Libéria: hadsereg nélkül mindörökké?

Közzététel ideje | december 28, 2009 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Az 1999-ben kirobbant második libériai polgárháborúban két – tucatnyi kisebb alakulat egyesüléséből létrejött – lázadó szervezet (kezdetben csak a Libériaiak az Egységért és a Demokráciáért – LURD, hozzájuk csatlakozott később a Demokratikus Libériáért Mozgalom – MODEL) kezdett harcot az egykori tömeggyilkos hadúrból diktatórikus államelnökké váló Charles Taylor és a reguláris hadsereg ellen (ami ekkoriban tulajdonképpen nem töltötte be már ország- és népvédő szerepét). A több mint 100 ezer civil életét követelő (és akkor még nem beszéltünk a megcsonkított, megkínzott, megerőszakolt, elüldözött emberekről) konfliktus végül 2003 augusztusában, tulajdonképpen Taylor lemondásával ért véget, ekkorra egyébként a LURD már hónapok óta lőtte a fővárost, Monroviát. 

A háború során elkövetett jogsértésekről könyvek, filmek születtek, az interneten is tucatnyi weboldalt találni, amely oldalokon át taglalja, hogy a harcok résztvevői – lázadók és regulárisok egyaránt – milyen válogatott borzalmakat követtek el ártatlan civilek ellen. Ok nélküli mészárlások, kirabolt, felégetett falvak és hosszú sorokban menekülő polgárok mutatták, hogy a káosz lett úrrá az országban. A háborút lezáró béke rengeteg feltételének egyikeként az ENSZ békefenntartókat küldött az országba (nagyjából kiegészítő személyzettel együtt úgy 15 ezer embert), ezzel párhuzamban pedig feloszlatták a libériai hadsereget.

Az elmúlt években tehát az ország tulajdonképpen saját hadsereg nélkül igyekezett megállni a lábán, de persze már elkezdődtek a munkálatok az új, a tényleg a népet szolgáló katonaság létrehozására. 2004 végén kezdődött el igazából a toborzás – amerikai segítséggel -, az újoncokat ezúttal tényleg kemény követelményeknek vetették alá (szellemi és fizikai egyaránt plusz semmi priusz), majd amerikai kiképzők kezdték el tréningezni őket. A katonaság mellett az egész rendőrséget is újjászervezték, ENSZ felügyelet mellett kezdték újraépíteni ezt a testületet, egy jelentős újítással, a libériai rendőrök nem hordhatnak lőfegyvert. 2008-ban már voltak jelei annak, hogy az ENSZ lassan, de biztosan nekilátott békefenntartói visszavonásának (közel 4000 embert vontak vissza), ezzel egyidőben pedig az idegesség is nőtt az utcákon, hogy vajon Libéria képes lesz-e megállni a saját lábán, saját hadserege és rendőrsége képes lesz-e megteremteni a rendet.

A csattanós pofon még abban az évben megérkezett, az akkorra már majd kétezer főre rúgó libériai hadsereg több száz tagja lépett sztrájkba az egyik bázison, miután kiderült, hogy további újoncokat vezényelnek létesítményükbe, így az amúgy is zsúfolt laktanyában tovább romlanának a körülmények. Attrocitások nem történtek, a békés megmozdulás végül gond nélkül befejeződött, 17 állítólagos főszervezőt azonnal leszereltek, és a munka folytatódott. 2009 elejére a libériai hadsereg létszáma 2100 főre rúgott (ez azóta sem nőtt jelentősen), és egyre több homokszem kerül a korábban oly csodásnak tűnő gépezetbe.

Kezdve például a sokszor hiányos felszerelésekre, vagy például a gyakorlatok, kiképzések lelassulására (rengeteg újoncot soroznak be, de kiképzésük alig halad). Miután a hadsereg irányítása átkerült a libériai Védelmi Minisztérium kezébe (a teljes átadás az új év kezdetén fog megtörténni), megnövekedett a kétkedők száma, akik szerint ez a kétezer, jól képzett harcos képtelen szavatolni az országban a rendet, ráadásul mint a sztrájk is mutatja, belül sem tökéletes minden. Az ország jelenleg is rendkívül megosztott, a békével együttjáró fegyverbeszolgáltatás is elég nagy kudarc volt, ráadásul az egykoron Charles Taylor támogatójaként ismert Ellen Johnson Sirleaf államelnököt sem szeretik sokan. És akkor még nem is beszéltünk a szegénységről és a bűnözésről. Ebben az instabil régióban pedig egyetlen szikra elég a robbanáshoz, elég csak körbenéznük a térképen: Elefántcsontpart, Guinea és társai.

2011-ben pedig jön az elnökválasztás, ahol még kevesebb békefenntartónak kell a rendőrséggel és a hadsereggel együttműködve biztosítania a békét, de már most nyilvánvaló, hogy ez nem fog összejönni (mármint a hadsereg szerepvállalása). A vezetői szinteken sem igazán tiszta minden, míg a kormány szerint a hadsereg fő feladata Libéria területi integritásának megőrzése, addig az amerikaiak és az ENSZ további feladatokat is a hadseregre ruház, mint például a terrorizmus elleni harc vagy titkosszolgálati műveletek.

Egyébként van egy olyan szomorú benyomása az embernek, hogy a vízfejet már most létrehozták, tucatnyi szervezet, bizottság, felsővezetők, viszont nincs alap, amire lehetne építkezni, hiába a kiképzésért felelős amerikai cégek hírhedt hírneve.  Simán lehetne még sorolni a kisebb-nagyobb gondokat: alig létezik a női egyenjogúság a hadseregben (alig néhány tucat nő van a 2100-ban), a rendőrség elit alakulatának tervezett 500 főjéből még mindig csak 287 pozíciót sikerült feltölteni, a kiképzések csak laktanyákban, nem terepen zajlottak és még sorolhatnák azokat a problémákat, amik azt mutatják, Libéria még nem áll készen, hogy saját lábán haladjon a demokrácia útján.

A katonák többsége szintén elégedetlen a helyzettel, a havi 25000 forint körüli zsold ugyan rendkívül jónak számít libériai szinten, de a körülmények nem igazán tükrözik egy igazi katonai bázis képét: túlzsúfoltság, gyakori áramszünetek, esetenként vízhiány, félbehagyott létesítmények, kezdetleges helyiségek. Annak ellenére, hogy a hadsereg mostantól már tényleg a Védelmi Minisztérium irányítása alatt fog állni, az Egyesült Államok tovább fogja folytatni a folyamat támogatását, bár jelentősen kisebb erőkkel, az ENSZ pedig még jelenleg is vizsgálja a békefenntartó misszió időtervét. Vajon a kiszervezett amerikai kiképzés itt is bukás lesz?

Hozzászólások: