Nyugat-Szahara: a kirabolt nép, amellyel már senki sem törődik

Közzététel ideje | június 23, 2010 | 5 hozzászólás | GaceTillerro

Az idei év elején felcsillant a remény – csak egy egészen rövid pillanatig ugyan -, hogy esetleg Nyugat-Szahara és Marokkó végre elindulhat a megbékélés és rendezés útján a megszállt ország sorsának rendezéséről, de aztán gyorsan kiderült, Marokkó csak szóban igyekszik mindent megtenni a helyzet mielőbbi megoldása érdekében, igazából nem áll érdekében a jelenlegi felállás megváltoztatása. Akármilyen területet nézünk, a kis szaharai nép minden fronton vesztésre áll, és nincs is kilátás arra, hogy végre egyszer valaki egy asztalra csapjon és véget vessen a megszállt területről elűzött emberek szenvedéseinek.

Ha a friss fejleményeket nézzük, Marokkó még azokat a minimális figyelmeztetéseket és előírásokat sem veszi figyelembe, amelyeket a nemzetközi közösség kiszabott számára, ugyanis hiába tiltotta meg a halászatot az európai cégek számára a nyugat-szaharai területeken az EU, amennyiben azok nem szerzik meg a szaharai lakosság beleegyezését, Marokkó egyszerűen nem engedi meg, hogy bármilyen képviselő vagy szakértő a területre utazzon ellenőrizni a szabály betartását. 2009. decembere óta Marokkó különböző kifogásokkal folyamatosan elutasítja a vizsgálóbiztosok beutazását, ami miatt az egész EU-Marokkó halászati paktum körül egyre jobban gyűlnek a sötét felhők – pedig évente sok millió eurót hoz Marokkónak a nyugat-szaharai vizek (spanyol) lehalászata. Persze a bevételből a megszállt terület lakói semmit sem látnak, hiába igyekszik Marokkó (és bizonyos európai érdekeket képviselő politikusok) ezt másképp bemutatni.

Meg mondjuk már azt sem lenne egyszerű tisztázni, kik is az őslakosok Nyugat-Szahara partmenti területein, ugyanis az elmúlt évek elnyomó politikájának eredményeként a szaharaiak jelentős része négy algériai menekülttáborban tengődik, és Nyugat-Szaharában már a betelepített marokkóiak vannak többségben. Velük pedig már könnyen alá lehet támasztani bármilyen statisztikát. De sajnos nem csak az óceán kincseinek hasznától fosztják meg ezt a sokat szenvedett népet, Nyugat-Szahara jelentős fosztát- és említésre érdemes olajkincséből Marokkó szintén saját bevételeit növeli, elég ha néhány nyugat-szaharai aktivista blogjára pillantunk: Oroszország nemrég írt alá milliós halászati szerződést Marokkóval, Nyugat-Szahara fosztfátjának legfőbb kitermelője az amerikai PCS továbbra is kitermel és szállít, Új-Zélandra szintén nemrég érkezett két hajónyi nyugat-szaharai foszfát és még sorolhatnánk, milyen üzletek történnek a helyi, elüldözött lakosság megkérdezése nélkül.

Persze emellett ezek a cégek még nemzetközi jogszabályokat is megsértenek, az egyik oldalon büszkén verik a mellüket jogvédő magatartásukról és a demokrácia védelméről, közben a másikon pedig semmit sem tesznek azért, hogy megakadályozzák Nyugat-Szahara kizsákmányolását. Szerencsére van néhány kivétel, nemrég egy svéd áruházlánc felfüggesztette szerződéseit a francia Azurával, mert az megszállt nyugat-szaharai területen termelt zöldségeket akart Svédországba szállítani. Sajnos ez inkább egy kivétel, ami erősíti a szabályt, és erre álljon itt az alapvetően nagyon demokratikusnak és jogkövetőnek tartott Norvégia példája, amely politikai szinten igen erősen kiállt azon 2002-es ENSZ rendelet mellett, amely kijelenti, hogy csakis úgy lehet a nyugat-szaharai partoknál olaj vagy gáz után kutatni, ha ahhoz a szaharai populáció is hozzájárul. Nos, 2009-ben a norvég Fugro-Geoteam marokkói cégekkel együttműködve látott munkához a megszállt területeken és hiába szólította fel őket a Nyugat-Szahara függetlenségéért küzdő Polisario Front a tevékenység felfüggesztésére, sajnos őket már ritkán veszik “emberszámba”, így a munka folytatódott.

A szervezet amúgy májusban már az ENSZ helyi missziójával is összerúgta a port, közleményük szerint ugyanis a MINURSO (ENSZ Misszió a Nyugat-Szaharai Népszavazásért) képtelen arra, hogy a sok évvel korábban kitűzött célját teljesítse (azaz népszavazást Nyugat-Szahara sorsáról) és mára már egy gyarmatosító és elnyomó hatalom ócska bábjává vált. De a legszomorúbb és egyben a legfontosabb ennek a csodás kis népnek a sorsa, Nyugat-Szahara 1975-ös részleges megszállása óta több tízezer szaharai menekült el hazájából, hogy az algériai sivatagban nekik létrehozott táborokban éljen, ahol jelenleg a Szaharai Demokratikus Köztársaság kormánya is működik száműzetésben. Ez a sok tízezer ember, ahelyett, hogy bármiféle hasznot látna a sok milliós haszonból, amelyet Nyugat-Szahara termel Marokkónak, teljes elfeledettségben, sokszor egészen szomorú problémákkal küzdve (éhezés, vízhiány, egymás kizsákmányolása, tömegnyomor stb.) és mindezt azért, mert ők hittek a nemzetközi közösség ígéreteinek.

Több mint két évtizedet vártak a békés rendezésre nagyjából békésen, de ezért cserébe csak nyomort kaptak – így ahogy már egy korábbi posztban is írtam, szegény szaharaiak lehet, hogy jobban jártak volna egy alacsony intenzitású háborúval, mert úgy legalább TÖRTÉNNE VALAMI. Marokkó olyan érvekkel takarózik, hogy Nyugat-Szahara nem is létezik, nem elismert terület, a kizsákmányolásban résztvevő cégek azzal, hogy ők nem politizálnak, csak üzletelnek, az ENSZ pedig egyszerűen képtelen néhány százezer ember sorsáért ujjat húzni Marokkóval úgy tűnik. A jelenlegi helyzet tehát több mint elkeserítő és sajnos úgy tűnik, nagyon nem is fog már semmi változni, azaz a független és szabad Nyugat-Szahara örök álom marad.

Hozzászólások: