A területi konfliktusok által érintett területek a két “állam” határán fekvő Sool, Sanaag és Cayn tartományok, amelyeket mindkét fél egyaránt magáénak tulajdonít. Szomáliföld egyszerűen még a gyarmatosítás korabeli térképek és akkori közigazgatási határok, Puntföld pedig a területen élők családi kapcsolatai, tehát konkrétan az ott élők miatt érzi jogosnak követelését. A helyi lakosság körében is erős a megosztottság az ügyben, vannak, akik Szomáliföldhöz tartozónak érzik a három tartományt (ők vannak a legkevesebben), mások Puntfölddel gondolkodnak így, sokan pedig saját irányítást akarnak, akár tartományi szinten, vagy együttesen – teljesen független vagy valamiféle autonóm formában, politikai vezetéssel vagy törzsi irányítással, tehát a két most létező állam közé ékelődne egy harmadik (erre már volt példa, a 2007. július elején kikiáltott Maakhir állam, amely 2009 elején csatlakozott ismét Puntföldhöz).

Fontos kiemelni, hogy Szomáliföldet támogatóin kívül mindenki megszállónak és agresszornak tekinti ezeken a területeken Puntfölddel ellentétben, így a nagyjából Sanaag háromnegyedét és Sool egyharmadát megszállva tartó szomáliföldi katonákat megszállóknak tekintik, ellenük már több milícia is szerveződött, akik alapvetően nem Puntföldet támogatják, egyszerűen a megszállók ellen küzdenek. Sool szempontjából egyébként 2007 sorsfordító év volt, ekkor veszítette el Puntföld a tartományi főváros, Lasaamood (Laas Canood) felett az uralmat, miután helyi támogató klánok segítségével a szomáliföldi csapatok elfoglalták, azóta pedig csak romlott a helyzet Puntföld szempontjából. Sanaag tartomány fővárosát, Erigavot (Ceerigaabo) szintén nem utóbbiak ellenőrzik, talán legstabilabb Puntföld helyzete az aprócska, teljes egészében felügyelt Cayn-ban (amely konkrétan Buuhoodle városa körül létezik).

A szomáliföldi elnökválasztások során egyébként Soolban és Sanaagban elég jelentős volt a részvétel, de tapintható volt a feszültség is, több betiltott demonstráció és utcai konfliktusok jelezték a régió városaiban, hogy nem egészen olyan a hangulat, mint amilyennek a média igyekszik lefesteni. 2009 végén egyébként a három régió közösen irányító szervezeteket hozott létre klánok vezetőiből, családok öregjeiből, parlamentjük a Khussusi, kormányuk pedig a Hogaanka. 2010 több szempontból is fordulópont volt a “gonosz” szomáliföldi megszállók ellen küzdő helyiek számára, egyrészt ugyanis az idén szomáliföldi katonák erős etióp támogatással Cayn és Sool régióban is több akciót hajtottak végre ellenálló milíciák után kutatva, az áldozatok száma megközelíttte a száz főt és sok embernek el kellett hagynia otthonát – Etiópia egyébként elismerten ezzel “fizeti meg” a szabad szomáliföldi átjárás árát.

Másrészt pedig hírügynökségi beszámolók szerint új, minden eddiginél erősebb lázadó csapat emelkedett ki a három régió szakadárjai közül, a magát szimplán csak Sool, Sanaag és Cayn (SSC) szervezetnek nevező milícia az elmúlt hónapokban kemény harcot kezdett a betolakodók ellen, a Világélelmezési Szervezet (WHO) becslései szerint több ezer embernek kellett menekülnie a szomáliföldi katonák és milíciák valamint az SSC és támogatói közötti harcok miatt, főként Buuhoodle városa környékén és Sool tartomány Kalabaid területén. A helyi beszámolók szerint csak júliusban legalább egy tucat falunál/faluért robbantak ki meglepően véres harcok, amelyekben sajnos a civilekre senki sem vigyáz, így nem elég, hogy szélsőséges az időjárás, járványok törtek ki, még a napi élet is bizonytalanná vált.

Szomáliföld vezetése egyszerű bűnözőknek titulálja a lázadókat és Puntföldet hibáztatja a folyamatos harcok miatt, maga az új elnök, Mohamed Silanyo is kitért a helyzetre beiktatása előtt és után is. Ali Sabarey, az SSC szervezetének vezetője állítólagosan azt nyilatkozta, hogy céljuk a terület megtisztítása a megszállóktól és egy új, egységes Szomália megteremtése – mint ismert, Puntföld nem törekszik elszakadásra Szomáliától, csak mostani autónom státuszát szeretné megtartani, sőt, támogatást is nyújt a Mogadishuban vegetáló átmeneti kormánynak. Ez utóbbi miatt egyébként az al-Shabaab már többször megfenyegette Puntföldet és katonai lépések is történtek.

Bár a posztban nem tértem ki rá részletesen, semmiképpen nem szabad figyelmen kívül hagyni a területen létező rendkívül erős és szerteágazó családi kapcsolatokat, a különböző befolyásos klánokat, amelyek esetenként a régió sorsáról is döntenek, nem csoda, hogy a tartományok életét is a klánok irányítják – Puntföld életét is erősen meghatározzák. Akárhogy is, nem szabad semmit egyetlen oldalról vizsgálni, ugyanis nem létezik tisztán fekete vagy fehér, egyesek számára Szomáliföld egy stabil és demokratikus, igazságtalanul mellőzött “állam”, sok ezren azonban megszállóként, gyilkosként
tekintenek rá.

A szélsőséges iszlám mozgalom a támadással nyilvánvaló üzenetet küldött a világnak és az Afrikai Uniónak: aki bármit tesz azért, hogy segítse a néhány mogadishui utcát irányító szomáliai átmeneti kormányt, az ilyen akciókkal fog szembesülni – Uganda és Burundi pedig az a két ország, amely több ezer katonájával igyekszik fenntartani legalább ezen területek felett a kormány irányítását (konkrétan a repülőteret, az elnöki palotát, a kikötőt és néhány egyéb kulcsfontosságú kormányzati épületet védenek). Bár az Afrikai Unió több tagállama ígért már katonákat egy 20 ezer fős alakulat létrehozásához, igazából senki nem tett még semmit (az Afrikán kívüli világ közönyéről ne is beszéljünk), de a támadások után Uganda kijelentette, hogy bővíteni fogja katonai hozzájárulását a jelenlegi szomáliai AU misszióhoz.

A kérdés, hogy ehhez mit fog szólni az ugandai lakosság és ellenzék, ugyanis eddig úgy tűnik, ez szinte csak az elnök, Yoweri Museveni magánügye. Az ellenzék szerint az egész ígérgetés és aktív szerepvállalás azt a célt szolgálja, hogy a nemzetközi közösség ezért cserébe szemet hunyjon az elnök diktatórikus intézkedései felett, a lakosság pedig egyszerűen nem is érti, mit csinálnak fiai az őket közvetlenül eddig nem is érintő konfliktus kellős közepén. A jelenlegi helyzetben feltehető legtriviálisabb kérdés egyértelműen az, hogy a világ miért nem tesz semmit, hogy stabilizálja az egész Kelet-Afrikát és az Indiai-óceánt destabilizáló országot, Szomáliát?

Az al-Shabaab (amely mára már szinte teljesen bekebelezte a másik nagy milíciát a Hizbul Islamot) a legdurvább becslések szerint sem rendelkezhet több mint 20 ezer mozgósítható harcossal, akik javarészt nem képzett katonák és nem is állomásoznak közel egymáshoz, felszereltségük pedig a rendkívül hatásos propagandavideók ellenére is hagy kivetni valót maga után. A következőkben ezért 7 lehetséges okot sorolok fel, amelyek magyarázatot adhatnak a világ tétlenségére és közönyére.

1. Az Egyesült Államok jelenleg is több háborút visel szélsőségesek ellen Irakban, Afganisztánban, sőt újabban már Pakisztán egyes vidékein is, és nem várható, hogy a jövőben képesek lesznek irányító szerepüket a helyieknek vagy szövetségeseknek átadni. A harcokat már eddig sem túlzottan támogatta a lakosság, ráadásul az ország gazdasága most tér magához történelmi gazdasági válsága után és tucatnyi, az átlagos ember számára sokkal fontosabb kérdéssel kell foglalkoznia – pl. az egészségügyi reform, a munkanélküliség. Az Államok nélkül pedig kevés a vállalkozó..

2. Lehetne még vállalkozó Nagy-Britannia és az Európai Unió, de mindenki saját bőrén érezheti, hogy Európa számára egy ilyen távoli konfliktus jelenleg az utolsó dolog, amivel foglalkozni szeretne – az euró az összeomlás határára sodródott, a gazdaság motorja pedig nagyon nehezen akar beindulni.

3. Akik eddig is a leginkább szívükön viselték az ügyet: a régió afrikai államaiban ugyan a szándék meglenne, de nekik nincsenek meg sem az erőforrásaik, sem a tapasztalatuk, hogy egymagukban megoldjanak egy ilyen helyzetet (lásd Etiópia próbálkozása), ráadásul nincsen meg az a kapcsolati rendszerük sem, amely lehetővé tenné, hogy több ország is felsorakozzon mögöttük – lásd az AU misszió folyamatos szenvedése, erőforráshiánya stb. Bennük tehát ott a szándék, nekik vezetőre lenne szükségük, aki felvállalja a küldetést.

 4. Ez lenne elvileg végső esetben az ENSZ, amelyről már egy ideje tudjuk, hogy semmiféle komoly lépést képtelen megtenni a Biztonsági Tanácsban uralkodó megosztottság miatt, amelynek jelen esetben is van olyan szereplője, aki biztosan nemmel voksolna egy szomáliai ENSZ-békefenntartó misszióra. Mindez annak ellenére, hogy a szomáliai átmeneti szövetségi kormány létrehozása felett a világszervezet bábáskodott.

5. Az olaj és az értékes kiaknázandó nyersanyagok hiánya lenne az ok a közöny mögött? Eddig még nem sikerült bizonyítani, de tény, míg korábban azt hitték Szomália partjainál hatalmas mennyiségű olaj rejtőzik, addig a legfrissebb információk szerint mindössze Puntföld partjainál vannak nagyobb olajtartalékok, a Szomália egységéért küzdő autónom tartományban pedig hozzávetőleges béke honol – bár itt találhatóak a kalózok bázisai is. Amely probléma ugyan szorosan összefügg a szélsőséges milícia harcával, de attól mindenképpen elkülönülten kezelendő.

6. Az előző pontok szinte mindegyikével összefüggő és valószínűleg a legnagyobb visszatartó erőt a költségek jelentik: az AMISOM jelenlegi költségvetése bőven több mint fél milliárd dollár, és ezért konkrétan Mogadishut képesek tartani. Gondoljunk bele, mekkora terhet jelentene egy, az egész országot stabilizáló misszió létrehozása és fenntartása – és a teljesen elradikalizálódott szomáliai társadalomban a demokrácia helyreállítását években kellene mérni, nem hónapokban. Irakban 20 ezer embernek nem megy a teljes stabilitás helyreállítása…hány éve is már?

7. Korábban elhangzó nyilatkozatok alapján arra lehet következtetni, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei Afganisztánt és Pakisztánt tartják az iszlám szélsőségesek főhadiszállásának, így egy ottani győzelem után a szomáliai kérdés is megoldható lenne jóval kevesebb véráldozattal. A közel 2000 külföldi muszlim harcost tekintve Szomáliában, ebben lehet is valami, a kérdés az, erre mikor fog sor kerülni.

Maga a Dandora egy szegénynegyedben található, közel 8 kilométerre a város központjától és a szemétlerakás a 30 hektáros területen nincs engedélyhez kötve vagy szabályozva, bármilyen jellegű szemetet bárki elhelyezhet itt, így nem csoda, hogy az elmúlt évek mindegyikében voltak jelentések a környéken élő lakosság egészségügyi helyzetére gyakorolt hatásairól (bár hivatalosan többször is bezárták az 1977-ben nyitott lerakót: 2001, 2004, 2008).  Az átlagos háztartási szemét mellett mérgező vegyszerek, ipari és mezőgazdasági hulladék éppúgy megtalálható a területen, mint a műanyag, fém vagy használt egészségügyi eszközök. A Dandora egykor egy nagy mélyedés volt, de mára már egy szemétből épült hegy lett belőle, amely súlyosan mérgezi a közelben folyó Nairobi folyót, ezáltal a folyó vizét használó környékbeliek élete súlyos kockázatoknak van kitéve.

Aztán ott vannak a guberálók, akik nap mint nap kapcsolatba kerülnek a termelődő mérges gázokkal, a kidobott mérgező anyagokkal, nem csoda, hogy egy 2007-es vizsgálat szerint a környéken élő gyermekek felénél a megengedettnél jóval nagyobb az ólom mennyisége a vérben  (de a felnőtteknél is súlyos adatokat hozott felmérés).  A vizsgálat szerint a gyerekek fele ráadásul (328 kiválasztott gyermek megvizsgálása után vonták le a következtetéseket) krónikus légúti panaszokkal is küzd, és a Nairobi folyó vize minden, csak nem egészséges. Ezek után nem csoda, hogy civil szervezetek és a lakosság is többször követelt lépéseket az ügy megoldása érdekében, legutóbb 2010. júniusában adott ki egy közleményt a helyi közösségekből, vallási és egészségügyi szervezetekből valamint ENSZ ügynökségekből álló koalíció, amelyben felszólította az ország elnökét és a miniszterelnököt is, hogy mielőbb orvosolják a helyzetet.

A kormány ugyanis bár elismeri a Dandora probléma létezését, azok után, hogy először 2001-ben megteltnek és egészségügyi szempontból kockázatosnak minősítette a telepet, igazából semmi újabbat nem tett. Korábban, 2009. decemberében a koalíció több gyűlést is szervezett Nairobiban parlamenti képviselők meghívásával, ahol ugyan megint mindenki elismerte a közel 1 millió nairobi polgárt érintő gond létezését, konkrét lépések megint nem történtek. A most kiadott dokumentum egy teljesen új kenyai szemétkezelési szabályzat megalkotására, új szeméttelep kijelölésére és a Dandora megfelelő kezelésére is felszólít amellett, hogy a leginkább érintett negyedek lakóinak (ez lenne Dandora és korogocho) orvosi ellátását, vizsgálatát kéri.

A témáról oldalakat lehetne megtölteni, de remélem ez a rövidke poszt is megteszi figyelemébresztőnek, a következőkben pedig álljon itt az NTV riportfilmje a témáról (sajnos a 3. videót nemrég törölték):

Ma az is kiderült, hogy a brutális akció hátterében a szomáliai radikális al-Shabaab muszlim milícia áll, amely már több ízben fenyegette meg Ugandát és Burundit (ez a két ország adja a szinte alig létező szomáliai kormány védelmét szolgáló afrikai uniós békefenntartó kontingens katonáit), hogy szerepükért a szomáliai politikában súlyos csapást fognak elszenvedni, mint az iszlám ellenségei. Az áldozatok magas száma abból következik, hogy mindkét hely zsúfolásig telve volt a labdarúgó-világbajnokság döntőjét néző emberekkel, közéjük vegyülve robbantották fel magukat a – valószínűleg – öngyilkos merénylők. A meccs utolsó perceire időzített akció darabokra zúzta mindkét helyet és közel 100 ember még meg is sérült a támadásban, amely intő jel lehet mindenkinek, aki szerint a szomáliai helyzet csak egy ország belügye, és amely problémát az Afrikai Unión belül is csak egy-két ország kezel megfelelő komolysággal – a nemzetközi közösségről ne is beszéljünk.

Mai nap délelőttjén Ali Mohamud Rage, az al-Shabaab egyik szóvivője bejelentette, hogy csoportjának “szent harcosai” álltak a hihetlen Uganda elleni agresszió mögött és azt is közölte, hogy ez üzenet az ugandai és burundi kormányoknak, hogy ha nem vonják vissza csapataikat Szomáliából, újabb akciók következnek hamarosan.  Mindenesetre a különböző al-Shabaab források mindegyike repesett az örömtől, ahogy Yusuf Sheik Issa, magasrangú vezér fogalmazott: “Ez a legjobb hír, amit valaha hallottam.” A BBC riportere mindenesetre már azt az összeesküvés-elméletet is belelátta a történetbe, mely szerint azért egy etióp étterem volt az egyik célpont (a másik a Kyadondo-klub), mert Addisz-Abeba támogatja az instabil és átmeneti szomáliai kormányt, amelynek pedig támogatás nélkül meg lennének számolva a napjai, vagyis inkább órái.

Helyszíni beszámolók szerint egyébként az áldozatok és sérültek között rengeteg a külföldi, többek között ír, indiai, kongói és amerikai halottakról is van hír. Az ugandai kormány azonnal fokozta biztonsági intézkedéseit Kampalában és a határakon egyaránt, bár ezzel az akcióval az al-Shabaab megmutatta, hogy a régióban nincs elérhetetlen cél a számára. Yoweri Museweni ugandai elnök első interjújában mindenesetre nem habozott közölni, a támadás ellenére Uganda elkötelezett a szomáliai küldetése mellett, ahogy egyébként Barack Obama amerikai elnök is gyáva és megbocsáthatatlan cselekedetnek nevezte az akciót.

Akárhogy is, ez az akció nem volt váratlan, maximum a nemzetközi média számára: az al-Shabaab már hónapok óta fenyegeti Kenyát, Burundit és Ugandát is, elvakult harcosaiból pedig mindig van utánpótlás, egy olyan országban, ahol nincs lehetőség egy normális életvitelre fiatalként, ezért mindenképpen csábító a milícia által kínált zsold és ellátás. Az FBI és az Interpol máris bejelentette, hogy emberek küld a nyomozás segítésére Ugandába, köszönhetően valószínűleg csak az európai és amerikai érintetteknek. Lehet, hogy az al-Shabaab azonban ellenkező hatást fog elérni a támadással, mint szerette volna, Museveni szavaiba (”…meg fogjuk keresni és elkapjuk őket..”) könnyen belemagyarázható lehet egy esetleg katonai válaszlépés is. Az al-Shabaab által felügyelt szomáliai területeken amúgy (néhány kivételtől eltekintve) szigorúan tilos a foci, annak űzése és nézése egyaránt – pár hónapja két férfit végeztek ki, mert titokban megnéztek egy válogatott meccset egy elrejtett televízión.

A legegyszerűbb Burundiról beszélni, ahol konkrétan egyetlen jelölt volt az elnökválasztáson, az eddigi elnök, a lázadó vezérségből politikai csúcsra jutott Pierre Nkurunziza, aki az ellenzéki jelöltek bojkottjának köszönhetően már előzetesen megnyerte a szavazást. Ennek megfelelően a voksolás teljes érdektelenségbe fulladt, rendkívül alacsony volt a részvétel, de itt még lesz egy-két érdekes kör az eredmények elismerésének ügyében. Már most is erőszakos attrocitások jellemzik a légkört, és ismerve a kis ország múltját és a csak 2009-ben lezárult alacsony intenzitású kormányellenes lázadást, nagyon kell figyelni Bujumburára.

Szomáliföldön már sokkal kellemesebb volt a légkör, ahol a szavazatok 50%-át megszerző ellenzéki vezető, Ahmed Mohamud Silanyo (ő a Kulmiye vezetője) nyert az eddigi elnökkel, Dahir Riyale Kahinnal szemben, aki csak 33%-ot kapott, míg a harmadikként befutó Faisal Ali Warabe szerezte meg a voksok maradékát. A szavazás végig békés volt és a megfigyelők szerint teljesen szabályos és demokratikus, és Afrikában oly meglepő módon a vesztes Kahin elismerte vereségét.

Attrocitások nem történtek, pedig a félelem megvolt az emberekben azután, hogy a kaotikus Szomália teljes uralmáért küzdő iszlám milícia, az al-Shabaab megfenyegette az országot a választások miatt. A Puntfölddel határos régiók némelyikében nem volt szavazás a biztonsági kockázatok miatt (ugyebár az egységes Szomáliáért küzdő Puntföld és Szomáliföld több terület miatt is vitában áll), amely okán már a mostani választást is elhalasztották korábban. Az elkövetkező hetekben tehát békés átmenet és hatalomváltás várható, az igazi feladat azonban majd csak utána jön a függetlenség elismerésével kampányoló Silanyo számára: eredményt elérni a tett ígéretei tekintetében.

A legnagyobb figyelem és médianyilvánosság mégis a természeti kincsei okán kulcsfontosságú nyugat-afrikai ország, Guinea voksolását kísérte, ahol a függetlenség óta az első igazán tisztességes és demokratikus választás volt várható előzetesen, köszönhetően a katonaság és az ország katonai vezetője, Sekouba Konaté hozzáállásának és támogató szemléletének. A múlt hétvégén zajlott szavazás alapvetően békés zajlott, az emberek rendkívül nagy számban járultak az urnák elé, hogy a 24 jelölt valamelyikére leadják voksukat.

Az eredményekkel azonban már voltak gondok, a felfokozott várakozás ellenére a független választási bizottság bejelentése szerint logisztikai és biztonsági problémák miatt az előzetes eredmények közlése a kitűzött szerdához képest csúszott. Ez persze azonnal felvetette a csalás lehetőségét az esélytelenebb jelöltek és támogatóik köreiben, rengeteg panasz érkezett visszaélésekről az ezeket konzekvensen cáfoló választási bizottsághoz. Ilyen vádak voltak például a szavazók megfélemlítése, eltűnt urnák, egyes szavazókörökben többszörös szavazások, de minden egyes panaszt megcáfoltak.

A nemzetközi közösség békés várakozásra és az eredmények demokratikus módon történő elfogadására szólított fel, egyben hangot adott elégedettségének a demokratikus átmenet pozitív fejleményei miatt. És akkor jöjjenek az annyira várt eredmények: ahogy azt az előzetes posztban már jósoltam, a választási bizottság előzetes eredményei szerint (ezt még majd pontosítják és megerősítik, de az alapvető helyzet már nem változik) a Lansana Conte-féle diktatúrában miniszterelnökként szolgáló Cellou Dalein Diallo nyert, miután a voksok közel 40%-át megszerezte.

Ő volt a 2009 szeptemberében történt, erőszakba torkolló conakry-i tömegtüntetés egyik fő szervezője és a katonai diktatúra egyik fő ellenzéke. Az összes eddigi guineai kormány ellen ellenzékiként küzdő nagy öreg, Alpha Condé lett a második a szavazatok 20%-ának megszerzésével, így miután egyetlen jelölt sem szerzett 50%-ot, július 18.-án az első két helyezett második fordulóban fog összecsapni Guinea elnöki székéért. Összességében tehát a guineai választások békésen és demokratikus úton zajlottak, a megfigyelők szerint néhány probléma felmerült, de az eredmények tisztaságához nem férhet kétség. A papírforma egyébként így már Diallo győzelmét ígéri, Condé számára az a kérdés, képes lesz-e a többi jelölt támogatói közül eleget maga mellé állítani, hogy nagy előnnyel vezető vetélytársa előnyét behozza. Érdekes lesz.

Ezt még csak tetézik az erőszakos cselekmények országszerte, gránátdobálások és a csúcs az a szerdán tett ellenzéki nyilatkozat, amelyben Alexis Sinduhije, a Mozgalom a Szolidaritásért és Demokráciáért párt vezetője jelentette ki, hogy akár fegyveres harc árán is megakadályozzák, hogy egy törvénytelen vezetés tússzá tegye Burundi több millió lakosát.

De eme két választás között is lesz egy igazán érdekes voksolás, 27.-én ugyanis annak a Guineának a polgárai járulhatnak urna elé, hogy elnököt válasszanak, amely 1958-as függetlenné válása óta valószínűleg az első tisztességes és demokratikus döntésére készülhet, ráadásul a 24 jelölt között egyetlen katonai vezető nincs, ez pedig így már tényleg példa nélküli. Tavaly decemberben – sőt még az idei év elején – sem gondolta volna senki, hogy ez egyszer valósággá válhat, de először lelőtték a katonai diktatúrát építő, Moussa Dadis “A nép gyermeke” Camarát, aki aztán a hatalmat egészségi állapotában megrogyva katonatársának, jóbarátjának, Sekouba Konaténak adta át.

Ő pedig gyorsan nyilvánvalóvá tette céljait: demokratikus elnökválasztás, amelyen egyetlen katonai személy, köztük maga sem indulhat. Ahogy ő nyilatkozta, “a hadsereg most megmutatja, hogy képes lemondani a hatalomról”, erre pedig nagy szükség is van, ugyanis az országot megviselte a közel 18 hónapnyi hatalmi harc és katonai diktatúra, így most a legfontosabb feladat az új elnök számára az állam státuszának és a néphez való viszonyának a helyreállítása, miközben valamit kezdeni kell a Guinea ásványkincseiért vért izzadó multinacionális vállalatokkal is – Konate épp a napokban rúgta össze a port a Rio Tintoval és kilátásba helyezte, hogy két bányájától is megfosztja a céget. Ráadásul még ott van egy erősen létező pletyka, miszerint az eddig Burkina Fasóban családjával lábadozó Dadis Camara hívei (mert bőven vannak neki még, főleg szűkebb szülőföldjén) vezérük visszatérésére és így bajkeverésre készülnek.

A főváros és a nagyobb települések tele vannak a jelöltek plakátaival, posztereivel, mindenfelé választási gyűlésekbe, kampányrendezvényekbe futhatunk utunk során, minden jelöltnek megvan a maga támogatói köre és főleg a fiatalokon érezhető, hogy ez most egy igazi alkalom a változásra, az új útra. Persze nem ennyire szép a helyzet, ugyanis a jelöltek (tisztelet a kivételnek) főleg saját etnikumukat és nem egész Guineát képviselik (hiába mondanak mást), támogatóik között pedig az elmúlt hetekben bőven volt példa erőszakra. A választási névjegyzéket minden induló elfogadta, ahogy a menetrendet (az esetleges 2. fordulóra július 18.-án kerülhet majd sor) és a több mint ezer megfigyelő jelenlétét is, ami szintén pozitívum, tekintve a véres múltat.

Ahogy Konate többször kijelentette, a katonaság elfogadja bárki is nyer, mindent meg fog tenni azért, hogy semleges maradjon és kizárólag a rendre és a békére fog koncentrálni – ezért és az elmúlt hónapokban tanúsított hozzáállásáért, Sekouba Konatét csak dicséret érheti, mondhatjuk mindezt azután, hogy tudjuk a tényt, ő is egyike volt azoknak, akik pénzfeldobással döntötték el anno Lansana Conte halálakor, hogy ki legyen Guinea új elnöke. Helyi újságok, külföldi újságírók, non-profit szervezetek egybehangzó véleménye szerint a legesélyesebb a győzelemre Alpha Conde, aki az 1958 óta hivatalban lévő mindhárom elnök ellenzékét képviselte, ezért nagy tiszteletnek örvend, ráadásul a szinte kizárólag etnikai alapon szavazó országban az egyik fő etnikumhoz, a malinkéhez tartozik.

Fő ellenfele pont utóbbi szempont miatt Cellou Dalein Diallo, aki az ország népességének 40%-át kiadó peul etnikum tagja és akinek előnye és hátránya is ugyanaz lehet: a Conte-rezsim alatt magas politikai pozíciókat töltött be, még miniszterelnök is volt. Az egyébként általánosságban elmondható, hogy a jelöltek többsége komoly politikai múlttal rendelkezik, egykori kormánypártiból lett ellenzéki, vagy nemzetközi pályafutást maga mögött tudható politikus. Bármi is lesz a végeredmény, egy dologban reménykednünk kell: békés választás lesz (sőt ez a három nap teljes egészében az lesz ebben a három országban) és kizárólag jó úton indul el a győztes, mert főleg Guineában már elkélne egy olyan elnök, aki fejlődést és nem megosztást, erőszakot hoz.

Ennek megfelelően a napokban elkezdődött kampány öszes résztvevőjének programjában előkelő szerepet foglal el a nemzetközi kapcsolatok javítása, a szorosabb viszony kiépítése Afrikával, Európával és a tengerentúllal. Nehéz feladat lesz, tekintve, hogy jelen helyzetben a Kelet-Afrikában érdekelt erők egyikének sem áll érdekében egy újabb független állam létrehozása, az ezzel járó problémák kezelése. A június 26.-án megrendezésre kerülő voksolás két fő résztvevője és esélyese a mostani elnök, Dahir Riyale Kahin és az ellenzék egyik vezetője (a legnagyobb ellenzéki párt a Béke, Egység és Fejlődés – Kulmiye), Ahmed Mahamoud Silanyo.

Június 26.-a egyébként nem véletlen választás, a dátum nagyon fontos szerepet játszik a szomáliföldi nemzeti öntudatban, ugyanis 1960-ban ezen a napon kiáltották ki Szomáliföld függetlenségét először, amely nem tartott sokáig, ugyanis nem sokkal később létrejött Szomália. A legerősebb politikai párt, az elnök Népi Demokratikus Pártja (UDUB), a másik két jelentős erő pedig a fentebb már említett Kulmiye, és a vele sokáig szoros együttműködésben létező Igazságért és Fejlődésért (UCID). Szomáliföldön a helyzet nem annyira kiegyensúlyozatlan mint más afrikai országokban, ez a három párt már az elmúlt választáson is fej-fej mellett haladt, így most sem kőbe vésett Kahin újabb győzelme.

2003-ban az elnökválasztáson Riyale 42.08%-ot kapott és állítólag csak néhány száz szavazattal verte meg Silanyot, aki 42.07%-ot kapott. Akkor az UCID még nem volt jelentős erő, de most népszerűsége egyre növekszik, ezért a Kulmiyének és így Silanyonak óriási szüksége lenne a másik ellenzéki párt támogatóira is, hogy megdönthessék az alapvetően tisztelt és szeretett Kahin uralmát. A választásokat már 2008-ban meg kellett volna rendezni, de az akkoriban fennálló katonai konfliktus Puntfölddel megakadályozta ezt, és igazából az a rövid háború nagyon sokat ártott Kahin népszerűségének, a nemzetközi elismerés megszerzésének kudarca mellett.

Aztán a voksolást több alkalommal elhalasztották később az ellenzék nagy felháborodására, különböző okok miatt, és ennek megfelelően Kahin lejárt mandátumát két alkalommal is meghosszabbította már a Guurti, a szomáliföldi parlament felsőháza. A választások tisztaságára ügyelni más afrikai országokból jönnek megfigyelők, de az elmúlt 10 év politikai tapasztalata alapján elmondható, hogy errefelé elég tiszta mederben folynak az események,így súlyos csalásokra nem kell számítani. Az urnák, szavazófülkék és biometrikus szavazókártyák már megérkeztek a közel 1.1 millió regisztrált szavazó nagy megnyugvására és most már úgy tűnik tényleg nem kerülheti el a “de facto” állam a választásokat.

Az egykori német katonatiszt, Thomas Kaltegärtner által vezetett cég az első osztagot már útnak is indította, hogy Galadid Abdinur Ahmad Darman, a központi kormányzatot bábkormánynak tartó és ezért ellene küzdő szomáliai politikus/hadúr (a Hawiyes klán tagja) szolgálatába álljon. Az NDR magát a hadurat is megkérdezte a dologról, aki szintén megerősítette az ügyletet, és elmondta, hogy a főleg egykori reguláris német katonákból álló csapat fő feladata a helyi embereinek kiképzése, segítése lesz, de emellett személyes biztonságára is ügyelni fognak és szükség esetén harci műveletekben is részt fognak venni.

Darman ezúttal is hangoztatta korábban már ismert nézetét, miszerint célja az ország irányításának átvétele és saját kormány létrehozása, bár ehhez valószínűleg a Hizbulnak és az al-Shabaabnak is lesz egy-két szava. Az Asgaard közleménye szerint mindenesetre a szerződésük személyek és vagyontárgyak védelmére, továbbá konvojok kíséretére szól, teljes fegyverzetben. Mindenesetre más német médiumok is felkapták a hírt, mindenfelé különböző szakértők szólaltak meg és mindannyian egyetértettek abban, hogy a német zsoldosok jelenléte súlyosbíthatja az amúgy sem túl könnyű szomáliai helyzetet, hiszen legrosszabb esetben egy újabb, jelentős hatalmi tényező jöhet létre, amitől a háború még súlyosabbá válhat – ebben az esetben a központi kormány összeomlása szinte biztos.

Saját véleményem szerint kissé túlmisztifikált az ügy, nem hinném, hogy 100 nagyon jól kiképzett zsoldos komoly felfordulást okozhat, egyszerűen már csak létszámuk miatt sem, másrészt pedig Darman nem rendelkezik olyan helyi támogatottsággal, hogy igazán jelentős csapatokat ki tudjon állítani. Maga a politikus egyébként is külföldön él, Szomáliában nagyon csekély hű követőinek száma. Ami mondjuk vicces szituáció lehet, hogy jelenleg is 13 német katona van a régióban (most Ugandában dolgoznak, ahol három magyar katona is ilyen feladatokat lát el), akiknek a feladata a szomáliai kormánykatonák kiképzése és oktatása, tehát legrosszabb esetben elképzelhető, hogy ellentétes célért, majdnemhogy egymás ellen fognak küzdeni Németország fiai. Ezt mondjuk az Asgaard közleménye kizárta, az abban foglaltak szerint a cég semmilyen olyan akcióban nem vesz részt, amely a német hadsereg vagy Németország érdekeivel ellentétes lenne.

Maga a szerződés mindenesetre nem egyik pillanatról a másikra történt, már 2009 végén felröppentek hírek egy ilyen alku megkötéséről, de akkor részleteket nem sikerült megtudni, bár már akkor ismertté vált Darman neve, mint megbízó. A zsoldosok a német hadsereg különleges alakulatának, a KSK-nak és a rendőrség GSG-9-es osztagának egykori tagjai. Tegnap már a német politikusok is megszólaltak az ügyben, párttól és elvektől függetlenül minden megkérdezett elítélte a dolgot, egyesek szerint ENSZ előírásokat is sértett az Asgaard szerződése, sőt, a német katonák szakszervezetének vezetője, Ulrich Kirsch teljesen megrökönyödve adott hangot ellenérzéseinek és döbbenetének.

Bár jelenleg Afrika közel egy tucat országában (pl. Elefántcsontpart, Kongói Demokratikus Köztársaság) tevékenykednek különböző nemzetiségű zsoldosok (pl. fehéroroszok, ukránok), Szomáliában az ilyen tevékenység sosem volt jelentős, főként az itteni polgárháború “specialitásai” miatt. De akárhogy is alakul ez az ügy, az tény, hogy a jövő az ilyen privát “zsoldostársaságoké”, amelyeknek segítségével egy gazdag ember akár elnök is lehet egy országban.

Ez utóbbiból a legmegdöbbentőbb a múlt heti, Oroma régióban történt akciók voltak, amelyekben a hivatalos információk szerint hat ember halt meg, amikor az EPRDF koalíció részét képező Oroma Népi Demokratikus Szervezet (OPDO) és a nyolc kisebb ellenzéki pártot tömörítő fő kihívó, Medrek hívei és képviselői között történtek fegyveres összecsapások. A félelem a választások tisztaságát illetően jogos, a 2005-ös voksolások előtt és után több száz ellenzéki aktivistát, képviselőt tartóztattak le, és a korábbi évekhez képest szoros, ám így is elsöprő EPRDF győzelmet (60%-a az összes szavazatnak) megkérdőjelező emberek közül is sokakat értek attrocitások. Bár a kormányzó párt most is az ellenzékiek teljes szabadságát hangoztatja (szabad kampányolás stb.), addig rövid keresés után tucatnyi olyan hírt találhatunk az interneten is, amelyek ellenzéki aktivisták haláláról (márciusban egy ellenzéki képviselőjelöltet késeltek halálra), ellenük elkövetett erőszakos cselekményekről szólnak.

De egyéb visszaélésekről is szólnak a jogvédő szervezetek, civil jogi csoportok és az ellenzékiek jelentései: lefizetett szavazók, előre leszervezett dupla-tripla szavazások, megjelölt urnák és fenyegetések, miszerint, aki nem a kormányzópártra szavaz, az súlyos problémákkal szembesülhet, mert a voksok csak nevükben lesznek titkosak. Zenawi és pártja mindenesetre tagad mindent és tárt karokkal fogadta az Afrikai és az Európai Unió közel 40 ezer megfigyelőjét, akiknek a választások tisztaságát kell szavatolniuk. Vallási vezetők már most a teljes nyugalomra és békére szólítottak fel, ugyanis sokan erőszakos eseményektől tartanak a választások után, főleg miután a Medrek vezetője, Beyene Petros azt nyilatkozta, hogy bármiféle csalási gyanú esetén az utcákra fognak vonulni és akár erőszakkal is érvényt szereznek a nép akaratának.

Sajnálatos módon, ahogy az más országokban is lenni szokott, a megoldásra váró problémákról kevesebb szó esik, politikai csatározások és ígéretek halmaza hangzik el, pedig Etiópiának van mivel megküzdenie. Az amerikai szövetségesnek számító (és az amerikai segélyektől függő) ország legsúlyosabb problémája a szegénység, a gazdasági növekedés lassulása és a mezőgazdaság fejletlensége, ennek ismeretében pedig nem meglepő, hogy az EPRDF öt éven belül a szegénység jelentős csökkentését és ugrásszerű gazdasági növekedést ígér. Nevetséges. Aztán ott vannak a szárazsággal szorosan összefüggő éhínség által generált feszültségek és a folyamatosan romló nemzetközi megítélés a törvénytelen hatósági akciók miatt: politikailag motivált gyilkosságokról, kínzásokról és az ellenzék elnyomásáról.

Aztán az ország határain belül működő kisebb-nagyobb lázadó szervezetek akcióiról és tevékenységéről még nem is szóltunk, a legnagyobb, az Ogadeni Nemzeti Felszabadítási Front (ONLF) épp kedden jelentette be, hogy az elmúlt hetek során valamikor (dátumot nem neveztek meg) harcosai közel 100 kormánykatonát meggyilkoltak és elfoglaltak egy egész laktanyát Malqaqában, Kelet-Etiópiában, közel Harar városához. A kormány mindenesetre szűkszavú közleményben cáfolta ezeket az adatokat, néhány rendőr meggyilkolásáról és egy egyszerű rendőrörs elfoglalásáról beszéltek csak, amely “szánalmas” akciónak a hatóságok gyorsan véget vetettek. Akárhogy is legyen, az elmúlt hónapok mindegyikéből lehetne olyan híreket hozni, amelyek a lázadók akcióiról szólnak és akár cáfolja a kormány, akár nem, a probléma létezik, bár nem olyan súlyos mint pár éve, de nem lehet legyinteni rá.

Külpolitikailag sem jó a helyzet, Eritreával folyamatosak a kisebb-nagyobb összezördülések (és ez alatt katonai akciókat is értek), de mostanában az ország számára a legnagyobb gondot a szomszédos Szomália jelenti. Még emlékezhetünk, az etióp hadsereg 2006-ban be is vonult Szomáliába, hogy segítse a rendkívül instabil helyzetben lévő kormányt az iszlám szélsőségesek elleni harcában és bár később kivonultak, az azóta eltelt időszak sem volt mentes a harcoktól, az etióp katonák rendszeresen átlépik a határt, hogy harcot folytassan a szélsőségesek ellen.

A legújabb hírt a BBC hozta le, eszerint legalább 13 ember meghalt az elmúlt napokban, amikor a magát függetlennek tartó Szomáliföldön etióp katonák és helyiek között törtek ki harcok egy ellenőrzőpontnál. A probléma elég meglepőnek számít, mert az autonóm szomáliai tartomány és Etiópa elég szorosan együttműködik a biztonság fenntartásában, de most a helyi lakosok elveszítették türelmüket különböző járművek lefoglalása és átkutatása miatt. Félelemmel vegyes kíváncsisággal várjuk tehát a vasárnapi választásokat, az eredményekről mindenképpen be fogok számolni itt a blogon is.