A másik pénteki esti zenei darab a Café Negro névre hallgató angolai rockbanda egyik száma. Ez nem a hagyományos értelemben vett rock, ahogy érezhető is, a klasszikus rockra jellemző vonásokat valamiféle különleges, afrikai hangulat lengi át. Ez a stílusú zene az angolai polgárháború alatt emelkedett ki, mint új műfaj, amelynek születésében kongói, zöld-foki zenék és hip-hop is közreműködött.

Ez pedig egyik legismertebb felvételük, a Kilapanga do órfão.

A másfél éven át forgatott film igazi “insider” bepillantást enged ebbe a különleges történetbe és szinte minden érintett személyesen mondja el saját nézőpontját, köztük maga Obiang is. A film szerint maga a puccskísérlet 2003-ban, a Nagy-Britannia egyik leggazdagabb emberének számító üzletember (főleg olajjal üzletel) Ely Calil londoni otthonában kezdődött, ahol az egykor hírhedten híres Executive Outcomes dél-afrikai zsoldosszervezetben dolgozó Simon Mann részt vett egy megbeszélésen, amelyen megfogant egy Obiang elleni puccs terve (Calil és Mann között a mai napig vita van a tényekről). Az Executive Outcomes neve akkor került fel a térképre, amikor a sierra leonei polgárháború során alig néhány nap alatt darabokra szedték a Forradalmi Egységfront (RUF) lázadóit – a filmben megszólal több, egykori zsoldos, akik mindegyik kivételes stratégának nevezi Mann-t.

A hatalmas olajvagyonnal rendelkező Egyenlítői-Guinea rövid bemutatása után megismerjük Obiang pályafutását is röviden, aki saját nagybátyjának, Macías Nguemának puccsal történő eltávolítása után jutott hatalomra és állítólagosan a mai napig magánál tartja azt a koponyát, amelynek a Nguema család varázserőt tulajdonít. Szépen felépítve a filmet, a második negyedórában Simon Mann és pályafutásának elmúlt évtizede kerül terítékre, amely aztán nem nélkülözte a borzalmas zsoldosakciókat – sokkoló sierra leonei felvételekre lehet készülni. Aztán amikor megszületik a puccs terve, Simon Mann elkezd támogatókat és finanszírozókat keresni (így kerül a képbe az Egyesült Királyság egykori miniszterelnökének a fia, Mark Thatcher is), valamint kidolgozni a részleteket, de lassacskán annyi érdekelt fél, lehetséges támogató és résztvevő kerül a képbe, hogy a terv már szinte nyílt titok volt az egész világon és a film szerint csak a konkrét zsoldosok nem tudtak róla az elején – azok a dél-afrikai fegyveresek, akiket Mann állítólagosan egy kongói bánya védelmére bérelt fel (ők is megszólalnak). Ekkor kezd igazán megdöbbentővé és érdekessé válni a doku, hiszen kiderül, hogy a száműzetésben élő Severo Moto, híres egyenlítői-guineai ellenzéki vezetőt kormányra juttatni kívánó puccsról már előzetesen tudott a Dél-afrikai Köztársaság kormánya és titkosszolgálata is, de Mann szerint ők azt mondták: “Vágj bele.”

A zsoldos szerint a britek és a spanyolok is rábólintottak a tervre (ők még hadihajót is küldtek a térségbe a puccs tervezett időpontja környékén), de még az Egyesült Államokban is azt az információt kapta a csoport egyik tagja, hogy amennyiben demokratikus átmenet lesz és nem sérülnek gazdasági érdekek, nem lesz beavatkozás (egy ilyen találkozót maga a Pentagon is elismer, bár a puccsról szóló rész állításuk szerint hazugság). 2004-ben aztán elindult a művelet (a film tökéletesen bemutatja az előkészületeket és a lépéseket is), de a dél-afrikai-zimbabwei határon aztán letartóztatták a 64 férfit, állítólagosan azért mert Pretoria az utolsó pillanatban meggondolta magát és egy Egyenlítői-Guineának tett szívességként eladta a zsoldosokat. Tehát Mann-t letartóztatták és a harmadik negyedóra nagyjából az egyenlítői-guineai olajjal kapcsolatos ügyködések, szervezkedések és játszmák mellett azt mutatja be, hogy a puccs egykori állítólagos támogatói pillanatok alatt egyedül hagyták a zsoldosvezért.

A férfit végül 2008-ban Zimbabwe érdekes körülmények között kiadta Egyenlítői-Guineának, ahol egyből a hírhedt Fekete Part nevű börtönbe került és négy hónap alatt le is zajlott a pere, amelyben 34 év 4 hónapos büntetésre ítélték. De mindenki tudta, hogy ő csak egy paraszt volt a sakkjátszmában, mindenki tudta, hogy mekkora erők álltak a háttérben és ezért nem volt akkora meglepetés, hogy egészségügyi okok miatt 2009. novemberében Mann elnöki kegyelmet kapott és elhagyhatta az országot. Akárki is támogatta a puccsot, akárki volt ellene, a Nyugat óriásit veszített a film szerint a puccskísérlettel, ugyanis Obiang nyilvánvalóvá tette, tudott róla, hogy állítólagos nyugati “barátai” a kisujjukat sem mozdították, amikor az élete volt a tét, így vált Kína először fő partnerré majd legjobb baráttá Malabo-ban. A Black Beach: Simon Mann’s African Coup tökéletes dokumentumfilm az afrikai politika iránt érdeklődőknek és bár több helyen szubjektivitás tapasztalható, mindenképpen kötelező darab.

A Way-C-nek (”A csillagok fénye” az egyik helyi nyelven) nevezett táblagép tervezésének és készítésének projektje még 2006-ban kezdődött és hozzávetőleg 40 millió forintot emésztett fel 2011. szeptemberéig, amikor hivatalosan először került bemutatásra a gép. A kongói üzletember, a mindössze 26 éves Vérone Mankou cégének, a VMK-nak a terméke jelenleg ugyan még csak a fővárosban, Brazzaville-ben, illetve a nagy kikötővárosban, Pointe-Noire-ban kapható körülbelül 70 ezer forintnak megfelelő frankért az Airtel Congo boltjaiban (ez egy indiai cég helyi leányvállalata), de a tervek szerint hamarosan további országokban is bevezetésre kerül, 2012. február 15.-étől 10 nyugat-afrikai államban (többek között Gabon, Kamerun, Szenegál), Belgiumban, Franciaországban és Indiában. Az iPadnél valamivel kisebb, 1.2 gigahertzes processzorral és 4 GB belső memóriával készülő tablet wifi (és a későbbiekben 3G eléréssel is) rendelkezik, ami az afrikai infrastruktúrát figyelembe véve egy rendkívül fontos tényező. Az egyik helyi újság még 2011-ben interjút készített Mankou-val, aki akkor elmondta, hogy azért esett választása egy táblagép fejlesztésére mert mindenképpen igazodni akart az afrikai sajátosságokhoz: internetelérés, könnyű szállíthatóság és elektromos áram nélkül is hosszú használati idő.

A fanyalgóknak is üzent a kínai gyártásról szóló kérdés kapcsán, hiszen ha a Way-C emiatt nem afrikai, akkor az iPad sem amerikai termék. A pénzügyi kérdésekre is kitért, nyilatkozatából kiderült, hogy két éven keresztül kellett házalnia forrásokért a projekthez és jelenleg is tárgyal a kormánnyal valamiféle költségcsökkentést elősegítő megállapodás érdekében, de a végeredmény az lett, amit szeretett volna: a Way-C kevesebb mint feleannyiba kerül, mint a Kongóban eddig elérhető legolcsóbb termék. Interjúja végén pedig rávilágított egy olyan trendre, ami előbb-utóbb valóra fog válni: “…az afrikaiak nem maradhatnak örökké fogyasztók. Termelőkké kell válnunk.” És hogy ez milyen igaz, azt tökéletesen mutatja, hogy heteken belül piacra kerül a második afrikai táblagép, a Dél-afrikai Köztársaságban kifejlesztett WISE TOUCH, amelyről ugyan még technikai részleteket nem nagyon ismerni, de elismert tény, hogy a dél-afrikai piacra szánják, helyiek számára hasznos alkalmazásokkal.

A kongói tablet megjelenésével talán elkezdődik végre egy fejlődési folyamat Közép-Afrikában is, mármint ami a cégek és vállalkozások mikroszintről való továbblépését illeti, hiszen a Forbes legnagyobb cégeket összesítő listáján Afrikára vonatkozóan messze a Dél-afrikai Köztársaság az egyeduralkodó, egy-egy libériai illetve egyiptomi cég tudott csak legutóbb a legnagyobbak közé emelkedni. A VMK példáján is tökéletesen látható tehát, hogy ugyan hosszú küzdelem után, de a semmiből kiemelkedhetett valami olyan, amit eddig sokan nem néztek volna ki Afrikából.

A jelentés letölthető többek között innen is: EIU 2011

Valószínűleg azonban nem ez volt az, amiért az internetes szavazáson rá voksoltak a legtöbben (bár tudjuk, egy internetes szavazás a különböző visszaélési lehetőségeknek köszönhetően nem mindig tükrözi a tömegek véleményét), hanem szókimondó stílusa és nyilatkozatai miatt, többször és keményen bírálta például a nigériai kormányt azért, amiért az még mindig nem tudott olajfinomítót beindítani az országban. A 2011. november 29.-én, Lagosban tartott díjátadón egyébként a győztes azt hangsúlyozta, hogy ez nem az ő érdeme, hanem a Központi Bank közel 5000 dolgozójáé, továbbá válaszolt azokra a vádakra is, melyek szerint intézkedéseinek köszönhetően növekedett a munkanélküliség – Sanusi szerint a Központi Bank feladata nem a munkahelyek, hanem egy olyan gazdasági környezet megteremtése, ahol a vállalatok, vállalkozások fejlődni tudnak.

Mögötte olyan végeztek a rangsorban, mint Ellen Johnson Sirleaf, libériai elnök, Pedro Veron Pires, egykori zöld-foki elnök vagy például Afrika leggazdagabb embere, Aliko Dangote (róla még lesz szó). A Forbes a fekete kontinensen azért még nem bír akkora hagyományokkal, mint az Egyesült Államokban, csak 2011. szeptemberében jelent meg a legelső szám, de a szerkesztőség szerint Afrikában is hatalmas szó lesz majd a címlapra kerülni és a rangsorokat később aztán mindenki, mindenhol idézni fogja majd – ebből következően a decemberi szám címlapjára Sanusi került. Azért a szavazók és a magazin sem nyúlt nagyon mellé, hiszen a bankár több nigériai és külföldi egyetemen kapott már kitüntetést munkájáért, de 2010-ben és 2011-ben is megkapta az Év Legjobb Központi Bank Vezetője címet egy neves külföldi magazintól, ráadásul 2011-ben bekerült a Time magazin 100 legbefolyásosabb emberről készített listájára is. A legfrissebb afrikai Forbes egyébként listázta a kontinens 40 leggazdagabb emberét is (ez egybevág egyébként a 2011. áprilisában a világ leggazdagabb embereiről készített listával), akiknek összes vagyona megközelíti a 70 milliárd dollárt, átlagéletkoruk 61 év és kivétel nélkül férfiak – ez tökéletesen mutatja az afrikai nők üzleti életben létező nehézségeit is. A negyven emberből nem meglepő módon 15 a Dél-afrikai Köztársaság szülötte, többen közül a legjobb tízbe is bekerültek: Nicky Oppenheimer (gyémántszektor, 2011. novemberéig a De Beers 40%-os tulajdonosa – 6.6 milliárd dolláros vagyon) vagy éppen Johan Rupert (4.7 milliárd dolláros vagyon – Richemont-konszern, amely például a Cartier nevű luxusmárka tulajdonosa is).

De a leggazdagabb ember nem más a Dangote-csoport milliárdos vezetője, az 53 éves Aliko Dangote, aki az áprilisi “Világ leggazdagabb embere” Forbes listán az 51. helyre került, az előző évhez képest közel 560%-kal növelve vagyonát. Akkor egyébként a világ leggazdagabb emberei közé 14 afrikai került be, két nigériai (Dangote mellett egy bankár, Dr. Mike Adenuga Jr.), négy dél-afrikai és nyolc egyiptomi. Danote, aki kezdetben különböző árucikkek kereskedelmével kezdte pályafutását, a mobiltelefonok afrikai korszakának eljövetelével alapozta meg ezt a brutális növekedést, Globacom névre hallgató vállalata elsöprően uralja a nigériai és a nyugat-afrikai piacot, de további érdekeltségei, többek között a Niger-deltában érdekelt olajvállalata, a Conoil (Dangote volt az első nigériai, aki olajat talált és kezdett kitermelni a deltában, még 1991-ben), vagy 14 országban jelen lévő cementgyárai és közel 20 éve meglévő bankja is folyamatos növekedést tudnak elérni évről-évre. Dangotét, aki nem csak a leggazdagabb fekete ember a világon, de gazdagabb mint a Facebook-alapító Mark Zuckerberg, a nigéria üzleti szellemiség tökéletes példájának tartják sokan.

Előbbivel azt próbálták meg valahogy elkerülni, hogy vissza kelljen fizetni az emberek pénzét egyből, hiszen a becsekkolás után már a hararei repülőtér a felelős és Londonban senki nem köteles fizetni. Végül az Air Zimbabwe képviselői adtak 10 fontot mindenkinek (alig több mint háromezer forintot!!) majd megkérték az embereket, hogy szerdán, azaz ma érdeklődjenek újra. És ennyi, tehát aki nem Londonban lakott/nem voltak ott ismerősei az saját pénzén bérelhetett szállodai szobát (az első nap még a cég állta a szobák költségét), volt aki az eset miatt lekéste a csatlakozását és több idős embernek a repülőtéren kellett töltenie az éjszakát. Az alapvetően Robert Mugabe, zimbabwei elnök személyes légiflottájának tartott légitársasággal szemben az amerikai American General Supplies (egy alkatrészgyártó) élt a pénzbehajtás eme módjával, miután hónapokon keresztül hiába próbálta megszerezni kintlevőségét – most viszont hamarosan már árverezik is a Boeinget. Figyelembe véve, hogy az Air Zimbabwe jelenleg is 40 millió dollárral tartozik beszállítóknak, így nem meglepő, hogy nem ez volt az első ilyen lefoglalás a cég történetében. Alig egy hete egy dél-afrikai cég foglaltatott le egy másik gépet egy 500 ezer dolláros tartozás fejében, akkor az utasoknak maguknak kellett besétálni a kifutópályáról és csomagjaikat is csak hét órás várakozás után kapták meg.

A helyzetet Jonathan Kadzura, az Air Zimbabwe vezetője egyértelműen a hatalommegosztáson alapuló kormány hibájának tartja, mert szerinte a pénzügyminisztérium késve utalja a szükséges összegeke, amely minisztériumot pedig Tendai Biti, a Mugabe ellenfelének számító Morgan Tsvangirai közeli embere irányítja. Biti egyébként állítólag addig nem fogja jóváhagyni az utalásokat, amíg nem kapja meg a cég teljes könyvelésért és üzleti tervét. Állóháború van, tehát aki esetleg Air Zimmel készül utazni, az mindenképpen figyelje a híreket – további lefoglalások jöhetnek.

Utóbbival főleg az ország valutájának, a kwachának a kezelése miatt, mert míg az IMF szerette volna, ha a szabad piaci folyamatok alakítják az árfolyamot, Mutharika ezt nem engedte és továbbra is erőteljesen beavatkozik annak alakulásába. Így tehát támadt egy óriási lyuk az ország büdzséjében, amit az elnök a fent említett ZDB terv elindításával kívánt kezelni, de a médiában ez már úgy jelent meg, mint egy függetlenedési törekvés a külföldi támogatóktól az erős, stabil malawi gazdaság segítségével. A kieső bevételt pedig különböző adóemelésekből, új adók bevezetéséből kívánta a kormány pótolni, így került 16.5%-os áfa az alapvető élelmiszerekre is, összességében pedig az új adók miatt a legtöbb termék ára drámaian megemelkedett, lecsökkentve ezzel a személyi jövedelemadó emelés miatt már amúgy is csökkent mértékű vásárlóértéket, ezt pedig csak tetézte a külföldi valuta hiánya, a gazdaság motorjának számító dohánytermelés bevételeinek csökkenése és az üzemanyaghiány. Így néhány hónap után gyorsan bebizonyosodott, hogy a nulla deficittel tervezett költségvetés tarthatatlan, bár a nemrégiben kinevezett pénzügyminiszter, Ken Lipenga ennek okát kizárólag az üzemanyaghiányban és a külföldi valuta korlátozott mennyiségében látja. A helyzet olyannyira kritikus egyébként a napokban az utóbbiakat illetően, hogy egyrészt egy liter (most már időnként paraffinnal is kevert) üzemanyag a feketepiacon meghaladja az 500 esetenként 600 kwachát, ami 75%-kal több, mint a hivatalos piaci ár (1 malawi kwacha a mai napon nagyjából 1.3 forintot ér).

A különbség csak annyi, hogy a benzinkutakon üzemanyaghoz jutni szerencse dolga, 1 amerikai dollárért pedig esetenként már 300 kwachát is kell fizetni, szóval óriási a pénzromlás a nemhivatalos piacokon. Nem ez az első ilyen eset, hogy Malawi/Mutharika összerúgja a port a nemzetközi közösséggel, még 2001-ben az IMF és különböző donorok felfüggesztették támogatásaikat/hiteleiket az országnak az egyre növekvő korrupció, állami túlköltekezés és a privatizáció lassúsága miatt, ami a teljes malawi gazdaság összeomlásához vezetett. A 2002/2003-as pénzügyi év első negyedévében az összes tervezett állami kiadás mindössze 15%-át tudta a kormány eszközölni és az év végére is csak 35%-ra nőtt ez az arány – ez pedig egyenesen vezetett az egészségügy, az okatás és a vízellátás teljes összezuhanásához. Aztán jött az eladósodás, az infláció és a kamatlábak emelkedése. Talán most még nem tartunk itt, de a kormányzati arrogancia előbb-utóbb ide vezethet, hiszen a dohányból származó bevételek (ebből származik a malawi gazdaság fő exportbevétele) is azért csökkentek drasztikusan, mivel a malawi kormány harcot indított a nagy dohányfelvásárlók ellen (mert ők “nyugati bábok”), amiért cserébe azok csökkentették felvásárlási áraikat. És a nemzetközi közösséggel megromlott kapcsolat jelenleg nem tűnik javulónak, hiszen a július 20.-i kormányellenes tüntetéseken lelőtt 20 ártatlan polgár sem váltott ki szimpátiát sem a britekben, sem a németekben.

A Világbank malawi megbízottja, Sandra Bloemekam szerint a jelenlegi helyzet folyamatosan növekvő negatív színben tünteti fel az országot a világban, ráadásul a kormány ígéretei ellenére képtelen lesz fedezetet találni a mostani gazdasági kihívásoknak és így előbb-utóbb kénytelen lesz ismét az IMF-hez fordulni segítségért. Ezt már talán Mutharika is érzi, hiszen nemrégiben küldöttség utazott Washingtonba és Londonba is, tárgyalni a felfüggesztett segély- és fejlesztési programok folytatásáról. Az Egyesült Államoknak egy közel 350 millió dolláros projektje van kilátásban Malawiban, ami az állam teljes elektronikai/elektromos hálózatának felújítását, fejlesztését tenné lehetővé, szóval kell az a pénz Lilongwének. Na majd meglátjuk.

Ezután már végre elkezdődött a munka a terepen is és a Vox United nevű civil szervezet újrafúrta a kutat valamint még szivattyút is telepített hozzá. Az itt élő busmanok ünnepelve, tánccal köszöntötték a kút újramegnyitását és a telepekről máris több tucat család kezdte el a visszaköltözést a Kalahári Vadvédelmi Területre. Amely így most már nem kizárólag a botswanai kormány (és rajta keresztül a dúsgazdag turisták) valamint a Gem Diamonds gyémántvállalat játékszere, bár a kútlezárás kizárólag Gaborone kezdeményezésére történt, hiszen az ország vezetői szerint árt a turizmusnak a busmanok jelenléte a hatalmas parkban. A Gem Diamonds, amelynek egy hatalmas bányája van a területen, bizonyítandó az üggyel való szimpatizálását, pénzügyileg támogatta a Mothomelo megnyitását és szóvivőjük további három, új kút fúrását is kilátásba helyezte (bár eddig úgy tűnik, ez csak reklámszöveg volt). Az itt élő busmanok számára tehát remélhetőleg örökre vége a több kilométeres sétáknak és hevenyészett gödrökből való vízmeregetésnek – ráadásul a területen kívüli telepeken élő társaik is visszatérhetnek őseik földjére.

De a botswanai kormány harca a busmanok ellen tovább folytatódik, még július elején látott napvilágot a hír, hogy a Botswana dél-nyugati részén fekvő Xanagas falujában élő naro busman népcsoport több száz tagjának földjét erőszakkal el fogják kobozni és az embereknek el kell hagyniuk a területet, de a jelenlegi információk szerint erre nem került végül sor. Minden azután történt, hogy a kormány és a De Beers gyémántvállalat közös tulajdonú cégének, a Debswanának az elnöke földterületet vásárolt a közelben – és a busmanok szerint ennek köze lehet a történethez.

És az első pillanat, amikor feltört ismét az éltető víz a Mothomeloból:

Szváziföld azután fordult segítségért a Dél-afrikai Köztársasághoz (amelynek szintén nagy szüksége lenne pedig a pénzre), hogy az év elején az Afrikai Fejlesztési Bank, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is elutasította kölcsönkérelmét, miután a kis ország képtelen volt bármiféle reformot átültetni a végrehajtás folyamatába. A hosszas tárgyalások végeredményeként még augusztus elején jelentette be Pravin Gordhan pénzügyminiszter Pretoriában, hogy a Dél-afrikai Jegybank 5.5%-os kamatra hosszúlejáratú, 250 millió dolláros kölcsönt nyújt a királyságnak, amely kölcsönügylet feltételét adóreformok, költségvetési megszorítások és politikai átalakítási lépések képezik. A sikeres tárgyalások után jött a hír, hogy egy magasszintű kormányzati megbeszélésén Mswati király az ügylet nyélbeütésében nyújtott segítségéért minimum 40-50 millió eurónyi jutalékot akar saját részére, ami nem más, mint az egész aprócska nemzet nyilvános arculköpése. Ettől eltekintve azonban a kölcsön új távlatokat nyithat a királyság életében, hiszen a szerződés feltételeként a királynak a társadalom teljes egészét, mozgalmakat és 1973 óta betiltott pártokat is be kell vonnia a reformok kidolgozásába, amelyek főként az állami kiadásokra és az adórendszerre fognak vonatkozni, előzetes információk alapján.

A pénz első részlete már most augusztusban Szváziföld kincstárába került, a másik két részlet októberben, illetve 2012 elején kerül folyósításra, hangsúlyozottan nem a dél-afrikai adófizetők pénzéből, hanem szinte piaci ügylet keretében a Jegybank forgótőkéjéből. Már az augusztusi részlet létfontosságú volt a kis ország számára, amely azután került a teljes összeomlás szélére, hogy tavaly elveszítette bevételeinek több mint 60%-át, miután az összes regionális támogatást megvonta tőle a dél-afrikai regionális szakszervezeti tömörülés – emiatt be kellett fagyasztani a közszférában a fizetéseket és a szakszervezetek ultimátumot kaptak a fizetések csökkentésére is. Az emiatt kirobbant példátlan tüntetéshullámot aztán a király katonái brutális módon leverték. A kölcsönügylet persze a Dél-afrikai Köztársaságban is indulatokat váltott ki, főleg a legnagyobb szakszervezetek vezetésében, akik a pénzért cserébe jóval többet: demokratikus rendszer kialakítását és az emberi jogok tiszteletben tartását kérték volna a szvázi királyságtól, ahol minden második embernek nincs munkája, miközben a még mindig feudális középkori rendszert képzelgő III. Mswatinak legalább két tucat palotája van és bevásárlásait gyakran az Egyesült Államokban vagy Európában intézi maga vagy 27 gyermeke számára.

Miközben tehát a szűk elit a legmagasabb szintű luxusban él, közel 100 ezer HIV pozitív ember számára az is kérdéses, hogy megkaphatják-e az életben maradásukhoz szükséges antiretrovirális gyógyszereket, miközben a további 250 ezer HIV pozitív polgár a napi betevőért küzd – jellemző ENSZ adat, hogy a lakosság 70%-a él a minimálisnak kijelölt szegénységi küszöb alatt. Ilyen körülmények között a kölcsön visszafizetése sem lenne garantált, de Dél-Afrika ebben is biztosra ment, ugyanis a törlesztőrészletek majd az ország által eddig is nyújtott segélyekből kerül majd levonásra, tehát összegezve III. Mswati nagy üzlete csak egy afféle adósságáthidaló hitel volt. Pretoria részéről egyébként nem felebaráti szeretetről van szó, saját érdekében kellett cselekednie, ugyanis a szváziföldi gazdaság forráshiány esetén tényleg mélyrepülésbe kezdett volna, amelynek következtében a királyságnak egyetlen eszköze maradt volna: a pénzkibocsátás és a lilangeni árfolyamának dél-afrikai randtól történő elszakítása – ez pedig az egekig repítette volna az árakat, és az ország legalább fele átmenekült volna Dél-Afrikába a teljes nyomor elől.  Ez pedig a zimbabwei gazdasági menekültáradattal amúgy is megáldott Pretoria számára maga lett volna a tragédia.

Akármi is lesz a király jutalékával, a kérdés attól még minden szereplőben ott motoszkál: konkrétan mit is fog tenni a királyság a pénzzel? Sokak szerint az állam tartozásait kellene felszámolni, hiszen becslések szerint közel 200 millió dollárnyi tartozást halmozott fel a szváziföldi kincstár helyi kereskedőkkel, cégekkel szemben a ki nem fizetett áruk, szolgáltatások, támogatások miatt, ez pedig egy ilyen gazdaságban óriási kínszenvedés, nem csoda, hogy tucatnyi vállalat pont emiatt kényszerült bezárni. A másik két hely, ahol égetően nagy szükség lenne a pénzre az az oktatás és az egészségügy. Az oktatásban olyannyira nehéz a helyzet, hogy a Szváziföldi Egyetem (UNISWA) már hetek óta zárva tart, miután a kormány egyszerűen nem rendelkezik elég pénzzel a fenntartásához, az ösztöndíjak kifizetéséhez, továbbá az összes állami iskolát is be kellett zárni ideiglenesen, mert nem kerültek kifizetésre az ingyenes oktatásban a tanulók után járó kvótapénzek sem az intézményeknek. Az UNISWA esetében a 34 millió dolláros éves költségvetésből az állam még egyetlen lilangenit nem utalt át és ennek megfelelően a tanárok, dolgozók fizetése is hónapok óta késik, míg az állami iskoláknak járó 21 millió dollárból a kormány mindössze 5.3 millió dollárnyi lilangeni átutalására volt képes.

Az egészségügynél talán még kritikusabb a helyzet (hiszen míg oktatás nélkül lehet hónapokon át létezni, egyeseknek az élete múlik a gyógyszereken), itt ugyanis már ott tart Szváziföld, hogy lassan a legalapvetőbb gyógyszerekből is hiány van, a műtéteket, vizsgálatokat pedig nehézkessé teszik az elmaradt fizetések miatt rendszeresen kialakuló sztrájkok (ráadásul egyes vádak szerint sok intézményben szinte szünnap nélkül kell dolgoznia a dolgozóknak). Jellemző példa, hogy júliusban több ezer HIV pozitív ember vonult utcára tüntetni, miután kiderült, hogy az ország már nem rendelkezik több hónapra elegendő antiretrovirális gyógyszerkészlettel sem. A Szváziföld és Dél-afrikai Köztársaság határán fekvő dél-afrikai kórházak folyamatosan növekvő szváziföldi betegszámról számolnak be, akik között alultápláltság miatt érkezők is vannak. Egy dolog szilárd tény az előzőek ismeretében: Szváziföldön változtatásokra van szükség, mert a jelenlegi királyi rendszer tarthatatlan – III. Mswati konkrétan a szűz lányok közötti válogatáson kívül (13 felesége van már így is), szinte csak az állami pénzek korlátlan magáncélú felhasználásban jeleskedik és amennyiben nem lesznek reformok hamarosan, újabb kölcsönre lesz szüksége az országnak, ami pedig végzetes eladósodottságba sodorhatja ezt az aprócska államot.

III. Mswati egyszerűen képtelen bármiféle komolyabb megszorítást eszközölni, nem is azért, mert nem tudja érvényre juttatni akaratát, hanem azért, mert a kincstárban maradó többletpénzért inkább Milánóba utazik ruhákat vásárolni, ahelyett, hogy kifizetné többek között az árva gyerekek taníttatását. Mindenesetre Mbanane már most más források felé kacsintgat, ugyanis a királyság az Európai Uniótól is pénzt remél és kap is, több részletben majd 33 millió eurós forráshoz fognak jutni mezőgazdasági fejlesztésekre – köszönhetően annak, hogy Szváziföld az Unió 4. legnagyobb cukorbeszállítója. Bár sokan, köztük a szvázi szakszervezetek és konzervatívabb elemek is lehetőséget látnak a jelenlegi helyzetben egy esetleges demokratikus nyitásra, figyelembe véve a jelenleg fennálló teljesen erőtlen politikai struktúrát (kezdve az 55, főként törzsi vezetőkből álló alsóházi parlamenttel) és azt, hogy milyen problémákat generálnak a szakszervezetek folyamatosan (kivonulás a kölcsönről szóló korábbi megbeszélésekről, a reformokhoz köthető bércsökkentések elutasítása), nem kell nagy szakértőnek lenni ahhoz, hogy sötét jövőképet vizionáljuk a királyságnak.

A legjelentősebb ellenzéki szerveződés, az Egyesült Népi Demokratikus Front (PUDEMO) pedig szinte teljesen csendben követte le az eseményeket és egyáltalán nem tűnik úgy, hogy bármiféle demokratikus átalakulást követelő kezdeményezés élére állna. Tehát, bár a kölcsöntől a Dél-afrikai Köztársaság és szváziföldi ellenzékiek, demokráciapártiak demokratikus átalakulást várnak és közös bizottság fogja végrehajtani a négy fő feltételben foglaltakat, Pretoria számára mégis a legfontosabb jelenleg Szváziföld gazdasági stabilitása, akár királlyal, akár nélküle. Folyamatos külső források nélkül a stabilitás csak az IMF és a Pretoria által támasztott hasonló feltételek teljesülése esetén valósulhat meg, de ennek útjában egyrészt a szakszervezetek kemény ellenállása (közszféra leépítése, fizetések csökkentése miatt), másrészt a gazdasággal szorosan összefonódó, ebből kifolyólag a külső befektetők bevonásától tartozkodó királyi család áll. Vagyis inkább a vezető politikai elit, ugyanis a király mellett holdudvara és a miniszterek is milliós összegekben lopnak az államkasszából, minimális összegekért jutnak hozzá értékes ingatlanokhoz és így tovább.

Hiába érkezik majd az első részlete a kölcsönnek augusztusban, a királyság számára szeptember sem lesz egyszerű, miután a szakszervezetek, a PUDEMO és a száműzetésben működő politikai pártok egy minden eddiginél nagyobb mértékű tüntetéshullámot helyeztek kilátásba, amelyet most már Európa, az Egyesült Államok és a Dél-afrikai Köztársaság is támogat. Belegondolva már ezek is jelentős méretű problémák, de még ezek mellett is van mi miatt fájnia III. Mswati király fejének, ugyanis nemrégiben látott napvilágot a WikiLeaks-en (a hírhedt oldal miatt már Afrikában is hullottak fejek) egy olyan telefonbeszélgetés átirata, amelyből az derült ki, hogy a mélyszegénységben tengődő Szváziföld 60 millió dollár értékben tervez katonai felszereléseket, helikoptereket, lőszereket, autókat vásárolni egy brit gyártótól (a pontos részletek is elérhetőek értelemszerűen). Bár a szváziföldi védelmi minisztérium állítása szerint a felszerelés az ENSZ békefenntartó műveleteiben résztvevő szvázi katonák részére kerül beszerzésre, az amerikai telefonbeszélgetésből kiderül az is, hogy Washington reális lehetőségként kezeli azt az opciót is, mely szerint a király a jövőbeni tüntetések, megmozdulások leverésére, visszaszorítására használná a fegyvereket, felszereléseket. Az elemzők szerint azonban az sem kizárható, hogy Mbabane csak egy közvetítő olyan ország számára, mint például Zimbabwe vagy a Szvázifölddel diplomáciai kapcsolatot csak nemrégiben kialakító Irán. Ismerve azonban a királyság anyagi helyzetét, valószínűleg az utóbbi opció a valóság.

A MunaHacha Maive Nei? címre hallgató művet a már 2002 óta Nagy-Britanniában élő Masimba Musodza jegyzi, aki művét az afrikai nyelven történő kortárs regényírás promotálására is szánja, ennek megfelelően nem meglepetés, hogy a könyv kiadója egy zimbabwei és afrikai irodalomra specializálódott angol kiadó. A rasztafariánus (Bob Marley volt legismertebb terjesztője) vallású író már 1997 óta rendszeresen publikál rövid novellákat (első műve “Az ember, aki raszta lett”), regényeket és ír forgatókönyveket, de igazából csak nemrég vált ismertté írói körökben. A most 35 éves író könyve tökéletesen fonja össze az afrikai ember hiedelmeit és mindennapi életét a globalizáció és kapitalizmus áldatlan hatásaival, hiszen a világ első shona thrillere egy mérgezés miatt kipusztuló, lepusztuló, mutálódó afrikai ökoszisztémáról mesél, amelynek főszereplője egy, a falusiak által hableánynak hitt mutáns hal. Maga a regény megjelenése tökéletesen mutatja, hogy a sok száz afrikai nyelv között még a legnagyobbak sem rendelkeznek igazán jelentős méretű irodalommal és írásos hagyatékkal, a gyarmatosítás hatásának köszönhetően szinte mindenhol az angol, francia, portugál illetve spanyol nyelv az uralkodó.

Musodza egyébként annak az új, kortárs írói rétegnek a tagja, amely kutatók és aktivisták támogatásával igyekszik anyanyelvén írni és publikálni, ezzel is életben tartva a gyarmatosítás óta korcsosuló ősi nyelveket. Ahogy ő mondja, egyszerűen minden írónak anyanyelvén kellene írnia, hiszen ezzel nem csak a nyelvet beszélőket szólíthatnak meg, de olyanokat is, akik érdeklődnek kultúrájuk, nyelvi hagyatékuk iránt. És az interneten gyors felmérő kutatást végezve biztosan ki lehet jelenti, vannak, akiket érdekel a shona nyelv is.

A kíváncsiak itt belenézhetnek a könyvbe:  az író blogja

Ez pedig egy interjú a szerzővel: