Az eddigi adatok szerint legalább 16 ember halála köthető a hirtelen jött hideg időhöz és havazáshoz, ami egyébként rendkívül ritka errefelé, tekintve Algéria földrajzi adottságait: egyrészt a Földközi-tenger közelsége, az alacsony tengerszint feletti magasság és az ország fekvése – ennek ellenére csak az alacsonyabb területeken ritka a hideg, havas idő, példának okáért az Atlasz-hegységben teljesen megszokott látvány a hó. Meg egyáltalán, a fekete kontinensen nem annyira elképzelhetetlen és ritka a hóesés, példának okáért 1979-ben még a Szahara középső részén is hullott pár pehely, de például Marokkó, Tunézia és a fentebb említett Algéria már jópárszor megtapasztalhatta a kemény teleket. Délebbre azonban már csak a magasabb pontokon találkozhatunk ilyen csapadékkal, többek között a Kenya-hegyen, a Kilimandzsárón vagy az etióp Semien-hegységben, még délebbre pedig a Dél-afrikai Köztársaságban és Lesotho magasabb részein. Az Algériát sújtó hideg időjárásnak még nagyobb különlegességet kölcsönöz a tény, hogy az ország nyugati részén fekvő Bechar tartományban, a Szahara északi részén is 24 órán át hullott a hó, ami a helyiek szerint nagyon jó hatással van a pálmafákra, mert elpusztítja a rajtuk élő élősködőket.

Az al-Kaida a Maghreb Államokban (AQIM) terroristaszervezetével amúgy is megáldott Mali gondjai (több külföldi még mindig fogságban van mali területről történt elrablása után) tehát tovább súlyosbodtak, ráadásul ezúttal a tuaregek változtattak korábbi stratégiájukon és most nem vonultak vissza a hegyes területekre a támadások után, hanem a helyszínen maradva napokig harcot vívtak a városok feletti ellenőrzésért – ez utóbbit csak napokkal később, súlyos áldozatok árán sikerült a Gao városából irányított hadseregnek visszaszereznie (de az információk még mindig nem megerősítettek). A harcokról annyi bizonyos, hogy nehézfegyvereket is használtak a felek és mindkét oldalon voltak elesett harcosok, de míg a mali hadsereg 45 meggyilkolt tuaregről beszél, addig az MNLA szóvivője, a magát Moussa Salamnak nevező férfi csak sebesült tuaregeket és több tucatnyi meggyilkolt mali katonát említ nyilatkozatában. A harcok azonban a városok körül is lángoltak, január 20.-án Aguelhoc-tól délre a lázadók rajtaütöttek a Gao-ból küldött katonai erősítésen (főleg teherautók és autók) és súlyos csapást mérve a hadseregre, több embert meggyikoltak, másokat elraboltak és egyes autók a lángok martalékává váltak (sőt helikopterek lelövéséről is jöttek hírek).

A mali hadsereg északi parancsnoka, Ould Meydou csak nagy nehézségek árán tudott elmenekülni, bár menekülésének tényét egyes források kétségbe vonták. Január 21.-ére aztán végre nagyjából rendeződött a helyzet, a regulárisok valamennyire ellenőrzésük alá vonták a régiót, a Niger partján fekvő Gao laktanyájában Poudiougou Gabriel tábornok pedig lelkesítő beszédet tartott és felszólította katonáit a harcra a béke és a biztonság megteremtése érdekében. Az áldozatok számáról, személyéről nem beszélt, de nyilvánvalóvá tette, hogy a kormány ugyan nyitott rá, de még nem tárgyal az MNLA-val, ennek jeleként egyébként a hétvégén két kamionnyi lőszer és fegyver érkezett Gao-ba (100 kilométerre Bamakótól) újabb katonákkal együtt, a fővárosban Bamakóban pedig a harci helikoptereket készítettek fel a harcra (az újabb katonai erősítést az MNLA szóvivője hadüzenetnek nevezte). A 2009-es békemegállapodás utáni első akcióban az MNLA megmutatta, hogy a líbiai konfliktusban edződött harcosai megfelelő fegyverekkel és elszántsággal rendelkeznek az újabb fegyveres harcra (szemtanúk is megerősítették, hogy jól felszerelt harcosokról volt szó), az algériai határ közelében fekvő Tessalit városában 11 órán keresztül ropogtak a fegyverek, de hogy mégsem voltak civil áldozatok, az a lázadók stratégiájának köszönhető (és talán ezért sem annyira ellenségesek velük szemben), hiszen a támadás előtt tuareg harcosok vonultak végig az utcákon felszólítva mindenkit az elrejtőzésre (Tessalitban például a mecsetben terjesztették az információt) – ezzel persze időt adva a mali hadseregnek a gyors felkészülésre (bár a támadás már napok óta pletykaként keringett).

A kiszivárgott hírek szerint az MNLA azért kezdte újra a fegyveres harcot, mert nem látta a tuareg népcsoport helyzetének jóra fordulását 2009 után (plusz hazatértek a líbiai harcosok) és most egy újabb tárgyalást szeretnének elérni a kormánnyal az azawadi régió autonómiájáról. Az elszabadult erőszak ismét reflektorfénybe helyezte a sivatagi nomád életmódot élő tuaregek helyzetét és szomorú sorsát, hiszen a nagyjából másfél milliónyi, indigókék kendőjűkről/fátyolukról csak “kék népnek” hívott tuareg populáció több országban (Niger, Mali, Algéria, Líbia, Burkina Faso), körülbelül két millió négyzetkilométeres területen él és az elmúlt évtizedekben többször indított fegyveres harcot diszkriminációja ellen és egy esetleges független állam megszületéséért. Az állami oktatás elutasítása, az éhínségek és a függetlenedési folyamat a nyolcvanas évekre a Száhel-övezet és a Szahara legszegényebb embereivé tették őket, így nem csoda hogy nyitottak voltak először Gaddafi, líbiai vezető Iszlám Légiójára, majd később a saját lázadásukra. 1990-ben kezdték első igazi harcukat (bár már 1960-ban is volt egy jelentős lázadás), amely háború nagyjából hat éve alatt régiószerte sok százan haltak meg, de a békeszerződésben foglaltak meg nem valósulása miatt a 2000-es években ismét újrakezdődtek a harcok, legutóbb 2007-ben, amikor a Nigerben kirobbant lázadás Malira is átterjedt.

Aztán a 2009-es békeszerződés után a tuareg lázadók visszatértek egykori nagy pártolójuk, Gaddafi mellé és a diktátor bukásával zárult líbiai háború során elkötelezetten küzdöttek Gaddafi mellett – pletykák szerint napi ezer dollár körüli zsoldért (ráadásul ők voltak, akik kimenekítették a vezér fiát Nigerbe). A harcok befejeztével ezek a lázadók visszatértek ősi földjükre, a nagyrészt Maliban található Azawad régióba, ahol a fentebb taglalt háborút indították el egy saját országért (hangsúlyozottan csak Azawad függetlensége a cél Mali határain belül). Január 24.-én a kormány egyébként hivatalosan is bejelentette, hogy stabilizálták a helyzetet északon, erre nagy csattanóként a mai napon (január 26.) az MNLA emberei Anderamboukane városánál (nagyjából 1600 kilométerre Bamakótól) súlyos összecsapásba bonyolódtak a mali hadsereg egységeivel és annak ellenére, hogy helikopterek is támogatták a regulárisokat, délutánra az MNLA irányítása alá vonta a települést. A híres tuareg fesztiváljáról nevezetes, 3000 fős városka egyébként alig 100 kilométerre fekszik a múlt héten megtámadott Tessalit városától és valószínűsíthető, hogy visszafoglalása jelentős véráldozatokat fog kívánni a mali kormánytól.

A kormánytól, amely január 24.-én a mauritániai fővárosban, Nouakchottban találkozott a házigazda, Niger és Algéria képviselőivel, hogy a Száhel biztonsági helyzetéről tárgyaljanak, amelyet az AQIM mellett most már a tuareg lázadás is egyre instabilabbá tesz. Mali a konferencián is hangsúlyozta, hogy nyitottak az MNLA-val való párbeszédre (ha a szervezet a függetlenségen kívül hajlandó más ajánlatot is elfogadni), de az erőszakos fellépést nem hajlandóak elfogadni, erőszakra erőszak lesz a válasz. Ez pedig akár a poklot is elszabadíthatja ebben a szegény észak-afrikai országban, ugyanis a mostani harcok mindenképpen mások, mint a korábbi lázadások esetén, hiszen ezúttal fegyvereiktől, képzettségüktől támogatva a tuareg lázadók szemtől-szemben felvették sikeresen a kesztyűt a hadsereggel, másrészt viszont ezúttal nincs ott a “kék nép” mögött a líbiai diktátor pénze, biztonságot nyújtó országa és politikai támogatása. A helyzetet tökéletesen jellemzi Ibrahim Ag Mohamed Assaleh, a mali parlament tuareg tagjának nyilatkozata: “Ezek az emberek küzdeni fognak a végsőkig.”

A jelentés letölthető többek között innen is: EIU 2011

Persze a kormánynak az úgymond általános kormányzati feladatok helyett konkrétan az ország újjáépítésére kell koncentrálnia, igazából még szinte sehol nem áll a program, melynek keretében a régi rezsim embereitől kellene megtisztítani az állami intézményeket, közel 120 ezer egykori forradalmár lefegyverzésével is meg kell birkóznia, akik még mindig egész városokat tartanak ellenőrzésük alatt és rendfenntartó, igazságszolgáltató feladatokat látnak el (egyes milíciák a mai napig vadásznak Gaddafi híveire), a határok őrizete egyáltalán nem megoldott, nap-nap után jönnek hírek fegyverek, autók, emberek csempészéséről és ezek még csak a jéghegy csúcsát jelentik. Alul valószínűleg a puskaporos hordó rejtőzik, hiszen a háború során annyira egységes forradalmárok ma már egyáltalán nem egységesek (talán a hatalom közelsége teszi?), ahogy azt az a tegnapi összecsapás mutatja, amelyben a főváros, Tripoli utcáin (a Zawiya és a Saidi kereszteződésénél) csapott össze egy misrata-i milícia és az átmeneti kormány fegyveres csoportja, amikor előbbiek megpróbálták kiszabadítani bebörtönzött társaikat. Ez nem az első hasonló összecsapás volt Tripoliban és a többi nagyvárosban, a háborúban oly sokat harcolt csoportok fegyveresei a mai napig nem hagytak fel a forradalmár-életmóddal és ez, az egységes nemzeti hadsereg és rendőrség hiányával együtt rendkívül veszélyes helyzetet hozott létre, amelynek megoldására csak részleges megoldást jelent a nagyon lassan haladó lefegyverzési program.

A tripoli nemzetközi repülőtér biztonságára a mai napig különböző milíciák felügyelnek (vagyis főleg egy, a zintani dandár), akik egyébként már nem akarnak egyszerűen visszatérni “előző” életükhöz, hanem most már szerepet akarnak az új kormányban és sok esetben nem fogadják el a vezetés ajánlatát az új hadseregbe való integrációra. Odáig jutottunk, hogy néhány nappal ezelőtt az egykori forradalmárok közel 70%-át képviselő Líbiai Forradalmárok Szövetsége (ULT) követelést terjesztett elő a vezetés felé, amelyben az átmeneti tanács képviselői helyeinek 40%-át követelik. Hogy mennyire is számít már a politikai képviselet, azt mi sem mutatja jobban, hogy a korábban az új vezetéssel eléggé ellenséges, fentebb említett zintani dandár gyorsan félhivatalos kormányerővé vált, miután egyik vezetőjét védelmi miniszternek nevezték ki. De a különböző csoportok rendkívül változatos álláspontot képviselnek, ahogy ez néhány napja az ULT egyik gyűlésén ki is derült, ami nyílt konfrontációba és kölcsönös vádaskodásba fulladt, ráadásul a megbeszélés félbe is szakadt, amikor egyes milíciák fegyveresei megérkeztek a helyszínre.

A helyzetre talán a nemzeti hadsereg újraszervezése és hatályba léptetése lenne a megoldás, de ehhez még abban is meg kellene egyezni, hogy ki vezesse a fegyveres erőket – ezt pedig szintén a megosztott forradalmároknak kellene eldönteni. A jövő jelenleg tehát nagyon zavaros és jósolni is szinte lehetetlen, az biztos, hogy az átmeneti kormány előtt nagyon hosszú és nehéz út áll.

Valószínűleg azonban nem ez volt az, amiért az internetes szavazáson rá voksoltak a legtöbben (bár tudjuk, egy internetes szavazás a különböző visszaélési lehetőségeknek köszönhetően nem mindig tükrözi a tömegek véleményét), hanem szókimondó stílusa és nyilatkozatai miatt, többször és keményen bírálta például a nigériai kormányt azért, amiért az még mindig nem tudott olajfinomítót beindítani az országban. A 2011. november 29.-én, Lagosban tartott díjátadón egyébként a győztes azt hangsúlyozta, hogy ez nem az ő érdeme, hanem a Központi Bank közel 5000 dolgozójáé, továbbá válaszolt azokra a vádakra is, melyek szerint intézkedéseinek köszönhetően növekedett a munkanélküliség – Sanusi szerint a Központi Bank feladata nem a munkahelyek, hanem egy olyan gazdasági környezet megteremtése, ahol a vállalatok, vállalkozások fejlődni tudnak.

Mögötte olyan végeztek a rangsorban, mint Ellen Johnson Sirleaf, libériai elnök, Pedro Veron Pires, egykori zöld-foki elnök vagy például Afrika leggazdagabb embere, Aliko Dangote (róla még lesz szó). A Forbes a fekete kontinensen azért még nem bír akkora hagyományokkal, mint az Egyesült Államokban, csak 2011. szeptemberében jelent meg a legelső szám, de a szerkesztőség szerint Afrikában is hatalmas szó lesz majd a címlapra kerülni és a rangsorokat később aztán mindenki, mindenhol idézni fogja majd – ebből következően a decemberi szám címlapjára Sanusi került. Azért a szavazók és a magazin sem nyúlt nagyon mellé, hiszen a bankár több nigériai és külföldi egyetemen kapott már kitüntetést munkájáért, de 2010-ben és 2011-ben is megkapta az Év Legjobb Központi Bank Vezetője címet egy neves külföldi magazintól, ráadásul 2011-ben bekerült a Time magazin 100 legbefolyásosabb emberről készített listájára is. A legfrissebb afrikai Forbes egyébként listázta a kontinens 40 leggazdagabb emberét is (ez egybevág egyébként a 2011. áprilisában a világ leggazdagabb embereiről készített listával), akiknek összes vagyona megközelíti a 70 milliárd dollárt, átlagéletkoruk 61 év és kivétel nélkül férfiak – ez tökéletesen mutatja az afrikai nők üzleti életben létező nehézségeit is. A negyven emberből nem meglepő módon 15 a Dél-afrikai Köztársaság szülötte, többen közül a legjobb tízbe is bekerültek: Nicky Oppenheimer (gyémántszektor, 2011. novemberéig a De Beers 40%-os tulajdonosa – 6.6 milliárd dolláros vagyon) vagy éppen Johan Rupert (4.7 milliárd dolláros vagyon – Richemont-konszern, amely például a Cartier nevű luxusmárka tulajdonosa is).

De a leggazdagabb ember nem más a Dangote-csoport milliárdos vezetője, az 53 éves Aliko Dangote, aki az áprilisi “Világ leggazdagabb embere” Forbes listán az 51. helyre került, az előző évhez képest közel 560%-kal növelve vagyonát. Akkor egyébként a világ leggazdagabb emberei közé 14 afrikai került be, két nigériai (Dangote mellett egy bankár, Dr. Mike Adenuga Jr.), négy dél-afrikai és nyolc egyiptomi. Danote, aki kezdetben különböző árucikkek kereskedelmével kezdte pályafutását, a mobiltelefonok afrikai korszakának eljövetelével alapozta meg ezt a brutális növekedést, Globacom névre hallgató vállalata elsöprően uralja a nigériai és a nyugat-afrikai piacot, de további érdekeltségei, többek között a Niger-deltában érdekelt olajvállalata, a Conoil (Dangote volt az első nigériai, aki olajat talált és kezdett kitermelni a deltában, még 1991-ben), vagy 14 országban jelen lévő cementgyárai és közel 20 éve meglévő bankja is folyamatos növekedést tudnak elérni évről-évre. Dangotét, aki nem csak a leggazdagabb fekete ember a világon, de gazdagabb mint a Facebook-alapító Mark Zuckerberg, a nigéria üzleti szellemiség tökéletes példájának tartják sokan.

- az eddigiektől eltérően a királynak abból a pártból kell miniszterelnököt kineveznie, amelyik a legtöbb helyet szerezte meg a parlamenti választásokon a parlamentben
- már nem a király, hanem a miniszterelnök nevezheti ki a kormányzókat, nagyköveteket és egyéb fontos diplomáciai pozíciók birtokosait
- mostantól a miniszterelnök is feloszlathatja a parlamentet, amely most már szintén gyakorolhat kegyelmet, ami eddig csak a király kiváltsága volt
- alkotmányosan garantálja az alkotmány már a nők polgárjogi és szociális egyenlőségét is

Ez csak néhány a fontosabb változások közül, amelyekkel VI. Mohammed király mindent megpróbál megtenni azért, hogy abszolút hatalmának legalább egy részét megőrizhesse a régióban megbukó hasonló rezsimekkel szemben. A november 25.-én megrendezett parlamenti választás pont ezen változások miatt volt igazán érdekes, hiszen így a pártok valódi esélyhez jutottak, hogy saját emberüket ültethessék a most már nagyobb hatáskörrel bíró miniszterelnöki székbe. Az eredetileg szeptemberre tervezett és elhalasztott voksoláson 45.4%-os volt a részvétel (13.5 millió szavazásra jogosult polgárból), ami több mint a 2007-es parlamenti választások részvételi aránya, de jelentősen elmarad az általában Afrikában megszokott 80-90%-os részvételtől.

Végül a mérsékelt nézeteiről ismert muszlim Igazság és Fejlődés Párt (PJD) szerezte meg a győzelmet, a kétházas parlament 395 képviselői székéből 107 az övék lett, megelőzve valószínűsíthető koalíciós partnerüket, az erősen nacionalista Istiqlal (Függetlenség) Pártot, amely 60 helyhez jutott, míg harmadik helyen a királyi családhoz közel álló Függetlenek Nemzeti Mozgalma végzett 52 képviselői hellyel. A PJD vezetője, Abdelilah Benkirane a mai napon találkozott a királlyal, ahol valószínűleg hivatalosan is kinevezik miniszterelnöknek, ami után azonnal tárgyalásokat kell kezdenie a többi párttal, a lehetséges koalíciós partnerekkel a mielőbbi kormányalakítás céljából. Egyébként nem volt meglepő a mérsékelt muszlim párt győzelme, Tunéziában már biztosan, Egyiptomban pedig minden valószínűség szerint egy hasonló párt szerzi-szerezte meg a többséget, ami tökéletesen mutatja ezen társadalmak felépítését és a vallás erejét. Az 57 éves Benkirane utóbbi években előretört pártja főként a korrupció, a magas munkanélküliség elleni harccal valamint a minimálbér 50%-os emelésével is kampányolt, és ezen céljaiból a pártvezér nyilatkozata szerint semmilyen koalíciós partner kedvéért nem hajlandó engedni.

A februári tüntetéseket szervező és azóta is aktív ellenzéki szerepet betöltő ún. “Február 20″ mozgalom mindenesetre erőteljesen kritizálta mind az alkotmánymódosítást, mind a szavazást, azt állítva (jogosan), hogy a hatalom jelentős része (mondjuk például a biztonságpolitika, haderő, vallás) továbbra is a király kezében maradt, így ezek a reformok még mindig nem elegendőek. Az biztos továbbá, hogy a PJD a muszlim vallásnak megfelelő politikát fog folytatni, így biztosan lesznek változások az alkoholt és nők ruházatát illetően, de a muszlim pénzügyi rendszer támogatása is előtérbe fog kerülni. Ráadásul Benkirane korábban már tett “aggasztó” nyilatkozatokat a berbereket és a homoszexuálisokat illetően, sőt pont ő volt az, aki megpróbálta 2010-ben megakadályozni a nyíltan meleg Elton John marokkói koncertjét. De ezek csak találgatások, az igazi választ Marokkó jövőbeni irányát illetően az elkövetkezendő hónapok fogják megadni.

Steidle még 2003-ban töltött el fél évet Szudán középnyugati részén, a korábban, Kartúm és a dél-szudáni lázadók által aláírt (és két évtizedes polgárháborút lezáró) békeegyezség betartását ellenőrző csoport tagjaként és ezen minőségében elsők között figyelhette meg a darfúri konfliktus kibontakozását. A másfél órás filmben a harcok hátteréről, kiváltó okairól nagyjából 1 percben van szó, a többi műsoridőben Steidle rádöbbenését és tetteit ismerhetjük meg, amikor is a Janjaweed milícia polgári lakosság ellen elkövetett brutális tetteiről készít több száz felvételt – a film címe is innen származik, a janjaweed arab szóösszetétel jelentése “lovas férfi fegyverrel”. Belefáradva a büntetlen pusztításba és a világ tétlenségébe, szerződése lejárta után a férfi hazatér az Egyesült Államokba, ahol munkába kezd a darfúri konfliktus bemutatása, az emberek figyelmének felkeltése és ezáltal a nemzetközi közösség közbelépése érdekében – láthatjuk, ahogy fotóit bemutatja több ízben, megjelenteti a New York Times hasábjain, találkozik magasrangú politikusokkal és testvérével saját szervezetet alapít a konfliktus miatt szenvedő szudániak megsegítésére is. A The Devil Came on Horseback azt is bemutatja, hogy a világ milyen sokáig figyelte tétlenül a borzalmas eseményeket, amelyek végül több százezer ember halálához vezettek.

Annak ellenére, hogy ez a rövid bemutatás igyekezett pozitív képet festeni az alkotásról, sajnos a valóságban nem a dokumentumfilm-műfaj egyik kiemelkedő darabjáról van szó, a film eleje még csak-csak, de később már az egész átcsap egy hatásvadász kampányfilmbe, ami nem is annyira a darfúri konfliktusról, hanem magáról Brian Steidle életéről szól. Ennek ellenére a benne bemutatott képek miatt a régió iránt érdeklődőknek ajánlott darab. A poszt margójára pedig néhány sor arról, hogy is áll jelenleg a darfúri helyzet, mert manapság már annyit sem hallani a médiából az Igazság és Egyenlőség Mozgalomról (JEM) és társairól, mint korábban. A 2010 februárjában tíz lázadó szervezet által (köztük a legnagyobb, az egész háború kirobbantójának tartott, fekete afrikaiakat képviselő JEM-el) létrehozott Felszabadító és Igazság Mozgalom 2011. januárjában elfogadta a béketárgyalók által Dohában előterjesztett békejavaslat vázlatának szövegét, ami többek között anyagi kártérítést, különleges bíróságok létrehozását és új regionális tanács valamint közigazgatási felépítés létrehozásást is magában foglalta. A béketárgyalásokon aztán február végül mindkét fél, a szudáni kormány és a lázadók is elutasították a békepaktumot, miután főként a darfúri régió új közigazgatási felépítéséről és a kártérítések összegéről nem sikerült megegyezni. Újabb hosszú tárgyalások és egyezkedések kezdődtek, majd 2011. júniusában a közvetítők újabb egyezséget terjesztettek elő a feleknek Dohában. Ez az alku már konkrétan rendelkezett a darfúri tartomány új közigazgatási határok szerinti felosztásáról, egy darfúri elnökhelyettes személyéről és egy regionális irányító hatóság kinevezéséről, amely Darfúr fő irányító testülete lesz. A paktumot végül a lázadók és a kormány is aláírta 2011. július 14.-én, így elkezdődhetett az egyezségben foglaltak átültetése a valóságba és a kártérítések kifizetése a háború károsultjainak – 300 millió dollárról van szó. A “terepen” pedig kijelenthető, hogy relatív béke honol, ami köszönhető annak is, hogy Csád és Szudán is megegyezett az általuk lázadó szervezeteken keresztül vívott háború felfüggesztéséről és a határok két oldalán élő menekültek helyzetének rendezéséről.

Egy negyedórás részlet a filmből: