AMISOM: fizetés nélkül küzdenek

Közzététel ideje | november 27, 2009 | 1 hozzászólás | GaceTillerro

A Szomáliában uralkodó politikai helyzetről nem hinném, hogy újabb emlékeztetőre lenne szükség, tucatnyi posztot írtam róla jómagam is a témában, úgyhogy bele is vágok a mai poszt témájában közepébe, amely után valószínűleg már jobban érthetjük, miért is függ minden egyes nap hajszálon a gyengécske szomáliai központi kormány sorsa.

A helyzet rendkívül rossz (attól függ persze, melyik oldalról nézzük), az északi autonóm tartományok és a magát függetlennek tartó Szomáliföld már saját döntési jogkörrel bír, így kivonta magát a kormány tényleges befolyása alól (elvi támogatásuk persze már kérdés), délen a rendkívül fanatikus és elszánt iszlám milíciák, az al-Shabab vezetésével megtesznek, hogy az egész országot uralmuk alá hajtsák, a nemzetközi közösség által támogatott átmeneti szövetségi kormányzat csakis Mogadishu néhány négyzetkilométerre tehető részét felügyeli a Szomáliai Afrikai Uniós Misszió (AMISOM) hathatós támogatásával.  Majdnem ezt is elbukták még idén májusban, amikor a radikálisok véres harcokban majdnem elfoglalták az egész várost.

Akkor az AMISOM békefenntartói nem is gondolták volna, hogy nem csak azért lesz emlékezetes a május, mert majdnem elbukták a fővárost, hanem azért is mert ekkor kapnak utoljára fizetést. Még mielőtt a konkrétumokra rátérnék, röviden az AMISOM-ról. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2007. februárjában hagyta jóvá a küldetést, először csak hat hónapra, de ezt azóta többször is meghosszabbították már. Célja elvileg a központi kormányzat támogatása, a biztonsági helyzet normalizálódása és a helyi katonák kiképzése, de főleg az utóbbi időszakban már kőkeményen védelmi feladatokat kell ellátnia, mert az tény, hogy nélkülük Szomáliában már rég az al-Shabaab lenne az úr. Bár most is az már, de így még névlegesen létezik valami, amitől háborúnak lehet nevezni a helyzetet.

A közel két éves kiképzés után, 2007. márciusában meg is érkeztek az első állig felfegyverzett ugandai katonák (1500-an), Levi Karuhunga tábornok vezetésével. Év végén francia és amerikai felszerelésekkel megtámogatott burundi katonák is érkeztek Mogadishuba, de a hónapok során mindkét ország különítményének létszáma gyarapodott, jelenleg közel 6 ezren vannak az országban. További országok tettek ígéretet katonák küldésére (Malawi, Ghána, Nigéria), de konkrét időpontot egyikük sem tűzött ki, így az AMISOM jelenleg burundiakra és ugandaiakra támaszkodhat csak.

És ha igazak a hírek, akkor a katonák amúgy sem acélos morálja még mélyebbre süllyedt. Elsőként ott a félelem, mert Mogadishuban nem leányálom egy őrjárat, ráadásul a saját bázisodon sem vagy biztonságban, emlékezzünk csak szeptemberre, amikor öngyilkos merénylők a legfőbb, központi AMISOM bázison ütöttek rajta és 17 katonát meggyilkoltak, köztük magas rangú tisztviselőket. Aztán a járványok, amelyek rendszeresen kitörnek a táborokban, az idén például már több katona is áldozatul esett különböző betegségeknek. És akkor itt van a pénz kérdése is. Már októberben felröppentek a hírek, hogy szomáliai kiküldetésükről hazatérő ugandai katonák több hónapi bérükre várnak, ráadásul a halott katonák családjai sem kapták meg az őket megillető közel 10 millió forintos kompenzációjukat.

A kormány is elismerte akkor a tényt, de magát mentesítette a probléma alól, hiszen ez nemzetközi alapból finanszírozott misszió, így a pénzek késlekedése a szomáliai békéről nagyban papoló nemzetközi közösség hibája. Mindenesetre az ugandai védelmi miniszter akkor egy, hazatérő katonák előtt tartott beszédben leszögezte, hogy ez csak átmeneti késlekedés, a pénzek meg fognak érkezni. Érthető módon egyébként az AMISOM katonák kilenc hónapos turnusokban váltják egymást, elkerülve így a morál teljes leromlását és a fáradtságot, fásultságot.

Ezután már nem akkora meglepetésként jött a hír, hogy szinte az egész, most Mogadishuban tartozkodó AMISOM misszió fizetése késlekedik, a többség számára már május óta, mondta el az Afrikai Unió szomáliai különmegbízottja, Nicolas Bwakira. Ezzel együtt a szomáliai állam regulárisainak pénze is késlekedik, mindkét esetért a nemzetközi közösség a felelős, amely eddig csak az  idei évre beígért pénz 30%-át biztosította. Így pedig aztán nehéz harcot vívni, ezt már ezer és ezer éve tudják a katonai vezetők.

És ez az al-Shabaabhoz hasonló iszlám radikálisok óriási előnye: a fanatikusok többsége pénz nélkül is hajlandó életét adni a szent ügyért, míg például egy hazájától sok ezer kilométerre szolgáló katonát nehezen lehet eszmékkel motiválni. Ahogy Bwakira fogalmazott, az ENSZ megbízásából, az egész nemzetközi közösség jóváhagyásával igyekeznek mindent megtenni a törékeny szomáliai helyzet védelméért, így támogatóik feladata lenne a pénz biztosítása is. Még áprilisban a nagy békehirdető államok ígéretet tettek közel 250 millió dollár biztosítására a misszió kibővítésére, mandátumának meghosszabbítására tehát a jelenlegi helyzet fenntartására, de eddig mindösszesen 10 millió körüli összeg jött össze, annak is jelentős részét maga a szomáliai kormány biztosította.

És ez az, ami dühítő: a mainstream médiából ömlik a propaganda a béke melletti és a terrorizmus elleni harcról, de amikor tenni kellene, akkor mindenki fülét-farkát behúzva sunnyog. Ami valamelyest jó hír, hogy az ugandai és burundi katonák országuk bérlistáján még szerepelnek, így legalább a fix pénzről nem kell lemondaniuk, a speciális küldetésért járó pluszt pedig talán megkapják valamikor. Bár ilyen körülmények között, ilyen morállal aztán lehet harcolni egy olyan milíciával, mint az al-Shabaab.

Hozzászólások: