Az Amílcar Cabral-merénylet – 1. rész

Közzététel ideje | február 20, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Amílcar Cabral egyike volt azon személyeknek Nyugat-Afrika történelmében, akinek munkássága sok százezer ember életére volt hatással, több ország függetlenségi harca forrt össze nevével. A mai posztban röviden áttekintjük munkásságát, Bissua-Guinea és a Zöld-foki Köztársaság függetlenségi harcát, de főleg a legendás vezér meggyilkolásának körülményeibe, hátterébe és részleteibe fogunk belemélyedni. Az ellene elkövetett sikeres merénylet egyébként nagyban összefügg tetteivel és az ötvenes évek szerveződő bissaui ellenállásának fejlődésével, ugyanis mint később kiderült, gyilkosai egytől-egyig bajtársai, bissau-guineai nacionalisták voltak.

Cabral 1924-ben született az akkor még a portugál elnyomás sűrűjében tengődő Portugál-Guineában, zöld-foki apától és guineai anyától, innen a két ország igaz szeretete. Fiatalkorának jelentős részét Portugáliában töltötte tanulással, ahol már ekkor erősen vonzódott az afrikai országok függetlenségi mozgalmainak eszméihez. A világháború lezárása után, az ötvenes évek elején tért vissza Portugál-Guineába erős kapcsolatokkal a függetlenségpárti szerveződések soraiban, és azonnal hozzá is látott Bissau-Guinea és a Zöld-foki-szigetek felszabadítási mozgalmának megszervezéséhez. 1956-ban hozta létre történelmet író, Afrikai Párt Guinea és Zöld-fok függetlenségéért (PAIGC) szervezetét, amely ekkoriban nem az első ilyen mozgalom volt a régióban.

A PAIGC-vel ellentétben azonban ezeknek nem igazán volt kidolgozott tervük és programjuk, így nagyon gyorsan egyértelművé vált, hogy a függetlenségi harc élharcosa Cabral szervezete lesz. Ezt rövidesen a többi, apró csoport is felismerte és a portugálok elleni küzdelem eddigi vezetőjét, Raphael Barbosát követve ezen szerveződések legtöbb tagja csatlakozott a PAIGC-hez. Az egységesedés folyamata közben Cabral hozzáállása is jelentősen változott, míg pártja megalapításakor békés eszközök használatával kívánta elérni Portugál-Guinea és Zöld-fok függetlenségét, addig a hatvanas évek elejére ráeszmélt, hogy csakis a fegyveres ellenállásnak van esélye eredményt elérni az otthoni rossz gazdasági helyzet miatt gyarmataikhoz nagyon ragaszkodó portugálok ellen.

1962-ben történtek az első komoly harci cselekmények, amikor a Zöld-foki-szigeteken a PAIGC harcosai megtámadták Praia városát, illetve amikor egy Bissau városához közeli úton megtámadtak egy portugál konvojt. Cabral rendkívül jó vezetője volt a mozgalomnak, belátta, hogy egyáltalán nem elég hadvezérnek lenni, már most elnökként kell viselkednie, így kiemelt figyelmet fordított a már felszabadított területeken az oktatásra, a mezőgazdaság fejlesztésére és a lakosság minél jobb mozgósítására. Ehhez és a harchoz óriási segítséget kapott a Szovjetuniótól, Kubától és Kínától, míg a portugálokat erőteljesen támogatták az amerikaiak és a britek, akik féltek egy esetleges függetlenedő Afrika következményeitől. Fontos részlet, hogy a PAIGC és Cabral 1960-ban áthelyezte székhelyét a jóval biztonságosabb guineai fővárosba, Conakry-ba, viszont a párt több vezetője, köztük Raphael Barbosa Bissuaban maradt. Őt és a többi vezetőt 1962-ben a portugál titkosszolgálat őrizetbe is vette és börtönbe záratta, így úgy tűnt az ő szerepük végetér a történetben.A harc folytatódott tovább,  kezdetben  gerillamódszerekkel küzdöttek az ország méreteihez és lakosságszámához viszonyítva óriási portugál haderővel (majdnem 40 ezer fő, légi és tüzérségi támogatással), majd 1964-ben a PAIGC kongresszusán megalapították az ország reguláris hadseregét.

Ugyanezen a kongresszuson Cabralnak rendre kellett utasítania néhány törzsi vezetőt, akik nem igazán szerették volna alárendelni magukat egy központi irányításnak. A létrehozott reguláris hadsereg katonáinak jelentős része egyébként a Szovjetunióban kapott kiképzést, hasonlóan sok gerillához és a helyi egészségügyben dolgozó orvoshoz. 1967-re a mai Bissau kétharmada már a PAIGC kezén volt és a Zöld-foki-szigeteken is jelentős előrehaladást ért el a szervezet, de ekkor új kormányzót neveztek ki Portugál-Guinea élére, António de Spínola személyében, aki okos módon megpróbálta megfordítani a háború kimenetelét. Beruházásokkal, építkezésekkel, támogatásokkal a népet próbálta “elcsábítani”, míg ismételten megerősített alakulataival katonai sikereket is elkezdett elérni, azonban ennek borzalmas ára volt. 

A felszabadítási harcosok elleni küzdelemben a portugál erők mindent bevetettek, napalmtól kezdve teljes falvak lebombázásán át a legváltozatosabb eszközöket. Nem volt meglepő, hogy bizonyos területeken a levegőből is látható “álfalu” mellett a dzsungel mélyén volt egy “igazi” is. Cabralt egyébként a gondok ellenére a lakosság szó szerint imádta, és ő is mindent megtett, hogy a törzsi ellentéteket félresöpörve az emberek egy népnek érezzék magukat. A hetvenes évek tehát a szigeteken és a szárazföldi területeken is nehéz helyzetben találták a PAIGC-t, a függetlenségi harc kezdett megfenekleni, ennek ellenére Cabral a felszabadított területek nagy részén már közigazgatást, adminisztrációt és államrendszert hozott létre a kommunista elveket követve (pl. pártbizottság, politikai biztosok stb.).

A legendás vezető elgondolásának lehet tulajdonítani egyébként a katonai sikereket, az ország kétharmadának felszabadítását is, ugyanis a PAIGC militáns alakulatai rendkívül jó stratégia mentén működtek. Kezdetben partizánalakulatok harcoltak a portugálok ellen, kiegészülve a falvakban minimális képzést kapó és az adott települést védelmező helyiekkel, később a partizáncsapatok egy részét reguláris hadsereggé formálták.

Folytatás következik…

Hozzászólások: