A dél-kivui tuszik hősei: az FRF

Közzététel ideje | július 5, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Folytatva a kongói milíciákat bemutató posztsorozatot, ezúttal szintén egy alig ismert, ám a dél-kivui régió szempontjából nagyon fontos csoport, a Köztársasági Föderalista Erők (FRF – bár sokan “Groupe de 47″ néven is ismerik őket) kerül napirendre, amely az errefelé szokásos módon egy bizonyos etnikum védelmében ragadott fegyvert. A banyamulengékről van szó,  akiket bár sokan szimplán a kongói tusziknak neveznek, mégis ők már sokban különböznek a például Ruandában élő tusziktól (kulturális, társadalmi sajátosságokban ugyanúgy mint nyelvi eltéréseikben). A szervezet történetének jobb megértéséhez vissza kell mennünk a kilencvenes évek végére, a második kongói háború kezdetére, amikor sok egyéb esemény mellett a ruandai hadsereg átlépte a kongói határt, azzal a hivatalos címszóval, hogy megvédje a másik állam területén élő tuszikat, akiket ekkor tényleg több irányból is szorongattak  (főleg hutu) fegyveres csoportok.

A háború kirobbanásához azonban igazából főleg az Uganda és Ruanda által támogatott Kongói Demokráciáért Mozgalom (RCD) megalakulása járult hozzá nagy mértékben, amely a kongói kormány ellen ragadott fegyvert, soraiban ekkor még rengeteg banyamulengét tudva. Azonban a kongói tuszik gyorsan ráébredtek, hogy ők csak eszközök egy nagy politikai játszmában, miután a hadsereg, a hutu és Mai Mai milíciák és a közben frakcióra széthulló RCD sem igazán kímélte Kivu banyamulengéit, több ezret lemészároltak közülük, több tucat falut felégettek és sok tízezer embernek kellett menekülnie. Ekkor kezdte a banyamulenge önvédelmi szerveződés megvetni a lábát, az 1998-ban, Burundiban megalakult FRF is ekkor kezdett igazán hírt szerezni magának, miután az RCD-ben harcoló kongói tuszik nagy számban álltak át a szervezet oldalára, amelyet a századfordulóra már Patrick Masunzu, egy egykori RCD tisztviselő vezetett.

A harcok ekkor igazán brutálissá váltak, a kongói polgárháború sűrűjében a banyamulenge ellenállók (és most nem csak az FRF-re kell gondolnunk, kisebb Mai Mai-ok szintén fegyvert fogtak) harcoltak mindenki ellen, az RCD különböző frakcióitól kezdve a ruandai hadseregen át, pedig elvileg mindkettő a kongói tuszikért küzdött. Döbbenetes és nem megerősített tény, de vannak beszámolók esetekről, melyben az FRF együtt küzdött a mostanra már rendkívül hírhedtté vált Demokratikus Erők Ruanda Felszabadításáért (FDLR) hutu szélsőséges szervezettel is a ruandai hadsereg regulárisai ellen, akiket ekkor már megszállóknak, támadóknak tekintettek. Ez időre tehető az FRF politikai pályafutásának csúcspontja is, 2003-ben a kinshasai kormányzattal is felvették a kapcsolatot.

Bár a háború folyamán az FRF-et végig bűnözőknek és részeg hordának tekintette az RCD és a ruandai kormány is, mégis a dél-kivui kongói tuszik védelméért kétség nélkül nagyon sokat tettek. A második nagy háború lezárása csak néhány hétig tűnt úgy, hogy reményt és békét hoz a banyamulengéknek, a két Kivuban azonban továbbra sem következett be a megbékélés, és a kongói tuszik ismét tűz alá kerültek. Ekkor azonban nem az FRF-nek kellett a vezető szerepet magára vállalnia, hiszen feltűnt a színen a karizmatikus Laurent Nkunda, aki később megalapított CDNP-jével együtt a kongói tuszik védelméért fogott fegyvert. A CDNP-időszak a vegetáció, és a hevenyészett akciók időszakát hozta az FRF számára (bár voltak akcióik, 2007-ben és 2008-ban is több támadást hajtottak végre kormánycsapatok ellen), egészen 2009-ig, amikor Nkundát elfogták és szervezete összeomlott.

2009-ben így nem meglepő módon az FRF is még jobban aktivizálta magát, év elején kongói tisztviselőket raboltak el, később erdei búvóhelyeikről indítottak támadásokat a kongói hadsereg egységei ellen és ekkor már bővítették céljaik listáját is, már nem csak konkrét attrocitások miatt, hanem a kongói tuszik rossz körülményei, szegénysége, Dél-Kivu fejletlensége miatt is küzdöttek. A kormány válaszként egy olyan zászlóaljat vezényelt a helyzet kezelésére a térségbe, amelyet banyamulengék vezettek, hátha ez jobban segít rendezni a dolgokat, de éppen ez lett a probléma, ugyanis bennfentes információk segítségével az FRF 2009 decemberében súlyos csapást mért a zászlóaljra (6 katonát meggyilkoltak).

A szervezet ellen ezután a kongói regulárisok hajtóvadászatot indítottak, ennek megfelelően a szervezet 2010-re már a többi, apró milícia szintjére süllyedt, alig egy-két száz harcossal és most már egyre gyakrabban sodródnak bűncselekményekbe is, vezetőjük, Venant Bisogo pedig már új célokról, Dél-Kivu egy részének teljes függetlenségéről vizionál. Ahogy egy márciusi interjúban Bisogo elmondta, a Kabila-kormány teljesen elhanyagolja a régiót, semmiféle fejlődés nem tapasztalható (”..nincsenek utaink, nincsenek kórházaink, nincsenek iskoláink..”), és megerősítette azt is, hogy az FRF tovább fogja folytatni a harcot a kongói hadsereg egységei ellen. Egy belga professzor, bizonyos Filip Reyntjens 2009 nyarán közzétett publikációja szerint az FRF-et most már az egykori nagy ellenség, a ruandai kormány is támogatja (bár ezt mindenki cáfolja) – ezt két hónapos dél-kivui látogatására és lehallgatott telefonbeszélgetésekre alapozza – továbbá az ő állításaitól független is nyilvánvaló tény volt, hogy az FRF megpróbálja a kisebb Mai Mai csoportokat magába olvasztani ereje növelése érdekében.

Ebből is látható egyébként, sok információt lehet találni a szervezetről, de valójában igazán kevés a megerősített tény, elfogadható adat – most idézhetnék például a Global Witness jelentéséből, mely szerint az FRF “meg nem erősített források szerint bányák illegális megadóztatásából is szerez pénzt”, de az ilyen bizonytalan adatokat nem érdemes halmozni. Ami tény, az FRF harcol, májusban Fiziben több helyen is támadást indítottak a kongói hadsereg csapatai ellen, sőt bányavállalatok létesítményeit is támadták.

Az igazán fanatikusoknak pedig álljon itt egy link, az FRF képviselője által 2008. januárjában Gomában elmondott beszéd francia leirata: link

Hozzászólások: