellou Dalein Diallo, aki az ország népességének 40%-át kiadó peul etnikum tagja és akinek előnye és hátránya is ugyanaz lehet: a Conte-rezsim alatt magas politikai pozíciókat töltött be, még miniszterelnök is volt. Az egyébként általánosságban elmondható, hogy a jelöltek többsége komoly politikai múlttal rendelkezik, egykori kormánypártiból lett ellenzéki, vagy nemzetközi pályafutást maga mögött tudható politikus. Bármi is lesz a végeredmény, egy dologban reménykednünk kell: békés választás lesz (sőt ez a három nap teljes egészében az lesz ebben a három országban) és kizárólag jó úton indul el a győztes, mert főleg Guineában már elkélne egy olyan elnök, aki fejlődést és nem megosztást, erőszakot hoz.

A ghánai katasztrófavédelem (NADMO) azonnal segélyszállítmányokat indított útnak a legsúlyosabban érintett területekre (és nemzetközi segítségért folyamodott), miközben a közlekedési miniszter, Joe Gidisu a katasztrófa súlyosságáért a hibás és illegális építési gyakorlatot tette felelőssé. Maga a főváros, Accra sem úszta meg a pusztítást, ahol az utcákon hömpölygő vízfolyam több embert elsodort, autókat és motorokat rongált meg, sokakat pedig házuk vagy fák tetejére kényszerített, és a fővárosból vidékre induló közlekedés teljesen megbénult (járhatatlan például az Accra-Tema út is). A NADMO fő koordinátora, Kofi Portuphy több millió dollárra becsüli az országot ért kárt, miközben még mindig sokan vannak a víz fogságában. Annak ellenére, hogy Nyugat-Afrikában nem ritkák a súlyos esőzések és árvizek (lásd a 2009-es pusztításokat), a ghánai hatóságok szerint a mostani vihar példanélküli az ország történetében – mondják ezt annak ellenére, hogy például 2007-ben közel 1 millió embert kellett kitelepíteni az áradások miatt.

Mondhatni jól indult tehát az esős évszak Ghánában (júniustól októberig tart), hiszen alig kezdődött el hivatalosan, máris ekkora vihar csapott le az országra. A leginkább érintett települések Ashaiman, Tema, Kpone és értelemszerűen Accra, de a többi, súlyosabban érintett régióból alig szivárognak a hírek, így valószínű, hogy a halálos áldozatok száma emelkedni fog.

Jelenleg tehát Malam Bacai Sanhá államelnök és Gomes Júnior irányítja az országot a nép hozzávetőleges megelégedésére (de ugyebár Afrikában minden relatív) papíron, a valóságban azonban mindent a hadsereg és azon keresztül Antonio Indjai és a kábítószerkereskedelem bissuai keresztapájának tartott egykori haditengerészeti főparancsnok, Bubo Na Tchuto (akit épp áprilisban szabadítottak ki a bissaui ENSZ székházból Indjai emberei) felügyel és irányít. Ráadásul Gomes Júnior már hosszú ideje külföldön tartózkodik betegsége miatt és miután az államelnök szerepe elég korlátozott, a valóságban tényleg mindent a hadsereg irányít és a jelenlegi helyzet azért maradhatott fenn, mivel a teljes nemzetközi közösség a demokratikus rend fenntartása mellett állt ki, még katonai beavatkozást is kilátásba helyezve.

Az pedig egyáltalán nem érdeke a milliárdos drogüzleteket bonyolító bűnözői csoportoknak, amelyek erős összefonódásban léteznek a politikai elittel és a hadsereggel. És mi sem mutatja jobban a jelenlegi miniszterelnök pozícíójának törékenységét, mint az a tény, hogy pártja, a legendás függetlenségi harcot megnyerő PAIGC (Afrikai Párt Guinea és Zöld-fok Függetlenségéért) is kezd kihátrálni a háta mögül és már keresik utódját a párton belül. Ehhez adjuk hozzá a hadsereg és az ellenzék részéről érkező folyamatos támadásokat, és már el is képzelhetjük milyen helyzetben van szerencsétlen Gomes Júnior.

Egyetlen reménye lehet a miniszterelnöknek (már ha felépül), méghozzá a nép és a nemzetközi közösség.  Április elején is nagy tüntetések voltak mellette az országban, ráadásul a nemzetközi közösség is mindent megtesz, hogy hivatalában tartsa – és míg előbbinek a követeléseit pár lövéssel el lehet hallgattatni, addig utóbbi kezében sokkal erősebb eszközök vannak. Mindenesetre azt a napokban napvilágot látott pletykát, miszerint Malam Bacai Sanhá államelnök menesztette volna a Gomes-kormányt és a miniszterelnököt, igazából nem erősítették meg hiteles források,
sőt maguk a politikusok is cáfolták egy közleményben, amelyet a zöld-foki elnökkel, Pedro Pires-szel folytatott múlt heti tárgyalások után adtak ki, aki amúgy már hetek óta próbál közbenjárni a bissaui politikai helyzet feloldása érdekében.

Sőt, szintén Pires szervezésében hamarosan a portugál ajkú országok közössége rendkívüli ülést fog tartani Bissau-Guinea megsegítéséért. Nemzetközi civil szervezetek egybehangzó véleménye egyébként az, hogy Indjai és Tchuto “hatalomra kerülésével” a drogbárók vették át az uralmat az országban, amelyen keresztül már most is sok száz millió dollárnyi drog (főként kokain) halad Európa felé. Az is tény, hogy az áprilisi akció fő célja nem is Gomes Júnior megbuktatása vagy elfogása volt, hanem a hadsereg feletti irányítás megszerzése Zamora Induta vezérkari főnök eltávolításával, aki masszív támogatója volt Gomes drogellenek harcának. Érdekes napok elé néz Bissua-Guinea az biztos, jómagam nem lennék meglepődve, ha hamarosan jönne a hír Carlos Gomes Júnior távozásáról.

A togói biztonsági miniszter közleménye szerint nagyjából olyan 3500-4000 emberről lehet szó, akik számára Tandjouarében ideiglenes táborokat állítottak fel. A konfliktus háttere elég egyszerűen érthető és valószínűleg a jövőben világszerte lesznek hasonló jelenségek: az északi régió eredeti lakói nem igazán nézik-nézték jó szemmel a jobb megélhetés reményében ideköltözők “akcióit” (önkényes földfoglalások stb.) és ennek az elmúlt két évtizedben rengetegszer hangot is adtak. 1994-ben és 1995-ben voltak a legsúlyosabb harcok, akkor legalább 1000 ember halt meg a kirobbant összecsapásokban és legalább 150 ezer embernek kellett menekülnie, de a 21. század szinte minden évében voltak kisebb-nagyobb gondok, 2001-ben csak kijárási tilalommal és erős katonai jelenléttel sikerült véget vetni a feszültségnek, de 2007-ben is több tucat ember életét követelték az ellentétek.

Fokozva a helyzet komplikáltságát, eléggé közismert, hogy az egyik oldal “vezérelemének” tartott kusasik a legnagyobb ellenzéki pártot, a mamprusik pedig a kormánypártot favorizálják. A Togóba menekült emberek számára felállított ideiglenes táborokban az ENSZ menekültügyi szervezete is megjelent, az első nagy segélyszállítmány már a héten meg is érkezett, de további két konvoj már úton van a terület felé, a cél annyi ellátmányt szállítani a táborokba, amelyek a több ezer ember három hónapig tartó ellátásra elegendő. Főként sátrakról, háztartási eszközökről, orvosságról van szó, de élelmiszert és vizet is biztosítanak a menekültek számára. A togói hatóságok a világszervezettel együtt most azon dolgoznak, hogy a maradó menekültek között megpróbálják elkülöníteni a rivális törzsekhez tartozókat, nehogy esetleg Togóra is átterjedjen a konfliktus.

Közben sokan elkezdtek visszatérni már Ghánába, ahogy Bakwuban kezdenek elülni a feszültség hullámai,  fogadásukra a ghánai hatóságok szintén ideiglenes szállásokat állítottak fel, hogy még jobban tudják kezelni a helyzetet. Közben kormányzati forrásból már hozzá is láttak a két falut érintő konfliktus kárainak helyreállításához, a felégetett házak helyett újakat húznak fel (persze nem kell itt most hiperszuper ingatlanokra gondolni), amíg a projekt befejeződik, a lakosok az előbb említett ideiglenes táborban húzhatják meg magukat. A már április óta hullámzó intenzitással lángoló konfliktus (amely állítólagosan két család földjogi problémája miatt robbant ki) elfojtására a ghánai kormány jelentős erőket is küldött a régióba, és a helyi vezetőkkel együttműködve próbálja elejét venni a további erőszaknak.