16 éve hallgatott el a rádiózás szégyenfoltja

Közzététel ideje | augusztus 1, 2010 | 3 hozzászólás | GaceTillerro

Valószínűleg csak nagyon kevesek tudják, hogy a tegnapi nap egy döbbenetes médiatörténeti szégyenfolt eltörlésének jubileuma volt, ugyanis 1994. július 31.-én hallatta utolsó adását a Radio Télévision Libre des Mille Collines (RTLM), az a ruandai rádióadó, amely uszító adásaival elismerten és bizonyítottan óriási szerepet játszott a ruandai népirtás kirobbanásában és brutalitásában.

A wikipédiás jelleget kerülve mindenképpen érdemes néhány szóban a történetéről is írni, 1993-ban néhány fiatal ruandai azért hozta létre az adót, hogy az akkoriban hangoztatott tuszi-hutu megbékélés ellen szólaljon fel, és humoros műsoraiknak, jó zenei felhozataluknak köszönhetően sikerült is megszólítani a hutu fiatalok ezreit, akikben aztán a mérgező tuszi- és belgaellenes propaganda is jó táptalajra talált. Kezdetben az előítéletek és különbségek bemutatása a két etnikum között humorba ágyazva történt, de 1994-től kezdődően egyre erőszakossabbá és agresszívabbá váltak a műsorok és 1994. áprilisában, amikor lelőtték a hutu származású Juvenal Habyarimana elnök gépét, a tuszik elleni uszítás teljesen nyílttá és szégyenteljessé vált: a “vágjátok ki a magas fákat” szlogennel az országban élő összes tuszi lemészárlására szólítottak fel a műsorokban, ami ellen a hatóságok és a nemzetközi közösség is képtelen volt fellépni.

Az igazán szomorú a történetben azonban az, hogy a rádió adását képtelenek voltak leállítani a népirtás egésze során, csak 1994. júliusának végén, amikor az ugandai tuszi menekült diaszpóra által létrehozott Ruandai Hazafias Front (FPR) tuszi harcosai átvették Ruanda irányítását és a rádió megszűnt létezni, szerkesztői és vezetői az akkor még Zairének hívott Kongói Demokratikus Köztársaságba menekültek. Később, a népirtás után az ENSZ által Tanzániában létrehozott Ruandai Nemzetközi Büntetőtörvényszék tárgyalta a rádió elfogott vezetőinek és műsorvezetőinek ügyét, de sajnos nem minden esetben születtek kielégítő eredmények: Félicien Kabuga, az RTLM-et pénzelő egyik üzletember még mindig szökésben van, állítólagosan Kenyában bujkál, a népirtásban való részvételért egyedüliként megvádolt külföldi, Georges Ruggiu (műsorvezetőként legkedvesebb szófordulata a “még mindig üres sírok várnak megtöltésre” volt) pedig tavaly óta szabadlábon van és Olaszországban él. A rádió főszerkesztőjét, Ferdinand Nahimanát először életfogytiglani büntetésre ítélték, ezt később 30 évre változtatták, amelyet jelenleg is tölt egy mali börtönben.

Maga az egész büntetőügy egyébként azért volt rendkívül érdekes, mert a hírhedt nürnbergi per óta ez volt az első olyan ügy, amelyben az uszító beszédet, gyűlöletkeltést is háborús bűnként kezelték. Maga az RTLM (vagy ahogy a népnyelv nevezte: a Bozótvágós Rádió) egyébként köztudottan Ruanda hutu vezetésének támogatásával létezett, tulajdonosai között ott találjuk Habyarimana legközelebbi kollégáit és párttársait is, a leggyakrabban megszólaló előadók pedig híres tusziellenes énekesek voltak, például Simon Bikindi vagy Kantano Habimana. A Magyarországon vagy Európában máshol mostanában gyűlöletbeszédnek tartott kirohanásokhoz és megszólalásokhoz képest az Ezer domb földjének rádiója (magyar fordításban ezt jelenti a neve) egy teljesen más dimenzió volt, nyíltan parazitának, csótánynak nevezte a tuszikat, titkos tuszi fegyverkezés hangoztatásával szólított fel a hutu agresszióra az inkotanyi ellen (az állítólagos beszivárgó FPR harcosokra használt szó), de előfordult, hogy az ENSZ békefenntartóinak meggyilkolására uszítottak, és az idő előrehaladtával már konkrét nevek is elhangzottak, akiket aztán rövidesen meg is öltek.

Az adások 1994. április 6.-a után durvultak el igazán, amikor már egész nap a mészárlásra uszítottak a műsorvezetők a rádióban (”eljött a végső háború ideje”, “tapossátok el a csótányokat”, “töröljétek el a beképzelt inyenzit a föld színéről”), abban a rádióban, amelyet az egész népirtás alatt mindenki hallgatott, menekülő tuszik, gyilkoló hutuk és döbbent külföldi segélymunkások. A népirtás során a rádió pedig taktikai információs központként is szolgált, rendszeresen közölték menekülteket szállító konvojok útvonalát, sőt a műsorvezetők minden nap bejelentették, hogy hol vannak még nagyobb tuszi csoportok, akiknek halálhírét aztán sporthírekhez hasonlóan közölték a nap végén. Vagy a kisebb “gyilkolóbrigádok” vezetői hirdetésként támogatást, fegyvereket, gránátokat kértek akcióik folytatására.

Mindenesetre a rádió ezen szerepének volt egy előnye is, a menekülő tuszik a rádiót hallgatva tudták, hogy merre nem szabad menni, melyik utat zárták le a milíciák. Nem csoda, hogy az első segélymunkások a fülükre rádiót szorongató menekülő tuszikról számoltak be a népirtás legszomorúbb napjain. Aztán, amikor már látszott, hogy az FPR el fogja foglalni az országot, a helyét ekkor már folyamatosan változtató rádió az ország elhagyására szólított fel minden hutut, brutális megtorlással riogatva (”ha az inkotanyi elkap, az összes szerveidet kivágják a testedből, ők nem emberek, az ördög mészárosai”).

Az RTLM tökéletesen példázza azt, hogy mi mindenre lehet képes a média, valószínűleg a rádiózás történetének egyik legsötétebb és legszomorúbb foltjáról van szó, mert az az uszítás és gyűlölet, amit ez a pár ember összehozott ezeken a hullámhosszokon, tényleg ördögi és rémisztő.

Hozzászólások: