A másfél éven át forgatott film igazi “insider” bepillantást enged ebbe a különleges történetbe és szinte minden érintett személyesen mondja el saját nézőpontját, köztük maga Obiang is. A film szerint maga a puccskísérlet 2003-ban, a Nagy-Britannia egyik leggazdagabb emberének számító üzletember (főleg olajjal üzletel) Ely Calil londoni otthonában kezdődött, ahol az egykor hírhedten híres Executive Outcomes dél-afrikai zsoldosszervezetben dolgozó Simon Mann részt vett egy megbeszélésen, amelyen megfogant egy Obiang elleni puccs terve (Calil és Mann között a mai napig vita van a tényekről). Az Executive Outcomes neve akkor került fel a térképre, amikor a sierra leonei polgárháború során alig néhány nap alatt darabokra szedték a Forradalmi Egységfront (RUF) lázadóit – a filmben megszólal több, egykori zsoldos, akik mindegyik kivételes stratégának nevezi Mann-t.

A hatalmas olajvagyonnal rendelkező Egyenlítői-Guinea rövid bemutatása után megismerjük Obiang pályafutását is röviden, aki saját nagybátyjának, Macías Nguemának puccsal történő eltávolítása után jutott hatalomra és állítólagosan a mai napig magánál tartja azt a koponyát, amelynek a Nguema család varázserőt tulajdonít. Szépen felépítve a filmet, a második negyedórában Simon Mann és pályafutásának elmúlt évtizede kerül terítékre, amely aztán nem nélkülözte a borzalmas zsoldosakciókat – sokkoló sierra leonei felvételekre lehet készülni. Aztán amikor megszületik a puccs terve, Simon Mann elkezd támogatókat és finanszírozókat keresni (így kerül a képbe az Egyesült Királyság egykori miniszterelnökének a fia, Mark Thatcher is), valamint kidolgozni a részleteket, de lassacskán annyi érdekelt fél, lehetséges támogató és résztvevő kerül a képbe, hogy a terv már szinte nyílt titok volt az egész világon és a film szerint csak a konkrét zsoldosok nem tudtak róla az elején – azok a dél-afrikai fegyveresek, akiket Mann állítólagosan egy kongói bánya védelmére bérelt fel (ők is megszólalnak). Ekkor kezd igazán megdöbbentővé és érdekessé válni a doku, hiszen kiderül, hogy a száműzetésben élő Severo Moto, híres egyenlítői-guineai ellenzéki vezetőt kormányra juttatni kívánó puccsról már előzetesen tudott a Dél-afrikai Köztársaság kormánya és titkosszolgálata is, de Mann szerint ők azt mondták: “Vágj bele.”

A zsoldos szerint a britek és a spanyolok is rábólintottak a tervre (ők még hadihajót is küldtek a térségbe a puccs tervezett időpontja környékén), de még az Egyesült Államokban is azt az információt kapta a csoport egyik tagja, hogy amennyiben demokratikus átmenet lesz és nem sérülnek gazdasági érdekek, nem lesz beavatkozás (egy ilyen találkozót maga a Pentagon is elismer, bár a puccsról szóló rész állításuk szerint hazugság). 2004-ben aztán elindult a művelet (a film tökéletesen bemutatja az előkészületeket és a lépéseket is), de a dél-afrikai-zimbabwei határon aztán letartóztatták a 64 férfit, állítólagosan azért mert Pretoria az utolsó pillanatban meggondolta magát és egy Egyenlítői-Guineának tett szívességként eladta a zsoldosokat. Tehát Mann-t letartóztatták és a harmadik negyedóra nagyjából az egyenlítői-guineai olajjal kapcsolatos ügyködések, szervezkedések és játszmák mellett azt mutatja be, hogy a puccs egykori állítólagos támogatói pillanatok alatt egyedül hagyták a zsoldosvezért.

A férfit végül 2008-ban Zimbabwe érdekes körülmények között kiadta Egyenlítői-Guineának, ahol egyből a hírhedt Fekete Part nevű börtönbe került és négy hónap alatt le is zajlott a pere, amelyben 34 év 4 hónapos büntetésre ítélték. De mindenki tudta, hogy ő csak egy paraszt volt a sakkjátszmában, mindenki tudta, hogy mekkora erők álltak a háttérben és ezért nem volt akkora meglepetés, hogy egészségügyi okok miatt 2009. novemberében Mann elnöki kegyelmet kapott és elhagyhatta az országot. Akárki is támogatta a puccsot, akárki volt ellene, a Nyugat óriásit veszített a film szerint a puccskísérlettel, ugyanis Obiang nyilvánvalóvá tette, tudott róla, hogy állítólagos nyugati “barátai” a kisujjukat sem mozdították, amikor az élete volt a tét, így vált Kína először fő partnerré majd legjobb baráttá Malabo-ban. A Black Beach: Simon Mann’s African Coup tökéletes dokumentumfilm az afrikai politika iránt érdeklődőknek és bár több helyen szubjektivitás tapasztalható, mindenképpen kötelező darab.

A Way-C-nek (”A csillagok fénye” az egyik helyi nyelven) nevezett táblagép tervezésének és készítésének projektje még 2006-ban kezdődött és hozzávetőleg 40 millió forintot emésztett fel 2011. szeptemberéig, amikor hivatalosan először került bemutatásra a gép. A kongói üzletember, a mindössze 26 éves Vérone Mankou cégének, a VMK-nak a terméke jelenleg ugyan még csak a fővárosban, Brazzaville-ben, illetve a nagy kikötővárosban, Pointe-Noire-ban kapható körülbelül 70 ezer forintnak megfelelő frankért az Airtel Congo boltjaiban (ez egy indiai cég helyi leányvállalata), de a tervek szerint hamarosan további országokban is bevezetésre kerül, 2012. február 15.-étől 10 nyugat-afrikai államban (többek között Gabon, Kamerun, Szenegál), Belgiumban, Franciaországban és Indiában. Az iPadnél valamivel kisebb, 1.2 gigahertzes processzorral és 4 GB belső memóriával készülő tablet wifi (és a későbbiekben 3G eléréssel is) rendelkezik, ami az afrikai infrastruktúrát figyelembe véve egy rendkívül fontos tényező. Az egyik helyi újság még 2011-ben interjút készített Mankou-val, aki akkor elmondta, hogy azért esett választása egy táblagép fejlesztésére mert mindenképpen igazodni akart az afrikai sajátosságokhoz: internetelérés, könnyű szállíthatóság és elektromos áram nélkül is hosszú használati idő.

A fanyalgóknak is üzent a kínai gyártásról szóló kérdés kapcsán, hiszen ha a Way-C emiatt nem afrikai, akkor az iPad sem amerikai termék. A pénzügyi kérdésekre is kitért, nyilatkozatából kiderült, hogy két éven keresztül kellett házalnia forrásokért a projekthez és jelenleg is tárgyal a kormánnyal valamiféle költségcsökkentést elősegítő megállapodás érdekében, de a végeredmény az lett, amit szeretett volna: a Way-C kevesebb mint feleannyiba kerül, mint a Kongóban eddig elérhető legolcsóbb termék. Interjúja végén pedig rávilágított egy olyan trendre, ami előbb-utóbb valóra fog válni: “…az afrikaiak nem maradhatnak örökké fogyasztók. Termelőkké kell válnunk.” És hogy ez milyen igaz, azt tökéletesen mutatja, hogy heteken belül piacra kerül a második afrikai táblagép, a Dél-afrikai Köztársaságban kifejlesztett WISE TOUCH, amelyről ugyan még technikai részleteket nem nagyon ismerni, de elismert tény, hogy a dél-afrikai piacra szánják, helyiek számára hasznos alkalmazásokkal.

A kongói tablet megjelenésével talán elkezdődik végre egy fejlődési folyamat Közép-Afrikában is, mármint ami a cégek és vállalkozások mikroszintről való továbblépését illeti, hiszen a Forbes legnagyobb cégeket összesítő listáján Afrikára vonatkozóan messze a Dél-afrikai Köztársaság az egyeduralkodó, egy-egy libériai illetve egyiptomi cég tudott csak legutóbb a legnagyobbak közé emelkedni. A VMK példáján is tökéletesen látható tehát, hogy ugyan hosszú küzdelem után, de a semmiből kiemelkedhetett valami olyan, amit eddig sokan nem néztek volna ki Afrikából.

A mai poszt fő témája azonban nem a választás, hanem egy több mint 11 éves történet, a mostani elnök apjának, Laurent Kabilának 2001. január 16.-án történt meggyilkolása. Magáról a merényletről kétrészes posztban írtam már korábban (első rész, második rész), amiért most újra szóba került ez a rejtélyes történet, az annak köszönhető, hogy Laurent Kabila egyik legközelebbi barátja, akkori igazságügyminiszter, Mwenze Kongolo hosszabb interjút adott az RFI hírügynökségnek az esettel kapcsolatban. Az apropót az adta, hogy Kongolo ismét kérelmet nyújtott be az egykori elnök elleni merénylet szervezői, végrehajtói ellen lefolytatott tárgyalás újra megnyitására, mert szerinte a 2003-as per gyorsan, kapkodva zajlott le. Mint emlékezhetünk, magát a merényletet végrehajtó testőr, Rashidi Kasereka életét vesztette, de később 135 embert fogtak perbe az esettel kapcsolatban (köztük Kasereka feleségét vagy éppen Eddy Kapende ezredest) és közülük a kinshasai katonai bíróság harmincat halálra is ítélt és bár az ítéleteket nem hajtották végre, többségük még mindig börtönben van. Kongolo szerint egyébként jelentős részük ártatlanul ül, hiszen a valódi összeesküvők többsége Európában illetve Ruandában él a mai napig szabadlábon, köztük például Georges Mirindi, az egykori testőr, aki Kasereka közvetlen társa volt a gyilkosság végrehajtásában – ő jelenleg Svédországban lakik. De az interjúban röpködtek az összeesküvés-elméletek, az egykori miniszter szerint ugyanis a merényletet pénzelő csoport libanoni gyémántkereskedők szövetsége volt, akik Kabila, őket érintő, monopóliumot célzó intézkedései miatt kívántak megszabadulni a politikustól.

De Ruanda is szóba került – helyi politikusok szerint állítólag nincs is olyan összeesküvés, amelyek mögött ne lenne ruandai kapcsolat -, amely közvetlenül a merénylet után menedéket nyújtott egyes összeesküvőknek. A kérdésre, hogy a főszervezőnek tartott Eddy Kapende – aki amúgy Kabila unokatestvére és jelenleg a makalai börtönben ül – tényleg a gyilkosság kiötlője és megtervezője volt-e, egyértelmű nemmel válaszolt: egyrészt mert a merénylet estéjén végig együtt tartózkodtak, másrészt pedig a tárgyaláson végig lehetett érezni, hogy politikai célokból próbálják eltávolítani Kapendét a közéletből. Az interjú végén pedig szót emelt néhány, szintén Makalában raboskodó elítélt érdekében (például az egykori biztonsági tanácsadó Nono Lutula mellett), akik súlyos betegen még további éveket kénytelenek eltölteni börtönben, hacsak Kongolo ajánlásának megfelelően nem kapnak elnöki kegyelmet.

Az APRD katonai vezetőjének, Henri Tchebo Wanfionak közleménye szerint a lépés hátterében az áll, hogy a különleges erők január elején letartoztatták a csoportosulás politikai vezérének számító egykori védelmi minisztert, Jean-Jacques Demafouth-ot államellenes szervezkedés és lázadó mozgalmak közötti egység megteremtésének vádjával – Demafouth a vádak szerint megpróbált három másik lázadó mozgalmat beolvasztani az APRD-be (köztük a hírhedt  Hazafias Front a Békéért és az Igazságért – CPJP csoportot) és ezzel a térség legjelentősebb kormányellenes csoportját létrehozni.

Ez már csak azért is érdekes, mert pont Demafouth volt az 2008-ban, aki tárgyalóasztalhoz ült a kormánnyal és aláírta a térséget valamennyire stabilizáló békepaktumot, melynek keretében elkezdődhetett az egykori lázadók rehabilitálása. A szerződéstől való visszatáncolás és a fegyveres harc újrakezdése még nem hivatalos, de a Wanfio-közlemény szerint hamarosan sor kerülhet rá, amennyiben nem kerül szabadlábra az egyébként a demobilizációs folyamat alelnökének számító APRD vezér. További öt embert is letartóztattak a fent említett szervezkedés vádjával, köztük a Demokratikus Erők Szövetsége az Egységért (UFDR) alvezérét, Abdelkader Kalilt is, amely csoport a hír után szintén a fegyveres harc folytatásával fenyegette meg Bozizét. Az Igazságügyminisztérium álláspontja szerint a letartóztatások teljesen jogosan történtek és a fegyveres harc újbóli kirobbantása csak megerősítené ezt a jogosságot – nos, logikailag helytálló magyarázat, de valószínűsíthetőbb azonban az, hogy a kormány a békefolyamat újabb lépéseként lassan megpróbálja felszámolni az esetlegesen később államellenes mozgalmak létrehozására
képes személyeket.

Vagy talán Bozizé próbálja eltávolítani lehetséges politikai ellenfeleit (Demafouth például 2011-ben 2.79%-ot kapott az elnökválasztáson az Új Szövetség a Haladásért párt képviseletében, de már 2005-ben is jelölt volt)? Biztosat nem lehet tudni, hiszen még akár a napokban az ország északi felén Csáddal közösen indított katonai hadművelethez is lehet köze, melyben a két ország hadserege átfogó hadműveletet kezdett a 2008-as béke után az ország egyik legjelentősebb lázadó erejévé előlépő Népi Újjáépítési Front (RFP) lázadói ellen. A Kaga Bandoro városának környékén lezajlott első összecsapásokban a csádi légierő és gyalogság északról, a Közép-Afrikai Köztársaság regulárisai pedig délről vették támadás alá a csádi Abdel Kader Ladd által vezetett csoport egységeit. A széles sávban indított támadásoknak a célja az, hogy a kis csoportokban működő lázadókat szétmorzsolják, amelyeket egy egyszerű katonai csapással nem is lehetne felszámolni. Csád beavatkozása egyrészt Ladd Csádban is kockázatot jelentő szerepe miatt, másrészt Bozizé és Idriss Déby a közép-afrikai államok legutóbbi regionális tanácsán született megállapodásának megfelelően történt. A hétfői akcióban csádi részről minimum 400-500 katona vett részt és több helikopter támogatta a csapatmozgásokat.

Kader Ladd és az RFP állítólagosan a fulani népcsoport elnyomása ellen lép fel, főként egykori “zaraguinákat”, munkanélküli fiatalokat, nigériai, kameruni és csádi zsoldosokat alkalmaz, hozávetőlegesen 1000 fős létszámban. Bevételeiket főleg a helyiek megsarcolásából, váltságdíjakból és csempészetből szerzik, az elmúlt hónapokban tucatnyi kormányellenes támadással vetették észre magukat, legutóbbi akciójukban Banguitól alig 75 kilométerre több embert meggyilkoltak. Az ENSZ szerint egyébként a Közép-Afrikai Köztársaság belbiztonságára a legnagyobb kockázatot az RFP jelenti, amely nem csak a kormányokkal, de más lázadó csoportokkal is harcol, december végén Vafio falucskájában harcosaik a Közép-afrikai Népi Demokratikus Front (FDPC) fegyvereseivel bonyolódtak összecsapásba. Néhány nappal később bosszúból az RFP 300 emberével megtámadta Kabo városát (az FDPC egyik fő bázisát) és súlyos pusztítást vittek végbe, több embert meggyilkoltak, motorokat, állatokat raboltak el a menekülő lakosság kíméletlen támadása során. A helyzet elég bonyolult, hiszen az RFP még 2011. júniusában előzetes békemegállapodást írt alá a kormánnyal, de aztán az ebben foglaltakat nem teljesítette (külföldi harcosai jelenleg is az országban vannak), aminek egyébként az lett a következménye, hogy több kisebb csoport, illetve a fent említett APRD egyik frakciója is visszatáncolt a további tárgyalásoktól.

A szinte követhetetlen frakciók, kis csoportok, külföldi lázadók, Zaraguinák egy kaotikus állam képét mutatják számunkra, de az igazság az, hogy ezen csoportok egyike sem rendelkezik jelentős erővel, a probléma inkább az, hogy a végletekig szegény Közép-Afrikai Köztársaság a fővároson kívül sehol sem képes biztosítani az államhatalmat, a katonaság alulfinanszírozott, rosszul felszerelt és relatíve kis létszámú, így pedig nem képesek hatékonyan működni egy minimális infrastruktúrával rendelkező országban. A megoldás tehát nem hadműveletekben, békefenntartók idevezénylésében rejlik, hanem szimplán egy stabil állam létrehozásában Afrika gyönyörű szívében.

Az állomás első hónapjaiban őrizetbevették, bántalmazták sőt merényletet is megkíséreltek ellene, de ő kitartott, még akkor is, amikor 2003-ban a kormány betiltotta az RPA működését egy lázadó vezérrel készült interjú közlése miatt – vicces, mert pont azok voltak akkor a lázadók, akik most az országot irányítják és megpróbálják őt “levadászni” bármi áron. A többi rádió és a lakosság körében kiváltott ellenállás és szolidaritás miatt ezt az intézkedést három nap múlva visszavonták. A 2010. decemberi, burundi elnökválasztás előtt az országban tapasztalt jogsértések, demokráciaellenes lépések miatt felfüggesztette újságírói karrierjét (a brit kormány pedig pénzügyi támogatásait) és megalapította a Szolidaritás és Fejlődés Mozgalmat (MSD), majd jelöltette is magát a voksolásra, amely végül totális kudarcba fulladt, ugyanis az előzetes vádak és gyanúk miatt az összes ellenzéki jelölt visszalépett, így nem volt kérdés, hogy  Pierre Nkurunziza ismét mandátumot szerez. Az eredmények kihirdetése után néhány hónappal Sinduhije elhagyta Burundit, miután veszélyben érezte életét – ami nem is volt teljesen alaptalan, az MSD több tagját letartóztatták, megkínozták és meggyilkolták máig ismeretlen tettesek. A párt főtitkára, Francois Nyamoya jelenleg is börtönben van már négy hónapja mindenféle vádemelés nélkül. Talán véletlen egybeesés, talán nem, de az tény, hogy a letartóztatás időpontjában Dar es-Salaamban tartózkodott Valentin Bagorikuna, burundi főügyész is – akárhogy is, semmiféle nemzetközi elfogatóparancs nem volt érvényben a politikus ellen.

