A Laurent Kabila – gyilkosság: Afrika JFK dossziéja – 2. rész

Közzététel ideje | július 16, 2009 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A poszt előző részében tehát kitárgyaltuk Laurent Kabila meggyilkolásának körülményeit, egy-két lehetséges okra is rávilágítottam, most pedig nézzük, mi is történt közvetlenül a merénylet utáni napokban és milyen eredményre jutott végül a nagy lendülettel meginduló nyomozás. Tehát január 16.-án, kedden történt a merénylet, és konkrétan az elnök halálhírét január 18.-án, csütörtökön este jelentették be, és szinte ugyanekkor meg is nevezték utódját a 31 éves Kabila-fiú, Joseph Kabila személyében. Január 19.-én meg is erősítették, hogy apja temetése után fogják beiktatni új pozíciójába.

A nyomozás is azonnal megindult, már kedden nagy volt a felfordulás Kinshasában, a főváros legnagyobb laktanyáját, a Kokolot a katonai rendőrség alakulatai körbevették és átkutatták, fegyvereket foglaltak le és többeket őrizetbe vettek. Egészen csütörtökig teljes zárlat alatt tartották az épületeket, de közben a város más részein is razziákat eszközöltek az elnök személyes testőreivel együtt kutakodó katonai rendőrök. Mint ismert a merénylet után nem sokkal Zimbabwéba szállították az akkor még az életéért küzdő elnököt, és halála után onnan először egykori szülőhelyére, a Katanga tartományban fekvő Lubumbashiba, majd vasárnap a fővárosba vitték, ahol a megemlékezések számára az állami mauzóleumban ravatolozták fel. A csütörtökre, Kinshasába kitűzött temetésig eltelt néhány napban a nemzetközi sajtó visszhangzott a gyilkossággal kapcsolatos hírektől, az egyetlen szemtanú, Mota is tucatnyiszor volt kénytelen előadni a történetet, akkora volt a média- és rendőrségi érdeklődés.

A holttestet egyébként nyilvánosan is "kiállították", vasárnaptól kezdve a lakosság számára is lehetőség volt felkeresni az elnök testét és tisztelettel adózni emléke előtt. A nyomozás közben nagy sebességgel zajlott, az események után néhány nappal már több tucat ember volt őrizetben, Kabila biztonsági főnöke, tanácsadók, testőrök még Rashidi Kasereka felesége is börtönbe került. És bár a nyomozás a merénylet tényleges körülményeire nem derített fényt (Mota verzióját erősítették meg), azt megállapították, hogy egy nagy, nemzetközileg is támogatott puccskísérlet részeként történt a gyilkosság, és Rashidi vélelmezett bűntársait és a gyilkosságban így-úgy részt vállaló (tehát például nem megfelelően eljáró testőröket is) embereket katonai bíróság elé állították. Első körben 80 embert vádoltak meg bűnrészességgel, később ez a szám 135-re bővült. Az ügyvédek nélkül, a média kizárásával, teljes titokban zajló tárgyalások során a feltételezett kitervelőt, a terv atyját, Kabila egyik unokatestvérét, Eddy Kapende ezredest és 25 másik embert 2003 januárjában halálra ítéltek, 64 másikat kisebb-nagyobb börtönbüntetésre (6 hónaptól az életfogytiglanig terjedtek az ítéletek), de a maradék 45 vádlottat végül felmentették.

Nemzetközi szervezetek is aggályosnak tartották egyébként a tárgyalásokat, sokan úgy vélték-vélik, hogy az ítéletekkel a kormány megpróbálta a történetet végleg lezárni és esetlegesen elhallgattatni azokat, akik a gyilkosság okairól beszélhettek volna. Az elnök szülőhelyén, Lubumbashiban akkor szombaton mozdulni sem lehetett, sok ezer ember próbált meg közel férkőzni Laurent Kabila fehér és arany színekben pompázó koporsójához, hogy megérinthesse azt a hivatalos megemlékezések első napján. A rendőrség tehát nyomozott, a nemzetközi sajtó találgatott, a lakosság egy része szomorkodott, de politikai fronton is zajlottak az események, a demokratikus választások nélkül kinevezett Joseph Kabila ellen ugyanis nagyon sokan ágáltak. A hivatalos politikai pártok egyáltalán nem ismerték el az örökléssel történő hatalomátadást, ami mondjuk jogos is, figyelembe véve, hogy demokratikus köztársaságról beszélünk. Közben a kormány ellen küzdő lázadók, a kormányt támogató különböző csoportok nagy része, sőt a nemzetközi szervezetek is örülhettek, ugyanis Kabila halálával egy rendkívül megosztó, a béke útjában álló személy tűnt el a politikai térképről.

A temetésre 2001. január 23.-án került sor a Kongó folyó partjától nem messze fekvő mauzóleumban, ahol a sok tízezer civil gyászoló előtt Kabila legfőbb támogatói, Robert Mugabe (Zimbabwe), Eduardo dos Sandos (Angola) és Sam Nujoma (Namíbia) búcsúztak elsőként a legendás lázadó elnöktől, de a világ minden részéről érkeztek vezetők, hogy leróják tiszteletüket. Érdekesség, hogy ma az egykori elnöki palota helyén múzeum található, bárki beléphet a legendás irodába, megnézheti a Kabila karosszékében látható golyónyomokat, sőt, még a vérfoltokat is lehet látni az egyik karfán.

Nagyjából ennyi lenne a konkrét gyilkosság "aktája", most pedig a végére következzen egy kis összeesküvés-elmélet, figyelem, vad képzelőerővel megáldottaknak nem ajánlott. Ahogy már az első részben írtam, több valószínű elmélet is van arról, hogy kik állhattak a gyilkosság mögött, Angola és Zimbabwe érintettségét rengetegen valószínűsítik, az egykori gyermekkatonák bosszúja mellett pedig még sokan hiszik, hogy a Kabila sorsát mindig is erősen meghatározó Uganda és Ruanda keze van a dologban. Van azonban egy olyan elmélet is, amit nem sűrűn hangoztatnak, pedig Afrikában és Kongóban nagyon sokan hiszik, hogy ez az igazság. A "nyugat", vagyis az Egyesült Államok és Nagy-Britannia esetleges érintettségéről van szó, akik még Mobutu uralma alatt Ugandán és Ruandán keresztül erőteljesen (ez tény) támogatták Kabila lázadóit. Állítólagosan azért, mert hatalomra jutása esetén a vezér tucatnyi bányászati koncessziót és a Mobutu által felhalmozott adósságok visszafizetését ígérte nekik.

De amint hatalomra jutott, Kabila egyből egykori támogatói ellen fordult, és megtagadott bármiféle szerződést és adósságrendezést, ami erősen közrejátszott a kongói ásvány-vagyonra szintén szemet vető Angola és Zimbabwe (meg ne felejtsük Namíbiát sem) felsorakozásában az elnök mögött. A poszt első részében említett 1999-es lusakai békeegyezmény is a gazdasági érdekek miatt bukott meg, hiába írta mindenki alá az USA által kidolgozott és az ENSZ által masszívan támogatott egyezséget, egyetlen fél sem lépett semmit a végrehajtás érdekében. Ruanda és Uganda hiába ismételte el tucatszor, hogy kivonulnak Kongó keleti részeiről, nemhogy ezt nem tették meg, inkább növelték katonai tevékenységüket az arany- és gyémántbányákat magukban foglaló régiókban (eredmény: sok ezer halott).

Zimbabwe szintén aláírta a békeszerződést, mégis szegénysége ellenére sok millió dollárt költött kongói katonai műveleteire, amelynek célja nyíltan értelmezhető volt, rátenni Mugabe kezét bizonyos ásványkincsekre (végül ez nem jött össze). A Kinshasát és Nyugat-Kongót védő Angola pedig az itt táborozó UNITA harcosok miatt nem vette komolyan a lusakai békét, ami tulajdonképpen így össze is omlott. Eme fejlemények miatt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ‘99-től kezdődően egyre erősebben terjesztette azt a gondolatot (hírügynökségeken, saját hírszerzésén keresztül), hogy az egyetlen akadály a béke útjában Kabila, aki nem hajlandó semmiféle demokratikus átalakulási terv elfogadására.

A vádak szerint ő volt a fő oka annak is, hogy nem lehetett ENSZ békefenntartókat telepíteni a kormány által ellenőrzött területekre, és gyakran hasonlítottá
k össze a lázadó elnököt Nyugaton tanult, akkor az USA-hoz húzó fiával. A vádaskodásokban van igazság persze, de az elnök nyakába varrni az egész konfliktust, több mint nevetséges. A béke után néhány hónap alatt az Egyesült Államok már nyíltan Kabila ellen ágált, diktátornak, népirtónak és a szörnyűségek legfőbb felelősének kiáltották ki, ami jelzi azt is, hogy az amerikai hírszerzés milyen erős jelenléttel bírt a térségben. De hogy konkrétan a nyugati hatalmak játszottak-e szerepet a merényletben, és ha igen, milyet, nem fog mostanában kiderülni.

Nekünk csak a találgatás marad és a tudat, hogy negyven évbe telt Patrice Lumumba (a független Kongó első vezetője) gyilkosának felderítése is, de a végeredmény több mint meglepő volt. Ma már elismert tény, hogy Belgium gyilkoltatta meg a vezetőt, de az amerikaiak is tervezték már a gyilkosságot, amellyel a térségben nem nekik "dolgozó" elnököt kívánták eltávolítani. Nem kell elkezdeni sárt dobálni, ezek csak feltételezések, de úgy igazságos, hogy a gyermekkatonák elmélet mellett ezt is közzéteszem. Ami biztos, hogy a kongói háború kellős közepén, az Interahamwe második virágzásának idején történt hírhedt gyilkosságról a valódi igazságot csak néhány ember tudja, akik közül sokan már halottak, és aki nem, nos nem valószínű, hogy annak ennyi év után megoldódna a nyelve. Majd talán negyven év múlva.

Mindenesetre nagyon kíváncsi lennék egy-két hozzászóló véleményére is.

Hozzászólások: