Csád: egy szinte nem is létező konfliktus?

Közzététel ideje | december 15, 2009 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Most már biztos, hogy egy több éve tartó afrikai katonai konfliktus teljesen elveszítette hírértékét, legalábbis mi másnak lenne betudható, hogy a csádi
polgárháború napokban kiújult harcairól magyar média egyáltalán nem, de a külföldiek is csak módjával adnak hírt. Csádról van szó, ahol 2005 vív harcot a
kormány a sok esetben Szudán által támogatott lázadó szervezetekkel, többek között például az Ellenállási Erők Szövetségével (UFR), vagy az Egyesült Front a Demokratikus Változásért (FUC) nevű, több különböző milíciát magában foglaló tömörüléssel (de lehetne még folytatni a sort, bőven vannak, akik Idriss Déby elnök vérét kívánják).

A harcok kirobbanását ahhoz a mozzanathoz kötik főleg, amikor Déby megváltoztatta az alkotmányt, hogy ismét elnöke lehessen Csádnak, és ez hihetetlen ellenállási hullámot váltott ki. A szervezetek közül sokan a jelenlegi totalitáriusnak és elnyomónak tartott rendszer ellen küzdenek, de vannak, akik etnikai alapon vívják harcukat. Bár konkrétan nem ismerte el senki, az eléggé köztudott, hogy a lázadókat Szudán, a csádi kormányt pedig Franciaország támogatja elég erősen, így a harcok igazából évek óta folynak kisebb-nagyobb intenzitással.

A hírhedt szudáni Janjaweed is többször lépte át a csádi határt és támadott meg falvakat, katonai egységeket (állítólagosan a darfúri lázadók nyomában). A főképp Kelet-Csádra, a határszélre koncentrálódó harcok közül kitűnik két esemény, 2006. áprilisában egy gyengébb, néhány száz fővel operáló támadás történt N’Djamena, a főváros ellen (ami az ország nyugati felén van), de ami 2008. januárjában történt, az sokkolta igazán az ország sorsát figyelőket.

Tucatnyi lázadó szervezet több ezer harcosa rohamozta meg ismét a fővárost, és ekkor kizárólag a francia hadsereg beavatkozása mentette meg Csádot az összeomlástól. Kemény harcok után végül a lázadók visszavonultak és innentől kezdve egész 2008-at végigkísérték a milíciák akciói keleten, több falvat és várost foglaltak el (a kormánynak is voltak persze sikeres akciói), és esetenként nem riadtak vissza az itt tartozkódó menekültek és segélymunkások védelmére ideküldött EU katonák megtámadásától sem. Több alkalommal volt kísérlet a békére, többször írtak alá egyezményeket is, de mindig akadtak lázadók, akik nem mentek bele az aktuális alkuba, így tulajdonképpen egy véget nem érő káosz jelenleg Csád keleti része.

2009 többé-kevésbé csendesen kezdődött, de aztán májustól újabb kőkemény összecsapások robbantak ki a hadsereg és a lázadók között, utóbbiak közül a fentebb már említett UFR vitte a prímet. Csád keleti része ugyebár Darfúrral határos, így nem csoda, hogy ez a kontinens egyik, mindig robbanásra kész puskaporos hordója, a több százezer menekült pedig csak őrlődik a különböző lázadó csoportok, a kormányok és az önjelölt hadurak gyűrűjében, az ENSZ pedig…nos, a világszervezet szokásához tökéletesen hűen csak beszél és beszél, de tettek, nos azok már nem annyira követik a szép nyilatkozatokat (tisztelet a sok segélyszervezetnek és önkéntesnek).

Visszatérve a konkrét eseményekre, idén májusban az UFR harcosai ismét megindultak N’Djamena felé, de végül oda nem értek el, mert a kormány repülőgépekről megelőző csapást mért rájuk. Ekkora már egyébként nem csak Szudán, de a szerencsétlen sorsú Közép-afrikai Köztársaság is belesodródott a harcokba, területének északi részén több lázadó bázist hoztak létre a csádi fegyveres csoportok. Csád egész évben folyamatosan Szudánt okolta a lázadó tevékenységért, Kartúm pedig Csádot vádolta meg a darfúri lázadók támogatásával. Ki is akkor a kerékkötő?

A kelet-csádi térségben az év során többször kellett megszakítani a segélyszervezetek munkálatait a folyamatos harcok miatt, bár szerencsére a térségben működő 12 nagyobb tábor egyikében sem történt fennakadás a rászorulók ellátásában. A csádi regulárisok egyébként nem igazán állnak a helyzet magaslatán, a masszív és folyamatos francia segítség nélkül N’Djamena ma már a lázadók kezén lenne, akik esetenként 90-100 autóból álló konvojjal képesek mobilisak maradni, ilyen hátteret pedig önerőből nem valószínű, hogy valaha is összehoztak volna. A legvalószínűbb igazság az, hogy minden vád igaz: Szudán támogatja a csádi lázadókat, Csád a darfúri lázadást támogatja és ehhez jönnek még a különböző érdekcsoportok magánakciói is.

A május-június óta eltelt pár hónap hozzávetőleges nyugalomban telt, aztán az elmúlt hetek ismét harcok hírét hozták. December elején az UFR harcosai és a kormánykatonák között összecsapások robbantak ki, miután a reguláris támadásba mentek át egy összehangolt művelet keretében, amelyet a légierő bombázással támogatott meg. Az ország keleti régiójában, a szudáni határ mellett több napon át folytak a harcok most hétvégén is, amelyeknek a lázadók szerint tucatnyi civil áldozata is volt, ezt a kormány mindenesetre cáfolta. Az UFR közleménye szerint a csádi légierő gépei előbb bombázták állásaikat, majd a kormánykatonák egységei támadást indítottak, amelyet azonban “hős harcosaik” könnyedén vertek vissza.

A csádi kommunikációs és információs miniszter, Mahamat Hissene szerint egyébként ezúttal nem csak tüzérségi harcról, hanem tényleges közelharcról is volt szó, amelynek eredményéről szintén megoszlanak a vélemények. A kormány szerint sikeres volt a művelet, több lázadót ártalmatlanítottak, az UFR viszont csak kormányzati veszteségekről beszél. Később kiderült, hogy Gadar, Route-Route és Djibel falvak környékén voltak a harcok, az állítólagos civil áldozatok is ezekből a falvakból származnak. A két napig tartó harcok után a hadsereg sok emberét légi úton kellett menekíteni, mivel autóik egy része aknára futott, amelyek események sérültjeiről nincs információ.

Helyszíni beszámolók szerint egyébként nem ez lesz az ügy befejezése, ezen a környéken nagy a készülődés a hadsereg részéről, valószínűleg további akciók is várhatóak az állítólagosan meggyengült lázadók ellen. De vajon ezeknek a harcoknak sosem lesz vége?

Hozzászólások: