Dzsibuti: kicsiben láthatjuk, milyen rossz a helyzet a nagyoknál

Közzététel ideje | január 13, 2010 | 2 hozzászólás | GaceTillerro

Afrika keleti részét napjainkban nem csak a háborús konfliktusok, a terrorizmus és a menekültek áradata sújtja, ahogy arról már több ízben írtam idén, a lassan már öt éve tartó száraz időszak hihetetlen nehézségeket jelent az élelmiszerellátásban is. A döbbenetes szárazság legsúlyosabban érintett országai Etiópia, Szomália, Szudán, Eritrea és Dzsibuti, ráadásul ezekben az országokban nem csak a mezőgazdaság krízise okoz gondokat, több ezer haszonállat pusztulása és a folyamatosan emelkedő élelmiszerárak is az éhínség felé taszítják a populáció egyre nagyobb részét.

A helyszínen dolgozó segélyszervezetek szerint ez a krízis hasonló a 2006-ban, és a kilencvenes években tapasztaltakhoz, de sokkal súlyosabb azoknál. Míg 2006-ban 11 millió ember napi betevője volt kérdéses, addig ma ez a szám meghaladja a 23 milliót. Kenyában 4 millió ember szorul napi segélyre, az élelmiszerárak néhány hónap alatt 50-60%-kal nőttek és sok területen fegyveres konfliktus kerekedett a legelők, itatók birtoklásánák elosztásából. Szomália külön történet, az ivóvíz megszerzése is problémákat okoz, de ha konkrétan csak az élelmiszerre koncentrálunk, elmondható, hogy legalább a lakosság fele küzd a napi betevőért. Etiópiában bőven 10 millió felett van a segítségre szorulók száma, az egykoron önellátó állattenyésztők egy része is köztük van, ugyanis el kellett adniuk állataikat azért, hogy ételt vehessenek.

Ma azonban Dzsibutival fogunk kicsit behatóbban foglalkozni, a “nyugat” leghűségesebb kelet-afrikai szövetségese hihetetlenül kiszolgáltatott az élelmezést illetően. Egyrészt a szegény lakosság több mint 80%-a városokban (a fővárosban, Dzsibutiban él az összes ember közel 70%-a) él, másrészt az ország területe szinte teljes egészében alkalmatlan a mezőgazdasági munkára, így a közel 800 ezer ember jelentős részének tápláléka importból illetve nemzetközi segélyből származik. Itt amúgy nem az éhínséggel van a legnagyobb gond, hanem a városi szegények a növekvő árak, a vidéki állattenyésztők pedig a szárazság miatt egyre kevesebb és rosszabb minőségű élelmet engedhetnek meg maguknak, és akkor még ott vannak a környező országokból érkező menekültek, akik szintén vetélytársat jelentenek a forrásokért.

2008-ban készítettek egy felmérést, akkor az ország lakosságának egyötöde alultáplált volt, az állattenyésztők többsége állatainak felét elveszítette és az egyhavi normál táplálkozás ára az átlagbér közel 180%-a volt. Így nem csoda ha az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP) jelentős erőkkel van jelen az államban, egyrészt az ittenieket támogatandó, másrészt ez egy regionális elosztóközpont a környező országok segélyezésében. Az idei év elejéig közel 100 ezer ember kapott Dzsibutiban napi segítséget a programtól, de ezt a számot muszáj lesz növelni a jövőben, ugyanis óriási csalódást hozva végetért a fő esős időszak az országban, így újabb állettenyésztő családok kerülhetnek be hamarosan a rászorulók táborába.

Az Éhínség Előrejelző és Figyelmeztető Hálózat (FEWS Net) arról számolt be, hogy az október és február közötti esős időszak gyengesége miatt nem csak élelmiszer- de vízhiány is fenyeget az ország bizonyos részén, ráadásul a WFP sok régióban felére csökkentette a segélycsomagok számát miután tavaly nyár körül stabilizálódni látszódtak az állattenyésztési feltételek és az árak is. Mindenesetre Marcus Prior, a WFP régiós szóvivője szerint a szervezet naprakészen követi a helyzetet, és ha szükséges, ismét beavatkozik a dzsibuti kormánnyal szorosan együttműködve. Ahogy fentebb már írtam, tavaly még 80-100 ezer dzsibuti polgár kapott segélyt, mára ezt a számot 25 ezerre csökkentették.

A szárazság főként a csekély számú vidéki lakosságot sújtja, sok helyen már most is probléma a megfelelő mennyiségű, minőségű ivóvíz és étel beszerzése, az állattartók már megkezdték felszámolni csordáikat, amennyire lehet csökkentik napi ételfogyasztásukat és megindulnak a városok felé alkalmi munkák reményében. A kormány idén mindenesetre újdonságot akar bevezetni, az ún. “munkáért-ételt” programot, melynek keretében a vidéki infrastruktúra (vízhálózat, úthálózat) fejlesztéséért adnák az élelmiszercsomagokat. Dzsibuti példáján tökéletesen láthatjuk, hogy mit tesz a száraz időjárás a kelet-afrikai populációval, növekvő szegénység, munkanélküliség és éhínség felé tartunk, és bár a WFP (illetve a többi segélyszervezet) nagyon jó munkát végez, egyértelmű, hogy ez ismét csak tüneti kezelés. De vajon mi lesz a jövő?

Hozzászólások: