Ételeikhez szívesen fogyasztanak tésztát és burgonyát, ahogy különféle gyümölcsöket és zöldségeket is, utóbbiak esetében nem kell semmi különlegesre gondolni (paradicsom, káposzta stb.). A mosotho ételek nagyon fűszeresek, vagy azért, hogy különleges ízt kölcsönözzenek a fogásnak, vagy azért, hogy szimplán szép színt adjanak neki. A leggyakrabban használt összetevő, amely még a legnehezebb időkben is ott van a mosotho családok életében, a kukorica, amelyből elkészítik kenyerüket a húshoz (nagyon népszerű a pácolt és füstölt sonka) és szinte minden nap fogyasztott kásájukat, amelyhez jobb esetben kerül valamilyen jó mártás is. Az eddigi sorokból már kiderülhetett, egy igen változatos konyháról van szó, rengeteg különféle összetevő és alapanyag képezi a mosotho ételek alapját (itt van mondjuk a C-vitaminban gazdag illatos vadrózsa), amelyek elkészítése sok gyakorlást igényel. Az ország fővárosában,  Maseruban rengeteg éttermet találhatunk, amelyekben könnyedén megkóstolhatjuk a mosotho konyhát, de nem meglepő módon találunk olasz, francia vagy kínai fogásokat kínáló éttermet is.

Néhány fontos fogás a mosotho konyhában: kukoricából készült kása (pap-pap) kiegészítve valamiféle borsómártással és sima sült hússal (braai), amelyet az udvarokon, kövekből készített “tűzhelyen” sütnek meg. A kitoza egy, más afrikai országokban is ismert étel,  szárított hússzeletek (változó, hogy milyen állaté), kiegészítve valamiféle sűrű kásával és zöldségfélékkel. A mosotho chakalaka egy rendkívül népszerű étel szintén, kukoricakásával, pörkölttel, különféle zöldségekkel és jó sok fűszerrel készül, ahogy a céklával, naranccsal és tökkel készült sambal (indiai eredet) is. A spenótból készült fogások szintén népszerűek, főleg levesként fogyasztják a vadon is könnyen megtalálható zöldséget. Italként saját maguk által készített sört (joale) fogyasztanak, amit egy nagy kádban készítenek, sokszor megélhetési célból is, de emellett a tej is nagyon fontos ital.

Persze, amikor szárazság van és éhínség, akkor a családok nem válogathatnak, a legkülönfélébb gyökerek és zöldségek is a család asztalára kerülnek és ha ilyenkor történik haláleset vagy esetleg esküvőre kerül sor, az tönkre is tehet egy családot, mert ilyen rendezvények alkalmával szinte kötelező egy tehén levágása.

Végül az elnök maga lépett közbe és hozta meg a végső döntést, teljes nemzetközi felügyelet és támogatás mellett fog az évtized végére elkészülni a másfél milliárd dolláros komplexum, amelyet a tervek szerint még pár fog majd követni a távoli jövőben. A pályázatot az építésre még idén kiírják, bár az még nem tiszta teljesen, hogy az állam mennyiben fog résztvenni a források biztosításában. Az országnak óriási szüksége van az energiára, hiszen csak ezen a nyáron tucatnyi várost bénított meg napokra áramszünet, ráadásul az energiaigény évente legalább hat százalékkal növekszik, továbbá a költségvetés számára fontos bevételt jelent az energiaexport a szomszédos országokba.

Jelenleg Egyiptom főleg gázból, olajból és vízből termeli meg energiaszükségletét (és többletét), de előbbi kettő felejthetővé válik az elkövetkező években, így érthető Mubarak miért csapott már az asztalra közel két évnyi huzavona után. Jelenleg Afrikában egyetlen ország rendelkezik atomerűvel, nukleáris reaktorral (nem kutatási célú), a Dél-afrikai Köztársaság, ahol az állami energiavállalat két reaktort működtet a Fokvároshoz közeli Koeberg Atomerűben, de azon országok listája, amelyek komolyan fontolgatják az atomenergia polgári célú hasznosítását egyre hosszabb: ha csak az igazán komoly terveket nézzük, akkor is mindenképpen meg kell említeni Namíbiát, Nigériát, Marokkót, Algériát, de Szenegál, Szudán és Líbia is kilátásba helyezett ilyen projekteket.

Szenegál például az év elején egy konferencián jelentette be, hogy már keresik a megfelelő területet a francia segítséggel megépülő első atomerőművük számára, amely 2020-ban kezdené meg termelni az energiát a nyugat-afrikai országban, de hasonló bejelentést tett a Szudáni Atomenergia Ügynökség vezetője is, aki szerint már tervezési fázisban van a 2020-ban üzembe álló első szudáni atomerőmű építése. Miközben tehát a világ más részein az atomenergia előnyeiről és hátrányairól folyik komoly vita, addig Afrikában most jött el a nukleáris forradalom ideje, a fentebb említett államok mindegyikében ettől az “energiahordozótól” várják a jövőbeni energiaszükségleti problémák megoldását.

Nem csoda, hiszen az energiafogyasztás döbbenetes mértékben növekszik a fekete kontinensen (miközben persze még így is elenyésző a világ többi részéhez képest), ráadásul az infrastruktúra hiányosságai miatt súlyos áramszünetek és ellátási problémák bénítják még a nagyobb városokat is. Energiakrízist vizionálni Afrikában nem is olyan elvetemült gondolat, hiszen az elektromos áram előállítása rendkívül alacsony mértékű, ráadásul néhány helyen koncentrálódik az energiahordozók többsége: az olaj és gáz, főleg a Guineai-öböl környékén és Észak-Afrikában, a szén főleg Dél-Afrikában, a középső régiók számára főleg a víz a fő energiaforrás (gondoljunk csak a Kongó folyóra), de a Dél-afrikai Köztársaság néhány északi állammal (itt Marokkóra, Algériára vagy mondjuk Egyiptomra asszociáljunk) együtt állítja elő az összes energia 80%-át!

És mégis ezek az államok tervezik atomerőművek nyitását és építését, míg egyes afrikai régiók energiaszempontból konkrétan fehér foltnak számítanak, pedig a folyton létező súlyos problémákra (éhezés, vízhiány, elsivatagosodás stb.) lehet, hogy a megfelelő válasz az energia lenne? Az uránnal nem lenne gond (a világ tartalékainak ötöde itt van), ahogy az építéssel és szakértelemmel sem (tolonganak a jelentkezők, Nigéria például folyamatos tárgyalásban van Kínával a kérdésről) de aggasztóbb a sok helyen fennálló bizonytalan politikai helyzet, a nagy forrásigény, a konfliktusok és egyáltalán, az instabilitás és a biztonság hiánya maga (hangsúlyozom, a posztban a kutatási célú reaktorokat még figyelembe se vettem). A nemzetközi hatalmak persze már meglátták az afrikai nukleáris vágyakban a lehetőséget (és persze szemet vetettek az uránra is), Oroszország, Kína (Niger az egyik fő célpont, nem hiába, a sok urán mégis csábító), India (Zambia a fő cél), Franciaország és az USA is házal a technológiájával, szakértelmével és támogatásával, de például Algériában Irán is feltűnt, mint az ország atomprogramjának fővédnöke.

A sok kétség ellenére a nukleáris “kincs” békés célú hasznosítása a kontinens rengeteg problémájára megoldást jelentene, a kérdés csak az, elég érett már erre Afrika?

Az elmúlt években, sőt évtizedekben folyamatosan létező probléma volt, hogy a két ország közötti 810 kilométeres határszakasz jelentős része (hozzávetőleg 80%-a) egyáltalán nem volt kijelölve, így oda-vissza kölcsönös vádaskodások mentek az illetékes minisztériumok és hatóságok – de főleg a lakosok között állítólagos határsértések miatt, miután az ezeken a területeken élők nem igazán vették figyelembe a hivatalosnak mondott határokat és a szabad kereskedelem is gond nélkül folyt a szomszédok között. Bár 2005-ben, az akkori kormányok megegyeztek a teljes határszakasz kijelöléséről, a becsült 6 millió dolláros projektből végül nem lett túl sok minden, előrehaladás történt ugyan, de a teljes határ felmérésétől, kijelölésétől még ma is nagyon messze vagyunk.

A legnagyobb a probléma a szinte teljes egészében Malawival határos Keleti tartományban, ahol konkrétan a jelenlegi helyzet szerint alig lehet eldönteni ki az aki zambiai és ki az aki malawi állampolgár, hiszen ebben a régióban rendkívül összemosódtak a kulturális dolgok, a nevek is hasonlóak, az életmód is, sőt még a nyelv is, ráadásul bizonyos földek helyzete és tulajdonjoga is nehezen tisztázható. Mindenesetre egy pár nappal ezelőtti kereskedelmi konferencián a Keleti tartomány vezetője, Eularia Syamujaye elmondta, hogy a két ország jelenleg is dolgozik a határok megfelelő kijelölésén, amely nagyon sokat lendíthet a régió helyzetén és felgyorsíthatna hivatalos procedurákat is.

Örömhír volt ezen a konferencián egyébként az a bejelentés is, mely szerint már folyamatban van és jól áll a Chipata (a Keleti tartomány székhelye) és a malawi Mchinji (a hasonló nevű tartomány székhelye) közötti (egyébként már 25 éve tervezett) vasútvonal építése, amelynek segítségével létrejöhet végre a gyors és valódi közvetlen összeköttetés a mozambiki Nacala kikötője és Zambia között. Mindenesetre a határ problémája a helyi lakosságnak is elég komoly fejtörést okoz mostanában, az itt fekvő falvak között már elég komoly ellentétek feszülnek amiatt, hogy az emberek folyamatosan birtokháborítással vádolják egymást, pedig igazából csak az 1880-as években lefektetett jelzőpontok vannak rossz helyen, amelyek közül már sokat meg is rongáltak és erőszakkal eltávolítottak (malawi polgárok, mert ők érzik igazán vesztes heyzetben magukat).

A két ország földügyi minisztere (zambiai oldalról Gladys Lundwe, malawi részről Peter Mwanza) még július elején rövid bejárást tett a határvidéken, amely után megállapodtak a helyzet mielőbbi megoldásának felgyorsításában (ezt már hallottuk párszor az elmúlt években) és felszólították a lakosságot a nyugalomra. Érdekes jelenséggel is találkozott a bejáró bizottság útja során: a tartomány egyik határmenti területén a lakosok által megrongált és áthelyezett jelzőkövek miatt több zambiai és malawi falu a senki földjére került, azaz létrejött egy fehér folt Afrika térképén a két ország között. Alapvetően rendkívül érdekes dologról van szó, amely komoly kutatómunkát igényel mindkét fél részéről, de ez viszont egyáltalán nem afrikai sajátosság, Magyarországról sem kell messze utazni, ha pár méteren vitázó államokat akarunk találni.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) az elmúlt években folyamatosan dolgozott a helyzet megoldásán és különböző programokkal segítette a menekültek hazatelepülését, mégis 2009-ben még mindig nagyjából 220 ezer angolai menekültként élt hazája határain kívül. A világszervezet  tavaly is több projektet indított el, főként Namíbiát és Zambiát megcélozva, amely utóbbiban táborokban és telepeken tavaly még mindig több tízezer menekült
angolai élt. Angolában egyébként ugyan még vannak nyomai a háborúnak (és még sokáig lesznek is), de az ország döbbenetes fejlődést mutat minden téren, így nem csoda, hogy sok menekültet nem is kell nagyon biztatni a hazatérésre, sokan önként tesznek eleget a világszervezet és a befogadó országok felszólításainak.

A 2009-ben rendkívül jó eredménnyel befejeződött programrok után jelen pillanatban a legnagyobb számban a “nagy” Kongóban élnek az angolai menekültek (közel 70 ezren), de még mindig több mint 25 ezren élnek Zambiában és pár ezren Namíbiában és a Kongói Köztársaságban. Konkrétan az ő helyzetük vár még gyors megoldásra, hiszen az UNHCR nemrégen történt bejelentése alapján 2011 végén ezek az emberek már nem fognak menekültnek számítani, tehát tartózkodási engedélyre, vízumra lesz szükségük a befogadó országban történő maradáshoz, vagy távozniuk kell. A jelenleg létező táborok és telepek támogatása is meg fog szűnni jövőre, így onnantól kezdve teljes mértékben a befogadó államokra van bízva, hogy miként bánnak az angolaiakkal, de az ENSZ a hazatelepítést javasolja, amelyhez segítséget is ad, ahogy Angola is néhány hónapra elegendő élelmiszert, háztartási eszközöket és hivatalos papírokat ígért a hazatérő polgároknak.

A napokban egyébként az angolai és namíbiai kormány az UNHCR részvételével megbeszélést tartott a Namíbiában élő nagyjából 7-8 ezer angolai menekült sorsáról, közös megegyezésük alapján a két ország határán lévő Osire menekülttábor felszámolásra fog kerülni a jövőben és az ott élő emberek haza fognak térni. Számukra egyébként tavaly és idén is tartottak információs kampányt az angolai helyzetről és a namíbiai lehetőségekről, a friss információk szerint a menekültek nagy része kifejezte szándékát a hazatérésre. Amelyhez minden segítséget meg is kapnak a mostani, hármas találkozón kidolgozottaknak megfelelően, tehát az utolsó akadályok is elhárultak a namíbiai menekülttáborok felszámolása előtt.

Hasonló megbeszélésre sor került Zambia és Angola között is az elmúlt hetekben, ott az az opció is felmerült és támogatásra lelt, hogy az ottani menekültek egy részét megpróbálják integrálni a zambiai társadalomba, hiszen sokan közülük már egy teljesen új, normális életet alakítottak ki zambiai falvakban. Mindenesetre a tavalyi hazatelepítési program miatt sokan kerültek bajba az angolaiak közül Zambiában, mert sokan eladták minden holmijukat a hazatérésre számítva, ám végül abból a programból kicsúsztak, de szerencsére az UNHCR támogatásával átvészelték ezt az időszakot és most már tényleg készülhetnek az angolai útra.

Ha ehhez pedig azt az információt is tudjuk, hogy a 14 milliós lakossággal rendelkező Zambia átlagos éves gabonafogyasztása lakossági és ipari célokra nagyjából 1.6 millió tonna, könnyen láthatjuk, hogy legalább 1 millió tonnát exportálni tud az ország. Hasonlóan jó számokat produkált az ország rizsből és maniókából is, amit a miniszter a jó időjárási körülményeknek, a gazdálkodók szakértelmének és a tavalyi termésükért kapott jó áraknak tulajdonít (utóbbi miatt már nem csak az önfenntartás, hanem a profit is elérhető cél). A legjobb árat pedig egyértelműen az állam által támogatott Élelmiszertartalékért Felelős Ügynökség (FRA) biztosítja (sokszor kétszer-háromszor többet mint egy átlagos malom), főleg a kistermelők számára, így már most folyamatban van a kitűzött közel 400 ezer tonnányi gabona felvásárlása.

A gazdálkodók egyértelműen jónak ítélik meg az FRA szerepét, az egyetlen kritika, amivel illetik, hogy a forráshiány miatt a szervezet általában később tudja megkezdeni a felvásárlást, mint a betakarítás, így aki nem tud betárolni, vagy gyorsan van szüksége pénzre, az kénytelen alacsony árért eladni a termését (május elsején “nyitott” a gabonapiac, az FRA viszont csak nemrég kezdte el a felvásárlást). A jó termésnek pedig más hatásai is vannak a farmerek mosolya mellett: az alapvető élelmiszernek számító kukoricaliszt ára jelentős mértékben csökkenni látszik, miután a kormány külön felszólította a malmokat a csökkentésre, és párbeszédet is kezdeményezett velük.

Bár a miniszter az időjárás hatásait is kiemelte, mindenképpen fontos megemlíteni, hogy egy jó program mire lehet képes, néhány éve több támogatási programot is indított a mezőgazdasági minisztérium az országban, ezek egyike volt a Farmerek Támogatási Programja (FISP), amely a legutóbbi szezonban már 500 ezer kistermelőt támogatott különböző módokon. Magában pedig a mezőgazdaságot félretéve Zambia egyike Afrika legstabilabb országainak gazdaságilag, politikailag és társadalmilag is, a gazdasági növekedés a válság ellenére is 6-8%-os, az infláció is 10% alá kúszott nemrégiben, a munkanélküliség egyike a legkisebbeknek a kontinensen, a fejlődés pedig az élet minden területén érezteti magát (kórházakat, iskolákat, utakat építenek).

Bár nyilvános ünnepségen nem vett részt a most 92 éves “harcos”, ennek ellenére azonban a Johannesburg északi részén fekvő otthonánál több tucat ember gyűlt össze, hátha mégis megpillanthatják a születésnapját családja körében ünneplő, a feketék által szeretett atyaként tisztelt Mandelát. A rendőrség komoly erőkkel biztosította a házat és környékét, persze nem az erőszaktól félve, hanem esetleges tömegjelenetektől tartva. Nagyon szép kezdeményezésként egyébként afféle koalíció alakult világszerte politikusokból és egyszerű emberekből, akik azt vállalták, hogy életükből 67 percet ezen a napon közösségi munkára fognak szánni, ahány évet életéből Mandela a szegények és elnyomottak elleni harcra áldozott.

A jeles napon megszólaló politikusok és vezetők (voltak páran) egyébként világszerte méltatták Mandela életét és munkásságát: a Dél-afrikai Köztársaság jelenlegi elnökétől, Jacob Zumától kezdve Hillary Clinton amerikai külügyminiszteren át Ban Ki-moon ENSZ főtitkárig. Mandela 1990-es szabadlábra kerülése előtt 27 évet töltött az apartheid rendszer börtöneiben, így igazából a kilencvenes évek voltak a legmeghatározóbb évei, ő vezette az apartheid vezetőivel való tárgyalásokat, amelyek végül az apartheid bukásához és az első igazi demokratikus választásokhoz vezettek az országban, amelyet végül Mandela meg is nyert, így lett a feketék hőseként az ország első fekete elnöke.

Bár 1999-ben, mandátuma lejárta után visszalépett a legmagasabb szintű politikai élettől, különböző alapítványai és kampányai révén éveken át küzdött az AIDS, a rasszizmus vagy a háborúskodás ellen. 2004-ben vonult vissza a nyilvánosságtól teljesen, azóta szinte alig lehetett látni őt, még a világbajnokságon is csak rövid időre tűnt fel, hiába próbálta a nemzetközi labdarúgó-szövetség elég visszataszító módon a minél gyakoribb részvételre kényszeríteni. Boldog születésnapot kívánva ennek a csodálatos embernek, az ő egyik örökérvényű igazságával zárjuk a rövid posztot:

“Megtanultam, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem a győzelem felette. A bátor ember nem az, aki nem fél, hanem az, aki legyőzi a félelmet”.

Persze itt most nem az egy-két héttel “túltartozkodó” és kiránduló új-zélandi turistát kellett főleg érteni, azokat kellett érteni a fenyegetés címzettjei alatt, akik meg is értették, hogy nekik szól az üzenet. Az afrikai bevándorlókról van szó, köztük is a legnagyobb létszámban jelen lévő zimbabwei és mozambiki embereket, akiket már a múltban is a legtöbb ilyen jellegű attrocitás ért és akiknek a helyzete most, a világbajnokság befejeződésével, így a munkaerőpiac és egyáltalán a gazdasági élénkülés lassulása után még rosszabbra fordult. Anno ugyanis 2-3 éve, főleg az építőiparban döbbenetes munkaerő – felszívó erő jött létre, amelynek hasznát látták a bevándorlók (jöttek is bőven) és a bandák jelentős részét adó munkanélküli fiatalok is.

A nagy hajtás azonban most már lecsengett, így ismét egyre élénkebbé válhattak azok a hangok, melyek szerint a vendégmunkások és bevándorlók ellopják a dél-afrikai lakosság munkáját és ezért távozniuk kell. Csak ezen a héten több tucat idegenellenes támadás történt szerte az országban, egyes helyeken zimbabweiek üzleteit támadták meg, máshol munkásszállásokon robbant ki verekedés és volt ahol több mint száz bevándorló menekült rendőrörsökre a holmijával, miután fenyegetések és támadások érték őket. De már múlt héten, még a világbajnokság alatt egyre több hír jelent meg a helyi médiában, amely zimbabwe felé menekülő családokról számolt be, és a helyzet azóta csak durvább lett.

Az elmúlt napokban a beitbridge-i határátkelőnél hatalmas sorok kígyóztak zimbabwe irányába, bútorokkal, háztartási eszközökkel púposan megrakott teherautók és családok igyekeztek elhagyni a Dél-afrikai Köztársaságot, pedig semmi sem vár rájuk ott: egy korábbi Mugabe-intézkedésnek köszönhetően már a családtagjaiknál sem lesz könnyű meghúzni magukat (ez volt a Murambatsvina-projekt), pedig akkor még odáig el sem jutottak. A Harare és Bulawayo felé tartó utak mentén rengeteg ember stoppol, várva azt a jótevőt, aki elviszi őket úticéljukhoz, ahol ugyan életkörülményeik jelentősen rosszabbak lesznek, de mégis…talán békében élhetnek egy darabig. Ugyanis a visszatérők szinte egyike sem tervez sokáig “otthon”, a dél-afrikai körülmények jobbra fordulásával és a feszültségek csökkenésével mindannyian szeretnének visszatérni.

Azonban még kár népvándorlásról beszélni, ahogy néhányan már ezzel riogatnak, még nem jelentős a távozó zimbabweiek száma (meglepő módon rájuk gyakorolta a legnagyobb hatást a fenyegetés), sokan pedig csak az értékesebb holmikat, bútorokat küldik haza, a konkrét távozással megvárva az esetleg bekövetkező erőszakhullámot. Az egyik, migrációval foglalkozó szervezet hétvégén készített felmérésében a megkérdezett (és hazatérő) zimbabweiek több mint 90%-a a fenyegetések miatt hagyja el a Dél-afrikai Köztársaságot, és 10%-uk már élt is át ilyen támadást. Mindenesetre a dél-afrikai kormány és a hatóságok már többször kijelentették, hogy mindent megtesznek a biztonság garantálására és senkinek sincs semmi félnivalója az országban. Ennek bizonyítására a rendőrség az elmúlt napokban több rajtaütést és razziát hajtott végre a zimbabwei közösségek lakóhelyein, meglepetésszerűen fellépve az esetleges idegenellenes erők ellen.

Ez, az ország középső részén, az Okavango deltájától délre fekvő hatalmas terület a természeti csodáiról híres Botswana egyik legfontosabb “árucikke”, így nem meglepő, hogy ez az ügy nem kap túl nagy médianyilvánosságot, egy-két elvakult szervezettől eltekintve senki sem fogalkozik vele. Mint ahogy a tavalyi posztban is írtam, végül hosszadalmas bírósági procedúra után a busmanok pert nyertek az állammal szemben 2006-ban, azóta sem történt semmi változás, a korábban kitelepített, majd visszatérő családokat a kormány minden lehetséges úton megpróbálta és megpróbálja azóta is ellehetetleníteni, vadászati jogukat vonja kétségbe (pedig ezt a Legfelsőbb Bíróság is megtiltotta a hatóságoknak), vagy például továbbra sem engedélyezi saját kutak fúrását vagy a már korábban meglévők újramegnyitását, ezzel pedig halálra ítélve az ezen a területen napjainkban élő, hagyományát feledni nem akaró 3-4 ezer busmant.

Miközben tehát a bíróság által jóváhagyott alkotmányos joguknak megfelelően élni próbálnak a területen, kénytelenek több száz kilométeres túrákat tenni vízért, mialatt a területükön a Gem Diamonds gyémántot termel ki, a kormány pedig egy hatalmas szafariházat hozott létre saját medencével, továbbá az élővilág segítéséért kutakat fúrt az állatok számára. Az ENSZ különmegbízottja hiába fedte meg a botswanai kormányt több ízben már a busmanokkal szemben tanúsított bánásmódjáért, most 2010-ben is ott tartunk, hogy a vízhiány súlyos problémát jelent ennek a pár ezer embernek. És ezzel pedig a kormány eléri azt, amit szeretne, a korábban kitelepített busmanok (erről a korábbi posztban már bővebben írtam) még vissza nem tért része már nem is fontolgatja azt, a súlyos vízhiány miatt, az itt élők közül pedig sokan fontolgatják, hogy távoznak.

Az ügyüket évek óta segítő szervezet, a Survivor International ezért ismét felkarolta az ügyet és beperelte az államot a busmanok nevében, hogy lehetőséget szerezzen egy kút lérehozására vagy egy korábbi megnyitására. És ahogy a szervezet vezetője, Stephen Corry tökéletesen megfogalmazta helyettem is: “Milyen demokrácia az, amely legősibb lakóitól megtagadja az ivóvízhez való jogot?” Az újabb per első meghallgatására június 9.-én került sor Lobatséban, és csak reménykedni lehet benne, hogy a Legfelsőbb Bíróság ezúttal is a busmanok javára dönt, akik addig azonban kénytelenek lesznek továbbra is a Vadvédelmi Területen kívülre vándorolni rendszeresen ivóvízért (beszámolók szeirnt eddig már legalább egy busman halt meg a kiszáradástól).

Ahogy az ügy kapcsán megkérdezett busmanok is rávilágítottak, a bíróság nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy míg az állatok és a turisták ihatnak vizet a fúrt kutakból, addig őket, mint állampolgárokat ettől eltiltják gazdasági érdekek miatt. Ami egyébként meglepő az ügyben, az a tény, hogy a kormány elismeri, azért zárta le a Mothomelo kutat, mert nem akarja, hogy a busmanok a területen éljenek, ugyanis ezzel veszélyeztetnék a vadon élő állatok életét (!?). A vízhiányból adódó problémákért is magát a busman közösséget teszi felelőssé továbbra is, hiszen a területen kívül lakótelepeket (pl. New Xade) hoztak létre számukra, ahova bármikor mehetnek és ahol korlátlan hozzáférésük lenne ivóvízhez. Persze az ebből a szép közleményből nem derül ki, hogy ezeken a telepeken konkrétan el lehet temetni a busman kultúrát, ugyanis egy ilyen nép fiait négy fal közé, a kapitalizmusba kényszeríteni pusztító hatású.

Hamarosan majd jön tehát az újabb ítélet (a friss információk szerint azonban erre várni kell még), és ezúttal talán a busmanok végre megkapják a lehetőséget, hogy normálisan élhessenek, közel két évtizednyi küzdelem és szenvedés után.  Persze, ez csak egy álom, a valóságban sorsuk megpecsételődött.