Kongói bányahelyzet: Kabila bekeményített, de csak falra hányja a borsót

Közzététel ideje | szeptember 11, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Valahogy nem jött igazán váratlanul a hír a Kongói Demokratikus Köztársaságból, hogy Joseph Kabila végre megtette azt, amit már annyi hónapja meg kellett volna tennie: nemrég ugyanis az államelnök bejelentette, Észak-Kivu, Dél-Kivu és Maniema tartományokban az összes bányászati tevékenységet felfüggesztik és betiltják. Erről az észak-kivui bányászvárosban, Walikaléban beszélt, amely annak az ugyanerre a névre hallgató megyének a székhelye, ahol még jelenleg is lázadó csoportok felügyelnek több kassziterit (a legfontosabb ónérc) és koltánbányát, de a fentebb említett három tartomány mindegyikében több tucat bánya van különböző csoportok felügyelete alatt, akik saját harcukat, öncélú küzdelmüket finanszírozzák a bevételekből.

És persze ne úgy képzeljük el, hogy a lázadó csapatok harcosai végzik az alantas munkát, nem, a bányák körül élő lakosság dolgozik az életveszélyes területeken, és ők afféle adót fizetnek minden kitermelt ásványkincs után (egy napi munkáért a bányában az embereknek körülbelül 2000 forintnyi összeget kell fizetni átlagosan), miközben munkájukat fegyveresek felügyelik. Az persze már más kérdés, hogy ha a kormány a hihetetlen bevételeket termelő “aranytojást tojó tyúkokat” eddig sem tudta irányítása alá vonni, akkor hogy lesznek képesek betartatni ezt a rendeletet. Sok apró mai mai milícia (például a Mai Mai Cheka vagy a Mai Mai Yakutumba) húz hasznot a bányák kizsákmányolásából, de a két leginkább érintett csoport a hírhedt Ruandai Demokratikus Felszabadítási Erők (FDLR) illetve az egykori CNDP (Nemzeti Összefogás az Emberek Védelmére – Laurent Nkunda szervezete) tagjai, utóbbiakat például hiába integrálták a kongói reguláris hadseregbe, egyes dandárjaik a mai napig a saját szakállukra dolgoznak.

Ha egy példát szeretnénk találni a kritikus helyzetre az érintett három tartományban, akkor valószínűleg Bisie-re esne a választásunk, amely mind a mai napig önjelölt lázadó vezéreket gazdagít a kitermelt ónércével. Az Észak-Kivuban található, nagyjából 10 ezres lakossággal bíró bányászvároska eredetileg brutális mai mai milíciák felügyelete alatt állt, Samy Matumo vezetésével, aki havonta akár 1 millió amerikai dollárt (!!) is keresett a bányában dolgozó szerencsétlenekre kivetett adókkal (mindent adóztattak és adóztatnak: a házak építését, a munkalehetőséget, a szállítást), amelynek segítségével könnyedén meg tudta akadályozni, hogy a 2006-ban a Bisie-bánya bányászati jogát hivatalosan megszerző brit-dél-afrikai konzorcium, a Mining and Processing Congo emberei akár csak megközelíthessék az amúgy is eléggé elzárt területen lévő bányát (többször előfordult, hogy rálőttek a cég helikopterére, ami ezért visszafordult). Matumo szervezetét egyébként 85. dandárként a hadseregbe is megpróbálták beintegrálni egy béketárgyalás után, de a vezető gyorsan meggondolta magát és hátat fordított az alkunak.

A kibányászott ónércet egyébként először gyalogosan egy majdnem 50 kilométerre fekvő kis faluba szállítják, ahonnan ócska repülőgépeken viszik Gomába a szállítmányt és ott a sosem kérdezősködő nemzetközi kereskedők valamelyikének eladják, hónapokkal később pedig akár a mi egyik elektronikai cikkünkben is ott lehet a feldolgozáson átesett kis kődarab. 2009-ben aztán végetért Matumo királysága, az ENSZ és a kongói hadsereg közös akciójával végül elsöpörte a kisebb lázadó szervezeteket a térségben, csak igazából azzal nem számolt senki, hogy Észak-Kivuban a legtöbb katonai dandár egykori, 2009-ben integrált CDNP harcosokból áll, akik számára Bisie (és a többi bánya) csábítóbb lehetőség volt, mint a kormány kosztján tengődni. Jelenleg a, hivatalosan a kongói hadsereg kötelékébe tartozó 212-es dandár és vezetői (a dandár vezetője Yussuf Mboneza) felügyelik Bisie bányáját (és hasonló a helyzet máshol is, az FDLR, kisebb Mai Mai milíciák és a renegát katonai dandárok küzdenek a bányák felügyeletéért), ezzel pedig havonta több százezer dollárt tesznek zsebre. Konkrétan államot működtetnek az államban, ők nem dolgoznak a bányában, egyszerűen megadóztatnak mindent és mindenkit.

A felvásárlókat pedig egyáltalán nem érdekli honnan érkezik az ón, a koltán vagy az arany, a nemzetközi kereslet óriási és Kongó ércei egyszerűen túl csábítóak – a bányák irányításáért folyó harcok pedig kihatással vannak az árakra is, tehát ha harcokról érkezik hír, emelkedik az ón vagy a koltán ára is. Maga Bisie konkrétan tényleg az isten háta mögött, egy őserdő közepén fekszik, ahova csak egy sáros út vezet, amelyre már rátérni is csak pénzért lehet, ahogy a több tucat kilométer megtétele után Bisie-be belépni is. Pénzbe kerül az orvosi szolgáltatás, minden többszörös áron fut, mint máshol, fizetni kell tényleg mindenért, de még így is megéri ezreknek a sötét alagutakban robotolni, ugyanis egy jól sikerült napi műszak alatt akár 30 ezer forintnyi összeget is lehet keresni, persze általában egy hónapban egyszer van egy ilyen nap, máskor napokig csak földet túrnak a szerencsétlen emberek.

Akárhogy is, Kelet-Kongóban a bányászat óriási üzlet és Kabila rendeletének érvényt szerezni valószínűleg lehetetlen lesz, hiszen gondoljunk csak bele, az ENSZ és a hadsereg közös missziója még a civil lakosságot is képtelen megvédeni, nemhogy valamiféle törvénynek érvényt szerezni. Kereslet pedig mindig van és az Egyesült Államokban az idei év elején elfogadott törvény (mely szerint minden vállalat köteles jelezni éves jelentésében ha valamilyen módon tevékenysége kongói ásványkincsekkel került kapcsolatba) nagyjából annyit ér, mint a gyémántoknál a Kimberly-folyamat: semmit.

Hozzászólások: