Ami viszont még ezeknél is kevesebb médianyilvánosságot kapott az elmúlt hónapokban és még most is, az a tény, hogy a napokban végleg megkezdődhetett a Kelet-Afrikai Tengeralatti Kábelrendszer (EASSy) használata, amelynek lefektetését már jóval a tervezett időpont előtt, még április közepén befejezték. Az 1.4 terrabit per másodperces kábel építése 2009. decemberében kezdődött Mozambik fővárosában, Maputoban, amely egyébként egyike a 8 szárazföldi csatlakozási pont egyikének, majd 2010. februárjában csatlakozott a második ponthoz, a dél-afrikai Mtunziniben, de fontos állomás volt a két fázisban, egymással párhuzamosan több helyen fektetett kábel életében április 6., amikor megérkezett a tanzániai partokhoz, Dar-es-Salaamnál.

A kábel (ahogy a mellékelt térképen is látható), egész Kelet-Afrikát összeköti, mert ugyan csak 8 szárazföldi állomása van (az előbbi három mellett még Madagaszkár, a Comore-szigetek, Kenya, Dzsibuti és az északi végpont, Szudán), ezeken keresztül további országok, például Zambia vagy Botswana számára is lehetőség nyílik egy minden eddiginél gyorsabb és olcsóbb telekommunikációs kapcsolat kialakítására Európával és Észak-Amerikával. A kábelt üzemeltő társaság, a Nyugat-Indiai-óceáni Kábeltársaság (WIOCC) április óta folyamatosan tesztelte a kábelt, és a napokban közleményben tudatták, hogy a több mint 10 ezer kilométeres tengeralatti rendszer tökéletesen működik. A közel 263 millió dolláros, hatalmas projekt legnagyobb eredménye a gyors sebesség, megbízhatóság és mindenképpen az olcsóbb kapcsolat, mivel az eddigi szolgáltatások színvonala és ára is hagyott kívánnivalókat maga után, ráadásul a többi rendszer nem közvetlenül, a legrövidebb úton kapcsolódott Európához, hanem volt például amelyik Indián keresztül.

A július 23.-án élesben “elstartolt” kábelhez kapcsolódó szolgáltatások értékesítése és kidolgozása már megkezdődött a 21 csatlakozott afrikai országban működő 26 szolgáltatótársaságnál és a jövőben várható további bővítések miatt ez a projekt egyértelműen a kapcsolat szabadságát hozza el sok tízezer afrikai ember számára – ha élni akarunk a már sokszor hallott reklámszlogennel. Ezúttal figyeltek arra is, hogy minél kisebb legyen a sérülések veszélye, ami korábbi projekteknél gond volt, a felhasznált anyagoknak és technikának köszönhetően már van esély a tényleg stabil szolgáltatásra, amelynek segítségével tényleg új távlatok nyílhatnak Afrika életében, hiszen ahogy egy pár nagyon okos ember már korábban is rávilágított, az információ óriási hatalom.

Afrika egyébként is minden téren hátrányban van a többi kontinenshez képest digitálisan, a Dél-afrikai Köztársaságot, Marokkót vagy mondjuk Egyiptomot leszámítva az internet még mindig luxus, a rossz minőségű kapcsolatokért bődületes összegeket kell fizetni, kábeles kapcsolat helyett itt a műholdas internet az egyetlen megoldás – tekintve a távolságokat az egyes felhasználók között -, de mégis egyre többen látják be, milyen óriási piacról és növekedési lehetőségekről van szó.

Bár nyilvános ünnepségen nem vett részt a most 92 éves “harcos”, ennek ellenére azonban a Johannesburg északi részén fekvő otthonánál több tucat ember gyűlt össze, hátha mégis megpillanthatják a születésnapját családja körében ünneplő, a feketék által szeretett atyaként tisztelt Mandelát. A rendőrség komoly erőkkel biztosította a házat és környékét, persze nem az erőszaktól félve, hanem esetleges tömegjelenetektől tartva. Nagyon szép kezdeményezésként egyébként afféle koalíció alakult világszerte politikusokból és egyszerű emberekből, akik azt vállalták, hogy életükből 67 percet ezen a napon közösségi munkára fognak szánni, ahány évet életéből Mandela a szegények és elnyomottak elleni harcra áldozott.

A jeles napon megszólaló politikusok és vezetők (voltak páran) egyébként világszerte méltatták Mandela életét és munkásságát: a Dél-afrikai Köztársaság jelenlegi elnökétől, Jacob Zumától kezdve Hillary Clinton amerikai külügyminiszteren át Ban Ki-moon ENSZ főtitkárig. Mandela 1990-es szabadlábra kerülése előtt 27 évet töltött az apartheid rendszer börtöneiben, így igazából a kilencvenes évek voltak a legmeghatározóbb évei, ő vezette az apartheid vezetőivel való tárgyalásokat, amelyek végül az apartheid bukásához és az első igazi demokratikus választásokhoz vezettek az országban, amelyet végül Mandela meg is nyert, így lett a feketék hőseként az ország első fekete elnöke.

Bár 1999-ben, mandátuma lejárta után visszalépett a legmagasabb szintű politikai élettől, különböző alapítványai és kampányai révén éveken át küzdött az AIDS, a rasszizmus vagy a háborúskodás ellen. 2004-ben vonult vissza a nyilvánosságtól teljesen, azóta szinte alig lehetett látni őt, még a világbajnokságon is csak rövid időre tűnt fel, hiába próbálta a nemzetközi labdarúgó-szövetség elég visszataszító módon a minél gyakoribb részvételre kényszeríteni. Boldog születésnapot kívánva ennek a csodálatos embernek, az ő egyik örökérvényű igazságával zárjuk a rövid posztot:

“Megtanultam, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem a győzelem felette. A bátor ember nem az, aki nem fél, hanem az, aki legyőzi a félelmet”.

1.  Afrika legnagyobb és legmagasabb hídja a Dél-afrikai Köztársaságból: a Bloukrans – híd.

2. A közel 80 millió dollárból, évtizedeken át épült (többször félbeszakadt a munka), Zambézin átívelő híd Mozambikból: a Caia-híd.

3.  A Níluson való átjutást biztosító híd Luxor és Esna között Egyiptomból:

4.  A Kongó folyó alsó és középső szakaszának legismertebb és legfontosabb átkelési lehetősége a Kongói Demokratikus Köztársaságból: a Matadi-híd.

5.  Alapvetően ismeretlen híd lenne a Logone-Chari folyó felett Kamerun és Csád határán, de a csádi konfliktus miatt Kamerunba menekülő lakosság ismertté tette: a Ngueli-híd.

6. Kommentár nélkül jöjjön a Zambézin található: Viktória-vízesés híd.

7. Tavaly adták át, Szudán első feszített-függesztett hídja:  a Tuti-híd.

8.  Két év múlva betölti 100. életévét Algéria egyik legismertebb hídja: a Sidi M’cid.

Az átkelő korábban három éven át zárva tartott biztonsági és politikai okokból, de mostantól határozatlan ideig nyitva tart majd a személy- és humanitárius forgalom előtt, főként az egyiptomi muszlim pártok követeléseinek megfelelően. A lépés mindenesetre azért aggodalmakat is felvet, a határ alatt már eddig is tucatnyi csempészalagút működött, valószínűsíthető, hogy a határ megnyitása tovább fogja növelni a Gázába csempészett holmik – és sok esetben fegyverek – számát. Ami jellemző reakció volt, főként Észak-Afrikában, hogy június elején tüntetések robbantak ki, a legjelentősebbek Egyiptomban, Szudánban és Marokkóban, utóbbiban június 7.-én közel 50 ezer ember jött össze Rabat utcáin palesztin zászlókat lobogtatva és Izrael-ellenes jelszavakat skandálva.

Szudánban a tüntetők képviselői a szudáni török nagykövetnek emléklapot adtak át tiszteletük jeléül, Egyiptomban pedig az Iszlám Testvériség ellenzéki párt által tető alá hozott megmozdulás azon kevesek egyike volt az utóbbi időben, amelyeket a hatóságok hagytak békében lezajlani. Bár ekkora megmozdulások máshol nem voltak, de a nagyköveteket sok helyen behívták, szenegáli civil szervezetek és muszlim pártok pedig felszólították a szenegáli kormányt, hogy szakítson meg minden kapcsolatot a zsidó állammal, a Dél-afrikai Köztársaság viszont ennél tovább is ment, visszahívta izraeli nagykövetét és ideiglenesen felfüggesztette a kapcsolatait az országgal. Algériában szintén voltak kisebb megmozdulások, Izrael-ellenes megnyilatkozások, de ez jellemző volt egész Afrikára, az Iszlám Kongresszus Szervezete, amely tucatnyi afrikai államot tömörít (pl. Uganda, Algéria, Togo), felszólította tagállamait a zsidó országgal való kapcsolatuk felülvizsgálatára, a palesztin nép támogatására és az ENSZ határozott fellépését követelte.

Ugandában egyébként elég komoly bíráló újságcikkek is megjelentek az esettel kapcsolatban, múlt héten pedig 33 különböző szervezet adott ki Izraelt bíráló közleményt. De szinte akármelyik afrikai ország nevére és Izraelre közösen rákeresünk, a találatok között előkelő helyen mindenképpen lesz egy írás, amely a támadásokra adott reakcióval foglalkozik, az Arab Liga miniszteri találkozóján is fő téma volt az izraeli akció, Tunézia például megerősítette, hogy a jövőben még erősebben fogja támogatni a palesztinokat és kijelentette azt a tényt, amelyet már tudtunk a hír napvilágra kerülésekor: Izrael ezzel az akcióval minden esélyét elveszítette a közel-keleti békére. Elég volt néhány keresést végrehajtanom a google-n, hogy lássam, még olyan országok is bírálták Izrael akcióját, amelyekre alapvetően nem jellemző az ilyesmi (pl. Zambia, Etiópia).

A szervezet számításai szerint a minimális egészségügyi szolgáltatási színvonal eléréséhez legalább 23 szakembernek kell 10 ezer emberre jutnia, az afrikai átlag ezzel szemben 13, de van néhány igazán súlyosan érintett állam. Bár konkrét sorrend nincs és nem is érdemes ilyenről beszélni, de azért egyértelmű, hogy melyik a legrosszabb helyzetben lévő ország a fekete kontinensen: Szomália, ahol még igazán pontos adatok sem állnak rendelkezésre (hiszen a központi kormányzat és így az egészségügyi minisztérium alig pár utca felett gyakorol hatalmat Mogadishuban), de általánosan elfogadott becslések szerint az al-Shabaab uralta déli területeken nagyjából 1 orvos (tehát gondoljunk bele, hogy lehetne itt szakorvoshoz jutni) jut 70-80 ezer emberre (!!), de nővérekből is alig 15-17 jut erre a számra.

A létesítmények helyzetéről nincs értelme beszélni sem, hiszen a kórházak konkrétan csak nevükben azok, a műtőknek kinevezett helyiségekben olykor csak egy lámpa, egy ágy és lepedő található. De erről már készültek rövid riportfilmek is, megdöbbentően iszonyú a helyzet. A szinte egész területében sivatagi országnak számító Csád sem büszkélkedhet, itt kb. 20 ezer emberre jut egy orvos, 2500 emberre jut egy kórházi ágy, pedig ez nem olyan feltétel, amit nehéz lenne teljesíteni. A létszám pedig folyamatosan csökken, igazán szakértő utánpótlást nehéz találni, a kormány most önkéntes, “gyorstalpalót” végzett dolgozókkal igyekszik valamelyest javítani a helyzeten. Ami még számomra is meglepő volt (ha hihetünk a jelentésnek), hogy Etiópia
milyen súlyos gondokkal küzd, 40 ezer emberre jut egy orvos, ráadásul ez nem oszlik el területileg arányosan, szóval van ahol a duplája ennek a szám.

A gondok fő forrása az elvándorlás, a kiképzett orvosok és szakemberek közel fele elhagyja az országot vagy a közegészségügyet. Az összeomlás szélén álló rendszer megvédését a kormány itt is az alacsonyabb szintű feladatok ellátására kiképzett emberek bevonásával igyekszik megoldani. Ugyanezzel a projekttel igyekszik az emberhiányt megoldani Tanzánia és Malawi is, előbbiben orvosi segédszemélyzetnek hívják a kiképzett dolgozókat, míg Malawiban ők lennének az egészségügyi megfigyelő asszisztensek. Tanzánia valamelyest sikerrel küzd az összeomlással, általánosságban 10 ezer emberre a jelentősebb régiókban már jut egy orvos, persze a vidéki területeken nem ennyire jó a helyzet.

Malawiban szintén vidéken igazán súlyos a helyzet, közel 70%-os a szakember és nővérhiány, amelyen az utóbbi időben enyhített az új “asszisztens” személyzet bevonása, de ez nem lehet végső megoldás az egyértelmű. Ami a leginkább érdekes ezen a listán, az Sierra Leone, ahol személyes véleményem szerint jó úton haladva veszi fel a versenyt az iszonytatónak könnyedén nevezhető helyzettel: a bizonyos páciensi körre kiterjesztett ingyenes egészségügy összeomlásának megakadályozására, a jelenlegi dolgozók 600%-os béremelést kaptak, ráadásul a hihetetlen szakemberhiány feloldására kubai és nigériai orvosokat csábítanak az országba. Ennek ellenére a helyzet majdnem kritikus, becslések szerint még mindig csak 3-4 orvos jut 100 ezer emberre a háborúk sújtotta csodás kis országban.

A listán még négy ország szerepel, nem meglepő és szomorú módon Niger is közöttük van, 2008-as adatok szerint alig 300 orvos (!!) van az országban a 14 milliós lakosságra, ezeknek is a fele a fővárosban, Niameyben, de a kisegítő személyzet létszáma is alig éri el a pár ezer főt. Ehhez pedig adjunk hozzá két tényezőt: a világ leggyorsabban növekvő népességét (egy anyára átlagosan 7 gyermek jut) és az évről-évre egyre súlyosabb éhínségeket és szárazságokat. Na vajon mi lesz a végeredmény?!

Libéria egészségügye szintén iszonyú állapotban van, főleg a polgárháborúnak betudhatóan, a WHO szerint 51 orvos van csak az országban, a feladatok jelentős részét bábák, “betanított”  szakápolók látják el, ahogy az Burundiban is történik, ahol egy orvos jut 35 ezer emberre és két nővér 10 ezer állampolgárra. Az utolsó ország a listán a portugálok hőn szeretett egykori gyarmata, Mozambik, ahol a WHO szerint 3 orvos jut 100 ezer emberre, és az összes orvos fele a fővárosban, Maputoban praktizál. A fő program a kritikus állapot feloldására itt is a rövidebb, gyorsabb és egyszerűbb tréninget (30 hónap intenzív tanulás) kapó szakemberek kiképzésében látják, 2010 végére 1000 ilyen “másodlagos” orvost akarnak a rendszerbe juttatni. A poszt fő üzenete az elcsépelt régi mondás lenne: minden csak nézőpont kérdése..vagy nem?

Fő források: WHO, IRIN

Kína nem válogat, nem tesz különbséget országok között, nem akar beleszólni a politikai berendezkedésükbe, társadalmi felépítésükbe, normáikba, egyszerűen csak megtesz mindent, hogy megszerezze azt, amit akar. A vonakodó “nyugat” helyett azonnal odaáll, ha segélyre van szükség, a létrehozott Kína-Afrika Fejlesztési Alap pedig számolhatatlan mennyiségben önti a pénzt változatos befektetésekbe, legyen szó akár algériai olajról vagy zambiai bányákról. A mainstream média teljes közönye mellett az elmúlt hónapokban Kína brutális üzleteket ütött nyélbe Zimbabwéban, Ugandában, Zambiában, Angolában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban, a legfrisebb hírek szerint pedig a távol-keleti ország legnagyobb bankja, a Kínai Ipari és Kereskedelmi Bank (ICBC) 500 millió dollárnyi kölcsönt kínált fel az etióp hatóságoknak az Omo folyón építendő Gibe 3 gát projektjének folytatásához.

Tette mindezt annak ellenére, hogy környezetvédők szerint a gát felépülése döbbenetes hatással lesz a környezetre és közel fél millió etióp őslakos életét fogja gyökeresen megváltoztatni és pusztasággá változtatja a most még virágzó földeket az Omo völgyében és a Turkana-tó körül. A Világbank vagy az Európai Befektetési Bank ezen indokok miatt sem szándékozott pénzt juttatni a projektre, amely így eléggé belassult mostanában, de a kínaiak szerepvállalása azt jelentheti, hogy a gát el fog készülni. Aztán ott van a szintén elég friss hír, mely szerint egy nigériai olajvállalat (az NNPC) és egy kínai állami építőipari társaság (a CSCEC) 23 milliárd dolláros üzletet kötött három olajfinomító építésére, amely végre megszüntethetné azt a döbbenetes visszásságot, hogy a világ egy olajhatalmának számító Nigériának külföldről kell üzemanyagot importálni, mivel nincs meg a megfelelő infrastruktúrája a finomításra.

Nem meglepő módon a nigériai olajból legnagyobb hasznot húzó Shell már hónapok óta kritizálta az egyezséget, amely szerintük rendkívül káros és veszteséges lesz Nigéria számára – valahogy ezt nehezen bírom elképzelni. Egy ilyen befektetés több ezer nigériainak adna munkát és lehetővé teszi, hogy az ország saját maga finomítsa le kitermelt olaját, ami jelentős bevételnövekedést is jelenthet a költségvetés számára, ahogy erről a szerződés nemhivatalos ünnepségén Goodluck Jonathan nigériai elnök is beszélt. A megnövekedett bevételekből pedig tovább lehetne finanszírozni a közel 20 ezer niger-deltai lázadó lefegyverzését és integrálását a társadalomba.

És bár a “nyugatnak” nem tetszik a folyamat, ahogy ennek több nyugati vezető hangot adott már az elmúlt években/hónapokban, Afrika továbbra is tárt karokkal várja a követeléseket és elvárásokat nem támasztó Kínát, amely pedig önti a pénzt a kontinensbe. És az afrikai országok is kezdenek elfordulni az eddig istenített Európától és Amerikától, hiszen ahogy Yoweri Museveni ugandai elnök fogalmazott pár hónapja, a kontinens már saját maga el tudja dönteni mi a fontos és képesek saját maguk felmérni a lehetőségeket és érdekeiket. Kína egyenesen odáig ment, hogy a “nyugat” által elzárásra ítélt Robert Mugabéval is alkura lépett, dollárszázmilliókat biztosított Zimbabwe számára és ahogy Mugabe is mondta, “erre a segítségre várunk, nem a nyugati parancsolgatásra”.

Persze, Kína sem tökéletes, rengeteg kínai spekuláns is megjelent Afrikában (akik aztán milliókat húznak le az adott ország kormányától), munkásaik sokszor nem képesek részeseivé válni az adott társadalomnak, kultúrának, és bizony a befektetéseknek koncessziós jogokban mérik az árát. Ennek ellenére a folyamat létezik és minden eddiginél erősebben jelentkezik  ezekben a hónapokban.

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

Aztán még ott a növekvő emberi populáció (bár eme tényező számára a konfliktusok jelentős ellenhatást jelentenek) bizonyos területeken és a rendkívül érzékeny gorillák számára halálos betegségek – de akár az emberekre is halálos Ebola-vírus. A gorillák számának fogyásához hozzájáruló különböző elemek egyébként szorosan összefüggnek, például gyakori, hogy a fakitermelők asztalára gorillák húsa kerül (és akkor még nem beszéltünk a több tucat súlyosan pusztított fajról) és egyes régiókban a piacon is hozzájuthatunk ilyen “ínyencséghez”. A jelentés szomorúan konstatálja azt is, hogy bár az elmúlt hónapokban egy eddig nem ismert, nagyobb (kb. 750 fős) gorillapopulációt fedeztek fel Kelet-Kongóban, az ottani helyzet miatt valószínűleg éveken belül ezek a családok is eltűnnek.

Ma a gorillák négy alfaja (keleti síkvidéki, hegyi, nyugati síkvidéki, Cross folyó menti) egyaránt végveszélyben lévő, súlyosan veszélyeztetett faj, de a hegyi, a Cross folyó menti gorilla és a keleti síkvidéki helyzete már a végső stádiumban van. Március elején kezdődött a Nemzetközi Gorilla Megőrzési Program (IGCP) felmérése a Virunga-parkban élő hegyi gorillák számáról, amely adat kritikus képet fog szolgáltatni eme csodálatos emlős sorsáról. A legrosszabb helyzet egyértelműen a Kongói Demokratikus Köztársaságban uralkodik, de ahogy a jelentés is rávilágít, egész Közép-Afrikában csak romlott a helyzet.

Pozitívumként szerepel a jelentésben, hogy a Virunga-vulkánok környékén élő hegyi gorillák megmentésének ügyében a három érintett ország: Uganda, Ruanda és a “nagy” Kongó a helyi lakosság megmozgatásával együtt összefogott, ennek eredménye, hogy ezek az állatok túlélték az elmúlt szörnyű éveket. Ha valaki egyébként azt gondolná, hogy a négy alfaj közül a hegyi gorilla a legveszélyeztetetebb, az téved, a Cross folyó menti gorillákból talán már csak 300-400 egyed élhet Nigéria és Kamerun vadonjaiban. A két ország határon élő populációira a legnagyobb veszélyt az ember jelenti, errefelé a legkisebb bűntudat nélkül vadásszák a szerencsétlen emlősöket, ennek megfelelően már csak azokon a helyeken maradtak életben családok, amelyek nehezen megközelíthetőek.

Kamerun 2007-ben eszmélt először, hogy valamit tenni kellene, ekkor hozták létre a Takamanda Nemzeti Parkot, amely mára eme gorillafaj utolsó menedéke lett. Nigériában nem ennyire jó a helyzet, hiába a helyi közösségek összefogása és a nemzetközi segítség, a bürokrácia és a korrupció miatt továbbra is csak a Takamandával határos Cross Folyó Nemzeti Parkban van békességük a főemlősöknek. És hogy a helyiek számára mit is jelent egy ilyen állat elejtése, álljon itt Emmanuel Oshibeka elég régi vallomása, akit még 2006-ban ítéltek hat hónap börtönre 3 Cross folyó menti gorilla megöléséért: “Egy csoportban voltak, én pedig kutyával kerestem őket. A kutya kiszimatolta őket és odavezetett az üvöltő gorillákhoz, amelyek egy fa tetején kapaszkodtak. Elkezdtem lőni rájuk, és egyesével lehullottak, majd a földön szépen feldaraboltam őket.”

És bár később nemzetközi támogatással más megélhetést kerestek Emmanuelnek, a férfi azt mondta, ha ismét megélhetési nehézségei lesznek, újra beveti magát a vadonba. Visszatérve az egész gorilla-fajra, szomorúan vegyük tudomásul a tényt, hogy bizony egy-egy elejtett gorilla halálában nekünk is véres lehet a kezünk, hiszen egy arany- vagy koltánbánya munkásainak húsra van szükségük és mivel pénz nincs, azt kell enni, amit a természet kínál. Ráadásul a helyi lakosság, amely egykor tabuként kezelte a gorillahús fogyasztását, mára félretette elveit és sokszor még a menekülttáborok lakói is az őserdőkben keresnek betevőt.

Végül szomorúan elmondható, hogy a nemzetközi közvélemény csak a hegyi gorillák helyzetéről bír tudomással, pedig a másik három alfaj helyzete is kritikus, sőt a két nyugati alfaj sokkal gyorsabb ütemben pusztul, mint keleti társai.

Afféle hétvégi érdekességként egy ilyen mikronemzet és Afrika egy közös kapcsolatáról és egy elméleti síkon majdnem létrejött új afrikai államról lesz szó a következő posztban. A Freedoniai Hercegséget afféle szórakoztató ötletként, projektként hozta létre néhány tizenéves 1992-ben az Egyesült Államokbeli Houston városában, ki is kiáltották otthonaik függetlenségét az Államtól, de igazán komolyra csak évekkel később, 1997-ben vált a történet, amikor egy John Kyle nevű (ő volt I. John herceg) fiatal vette kézbe a projekt vezetését, weblapot készített, alkotmányt dolgozott ki és pénzérméket is veretett az “ország” hivatalos fizetőeszközeként. A mikronemzet lakossága, vagyis inkább a projekt résztvevőinek száma 2000-ben érte el csúcspontját, amikor majdnem 300 tagot számláltak világszerte, főként az Egyesült Államokban.

Ahogy a projekt régóta nem frissített honlapjáról tudjuk, 2000 végén Kyle és barátainak elhatározása, hogy valódi földet is szereznek államuknak, tettekre sarkallta őket. Sok lehetőségük nem volt, egy olyan országot kellett keresniük, amely hajlandó volt ilyen célokra is értékesíteni területének egy részét. Választásuk az afrikai Szomáliföldre esett, amelyet ekkor szinte még egyetlen nemzetközi szervezet vagy más ország sem ismert el, de amely már egy független állam majd minden tulajdonságával rendelkezett. Állítólagosan még tárgyalásokat is folytattak Szomáliföld képviselőivel a projektről és megállapodtak abban, hogy egy aszfaltozott út és egy kikötő építéséért cserébe Szomáliföld hajlandó területének egy részét átengedni Freedonia számára. Mint később kiderült, ez csak hazug propagandának bizonyult, de hatása az ezután következő eseményekre már elkerülhetetlen volt.

2000-ben, nagyjából Freedonia létezésének csúcspontján Jim Davidson és Michael Notten, az Awdal Roads vállalatának a képviseletében Szomáliföld Dzsibutival és Etiópiával határos legnyugatibb csücskébe utaztak, hogy ott tárgyaljanak különböző üzleti projektekről, főként utak építéséről. Minden gond nélkül zajlott a tárgyalások során, úgy tűnt, hogy sok milliós befektetést fog hozni a megállapodás az akkor még Szomáliföldtől is elszakadni kívánó Awdal tartománya számára, ám a mikronemzet képében a sors közbeszólt.  Szomáliföld nem nézte jó szemmel szakadár tartományának egyéni akcióit a befektetéseket és tárgyalásokat illetően (meg egyáltalán alapból rendkívül feszült volt a hangulat a kis tartomány és Szomáliföld között), ezért azt a propagandát kezdték el terjeszteni Awdalban, hogy a két amerikai csak Awdal egy részét kívánja megszerezni Freedonia “nemlétező” nemzete számára.

Ekkor újabb feszült hangulatú tárgyalások következtek az Awdal Roads és Szomáliföld vezetése, valamint a szakadár Awdal tartomány irányítói között, közben pedig az awdali lakosság hangulata is egyre feszültebbé vált, kisebb-nagyobb tüntetések törtek ki és az amerikai üzletemberek élete is veszélybe került. A tárgyalások eredményeképpen végül a két üzletembert (bár csak állítólagosan volt közük Freedoniához)  kiutasították az országból, Szomáliföld alelnöke katonai kísérettel Awdalba utazott, demonstrálni “ki is az úr a háznál”. Awdal lakossága azonban az utcára vonult Szomáliföld ellen való tüntetésük jeleként és megtámadták az alelnököt szállító konvojt is, amelynek következtében a hadseregnek is be kellett avatkoznia, a végeredmény: 4-5 halott és több tucat sebesült. És bár Freedonia weboldalán később teljesen elhatárolódtak az eseményektől, ez a történet is mutatja, hogy egy apró ötletnek is lehet hatása emberek életére a világ más pontjain.