A kis közép-afrikai országban a választások után egyébként teljes leszámolás kezdődött az ellenzéki erők ellen, jogvédő csoportok becslése szerint legalább 300 ellenzéki politikust és aktivistát végeztek ki 2011-ben, amely közül 53-at az ENSZ Biztonsági Tanácsa is megerősített. A legfrissebb információk szerint egyébként a burundi kormány már embereket is küldött Tanzániába, hogy visszavigyék Sinduhijét, de ezt a tanzániai hatóságok elutasították (állítólagosan az Interpol tanácsára), miután ismertté vált, hogy háromrendbeli gyilkosság a vád a hutu-tuszi szembenállás megszüntetésének egyik élharcosa ellen. A kiszivárgott hírek szerint a január 13.-án tartott tanzániai bírósági meghallgatáson a burundi kormány nyomása ellenére nem döntöttek Sinduhije kiutasításáról és vádat sem emeltek ellene. A már jópár gyilkossági kísérletet túlélt politikus egyébként néhány szóban nyilatkozott is az esetet követően és megerősítette, élete nem lenne biztonságban ha Burundiba szállítanák, ezzel pedig megerősítette tanzániai és nemzetközi jogvédő csoportok aggodalmait. Utóbbiak egyébként már évek óta növekvő félelemmel figyelhetik a Burundiban zajló eseményeket, mert az ország erőteljesen a diktatúra felé tart, minden kormányt kritizáló médium vagy ellenzéki csoport ellen szabályos hadjárat indul, nincs valódi szólásszabadság, de gyülekezni is csak a kormány jóváhagyásával lehet, és még sorolhatnánk azokat a korlátozásokat, amelyekkel Nkurunziza megpróbálja bebetonozni hatalmát. Hogy ez nem sikerül neki, az a Sinduhijéhez hasonló embereken múlhat, úgyhogy aggódva figyeljük az eseményeket.

A támadások annak ellenére történtek, hogy a kongói állami hadsereg két dandárja is a körzetben állomásozik, annak eredményeképpen, hogy már hetekkel korábban is voltak harcok a helyi közösségek milíciái és a hutu lázadók között. Nem csak az alapvetően tehetetlen dandárok kivezénylése volt a harcok eredménye, hanem a falvak elleni erőszak is, hiszen helyi források szerint az FDLR ígéretet tett, hogy mindenkit meggyilkol, aki valamilyen formában támogatja a mai-mai milíciákat. Utóbbiak pedig külső támogatással együtt néhány igazán súlyos csapást is bevittek az elmúlt napokban az FDLR-nek, január 11.-én, szerdán az FDC, állítólagosan ruandai különleges egységek által támogatva megtámadta a Felszabadítási Erők walikalei központját és több magasrangú lázadó vezetőt meggyilkoltak, bár a csoport kongói vezetője, Mudacumura tábornok el tudott menekülni. A meggyilkolt vezetők között ott volt Leodomir Mugaragu is, aki az egyik utolsó olyan vezető posztban lévő harcos volt a szervezetben, akinek bizonyítottan gyilkosságok tapadnak a kezéhez az 1994-es ruandai népirtással kapcsolatban. De néhány nappal korábban, január 5.-én is súlyos harcok voltak az ezúttal szintén Ruanda által támogatott FDC és az FLDR között, Walikale-től nagyjából 100 kilométerre, Ntotonál.

Az egész, kiújult konfliktussal kapcsolatban két kérdés is felmerül, az egyik, hogy hol vannak ilyenkor a kongói regulárisok, a másik pedig, hogy mi a szerepe Ruandának a harcokban. Az előbbi kérdésre a válasz igazából a kongói helyzetet ismerők számára elég nyilvánvaló, hiába a rengeteg idevezényelt katona (sokuk egyébként egykori lázadó és a mai napig érintett különböző bűncselekményekben, például illegális adókivetésben és bányák ellenőrzésében), a hadsereg egységei szervezetlenek, alulfizetettek és igazából nem rendelkeznek azokkal a felszerelésekkel és támogatással, amely egy ilyen, gerilla-jellegű harc folytatásához lenne szükséges. A második kérdés már érdekesebb, de a választ erre is tudjuk, a Ruanda felszabadításáért küzdő hutu FDLR a mai napig veszélyforrás a ruandai kormány számára, amelynek sokkal egyszerűbb harcolnia a lázadókkal idegen földön, saját polgáraitól távol.

A jelentés letölthető többek között innen is: EIU 2011

A szombati választáson mindössze 34.28%-os volt a részvételi arány, azonban az ellenzéki csoportokat tömörítő szövetség egyik képviselője, ismert ellenzéki politikus, Jules Aristide Bourdes Ogouliguende szerint még ez is túlzás, szerintük ugyanis maximum 10%-os lehetett a szavazók aránya, ami kizárja, hogy itt bármiféle népakaratról lenne szó. Maga a kormány és az afrikai megfigyelők szerint is demokratikus volt a voksolás, amelyen csak csak néhány ellenzéki párt állította ki jelöltjeit, így végül a 475 induló képviselőjelöltből, 250 a PDG vagy ahhoz közel álló párt embere volt. Az alapvető indok az ellenzék támadásai és tiltakozása mögött az volt, hogy az előzetesen beígért ún. biometrikus szavazati rendszerből semmi sem lett, felszerelések hiányában, például nem ujjlenyomatok alapján történt a szavazás, így a kisebb pártok szerint nem volt biztosítva a voksolás tisztasága. Talán a bojkottra felszólító kampány, talán a sok évtizedes Bongo-uralom, talán a világszerte általánosan terjedő “úgysem fog változni semmi az életemben” gondolat miatt, de a fővárosban, Libreville-ben is iszonyúan alacsony részvételt sikerült összehozni, volt olyan szavazóhelyiség ahol az előzetesen regisztrált voksolóknak a tizede nem jelent meg, ami összességében a másfél milliós Gabon 746 ezer szavazójának viszonyát is tükrözi az egész jelenlegi politikai rendszerhez.

Sokak szerint egyébként az ellenzék megosztottsága is kellett ahhoz, hogy ne sikerüljön teljes egészében egyoldalúvá tenni az eseményt és egy esetlegesen remélt, az észak-afrikaihoz hasonló “őszt” elindítani, mert több párt álláspontja szerint a bojkottra felszólítás semmit nem ér, az emberek távolmaradása máshol is szerves része mostanában az omladozó társadalmi rendnek. Az 1996-os választások óta ráadásul nincs is egyetlen jelentősebb ellenzéki erő sem, soktucat aprócska mozgalom próbál kibontakozni, minimális sikerrel. Mindenesetre Gabonban azért olyan súlyos gondok nincsenek, bár ugyan a társadalom fele hivatalos adatok szerint nagyjából 500 forintnyi összegből kénytelen megélni, nemrégiben elkezdett kialakulni egy jelentősebb középosztály Afrika 6. legnagyobb kőolaj-termelőjénél és a GDP adatok is azt mutatják, hogy a gyönyörű természeti adottságokkal rendelkező ország a kontinens egyik legélhetőbb állama (amely amúgy a 2012-es Afrikai Nemzetek Kupájának is házigazdája lesz Egyenlítői-Guineával karöltve). A megfigyelők összességében pozitívan nyilatkoztak és elismerték a választás tisztaságát, a hiányzó biometrikus eszközök (Afrikában egyre jobban előretörnek a digitális eszközök a szavazási folyamatban is), a biztonsági erők túlzott jelenléte és az egyes választási tisztviselők munkájának hanyagsága ellenére is.

Végül egyébként a PDG-n és szövetséges pártjain kívül (utóbbiak mindössze 1 képviselőt adnak a győzelembe) az egykori libreville-i polgármester, Paul Mba Abessole pártja, a Gaboni Mozgalom (RPG) küldhet három, az egy egykori tábornokhoz köthető Liberális Reformerek Központja (CLR) egy, a Köztársasági Szövetség (UPNR) és a Szociáldemokrata Párt (PSD) szintén egy-egy képviselőt a parlamentbe. Mondjuk igazából a választáson való részvétel alacsony mivolta nem utal semmiféle csalásra, hiszen még Európában is átlagosan 40-50% körül mozog egy parlamenti választáson való részvétel, ráadásul Gambiában már az előző voksoláson is alacsony volt a jelenlét és akkor is elsöprő volt a PDG győzelme – megkockáztathatjuk, hogy ezúttal ez egy valós eredmény, ha mértékében talán nem is, de hogy jelenleg Gabonban Bongo és a PDG messze a legnépszerűbb (egy normális ellenzék hiányában), az biztos. Így pedig tovább folytatódhat a Bongo-fiú “Növekvő Gabon” programja ennek minden áldásos és kellemetlen hatásával, de akárhogy is legyen, a jövőkép pozitív.