Kongói DK: a helyzet már nyugaton sem oké?

Közzététel ideje | február 2, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Általában ha a Kongói Demokratikus Köztársaságban zajló fegyveres konfliktusokra asszociál valaki, akkor az esetek többségében az ország keleti részére, esetleg az északi régiójára gondol. Azonban ennek a hatalmas, a múltban már többször is a széthullás határára került államnak a nyugati területein sem nyugalom és béke az élet, a legújabb és legjelentősebb probléma, hogy tavaly október óta a Kongói Köztársasággal a határt alkotó Ubangi (Oubangi) folyó környékén elszabadultak az indulatok és a félelem lett úrrá a még el nem menekült lakosságon.

A harcok ugyan nem teljesen ismeretlenek errefelé, a kongói polgárháborúk során kemény harcokat vívtak a folyó közeli régióban a kormány és a lázadók erői, de mégis eléggé váratlanul robbant ki ilyen súlyos fegyveres harc a Boba (Bamboma) és Lobala (Enyele) etnikumok között tavaly októberben. Beszámolók szerint nem friss konfliktusról van szó, évtizedekre visszanyúlik az ellentét a két közösség között, amely ezúttal halak és halászati jogok miatt robbant ki állítólag. A lobalák megpróbáltak fegyveres erővel elfoglalni néhány igen jó hozammal kecsegtető tavacskát a bobáktól, ennek jegyében a felfegyverzett lobalák több falvat is megtámadtak a környéken.

A küzdelem aztán gyorsan tovaterjedt,  majd egy, a lobalákhoz köthető fegyveres alakulat megtámadta a határmenti Dongo városát is, elűzve onnan a biztonsági erőket is és szinte a teljes lakosságot. A lakosok jelentős része átkelt a “kis” Kongóba, sokan a Közép-afrikai Köztársaságba menekültek, és voltak akik országon belül kerestek maguknak ideiglenes menedéket. Nem csoda, a milícisták támadását brutális erőszak jellemezte, nemi erőszakok, felgyújtott házak, az utak szélére dobott holttestek voltak bűneik listáján. A sokak által szidott és vádolt, ám iszonyatos terhet viselő kongói hadsereg december elejére tett rendet és foglalta vissza a várost, de 2010-re fordulva még mindig alig vannak, akik haza mernek térni.

A visszafoglalás maga nem ment egykönnyen, az elég komoly harcokban még az ENSZ kongói missziójának (amely néhány egységgel megjelent segíteni a kormánykatonákat), a MONUC-nak is megpróbálták lelőni az egyik helikopterét. Akik ezekben az összecsapásokban résztvettek, nos ők értelemszerűen nem régóta keresik halászattal a kenyerüket, zömében egykori kongói és zairei regulárisokról van szó, akik a bobák teljes elűzése mellett a jelenlegi kormány megdöntését is zászlójukra tűzték.

Az ENSZ menekültügyi ügynöksége (UNHCR) szerint a kis Kongóba legalább 110 ezer új menekült érkezett, de a Közép-afrikai Köztársaságba is legalább 20 ezer ember menekült. Bár a segélyszervezetek és a Világélelmezési Program (WFP) mindent megtesz, jelenleg még nem sikerült tökéletes ellátást biztosítani minden ember számára, ételből, gyógyszerből és szállásból is hiány van, több helyen járványok ütötték fel a fejüket. Súlyos problémát jelent még a szárazság is, emiatt ugyanis még a helyi lakosság számára is gondot okoz a napi betevő biztosítása, nemhogy sok ezer menekültet tudnának segíteni.

Még mielőtt egyébként valaki azt gondolná, hogy ezek a lobalák milyen elvetemültek és kapzsik, tudni kell néhány dolgot az ügy hátteréről is. Bár más területeken és ügyekben is vannak ellentétek a két közösség között, a mostani brutális konfliktus legfőbb oka valószínűleg az Ubangi folyó mellett található Iwandi-tó és még több, kisebb tavacska halászati jogainak birtoklása volt. Egy rendkívül gazdag halforrásról van szó, így nem csoda, hogy mindkét közösség évek (mit évek, évtizedek) óta magáénak követeli a területet. Korábban létezett egy államilag kierőszakolt megegyezés a halászati jogok birtoklásáról a két csoport között, de ezt az 1990-es évekre a bobák felrúgták és erőszakkal megakadályozták a lobalák további hozzáférését a tavakhoz.

A kisebb-nagyobb összetűzések ellenére mégis viszonylagos béke honolt a vidéken, köszönhetően a lobalák mezőgazdaságban elért eredményeinek. A nehézségek akkor kezdődtek, amikor ezek a mezőgazdasági sikerek kezdtek tovatűnni és egyre nehezebb volt a megélhetés csupán a földből. Ráadásul a régióban egyre csak nőtt a lakosság száma is, ez pedig egyértelműen előrevetített egy jövőbeni konfliktust. Meg is történt, a lobalák szépen megtervezték és végrehajtották támadásukat, menekülésre késztetve ezzel a bobák egy részét. Más források szerint a halászati jogok miatt kialakult vitát a bobák folyamatos aggressziója fokozta olyan mértékűre, hogy elkerülhetetlen volt az összeütközés.

Bármi is az igazság, annyi biztos, hogy most a Kongói Köztársaságban több mint 70 különböző, kisebb-nagyobb táborba zsúfolodva több mint százezer (bobák, lobalák vegyesen) tengődnek, várva arra, hogy hazatérhessenek. A túloldalon, a “nagy” Kongóban, az erőszaktól korábban sújtott területeken most béke van, a reguláris hadsereg jelentős erőkkel van jelen, azonban az egykoron élettel teli falvak és városok kihaltak, és a kis tavaknál is sokkal kevesebben halásznak, mint anno.

Hozzászólások: