Dzsibuti: erősödő lázadó mozgalom

Közzététel ideje | február 10, 2010 | 4 hozzászólás | GaceTillerro

A néhány nappal ezelőtti, eritreai lázadókról szóló poszthoz bizonyos mértékben kapcsolódik ez a mostani, amely – magyar nyelven mindenképpen – hiánypótló írás lesz az aprócska Dzsibuti lázadóiról. A teljes képhez egészen 1991-ig kell visszautaznunk az időben, amikor három afar mozgalom egyesüléséből létrejött a Front az Egység és Demokrácia Helyreállításáért (FRUD), amely követve alapítóinak célkitűzéseit,  kemény harcba kezdett az akkori, a szomáliai Issa-klán által uralt dzsibuti kormány ellen. Az ország méretéhez képest a harcok rendkívül brutálisak és véresek voltak, az állam területének egy jelentősebb részét teljesen alá is aknázták.

A polgárháború első szakasza nem tartott relatíve olyan sokáig, 1994-ben már béketárgyalások kezdődtek a felek között és annak az évnek a végén létrejött a békeszerződés, amelyet azonban egy radikális FRUD-frakció nem tartott megfelelőnek, ezért Ahmed Dini Ahmed vezérletével ez a kis közösség tovább folytatta a harcot. Miközben tehát az élet szépen lassan kezdett a békés mederbe terelődni (1996-ban a FRUD politikai párt, 1999-ben már a választásokon is aktív tényező lett), addig az ország északi részein az elég kicsi, elszakadt FRUD-frakció folytatta alacsony intenzitású harcát az issák ellen. Végül aztán hosszas tárgyalások után 2001-ben ez a csoport is békét kötött az ekkor már az egykori FRUD által uralt kormánnyal, sőt csatlakozott
is a kormányzó koalícióhoz, így minden adott volt a békére.

Azonban az ország populációjának egyharmadát adó, főként északon élő afarok radikálisai másképp gondolták. Bár a ‘94-es, majd a 2001-es békével a ma három ország területén (Eritrea, Etiópia és Dzsibuti) élő nomádok több jelentős pozíciót és nagyobb képviseletet kaptak, sokan elégedetlenek voltak az eredményekkel, sőt egykori vezetőiket árulással vádolták. Innentől kezdve folyamatosan hajtottak végre kisebb akciókat az egyre csökkenő létszámú dzsibuti hadsereg állásai ellen főként északon – de itt most azért ne gondoljunk óriási hadműveletekre, egy-két lövöldözés, gránát elhajítása, de semmiképpen nem voltak kiemelkedően brutálisak és véresek.

Legalábbis az elején, 2006-re már kezdett ismét eldurvulni a helyzet (hangsúlyozom, ezeket a jelzőket dzsibuti mércével kell mérni, nem mondjuk dél-kivuival), akkor májusban például az ismét FRUD név alatt futó lázadók ellen az elnöki különleges erők több száz katonával támadt Tadjourah és Obock régióiban. Persze utóbbiak sem hagyták magukat, így a 2001-es béke óta valószínűleg az egyik legsúlyosabb katonai összeütközést láthatta az ország, majd ezután még jobban felerősödött az afarok elnyomás elleni küzdelmének hangoztatása, a valódi szabad választások követelése, és ekkora ez már nem csak néhány szélsőséges afar eszméje volt, a teljes FRUD, politikai szárnyastul, mindenestül valamint a külföldön élő afarok is az ügy mellé álltak.

Ekkora a konfliktusba már belesodródtak a franciák is, akiket a FRUD azzal vádolt, hogy a diktatórikus dzsibuti rezsimet támogatják modern eszközeikkel, és az afarok azt is kizárták, hogy egy lapon említsék őket bármelyik másik afrikai lázadó szervezettel – mint terroristamozgalmat -, hiszen ők sosem támadtak civileket. Aztán tavaly szeptemberben a FRUD a béke óta történt legnagyobb katonai összecsapást jelentette be: az északi Mablas régióban a légi úton is támogatott kormánykatonák összecsaptak a lázadókkal, és a harcok legalább egy tucat ember halálát (vegyesen mindkét oldalon) valamint több tucat másik sérülését eredményezték. Miközben az országban egyre növekszik az amerikai és francia katonai jelenlét, úgy fokozódik a dzsibuti vezetésen is a nyomás, hogy megpróbálja végre végleg lezárni a FRUD lázadást, amely a növekvő munkanélküliséggel, az iszonytató szárazsággal kombinálva elég veszélyes helyzetet eredményezhet.

Azt nem mondanám, hogy ezen a stratégiai helyen a káosztól kellene tartani, mert azt az Idegenlégió és az amerikaiak sem hagynák, de a jelenlegi dzsibuti kormány simán belebukhat a történetbe. Egyébként sem túl stabil a politikai helyzet, hiszen egyre jelentősebb az országot jelenleg már több mint tíz éve irányító Ismail Omar Guelleh elnök ellenzéke,  legalábbis elméleti síkon, ugyanis a törvényhozást – a választásokat bojkottoló ellenzék miatt – 100%-ban Guelleh pártja, az Emberek Pártja a Haladásért (PRP) uralja. Ennek megfelelően a 2011-ben harmadik mandátumára pályázó elnök könnyedén módosítani tudja majd az alkotmányt, hogy ez lehetséges legyen (jelenleg csak két periódus engedélyezett), ami viszont a békeszerződések alapján a PRP-vel lepaktáló FRUD radikálisainak harcát erősítheti.

Kimondva vagy kimondatlanul, a jelenlegi rezsim egyértelműen az Issa-klánt favorizálja az afarok kárára, amely két úgymond népcsoport kapcsolata eddig sem volt túlságosan felhőtlen. Az északon egyre erősebben – de legalábbis egyre sűrűbben – jelentkező harcok azonban magát a FRUD vezetését is alááshatják, ugyanis az afar mozgalom vezetői és politikai szereplői nem valószínű, hogy felvállalnák a teljes ellenzéki szerepet (ezáltal a politikai marginalizációt), viszont a keményvonalasok minden eddiginél jobban követelik a kormány teljes bukását. Tehát ha valaki a térképre pillantva úgy gondolja, hogy az aprócska méret és a földrajzi elhelyezkedés miatti “nyugati” támogatás miatt Dzsibuti a béke és szeretet tökéletes jelképe lenne, azt ki kell ábrándítani: bár a radikális elemek itt nem jelentkeznek napi szinten érezhető és tapasztalható mértékben, északon kezd kibontakozni egy radikális mozgalom, amely a szárazság és munkanélküliség miatt amúgy is szenvedő lakosságot még rosszabb helyzetbe sodorhatja. Ne így legyen.

Hozzászólások: