A jelentés letölthető többek között innen is: EIU 2011

Steidle még 2003-ban töltött el fél évet Szudán középnyugati részén, a korábban, Kartúm és a dél-szudáni lázadók által aláírt (és két évtizedes polgárháborút lezáró) békeegyezség betartását ellenőrző csoport tagjaként és ezen minőségében elsők között figyelhette meg a darfúri konfliktus kibontakozását. A másfél órás filmben a harcok hátteréről, kiváltó okairól nagyjából 1 percben van szó, a többi műsoridőben Steidle rádöbbenését és tetteit ismerhetjük meg, amikor is a Janjaweed milícia polgári lakosság ellen elkövetett brutális tetteiről készít több száz felvételt – a film címe is innen származik, a janjaweed arab szóösszetétel jelentése “lovas férfi fegyverrel”. Belefáradva a büntetlen pusztításba és a világ tétlenségébe, szerződése lejárta után a férfi hazatér az Egyesült Államokba, ahol munkába kezd a darfúri konfliktus bemutatása, az emberek figyelmének felkeltése és ezáltal a nemzetközi közösség közbelépése érdekében – láthatjuk, ahogy fotóit bemutatja több ízben, megjelenteti a New York Times hasábjain, találkozik magasrangú politikusokkal és testvérével saját szervezetet alapít a konfliktus miatt szenvedő szudániak megsegítésére is. A The Devil Came on Horseback azt is bemutatja, hogy a világ milyen sokáig figyelte tétlenül a borzalmas eseményeket, amelyek végül több százezer ember halálához vezettek.

Annak ellenére, hogy ez a rövid bemutatás igyekezett pozitív képet festeni az alkotásról, sajnos a valóságban nem a dokumentumfilm-műfaj egyik kiemelkedő darabjáról van szó, a film eleje még csak-csak, de később már az egész átcsap egy hatásvadász kampányfilmbe, ami nem is annyira a darfúri konfliktusról, hanem magáról Brian Steidle életéről szól. Ennek ellenére a benne bemutatott képek miatt a régió iránt érdeklődőknek ajánlott darab. A poszt margójára pedig néhány sor arról, hogy is áll jelenleg a darfúri helyzet, mert manapság már annyit sem hallani a médiából az Igazság és Egyenlőség Mozgalomról (JEM) és társairól, mint korábban. A 2010 februárjában tíz lázadó szervezet által (köztük a legnagyobb, az egész háború kirobbantójának tartott, fekete afrikaiakat képviselő JEM-el) létrehozott Felszabadító és Igazság Mozgalom 2011. januárjában elfogadta a béketárgyalók által Dohában előterjesztett békejavaslat vázlatának szövegét, ami többek között anyagi kártérítést, különleges bíróságok létrehozását és új regionális tanács valamint közigazgatási felépítés létrehozásást is magában foglalta. A béketárgyalásokon aztán február végül mindkét fél, a szudáni kormány és a lázadók is elutasították a békepaktumot, miután főként a darfúri régió új közigazgatási felépítéséről és a kártérítések összegéről nem sikerült megegyezni. Újabb hosszú tárgyalások és egyezkedések kezdődtek, majd 2011. júniusában a közvetítők újabb egyezséget terjesztettek elő a feleknek Dohában. Ez az alku már konkrétan rendelkezett a darfúri tartomány új közigazgatási határok szerinti felosztásáról, egy darfúri elnökhelyettes személyéről és egy regionális irányító hatóság kinevezéséről, amely Darfúr fő irányító testülete lesz. A paktumot végül a lázadók és a kormány is aláírta 2011. július 14.-én, így elkezdődhetett az egyezségben foglaltak átültetése a valóságba és a kártérítések kifizetése a háború károsultjainak – 300 millió dollárról van szó. A “terepen” pedig kijelenthető, hogy relatív béke honol, ami köszönhető annak is, hogy Csád és Szudán is megegyezett az általuk lázadó szervezeteken keresztül vívott háború felfüggesztéséről és a határok két oldalán élő menekültek helyzetének rendezéséről.

Egy negyedórás részlet a filmből:

Az egykori francia gyarmaton a lassan már négy éve folyamatosan tartó szárazság miatt rendkívüli mértékben emelkedett az elhullott haszonállatok száma és egyre több termőterületen vált értelmetlenné az aratás – ebből következően pedig ugrásszerűen megnőtt azon állattenyésztők és vidéki földművelők száma, akik a fővárosba, Dzsibutiba vándoroltak a jobb élet reményében, a vidéken maradók körében pedig az alultápláltság ütötte fel a fejét. Az ENSZ becslése szerint az állattenyésztők állatainak 80%-a elpusztult az elmúlt években és a szárazságtól súlyosan sújtott emberek száma megközelítette a 150 ezer főt, amit csak fokozott az idei év igen szélsőséges szárazsága valamint az élelmiszerek árának közel 50%-os emelkedése.

Szegény embert még az ág is húzza alapon Dzsibutinak még a szomáliai helyzet hatásaival is meg kell küzdenie, hiszen nagyjából most is olyan 20 ezer menekült lakhat az Ali Addeh menekülttáborban, akiknek ellátása szintén súlyos problémát jelent a kormánynak, amely kizárólag külföldi segítségben bízhat. A helyzet mindenesetre még nincs a 24. órában, az országban főleg a vidéki, elszigetelt részeken élő populáció segítése okoz nagy nehézséget, ahogy arra a Nemzetközi Vöröskereszt helyszínen tartózkodó képviselői is rámutattak: van olyan vidéki falu, ahol az embereknek 20-30 kilométert kell gyalogolni ivóvízért és ez egy 2-3000 fős közösség esetében igen megerőltető, majdnem teljesíthetetlen feladat. Nem csoda, hogy szeptember elején az ENSZ Gyermekjóléti Alapja (UNICEF) 75 napos programot indított, amelynek keretében 35, vízellátását tekintve kritikus közösség számára szállítanak ivóvízet, az UNICEF saját, illetve a kormány teherautóival, továbbá kutak karbantartásához, esetleges fúrásához is szállításra kerülnek felszerelések. A program keretében nagyjából 35 ezer ember jut közel három hónapon át friss vízhez, köztük sok ezer gyermek is – az UNICEF felmérése szerint egyébként a gyermekek szempontjából vizsgálva a mostani éhínség és szárazság Szomália után leginkább a dzsibuti fiatalokat érinti. A probléma spirálszerűen terjed is, hiszen a magas megélhetési költségek miatt csökkent a városban élő populációtól vidékre küldött támogatás, valamint az elzárt vidéki közösségekben (főként az ország észak- és délnyugati részén) az alapvető szociális hálóhoz (egészségügy, oktatás) való hozzáférés is jelentősen korlátozott.

Annak ellenére, hogy az ENSZ közel 17 millió dollárnyi segélyt mozgósított az ország számára, legalább még ugyanennyire szükség lenne, és a hiányzó részt egyáltalán nem ellensúlyozza a Világélelmezési Program (WFP) 1.1 millió dollárja vagy az UNICEF 1 milliója. A szomáliai helyzet csak még jobban bonyolítja a dolgokat, hiszen folyamatosan érkeznek újabb és újabb menekültek, becslések szerint az idei évben eddig 5000 szomáliai érkezett, akiknek már nem igazán jut hely a már meglévő, Addeh táborban – nem csoda, hogy az ENSZ jelenleg is dolgozik egy újabb tábor kialakításán, addig pedig az új érkezőket egy átmeneti központban szállásolják el. Itt azonban a helyzet nem túl rózsás, hiszen a hely nem felszerelt sok ember hosszútávú ellátására, így a már korábban ilyen célra szintén használt Holl-Holl tábor területén a munkálatok már a végéhez közelednek, hogy újra megnyithassák a menekültek számára. Mindenezen fentebb taglalt gondok ellenére Dzsibuti még segíteni is hajlandó Szomáliának, augusztus végén közel 10 tonnányi, élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldtek Mogadishuba, ahogy a Szomáliába akkreditált dzsibuti nagykövet, Dayid Dubat Roble elmondta, azért, “hogy segítsék a szárazságtól sújtott szomáliai testvéreiket”.

Ebben a lépésben persze mindenképpen közrejátszott az a tény is, hogy az iszlám milícia az elmúlt hetekben sorozatos kudarcokba futott bele a kormányerőkkel folytatott harcokban és így augusztus elejére már csak 6 negyedet tartottak ellenőrzésük alatt a 16-ból, persze köztük olyan stratégiai fontosságú helyeket, mint az időnként zsúfolt piaci napokon is rakétavetővel lőtt Bakara-piac. A humanitárius szervezetek, a kormány, az ENSZ és az Afrikai Unió is üdvözölte a fejleményeket, bár mindenki óva intett egy esetleges győzelem elkiabálásától, hiszen a városban a biztonság nem fog helyreállni pillanatok alatt, amit mi sem bizonyít jobban, mint a tény, hogy hétfőn és kedden is komoly harcok voltak még a főváros utcáin, főként a Kax-Shiqal lakóövezetben. Mindenesetre a kisebb konfliktusoktól eltekintve az AMISOM és a kormány csapatai már majdnem az összes, egykori al-Shabaab pozíciót megközelítették és relatíve ellenőrzik valamint a legfrissebb hírek, térképek átböngészése után látható, hogy a főváros több mint 95%-a már úgy-ahogy a kormány kezén van – nincs még szó teljes előrenyomulásról, pozíciók átvételéről, hiszen csak komoly biztonsági elemzés után lehet nagyobb alakulatokat esetlegesen elaknásított területekre vezényelni.

De a kérdés az itt-ott olvasható magyarázatok és nyilatkozatok ellenére még ott van: vajon mi vitte rá a milíciát a kivonulásra, azok után, hogy dollármilliókat és emberéletek százait áldozták fel a városért vívott harcban? A leginkább valószínűsíthető verzió egyáltalán nem katonai, taktikai vagy esetleg politikai magyarázat, hanem inkább a történelmi éhínség Kelet-Afrikában. Tekintve, hogy az al-Shabaab a “Nyugat” ügynökeinek tekinti a segélyszervezeteket és legtöbbjük tevékenységét betiltotta (az ENSZ-ről nem is beszélve), képzelhetjük milyen helyzet uralkodhat az általuk ellenőrzött Dél-Szomáliában, köztük az éhínség és szárazság által leginkább sújtott Alsó-Shabelle és Bakool tartományokban. A jelentések szerint az elmúlt napokban máris emberek százai indultak meg a hírek hallatán Mogadishu felé, bízva abban, hogy ott segítséget, segélyt élelmet kaphatnak. Ez egyben biztonsági kockázatot is jelent, nem csoda, hogy a hétfői, két frontos, kérészéletű lázadó támadás után az AMISOM szomáliai parancsnoka, Fred Mugisha tábornok 3000 további katona kiküldését kérte a szervezettől – amellyel célja egyrészt Mogadishu biztonságossá tétele, másrészt az esetleg felcsillanó ellentámadási lehetőséget kihasználva további százezrek megmentése az éhezéstől, az éhhaláltól.

Persze erre a követelésre mindenki egyből bólogatott és támogató nyilatkozatokat küldözgetett, viszont majd amikor a tettekre kerül a sor, valószínűleg ismét nem fog semmi történni, hiszen 2007 óta Ugandán és Burundin kívül senki nem hajlandó katonákat küldeni Szomáliába – csak ígéretek vannak. A nem afrikai országok értelemszerűen az ásványkincsek és a lehetséges gazdasági lehetőségek teljes hiánya miatt, az afrikai államok pedig valószínűleg azért, mert nem akarnak belekeveredni egy ilyen hosszú, ilyen véres konfliktusba. Ennek ellenére mégis beszélhetünk reményről: az átmeneti kormányt vezető, egykori lázadó muszlim harcosból lett politikus, Sheikh Sharif Sheikh Ahmed egyrészt regionális körútba kezdett pénzt, adományokat és katonákat gyűjteni (Uganda és Tanzánia voltak a legutóbbi állomások, utóbbi máris több tonna élelmiszert kínált fel), másrészt teljes amnesztiát is felkínált az al-Shabaab harcosainak. Közben rég nem látott dolgok történtek Mogadishuban: a legtöbb bolt újra kinyitott a Bakarán, ahol már rendőrök is feltűntek, öt év után először pedig légi segély érkezett az ENSZ-től.

És ezzel valószínűleg meg is találták a 2006-ban létrejött lázadó milícia gyenge pontját, hiszen amíg káosz és háború volt az ország északi részén, az al-Shabaab ellenőrizte területen stabilitás és biztonság uralkodott – hogy milyen, az más kérdés, de megszűnt a bűnözés és az erőszak, ezért pedig az emberek nem lázadoztak az egyéb körülmények és szabályok elviselhetetlensége miatt. Most azonban eljött a szárazság és az erre adott al-Shabaab válasz miatt az éhínség is, ez pedig már sok volt a lakosságnak, az elmúlt hetekben közel fél millió ember hagyta el a déli tartományokat és menekült északra, Kenya vagy szimplán csak egy menekülttábor felé, ahol élelemhez lehetett jutni. Az al-Shabaab ugyanis csak néhány hétre szüntette be a non-profit segélyszervezetekre kiadott korlátozó tilalom feloldását és az ENSZ-szel való kapcsolatfelvétel helyett imára szólította fel a lakosságot, mert a milícia szerint a szárazság és az éhínség Allah büntetése. A korlátozó tilalom jelen esetben azt jelenti, hogy csak a radikálisok által jóváhagyott szervezetek dolgozhatnak az al-Shabaab területein, ők is csak több ezer dollárnyi regisztrációs költség és minden projekt teljes költsége 20%-ának megfizetése után.

A BBC egyik helyi újságírója szerint egyébként az éhínség nem csak Mogadishu ügyében hozott változást, de magán a radikális lázadó csoporton belül is szakadáshoz vezethet – tekintve hogy egyes magasabb rangú vezetők szembefordultak (elfogadnák a külföldi segélyt) a csoportot az al-Kaidával is összehozó Ahmed Abdi Godanéval, aki a szervezet teljhatalmú irányítója. Nem csoda, hiszen például Muktar Ali Robow (róla már volt szó itt korábban) emberei szó szerint éheznek Dél-Shabelle tartományban, ezért már nem is volt annyira meglepő a hír, hogy egy Mogadishuba vezető útnál néhány hete összecsapás robbant ki két al-Shabaab alakulat között – Robow amúgy is ellenezte már a mogadishui műveletet. Aztán ott van a külföldi harcosok és a szomáliaiak között fennálló régi ellentét is. Akármiért is történt, Mogadishu részleges feladása mindenképpen nagy csapás a kormányellenes erőknek több okból is: hírnevüknek nem igazán tett ez jót, ami az új csatlakozók számában mutatkozhat meg, pénzügyileg is rosszul jártak, hiszen többé nem tudják megadóztatni az általuk egykor ellenőrzött utcákon és a Bakarán működő kereskedőket, harmadrészt pedig mindenképpen felcsillantotta a lehetőséget a kormányzat előtt a győzelemre, ez pedig katonákat eredményezhet eddig vonakodó országoktól.

Előnye is van azonban, visszatérhetnek az általuk jobban ismert harcmodorhoz, ahhoz a gerilla-harc jellegű pokolgépes, rakétavetős módszerhez, amellyel néhány éve az etióp hadsereget is elűzték. Ráadásként eddig sem voltak finanszírozási gondjaik, jelentős külföldi támogatók állnak bizonyíthatóan mögöttük, és az emberi erőforrással sem kell fukarkodniuk, hiszen a vonakodó szomáliaiak helyett bőven vannak jelentkezők szerte a muszlim világban (ahogy az már említésre került, Pakisztán, Afganisztán mellett Szaúd-Arábiából, Iránból de még az Egyesült Államokból is vannak harcosok). Ez az utóbbi mondat egyébként a jövőt is valamennyire előrevetítheti, legalábbis a közeljövőt mindenképpen. A harc egyáltalán nem ért még véget és nem is fog eldőlni napokon belül, hiszen az augusztus 29.-én végetérő Ramadán után biztosan növekedni fog a harcok intenzitása (bár az iszlám vallás a harcolók számára nem teszi kötelezővé a böjt betartását), a szárazság és az éhínség sem fog örökké tartani – ebből következően pedig szépen lassan visszatérhet minden a régi, véres kerékvágásba.

A legfrissebb hírek szerint azonban a kormány kapva kapott az al-Shabaab gyengüléséről szóló információkon és a kormánykatonák már délen is akcióba kezdtek, szerdára virradóra Afmadow településének környékén súlyos harcok alakultak ki az iszlamista lázadók és a hadsereg, határtól egészen idáig nyomuló alakulatai között, amely nagyjából eredmény nélkül zárult. A jövő tehát nagyon képlékeny, ahogy magának az al-Shabaabnak a vezetése is, de egy dolog biztos, ebben ne legyenek kétségeink: ha egy közeli jövőben az AMISOM és a kormány legyőzné a milíciát, helyére lépne egy másik csoport. Egyszerűen a szomáliai társadalom felépítése, a klánok szerepe és az évtizedes háborúk miatt Szomáliában a jelenlegi területi formában demokrácia nem képzelhető el. De még autónom állami szinten sem lenne könnyű békét teremteni, kommentár nélkül elég csak a tegnapi súlyos harcokról beszélni Szomáliföld és Puntföld között.

Az első gyülekezések pénteken és szombaton kezdődtek, amikor a Dzsibuti Egyetem diákjai békésen felvonulva tiltakoztak a szerintük igazságtalan oktatási rendszer ellen, melynek köszönhetően például egy vizsgát 180-ból csak két diáknak sikerült letennie. Aztán órákkal később más iskolákból, intézményekből is jöttek fiatalok és ekkor már fosztogatás is kezdődött, amelyet a következő napokban a rendőrség csak könnygáz bevetésével volt képesek megfékezni. Tegnap ismét sok százan voltak az utcákon – szemben a pénteki 300 fiatallal – és már rég nem vizsgákról és oktatásról volt szó, a közelgő áprilisi elnökválasztás kapcsán az emberek munkalehetőségeket, gazdasági reformokat követeltek, hiszen a segélyekből tengődő kis országban nem igazán könnyű az élet – hiányos infrastruktúra, szociális háló és lakhatási nehézségek teszik még nehezebbé a mindennapi életet.

Úgy tűnik, hogy a megmozdulásokat az elmúlt két elnökválasztást bojkottáló ellenzék (vagyis a szinte összes ellenzéki mozgalom szövetsége, a Demokratikus Változás Szövetsége – UAD) igyekszik meglovagolni, hiszen az UAD vezetője, Ismael Guedi Hared február 18.-ára egy teljes országot megmozdító hatalmas tüntetésre szólított fel, amelyen a dzsibuti nép tiltakozhatna a jelenlegi elnök esetleges harmadik mandátuma és a mindennapi megélhetési nehézségek miatt. Nem ez lesz az első tüntetés Omar Guelleh elnök újabb elnökválasztási indulása ellen, már január elsején és tizedikén is ezrek vonultak az utcára tiltakozni – bár azok békés megmozdulások voltak, az UAD most az egyiptomihoz hasonló poklot ígér a kormánynak. És van miből ígérnie, hiszen a szervezet mögött korábbi tapasztalatok és becslések szerint a dzsibuti lakosság 40%-a ott áll.

Ezen csoportok az RSADO irányításával az etióp-eritreai határon megbúvó bázisaikról az elmúlt években több sikeres akciót hajtottak végre (a legjelentősebbek 2008. novemberében és 2010. februárjában történtek) a kormányerők ellen és bár támadásaik súlyos pusztítással és több tucat kormánykatona halálával jártak, akcióik súlya valójában igen kevés Afewerki rezsime ellen, megbuktatásról, komolyabb alkupozícióról szó sincs. A hozzávetőleg másfél milliós lélekszámú afar (az északiakat illetik még danakil, a délieket adal névvel is) etnikum jelenleg három afrikai ország, Etiópia, Eritrea és Dzsibuti területén él és ahogy már az Ottomán Birodalom idején századokkal korábban, most is mindhárom államban harcban állnak a kormányzó hatalommal.

A klánokba és kasztokba sorolódó társadalmuk mindig is egy teljesen független afar ország létrehozásáról álmodott, de erre ma már vajmi kevés esélyük van, ezért főleg kultúrájuk megőrzésében látják a túlélés, fennmaradás reményét. A kunamáknak erre már valószínűleg ez sem adhat sok esélyt, hiszen lélekszámuk alig haladja meg már a 100 ezer főt, akiknek jelentős része Eritrea elhagyatott határvidékén él a Gash és Setit folyók környékén és ők voltak azok, akik az elmúlt évtizedekben a térségben kitört valamennyi fegyveres konfliktusban szenvedő félként vettek részt. Ők nem is a függetlenségért küzdenek, a DMLEK célja főleg a marginalizáció, a diszkrimináció és az elnyomás elleni harc.

Visszatérve az eritreai lázadó mozgalmakra, a 13 politikai/militáns szervezet (van rajtuk kívül még néhány, de az ő erejük már tényleg elenyésző) közül a legnagyobb katonai erővel egyértelműen a RSADO bír, erről 2010. januárjában az eritreai hadsereg is meggyőződhetett, hiszen az afarok lázadása során ez volt valószínűleg az első alkalom, amikor nehéztüzérséggel támadtak a kormányerőkre. A csoport vezetője, Ibrahim Haron (aki egyben a fentebb már bemutatott szövetség egyik fő irányítója is) még októberben egy afar weboldalon jelentette ki, hogy addig nem lehet demokratikus és egységes Eritrea, amíg Afewerki nem hagy fel az etnikumok üldözésével és nem ad teret a politikai képviseletüknek. Ezt a gondolatát erősítve egy friss interjúban már arról beszélt, hogy 2011 a harc éve lesz és a csoportok összehangolt, átfogó támadást fognak indítani eritreai célpontok ellen, amely akcióktól nagy győzelmeket várnak (erre azért ne vegyünk mérget, az etióp támogatás nélkül talán az RSADO lenne az egyedül életképes és valamilyen erőt felmutatni képes csoport).

Egyben felszólította a nemzetközi közösséget, hogy végre vegye észre, hogy évről-évre súlyosbodik az eritreai afarok és kunamák elleni etnikai tisztogatás – ezrek bebörtönzéséről, tömeges kivégzésekről, vérbefojtott szolidaritási tüntetésekről, gazdasági és társadalmi marginalizációról beszélt. Ahogy a mögöttük álló segítő kéz, Etiópia, úgy a lázadók vezetői is egyöntetűen vallják, hogy az Afawerki-kormány súlyos regionális kockázatot is jelent (a vádak szerint az ország minden, “környéken” zajló konfliktusban színt vall: Szomáliában az iszlám radikálisok, Szudánban a kormányellenes lázadók támogatásával vádolják), ráadásul az országban brutális emberiség elleni bűncselekményeket követnek el – és ez nem propaganda, elég megnézni, hogy nap-nap után mennyien menekülnek el a kényszersorozások, az éhezés és a terror elől, tömve vannak a szudáni, etiópiai menekülttáborok.

Persze, nem lenne igazságos a másik oldal véleményét figyelmen kívül hagyni, Afewerki már több interjúban is tagadta a vádakat, azok szerinte egy Etiópia-gerjesztette propaganda részei és Eritreában amúgy sincs a kormánynak ellenzéke, a lázadókat is Addisz-Abeba finanszírozza. Attól függetlenül, hogy utóbbiban van igazság és a lázadók (az EDA-val a élen, ahol a vezető tisztségviselők megválasztásában Etiópiának van a legnagyobb szerepe) már régen nem csak az eritreai népet, hanem magasabb politikai érdekeket képviselnek, a tény még tény marad: Eritreában roppant nehéz az élet, és a sok tízezer menekült egyöntetű állításait csak szépíteni lehet, tagadni nem.

A harcok menete úgy tűnik azonban, hogy megfordulni látszik, már korábban is írtam róla a blogon, hogy az országban állomásozó közel 8000 fős Afrikai Uniós misszió (AMISOM), kiegészülve az átmeneti kormány valamint a katonai sikerekben tevékeny részt vállaló iszlám milícia, az Ahlu Sunna Waljama’a harcosaival, felvette a kesztyűt és támadásba ment át a Mogadishu feletti uralomért az al-Shabaab és többé-kevésbé szövetségese, a Hizbul Islam radikálisaival szemben. A katonai sikerekben persze nagyon-nagy szerepe volt, hogy a Hizbul szinte teljesen egészében kihátrált a mogadishui küldetésből, ahogy tette azt az al-Shabaab helyettes katonai vezetőjének számító Mukhtar Robow embereivel együtt. Mára már ott tart a helyzet, hogy a korábban bukásra ítélt központi kormányzat a főváros területének közel 60%-át uralma alá vonta, legalábbis ahogy azt Abdulkareem Hassan Jama, információs és telekommunikációs miniszter mondta el egy, a napokban tartott sajtótájékoztatón.

Ez azért valószínűleg túlzás, de ami tény, hogy az átmeneti kormány az elmúlt időszakban jelentős sikereket tudhat magáénak, annak ellenére, hogy azért a Jama által kitűzött, egész Szomália “felszabadításáról” szóló cél erőteljes túlzás jelenleg. Még akkor is, ha jövő héten az ENSZ Biztonsági Tanácsa valószínűleg jóvá fogja hagyni az AMISOM misszió létszámának 12 ezer főre való emelését, ami valószínűleg jelenleg még csak a fővárosi, kontrollált területeken való stabilitás megőrzését fogja segíteni. Eközben a legfrisebb hírek között szemezgetve láthatjuk, hogy az al-Shabaab és a Hizbul közötti ellentétek tovább mélyülnek, hiszen még a héten Dél-Szomáliában, Bay tartományában a két szervezet fegyveresei összecsaptak a Bur-hakab nevű körzet birtoklásáért, több száz embert kényszerítve ezzel menekülésre. Máshol persze még mindig vállvetve harcolnak, csütörtökön például a két milícia közös akcióban intézett támadást a közel fél millió menekültnek otthont adó, Mogadhisu közelében található ún. Afgoye-folyosó lakosai ellen.

De bőven van más is sajnos, amiből lehet szemezgetni, ezek közül mindenképpen meg kell említeni, hogy ismét bizonyságot nyert az AMISOM békefenntartói által a helyi lakosság irányába tanúsított felelőtlenség és nemtörödőmség, hiszen most már nem először, az AMISOM rakétákkal lőtte a folyton zsúfolt Bakara-piacot Mogadishu keleti részén. A Shabelle rádió szerint legalább 15 ember meghalt az akcióban, egytől-egyig ártatlan emberek megkérdezett szemtanúk szerint. Ami szomorú igazság, hogy a piac zsúfoltságát oly sokszor használja ki az al-Shabaab, tucatnyi alkalommal lőttek innen vállról indítható rakétavetőkkel kormányzati állásokat, de ez akkor sem jogosítja fel a békefenntartó missziót egy felelőtlen nehéztüzérségi támadásra, amelyet persze Barigye Ba-Hoku, a küldetés szóvivője egy nappal később cáfolt és mindent a radikálisokra hárított.

A legutolsó katonai műveletek egyébként főleg továbbra is Hodan és Hawl-wadag negyedeiben zajlottak/zajlanak, amelyek során az al-Shabaab AMISOM pozíciókat támadott és szóvivőjük közleménye szerint állítólag több állást is elfoglaltak. És ahogy persze mindig, most is a lakosság szenvedése érdekel mindenkit a legkevésbé, a halottak és sérültek mellett ott van a döbbenetes élelmiszer-áremelkedés és szárazság, amellyel az al-Shabaab által uralt déli területeken a segélyszervezetek teljes hiánya miatt még nehezebb boldogulni. Olyannyira, hogy a duplájára növő árak miatt a déli Afmadow városa körül legalább hét kisebb falu teljesen elnéptelenedett, miután a lakosság a jobb életre reményében költözésre adta a fejét, főleg kenyai menekülttáborokat megcélozva.

Ebben a posztban az elmúlt napok etiópiai fejleményeiről lesz szó, ugyanis például Addisz-Abebát is elég súlyosan meglegyintette az ún. WikiLeaks-botrány szele (lesarkítva titkosított amerikai kormányiratok napvilágra kerüléséről van szó ipari méretekben), mert az egyik kiszivárgott jelentésből kiderült, hogy az etióp hadsereg által 2006 nyarán Szomália (és a gyenge átmeneti kormányt támadó Iszlám Bíróságok Szövetsége – ICU) ellen indított offenzíva mögött semmiféle etióp cél nem húzódott, az egész az Amerikai Egyesült Államok nyomására, támogatására és finanszírozásával történt.

A cél egy szélsőséges iszlám állam, egy újabb al-Kaida terroristagóc kialakulásának megakadályozása volt, de miután az amerikai erőket az iraki és afganisztáni események túlzottan lekötötték, keresni kellett egy “zsoldost”, és az etióp költségvetésnek ekkoriban (is) nagy szüksége volt a Washingtonból érkező dollárokra. Persze, hangsúlyozni kell, hogy ez csak az érem egyik oldala, mert Addisz-Abeba akkor is és most is fenntartja (hihető) álláspontját, hogy a regionális stabilitás megőrzése érdekében lépett fel az ICU ellen. A sors iróniája, hogy pont az ICU összeomlása (amelynek egykori vezetője a mostani szomáliai elnök) és az etióp invázió hívta életre a mára már rettegetté vált al-Shabaab milíciát és Szomália még soha ilyen közel nem volt a radikális iszlám államisághoz mint most.

Szintén a kiszivárgott jelentésekből tudhatunk meg részleteket a Meles Zenawi etióp miniszterelnök és Maria Otero, az amerikai külügyminisztérium demokráciáért és globális ügyekért felelős miniszterhelyettese között zajlott beszélgetésekről, amelyek a demokráciától kezdve az alapvető emberi jogok betartásán át egészen a klímaváltozás elleni küzdelemre kiterjedtek. Maga Meles állította azt az egyik ilyen beszélgetés során, hogy Etiópiában nem azért nincsen erős és stabil demokrácia, mert nem ismerik az ehhez szükséges értékeket, hanem mert a nép képtelen volt magáévá tenni ezt az értékrendet, vagy ahogy Meles többször is fogalmaz: “az amerikaiak és az etiópok egészen másképp értelmezik az idő fogalmát”.

A WikiLeaks-ügy egyébként Afrikában nem csak Etiópiát érte el – később majd ejtünk szót más, érintett államokról is -, de a fentebb vázoltakból látható, hogy a kontinensen semmi sem az továbbra sem, aminek látszik, ez pedig kétkedést hozhat a szívünkbe: vajon nem szándékos akarat az, ami néhány ezer burundi és ugandai békefenntartó kezébe helyezi egész Szomália sorsát? A másik, Etiópiát érintő hír, amiről mindenképpen szót kell ejteni, hogy az addisz-abebai kormány erőteljes nyomására néhány nap óta már Kenyában is szervezett bűnözői csoportnak minősül az Oromo Felszabadítási Front (OLF), amely döntéssel az 1973 óta a dél-közép Etiópiában taláható Oromia régió felszabadításáért és függetlenségéért küzdő csoport bekerült arra a 33 nevet tartalmazó kenyai feketelistára, ahol a tálibok, az al-Kaida, az al-Shabaab vagy a rettegett helyi Baghdad Boys is megtaláható.

Az Etiópiát szinte kettévágó Oromia régió felszabadításáért már legalább 7-8 éve rendkívül alacsony intenzitással küzd csak a szervezet, amely az országban már régóta üldözött terroristaszervezetnek számít és amely mára már eléggé elenyésző katonai és politikai kapacitással rendelkezik. A legutolsó komolyabb akcióik a 2005-ös etióp választásokra tehetők, amikor több száz, kormánypárti oromo meggyilkolása köthető a nevükhöz, de aktív résztvevői voltak a 2006-os szomáliai harcoknak is, a fentebb már megismert ICU oldalán (illetve az elmúlt években volt néhány kisebb összecsapásuk az etióp illetve a kenyai hadsereggel a határ mentén).

A kenyai döntéssel Etiópia még közelebb került a szervezet teljes megsemmisítéséhez, hiszen határain belül már nem túl nagy aktivitással bírt az OLF (az is főleg a kenyai határnál), de a határ túloldalán, Kenyában jelentős oromo bázisokról volt szó, Nairobi nyomornegyedeiben meghúzódó illegális bevándorlóktól kezdve a határszéli falvakban az eszme lángját éltető harcosokig. Az elmúlt hetekben a kenyai hadsereg több akciót is hajtott végre állítólagos OLF-tag oromok ellen a kenyai fővárosban és a határ közelében is, de ez azért nem kiemelendő hír, mert Kenya északi részén már évek óta érezhető volt az OLF aktivitása, ha nem is egy “LRA-viszonylatban”, de a jelenlétük tapasztalható volt.