Akik nem is léteznek: a társadalom peremén élő twák

Közzététel ideje | június 20, 2010 | 2 hozzászólás | GaceTillerro

Általánosságban ha Burundi, Ruanda és egyáltalán, az afrikai Nagy Tavak vidékének őslakosságára gondolunk, a legtöbb ember a hutukra, tuszikra gondol, pedig él itt egy mára már rendkívül elnyomott, kis lélekszámú törzs, a twák (de gyakran hívják őket mutwáknak vagy batwáknak is), akik a pigmeus népcsoporthoz tartoznak és bizonyítottan a legrégebbi lakosai ennek a vidéknek. Pedig kellene róluk tudni, kellene őket megismerni, mert helyzetük már több mint kritikus, konkrétan az eltűnés határán egyensúlyoznak, még 2000-ben 100 ezer körülire becsülték a számukat, de friss feltevések szerint már nincsenek többen mint 70 ezer fő, akik főleg Ruandában, Burundiban, Ugandában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban élnek (bár vannak minimális populációk Botswanában, Zambiában de még Namíbiában is).

A twák (elnézést attól, aki a batwát részesítené előnyben) rendkívül ősi kultúrával rendelkeznek, gyűjtőgető-vadászó életmódjuk sok évszázadon át zavartalanul létezhetett saját zenéjük, hagyományaik ölelésében, egészen addig, amíg meg nem jelentek a sokkal nagyobb létszámú, erőszakosabb népcsoportok, akik alig néhány év alatt mély elnyomásba taszították ezt a bizonyos mértékig nomád törzset. Pont utóbbiból fakad egyik legnagyobb jelenlegi problémájuk, a másodrendű polgárokként, szolgaként számontartott twák nem birtokolnak földeket, többségük minimális apró parcellákkal és aprócska kunyhóval rendelkezik, de sokak számára csak a más földjén való munka, a bérmunka jelenti az egyetlen lehetőséget az életbenmaradásra.

Ezt a helyzetet pedig a civilizáció hozta számukra, ugyanis ők egy alapvetően erdőkben élő népcsoport, de az új népcsoportok megérkezésével egyre több erdőt puszítottak ki, tettek védett területté, a twáknak fel kellett hagyniuk korábbi életmódjukkal és egy számukra teljesen idegen életstílussal kellett megbarátkozniuk, amely szó szerint elkorcsosította, mélyszegénységbe taszította őket. Ma már konkrétan a társadalom kitaszítottjaiként léteznek, minimális társadalmi és politikai képviselettel, az egészségügyi, szociális és oktatási rendszerekből amennyire lehet kizárták őket, emellett szembesülniük kell a mindennapos diszkriminációval, erőszakkal, amely eltérő gondolkodásmódjuk, kinézetük és kultúrájuk miatt éri őket (a ruandai népirtás során az ottani populáció több mint 30%-át kiirtották, a hutuk a tuszik szövetségeseinek tartották őket).

Miután a teljesen átalakult életmóddal még mindig nehezen képesek megbarátkozni, a twa családokban súlyos problémákat okoz az alkohol, százak szerzik betevőjüket koldulásból és rengetegen végeznek afrikai mércével is rendkívül alantas, megerőltető munkákat.  Még mindig vannak persze, akik az erdőkben élnek, de a Nagy Tavak környéki populáció jelentős része már a mezőgazdasági területeken él apró, köralakú kunyhókban és hutuknak, tusziknak dolgoznak elenyésző fizetéséért, sokszor szinte csak élelemért cserébe. Mindezen rossz dolgok ellenére is csodálatos a kultúra, amit őriznek, zenéjük, táncaik feledhetetlenek, de kézzel készített “szuvenírjeik” is ritkaságszámba mennek (bár már felhagytak ezzel a tevékenységgel). A nők általában élénkszínű ruhákban járnak, a férfiak tradícionálisan inkább fehéret hordanak, és a súlyos helyzetük ellenére is életszeretet és vidámság hatja át szájról-szájra terjedő verseiket, történeteiket.

Az egyik, kisebbségek érdekeit védő, londoni székhelyű szervezet (Kisebbségek Jogaiért Nemzetközi Egyesület) vezetője szerint a twák marginalizációja esetében tudatos lépéseket is felfedezhetünk, például Ruandában, ahol a népirtás óta megindult fejlődésből szándékosan igyekeznek kizárni őket, politikai és társadalmi szerveződéseiket megpróbálják felszámolni, háttérbe szorítani, így konkrétan tényleg nincs semmiféle képviseletük. Sőt, batwának lenni sem szabad, a népirtás után hozott jogszabályok miatt ez az etnikum már nem létezik jogilag. De nem csak Ruandában, máshol sem jobb a helyzetük, például az ugandai határon fekvő Muhabura-vulkán vidékén sok évszázadon át élhettek háborítatlanul a twák, de amikor az ugandai kormány úgy döntött, nemzeti parkokat hoz létre a területen, a közösség nincstelenné vált, mennie kellett és kiszolgáltatottá vált mások jóindulatának. Ma már maximum fizikai munkásként dolgozhatnak ott, ahol egykoron őseik vadásztak.

De a diszkrimináció nem csak kormányzati szinten létezik, a The Monitor például múlt hónapban számolt be arról, hogy Ugandában egyre gyakrabban érkeznek hírek a kevés iskolába járó twa gyermek elleni attrocitásokról, amelyeket társaik és tanárok egyaránt elkövetnek. Ezek a gyerekek alultápláltak, általában visszahúzódóak, rosszul öltözöttek, tökéletes céltáblájai a zaklatásoknak, ráadásul többségük hiába kezdi el a tanulmányait, különböző okok miatt rendszerint abba is hagyja bizonyos idő után. De még a twa közösségeken belül sincs egyenlőség, a nők még rosszabb helyzetben vannak, mint a férfiak, egy egészen friss kutatás adatai szerint az ugandában megkérdezett twa nők 57%-át már zaklatták életében szexuálisan, és a megkérdezettek 61%-a úgy vélte, hogy a twák ellen sokkal több erőszakos támadás történik, mint más etnikumok tagjai ellen. Feleannyi twa lány kezdi meg iskolai tanulmányait, mint fiú és mégis kétszer annyi lány hagyja abba idő előtt az iskolát, mint fiú, de egyáltalán, a legfrissebb adatok szerint a twa gyerekek kevesebb, mint felét iratják be iskolába szülei (Kongóban ez a szám a 40%-ot sem éri el).

Akárhogy is, a twa közösségek a jelenlegi trendet figyelembe véve halálra vannak ítélve, olyan mértékű társadalmi szegregációval, politikai elnyomással és gazdasági kirekesztéssel szembesülnek napjainkban, hogy sorsuk meg van pecsételve. Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen rövid poszttal képtelenség egy ilyen tradíciókkal rendelkező, ilyen gazdag múltra visszatekintő népcsoportot és problémáit bemutatni, de ha csak egy Olvasó jobban utánaolvas a témának, már megérte. Végezetül pedig álljon itt két videó a témáról:

Hozzászólások: