Azawad: Most vagy soha – I. rész

Közzététel ideje | február 10, 2012 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Miközben Mali labdarúgó-válogatottja hatalmas sikert elérve egészen az elődöntőig menetelt az Afrikai Nemzetek Kupája idei kiírásában és csak ott szenvedett vereséget Elefántcsontpart gárdájától, addig maga az ország egy sokkal komolyabb kérdésben szintén a vereség felé tart, miután a tuareg Azawadi Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (MNLA) két nappal ezelőtt (február 8.) bejelentette, hogy most már hét város áll az ellenőrzése alatt Mali északi részén. Történt mindez azután, hogy az algériai határ menti régióban fekvő Tinzawaten is elesett a tuaregeknek, az MNLA szerint hosszabb harcok, a mali hadsereg szerint az ő visszavonulásuk után. A  bejelentés egybeesett az ENSZ főtitkár, Ban Ki-moon békére felszólító közleményével, amelynek valószínűleg nem sok hatása lesz a térségre.

A hadsereg azt is bejelentette, hogy feladják az elszigetelt települések, útvonalak védelmét és mostantól a nagyobb városok (Kidal, Gao, Timbuktu) védelmére fognak koncentrálni – ennek keretén belül tegnap (február 9.) harci helikopterek támadtak célpontokat észak-keleten, megakadályozandó a tuaregek előrenyomulását a régió legnagyobb települése, Kidal felé. Ha ez a város elesik, Észak-Mali is elesik. A humanitárius helyzet is egyre jobban eszkalálódik, már legalább 25 ezer (az ENSZ szerint kicsit kevesebb, a Vöröskereszt szerint kicsit több) ember menekült át a határokon Nigerbe, Algériába és Mauritániába, növelve a régióra nehezedő élelmiszerbiztonsági nyomást – Németország a héten talán épp ezért bejelentette, hogy 12 millió euró értékben további élelmiszersegélyt nyújt a Száhel-övezet országainak, köztük Malinak is. A 2011 végén létrejött tuareg MNLA 2012. január 17.-én kezdett harcot az ősi földjüknek tartott Azawad függetlenségéért és egyértelműen kijelenthető, hogy a líbiai harcokban magukat pénzzel, fegyverrel és tapasztalattal felszerelt tuaregek minden eddiginél nagyobb eséllyel indulhatnak céljaik elérése érdekében. A hatvanas, kilencvenes és a kétezres években kirobbant tuareg lázadásokkal szemben az áprilisban elnökválasztások elé néző és az afrikai al-Kaida csoport (AQIM) által amúgy is sújtott Mali valószínűleg ezúttal szimpla békeszerződésekkel nem tudja majd lekenyerezni a mindenre elszánt harcosokat.

Ráadásul a folyamatos vérveszteség etnikai feszültségeket is lángra lobbanthat az országban, miután a fővárosban, Bamakoban és több, nagyobb városban is voltak tüntetések a kormány gyengesége és döntésképtelensége miatt (katonák feleségeinek szervezésében), amely megmozdulások aztán gyorsan idegengyűlöletbe csaptak – több helyen tuaregek boltjait, házait is megtámadták. Ez pedig sajnos az egész tuareg populációt egy kalap alá veszi, annak ellenére hogy például a szintén lázadó tuareg csoport, a Május 23. Szövetség felszólította az MNLA-t a harcok felfüggesztésére. A kritikussá váló helyzettel kapcsolatban egyébként számtalan ország hallatta már hangját, legutóbb két közvetlenül is érintett állam, Niger és Mauritánia vezetője kommentálta a fejleményeket. A jelenleg hozzávetőleg 10 ezer mali menekültet befogadó Niger államfője, Mahamadou Issoufou szerint az újabb tuareg lázadás humanitárius katasztrófa felé sodorja Nigert, amely a mali és elefántcsontparti menekültek, a líbiai hazatelepülők mellett egy újabb rossz terméssel, egy újabb száraz évszak hatásaival (közel 700 ezer tonna gabona hiányzik) kénytelen szembesülni. Ennek ellenére hangsúlyozta, hogy országa megosztja azt a keveset is, amivel rendelkezik, egyúttal felszólította a mali harcolókat a harcok azonnali beszüntetésére, rámutatva, hogy a szociális és gazdasági fejlődés a cél, nem egy újabb végtelen fegyveres konfliktus. A kérdésre, hogy nem tart-e attól, Niger is belesodródhat egy tuareg lázadásba az ország északi részén, Issoufou hangsúlyozta, hogy folyamatosan együtt dolgoznak az egykori lázadók vezetőivel az északi szegénység csökkentésén és fejlesztési programok elindításán. Mert ahogy ő is rávilágított az örökérvényű igazságra: “a terrorizmus és bűnözés a szegénység talaján növekszik”.

A mauritániai elnök, Mohamed Ould Abdel Aziz a francia Le Monde-nak adott egy rövid interjút a mali helyzetről, amely szerinte kizárólag a kormány hibája, hiszen a vezetés gyakorlatilag biztonsági vákumban hagyta Észak-Malit, ahol így szabadon működhettek-növekedhettek a különféle lázadó csoportok. Azt is hangsúlyozta, hogy a harcosok jól felszereltsége néhány jól ismert gaoi és timbuktui csempész munkásságának is betudható, akikkel szemben komolyan fel kellene lépnie a hatóságoknak, hogy gátat szabjanak az erőszaknak. Mindenesetre a fent említett tuareg megnyilatkozás (a Május 23. Szövetség részéről) ellenére a tuareg populáció teljes mellszélességgel az MNLA mögött áll, a diaszpóra szerte a világon (Franciaországtól Szaúd-Arábiáig) az interneten keresztül küldi támogató szavait, sokak szerint január 17.-e egy új állam születésének időpontja lehet (az első támadás napja, Menaka ellen). De amíg azonban az alapvetően elég egyoldalú nemzetközi sajtó (ezért mindenesetre nem hibáztathatóak, ahol a harcok folynak, onnan nagy szó információhoz jutni) felfegyverzett líbiai ex-zsoldosok tömegéről, al-Kaida kapcsolatról ír, addig a valóságban csak arról van szó, hogy a körülmények és a lehetőségek most voltak adottak ahhoz, hogy Alladi Ag Alla 1963-as, rendőröket ért támadása után sokadszor ismét harcba induljanak a tuaregek egy általuk sosem elfogadott, kényszerített állami struktúra ellen. És ha jól megnézzük a történelmet, nem nehéz észrevenni a hasonlóságot az 1990. júniusában kirobbant második nagy tuareg lázadás és a mostani között, hiszen akkor is egy azawadi csoport, az Azawadi Népi Felszabadítási Mozgalom (MPLA) indított Iyad Ag Ghali vezetésével fegyveres felkelést a mali kormány ellen, korábban Líbiában kiképzett harcosok segítségével.

Akkor Algéria segített összehozni egy békemegállapodást 1992-ben, amely ugyan egy bizonyos mértékű önrendelkezési jogot biztosított a tuaregek számára, de ezt a megállapodást igazából a mali kormány nem tartotta be, így nem volt csoda, hogy 2006-ben a Május 23. Szövetség (ADC) ismét harcot indított a tuareg autonómiáért, amely harcot ismét Algéria segítségével sikerült lezárni, az Algíri Egyezmény aláírásával. Ebben hasonlóak voltak a feltételek az 1992-es megállapodáshoz, tehát nagyobb autonómia a Kidal régióban, a tamasheq nyelv szélesebb körű elismerése, működő repülőtér Kidalban, különböző fejlesztési programok Észak-Maliban, nagyobb kulturális reprezentáció a médiában és így tovább. De mivel ezek ezúttal sem nagyon váltak valóra, az elmúlt években a tuaregek lázadása alacsonyon hőfokon ugyan, de tovább égett – egy-két kisebb támadás a katonaság ellen és számtalan emberrablás. A hasonlóságok mellett azonban ezúttal van egy rendkívül szembetűnő eltérés is, ahogy korábban már említésre került, az MNLA egyrészt szakított a hagyományokkal és egy-két támadás után a tuaregek nem vonultak vissza jól védett, eldugott bázisaikra, hanem totális támadásba mentek át, másrészt ezek a lázadó harcosok rendkívül jól képzettek és felszereltek – 1990-ben Iyad Ag Ghaliék néhány ősrégi muskétával vonultak harcba, 1963-ben a harcosoknak pedig még ennyijük sem volt. Most azonban a líbiai összeomlás során hatalmas tömegű fegyver került az MNLA kezébe, másrészt pedig gaoi és timbuktui csempészek segítségével a mali hadseregtől is elszivárgott ez-az.

A poszt-sorozat következő részében a mostani konfliktus kirobbanásához vezető út állomásait és fontosabb szereplőit tekintjük át.

Hozzászólások: